[Küldetés]A régmúlt árnyai

Eiryn nincs túl jó hangulatban. Pár napja utazik a karavánnal, és már most szívből gyűlöli. Nem mintha a kutyagolással, vagy a nem túl kényelmes alvóhelyekkel problémája lenne. Az igazi gond azzal van, hogy soha, semmilyen körülmények között nem tud teljesen egyedül lenni. Mindenhol ott az út többi résztvevője, nagyrészt férfiak, akik a nagy nyereség reményében igen vidáman - és ennek megfelelően igen hangosan - beszélgetnek, ugratják egymást, meg miegymás. A lány hozzászokott, hogy nagy társaságok zajszintjét maximum napi 7-8 órában kell elviselnie, így a mostani helyzet kissé megterhelő számára.
~Miért is vállalkoztam erre az őrült útra?!~
Persze pontosan tudja a választ. Ittlétének egyetlen oka, hogy nem akar - az elmúlt négy éven belül hetedszer is - új mestert keresni magának. Elhúzza a száját, ahogyan eszébe jut az ominózus este, amikor a mestere választás elé állította: vagy ez az út, vagy a munkája.
A testes férfi szinte ugrándozva jött haza a kocsmából, és nagy lelkesedéssel újságolta a Nagy Hírt: északon angyalromokat találtak, egy hihetetlen könyvtárral. Elvileg "e szent helyen a világ összes tudása fel van halmozva", s lehet, hogy "Azrael titkát végre felfedik", legalábbis a szóbeszéd szerint. Eirynt ugyan az egész kard-história nem igazán érdekli, sőt, puszta legendának tartja, s a mester sem sokat törődik egy letűnt kor érdekes mementójával (bármilyen nagy hatalma legyen is), na de a tudás! Azonnal elhatározta, hogy bizonyosan több száz könyv, tekercs, irat, meg miegyéb rejtőzik a könyvtár mélyén, melyeken a régiek írták le mesterségük minden fortélyát. Természetes tehát, hogy Eirynnek oda kell utaznia, és kimentenie az értékes információkat az ostoba régészek és szerencsevadászok karmai közül, hogy a mester válhasson a világ legjobb ékszerészévé. Mert mire másra való egy segéd, ha nem a kényelmetlen munkák elvállalására??  Hiszen a mester nem hagyhatta ott a boltját! Az, hogy valójában csak lusta volt megmozdítani a kisujját is, már részletkérdés. Így tehát Eiryn csatlakozott a Nebelturm karavánhoz, amely főként szerszámokat szállított a tudósoknak.
Nem baj, csak addig kell kibírnia, amíg elég pénzt összegyűjt ahhoz, hogy beindítsa saját üzletét. Ki tudja, a végén még valami jó is kisülhet ebből az egészből. Vagy nem. Felsóhajt, és éppen kezdene elmerülni az önsajnálatban, amikor izgatott kiáltások harsannak a sor elején, végigkígyózva a teljes karavánon. Végre megérkeztek!

Egy szekéren ülök éppen. A fejem olyan szinten sajog, hogy legszívesebben levágnám a nyakamról, ha lenne nálam kés. De szerencsére nincs nálam semmi. A botomat és egy díszes ruhát leszámítva, amit egy fényűző rendezvényen viseltem. Meleg van, ezért már csak a fekete nadrád és a fehér ing van rajtam, amit díszes tünde hímzés tarkít. Na meg persze az út pora piszkít. A zakómon, aki ugyan kezemben van most, szerencsére nincs semmi piszok vagy szakadás, szóval egész olcsón megúszta. A váltó ruhám még a lovon maradt, ami pedig már rég visszatérhetett a tündékhez, ahonnan kölcsönbe kaptam egy útra. Én is oda indultam el pár napja, mielőtt még meg nem találtak a Hellenburgi Királyi Szövetség északi határánál, a kiszáradás küszöbén.
- Köszönöm mégegyszer, hogy rámtalált. Pontosabban azt, hogy nem hagyott ott. - fordulok a  vezető helyén ülő férfihez. Öreg már, nagyon öreg. Ültében is hétrét van görnyedve a vállára nehezedő kortól. Északra tart egy ásatásra, hogy a fiainak vigyen felszerelés és pár jó kívánságot otthonról. Nekem megígérte hogy visszafelé kirak egy forgalmas városban, ahonnan eljuthatok könnyen a tündékhez.
- Semmiség fiatalember. Egyébként is segítségemre lehet a kirakodásnál - hangja halk, erőtlen és remeg. Maga az ember sincs sokkal jobb állapotban. Nehezen előre vánszorgok a vezető mögé és megfogom a vállát.
- Menjen hátra pihenni, majd én vezetem a szekeret. - mosolygok rá kellemesen, majd megfogom a gyeplőt és helyet cserélek az útitársammal.
- Tud ilyet vezetni? - kérdezi miután elhelyezkedett hátul. Én csak nemlegesen megrázom a fejem. Soha nem vezettem még ilyet. De valahol mindent el kell kezdeni. - Ott maga mellett van egy kar, az a fék. De mielőtt használni kezdené, szóljon a lovaknak is, hogy mire készül. - nevet fel.
- Rendben majd szólok neki. - mondom mire a ló büszkén megrázza a sörényét.
- Okos állatok ezek, csak tudni kell velük bánni. El sem hinnéd ha elmesélném, hogy fiatalon miket csináltam. - mosolyog az öreg. Majd mivel látja, hogy nem tiltakozom a meséi ellen, belekezd. - Egyszer régebben egy nehéz küldetésre indultam. Fiatal voltam még akkor és nagyon öntörvényű. Hiába mondták nekem, hogy vigyázzak a Mocsárvidékkel én mégis arra vezettem a lovamat. - pár pillanat szünetet tart. Megemészti az emlékek áradatát, majd folytatja.
- Egyik nap végül a ló bele szaladt egy olyan részbe, ami messziről szilárnak látszott, de ahogy rálépett már süllyedni is kezdett. Nem akartam meghalni, ezért felmásztam a jószágom hátára, majd kiugrottam a lápos rész partjára. Próbáltam kihúzni szegény párát is onnan, de túl nehéz volt én pedig túl gyenge. Nem sikerült. - újabb néma csönd következik, talán a ló tiszeletére.
- Utána mi történt? - kérdezem izgatottan. Engem is érdekel már a történet vége.
- Utána napokon keresztül kóboroltam. Bár a mocsárvidéket sikerült elhagynom, már közel voltam ahhoz, hogy éhen halljak és semmit nem találtam. Végül ráleltem egy fekete szőrű csődörre. Vad volt, mint a legsebesebb folyó. Szíve szabadabban szárnyalt, mint a sólymok fent az égen. Két napon keresztül próbáltam betörni, hogy végül megülhessem. De nem sikerült. A harmadik napon már nem volt erőm hozzá. Felkelni alig volt erőm. Végül az állat megsajnálhatott. Megengedte, hogy a hátára üljek és elvitt az egyik közeli faluba. - előkeres egy kulacsot, majd egy jó nagy kortyo iszik belőle.
- Egy dolgot jó ha megtanulsz. A vad lovat nem tudod betörni. Csak annyit tudsz tenni, hogy arra mész amerre ő akar menni. - nevet fel.
- Érdekes történet volt. - mosolygok rá. Az már egyszer biztos, hogy jobb a vadon élő állatokat meghagyni abban a formájukban.

Egy kis idővel később.
- Nézze öreg. Megérkeztünk. - keltettem fel, miközben a szekerünk begördült a megannyi tábor közé. - Merre vannak a fiai?
- Ott hátul az lesz az ő sátruk, oda megyünk. - mutatott az utolsó sátorhoz. Csak ott nem állt még semmilyen szekér. Szekerünk lassan mozgott keresztül a tömött soron. Mindenfelé emberek nyüzsögtek. Pakoltak le és fel a kocsikra. Mikor megállítottam a miénket, az öregapó szinte mint egy fiatal suhanc ugrott le, hogy a fiait köszöntse. Én lassan levánszorogtam a vezető ülésről és elkezdtem lepakolni a ládákat.

+16
Az egyik kedves kuncsaftomtól, hallottam szóbeszédeket arról, hogy feltártak egy könyv tárat, s talán ott van az is, hogy merre lehet az a legendás kard. Eleinte nem is akartam elindulni, hisz úgy gondolom minek,  de aztán meggondoltam magam, hisz ha másra nem is, arra azért jó, hogy hátha találok olyan tekercset, amiben eddig elfeledett csábítási technikák találhatóak, s talán még ennél is többet találok, talán olyasmire is rá bukkanhatok, amit most még gondolni se mernék rá, hogy megtalálhatom. Főnök nőmnek ezt fel is hoztam, aki nem nagyon volt elragadtatva az ötletért, de aztán végül is elengedett. Az volt a szerencsém, hogy egy karaván is pont oda tartott, így megtudtam kérni őket, hogy vigyenek magukkal. Egy öreg úr szekerén kaptam helyet, aki az unokájával utazott szintén oda, de ők a kard miatt mentek. A dologra, nem mondtam semmit, De nem is kérdeztem az okot. Ők, azt hiszik én is azért megyek, és én ebben a hitben hagyom őket. Az elvivésnek, viszont ára van, ami az ő esetükben az, hogy főznöm kellet. Miután össze kotyvasztottam valamit ebédre, amit meg is ettünk. Nem vagyok egy konyha tündér, de valamit azért össze hoztam, abból amit adtak nekem. Az étel ehető volt, de az öreg elmondása szerint, ettek már jobbat is az életben. Vagy már annyira éhesek voltak, hogy még az én rémes főztömet is megeszik. Mosogatás után, az öreg aludni tér, míg Tom elpakolja az edényeket.
- Gyere velem. - Suttogom a fülébe, s egyenesen az erdő felé indulok. Amikor hátra nézek, látom azt, hogy követ. Amint az erdőben vagyunk, Tomra akaszkodom. - Kívánlak. - Mondom, s mielőtt még bármit is mondhatna, ajkait birtokomba veszem. Nem ellenkezik, sőt még neki is tetszik, hogy ilyen vagyok. Pár perc múlva, már mind a ketten egymás ruháit Egymásról tépjük. Üdítő érzés a sok kövér pacák után, egy vékony korban hozzám illővel. Tom az egyik pillanatban még gyengéd, a következőben pedig egy megvadult állat, de amit csinál, attól még élvezem. A gyors menetet követően, a karjaiban alszom el. Mikor fel ébredek, még mindig Tomon fekszem, s ujjperceivel, a lapockámat cirógatja.
- Nagy apa minket keres. - Mondja halkan Tom, de nem mozdul, ami jelezné, hogy szálljak le róla.
- Igen, én is hallom. - Mondom bosszúsan, és én se mozdulok. Jó lenne még maradni, de nem lehet mert kelni kell. Tovább kell mennünk, ha oda akarunk érni. Így kelletlenül mászom le róla, s kezdek öltözni. Mikor már a köpeny is fent van, hogy szárnyaim ne látszódjon, s úgy hagytuk ott a helyet. Kéz a kézben sétálva megyünk vissza az öreghez.
- Hát ti, hol voltatok? - Kérdi, csípőre tett kézzel. - S mit fogdossátok egymás kezét? - Faggat minket tovább, és látszik rajta, hogy megvan ijedve.
- Ne aggódj, csak sétálni voltunk.  - Mondja, de az öreg erre nem nyugszik meg. Mikor jól körül nézek, látom csak mi vagyunk itt. A többiek már elhúztak. Mi is szedelőzködni kezdünk, majd tovább megyünk a szekérrel. Utána, egy jó ideig nem lehettem vele kettesben, hogy ne tűnjünk el. Amint meg érkezünk, én már szállok is le, hogy kinyújtózzam magam, és indulnék is hogy ezt a szárnyaimmal is megtegyem, de Tom megrázza a fejét alig észre vehetően.

[Zenei aláfestés: The Offspring - The Kids Aren't Alright]


~Szivatni, vagy nem szivatni: ez itt a kérdés!~
~ Van egy olyan kérdésem, hogy mindez csak egy költői kérdés volt, és mint az ilyenek jellemzője, már tudod is rá a választ, csupán próbáltál valami dramaturgiát, vagy dramatikát...dramaizét vinni a gondolataid közé, hogy legalább TE elhidd saját magadról azt, hogy rendelkezel a kellő mennyiségű és minőségű intelligenciával és agyi állománnyal ahhoz, hogy filozofálgatni kezdjél. Szerintem ez szánalmas, ahogy azt már párszor mondtam neked számtalan és számos helyzetben is. A további tény, hogy TE mindezek ellenére folytatod tovább az ökörködést és a gyermetegi csínyeket, arra már kár is a szót pazarolni és igazából nem értem, hogy ÉN még is, mi a francért próbálkozok még mindig? Erőfeszítéseim hiába valóak, agyat sajnos nem tudok adni neked, akármilyen erősen is próbáltam az elmúlt években, s ez szomorúvá tesz engem. Miért kell engem mindig elszomorítanod?~
~ Mit ér az elme, még ha kettő is, móka, öröm és kacagás nélkül? Vajh nemesb-e a lélek, ha a marconaság csúfos tengerébe merül újra és újra, remélve, hogy ezzel megőrzi a komolyságát, minek jelentősége nincs? Hát élet-e az, amikor csak napról napra élsz anélkül, hogy bármit is változtatnál, és közben folyamatosan próbálod magadra erőltetni a komoly felnőtt szerepét, amit elvárna tőled a társadalom?~
~ Ennek a hablatynak lesz is valami értelme?~
~ Pont ez a lényege, Shea, hogy ne legyen értelme! Mert aminek van értelme, az kiszámítható. Ami kiszámítható, az könnyen kivédhető. Ami könnyen kivédhető, alapjában véve kudarcra van ítéltetve. Viselkedhetsz Te normálisan, úgy, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva. Élheted az életed dogmákhoz, parancsokhoz és elvekhez igazítva, de mint ilyen, mindig gyengébb leszel. Persze, ennek is meg van a maga egyszerű gyönyörűsége, mint ahogy a szabályos sorokban ültetett virágmezőnek, de én a káoszban látom a gyönyörűséget, ahogy Te is, ebben biztos vagyok. De TE szintúgy kiszámítható vagy. Az egyetlen dolog, ami éltet téged az az, hogy vért onts, és gyakran az ésszerűség határait átlépnéd csak azért, hogy a pengéden a vöröslő életnedv csillogjon. Ezzel szemben Én? Sose úgy viselkedek, vagy legalábbis nagyon ritkán, amit az emberek, elfek, démonok, nefilimek, slájmok, mélységiek, mittudoménhogykik elvárnának tőlem. Szóval, a kérdés a következni: szopatni, vagy nem szopatni?~
~ Az előbb még szivatni vagy nem szivatni volt, nem?~
~ Adoptálódás, Shea, adoptálódás az új helyzethez. Ráébresztettél valamire: túl komolyan vettem a dolgokat. A szivatás gyermeteg csíny. A szopatás, na az már sokkal, de sokkal jobb.~
~ Édes istenem....~
~ Már mint édes Hold anya, meg Apa, nem? Vagy átnyergeltél a keresztények bűzhödt hamis istenségéhez?~
Shea kussban maradt. Kár, pedig szívesen folytattam volna vele teológiai vitákat, na nem mint ha bárminemű kétségem is lett volna afelől, hogy a Hold vagy a kitalált transzcendens hatalom felé vonzódik-e, bár lehet, hogy Ő vígan éli az ateisták világát. Ami mondjuk eléggé furcsa lenne, tekintve, hogy egy testben osztozunk, ugyanazokat az élményeket élnénk meg, és igen csak nehéz lenne elképzelni egy ateista, vagy Hold-tagadó sötét elfet. De ki tudja? Látott a világ már ennél nagyobb csodákat és katasztrófákat is. Apropó, ha már a katasztrófák kerültek szóba...

 ...Ott álltam az említett katasztrófa ágya mellett. Sajnos nem volt teli hold, nem voltak farkasok a közelben, akik a vonyításukkal adtak volna hajmeresztő hangulatot az egész estének és ráadásul egy rohadék bagoly se volt, amelyik huhogott volna, pedig az ilyenek elkeltek volna. Jobban szeretem, amikor a környezeti hatások is rátesznek még egy lapáttal a csínyeimre. De ezek nélkül is meg kell hogy oldjam valahogy és aztán rólam soha, senki se mondja el, hogy az ilyen apróságok bármikor is megakasztanának abban, hogy a terveimet végre hajtsam. Miután óvatosan belopóztam az aktuális munkaadóm sátrába és eloltottam a még mindig pislákoló gyertyákat, tökéletes sötétség borult az egész kalyiba belsejére. Pont az, ahogy én akartam...így már totálisan esélytelen, hogy meglásson engem, ahogy azt az utóbbi időkben észre vettem. Hasznos kis képesség, bár hogy örököltem-e, vagy az évek alatt fejlesztettem-e ki magamnak, nem tudom, de az ilyen kis szivatások végrehajtásakor nagyon is hasznosan jön, ha az ember láthatatlan - a szó szaros...akarom mondani szoros értelmében. Hülye nyelvbotlások, fúj. Az egyetlen nyelvbotlás az, amikor a nyelved véletlen belebotol - ez egy értelmes szó egyáltalán?!- egy gyönyörű nő lábai közé. De sajnos itt nem volt gyönyörű nő, csak egy undorító valami. Aki úgy horkolt, hogy azt csodálom, a környéken egyáltalán valaki tud aludni...ami még meglepőbb, hogy nem érkezett a környékről egy vaddisznó csorda, hogy leróják tiszteletüket az istenüknél. A nyálából folyt a száj...izé, szájából folyt a nyál. Ez a látvány elrontja a koncentrációmat. Így nem lehet értelmesen gondolkozni! Na nem mint ha máskor ment volna ez, erről most ne is beszéljünk, de így még a szokásosnál is...nehezebb. Uh...az takony a szája felett? Oh, mamám. Ez...ez gáz. Ez nagyon gáz.
 Majdnem lefordultam álltó helyemben a székről - kis képzavar, se gáz - amikor az említett gáz - a FRANCNAK EMLÍTEK GÁZT ILYEN HEYLZETBEN?!! - nem túl kecses hanghatások mellett távozott az alanyunk testéből. Ez...förtelem. Hánynom kell. Nem szabad. Az anyád. De undorító vagy. Az ilyennek ki adta meg az engedélyt, hogy tovább rontsa a levegőt?  Miután eposzi erőfeszítések árán legyűrtem az ösztönös reakciómat és nem hánytam telibe Ser Malacot, vártam, míg a mozdulatlanságom kifejtse a hatását. Nem tudtam soha se, hogy mennyi időt vesz igénybe az, míg teljesen eggyé vállok az árnyakkal, de valahogy mindig sikerült. Vártam. A tag nem mozdult. Én csak vártam, hisz az elmúlt napok során, amíg a társaságában - vagy inkább minél messzebb a társaságától - utaztam, kiismertem a napi és éji rutinjait. Ismerd meg az ellenfeleidet, tartja az ősöreg életbölcsesség, és én ennek megfelelően cselekedtem. Ha megfigyeléseim nem csalnak, nemsokára elkezd hüppögni, aztán pár könnycsepp legördül az arcocskáján, és végül sírva ébred fel. Minden. Rohadt. Este. Minden. Egyes. Rohadt. Este. A. Bőgését. Hallgathattam. Idegesítő. De a menetrend szerinti ébresztő megérkezett.
 Így, hogy ténylegesen szemtanúja voltam az eseményeknek, már majdnem hogy megsajnáltam szegénykét, de aztán rájöttem, hogy ez az érzés teljesen kihalt belőlem, legalábbis iránta biztos, hogy soha se fogok ilyet érezni, maximum azt fogom sajnálni, hogy megismertem őt egyáltalán. A sátor oldala felé fordulva a nagy darab állat csak szipogott tovább és közben egy nevet hajtogatott. Katrina? Az meg ki? Nem érdekes, csak sirassa a lányt, hát engem az meg hol érdekel? De eljött az én időm.
- Ne sírj, óh, kérlek, ne sírj. Tudom, hogy furdalja a lelkiismereted az, ami Katrina-val történt...tudom, mert én vagyok a lelkiismereted!
Búgtam halkan, szinte sejtelmes hangon,próbálva elképzelni azt, hogyan is hangozhatna az, ha az embernek ténylegesen megszólalna a lelkiismerete. Leginkább egy berekedt békafingra emlékeztetett - nem tudom, hogy az milyen, de ez kifejezetten olyan volt - de legalább nem ordibáltam, hogy megijesszem őt. A nagy darab állat válla rázkódott sírás közben, és egy ideig nem is reagált.
- Nekem nincs lelkiismeretem. Meghalt Katrina-val együtt...megöltem vele együtt...
Érkezett a halk, keserű válasz, majd rövid idő múlva:
- De mondd, csak, miért most kezdesz el kísérteni? Ennyi idő után? Miért hozod fel még mindig annak az estének az emlékeit?
~ Heh, milyen emlékek? Óha, itt valami nagyon mély dolog történhetett. Na bakker, ez nagyon rossz időpont a szivatásra. Neeee már baszki, hogy én is egy mentálisan és lelkiekben sérült ember leggyengébb pillanatát fogom ki. Így már nem is móka a szivatás. Eh, hogy rohadjál meg! MIÉRT KELL ELBAHNOD A SZÓRAKOZÁSOMAT?!!!~
Míg a gondolataimmal voltam lefoglalva, a főni megfordult és tekintete egyenesen rám szegeződött. Szerencse, hogy nem láthat engem! Háh, egy vagyok az árnyakkal! Cseszd meg, most már akkor is szivatni foglak, engem nem érdekel a sérült lelked! Nagyon megfogod bánni az estét, amikor felbé...
- Te meg ki a franc vagy? És mit keresel a sátramban?!! - dördült fel a követelőző hangnem.
- Mi? TE látsz engem?
- Na majd adok én neked...
- Az anyádat, azt!
Azzal kapásból halántékon vágtam a férfit, akinek a szemei fennakadtak és ájultan rogyott vissza az ágyra. A francba látott ez meg engem? Rohadjál meg! Hát nekem láthatatlannak kéne lennem! Baaaszki, úgy látszik a beszéd megtöri a "varázst". Ezt jó tudni...de akkor is.
- Legközelebb baszki, ha a lelkiismereted beszél hozzád, kussban maradsz és hallgatsz rá ÉS legfőképp: NEM. FORDULSZ. FELÉ! Szemét kis barom! Elrontani a self mókáját nem szép dolog! Hülye disznaja...
Már majdnem hogy feldúltan távoztam a sátorból, amikor az asztalon megláttam egy szem almát, és mellette egy hosszú, vékony és vörös szövetdarabot. Ismét ördögi vigyorra húzódott a pofikám. Óh, malackám... Fél perc múlva már a munkaadóm szájában csücsült az alma, és egy szép masni is díszítette a fejecskéjét. Bár az egyetlen úri lakodalmon, ahol részt vettem, a malac farkán volt a masni, de ezt valahogy most nem akartam kivitelezni, meg nem is volt nálam csipesz, amivel meg tudtam volna fogni...De a hatás így is eléggé lenyűgöző volt. Már csak abban reménykedem, hog nem ismerte meg a hangomat, vagy az alakomat...Végül is, miután művészien elrendeztem a terepet, a távozás hímes mezejére léptem, mielőtt ismét felébred....

A másnap reggel egy fa árnyékában talált meg engem. Mellettem az előző este egy kissé kapatos társaságból elcsent söröskorsó pihent, sajnos üresen, de ez legyen a legkisebb gondom. A nagyobb gond az, hogy valaki azt hitte, hogy olyan nagyon vicces, ha hajnalok hajnalán a fazekát dobnak nézi, és veri mint magányos kamasz a farkát. Kómásan pislogtam fel, és úgy döntöttem, hogy alszok tovább, majd a későbbiekben likvidálom ezt a szerencsétlen egyént, amiért fel merészelt kelteni engem. Aztán nagy nehezen elszivárgott a tudatomig az, hogy a nagy dob...akarom gondolni, fazékverés közepette valamit mondott is az elvetemült,saját életét megunt alak. Herr VizenKapdel vagy mi a franc gyűlést hív össze? Eh, ki ez a tag? Kinek képzeli magát ez az anyaszomorító, hogy gyűlést hívjon össze nappal, amikor minden normális lény alszik? Hát rohadjon el, mondom én, hogy ez a világ teljesen ki van fordulva a normális kerékvágásából! Öh, ja, várjunk. Ez a főmufti nem, aki összetoborozta a kisebb seregre való hatalom-, pénz és pia éhes társaságot? Ja, mint ha valami ehhez hasonló hülye nevű emberke lenne a bűnös. Kissé fázósan összehúztam magamon a köpenyt, és enyhén vacogva tápászkodtam fel a földről, ahol az estémet töltöttem részeg önkívületben. Megpróbáltam a szemeimből kidörzsölni az álmosságot, nem túl sok sikerrel, így inkább agyatlan zombi módjára követtem a társaságot az említett hely felé. Mindenkin látszott, hogy bizony nem rég keltették fel, és nem egy szemben láttam a gyilkos indulatot, aminek a célpontja a kisdobos volt. Ez tetszik, legalább nem én vagyok az egyetlen, aki szívesen eltenné láb alól a kis szemetet.
 Mire feleszméltem volna, már valami rét kellős közepén voltunk. Így, hogy mindenki egy helyen gyűlt össze, jöttem rá, hogy egész szép kis társaság gyűlt itt össze. Na bakker, most jöttem rá, hogy tolvajnak kellett volna állnom és most igen csak szépen megszedtem volna magam, ha elkezdem kifosztogatni a sátraikat. Na majd a következő este. Addig meg adjunk esélyt a muksónak, aki összetapsolt minket, hogy magyarázatot adjon arra, miért is keltett fel engem? Rohadt morci vagyok, ha erőszakkal zavarnak fel legszebb álmaimból...főleg, ha az az élet három legfontosabb dolga körül mozog, amelyek mindegyike P-vel kezdődik... A körülöttem állókat kezdtem el vizsgálgatni, majd őszintén mosolyogni kezdtem, amikor megláttam a munkaadóm elgyötört arcát, ahogy a hat rabszolga által mozgatott hordszéken ücsörögve vizsgálta a terepet. Ahogy meglátott engem, arca fintorba torzult és düh lángolt fel a szemében. Óóó bakker, ez rájött, hogy én jártam tegnap este a sátrában? Öhm...hoppá? Mindenesetre megeresztettem felé a legőszintébb, leggyermetegebb vigyoromat és integettem mellé, amire Ő a középső ujja felmutatásával reagált. Na most meg az én agyamat öntötte el a düh, és mindkét kezemet a levegőbe lökve mutogattam neki, hogy az én középső ujjaim sokkal kecsesebbek! Ahogy az ujjaim a levegőben voltak, elmélázva figyelgettem őket. Tényleg szép kecsesek. Bár van némi piszok a köröm alatt. Még direkt lengettem is a kezeimet amúgy, hogy biztos ami biztos alapon a dagadék ne tévessze őket szem elől. Aztán valaki a könyökét az oldalamba mártotta, és én levegő után kapkodtam. Mellettem valami tök ismeretlen csóka álldogált és a szemében nagyjából olyan düh csillogott, mint az enyémben vagy a főnciében, majd maga elé mutogatott. Oda nézve megláttam a világ legidiótább emberét.... lila kabátban?
 A látvány egy kissé sokkoló volt. Mint ha a tag a legközelebbi elmegyógyintézetből szabadult volna ki, ahova a legsúlyosabb arcokat suvasztják el. De aztán elkezdett tapsikolni, amit én arra véltem, hogy nagyon tetszett neki a non-verbális harcom a hordszékes köcsög ellen, így már rögtön megkedveltem a fura kis öreg emberkét. Aztán az egészet elrontotta azzal, amikor kifejtette, hogy miért is tapsikolt annyira. Hát az anyád! Ki a francot érdekel az, hogy ennyien itt vannak?! Az én produkcióm meg nulla? Az nem ér semmit! A lónak a farkát érdekli a kultúra bakker, engem a romok között elásott cuccok érdekelnek! Meg az, hogy kinyírjam Ser Malacot, ez most mellékes. De akkor is. Ne. Pofázz. Annyit. Még van pár kézmozdulat, amit elő kéne adnom. A gondolat végére érve vissza is fordultam inkább a páncélos koca felé, aki ezen idő alatt eltűnt....HOGYAN?! Már mint, egy hegy hogy tűnhet el a pusztaság kellős közepén? Oh, mi van, hogy ha a hátam mögött fog felbukkanni? Bár a földrengés valószínűleg figyelmeztetne a közeledtére, de akkor is. Ez az alak egy szemét, mondom én nektek! Tekintetemet körbefuttattam a tömegen, hátha megtalálom az ős ellenségemet, de sehol se bukkant fel. Helyette pár részleten akadt meg a tekintetem. Fegyverek. Páncélok. Pajzsok. Druida bot. Valaki rejteget valamit. Az egyik alak sunyin nézegeti a körülötte lévőket. Egy sántikáló férfi. Valaki szipog. Egy penge, rajta megszáradt vérfolttal. Egy szőke hajú egyén a varázsló mellett. Nefilimek. Az öreg csávóval kapcsolatban furcsa érzések. Vésetek a falon. Ahogy körbenéztem magam körül, a másodperc töredék részeire megragadták a figyelmemet azok a dolgok, amik elütöttek az átlagostól. Értékeltem. Elemeztem. Nem fenyeget veszély. Egyelőre. Léptek a hátam mögött. Mindenki mozdulatlanul áll és figyel. Léptek. Szövet súrlódása szöveten. Valaki levegő után kap. A kezem hátra felé lendült és könyökömmel valakinek az orrát találtam el. Hátra fordultam, mint ha az egész véletlen lett volna és egy vértől maszatos arc derengett fel előttem, ahogy a földön kuksol meglepett arckifejezéssel. A dagi egyik rabszolgája. De édes. Bérgyilkososdit játszik! Amatőr. Egy fejvadász ellen egy ilyet küldeni? Te rohadék!
- Óh, elnézést jó uram! Nem direkt volt, csak valami megcsípett, és azt akartam elhessegetni! Semmi baja nincs? - kérdeztem aggodalmaskodó hangon, majd közvetlen a férfi füléhez hajoltam, hogy csak Ő hallja, amit mondok:
- Ha még egyszer a főnököd rám küld valakit, azt kinyírom és a levágott farkát lenyomom a dagadék torkán. Érthető? Na takarodj vissza és mosd meg az arcod!
Segítettem a szolgának felállni, és elégedetten fordultam vissza a varázsló felé, aki eközben már arra koncentrált, hogy véletlenszerűen válogassa ki az alanyait a kísérletére. Akarom mondani, a felfedező körútra. De akkor is, valami nagyon nem tetszett a fazonnal kapcsolatban. Aztán a tekintetem a nefilimekre szegeződött és...dühöt éreztem. De nem a sajátomét.
~Öhm, Shea, mi a franc?~
Azonban a rejtett egóm nem válaszolt, csupán éreztem, hogy legszívesebben átvenné felettem az irányítást és vérengzésbe kezdene, aminek a fő célpontjai a nefilimek lennének. MI.A.FRANC? Ilyet még soha se éreztem. Egy pillanatra mint ha egy vörös tenger öntötte volna el az agyamat és már nyúltam is az éjgyilok felé, hogy kirobbanva a tömegből rávessem magam azokra a szerzetekre. A kezem még mindig remegett az elfojtott indulatoktól és a gondolattól, hogy majdnem átvette felettem az irányítást Sheatro. A sebesen száguldozó gondolataim hullámát az "éjfi" kifejezés szakította meg. Értetlenül pislogva néztem körül s állapodtam meg végül a főmuftinál. Öhm...oké? Ki vagyok választva? Juhú! Így legalább távol leszek a seggarctól, aki bérgyilkosokat akar utánam küldeni! Mivel sérthettem meg őt ennyire?  Aztán a gondolataim megint elterelődtek, egészen körülbelül negyed perc erejéig, amikor pedig...
- ...kicsike is, sok helyre is befér, tökéletes....
Felpislogtam. Ez a farkáról beszél most? Így a tömeg előtt? Az elégge gázos, de legalább bevallja, hogy nincs túl méretes szerszámmal megáldva. Aztán követtem a tekintetét, és egy fajtársamat pillantottam meg, egy nőt, aki tényleg nem volt valami túl kimagasló egyéniség. Oh, azt hiszem, hogy ezen a napon túl sok a züllöttség és perverzió az elmémben. Ez így nagyon nem lesz jó. Innentől kezdve inkább csak a fontos dolgokra koncentráltam. Egy sötét elf. Vajon mi a "foglalkozása"? Ha ilyen messze van Nebelwald-tól, akkor vagy Armin herceg küldte ide, és követ...de nem, nem az. Eléggé szegényes az öltözéke ahhoz, hogy hivatalos ügyben járjon erre. A Hold Őrök meg a Papok pedig nem ilyen felszereléssel jönnének. A leányzót elnézegetve nagy bizonyossággal megállapítottam, hogy egy hivatásombelivel van dolgom. Úgy látszik, hogy jobb lesz mindig a hátam mögé nézegetni. Háát, inkább a hátam mögé ÉS lefelé, hogy biztos ami biztos, meglássam őt. Tovább információk. Lesz egy démon és egy vámpír is közöttünk. Ez érdekesen hangzik. Árgus tekintettel méregettem a környezetemet. Végül a két említett alak kilétére is fény derült. Démonok? Itt? Jó, sejthettük volna, de bakker, még életemben nem volt dolgom velük. Mire számítsak tőle? Mire képes? A vámpír esetében ugyanerre gondoltam. A helyzet kezdett egyre abszurdabbá válni, és igazából rájöttem, hogy itt lehet, hogy egymagamban kevés leszek. Démonok! Vámpírok! Bakker! De ki tudja? Lehet, hogy a végén még jó buli lesz ebből! Bár, azt a kis démon csajszit elnézve lenne pár elképzelésem, hogy milyen bulit csapnék vele! Mezítelen a holdfényes éjszakában...és akkor ELŐUGRIK A ROHADT DÉMONSZARVA! Uh, romantika lelőve. Ahogy a késztetés is, hogy testközelből megismerjem őt. Ennyit a romantikáról. Rohadt démonok, elrontanak mindent.

Mire kettőt pisloghattam volna, már valami márványajtó előtt álldogáltak a Kiválasztottak, készen arra, hogy belépjenek a Titkok Könyvtárba és megkezdjék a mély ereszkedést a Pokol Kapu felé. Mindenkiben buzogott a tettvágy, és az elfojtott szexualitás. Az emberek és egyéb lények keze izzadt. Minden tekintet a vén emberkére szegeződött, aki a zsinórokat rángatta bőszen és ide csődített mindenféle szerzetet erre a helyre. Vártam. Biztos valami nagy monológot vág majd le, biztat minket, hogy minden rendben lesz ,és Hősök leszünk. Láttam, hogy szólásra nyitja a száját! Biztos valami mély bölcsességet fog mondani! Az életemet fogja megváltoztatni! Éreztem, hogy büszkeségtől dagad a lelkem, hogy valami nagyobbnak leszek a része! Az életem végre értelmet nyer! Éééés...
- Hogy mi? - leheltem magam elé hitetlenkedve!
Ennyit a bölcsességről meg a hangzatos beszédről! Ez az ember egy bolond! Mint minden ember. Csalódtam benned öreg, már másodjára pár percen belül. Felkerültél a csalódottság listámra! S ezek után még azt várja el tőlünk, hogy ismerkedjünk össze! Óh, csak figyeljétek!
- Na jó, gyerekek, vágjunk az egész közepébe! - dörzsöltem össze a kezemet, miközben kiléptem a többiek elé, az öregről figyelmet se véve. - A nevem...eh, ne érdekeljen titeket! De én vagyok a legkedvesebb és legszeretetreméltóbb self, akivel valaha is találkozhattok! Szeretem a sört, az ízletes húsételeket és a szép nőket! Legnagyobb álmom, hogy egyszer a Pápával igyuk holt részegre magunkat és utána legjobb cimborák legyünk! Kedvenc színem a vörös, mint a bor, vagy mint a vér. Legyen inkább a bor, az kevésbé dúl az erőszak gondolatától! Akinek bármi kérdése van hozzám, az fojtsa magába, és mindenkinek további szép napot kívánok! Ja, és mondtam már, hogy milyen csudira örülök annak, hogy itt lehetek veletek? Áh, ti lesztek a legjobb cimboráim, én érzem! Na pá!
Azzal a kisebb csoportosulás mögé mentem és vártam, hogy kinyíljon az ajtó, a felesleges beszédet meg bájcsevejt meghagytam a többieknek! Csak lényegre törően fiatalok!

Eiryn morcosan ébred, de ki lenne vidám és kellemteli, amikor egy repedtfazékra kel?? Mármint, ha még egy repedtfazék hangú énekes lenne... akkor legalább lehetne röhögni rajta! De egy kanállal csapkodott fémedény...
~ Nincs ezeknek fantáziája! ~
De legalább a Nap még nem kelt fel. Kényelmetlen lenne leégni. Kissé ásítozva indul a gyülekező felé, valahol a középmezőnyben tömörülve. Rengetegen vannak körülötte, előlrébb azok, akik mindenképpen be akarnak jutni a könyvtárba, hátrébb pedig az árusok, akik a hajnali ébresztő miatt morognak. Eiryn még nem igazán döntötte el, hogy tulajdonképpen be akar-e jutni, viszont egyre idegesebb lesz, ahogy a tömeg minden oldalról körülzárja. Testtartása percről percre feszültebb, bár senki sem veszi észre – mindenki a szónokkal van elfoglalva. Eiryn is odapillant egy másodpercre, amikor rés nyílik két ember széles válla között, de nem igazán nyűgözi le a látvány. Az mondjuk elég szórakoztató, ahogy az öregúr saját fontosságának teljes tudatában észre sem veszi, hogy mennyire bicskanyitogató modorban beszél. Vicces lenne, ha a nefilim nő leszúrná. Bár ha egy nefilim megígérte, hogy nem lesz vérengzés, valószínűleg búcsút mondhatnak a látványosságnak.
~Várjunk csak... Nefilim... BASSZUS! ~
És erre nem gondolt, amikor elindították erre az őrült útra! Az angyalromok tekercsei minden valószínűség szerint nem németül vannak írva. Ha be is jut a romokhoz, igencsak kétséges, hogy egy nefilim lefordítaná neki a kicsent szövegeket. Lehet, hogy jobban járna vele, ha be sem menne. Akkor legalább hivatkozhatna arra, hogy „senkit nem engedtek be, csak néhány kiválasztottat”. Bár a Mester valószínűleg egyik eshetőségnek sem örülne túlzottan.
Az előnyöket és hátrányokat mérlegelve egyszerre csak azt veszi észre, hogy egy csapat igencsak dühös tudós mutogat rá kárörvednően vigyorogva, és seperc alatt Herr Kutató elé tuszkolják.
~Te jó ég! Még mindig ennyire dühösek lennének a tegnap este miatt? ~
Pedig egyáltalán nem az ő hibája volt! Azt a falat az Úr is azért rombolta le úgy, ahogy, hogy fel lehessen rá mászni. És tényleg hihetetlen volt onnan fentről a kilátás! Nem is vette észre egy jódarabig, hogy az a csapat ideges tudós odalent éppen neki ordibál. Most igazán! Bárkivel megesik, aki a tájat csodálja. És lehet, hogy a dühös fenyegetésekre („Ezzel a hozzáállással megszentségteleníti a helyet! Ezzel biztosította, kedves Fraulein, hogy soha ne mehessen a könyvtár közelébe!” „Ön még arra sem méltó, hogy megérintse eme falakat! Személyesen beszélek Herr Wissenschaftlerrel, hogy toloncoltassák ki inen!”) nem éppen a megfelelő módon reagált. De olyan mulatságos volt nézni a megdöbbent arcokat, amikor csak annyit válaszolt: “Akkor már megérte!”, és méltóságteljesen elsétált. Nincs ezeknek a kutatóknak humorérzékük!
Tehát valószínűleg valamiféle bosszúhadjárat miatt tuszkolták be a “kiválasztottak” közé. Éljen! Milyen jó, hogy önként vállalkozik ennek a kalandnak minden részére! De ha már így alakult, alaposan szemügyre veszi a társaságot. Először is, Herr Wissenschaftler, az azonosíthatatlan-nemű-de-talán-inkább-nő segédje és egy nefilim. Eiryn azonnal elnevezi őket Tudós Csapatnak.
~Bár lehetnének ők a “Hivatásos Csapat” is… ~
Vállat von, és tovább nézelődik, ezúttal a Kiválasztott Csapat tagjait véve szemügyre. Két tünde, első pillantásra mindkettejüket druidának, vagy egyéb nem-harcosnak tippeli. Egyikükön sem látja a gazdagság szembeszökő jeleit, sem a túlzottan magabiztost mozgást, sem a drága öltözéket. Aztán ott a két sötét tünde, egy kislány, és egy – Eiryn képtelen ezt nem észrevenni – feltűnően jóképű, fiatal férfi. Az ilyenektől job, ha távol tartja magát az ember. A kislányban is van valami disszonáns. Lehet, hogy a maci, amihez túl idősnek tűnik, vagy talán az, hogy egyedül utazik, amihez viszont túl fiatal. Lehet, hogy a két faj tradicionálisan jóban van egymással, de ez esetben Eiryn inkább a három lépés távolságra voksol. A démon… Hát igen, démon. Még nem találkozott démonokkal, így nem igazán tudja, hogy mire számítson ebből az irányból. Magában felsóhajt, miközben követik a Tudós Csapatot a bejárathoz. Itt érkezik a Kettes Számú Hideg Zuhany. Mi az, hogy a Herr nem tudja kapásból a könyvtár kinyitásának módját?! Ekkor hirtelen a veszedelmesen jó kiállású sötét tünde kiperdül középre. Hmm, lehet, hogy mégis érdemes lenne a közelében maradni? Csak azért, hogy figyelhesse, ahogy a többiekkel beszélget. Vicces lenne… Két lépés távolságból. Úgy dönt, önkényesen folytatja a bemutatkozást.
- Na jó, én jövök. Szerintem a vérszín jobban hangzik. Mindenkit meg fogok támadni, aki két méternél közelebb jön, vagy vérző sebe lesz. Úgyhogy fel a fejjel, nem vagyok veszélyes. Ha esetleg tudnak valahol egy jó ötvösműhelyet, ahol segédet keresnek, ne habozzanak szólni.
Vidáman integet úgy általánosságban mindenkinek, majd visszalép a csoportba. A nevét elfelejti megemlíteni, de ha valaki megkérdezné, megmondja. És árgus szemekkel figyeli a reakciókat. Félig-meddig reméli, hogy a bemutatkozás távol tartja tőle a többieket, bár ez igencsak soványka remény. Na mindegy, ez van. Vidoran a többiek felé fordul, és várja a következőt.

Másnap reggel ricsajra ébredtem. Valami eszement lábasokat ver egymáshoz, vagy nem tudom miket, de olyan éktelen zajjal jár, hogy azt nem lehet elviselni. Egyébként is nem rég aludtam el, mert a szekéren - bár a sátrakban is - eléggé hideg volt és van is. Nem is értem miért maradtunk itt, már este elindulhattunk volna visszafelé, akkor most már az északiak fővárosában aludhatnék egy kellemes kis fogadóba, ahelyett, hogy itt fagyasztom magam halálra. A ricsaj meg közben egyre hangosabb lesz, így végül morcosan lerúgom magamról az a négy vastag plédet, amit az éjszaka folyamán magamra rángattam. Szinte azonnal vacogni kezdek, a fogaim úgy koccolják le egymást, hogy talán még egy tőrt is felaprítanának ha valaki most a számba dugna egyet. Ahogy leléptem a szekér hátuljáról a földre, a csizmámon és a lábamra csavart ruhadarabokon keresztül éreztem, ahogy sugárzik a földből a hideg. Világ életemben délen éltem, nem szoktam hozzá ehhez az időhöz. Már most megmondom bárkinek, aki kérdezi, az biztos, hogy nincs azaz isten hogy én északra költözzek. Vacogtam, de szerencsére a közelben valaki tüzet gyújtott, ami köré páran a fázósabban közül oda gyűlünk, mielőtt meghallanánk ahogy valaki, valószínűleg az, aki a lábasokat is verte valamit elkezd kiabálni. Mindenkit egy kisebb tisztásra vezényel ki. Útközben hallom ahogy ropog a fagyott fű a lábam alatt. A táj a hajnali napsütésben ezer színben játszik. A csípős szél, frissítőileg hat. Szinte azonnal felébredek tőle. Közben ahogy a mező felé haladok, csak ez a Wissenschaftler jár a fejemben, vajon ki lehet és mi ez az egész könyvtáras mizéria. Talán valahol informálódnom kellene. Megkérdezhetném azt a srácot is, aki felvert álmaimból. Pedig milyen szép álmok voltak. A bál, a tánc, a zene. Megannyi finomság. Édességek tömkelege. Gyönyörűen feldíszített torony és persze a gyönyörű partnerem. De hát nem aludhatok örökké.
Megszaporázom a lépteim, hogy még mielőtt megérkeznénk elérjem a férfit, de sajnos már késő. Már ott vagyunk a mezőn, ahol a faragott oszlop és falak romjai között, egy kisebb sziklán ott ül maga – legalábbis úgy gondolom – Wissenschaftler, aki mellett még egy szőke lány üldögél. Pár arasznyival mögöttük egy barna bőrű nő áll, ezüstbundában két férfival. Végül a férfi – mint később kiderül Marcus – bele kezd a mondandójába. Szavai nekem túlzott önimádatról árulkodnak, de lehet hogy csak a reggeli ébredésem miatt vagyok kicsit érzékenyebb.  Bár a szőrmebundás nő is közbeköhögött, érezhetően azt jelzi vele, hogy kicsit kapjon vissza az arcából a manus. Bár ez a szárnyas fivérei kicsit elgondolkodtat. Hallottam már róluk, a nefilimekről, de még soha nem láttam egyet sem. Tehát akkor a nő is egy olyan.
Mialatt én az angyaltudásomon gondolkozok Marcus már el is kezdte kiszemezgetni azokat az embereket, akik nekik kellenek. Csak akkor figyelek fel rá igazán, mikor ujjaival felém bök és elhagyja a száját, az hogy "maga".
Most komolyan engem kellett beválogatnia? Ez meg van hülyülve? Előbb még valami tudásról beszélt, amire szüksége van. Én meg még csak egy rendes főtt tojást sem tudok elkészíteni. Na de lássuk csak ki lenne az a másik " maga " akire rábökött. Ahogy elkezdek forgolódni, megpillantok egy ismerős arcot.
- Nini! Csak nem.... Cavett.. – kicsit el kell gondolkoznom a nevén. Lassan közelebb araszolok hozzá. A továbbiakban a válogatás már nem is érdekel annyira.
– Szia barátom! Ezer éve nem láttalak. Hogy vagy mostanában? – válasza közben Marcus végez a soltírozással és elindul a tisztáson át egy nagy márványkapuig.
– Na végre van egy kis időnk. Mire azt kinyitja. – fordulok Cavett felé. Mialatt egy elsőre nem épp rokonszenves sötét tünde kezd el beszélni hozzánk. Csak ekkor nézek körbe. Egész színes társaság gyűlt itt össze.  Sötét barátainkból is volt kettő, meg még két másik lány is. Szóval akkor hatan leszünk, remek legalább nem tűnik fel annyira ha nem értek semmihez. Meg majd segít nekem Cavett is.
A névtelen sötételfet egy vámpír lány követi. Egész csinos ő is, de nem annyira mint legutóbbi táncpartnerem. Magamban mosolygok, ahogy eszembe jut a bál.
– Na ha már mindenki ilyen vidám és szellemes, akkor én is beszállok közétek. A nevem Victor és hát én inkább a bornál maradnék. Na meg a sörnél. Abban biztos vagyok hogy te leszel a legkedvesebb self, eddig te vagy a második akivel találkozok és hát az első... inkább hagyjuk is. – mosolyodok el. Áhh az öreg Damien barátom. Remélem rosszakat álmodik. - Az erőszakot én magam sem szeretem és próbálom is kerülni ha csak egy mód van rá. Örvendek a találkozásnak. – mosolyogva integetek a többieknek, majd visszafordulok Cavett-hez. Persze a maradék két lány bemutatkozására is odafigyelek majd.

Tom testéhez simulva fekszem, forró ölelésében közben a repülésről álmodom, hogy repülök. Azt nem tudom, hogy hova, de repülök madarak, és denevérek közt. Épp egy forgást akarnék végre hajtani, de a mozdulat rosszúl sikerűl, mert az egyik madárnak neki megyek, és zuhanni kezdünk. Ahogy a föld felé zuhanunk, egy hangot kezdek hallani, ami egyre hangosabb kezd lenni, és mielött még becsapódnék, még elötte felnyílnak a szemeim, és úgy zihálok, mint aki egy egész maratont futott volna le, és a szívem is úgy kalapált. Szinte kiakart ugrani a helyéről, még jó hogy nem tette. Még jó, hogy ez a hang zavar fel ébresztett, mert nem tudom milett volna, ha a földbe csapódom álmomban. Nem biztos, hogy a valóságban is megúszom a dolgot. Fel öltözöm gyorsan, és a köpenyt is magamra veszem, hogy szárnyaimat takarjam vele. Csak most nézem, hogy mennyien vannak itt, és egy ember kivételével, vagy kettő ez nem egyértelmű nekem, de mindegy is. Szóval mindenki csak egy dolog ért jött, és az a kard, vagy annak az esetleges lelő helyének keresése. Nem tagadom, hogy én is azért vagyok itt, hogy keressek, de én nem a kardot keresem, hanem a régen elfeledet csábítási praktikákat. Egy hozzám hasonló csábdémonnak, gondolom ez többet ér, mint egy kívánságokat teljesítő kard, bár az is fontos lehet bizonyos szempontból véve, de nem nekem. Az őreg is megérkezik, és dumálni kezd. Úgyan hallom amit mond, és értem is, de gondolataim jelenleg máshol kóborolnak, egy egészen más helyen. Gondolataimból, Tom bökése térít vissza a valóságba.
- Jelentkez, mert egy démont is akarnak. - Mondja, erre én jelentkezem, ha már Tom rámszólt. Ez a nagyapjának, egyáltalán nem tetszett,amit valahol megtudok érteni. Én se repesnék az örömtől, ha nem kerülnék be a kis régész csoportba, hogy a kardot kereshessem, amit valójában nem teszek. Én, nem azt keresem. A kiválasztottak, az öreggel mennek, de az út nem olyan hosszú, hamar oda érünk,és míg arra várunk, hogy az öreg kinyissa az ajtókat, addig ismerkedni kezdünk. Oda figyelek mindenkire, és Egy-egy biccenéssel jelzem, hogy értem amit monanak.
- Luna vagyok, és nekem a rózsaszín kivételével, egyikkel sincs gondom, bár a feketét jobb szeretem. - Szólalok meg, amint rám kerül a bemutatkozás. - Egyébként a self el ellentétben, nekem jöhetnek a kérdése. Ha tudok, válaszolok. - Folytatom, aztán várom, hogy hát ha lesz valakinek.

Eiryn - fogjuk rá - figyelmesen hallgatja végig a többiek bemutatkozását.
~ Szóóval... Victor, Cavett, Luna... Hogy a sötét elfeknek micsoda averziói vannak itt a nevekkel szemben... ~ lamentál magában. Az, hogy ő is elfelejtette megmondani a nevét, most nem fontos.
~ Most komolyan... Csak egy nevet kellene mondaniuk, az nem jelent semmit. ~ Egy pillanatra elgondolkodik, majd elnyom egy kaján kis vigyort. Így adtak neki egy lehetőséget, hogy mindenféle csúúnya prekoncepció nélkül kitaláljon neveket a kedves delikvenseknek. Tehát legalább két "társát" figyelnie kell, hogy a névadáshoz megfelelően karakterisztikus vonásaikat kifürkészhesse. A szórakozást tehát megoldotta az elkövetkezendő órákra. Amikor a kislány közelebb jön hozzá, óvatosan áthelyezi a testsúlyát, így csalva maguk közé némi plusz távolságot.
~ Potenciális ellenfelek?! Egy ekkora gyereknek a cukros bácsiktól kellene félnie...~
Igen, a rossz érzés egyre növekszik benne. Ezt azonban egyetlen rezdüléssel sem árulja el, sőt, szélesen elmosolyodik, kivillantva a szemfogait.
- Én csupán el akartam oszlatni a vámpírok köré szőtt ostoba előítéleteket...
Miközben a Kicsi Selffel (jobb híján egyelőre így nevezi magában) bájolog, fél füllel hallgatja az öreg bénázását. Alig tudja megállni, hogy ne csóválja meg a fejét. Hogy lehet valaki ekkora fa... fafej?? Ráadásul a Nap kezd fenyegetően felsejleni a horizont peremén. Eiryn igyekszik sürgősen árnyékba húzódni, mielőtt még komolyabb sérüléseket szenvedne. Amikor végre-valahára kinyílik az ajtó, gyorsan befelé veszi az irányt, és végül hármas rajtszámmal sikerül is bejutnia. Halkan felsóhajt a megkönnyebbüléstől, ahogyan a homály körülöleli. Miután ily módon megmenekült, újfent szentel némi figyelmet a környezetének. A falon lévő freskók lenyűgözőek, nem tudja megállni, hogy végig ne simítson rajtuk ujjai hegyével. Sem azt, hogy ezután a tunikájába törölje a kezét. Úgy tűnik, takarítani még nem volt ideje a drága tudósoknak. Egy idő után azért kezdi unni a végtelennek tetsző lépcsősort. Türelmetlenül nyújtogatja a nyakát, ám még vagy száz lépcsőfok, s egy hosszú folyosó után veheti szemügyre a tényleges könyvtárat. Nem tehet róla, amikor először megpillantja a föld alatti termeket azzal az iszonyatos mennyiségű írással, csak tátott szájjal bámul. Hihetetlen, hogy mennyi könyv, s bennük mennyi tudás van itt felhalmozva! Pár pillanatig még emészti a látványt, amíg meg nem zavarja a hirtelen, éles fény, amit az öreg varázsolt a többiek számára. Enyhe frusztráltsággal a tudósra pillant, s karba font kézzel hallgatja végig a mondandóját.
~ Szóval nem csak héber könyvek vannak... Remek. Már csak ki kell válogatni a milliónyi kötetből azt az ezret, amit el tudok olvasni, és azok közt keresgélni valami használhatót a mesternek. Gyerekjáték! És mi az, hogy nekünk kell kihámoznunk az információt a tudósoknak?! Ez fordítva szokott lenni, nem?
Már majdnem felrobban, de nem szólal meg. Szent elhatározása, hogy nem fog személyes interakcióba keveredni a professzorral, mivel nem egészen biztos benne, hogy el tudná viselni az emberke mérhetetlen arroganciáját, ha az egyenesen rá irányulna. Végül azonban nem képes csöndben maradni.
- Elnézést. Jól értem, hogy azt várja tőlünk, hogy csak úgy találomra, egyesével vizsgáljuk át az összes könyvet a könyvtárban? Nyilván van valami rendszer benne, nem? Az legalább segítene, hogy ki merre induljon el.

A self férfi, inkább névtelen kiván maradni, ellenben más témát viszont szívesebben felhoz, például a színekkel kapcsolatban, és a terveit illetően. Ezen a símán haladva mutatkozik be mindenki, és én egy-egy biccenéssel jelzem, hogy hallom a nevüket. Én is megteszem, én is bemutatkozom, és én is elmondom a magam véleményét, hogy nem szeretem a rozsaszínt, de még annak az árnyalatait se, bár a sötét rozsaszín talán az ami jól nézki, de nem nállam. Az utánnam jövők egyike, egy kérdést tesz fel nekem, majd az utolsó egy self nő vagy lány is mond valamit amiből nekem az jönle, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, aki nem szereti a rozsaszínt. Vártam, hogy hátha fel merül másban egy kérdés felém, de nem. Senkinek nincs több kérdése, így csak egy kérdésre kell választ adnom, és már nyitnám is a számat, ám pont ebben a percben, kinyillik az ajtó és hárman már mennek is befelé, de egyikük se veszi magához a másik fákját, amit az öreg magánál tart. A másik kettő, hátra marad úgy fest ők inkább kint maradnak, és itt élvezik a továbbiakban egymás társaságát, míg mi a többiek bemegyünk. Én is meg indulok, és mikor elhaladok az öreg mellett, egy halk köszönöm elmormolása közben, magamhoz veszem az egyiket, és úgy megyek tovább a bejárat felé. Bent, csak most veszem észre, hogy az elsőnek berohanó névtelen self, most a ősi fal képeket nézegeti, és bennem fel merűl, hogy talán de csak talán egy tudós self félével lehet dolgom. Kicsit, én is megállok és a képeket nézem, amik a falat díszitik. Nem maradok sokáig, csak egy-két pillanatig nézem, aztán indulok is tovább. A lépcsőn lefelé megyünk, ami eléggé sokáig tart, pedig társaságban vagyok, és egy társaságban, rövídebnek kéne tünnie az útnak, viszont egyedül talán még ennél is hosszab lenne, mint amien hosszú most. Egy kis lépcsőzést követően, még egy folyoson is végig kell haladnunk, majd egy terem félébe jutunk, ahol felgyullad egy kő vagy mi, mikor is az öreg fószer beszélni kezd. Mikor ahoz a részhez ér a mondatában, hogy mely nyelveken íródottak a könyvek. A lelkesedésem, alább hagy azt illetően, hogy találok bármit is csábitással kapcsolatban. Mert még ha találok is valamit, azzal se mennék sokra, ha semmit nem értek belőle. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy van két férfi, és két nő, valamint az öreg és segédei. Talán, de csak talán a két férfi közül az egyiket az ujjam köré kéne csavarnom, hátha tud segíteni a keresésben, csak még azt nem tudom, hogy ki legyen az a szerencsés, akit megtudok környékezni. Esetleg, beprolbálkozhatnék a elfnél. Meg is indulok az elf felé, elő huzzom leg szebb mosolyom, és szóba elegyedek vele.
- Szia szépfiú. - Kezdek bele a mondandomba. - Mondd, tudsz segíteni nekem abban, hogy csábítással kapcsolatos témáju könyvet találjak? - Kérdésem után, az államat lebigyesztem, és alsó ajkam kezdem harabdálni, lágyan.

Nincs mese, Eiryn most már legszívesebben kézzel fojtaná meg a drágalátos Herr Wissenschaftlert.
~ Egy élet nem lenne elég a könyvtár átvizsgálásához? Tényleg?! Nem mondja, Herr Tudós! Nem is ez volt a problémám, á, dehogy!~
Udvarias mosollyal hallgatja végig a professzor le-bi-lin-cse-lő előadását a démonok nyelvéről, illetve királyválasztási módjaikról, és türelmetlenül várja, hogy végre visszakanyarodjanak az eredeti témához. Hallott már olyan elméleteket, hogy a tudósok mind szétszórtak, meg hogy a zsenik egyben őrültek is, de... Maradjunk abban, hogy a "szétszórt" és az "őrült" felét már látja a dolognak.
~ Szóval történelmi terem, hadtörténettel és fegyverekkel... Hmm... ~
Világéletében utálta a történelmet. Mindig is úgy találta, hogy túlságosan szubjektív dolog, a tényeit pedig rettenetesen könnyű elferdíteni. A félangyal fegyverekről szóló rész viszont már érdekesebbnek tűnik, legalábbis kicsit közelebb áll a témája ahhoz, amit ő keres. Hiszen a fegyvereket díszíteni is szokták, sőt, vannak kifejezetten díszfegyverek. Az pedig nem kovácsnak való feladat: az aranyozást meg hasonlókat még csak-csak megoldják, na de a különféle ékkövek bevágása, az már igazi művészet; ékszerészt igényel. Csak remélni tudja, hogy a félangyalok is hordtak/ hordanak meglehetősen haszontalan, ám igen szép tőröket, inkább ékszernek, mint fegyvernek. Eszmefuttatását a világítótest durván megzavarja: a teremben egy pillanatra hirtelen jólesően elhalványul a fény, majd szinte azonnal újra felerősödik. Eiryn kissé meglepődve pillant a világító kristályra. Normális az, ha egy ilyen néha kialszik meg remeg a fénye? Nem mintha nagyon zavarná a sötét, de ki tudja, milyen mélyen a föld alatt nem szívesen találkozna komoly problémákkal. A szeme sarkából figyeli a Herrt és a segédjét. Bár a szőke lány nem látszik túl ijedősnek, reménykedik benne, hogy amennyiben tényleg baj van, az a professzor arcán tisztán fog látszani. Mondjuk azt még nem tudja, hogy baj esetén mihez is kezdhetne tulajdonképpen, de a teljes tudatlanságnál minden jobb. Ekkor lesz figyelmes a közeledő léptekre a lépcső felől. Ki a rossznyavalya lehet? Talán az egyik félangyal? Mindenesetre távolabb sétál a bejárattól. Semmi esetre sem szeretne fogadó-bizottságot játszani, ezt a szerepet meghagyja Herr Fontoskodónak. A világ minden kincséért sem akadályozná meg a drága professzort abban, hogy saját hangszálai édes muzsikáját hallgassa. Végigsétál a termen, közben átkukucskál a többibe a nyitott ajtókon keresztül. Lehet, hogy az első döbbenete már elmúlt, de még mindig lenyűgözi a hatalmas könyvtár. Végül az egyik fal menti polcot kezdi el végigböngészni, hátha talál egy számára is érthető, lehetőleg nem történelmi témájú könyvet. Ennek pedig legjobb módja, hogy szépen sorban minden egyes tekercset, pergament, meg miegyebet leszedjen. Ahogyan Herr Wissenschaftler is említette, rengeteg stílusú és nyelvű iromány közül válogathat, az első tíz könyv legalább négy nyelvet felvonultat. Persze ebben nem egészen bizonyos, tekintve, hogy az anyanyelvén kívül soha nem foglalkozott más nyelvekkel.
~ Azért az angyalok tarthatnának egy kicsit nagyobb rendet a könyvtárukban...~ dohog magában.
~ Az addig rendben van, hogy tematikusan rendezik, de hogy képesek teljesen véletlenszerűen benyomni a különböző nyelveken írt köteteket egymás mellé? ~
Amikor végre talál egy németül írt könyvet, letelepedik a földre, és nekilát.

Ada már megszokta a vándor életet. Beszerzett egy béléses kabátot, kesztyűt egy furcsa szürke sapkát, színes batyuját összekapva pedig elindult északra. A pap, akinek tudomását és a kutatásba való beavatásátköszönheti, valószínűleg nem fogja hiányolni, de Ada ezt nem bánta. Miután a kabátot módosította a szárnyaira, már-már mosolygva indult útnak.
Az ezüstös hajú, aranyszínszemű szárnyas nefilim egy délelőtt érkezett a sátortáborba a romok közé. Természete, múltja tapasztlásai és az alárendelt helyzet, melyben mások irányítása alat végzi majd megfigyeléseit, mind türelemre, visszahúzódásra késztetik. Átható pillantása most inkább kíváncsiságot tükröz, ahogy a táborban ácsorog és nézelődik, miután leszállt a szekérről és tett pár lépést a hely belseje felé. Ám arckifejezése azonmód megváltozik, amint két fajtársa lép mellé. Két nefilim férfi, mindkettő magasabb, mindkettő magán viseli Égi Vértjét, egyikük pallost, a másik lándzsát. Nem szólnak azonnal, ezért Ada szól először.
- Üdv. Akartok valamit tőlem?
- Te nem a mi különítményünkkel jöttél, ugye? - kérdezi az egyik iker héberül.
- Nem a tiétekkel.
Feleli Ada a maga velős nem túl barátságos, de nem is kimondottan barátságtalan, tényközlő stílusában. Amúgy sem túl bőbeszédű, már ami a nefilimeket illeti. Tart tőle, hogy lesz valaki aki felismeri, bár maga sem biztos, hogy mitől fél pontosan. Nálunk nincs halálbüntetés, számműzni már száműzetésben van, még ha nagyjarészt önkéntesen is. Talán csak a kapcsolatainak árthatna annak a kevésnek ami Észak egyházához köti a fővárosi papon keresztül. Minél többet meg akar tudni róluk, az emberekről, beszéln akar a pápával. És nem akarja, hogy rossz fényt vessen rá társai képzete arról, hogy ő miféle.
Az ikreknek így sem tetszik a válasza, mert egymásra néznek és aki eddig is hallgatott, csak némán megcsóválja a fejét.
- Gyere velünk. – szól az előző tömören, Ada pedig szintén nem szaporítja tovább a szót:
-  Rendben. - feleli. - Hová megyünk?
Az ikrek erre szó nélkül közre fogják, de olyan rövid ideig tart útjuk, hogy mire Ada kérdése elhangzik, már meg is érkeznek egy jellegzetesn félangyal stílusú sátorhoz. Az egyik férfi csak int felé, majd mikor odaértek elhúzza a bejáratot. Bent egy 40 körüli fényes fekete hajú félangyal nő ül (nála nincs fegyver ellenben van két nagyon nagy szárnya) és amikor megérkeznek barátságosan pillant fel rájuk egy könyvből, mely németül íródott és sakk-fogásokról szól.
- Asszonyom, egyedül kóborolt de közénk való... - kezdené a beszédesebb, ám a nő felemeli a kezét mire az elhallgat. Ezek után leplezetlenül méri végig Adát. De Adának ez nem újdonság.
- Androméda. Igazam van?
Ada enyhén meglepődik, mert ha még számolt is vele, azért csak nem gondolta volna, hogy valaki valóban ismerni fogja. Viszonozza a felmérő pillantást a maga átható, rezzenéstelenjével. Ám ebben nincs semmi tiszteletlenség, a félangyalok között az egyenes tekintet mely állja és viszonozza a másikét inkább üdvözlendő tulajdonságnak számít, amíg a beszéde illemtudó és egyenes.
- Így igaz. - Bólint. - Te ki vagy?
Nem emlékszik rá, hogy ismerné, de nem tudhatja biztosan.
- Szólíts Sabriyah-nak. Nem találkoztunk még, csupán minden félangyalt számon tartok aki Carolusburgban és környékén él.
A feketehajú nő úgy tűnik fel Ada előtt, hogy könnyeden beszél, majd tölt teát egy bádogbögrébe, és maga köré csavar még egy sálat. Ez a harmadik ami rajta van.
- Kérsz? Meg lehet fagyni itt. Messzire jutottunk a pusztáról, nem igaz? – kérdi tőle a papnő.
Most hogy belegondol valóban furcsának találja a sok sálat, talán kissé mókásnak is, de miután a másik elmagyarázza, meg tudja érteni. Őrajta ugyan van kabát is sapka is és kesztyűt is beszerzett, viszont olyan melegvérű, hogy amúgy sem szenved annyira a hidegtől.
- Kérek, igen. Köszönöm.
Azzal a teakínálást egyben felszólításnak is véve leül  a földre az alacsony asztal mellé és kíváncsian néz Sabriyah-ra.
- Messze vagyunk, de nem is tudtuk, hogy van ilyen hely. Lehet, hogy sokkal több is van, sokkal több másféle faj is?
Most először beszél fajtájabelivel amióta átjött a hegyen és elhagyta társait, jól esik neki olyasvalakivel szóba elegyedni aki hozzá hasonló szemekkel látja a világot.
A nő mielőtt válaszolna, tölt neki is teát, meg az ikreknek is, miközben bemutatja őket.
- Ők a bátyám fiai Sém és Nathaniel.
Az említettek biccenéssel üdvözlik Adát újfent, aki ezt viszonozza. Sabriyah csak ezután felel neki arcát a sátor teteje felé fordítva, elgondolkodón. Barátságosnak látszik, és nyugodtan, otthonosan viselkedik, mintha a világ összes ideje arra lenne, hogy ők itt teázzanak.
- Minden bizonnyal. A világ határai tágak, nemrégiben felfedeztek egy térképet, amin még a pusztától délre lévő területek is vannak, és tovább az erdő messze keletre, ahol még a tündék sem jártak. Minden bizonnyal számtalan ismeretlen nép és föld vár még felfedezésre, noha minden nap kiderül, hogy az emberek még a saját földjüket sem ismerik eléggé. Különben nem lenne ez az ásatás.
Ada elkerekedett szemekkel áhitattal hallgatva követi nyomon szavait az új térképről és a területekről, amik eddig is léteztek Élóhim ege alatt, de még ők sem tudhattak róla. Viszont az utolsó szavak, melyekben az embereket bírálja a fekete hajú nefilim nő, igazságtalannak tetszenek fel előtte. S Ada, akire már lesújtott fajtársai arroganciája, talán érzékenyebb is az effajta beszédre.
Nem válaszol azonnal, fejét lehajtja de aztán nem leplezi gondolatait.
- Mi sem tudtunk a könyvtárról, nem tudjuk mit rejtenek őseink városai.
Tudja, hogy talán veszélyes vizekre evez, már csak a nefilim nő fellépéséből is látja, az önbizalmából, hogy fajtájuk közt magasabb rangú lehet. De nem tudja meállni, hogy ne kérdezzen.
- Hogy lehet ez?
Sabriyah kék szeme számára megfejthetetlenül, érdekesen  villan, de uralkodik a vonásain, Ada semmit sem tud leolvasni az arcáról a gondolatairól, valós érzéseiről.
- Nem tudom. És ez engem is módfelett bosszant. Mióta átjöttünk az hegyeken ahelyett hogy válaszokat kaptunk volna csak egyre több a kérdés. Ezért vagyunk itt ezen az ásatáson. A könyvtárban a népünk tudásának igen nagy gyűjteménye van, még azelőttről hogy eltűntek volna erről a vidékről. Egyszer régen feltétel nélkül hittünk, követtük a parancsokat, amiket úgy véltük, hogy az Úrtól kaptunk. De a világ kuszábbnak tűnik semmink gondoltuk. Mostmár, ideje kérdezni is. Te milyen válaszokat keresel?
Amikor úgy szól 'ideje kérdezni is', Ada először azt hiszi, az Úrtól akar kérdezni, s most másodszor idéz fel benne valamit azokból az időkből amikor még a pusztában élt a nefilimvárosban. Talán csak a nosztalgia az oka, de az is lehet, hogy valami más. Kérdzeni az Úrtól... hiszen kérdezhetnek...akárkitől is. Ada színes szövetű oldaltáskájában ott lapul a pakli, a kártya, ami szimbülumokon keresztül beszélget mások sorsával, s talán...talán valami feljebbvalóval. Az Úrral. Vagy a Sátánnal, ahogy mások hiszik.
- Meg akarom ismerni az embereket. A múltjukat, az indokaikat, a viszonyukat Élóhimmal és, hogy miért vesznek el oly sokan közülük.
Ezután mindketten beleisznak a teájukba, csak ezután érkezik a fekete hajú nefilimnő válasza.
- Az emberek szívét akkor lehet legjobban megismerni, hogyha közöttük vagy. Olyan sokfélék mint ahány homokszem van a sivatagban, mindnek mások a céljai, és a viszonyuk az úrral. Engem is érdekel a háborújuk, amiről azt hiszik a hit védelmében vívják, pedig tudhatnák, hogy Neki semmilyen háborúskodás nem kedves.
Sabriyah felsóhajtott, majd folytatta:
- De most közelebbi motivációkra voltam kíváncsi. Mit keresel itt, az ásatáson? A félangyalok akik a régésznek segítenek fordítani a szövegeket velem együtt érkeztek. Ennek ellenére nem bánom, ha lemész velük kutakodni a saját szakálladra, amennyiben nem tartasz meg egy tekercset sem. Egy csoport pont most indult el.
Ada most már érti, hogy félreértette. Ám válasza talán mégsem volt önmagában olyan fontos. Sabriyah látni akarta, s egy teázásból, s néhány mondatból eldöntötte, hogy megbízik-e benne.
- Szeretném megismerni ezt a világot. – Pontosít Ada a mondandóján. És ehhez hozzá tartozik minden. Nem csak az emberek, hanem a saját népe, az angyalok, az Úr, ez a könyvtár. Ezért is van most itt.
- Remélem sikerrel jársz. Nagy feladat és még senkinek sem sikerült.
Ada emlékezetében még sokáig fognak élni ezek a szavak néha emlékeztetőként, néha mosolygásra késztetik majd, vagy nagyobb erőfeszítésekre, máskor tehetetlen tételnségének okai között ágaskodnak majd, vagy vitatkozik vele.
- Köszönöm, így teszek.
Adja válaszul ígéretét, ami az ásatásokat illeti. Kiissza maradék teáját és feláll, hogy csatlakozzon a csoporthoz. De még enm megy el, hátha szólna még hozzá. És neki is van kérdése.
- Hol talállak meg az ásatások után?
- Itt. – feleli Sabriyah és illendőségből ő is feláll. - Amennyi anyag odalent van, még hónapokig itt fogunk fagyoskodni. Remélem találok valakit akivel sakkozhatok...
A papnő megrázza a fejét, és ebben a pillanatban lép be egy fiatalabb emberférfi.
- Asszonyom, szükségünk lenne valakire, aki segít megfejteni a héber szövegeket. A Herr megint előre rohant...
- Épp jókor jött, a hölgy Androméda, és szeretné látni a könyvtárt.
A férfi arca felderül. Nyurga, huszonéves tipikus hivatalnok külsővel, göndör barna hajjal.
- Igazán? Nagyon örvendek kisasszony Herbert Schwarcz, hadd legyek a vezetője...
Miután bemutatták őket egymásnak, egy bólintással nyugtázza a férfi szavait, fajtársai felé fordul és héber szóvalköszön el tőlük.

A Herbert nevű fiatalember vezeti eztán el Adát a bejárathoz. A nefilimet furcsa érzések szaladják meg, amit az emberek talán gyomorgörcsnek neveznek, amikor a férfi fákylát gyújt és egy hosszú lépcsőn kezdi vezetni lefelé. Aranyszín szemei nem csak a falalkat látják, hanem régmúltja emlékképeit és olyan emlékek emlékeit melyek egy rég elfeledett időből származnak, mégis tanúja lehettek ő, meg a tünde.
- Nem történtek különös dolgok az ásatások körül?
Kérdi Herbertet váratlanul, a férfi pedig összerezzen a kérdésre.
- Nem... Még csak az első teremnél járunk, próbáljuk finoman kinyitni az újabb ajtókat, nem kárt tenni bennük így viszont lassú a folyamat. Miért? Ön hallott valamit? Talán... a félangyal megérzései?
Adának nem újság, hogy az emberek félelemmel vegyes csodálkozással fordulnak felé, de azért furcsállja.
- Nem. Csak láttam már ilyen romokat.
Válasza tartózkodó és részéről lezártnak tekinti a témát, ám Herbert nyelve csak eztán ered meg igazán.
- Azt nem csodálom. Egész Veronián vannak elszórva. Tudta hogy Hellenburg és Carolusburg is ilyen romok fölé épült?
- Igazán?
Kérdez vissza és újra elkerekednek a szemei ahogy oldaltpillant a hivatalnokra, ám ez a gyermeki vonás hamar elvész szoborszerű arckifejezésének kortalan merevségében.
- Igen. Tudja könnyebb már egy eleve megépült város újraépíteni.... Azt mondják Eichenschild, sőt még Elatha a sötét tündék fővárosa is olyan helyen van ahol valaha angyalok éltek. Talán csak Zephyrantes nem. Inkább az a furcsa hogy itt nincs város, de azt hiszem az éghajlat nem kedvező, és folyó sincs. - magyarázza lelkesen a férfi.
Ada pedig legalább olyan lelkes hallgatója. Bár maga elé néz és pillantása is csak néha-néha állapodik meg Herberten, az apró jelekből, főleg elmélyült bólintásokból értheti a férfi, hogy kiselőadása értő és érdeklődő fülekre talált. Ada pedig még egy olyan kérdést is megkockáztat, amire nincs reménye, hogy választ nyerjen.
- Hallottál már mélységiekről?
Herbert megrázza a fejét.
- Nem. De nem ez lenne az első eset hogy maguk valamit másképp neveznek mint mi.
Adának nincs több kérdése, innetől némán mennek előre. Lassan leérnek a terembe, ahol már egész sokan vannak, s ekkor egy pillanatra megtorpan a férfi.
- Nem tudom Sabriyah említette-e, de átmenetileg úgy tudom megállapodtak hogy a kutatás érdekében tolerálják a démonok jelenlétét. Kérem... Nagyon kérem ne kezdjenek el harcolni. - a férfi szinte könyörög, ám szemében olyasfajta elszántság ül, ami arra enged következtetni, hogy ha válasza nemleges, valóban megpróbálja majd feltartóztatni. Ada nem tart tőle, hogy vissza tudná fogni, ám elsőre nem is tudja mire vélni ezt a fajta engedékenységet. A fekete hajú félangyal nő jut eszébe és kiismerhetetlensége.
- Démonok? - kérdez vissza.
De megígéri.
- Találtunk pár minden bizonnyal démoni nyelven írt tekercset is. Ezért... Köszönöm. - Herbert félreáll és előre engedi a lányt. A teremben két sötét tündét lát, egy férfit és egy kislányt, egy tündét egy nagyon érdekes kristályvégű bottal, egy démonlányt szárnyakkal és még egy nőt aki elsőre embernek tűnik, de van olyan sejtése, hogy talán mégsem az. Ada szenvtelen, átható tekintettel néz rájuk, majd elindul feléjük, de nem lép oda egyikőjükhöz sem.
- Üdv!
Köszönti őket, fél füllel hallgatva beszélgetéseiket, de míg meg nem szólítják egyedül néz körbe a teremben. Tekercseket keres, feliratokat. Il-Roboám óta nem nyugodhat.