A Főváros. Gyakorlatilag olyan, mintha a tűzzel játszadozna, vagy épp forró talajon álldogálna. Ha értesítenek valakit, hogy egy nekromanta jár az utcákon, bizonyára hatalmas bajba kerülne. Még azt is elképzelhetőnek tartja, hogy az összes egyházit és zsoldost felverik, hogy itt egy eretnek és tiltott tudást használó alak, irány elkapni, majd mindenféle kikérdezés és előzetes kínzás nélkül máglyára vetni. Nem szívesen lelne ilyen halált, viszont izgalmas megkockáztatni ezt. Ráadásul talán van itt most valami érdekes és új, ami miatt érdemes eljönni ide – csupán ezért kockáztatja meg ezt az utat. Zabost az egyik istállóban hagyta, Voile pedig körutat tesz a város körül, vadászva a közeli mezőn, míg ő elvan, a találkozásra pedig abban a fogadóban kerül sor, ahol megszállt.
Nem feszült, egyáltalán, ami furcsa lehet ilyen sarokba szorított helyzetben még annak ellenére is, hogy ő maga vállalta el. Igyekszik a lehető legnyugodtabban róni az utcákat, főként azokat, melyek meglehetősen népesek, így nem válik könnyűvé a megtalálása és a kilétének meghatározása, azonban így is sikeresen lebuktatják…
… méghozzá Astonien Michelberger, a tolvaj, aki az üdvözlés után gyakorlatilag azonnal ecsetelni kezdi is, mi a fenét is keres errefelé. Természetesen megvan a szokásos játékos üdvözlés, majd Aliciától a kérdés, amire hosszasan és több-kevesebb lelkesedéssel válaszol.
- ...és ezért hívtak ide. Gondolom, más nem igazán akarta vállalni – fejezi be mondandóját, mire Alicia megvonja a vállát. Régi iratok másolgatása, mi?
- Nem tűnik túl szórakoztatónak... - jegyzi meg kelletlenül. - Merre is van a könyvtár? Addig elkísérlek – ajánlkozik, legalább annyi időt még elöltve a férfival. Utána úgyis más utat fog választani, még az is esélyes, hogy továbbáll, és inkább egy másik faluba megy, nehogy véletlenül veszélybe kerüljön. Bár nem mintha így ne lenne rá túl nagy esélye… Minél több időt tölt itt, annál valószínűbb, hogy elkapják, ráadásként menekülése sem garantált, de kit érdekel?
- Csak pár perc séta - int a fejével előre. - Azért arra számítottam, hogy a váltó ígérete meggyőz valakit. Nem mintha én azért jöttem volna... – Nos, ez végül is igaz, Astonien könnyedén összelopja ugyanazt a mennyiségű pénzt, így nem kényszerül ilyen piti feladatokra. Alicia azonban annál inkább…
- Váltó? - néz oldalra egy pillanatra. Rövid időre felcsillannak a szemei, elkapva a legfontosabb információt az egészből.
- Miféle váltó? - Hangjából igyekszik kiküszöbölni a kicsengő kíváncsisággal vegyes kapzsiságot, amit a pénz ígérete vált ki belőle. A váltó mindent megér, még a monoton munkát is, még a mocskos szállásokat is, még a leghosszabb utazásokat is. Mindent. Csak a kifejezetten mocskos, becstelen dolgokat nem, azért annyi tartás van benne, hogy ezekhez ne folyamodjon még legutolsó lehetőségként sem.
- Igaz is, ezerötszáz váltót ajánlottak fel a munkáért - mondja teljesen ártatlan hangon, de Alicia szinte látja a mögötte megbúvó ártalmatlan ármánykodást. Tudja jól, hogy Astonien tisztában van vele, őt meg lehet ilyen kis semmiségekkel fogni és vesztegetni, amit amúgy a tolvaj könnyedén összelopkod néhány dudorodó erszénynek köszönhetően.
- Nem mintha olyan nehéz lenne, inkább csak unalmas – teszi még hozzá, mintha csak biztosítani akarná, hogy a nő vele menjen. Könnyű munka… Jó pénzért. Nem rossz ajánlat, így még elképzelhető, hogy a férfival tart.
Ismételten felcsillan a szeme, cinkosan, mintha valami remek lehetőség lenne a másolgatás, holott egyértelmű, milyen szörnyűség fog várni rá.
- Tehát van még hely a számomra is? – érdeklődik, és társa ugyanígy hajtja oldalra a fejét.
- Miért, vállalnád? – kérdez vissza, amire Alicia egy újabb vállvonással válaszol, közben karba teszi a kezét, mintha valamit nem akarna, vagy csak szégyellve tudna bevallani.
- Nos, ami azt illeti... Ha már van érte jutalom, nem hagyhatom ki – felel inkább oldalra pillantva. Valahogy tényleg nehezére esik elmondani azt, hogy ennyire vezethető csupán a pénzzel, de hát… Mégiscsak az élete függ ettől. Sokáig a vadonban ilyen képességekkel úgysem élné túl. Nem vadász, és bár vándor, inkább olcsó fogadókhoz szokott hozzá, mint a szabad éghez, és bár nem mintha problémája lenne az utóbbival, egyszerűen csak nem képes élelmet gyűjteni magának, ami nem túl szerencsés egy természetben élő utazónak.
A férfi csak értelmesen bólogat egy darabig, mintha olyan nagytudású lenne, mint azt tetteti.
- Akkor minden bizonnyal engedik majd – biztosítja.
- Akkor mit is kell másolnunk, még egyszer? – Csak hogy megbizonyosodjon arról, valóban másolgatásról szól az egész. Bár végül is mindegy, a tolvaj így is, úgy is csőbe húzhatja, elvégre elég jól hazudik és tettet ahhoz.
- Tekercseket, ősi történetekkel, esetleg varázslatok leírásával. Érdekesebbnek hangzik, mint amilyen valójában, de csak túléljük valahogy, nem igaz? – Hohó! Még csak meg sem próbálja lebeszélni erről a roppant unalmasnak ígérkező feladatról! Milyen kis ravasz. Mintha az egészet csak azért csinálta volna, hogy rákapjon a mézesmadzagra.
- Tekercsek... – állát dörzsölgetve tűnődik el egy rövidebb időre, fontolóra véve az ebből származó előnyöket és hátrányokat, de csak látszólag. Igazából már eldöntötte, mit fog tenni, így nagyon nincs értelme húzni az időt.
- Talán lesznek érdekesek is - vonja meg a vállát végül, ténylegesen belemenve abba, hogy az egész délutánja elvesszen ilyen haszontalan dolgokra. - Legrosszabb esetben meg majd a váltó gondolatával vigasztalom magam - gondolta ő ekkor, ám amikor megérkeznek a könyvtárba, és eléjük kerül az a rengeteg papír, cseppet sem tűnik az az ezerötszáz váltó olyan biztatónak és megnyerőnek. Szinte rettegve vesz el egy tekercset a helyéről, óvatosan széthajtja azt, majd fintorogva tartja magától távolabb, mintha csak abba fújta volna ki valaki az orrát valamikor nagyon-nagyon régen.
- Komolyan ilyen olvashatatlan vackokat kell értelmezni és átmásolni? - néz könyörögve aztán a tolvajra. Mégsem olyan tetszetős ez a feladat, és ha tehetné, visszavonulna, semmissé tenné a korábban mondottakat, miszerint elvállalja. Van erre lehetőség még? Ugye van? Ugye van? Van, ugye?
- Nem a semmiért nem akarták vállalni a többiek, még a váltóért sem. – Ez sajnos teljesen jogos. Gondolkodhatott volna egy kicsit többet, csak hát a váltó… Túlságosan megbecsüli a pénzt.
Astonien is felvesz egy tekercset, majd panaszkodás nélkül veszi a kezébe a tollat. Mondjuk neki ez kötelesség, hiába is tenne bármilyen kelletlen megjegyzést, nem jutna előrébb. Na nem mintha ő ezzel elősegítené, hogy egy tekercs magától leírja egy másik papírra önmaga tartalmát…
- Valahogy kezdem megérteni... - sóhajtja, azzal helyet foglal egy közeli széken, maga elé húz egy tintás üvegcsét az asztal végéből, benne a kopottas, már nem túl puha lúdtollal, és hogy a régi irat ne sérüljön, előkerít egy üres papírt, amire megpróbálhatja levésni a dolgokat úgy, ahogy hajdanán kinézhetett. Nem tudná megállapítani, hogy ez nehéz vagy könnyű munka, annyi biztos, hogy most izgalmas és idegesítő egyszerre már csak a szavak és ábrák kitalálása miatt is, később viszont egyértelműen annyira ingerültté válik, hogy a tintát a falhoz fogja vágni. Még az sem fogja érdekelni, mennyire volt drága vagy éppen olcsó.
- Miért is engedtem a kísértésnek ahelyett, hogy hagytam volna, összelopd nekem...? – morogja az orra alatt egy-egy részletre nagyon figyelve.
- Ez már késő bánat - vigyorog szemtelenül. Áh, igaz, csak a szokásos Astonien. Mit is várt tőle? Hogy majd együttérez? Naiv álom.
- Mondjuk... mikor is ajánlottam fel ezt? - pillant rá ferdén, utalva a pénzlopásra.
- Konkrét felajánlás nem történt, de utalások nagyon is voltak – magyarázza vállvonva. - Kezdjük azzal a szajhával, aki megtisztelt a közelségével és hátadnak nyomott melleivel. Azon a napon is a lopott pénzedből vettem ki a szobát – mondja ezúttal pimaszul elvigyorodva, közben még tanulmányozva az ábrát, majd nekikezd annak másolásának folytatásába, ahogy sikerült nagyjából elképzelnie minden részletével együtt.
- Megtisztelt... - ismétli mormogva, aztán sóhajtva leteszi a tollat, és az arcához emeli a tenyerét. - Inkább másoljunk...
Halkan nevet, de inkább csak vállai rázkódásából lehet ezt megállapítani, annyira próbálja elfojtani jókedvét. Annyira szórakoztató a tolvajt ezzel az esettel ugratni!
- Értettem, hódítókapitány - küzdi le a kitörni készülő kacagást, de hangja így is megremeg tőle.
- Szeretnél egy kis tintát? - nyújtja felé készségesen az üvegcsét, mintha tényleg kínálni szeretné vele. - Mert szívesen hozzád vágom, ha gondolod! – Akárcsak a plüssel! Bár az sokkal mulatságosabb volt, ez azért kevésbé az. A ruháiból nem is tudná valószínűleg kiszedetni, ami mondjuk nem mintha sokat számítana, elvégre feketében van, viszont tintától fog bűzleni, az pedig cseppet sem tetszetős a számára. Tény, jobb, mint a halálszag, ami alkalomadtán körüllengi őt, akkor ténylegesen jól jönne, de azért a nap egészében nem vállalná.
- Ó, hát ez igazán kedves tőled! - könyököl az asztalra egyik kezével, másikat szívéhez emeli, közben meghatottan néz. - Viszont el kell utasítsam, mivel nem szeretem a tintát. Az illata jó, de az íze... – szemforgatás, mintha ténylegesen tudná, milyen borzasztó, holott még sosem kóstolta. - Próbáld csak ki, és megérted - fordul vissza az irathoz.
- Köszönöm, én is kihagyom - bólint megértően, ahogy a toll helyett egy másik tekercset fog meg. - Hogy azt mondja... - motyogja, majd elkezdi felolvasni az elmosódott szavakat nagy üggyel-bajjal. Alicia csak mellette ül, ő is a sajátjával foglalkozva, azt viszont meg tudja állapítani így is, hogy társa párszor nekifutott a szövegnek.
- Na, sikerült elolvasni? - tekint fel a félkész ábráról, mikor Astonien elhallgat, vélhetően a szöveg végéhez érve, ám amikor megpillantja, azaz pont, hogy nem pillantja meg a férfit, csak egy lebegő papírt, amit bizonyára még ő tart, a toll is kiesik a kezéből. Óvatosan, megrökönyödve nyúl arra a helyre, ahol a tolvajnak kell lennie, és lehet, el is találja szegény fejét vagy vállát, de ez cseppet sem érdekli. Meg akar bizonyosodni arról, hogy még mindig ott ül, viszont nem érzékel senkit és semmit, csak a puszta levegőt, amitől leveri a víz. Hová lett?!
- Astonien... ? - hadonászik a levegőben, elnyomva kétségbeesését, amit az eset okoz. Semmit sem hall. Semmit, és ez roppantul zavarja, ám pár másodperc után mégis felfigyel valamire:
- Aliciaaaaaaa... – Halk és folytott, és mintha segítségkérő lenne, talán öt méterre tőle, és egyre távolodik – talán elvonszolja valami? Lehet, elrabolja valaki épp?
- Hé, Astonien, nehogy... - feláll a székről, és a hang irányába megy kissé sietős léptekkel, feszülten, némileg azért tartva, hogy váratlanul beleütközik valamibe vagy valakibe, amit vagy akit szintén képtelenség észrevenni a ráolvasott ige miatt. - Ha most szórakozol velem, nagyon megbánod! - fenyegeti, de érezhető, hogy inkább aggódik a másikért.
- Miért, mi a baj? – érkezik aztán egy értetlen, csodálkozó hang mögüle, és ahogy megpördül, megpillantja Astonient a széken üldögélve. Az a kis…
- A frászt hozod rám, az! - lép elé csípőre tett kezekkel, igyekezvén ingerülten és haragosan figyelni társát, ezen mozdulatokkal ráerősítve erre. Astonien persze csak elneveti magát, de mi van, ha komolyabb is történik, és ez tényleg megtörténik, nem csak játék szintjén marad? Jó, talán ennyire nem veszélyesek ezek a tekercsek, de sosem érdemes farkast kiáltani…
- Én? Ugyan, mégis hogy feltételezhetsz rólam ilyesmit? – érdeklődik szélesen vigyorogva. Egyszer még letörli róla azt a mosolyt.
- Idióta! - emeli meg a kezét, hogy fájdalmas barackot adjon, de inkább csak ökölbe szorítja a kezét, és mivel a tolvaj nem hajol el, sőt, még csak meg se rezzen, éppen csak hozzáér, úgy forgatja csuklóból a másik feje tetején összeszorított ujjait.
- Mondtam már, mennyire nem illenek hozzád ezek a szemek? - kérdezi teljesen váratlanul, de úgy, mintha nem egy teljesen más témáról kezdene el fecsegni, pedig ez minden, csak nem hasonló az előzőhöz. - Az eredetiek sokkal szebbek – teszi hozzá, azonban a nő nem érti, ezt most mire fel is mondja a férfi. Mit akar ezzel? Bókolni? Ugyan már, Astonien és a bókok?
- Ugyan mi jók vannak az eredetiben? Selejtesek - ül aztán vissza a helyére, ismét kezébe véve a tollat, továbbfirkálva az ábrát. Sose szerette a szemeit. Valahogy… Túlságosan mások. Míg az átlagnak egyetlen színnel és annak árnyalataival rendelkezik a szeme, neki hárommal is, és annak más-más fajtáival. Erre gondolva tényleg néha úgy érzi, hogy nem ide való. Látott már érdekes tekinteteket, de ennyire színest még sosem. Ilyen ritka lenne, vagy csak az égiek őt tisztelték meg ezzel a különlegességgel?
- Mondd még egyszer, hogy ami eltér az átlagostól, az rossz – vesz fel fenyegető hangszínt, de érződik, hogy jól szórakozik. Vajon a tolvajlásra céloz? Vagy a nekromanta-pap barátságra? Esetleg mindkettőre?
- Nos, ezt egy szóval sem állítottam - fejezi be az ábrát, és maga elé tartva megvizsgálgatja azt, rendben van-e így, ám hirtelen keserűen összeráncolja szemöldökét, ahogy szemlélődik. Tekintete vizesedik, egyre homályosabban lát, szemei csípnek, torkában egy kis görcs piszkálódik, ezzel megpróbálva őt sírásra fakasztani. Mi a fene baja van? Pedig semmi olyanról nem volt szó, amitől így kéne reagálnia. Azt ne mondja senki, hogy a tekercs az oka…
- Csak tudod... – szipogja, és hirtelen minden borússá és tragikussá válik a számára. - Más... Más a színük, és... És olyan csúnyák... Nem egységesek – vékonyodik el hangja. Ezt nem bírja. Sem azt, ahogy beszél, sem azt, ahogy hirtelen rátörnek a könnyek. Le kell nyugodnia, méghozzá most azonnal. Nem akar sírósnak tűnni, egyáltalán, viszont az ábra hatása elől nem tud kibújni, egyszerűen képtelenségnek bizonyul most elfojtani azokat a sós cseppeket, melyek egy ideje már nem kerültek elő.
Lerakja a tekercset, és elkezdi a szemeit törölgetni.
- Sose szerettem őket – mondja még, de ezt egyáltalán nem akarta. Francba ezzel az érzelgőssé tevő, kutya szájába való papírral és ábrájával! Nem akar erről beszélni, azonban annyira megingatja ez az egész, hogy tudja, bármilyen kérdést is tegyenek föl, ami fájdalmas, úgyis válaszolni fog, mert annyira rosszul érzi magát: nincs miért titkolnia. Gyűlöli. Azon a napon is ennyi miatt került erre az útra. Csupán ennyitől függött az élete aznap is.
- Szerintem ezt hanyagoljuk... – jelenti ki, Alicia pedig észre sem veszi, hogy eltűnt előle a tekercs, valamint ahogy Astonien tett egy kört láthatatlanul azért, hogy elvegye előle a papírt.
Szipogva, szemtörölgetve, szomorúan görbülő szájjal, előrebiggyesztett alsó ajakkal bólint egyet, majd felhúzza lábait a székre, és átöleli őket, végül finom hintázásba kezd. Komolyan úgy viselkedik, mint egy kisgyerek… Nem akarja ezt, de ha egyszerűen így érzi?! Mit tehet ellene?! Utálja, utálja, UTÁLJA!
- Haza akarok menni... – motyogja, és ezek megint olyan szavak, amiknek semmi értelmük. Még hogy haza akar menni? Ugyan már, hol van otthona? Nincs sehol! Nebelwald már nem az otthona, a fogadók lehetnek ideiglenesen ilyen helyek, de hát az se az igazi. Nincs otthona, felfogná ez az érzelgős oldala végre?!
- Ki vagy te, és mit tettél Aliciával! - néz rá furcsállva Astonien, megfogva Alicia vállát, és kissé megrázza őt, mintha csak vissza akarná hozni őt az eszméletlen állapotból.
- De én vagyok az! Nem kell engem ker... - üt egy kislányosat a mellkasára, cérnavékony hangon szólva, és egy szó közepén félbehagyja. Ezúttal már meglepetten vizsgálódik, és megtörölgeti még utoljára a szemét, melyek zavaróan vizesek a könnyektől. Vége. Megszabadult attól a förtelemtől, ami nem ő.
- Nem kéne ezekkel a... - elfojt pár szitkot. - Add ide azt a tekercset, hadd tépjem szét! Az eredetit meg kidobom az ablakon – válik azonnal ingerültté. Érezhetően nem tetszik neki, hogy ezt hozta ki belőle az a nyomorult irat, és akár az egész könyvtárat élőholtakkal telítené meg, ha képes lenne rá.
- Na, ez már jobban tetszik! - neveti el magát, és megrázza a fejét. Ő mindent csak viccnek vesz? Jó, oké, érti ő, neki nem volt olyan nagy jelentőségű, mint mondjuk Aliciának. Astonien még csak nem is sejtheti, milyen rossz ezeket felhozni, hogy mennyire szörnyű, ha ezekről van szó – ráadásul ilyen körülmények között.
- De azt hiszem, nem vennék jó néven, ha ősi iratokat tépkednél. Inkább csak hagyjuk békén... – javasolja, közben odamegy az említett tekercshez, és bájos mosollyal eldugja a reverendája alá, amitől a nekromanta csak eltátja a száját. Mégis hogy képes erre? Pont ő beszél, és erre…?
- Na de... - háborodna fel, aztán lemondóan könyököl térdeire, így hajtva fejét tenyerére. - Rajtam fogod használni, hogy kiszedj belőlem mindent? Esetleg a feletteseidet fenyegeted meg vele? - hangja tompa az ott lévő tenyerek miatt, de ő maga sem hinné, hogy Astonien pont az emlegetett dolgokra vetemedne. Egyszerűen nevetséges az, amit csinál az egyházzal.
- Úgy gondolom, hasznos lehetne a számomra - ad semleges választ. - De nagyon aranyos voltál az előbb, ugye tudod? – vigyorodik el, egyértelműen cukkolva az amúgy nagyon is komoly nőt, aki erre felkapja a fejét, és ingerülten vonja össze szemöldökét.
- Megállj csak, majd mikor te fogsz ennek a csapdájába esni... Remélem, valami hasonló tekercs kerül eléd - fordul az asztal felé morgolódva, előkerítve egy újabb papírt. Csak jusson hozzá is egy ilyen…!
- Majd meglátjuk, milyen zsákbamacskát kapok - húz maga felé egy iratot, majd kinyitja.
A tünde figyel, milyen hatással van a másikra a lejegyzett tartalom, sunyin néz oldalra, szinte várva, mikor törhet ki belőle egy kárörvendő nevetés, és mikor pár másodpercig nem csinál semmit, gyanakodva egyenesedik fel. Megböki a férfit a vállánál, amire nem érkezik semmiféle reakció. Hát ez a jóember most tettet vagy tényleg így megdermedt?
Eltűnődve, mérlegelve pillant a másik oldalra, és ahogy meglátja a tintát és a tollat, gonoszkás vigyor terül el az arcán. Most visszakapja azt, hogy aranyosnak hívta, valamint azt, hogy eljátszotta, épp elvonszolják… Ő csak ne játszadozzon egy nekromanta, egy Aliciának hívott halálpap érzéseivel, mert akkor pórul jár! Mint ahogy most fog.
Magához veszi mindkettő tárgyat, Astonien hozzá közelebb eső kezét eltolja, kicsit hátrébblöki felsőtestét is, az útban lévő papírokat odébb teszi, majd ráül az asztalra. Szerencsére a férfit nem kell tovább állítgatni, pont jó pozícióban van ahhoz, amit tervez vele csinálni. Vigyora némileg szélesedik, tekintetében gonosz csillanás vehető észre, és megteszi az első lépést: a tollat a tintába mártja. Finoman végignyalja száját, ahogy a prédát szemléli közben, és minimálisan koncentrálva húzza meg az első vonásokat a tolvaj arcán olyan gyönyörűséges figurákat hagyva a homlokán, az arcán, hogy attól még egy festő is elmenekülne, ha méterekkel távolabbról meglátná. Ha mindez nem lenne elég, Astonien szája körvonalát is kifesti, orrára egy nagy, fekete foltot rajzol, szemei környékét is betintázza, mintha csak annak kékségét próbálná kiemelni.
Amint kész a műalkotás, elégedetten dől hátra.
- Te... ezt még megbánod! - hadonászik a kezeivel. Az egyik ujját végighúzza az arcán, így tintától kékre festve, és egy lendületes mozdulattal törli azt Alicia fekete öltözékébe.
- Hékás! – kap a ruhához, elmaszatolja kissé a folyadékot, hogy kevésbé tűnjön fel, bár feketén nem kifejezetten látszódik. Annyira nem kéne aggódnia, ráadásként úgyis hamar összemocskolódik ruházata, így hát túlságosan tényleg nem kéne féltenie.
Astonien, míg ő a maszatolással foglalkozik, feláll, morcosan felveszi a dermesztés tekercsét, elindul, hogy az asztal legtávolabbi helyére tegye azt, nehogy véletlenül ismét alkalmazva legyen.
- Ez nem volt szép tőled - csúszik le az asztalról. - És mondtam már, hogy tetszel nekem? - varázsol egy bájos mosolyt az arcára, és hogy fokozza még ezt, szívesen beletúrna a másik hajába csak a hecc kedvéért, de inkább helyet foglal a saját részénél a széken. Vet egy pillantást a korábban elővett iratra, mire azonnal megdermed, arcán azzal a finom, pimaszkás mosollyal, ami most azért lehervadna róla, ha meg tudna moccanni. Viszont… Akármit is próbáljon csinálni, egyszerűen nincs hatása. Teste nem engedelmeskedik egyetlen parancsnak sem, teljesen kiszolgáltatottan ül, és ez igencsak kínos. De mégis… Lehetséges volna, hogy kettő dermesztéses papír van? Nem, az képtelenség… Vagy mégsem? Esetleg Astonien a ludas benne? Mert ez a legvalószínűbb. Korábban nem volt hatása ennek az iratnak, semmit sem tett vele, most pedig… Ledermedt, teljesen, mint az előbb a tolvaj. Biztos, hogy ő is közrejátszott ebben!
Úgy érzi, most retteghet. Szinte már érzi arcán a tollhegy finom érintését, a tinta egyre csak száradó kékjét, és megpróbálhatja kitalálni, miféle szörnyetegek fognak születni a fején, amit aztán mutogathat bárki fia borjának. Mindemellett azt is ki kéne bírnia, hogy Astonienen milyen kis mocsadékok vannak – amint a látókörébe kerül, biztos, hogy elneveti magát, legalábbis… Amint kiolvad.
- Mintha már mondtad volna, de attól még nyugodtan ismételheted – vigyorog, visszatérve a legutóbbi kérdésre, amit még találkozásuk napján is feltett neki, kellemes nosztalgiát ébresztve önmagában ezzel. Milyen furcsa nap is volt az… Viszont a helyzet most sokkal komolyabb. Nem egy szekeret kell ellopniuk most, ami roskadásig van élelemmel, hanem át kell vészelnie azt, hogy kifestik! Ez sokkal, de sokkal szörnyűbb és komolyabb, mint bármi más!
Astonien közel hajol, túlzottan közel, és érzi arca bőrén a meleg levegőt, amit finoman kifúj. Ez eddig egyáltalán nem lenne zavaró, bár tény, ilyen kis távolságban még senki sem volt hozzá. Hajoltak már hozzá közel, de ennyire azért még nem, és pontosan ezért hátrálna - ha tudna.
- És én mondtam már, hogy te is tetszel? Nem a semmiért mondtam azt a szemedről, tényleg sokkal jobban tetszik, ha eredeti – magyarázza változatlan vigyorral az arcán, majd benyúl Alicia tarkójánál a nyakához, és válogatni kezd a nyakláncok közt, ügyelve arra, hogy közben lehelletfinoman cirógassa a bőrét. A nő gyomra azonnal furcsa görcsbe rándul, teljesen megborzong, olyan libabőrössé válik, mint egyetlen, undorító szörnytől se tenné, és biztosra veszi, hogy a tolvaj is megérzi ezt az apróságot szépen kirajzolódó csigolyái mellett. Jól szemlélhető lenne még a karján az a rengeteg szőrszál, amik az ég felé meredeznének, ha a ruházata nem takarná, így viszont van némi védelme, azonban nem érzi, tényleg ilyen szerepe lenne.
- Az egyik ilyen felelős az álcáért, eltaláltam? – kezdi el egyenként levenni róla a láncokat. És tudja… És tudja, hol kell keresni, hát ez hihetetlen! Ennyire figyelte volna, mikor milyen ékszerrel gazdagodik, mikor melyikkel jelenik meg? Végül is… De ez egyszerűen… Ne csinálja már… Ne cirógassa már, ne legyen ilyen közel! Érzi az illatát, a kedves, játékos érintését, tehetetlen, és valami olyat vált ki belőle mindez, mint még sose: tetszik neki a helyzet. Valahogy, valamiért… Mintha a kedvére lenne mindez, ugyanakkor gyomra mindjárt felmondja a szolgálatot.
Lekerül róla először a Szentségtelen függő. Látja annak fordított keresztjét, annak csillanó ezüstjét, a következő pedig a Breathstealer, amit Astonien levesz róla. Formája és megjelenése még mindig olyan egyedi, mint annak idején gondolta, de most képtelen elkalandozni olyan messzinek tűnő időkre: a tolvaj nemsokára rálel a Moonshiftre, ami tündévé teszi őt egészen addig, míg holdfény nem éri. Már csak két lánc van a nyakán, és nagy a valószínűsége, hogy…
… megpillantja az apró, fehér kövecskét, ami finoman ringatózva függ a tolvaj ujjairól, majd kerül az asztalra társaihoz. Csupán a Death Dominance maradt a nyakában, de az most mit sem számít: ismét olyan, mint a Moonshift előtt. Ismét egy holdcsókolt, aki nem rejtheti el igazi létét.
Astonien… Miért csinálja vajon ezt?
- Meg egyébként is, így sokkal szebb vagy - hajtja oldalra a fejét, úgy vizsgálódik tovább, amitől az eddigi furcsa érzés csak felerősödik.
Hol van a kijárat…? Annyira kavarog benne minden, hogy képtelenségnek tartja magában tartani. Elpirulni nem tud, sápadt színe valahogy sosem engedte azt, hogy vörös árnyalatot vegyen fel, de tudja, hogy most rákvörös lenne. Érzi a fejében azt a rengeteg vért, ami felszökött, hallja hangosan dübörgő szívét, fejében a lüktetést, és talán nem választja el sok attól, hogy elájuljon. Mi folyik itt?!
A férfi tekintete végigsiklik az összes vonásán. Mindent jól megfigyelhet, a szeme vonalát, a világos ajkai kellemes formáját, az orra kecses görbülését, a tündékre jellemző kellemes megjelenését, mert nem tudja letagadni, hogy ilyen vérből származik annak ellenére sem, milyen rútúl elbánt vele az élet. Az az átlagos szépség, ami fajtájára jellemző, megmaradt neki is, mint egy levakarhatatlan átok.
Még mindig közel van. Túlságosan is, és így figyeli őt. Így figyel meg mindent, ami ő, és bár rajta van fekete öltözéke, valahogy mégis úgy érzi, mintha teljesen csupasz lenne. Mintha nem lenne egyetlen szövet sem rajta. Gyomra már-már kifordul, összes tagja bizsereg, látása is homályosul a túlzott zavartól.
Zavar… Sose volt ennyire zavarban. Sose érezte ennyire furcsán magát.
Aztán visszatér a teste feletti uralma.
- Ast... Astonien... - szólal meg halkan, tényleg szinte elájulva a széken, és szégyellősen oldalra néz, némileg hátrébb hajolva, a szék támlájának támaszkodva így. Talán elkerülheti azt, hogy eszméletét veszítse, és szívesen hunyná be a szemét, közben halántékát és homlokát simogatva, azonban nem akarja kimutatni gyengeségét.
- Ne mondj ilyeneket, nem igaz... Nem... Nem vagyok szép... – fogalma sincs, mit mondhatna. Fogalma sincs arról, ilyenkor egyáltalán mit kéne csinálnia. Egyszerűen csak le akarja gyűrni azt a káoszt, amit Astonien most kiváltott belőle, el akarja helyezni ezt az esetet valahol, de mivel nem tapasztalt még soha ilyet korábban, nem tudja hová tenni. Csak lóg a levegőben, gondolatai sikítanak és ordítanak egy pillanatnyi nyugtot sem hagyva neki.
- Számomra az vagy, már ez is baj? – kérdez rá enyhén feddőn, de átlátszó: engedi, hogy átlásson rajta, így tudja, ez csak színjáték.
- Nem, dehogy - fordul a férfi felé, és meglepi annak közelsége, így finoman hozzáérve néhány ujjával a fejéhez, eltolja egy kicsit. - Közel vagy - mondja kisse szórakozottan, kérdés előtt tisztázva a miértet, takarva azt a mérhetetlen zavart, ami benne uralkodik most. Nem tudja, mit tévő legyen. Nem tudja, mihez kezdjen. Nem tudja, hogyan reagáljon. Kérdezne, de mit?
Annyira szánalmasan festhet…
- Oh, bocsánat - húzódik hátra a tolástól, közbeszúrva ezt.
- Csak... - kezdene bele valamibe, de hogy mit akar belőle kihozni, azt már most se tudja, így félbehagyja. - Folytassuk a munkát, a pénz nem fog magátol a zsebembe hullani - tér ki aztán ilyen módon, elterelve erről a szót valami sokkalta békésebbre és közönségesebbre, ami lehetőséget ad neki, hogy higgadtan átgondolja, mi is történt az előbb.
- Azt ugye tudod, hogy ezt a félbehagyott mondatot egyszer még be fogod fejezni? - néz rá, miközben kivesz még egy tekercset.
- Egyszer? Miért kéne befejezzem? - vonja fel a szemöldökét, előkotorva egy tekercset, és idegesen, remegő kézzel kezdi el levésni annak tartalmát. Úgy tűnik, képtelenség legyőzni ezt a hatalmas megilletődést, ami furcsamód különös boldogsággal is eltölti. Nem érzi, hogy annyira kellemetlen lenne, inkább csak olyan… jólesően kínos.
- Mert érdekel, azért! - mondja teljesen természetesen, figyelve, mi lesz a következő tekercsben. Azért ennyire ne nézze… Biztos valami kellemetlennel lesz megint dolga.
- Egyszerűen csak... Nem... Nem mondtak még nekem ilyesmit - fordítja el a fejét, erre abbahagyva a jegyzetelést. Nem bír a szemébe nézni. Képtelen rá. Így hogyan? Még a nyakláncokat sem meri visszavenni.
- Meglepett, igazság szerint - fordul aztán a férfi felé halvány, esetlen mosollyal, erőt véve saját magán, majd figyelmét ismét a tekercs másolására szenteli. Ennyi tellett tőle. Nem tudja ennél tovább a vonásait vizsgálgatni.
- És jólesett? - teszi fel a kérdést, mire Alicia gerincén végigfut a hideg, egy pillanatra megdermed írás közben, utána a korábbiaknál gyorsabban írja le a szavakat, majd ahogy az utolsó sorhoz ér, nevetgélve csuklik egyet.
- Még egy dagadék banyának is jólesne - kuncog jókedvűen, kásásan, angolos akcentussal, amitől nehezen érthetővé válik a beszéde. Pont most kellett ennek is jönnie! A Holdra már! Minek játszadoznak vele az égiek?! Tudja jól, hogy ebben az állapotban bármire válaszolna, túlságosan jókedvű és bódult ahhoz, és ha mindez nem lenne elég, mindenből kettőt-hármat lát. Te jó ég… Le fog szédülni a székről így. Sosem volt részeg. Sosem tapasztalta, milyen leitatva lenni, túlzottan ügyelt rá, így ez a hirtelen, fokozás nélküli váltás csak még jobban megviseli.
- De te nem vagy dagadék banya, hisz megmondtam, hogy szépnek tartalak... – magyarázza Astonien. De attól még egy ilyen dagadék banyának is mondhatja, hogy szép!
- Szép, szép, szép, a tündék állítólag mind szépek - vonja meg a vállát idétlenül vigyorogva. - De most komolyan! Nézz rám! Én csak egy csontkollekciót találok. Igazán illik ez egy nekromantához, nem igaz? - nevet fel a saját viccén, legalábbis viccesnek talált mondandóján.
- Mintha érdekelt volna valaha is, melyik tanítás útját járod... - csóválja a fejét. - Csak nem berúgtál? – érdeklődik.
- Ééééén? Ugyan, dehogy - legyint egyet kuncogva, majd Astonien elé hajol, szinte ugyanolyan közelre, mint ahogy azt korábban a tolvaj tette. - Komolyan mondtad? - kérdezi vigyorogva, és egyértelmű, hogy mire utal.
- Látom rajtad, hogy részeg vagy, Alicia, ne is tagadd - néz rá ismételten vigyorogva. Hogy zabálja meg azt a mosolyt, úgy szereti!
- Nem is vagyok az - duzzogva fordul el egy pillanatra, míg gondolatban józan oldala csak fejét fogva üldögél egy sötét sarokban, elviselve azt, milyen mélyre is süllyedt most mind gondolatokkal, mind cselekedetekkel. Hihetetlen, hogy egy egyszerű varázslat mikre nem képes… És ha ez nem lenne elég, nagy valószínűséggel leitatva is valahogy így viselkedne. De hát ez nem is önmaga! Hogy lehetséges az, hogy ennyire megváltozzon?
- De nem válaszoltál! - fordul vissza lelkesedve. Ja, igen. Ha egy részeget valami nagyon érdekel, akkor azt nem hagyja elveszni. Vagy pont fordítva? Pont könnyedén el lehet terelni róla a figyelmét? Fene se tudja, mindenesetre tény, hogy épeszű oldalát is foglalkoztatja az a kérdés, amit feltett, így csak örülhet, hogy nem sikerült őt eltéríteni erről az útról.
- Miért ne gondoltam volna komolyan? – cseng értetlenül hangja, majd a részeges tekercsért nyúl, és összetekeri azt. Vajon ezt is elrakja későbbre?
- Akkor komolyan gondoltad! – visít jókedvűen, azzal széttárja kezeit, és a tolvajt szorosan átöleli – ezt azonban már nem a könnyen megtéveszthető állapotában. Pontosan akkor ér véget a varázslat határideje, amikor karjai közé zárja a férfit, de annyira megilletődik ettől, hogy nem tud azonnal elhátrálni, na meg…
- Te meg mit csinálsz? - kérdezi udvariasan érdeklődve, Alicia azonban nem válaszol azonnal. Hosszú pillanatokig csendbe burkolózva marad úgy, és még csak megrezdülni sem mer. Csak oldalra néz, zavartan, szemei szinte égnek valamitől, de maga sem tudná megmondani, mitől is. Egyszerűen csak… Élvezi még egy kicsit ezt, és bár roppant kényelmetlen és kínos, egyszerre akar kihátrálni ebből és maradni még. Csak egy kicsit… Egy nagyon kicsit…
Mióta nem ölelt úgy igazán, a valóságban valóságos személyt…? Már el is felejtette, milyen jó érzés valaki olyat magadhoz láncolni arra a pár pillanatra, akiben megbízol annyira, hogy megtedd.
Érzi Astonien kellemes, édeskés illatát, és furcsa, eddig még sosem került arra sor, hogy beszívja. Így belegondolva nem is volt köztük semmiféle kontaktus. Minimális érintkezéssel megoldottak mindent, amit kellett, ki sem fejezve túlzottan ilyen jelekkel: bíznak a másikban. Nem mintha szükség lett volna rá, csak akkor is olyan… Különös. Vállba veregette őt, meghúzta az arcát, most legutóbb a fejét simogatta az öklével és tolta el néhány ujjával, de másra nem is emlékszik. És nem is igényelték sose… Most meg… Most meg felborul az egész: Astonien váratlanul túl közelről nézte, valamint itt ez az ölelés. Fordult vele egyet a világ?
- Csak... Megöleltelek, és így maradtam - mondja halkan, félve. Legszívesebben, hogy még jobban elrejtőzzön, belefúrná a fejét a férfi vállába, de nem meri megtenni. Minden tagja merev, mintha meghajlíthatatlan fémből lennének.
Eltelik pár pillanat, és azt követően lágy érintésre figyel fel, amire összerezzen: a tolvaj viszonozza az ölelését, ez kétségtelen. Erre azonnal kibontakozik belőle, és hátrál annyit, amennyi nem túl feltűnő, mégis elegendő távolságot biztosít, idegesen tűri néhány tincsét füle mögé, és zavartan foglal helyet, a fancsali vonásokat egy időre elnyomva. Gyomra nagyon szeretné, ha gazdája viszontláthatná az ételt, amit reggel evett, de furcsamód nem kell öklendeznie. Bizsereg mindenütt, forrónak érzi mindenét, és lassacskán már azt hiszi, az arca leolvad a helyéről, valahogy mégsem tűnik olyan súlyosnak a helyzet. Olyan… Élvezhető inkább.
- Na, akkor mi is van a munkával? A pénz nem fog magától a zsebedbe hullani... – idézi pontosan azt, amit Alicia még korábban mondott. Ez megmosolyogtatja egy kissé.
- Igaz, és bocsánat, csak... Megint kifogtam egy ilyen tekercset - neveti el magát kínosan, de amit kimutat, az még a töredéke sem annak, amit most érez. Felborult benne minden, olyan káosz uralkodik benne, amit napokba fog telni eltűntetni és lecsillapítani.
- Miért kérsz bocsánatot? Hisz jólesett. – Egy pillanatra megáll benne az ütő is. Olyan szerencsétlen így! Viszont szólnia kell, most azonnal, tettetve, hogy semmi baja nincsen, hogy ez egyáltalán nem hatotta meg, hogy ez teljesen átlagos nála, holott egyáltalán nem az! Hogy tettethet ilyet?! Ő nem Astonien, aki bármit bármikor el tud játszani!
- De varázslat hatása alatt álltam - vonja össze kétkedve szemöldökét, előállva a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb indokkal, ami most létezik, de ezt is borzasztóan ingatagnak találja.
- Valóban? – kapja és ragadja el a nő pillantását, viszont ő képtelen tartani a szemkontaktust. Muszáj megszakítania, egyszerűen kényszert érez rá. Nem bírja nézni azt a kék szempárt azzal a csintalan csillanással benne.
Bizonytalanul bólint egyet, válaszolva ezzel a kérdésre, és visszafordul az asztal felé, hogy felvegye az ékszereit, bár maga se tudja, miért kéne ezt most megcsinálnia. Ráér még, nem igaz? Úgyis csak később szándékszik menni, még van egy halom tekercs, amit át kéne másolnia.
- Én viszont komolyan mondtam. Tényleg szebb vagy, ha az eredeti arcod mutatod - hajtja oldalra a fejét újra.
- Ne mondd ezt, kérlek... - mondja szinte suttogva, visszarakva a Breathstealert, magában tényleg könyörögve azért, hogy a férfi ne folytassa ezt – kezdődik a keserédes kétkedés. Zavaros neki most minden, le kell nyugodnia, át kell gondolnia mindent, el kell hitetnie magával, hogy a tolvaj komolyan mondja azt, amit. Hogy tetszik neki…? Mi van, ha csak ámítás? Ha direkt azért csinálta, hogy zavarba hozza, csak mert még Aliciát nem látta olyan állapotban?
A Szentségtelen függőért nyúl.
- Talán hazudjak, ahogy szoktam? - kérdezi változatlan helyzetben, mintha csak kitalálta volna, a nekromanta mire is gondol épp.
Hazugság…
Megáll a mozdulat közben, szinte félve pillant oldalra, a férfi felé. Szólásra nyitja száját, hogy mondjon valamit, hogy ellenkezzen valahogy, hogy védekezzen, tereljen, de végül lemond róla, és csak nemlesegesen megrázza a fejét.
- Nem szeretek így megjelenni... - aggatja magára a fordított keresztet végül.
- Igaz, nekem nincs jogom mondani, hogy ne viselj maszkot... - neveti el magát halkan, Alicia valahogy mégis olyan keserűnek érzi ezt. De végül is igaza van. A tolvaj, a színészkedés mestere mondja azt, hogy ne viseljen álcát? Olyan ironikus.
- És nem tudom, hogy vagy vele, de nekem már elegem van ezekből a tekercsekből. Ki tudja, most is mi hat rám?
Semmi. Valahogy ebben biztos.
- Hagyjuk abba? - érdeklődik felé fordulva, kezében már a Moonshiftet tartva, felvételre készen.
- Egy részét elvégeztük, nem? A váltót meg, ahogy mondtad, úgyis összelopom. – Szinte látja, ahogy megvonja a vállát közben, még ha nem is tesz így.
- Ez végül is igaz, csak kár, hogy nem maradok addig - válaszol fanyarul, egyszerre rengeteg gondolattal elméjében, valamint egyszerre teljesen üresen.
- És? Úgyis összefutunk még, nem igaz? - húzza össze a szemeit, mintha csak a veséjébe próbálna belátni.
- Ha összefutunk - biccent egyet hangjában bizonytalansággal. - Ki tudja, mikor fognak leszúrni? - vonja meg a vállát, közönyösnek és érdektelennek mutatva ezzel saját magát, nyakába akasztva közben a harmadiknak levett nyakéket, végül a köpenyét is magára ölti, jelezve, lassan indul. Ha már úgyis végeztek mára a munkával, legalábbis Alicia…
- Eddig se szúrtak le, ezután is csak túléljük valahogy... - vigyorodik el. Az a kedves vigyor… Csak nehogy a következő pillanatban veszítse el. Nehogy az legyen belőle, mint legutóbb, hogy megkedvel egy mosolyt, tudatosan, és az elvesztése pillanatában jöjjön rá, mennyire kedvére volt ezzel a másik. Csak nehogy most kerüljön erre sor… Retteg tőle.
- Valahogy – biccent, de közel sem érzi ennyire biztosnak.
- Akkor ennyi volt a munka... menj csak nyugodtan, a könyvtárosokat majd én lerendezem. Ki tudja, talán még a pénzt is ellopom – nevet tovább, láthatóan jókedvűen. Miért nem érzi magát ennyire vidámnak? Belül zavart, de ott van egy kellemetlen keserűség és félelem, ami nem hagyja őt nyugodni. Astonien valóban ennyire felhőtlen lenne? Valóban ennyire… érdektelen ezek után?
- Köszönöm a meghívást - enged meg egy halvány mosolyt, és elindul, azonban pár lépés után megáll. Talán a tolvaj fel sem figyel erre, míg pár másodpercig ott várakozik, önmagában méricskél és előnyöket-hátrányokat vet össze.
- Astonien... - fordul aztán vissza, hangja szokatlanul remeg – legalábbis ő így hiszi. Hogy a valóságban tényleg úgy reszket-e, mint ahogy gondolja, fogalma sincs róla.
- Mi az? – tekint értetlenül a nőre. Kedves szempár ez.
Csendben van, hosszú másodpercekig némaságba burkolózik, és figyeli a másik vonásait, már amennyit lát belőle onnan. Mintha ajkai finoman görbülnének, mikor az odarajzolt figurákra téved pillantása.
- Te is – fordul meg, és indul tovább arcán azzal a halvány, félénk mosollyal, csuklyáját mélyre húzva.
Találkozzunk még!
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
