Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Latest topics

» Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)
by Robin Holzer Today at 2:12 pm

» [Küldetés] Caput sub tiara (V.I.SZ. 822. tavasz)
by Iudex Szer. Júl. 01, 2020 10:50 pm

» Képességvásárlás
by Iudex Szer. Júl. 01, 2020 9:50 pm

» Júniusi aktivitás
by Hilde von Nebelturm Szer. Júl. 01, 2020 9:03 pm

» A QFA Memek hivatalos topikja
by Iudex Kedd Jún. 30, 2020 10:54 pm

» Hilde von Nebelturm
by Hilde von Nebelturm Kedd Jún. 30, 2020 10:38 pm

» [Magánjáték] A Vándor új kardja
by Hilde von Nebelturm Kedd Jún. 30, 2020 8:19 pm

» [MJ; Hilde & Edgar] and this millstone is heavy as hell
by Hilde von Nebelturm Kedd Jún. 30, 2020 7:35 pm

» Májusi havi aktivitás
by Azrael Kedd Jún. 30, 2020 11:53 am

Top posting users this month
Iudex
Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava10Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  Voting_bar2Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava11 
Hilde von Nebelturm
Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava10Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  Voting_bar2Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava11 
Azrael
Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava10Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  Voting_bar2Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava11 
Robin Holzer
Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava10Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  Voting_bar2Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások  1szava11 


You are not connected. Please login or register

Azonnali: Mítoszok, legendák és más jól fizető fejfájások

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Elég egyszerű a feladat, rövid mítoszokat, legendákat, történeteket szeretnék látni az oldal történelméből. Ezek lehetnek szinte bárhonnan, bármely időből, amíg nem kapcsolódnak valamely most is létező JK karakterhez. Az írások úgy készüljenek, hogy ha kell, ki lehessen őket tenni valamilyen világszínezős topikba. További szbály, hogy ha valaki esetleg versbe szedné a történetet, elegendő az egyébként szabott minimum(1k) fele (500 szó) a teljességhez.

Jutalom: A feladat fontossága miatt a megszokott 1.5k váltó helyett 2k lesz.
Határidő: Vasárnap

Cavett Revengefire

Cavett Revengefire
Tünde Druida
Tünde Druida
Kérem erdeink, hogy  segítsenek
Elmesélni a régi rejtett történetet
Utódainknak ezt a szent tekercset
Templomunkban jól őrizzék meg.

Lovagolt tüneményes domboldalakon
Napsütötte tiarája messze fénylett
Vágtatott, hogy a sötét őt el ne érje
Eképpen menekült a tünde Garabon

Lova nem bírta tartani gazdája iramát
A Hetedik Dombon elhanyatlott
Vállra vett egy barna, ólmos tarisznyát
Gyalog menekült hát tovább Garabon.

Átszelt egy nagyobb, gyors folyamot
Sugárzó Nap szárította vizes ruháját
De feje fölött óvta meg tarisznyáját
Kereste terhének hol a legjobb oltalom

Garabon szaladt kopár sivatagon át
Nem hagyhatta ott most a fogát
A tündének fontosabb küldetése volt,
Viszont izzadsága éles szemébe folyt.

A végeláthatatlan síkság elsötétült előtte
Lábát a futás lemerítette, nagyon erősen
Fogta tarisznyáját, de eszméletét vesztette
Így menekült Garabon a homokban fekve

Álmában egy ősi angyal szava szólította
Ne add fel gyermekem, számít rád Veronia!
Fuss, szaladj, majd a képben megleled
A titkos vésetnek megfelelő rejteket

De ott nem tudhatja meg már senki más
Mikor eljön az ideje, meg kell tenned
Majd akkor végig ott leszek te melletted
Most ébredj fel és tovább ne is várj!

Leszállt az éjjel, hideg fuvallat keltette
Talpra ugrott a megrészegült Garabon
Futott, mint azelőtt, védte az éjjel leple
Így menekült a tünde mégegy darabon.

Erdő szélére ért, hol egy korsó víz várta
Valaki előrelátó hatalom lépteit jól vigyázta
Miközben itta, testét névtelen erő megszállta
Melytől újra működött bizton, tünde látása

A sok hatalmas ősfa közt fényt csillanni látott
Apró volt, mint egy tündér,  ahogy világlott
Szökdécselt ide oda, mint ki jól mulatott
Egyből a furcsa lény után eredt Garabon

Rohant utána, de a fény csak távolodott
Közben fentről frissítő eső záporozott
Garabon nagy tarisznyáját átölelve loholt
De a csúszós talajon sajnos megbotlott

Tarisznyájából  kigurult egy kődarab
A tündét elfogta a rémület és kétség
Sajnos az ősök szerint ezt nem szabad
De meglátta a kövön rejlő védett vésést

Szemét azonnal behunyva rakta vissza
Az átázott tarisznyát magára újra feltette
Garabon abban már nem reménykedett,
Hogy a vele járó méreg levét ő nem issza.

Szomorúan beljebb ballagott Garabon  
Az útjában jókora sűrű bokrok álltak
Utat így elég nehezen tört magának
Ám megúszta pár vágással az alkaron.

Egy benőtt barlang bejárata tárult elé
A tünde úr félelmet nem mutatva
Lépett be a sötét, mély alagútba
Remegve szorította holmiját maga mellé

Sötétben haladt nyirkos folyosón tova
Fali fáklyákon ekkor lángok gyúltak
Másik folyosó nyílt mellette baloldalt
Elfeküdt körülötte egy két pár hulla

Kerülj beljebb ifjú, délceg Garabon
Végcélodhoz már elég közel jársz
Ha bízol bennem kérlek, ne hátrálj
Be kell végezned a kirótt feladatod!

Az Angyal hangja ismét hozzá szólt
Rémülten a nemes tünde körbetekintett
Hűlt testeken kívül semmit sem látott
Reméli más sem látja, most mennyire beijedt

Egy meredek lépcsősor melegen fogadta
Megindult lefelé rajta kissé oldalazva
Megingott egy fokon levő törött koponyában
Legurult, s nehezen ért mellé  Garabon is az aljára

A nyirkos lépcső végén egy nagy csarnokot talált
Távol a falon egy öregember képe lógott alá
Ő a képet eltolva a vésetet mögé dugta
Garabon magát egy talált tőrrel leszúrta.

A véset megmutatja, hol van Azrael kardja.

Akae

Akae
Éjvándor
Éjvándor
Réges régen még a sötételf társadalom meglapulása idején élt egy ifjú kit Rose-nak hívtak. Rose egy boldog családban élt 2 testvérével, egy nála nem sokkal fiatalabb kisfiúval és egy idősebb nővérrel. A szüleik fontosnak találták hogy a gyermekeik megfelelő kiképzést és taníttatást kapjanak, de ebben az időben igen nehéz volt a sötételfeknek. Persze ez nem akadályozta a Pendragon családot abban hogy saját harci fogásaira tanítsa a gyermekeket. Ahogyan elérték a 12 éves kort megkezdődtek az edzések és a kiképzések, ezt minden korábbi Pendragon végig csinálta. Rose különbözött a családja többi tagjától, őt nem érdekelte a brutális csatározás és kardal való hadonászást, őt sokkal inkább vonzotta a mágia misztikus világa. Titokban egy Jayce nevű öreg mágushoz járt, és tanult tőle. A szülei persze észre vették hogy időről időre eltűnik a lányuk, de úgy gondolták hogy elég idős már ahhoz hogy egyedül is cselekedhessen. Rose napról napra erősebb, ügyesseb és okosabb lett, de sajnos Jayce mester nem tanította meg neki hogy a nagy hatalommal nagy felelősség is jár. Rose tudta hogy othon nem gyakorolhatja a mágiát hisz azt szülei nem néznék jó szemmel mégis a kardforgatás és harci gyakorlatokról szépen lassan elkezdett kimaradni, ezt szülei nem nézték jó szemmel és egyre jobban kezdte őket érdekelni hogy hova is jár lányuk amikor éppen nincs itthon, így utána küldött egy "kémet" aki kideríti hogy vajon Rose mit is csinálhat.
A kém persze gyorsan rájött hogy mi folyik itt és hogy Rose amikor nincs otthon akkor mágiát tanul egy idegentől, de ezt egy jó darabig titokban tartotta és a jelentésekben csak annyit mondott hogy egy réten játszik. Teltek a hetek, múltak a hónapok és Rose egyre több időt töltött mesterével és a mágia csodálatos világával, erősebb és erősebb lett. Egy nap mikor hazatért látta hogy füst gomolyog a lakóhelyén, de elképzelése sem volt hogy mi éghet így gyorsan haza sietett. Egy máglyát  látott amiben holt testeket égettek éppen, és érdeklődött hogy vajon mi is történhetett. A lakosok elmesélték neki hogy egy járvány ütötte fel a fejét és sorban szedi az áldozatokat, de egyelőre csak páran haltak meg és a további fertőzés elkerülése végett elégetik a holt testeket. Ez persze a lehető legrosszabb megoldás volt, hisz a vírus így már a levegőben is terjedt. Nem sokkal az első pár halál után sorban kezdtek elhullani az elfek, nem sokkra rá Rose édesanyja is megbetegedett, majd meghalt. Ez a hír sokkolta az egész családot, de főként az ifjú Rose-t, ő mindig is imádta édesanyját és el sem tudta képzelni az életet nélkül. Még aznap elsietett a mesteréhez és érdeklődni kezdett afelől hogy lehetséges-e feltámasztani a holtakat, ezt természetesen mestere nagyon rossz szemel nézte és közölte vele hogy meg se forduljon még egyszer ilyen gondolat a fejében, és erről az ígéretét kérte Rosenak. A lány belemet az egyességbe, de egy percig sem gondolta komolyan. Nem sokkal édesanyja halála után szinte az egész családja lebetegedett és nem sokra rá meg is haltak. Az akkor még csak 14 éves Roset ez nagyon megviselte és mestere könyvtárában egyre jobban kezdte kutatni azt hogy lehetségese a feltámasztás. Mestere egy nap ezt észrevette, és nagyon megdorgálta.
- Rose.... élet és halál felől csak isten dönthet... senki más! Megígérted nekem hogy nem fogod keresni a megoldást a halottak feltámasztására.... megszegted a szavadat. Sajnálom, de nem taníthatlak tovább.
Rose nagyon mérgeslett és kirohant az ajtón becsapva az maga mögött, neki indult a világnak és meg akarta találni a módot arra hogy hogyan hozhatná vissza az életbe családját. Eközben a egykori lakhelyén a vírusra találtak ellenszert és képesek voltak meggyógyítani a megbetegedetteket. Teltek múltak az évek és Rose ahogy öregedett úgy szerzett egyre több tudást, de még mindig nem lelte meg a módszert hogyan is támaszthatná fel az elhunytakat. Egy borult napon betért egy városba és a lakosok valami szektáról beszéltek akik mágiát gyakorolnak. Rose úgy döntött megkeresi őket és teszteli tudásukat, ekkora Rose mágiája vetekedett egykor mesterének erejével. Megtalálta azt a bizonyos szektát amit keresett, de nem igazán érezte mágia jelenlété, amit furcsállott hisz eddig minden esetben észlelte ha a közelben mágiához folyamodott valaki. A szekta egy csatorna mélyén tanyázott és a falak tele voltak rajzolva Rose számára ismeretlen rúnáknak kinéző rajzokkal, a nyirkos padlón vérfoltok és a falhoz hasonló jelek voltak. Egyre beljebb ment és rátalált a szekta tagjaira akik egy fához kötözve egy férfit készültek leszúrni. Rose azonnal szinte gondolkodás nélkül közbeavatkozott és eltaszította a tagokat a férfitól.
- Mit műveltek?!
Kérdezte.
- Visszahozzuk egy társunk lekét a másvilágról... és ha az utunkba mersz állni veled is végzünk.
- Visszahozzátok?
- Igen...
Rose egyszerre volt elkeseredve és volt boldog hisz lényegében talált egy módszert a holtak feltámasztására, de ehhez ártatlanokat kell meggyilkolnia. Nem ez volt az a módszer amit keresett, így megakadályozta hogy befejezzék a szertartást és legyőzte a szekta tagjait megmentve ezzel a férfi életét.
Ezt követően sokáig kereste az alternatív módszert a feltámasztásra, de még csak nyomára sem akadt.
Egy holdfényes éjszakán Nebelwald szélén, egy kis erdőben készült nyugovóra térni mikor meg szólította valami. Egy hang volt a semmiből, azt kérdezte Rosetól hogy nem akar-e még a jelenleginél is nagyobb hatalmat. Természetesen az ekkora már eléggé reményvesztett mágusleány kérdése nélkül belement az ajánlatba. Az a bizonyos hang elvezette őt egy hatalmas toronyhoz aminek ajtaját igen erős mágia védte. Ekkora a lánynak már nem esett nehezére feltörni a pecsétet és belépni az épületbe. A hang ismét megszólalt.
- Itt megtalálhatod szinte az összes eddigi ismert, és feledésbe merült mágia forrását.
Rose éveket töltött itt és csak tanult, tanult, és még többet tanult a könyvekből. Egyszer az egyik éjszaka figyelmes lett egy furcsán díszes, de mégis baljós könyvre amit eddig nem vett észre, maga sem tudta hogyan. Magával ragadta a hatalom amit a könyv sugárzott magából, ekkora már nem is érdekelte más csak a tudás amit még megszerezhet élete során, elfeledte miért is kezdett utazni, és miért kereste a tudást. Kizárólag a tudás érdekelte maga. De ekkora hatalma akkorára nőtt hogy már nem bírt vele és már-már az őrület kisértette. Ezzel sem foglalkozott hisz még mindig volt mit tanulnia abból a tudásból amit az a könyvtár rejtett magában. Isten nem nézhette tovább hogy egy halandó ennyi tudás halmozzon fel csak saját magának így arra az elhatározásra jutott hogy megbünteti Rose Pendragont. Örök életre és csillapíthatatlan tudásszomjra ítélte a lányt, aki így változott az első tudásdémonná. A mondák szerint azóta is abban a könyvtárban próbálja enyhíteni vágyait.
Mesélte el a történetet egy öreg mágus tanítványainak.

Dieter von Rotmantel

Dieter von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Félsz-e, mert vámpír vagyok? Ne tedd, ülj le, újrakezdem a történetet a kedvedért. Nem fogod megbánni, ezt hidd el nekem, Johann von Neulandernek, elismert vámpír krónikásnak. Nem hallottál rólam? Az hogyan lehet? Akkor végképp ülj ide, vegyél egy kupa komlósört és figyelj!

Egy ifjúról mesélek én, aki az Ötven Sötét Év alatt járta Veroniát. Nem volt rokona sem ismerőse, csak vándorolt napkeltétől alkonyatig, ínségben és szűkölve. Ment észak zord hegyei közé, kérdezte az ottani prémvadászokat, hogyan csillapíthatná éhségét.
’Ne erre keresd az étket, ifjú. Az Átok szörnyű, a Szakadás megviselt minket, épp hogy magunkat el tudjuk látni.’ felelték azok. ’Menj délre, a folyóhoz, ott kapsz majd enni.’
Ment hát a nagy Nordenfluss mentén, míg nem futott bele az ottani halászokba. Nagy kosarakat rakodtak ki, így odament hozzájuk és megkérdezte adnának-e neki a fogásból, hogy éhét elverje.
’Nem fogtunk sokat, ifjú, nem tudunk adni. Az Átok szörnyű, a Szakadás megviselt minket, épp hogy magunkat el tudjuk látni. Menj délre, a földekre, kérj a földművelőktől!’ felelték a halászok.
Ment hát a földekre, ahol parasztok dolgoztak a hűs éjszakában, merthogy az Átkot ők is a bőrükön viselték. Odalépett hozzájuk, amint azok éppen vacsorájukat fogyasztották és kérte, hogy adjanak belőle.
’Nem tudunk adni, ifjú, keveset hoztunk. Az Átok szörnyű, a Szakadás megviselt minket, szükségünk van az erőnkre a munkához. Menj délebbre, az erdőben a vadászokhoz!’ felelték a földmívesek.
Ment hát be az erdőbe, nagy, öreg fák közé, míg meg nem találta a vadászok kunyhóját. Benyitott hozzájuk, köszöntötte őket és kérte, hogy adjanak neki a mai prédájukból, hogy éhét enyhíthesse.
’Alig lőttünk ma valamit, ifjú, nincs elég étkünk nekünk sem. Az Átok szörnyű, a Szakadás megviselt minket, az erdőben fogynak a vadak és szarvasok, nekünk is nehéz megélni.’ Felelték a vadászok. ’Hanem menj tovább délre, ott találsz enni!’
’Nem mozdulok egy tapodtat sem!’ húzta ki magát az ifjú a vadászok előtt ’Nem, míg meg nem tanítotok vadat ejteni és íjjal lőni, hogy délebbre prédát teríthessek és éhemet elűzhessem!’
’Jól van hát!’ felelték a vadászok. Megtanították az ifjút íjjal lőni, két egész éjjel míg keze pontos nem lett, megtanították a vadakat követni és azokon túljárni, míg esze csavaros nem lett mint a tünde kígyófajzatok. Hét éjjen át tanították, ekkor aztán az ifjú megköszönte nekik és továbbindult. Hanem íjat nem adtak neki így vadat nem ejthetett, így gyomrát maró ínséggel vándorolt mind beljebb és beljebb a tenger partja felé, a Kísértet-szigetek irányába.
Egyszer aztán éhsége a hídra vitte, amely a Gerincet köti össze a parttal és ahogy léptei vitték előre, egyszer csak egy tünde állt előtte. Magas volt, mint a szilfák, sápadt mint a hold fénye és szemei mint két hideg sír.
'Állj, erre nem mehetsz tovább, ifjú, mert a szörnyű kélgyó, a Jörmungand elnyel és halálod leled a sziget partján!' szólt a tünde, ám az ifjú emígy felelt.
'Éhség kínoz, máshol nem lelek élelmet, engedj utamra.' A tünde nem tágított, megállott előtte és lenézett rá.
'Csak halált lelsz ott nem élelmet, ahová tartasz, és a szörnyű kélgyót aki elnyel és fogaival összemorzsol.' Az ifjú kiegyenesedett, felnézett a tünde halál-szemébe és eképp válaszolt.
'Hát leterítem a kélgyót és vele csillapítom éhségem! Vadászok tanítottak prédát ejteni hét éjjen át, nem félek a kélgyótól. Engedj utamra de tüstént!'

A tünde e szavakra félreállt, és utat engedett az ifjúnak.
'Hanem fegyvered van-e már, hogy a Jörmungandot levadászd?' szólt utána, mire az ifjú felmutatta két kezét és felszegte a fejét.
'Van két biztos kezem és van egy csavaros eszem, több nem kell nekem.' A tünde ekkor odalépett hozzá, kezében egy íjjal, ami feketébb volt az éjnél és egyetlen vesszővel, fényesebbel mint a csillagok, majd a kezébe adta.
'Tartsd hát biztosan a két kezeddel és használd jól a csavaros eszeddel!' Azzal az ifjú szemei előtt köddé vált.

A tünde szavai igaznak bizonyultak, ahogy az ifjú a Gerinc partjára lépett a rettenetes Jörmungand kiemelkedett a vízből és felé tátotta dermesztő pofáját.
'Botor teremtmény, ki efelé jön, én, a hatalmas világkígyó leszek a halálod!' lehelte a fenevad, ám az ifjú nem rettent meg.
'Óh hatalmas világkígyó, kíméld meg az életem. Egy csökött öszvért keresek, aki vak és ostoba, úgy nevezik Jörmungand.'
A kélgyó mindjárt megharagudott a sértésre, még szélesebbre tátotta a pofáját, fogai veszedelmesen meredeztek a szájából, de az ifjú rettenthetetlen volt.
'Én vagyok Jörmungand, nem vagyok sem vak, sem ostoba! Halállal lakolsz, hogy ilyet mersz állítani!'
'Nem-e?' felelé az ifjú. 'Hát mond meg, mi vagyok én?'
A kélgyó becsukta a száját és közelebb vitte szemét az ifjúhoz.
'Ember vagy, de átok ver és nem szenvedheted a napnak fényét.'
'Hát azt mond meg, mit viselek?' kérdezé tovább az ifjú.
'Feketét, mint a holló tolla de prémet, mint az erdei medve!' felelé a világkígyó.
'Hát azt mond meg...' emelte fel az ifjú az éjfekete íjat '... hogy mi van rávésve erre?'
A kélgyó erre megrántotta orrcimpáit és mérgében fújtatott.
'Apró az írás, nem látom'
'Hát mégiscsak vak vagy és ostoba!' nevetett fel az ifjú, mire a kélgyó dühödten közelebb hajolt hozzá. Olyannyira közel, hogy szeme, mely akkora volt mint egy barlangszáj már egyészen karnyújtásnyira volt, ekkor az ifjú előkapta az egyetlen vesszőt és rögvest a fenevad szemébe lőtte. 'Ha vak nem is, ostoba vagy, Jörmungand a világkígyó!' nevetett tovább, ahogy a féreg tekergőzve vívta haláltusáját.
'Légy átkozott, hogy átvertél, fekete vadász! Légy átkozott!' Azzal a kélgyó kimúlt és az ifjú éhét csillapította a húsával. Ahogy falatozott megjelent mellette a tünde és megszólalt.
'Örvendj, halandó, mert Samael arkangyal volt segítséged a fenevad ellen!' Majd ismét, ahogy jött el is tűnt.

Hogy ki volt ez az ifjú fekete vadász? Úgy hívták Ernst, és azóta számos rokona van. Mert sok gyermeke lett a nap fényét nem szenvedhető vadásznak, Ernst Schwarzjägernek...


_________________
"I watched with glee
While your kings and queens
Fought for ten decades
For the gods they made."

Adrastea

Adrastea
Kísértő
Kísértő
− Tea… − félénknek ható tompa suttogás rezeg a sötétségben.
− Hmmm? – mormogok vissza álmosan.
− Nem tudok aludni… − hallom a mocorgást, ahogy felkönyököl. Kinyitom a szemem, és pislogok párat, hogy szokjam a félhomályt. Egy halvány mosollyal felém hajol, tudom, hogy meg fog csókolni, szívdobbanásnyi időre azt hiszem, hogy szeretkezni akar, de az ajkai nem kérik a folytatást. Elszakad a számtól, némán nézünk farkasszemet, az én ajkaim résnyire elnyílnak a csodálattól, az övéi lágy mosolyba ívelnek. Macskamódra fészkelődni kezd, az arcát a vállgödrömbe fúrja, belecsókol, aztán a vállamra hajtja a fejét. – Mesélj valamit! – érzem a hangján, hogy mosolyog.
− Miről meséljek? – kérdezem oldalra fordítva a fejem, hogy az orromat az illatos tincsek közé rejthessem.
− Nem is tudom – hümmögi elgondolkodva. – Valami szépet… Szomorút. Szerelmesekről.
− Hallottam egyszer egy történetet egy matróztól…

Régen a Sötétség és a Világosság gyűlölték egymást. Az idők kezdete óta semmi mást nem csináltak, csak kergették egymást az égen, éjszakákra és nappalokra osztva a világot. Minden nap végén, amikor a napkorong a horizont alá bukott, megfürödve a földeket körülölelő végtelen nagy óceán sötét vizében – talán azért, hogy éltető sugarait lehordja oda is −, vaksötét, fénytelen éjszakák hideg csendje következett. Az éjszakákat nem színezte át a Hold sápadt ezüstfénye, csillagok sem ragyogtak a feketéjén. Akkoriban még minden sokkal egyszerűbb volt. A bűnös bűnös volt, az ártatlan sosem vétkezett, a rosszat éles határ választotta el a jótól, ahogy a fényességet és a sötétséget se kötötte össze hajnalhasadás vagy szürkület.
A Nappal fia egy alkalommal megunta, hogy csak az égi magasságból figyelheti a lenti világot, s úgy döntött, egy fénysugár hátára ülve, leszáll a földre. Hosszú órákig bolyongott az erdők sűrűjében, vadvirágok illatát lélegezte be, madárcsicsergés dallamára táncolva lépdelt, nevetéssel üdvözölte a közeledtétől megriadó vadakat. Eltöltötte és elvarázsolta a mindent eltöltő, mindenhol jelenlévő élet. Az apja birodalmában sosem tapasztalt ilyet.
Elhatározta, hogy többször fog lejárni. Minden nap kezdetén meglovagolja a földre hulló napsugarakat, bejárja a világ minden zegzugát, kilesi a létezés összes formájának összes titkát, de a Sötétség leszállta előtt mindig visszatért az apja házába. Igazán élvezte ezeket a titkos hódításait. Mikor nem lehetett a földön verseket írt róla, megfestette a természetet, vagy a saját hangját próbálgatva leutánozta mindazt, amit tapasztalt odalenn. Így születtek meg a művészetek.
Egy alkalommal igencsak belefeledkezett a kirándulásába, épp egy őzbak heves udvarlását figyelte buzgón, hogy majd költeményt faraghasson belőle, és nem vette észre, hogy az apja világ felett tartó félnapos hatalma véget ért. Csöndes sötétség borult a világra, a Nap fia pedig benne rekedt. Páni rettegés markolt jegesen a szívébe, az ellenség birodalmában reszketett a félelemtől, és a hidegétől, amihez nem volt hozzászokva. Vakon kóborolt, a fák törzsét tapogatva, utat keresve haza, de hiába. Teljes reményvesztettségében úgy érezte, sose jön a reggel, neki pedig bele kell halnia az éjszakába.
Akkor gyönyörű hangot hallott. Soha olyan szépet még nem tapasztalt, eltöltötte a lényét, úgy érezte, menten szétszakad a hatalmasságától. Az Éjszaka leányára talált rá, aki egy kopár sziklán ücsörögve énekelt, miközben a haját fésülgette. A lány megriadt, ahogy hozzá szólt. Sosem találkozott még semmi létezővel, hiszen a teljes sötétségben, mikor ő a világba látogathatott, minden más aludt. A Nappal fia, habár tudta, hogy így kéne tennie, nem tudott ellenségként tekinteni rá.
Órákig beszélgettek, mikor a lány búcsúzni kezdett. Az anyja uralma véget ért, s neki vissza kellett térnie égi birodalmába. A fiú könyörögni kezdett. Olyan érzésekről próbált beszélni neki, amire addig nem voltak szavak, előtte nem érzett ilyet még senki. Csak hasonlítani tudta. A csobogó patakhoz, a madarak énekéhez, az erdő zöldjéhez, a szél simogatásához, saját magát pedig az őzbak bőgéséhez. Az Éjszaka leánya pedig nem értette, miről beszél, hiszen ő sosem látta egyiket se, de nagyon tetszett neki, amit a Nappal fia mondott. Elhatározták, hogy elszöknek. Megragadták a másik kezét, és szaladtak, szaladtak egész a világ végéig is talán, keresték a létezőnek azt a szegletét, ahol elbújhatnak. Végül a tenger mélyére ereszkedtek.
Nászuk első napján megszületett az első gyermekük, a Szürkület. Másnap a Hajnalnak adtak életet, megtörve a Sötétség és a Világosság egymástól jól elkülöníthető világát, kialakítva azt a két helyet, ahol a fény és a sötét megcsókolhatják egymást. Utána az Árnyékok születtek a világra. Aztán maga a Szerelem. A Szerelem fényből és sötétségből lett összeszőve, egyszerre van benne lehetőség a jóra és a rosszra is. Mindezek pedig olyan dolgok, amik addig nem léteztek, s mivel nem lehetett őket sehová se beosztani, nem tartoztak se a Sötétség, se a Világosság birodalmába, megborították a világ egyensúlyát.
A Sötétség és a Világosság mérhetetlen haragra gerjedt. Keresni kezdték őket, felforgatták gyermekeikért az egész világot. Azok pedig hiába bújtak el messze, a világ végéhez közel, a tenger a legmélyebb óceán legmélyebb szakadékában, mégis rájuk találtak.
Kegyetlenül és kérlelhetetlenül választották szét a szerelmeseket. A Világosság a napba zárta a fiát, arra kárhoztatva, hogy soha más alakban ne létezhessen. A Sötétség pedig kővé változtatta a leánya szívét, majd visszavitte a birodalmába. Ma is láthatjuk őt az égen, így született meg ugyanis az az élettelen kődarab, amit mi Holdnak hívunk.
A Világosság fia nem volt képes elfelejteni a kedvesét. Tudta, eltelhetnek évek ezrei is felette, mégse jöhet el az a pillanat, mikor élni tudna kővé változtatott szerelme nélkül.
Egy alkalommal, apját kicselezve, sikerült megszöknie égi börtönéből. Azonnal az Éjszaka birodalmába sietett, szólítgatta, becézte, simogatta a Holdat. Költeményeket szavalt, énekelt, mesélt a világ szépségéről, a szerelemről, ami szétfeszíti a mellét, a félelméről, hogy nem tudja elképzelni a létezést nélküle. Azonban akárhogy próbálkozott, a lány nem felelt semmit. A Világosság fia érezte, hogy a belsejének olyan erővel feszül neki a beteljesületlen szerelem keserűsége, hogy millió foszlányra szakadt szét, belerobbant a világűrbe, fényes kis pontokként borította be az éjszakai égbolt vaksötétjét. Még a Hold is megérezte a szerelme fájdalmát, meghasadt a kőszíve a súlya alatt. Azóta minden teleholdkor egy kicsit magához tér megint, majd holdfogytával elpárolog belőle az élet, holdtöltekör pedig ismét megtelik. Ott keringenek és lebegnek egymás mellett, örökkévalóságra ítélve, egymáshoz soha nem érhetnek, de minden holdtöltekor beszélgetnek. A Csillagok olyankor elbeszélik neki a világot.
És minden egyes alkalommal, mikor hullócsillagot látsz az égen, biztos lehetsz benne, hogy a földön meghalt egy szerelmes.  


− Ez tényleg szomorú… − motyogta a bőrömbe.
− Te kérted, hogy szomorú legyen – rámosolyogtam.
− Ma telehold van, igaz? − hallottam a jókedvűen csendülő hangján, hogy mosolyog.
− Aha.
− Menjünk ki a kertbe… Hadd meséljenek valami szépet a Holdnak a Csillagok…


_________________

Astonien Michelberger

Astonien Michelberger
Klerikus
Klerikus
[Részlet egy hellenburgi lelkész, nevezett Theodor Schottenstein prédikációjából]

Bizony mondom néktek, testvéreim, a gonosz köztetek lakozik.
Nem tudjátok, hol van, nem látjátok vagy érzitek, és pont ezt használja ki. Sok eszköze van, miként a bűnnek is sok formája ismeretes; és hiába hisszük, hogy az összesről tudunk, mindig képes lesz más és más úton ránk támadni.
Egy ilyen útról beszélek most nektek, testvéreim.
Sokan tudtok az ártó szellemekről, a holtak nyugodalmat nem találó lelkeiről. Félelmetesek, erősek, és ártó szándékúak mind. Akár nekromanták használják őket eszközként, a fagyos halált elhozva velük, akár önként támadnak rátok - az árnyékvilág nagyobb veszélyt jelent, mint sejtenétek.
De biztosra veszem, hogy erről a fajzatról még nem hallottatok.
Szellem ez is, de sokkal veszélyesebb. Több halott lélekből forrt össze ez a szentségtelen teremtmény, melyet Dybbuknak hívnak. Alig tudni róluk valamit, még a nefilimeket is hiába kérdeznétek a milyenségükről... de az a pár dolog, ami kiderült, elég ahhoz, hogy elmondhassam: ha valaki nem tartja magát távol tőlük, rosszabb sora lesz a halálnál.
Mert ez a szellem nem öli meg az embert, legalábbis nem azonnal.
Hadd meséljem el egy régi társam történetét.

Templomos volt - azóta meghalt egy portyázókkal vívott összecsapásban, Isten nyugosztalja -, s az Úr kevés olyan hű szolgára vigyázhatott, mint ő, ezt bizton állíthatom. Jószívű volt, segítőkész, minden emberi gyarlóságtól igyekezett távol tartani magát. Védte a gyengéket, szembeszállt a veszéllyel, s egy jó lovaghoz illően soha nem futamodott meg.
Johannisnak hívták ezt az embert. Jó barátomnak tudhattam.
Ő találkozott egy bestiával, mi több, túlélte. Csak egyszer beszélt nekem erről, utána megkért, hogy soha, soha ne hozzam fel előtte.
Épp a protestáns egyház céljait követve járta a pusztát, harmadmagával. Két társa is Urunkhoz hű volt; egyikük lelkész, másikuk templomos, tisztaságukhoz kétség sem férhetett. Este volt, az alkony már kezdte sötét lepelbe burkolni a tájat, de ők rendületlenül lovagoltak: el akartak érni egy táborhelyig, így a fáradtságuk ellenére nem állhattak meg.
Észre se vették a fenyegetést. Csak akkor látták meg, mikor a közelükbe ért - embermagas, fekete füstbe burkolt lény volt az, melynek mintha egyszerre lett volna szilárd teste, és lett volna egy a körülötte lévő kavargással. Egy szót nem szólt, hangot sem adott ki, csak feléjük suhant... a félhomályban közeledő ismeretlen feketeség olyan volt, mint valami rémálom, de ők az ijedelem ellenére összeszedték magukat annyira, hogy szembeszálljanak vele. Nem úgy tűnt azonban, mintha harcolni akarna: csak lebegett előttük, távol maradva minden csapásuktól, gyorsan cikázva, de nem merészkedett a fegyvereik távolságánál közelebb.
A lovaik megugrottak, s kénytelenek voltak leugrani róluk, mielőtt megbokrosodtak volna. Épp elkezdtek fohászkodni Istenhez, hogy segítse meg őket erejével, mikor a gonosz szellem Johannis elé siklott, és rátette a kezét az arcára.
Egy pillanat alatt történt minden. Tisztán emlékezett az érzésre, s ahogy mesélt nekem a fagyos tehetetlenségről, az én hátamon is végigfutott a hideg. Nem dermedt mozdulatlanná, dehogy... épp ellenkezőleg, karjai tovább forgatták a kétkezes kardot, és lábai ugyanúgy vitték őt. Csak éppen... a társai felé.
Azt mondta, olyan volt az arcuk, mintha magával a Sátánnal találkoztak volna.
A templomost harc nélkül ledöfte. Jól irányította a testét az a szörnyeteg - miközben ő mindent látott, mindent hallott és mindent érzett, semmit nem tudott tenni. Tiszta találattal szúrta keresztül a szívét, és közelről látta a társára fagyó döbbenetet.
'Az arcod... te... élvezed ezt... szörnyeteg...' - ezek voltak az utolsó szavai. Az ő kardja ölte meg, az ő izmai forgatták a fegyvert... mégsem ő volt az. Mégsem ő tehetett róla. Megszállták, testvéreim, és akkor azt kívánta, bárcsak inkább kínhalált halt volna.
A lelkész riadtan hátrált, ujjai rászorultak a pajzs szíjára, ajkai imát formáltak, de nem volt lehetősége befejezni azt; Johannis késedelem nélkül rontott neki, és szinte elsodorta őt a támadása erejével. Magabiztos, erős csapásokkal dolgozott, de úgy, hogy közben nem tett semmit. Nem tehetett semmit.
A társa - Hans volt a neve - próbált védekezni, de mindhiába, Johannis hamar fölénybe került. Érezte, ahogy fárad, az izmai csikorgó fájdalmát, ahogy kiáltanak, hogy ne tovább! Mégis folytatta, mert kénytelen volt.
'Johannis, miért teszed ezt?' - kiáltott fel Hans, mire ő elvigyorodott.
'Johannis? Ó, nem, mi Quy'tha vagyunk.'
Nem, ezt hallhatóan nem ő mondta. Az ő torkából törtek fel a szavak, mégis túl zavarodott, őrült, kaotikus volt a hang ahhoz, hogy akár egy kicsit is hasonlítson az övére. Hans, szegény, megdöbbent a hallottaktól... és ez lett a veszte.
Johannis - vagy Quy'tha - azonnal támadt, ahogy megérezte a bizonytalanságot, és rátámadt a társára. Az acél a lelkész gyomrába fúródott, a templomosnak pedig újabb társa szenvedését kellett végignéznie.
Ráadásul nem halt meg azonnal. Sőt: talpon maradt. Ajkai szavakat formáltak, de a lovag nem értette őket. Arcáról sütött a gyűlölet, a bosszúvágy, és ekkor vált világossá Johannis előtt, mit is mond.
Latinul beszélt.
Érezte, ahogy a saját lábai behajlanak, hogy hátrarepítsék. Nem akart félreugrani Isten ereje elől, azt akarta, hogy lesújtson rá. Bármi áron.
Credo in Deum Patrem omnipoténtem, Creatórem cæli et terræ. - jutottak eszébe a Hitvallás szavai. Megfeszítette az akaraterejét... minden cseppjére szüksége volt, hogy ellenálljon, hogy egyáltalán lelassítsa a szellem mozgását, de sikerült.
Egyenesen az arcába csapódott a tisztítótűz.
Érezte a fájdalmat, amit egy Isten ellen való lény érez, ha szent erő sebesíti meg. Érezte az elemésztő forróságot, a gyehenna lángjait, és felüvöltött a kíntól.
Ő üvöltött fel, nem a szörnyeteg.
Mindent elborított előtte a fekete füst, ahogy Quy'tha távozott a testéből. Aztán szép lassan kitisztult előtte, ahogy a szellem a földre rogy. Már szilárdabbnak tűnt, anyagszerűbbnek... és gyengébbnek.
A fájdalom teljesen eltűnt, mintha soha nem is érezte volna.
'In nomine Dei' - mormolta a szavakat. Felemelte a kardját, és a felragyogó arany fénnyel lecsapott a dybbukra. A gonosz teremtmény épp kétségbeesetten kiáltani akart valamit, de halálhörgésbe fúltak a szavak. Azt mondta Johannis, soha nem felejti el: mintha többen üvöltöttek volna, tökéletesen egyszerre, kísértetiesen vibráló, a maga szentségtelen módján földöntúli hangon.
És a szörnyeteg kimúlt.
Két hithű protestáns életével fizettünk érte.

Így történt hát, testvéreim. Bizony mondom néktek, a gonosz minden formáját kerülnünk kell, mert nem a halál a legrosszabb dolog, amit tehetnek velünk. És hiába vigyázunk, hiába tartjuk nyitva a szemünk, talán az se lesz elég.
'Ne adjátok át tagjaitokat a bűnnek a gonoszság eszközeként', ahogy a Biblia mondja. Legyetek óvatosak, és bízzatok az Úr kegyelmében. Ő majd megsegít, mikor bajban vagytok, kezét nyújtja fölétek, ha nyílzápor közeleg, s erőt ad, ha elgyengültök.
Úgy legyen, testvéreim.


_________________
'Feel the power of true Astonishing!'

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta
//Előre elnézést a hibákért, nem vagyok magyaros, csupán annyit foglalkoztam a régies stílussal, mint amennyit középiskolában szokás, azaz nagyon keveset, de azért megpróbálkoztam vele Very Happy//

A történet a Szakadásról és az azt követő Ötven Sötét Év elejét öleli fel. Az irat roppant régi, csupán annak köszönhetően élte túl, hogy volt a tündék közt néhány szenvedélyes személy, kik előszeretettel másolták le azt, amit találtak és tetszetős is volt a számukra - nagy valószínűséggel. Vélhetően saját örömükre kanyarították megannyiszor a betűket, nem úgy, mint az egyház, ahol a napirendbe beépített kódexmásolással öröklődött generációkról generációkra egy-egy ősi irat, melyet meg kívántak tartani.
Itt-ott bizonyára történt egy kis elírás, ahol elmosódott a szöveg, még az is lehet, hogy kipótoltak és megváltoztattak bizonyos részleteket, így nem feltétlen szabad hinnünk ennek a történetnek, ami épp elég ködös ahhoz, hogy ne lehessen bármi konkrétumot levonni, kikövetkeztetni.

Egy készülődő vihar fellegei gyülekezék egész Veronia felett. Sulyos zivatartól terhes fellegek ezek, melyeket nem lehet megszabadítani ama terhektől, miket magában hordozák. Könnyeket hoza, keserűeket és fájdalmosokat, sikolyokot, olyanokat, melyeket ezredévek múltán is nyögni fogák, kik találkoztak ama kínkeservvel, melyet magával hoza, ama átokkal, melytől élő és holt sujtva lészen. Nagyszerű halált és fájdalmot mutatá meg mindeniknek, ki él és sírjában pihen, olyan nagyszerűt, melyet ezredévek múltán is fájdalmosan rebesgetni fogák a keserű ajakak.
Szellem járá az erdőket oly mélyen, ahol csupán tündelények kecses léptei rejlenek. Hullámozó, megfoghatatlan vala, gyönyörű asszony vala, kinek érintése halált, keservet és átkot hoza mindeniknek, kihez ér, oly nehezet, melytől szabadulni nem lehet. Kegyetlen és könyörtelen vala, legyen nő, gyerek vagy öreg, nem kíméle meg senkit, ha esendő, ha nem, nem kíméle, mindeniket ugyanúgy átkoza ama teherrel, melyet nem kíván senki fia.
Elképzelhetetlen kínkeservet hordoza magával ama szellem. Akit megérint ama sulyos teherrel áldott érintésével, kire rámosolyog oly fagyosan, akár a dér a hajnalban, mi szúr, ha hozzája ére az ujj, kire rápillant oly hidegen, mint a hó a leghidegebb téli éjjelen, és elátkozá, kihez hozzáér ama sulyos átokkal, melyet nem lehet feloldozni száz meg száz jótéttel sem. Hiába vala a tünde hű és jó nép, hiába tisztelé oly mértékben, oly mélyen a természetet mindenik állatával és mindenik növényével együtt, a természet nem nézé jó szemmel ama felleget, mely vért csepegteté Veronia száz meg száz vidékére, vörösre festé vele mindenik fát, bokrot, mindenik rétet és mezőt. Ezért küldé hát a természet ama kegyetlen szellemet, ki megátkozá az ártatlant és megátkozá a bűnöst, hogy mindenik tünde megtanulá: rosszat tevék, oly rosszat, melyet megbocsátani nem engedett.
A természet fizet. Sulyos átokkal gyengíté őtet dicsőítő népét, kárhoztatá őtet szenvedésre és kínokra, mert harcolák ama lényekkel, mikkel eddig nem találkozák, csak itt, Veronia zöldellő, zsenge fűvű legelőin. Gonosz lények azok, kikkel harcolák: el akarák venni a tündék erdőit és legelőit, el akarák pusztítani a szép növényeket és állatokat, területet akarák magukénak, ujakat, mert telhetetlenék és mohók valák, de a tündék nem adák, mit ők akarák. A tündék harcolák ama botor lényekkel, kik nem tisztelék a természetet megfelelően, harcolák, hogy védelmezzék otthonukat, a természetnek mégsem tetszetős böcsületes cselekedetök, ezért ama szellem kínjaival meglakolák.
Átkot lehelé a gyermek, átkot lehelé az öreg, átkot lehelé az asszony, kiket az éjjel megérinté ama kegyetlen szellem, kit a természet küldé, hogy a tündék megtanulák: rosszat tevék. Átlebeg a falokon, az ajtajokon, megérinté aztat, kit az éjjel ura, a Hold megadá, megérinté őtet, és ahol megérinté, ottan lészen az átok, mi terjedé tovább és tovább, és tündeöltőnyi szenvedést és kínt hozá viselőjére.
Feketéllik az ég kéklő tengere, fellegek gyülekezék egész Veronia felett. Az átkot ama kegyetlen szellem viszi és viszi tovább és tovább, tán ama lényeket is érinti, kiket a tündék eddig nem ismerék, csak háborúzák vélök. Feketévé változa korábban világló bőrük, akár a tűz után maradott korom, rozsdaszín hajok pediglen őszessé válik, mint ama Hold az égen, és a napra ki nem lépheték, mert meglakolák: gyengíté és megégeté őket. Árnyékvilág onnantól otthonok, miután ama kegyetlen szellem megérinté őket rideg ujjaival, megjelölvén őket ama átok jelével, melyből nem lészen szabadulás.
Az átkozott gyermekek nem járhaták ama fényben, melyben korábban tevék: otthonokban feküsznek, ágyokban nyugosznak addig, míg ama Nap le nem feküszik a Hold alakja alá, messzi vidékek terhe alá. Amikor aztán ama Hold felébredé, elhozá ama Árnyékvilágot, hol az átoktól szenvedők előbújhaták, és csak ott tevékenykedheték; előjövék, és imádkozák ama áldott Holdhoz, ki nem égeté meg bőröket, ki szereti őket, ki meghallgatá kívánságikat. Tisztelék a Holdat, annak Anyját, annak Apját, magát a Sarulót is, az Újat azonban tilták – bűnös az, ki tisztelé, bűnös vágyakat és tanokat hordozá, őtet tisztelni nem szabad, mert helytelen ama út, mit mutat, kísérté a gyengét és rávevé őtet a rosszra, de nem tudá meg, hogy helytelen vala, mit tett az Új szavára.
Hullanak az állatok, a kór őket is eléré, és ezzel még jobban sujtá a természet a tündék népét; éhezéssel bünteté őket, mert cselekedetök helytelen vala. Hamarost rohadó testek feküsznek mindenik bokor és lomb alatt, halálszagúvá tevé az erdő mindenik részét, elviselhetetlenné tevé a járást, a vándorlást, a növények elrohadák, a bogyók keserűek vala, a gyümölcsök pediglen férgesek és ehetetlenek – megélhetetlen vala eme vidék. A vadak elfogyák, a még egészségesek éhen pusztulák élelem nélköl, a betegeket ápolni így pediglen nem lehet. A szenvedés így terjedé messze-messze, szél viszi ama sikolyokat, melyeket keserű tündeszívök sikolták fájdalmokban, legyen az a legveszélyesebb vidék vagy a legbékésebb otthon; mindenütt jelen vala ama átok, mit a kegyetlen szellem szórá szerte a tündék erdőiben.
A tündék nem győzék temetni halottjaikat, melyekből napról napra több és több lészen, nem bírván ama kínt, melyet ama kegyetlen szellem adá néki a Hold titkos parancsára. Akik túlélék ama átok szenvedéseit, tisztelék ama Holdat, minek titkos parancsairól nem tudák, de kitaszítottakká levék; az átoktalanok nem szereték őket már. Hibáztaták őket mindazért, mi történik erdőikben, mindazért, mert mindenik család elveszejtett valakit. Hibáztaták őket, mert ama Holdat imádják, mi titkon elátkozá őket, hibáztaták őket amiatt, amiről nem teheték. A tündék fájdalmat okozák azoknak, kik valaha sajátjaik valák, fájdalmat azoknak, kik elátkozottak és mások valák, kiket eddig támogattak és gyógyítottak, most pediglen kiátkozák őket, így menekvésre kényszerülék, menekvésre ama ködös, erdős, mocsaras vidékre, ahol eddig tünde még nem jára. Felfedezék ama ismeretlen vidéket, keresvén élelmet, mit már nem kapák a tiszta erdőkben, elkerülvén a dögszagot, de a halált nem: veszedelmes vidékre tévedék, hol rengeteg lélek vala elnyelődve a mélységben.
A kegyetlen szellem pediglen eltűne, látván aztat, a természet elégedett vala. Elégedett, mert tünde tünde ellen fordulá, kitaszítá aztat, kit elátkozá ama kegyetlen szellem, ki mosolyog tovább, de elégedetten, látván az ellenségökké levő tündéket. A természet azonban szomorú is vala, szomorú, mert a tündék nem tanulák; nem tanulák ama hibából, mit elköveték, nem vevék észre ama felleget, melyet ők hivattak Veronia földeire. Folytaták a viszálykodást mind ama ismeretlennel, kikkel mostan találkozák, Veronia földein, mind azokkal, kik elátkozottak valák. Kergeték azokat, kiket egykor sajátjaiknak tekinték és nevezék, mostan azonban üldözék őket addig, míg el nem pusztul mindenik, ki viseli ama átok jeleit, mit ama kegyetlen szellem osztá annak, kinek nevét ama Hold megsugá néki.
A kegyetlen szellemet, látván mindezt, visszahívá a természet, mert a természet látá, csak rosszat tett, de cselekedetökért megbünhődött a tündék népe, viszont nem feledé, mit tevék: nem feledé aztat, micsoda vért csepegtető felleget hívák Veronia földeire. Nem feledé, így nem hívá vissza ama átkot, mivel sujtotta az őtet dicsőítő népet, még remélvén, tanulá a tünde nép ama hibáiból, miket elköveték.


A könyv, amibe ezt írták, Zephyrantes könyvtárában található, idegenek kezébe azonban nem adják, csupán azt a néhány másolatot egy-egy kiemelkedő történetről, amit készítettek, hogy emeljék az intézmény színvonalát. Értékes darabja ez a könyvtárnak, így érthető, miért is nem mutogatják csak úgy.
Egyelőre csak egy van ebből a kötetből, teljes másolatról nem tudnak, így ténylegesen kifejezetten nagy értéket képvisel a maga korával (talán néhányszáz éves) és a benne lévő más és más régi és némileg újabb történetekkel együtt.


_________________
"I am the designer of my own catastrophy."
https://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Ciel von Eisenschnittel

Ciel von Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Gratulálok mindenkinek az azonnalikhoz, nagyszerűek lettek, kész élmény volt őket olvasni. Akik esetleg lemaradtak se csüggedjenek, lesz még lehetőség dögivel bebizonyítani világépítő fineszeteket, s remélem teszitek is majd, mert amiket kaptam egytől-egyig kiválóak voltak. Mindenki másként írt, ez pedig külön öröm, a lehető legkülönlegesebbet próbáltátok kihozni a lehetőségbél, s nem csak próbáltátok, sikerült is.. Köszönöm az irományokat.

Jutalom jár mindenkinek, 2k váltó.

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.