[Küldetés]A régmúlt árnyai

Ami a beszéd idejét illeti, az lejárt még mielőtt elkezdődhetett volna. Egyetlen dobótőr suhan át a termen, beleáll célpontjába halálos sebet ejtve rajta, és ezzel minden eldől.
A harc elkezdődik és Ada ugyan fennakad néha-néha egy-két másodpercre az óriásrákokon és polipkarokon, de igazán nem fecsérelheti az időt.
A nefilim látóterében egyszerre hadonászik Herbert és fut neki, azaz nekik, az eddig üldögélő lilaköpenyes férfi. Ada szárnyai mögött a látomás női hangja fröcsögi válaszát, úgy ahogy jobb esetben imát, rosszabban átkot szokás. Mintha a szavaknak pusztán önmagukban megmentő, sorsfordító erejük volna.

- Engem az uram meg fog védeni... A mélyben szunnyadó sötétséget nem állíthatjátok meg úgysem, az világ az övék lesz minket pedig megjutalmaznak. Nem tudod mi az a mélységi, tünde? Ők a valódi örökösei ennek a világnak, ősi angyalok, kik rájöttek hogy Isten tőrbe csalja őket. Még nem késő mellénk állnod.

Isten tőrbe csalja őket?
A sötételf férfi, aki az előbb Herbertre támadt, most újra nekiveselkedik, egyenesen a gyomrába térdel, bár még Adában is felmerül a gondolat, hogy talán lejjebb igyekezett érkezni, valamiért kinézi belőle. Ő maga azok közé tartozik, akik mindent elemeznek, minden mögött mélyebb értelmet sejtenek és keresnek, s van, hogy találnak is. A harci stílusa nagyon sok mindent el tud árulni valakiről. De továbbra sincs idő, a harc ritmusát tartva, Ada megérti, hogy neki kell megakasztania a feléjük igyekvőt. Beáll, felkészül, próbálván kiérezni a megfelelő pillanatot, amikor a támadó elég közel kerül, hogy a megidézett Égi Vért átszúrja a testét, de elszámolja magát...
Még materializálódik a kezében a kékes derengésű lándzsa, amikor ellenfele már előtte van és öklével úgy behúz neki, hogy egy másdperc alatt a földre kerül. Ha nem volna csatazaj, talán a feje koppanássa is hallatszódna a kövön - éles fájdalom, kő, hideg, lüktetés -, ám épp csak az eszméletét nem veszíti el.
Ada meglepett-riadt arccal néz fel, innen, ebből a pozícióból nem tud találatot bevinni. De nem is kell. A sötételf férfi egyszerre újra ott van, hogy másodszorra is megmentse, akárha a félangyal őrangyala volna.
Valóban úgy fest, mintha Ada keresné ezeket a helyzeteket, egyre gyakorlatiasabban megy a kigördülés, kigurul ez alól a fószer alól is, lándzsáját magával ragadva a másik oldalon mint amin a sötételf oldalra lendül, ő az ellenekző irányba rúgja fel magát, visszaérve Herbert mellé, aki még mindig hadonászik. Azaz a sötételf nem végzett vele, kimondottan az ő megmentése miatt hagyta hátra. Ez szöget üt a félangyalban, furcsa, ismeretlen érzés kelődik az elméjében, amin még elrágódik majd, de most idő továbbra sincs. Próbálja félrelökni az áltudós ide-oda vagdalkozó kezeit és bevinni egy döfést.
Nem sikerül.
A nefilim homlokráncolva néz le Herbertre, de valamiért nehezebb bemérni. A férfi képe, aki előbb fent a lépcsőkön még úgy tett, hogy épp csak tudományos hírét, ha hallotta a mélységieknek, ütemesen közeledik felé majd távolodik tőle, s egészében véve kering a nefilim aranyíriszű szemei előtt. Ami ennél is rosszabb, hogy nem mozdul úgy a saját teste, mint ahogy elképzeli, mint ahogy szokott.
Ada próbál egy újabb szúrást bevinni.
Közben a csata dúl körötte-mögötte, de ő morózus nyugalommal veszi tudomásul, hogy nem bírja követni. Előtte az egyszerre ülő és mégis táncoló célpont, belátja, hogy nem tehet mást, mint hogy ezzel az eggyel próbál meg tisztességesen végezni. Mondhatni egész érzékvilágát Hertbert tölti ki, s csak reménykedhetik, hogy újra megmentésre kerül, ha úgy adódik.  
A férfi combjába talál.
Ada kihúzza a lándzsát és azonmód újra döf, a nyakába.
Égi Vértje mint kés a vajba szúródik a férfi... nos hasába.
Ada hitetlenkedve mered az elé táruló képre. Lándzsája töve mentén vérpatakok folynak, Herbert hörög, reszket, haldoklik. Szenved. Ennyire még egy angyal se kegyetlen talán, de ő nem szándékosan az. A világ táncol és forog körülötte, nagyon erősen kell összpontosítania, hogy lelassuljon, bár még így is mintha könyveket látna repülni...
Ekkor a sötételf visszatér melléjük. Ada kihúzza az Égi Vértet, de már nem próbál döfni vele. Megérti, hogy már ezzel sem kell törődnie. Újra érez, de ezt ismeri, ez hála.
- Én mondtam hogy meg fogod bánni hogy velem baszakodtál...Remélem, hogy a Mélységi haverodnak átadod az üdvözletem. -Azzal kecses eleganciával Herbert farkába vágja az éjgyilokot.
A nefilim rábólint, aztán megfordul, hogy körülnézzen, hogy ha még él és mozog valaki akkor abba is döfjön egyet. De a csata azóta bevégezte magát, a többiek is izzadtan, véresen, lihegve állnak a halott lilaköpönyegesek tetemei fölött. Adával fordul még egyet a világ, de nem a látvány, hanem saját mozgása teszi, így inkább itt marad, ahol van. A harci kedv lenyugtával, amit a sötételf adrenalinnak nevez, újra érzi a lüktetést és a fájást szétáradni a fejében.
- Köszönöm. - Csak a fejét fordítja oldalra, nem is egészen látja a férfit, amíg az be nem lép a látóterébe és nem válaszol. Ada komolyan néz a szemébe, őszintén értékeli mind a két alkalmat.
- Szívesen...öhm, a nevedet nem jegyeztem meg, bocsi. Túlságosan lefoglalt más.
Ada ezt is néma bólintással nyugtázza. Nagyon gyakorlatias, és hát nem fogta fel, hogy ezt kérdésnek szánta a másik.

- Ki az a Sabriyah? És mégis MI A FENE VOLT EZ??
Ha olvasni tudna Eiryn gondoaltaiban, elmondaná neki, hogy ő sem olyan hidegvérű, mint amilyennek látszik. De ő nem ékszerész, hanem katona, Isten harcosa, s egy megmagyarázhatatlan eset folytán fél életét álomban töltötte baljós szimbólumok, elmúlt, eljövendő vagy sosem volt-sosem lesz helyek és csaták látomásai közt. Nem múlt még el egy év azóta, hogy egy mélységivel személyesen is találkozott. Az Azraelhez vezető út egyre mélyebbre vitt a vaksötétbe, Loreena által csak trutyiszörnyként emlegetett lények közé, s a bukott még azt is elérte elméjükkel játszva,hogy a nefilim kis híján társnőjét szúrta le. Ezek után nem tud úgy meglepődni, mint ahogy indokolt volna. Maga a tény viszont nagyon is aggasztja. Azraellel szerencséjük volt, de ki tudja mit akar, mit vár ez, akinek a neve Sötétséget jelent az ő nyelvükön. Már az is felmerült benne, hogy csak az előítéletek teszik ilyen félelmetessé, viszont a törénetek, legendák egy másik képet tárnak fel olyan találkozásokról, ahol a bukottak kedvükre vettek el életeket. Nem hagyhatják figyelmen kívül a veszélyt.
- A régészkutatás egyik vezetője. Ő engedte meg hogy csatlakozzam hozzátok.
Mindenki a romok fölött állva hajlama szerint áll hozzá a helyzethez. A druida beszédének magvát Ada sem érti, nyugalma valóban meglepő, s gyanút ébreszt benne a tünde iránt, aki előbb még barátja életét féltette s most mindent elfeledve állna neki a 'rendrakásnak'. Ha a nefilimet kérdezné, az amúgy is relatív. Vita alakul ki, aztán a sötételf visszatér hozzá, és megosztja a térképet vele, de Ada nem látja elsőre. Talán mert úgy szédül, s a kép ugrál, vibrál, a szemébe nevet anélkül, hogy fel tudná fogni mit néz. Vagy mert a különféle szagokon túl megcsapja a férfi illata, egyszerűen túl közel áll hozzá.
- Amúgy Cynewulf - mutatozik be a sötételf, mert korábban nem tette.
- Nefilim Androméda. - kezet is nyújt, mert úgy vette észre itt ez szokás.
Ada enyhén érdesnek érzi a férfi tenyerét, valószínűleg a sok tőrforgatástól, s kellemesen  hűvösnek.
Belenéz a térképbe és Ir-Roboám jut eszébe róla.
- Azonnal jelentenünk kell ami itt történt. Ha többen vannak és valóban egy mélységi van idelent...
-Rendben, akkor mégsem takarítunk ma itt.  
- Majd a tudósok és a testőreik.
- Jelentés és egy fegyveres erő, aki átfésüli ezt az egész helyet. A mélységieket meghagyom az öngyilkos jelölteknek
Ada mindenre rábólint, mígnem a vámpírlány hozzá fordul.
- Mi a fene az a mélységi??
- Bukott angyal. - feleli, aztán némi gondolkodás után hogy hogyan is magyarázza el micsoda rettenetes mágikus erővel rendelkeznek, mennyire homokszemek neki a sivatagban, végül annyit tesz hozzá: - A legrosszabb, amivel valaha találkozhatsz.
- És mi a legjobb, amivel valaha találkozhatok? Te? - hallja maga mellől a sötételf hangján, de máris jön a következő kérdés, ezúttal újra a tünde tudakozódik.
- Ijesztően hangzik, láttál már olyat?
Válasza beleveszik a további eszmecserébe, de nincs is jelentősége, hogy ő mit látott. A lényeg, hogy mindegyiküknek jobb, ha most nem látnak ilyet. Reméli a többiek megelégszenek előbbi baljós válaszával is.
- Szóval akkor nem megyünk mélységire vadászni, jól van, értettem én.
A nefilim azt se tudja, hogyan került Cynewulf a fajtársa teste mellé. Hangja eléri a fülét, a nefilim utána fordul, rászegezi sokakat oly mélységesen zavarbaejtő, átható tekintetét és felfedezi, hogy a férfi durcásan mered rá. Egy pillanatra újra gyereknek érzi magát, őszintének és félelemmentesnek. Aki legalább olyan vadul haragudott, mint amilyen vadul szeretett és aki maga is így meredt azokra, akik nem feleltek az ő játékára. Hogy mi a legjobb, amivel valaha találkozhat? Igen, ő, csakis ő. Ada rámosolyog a férfira - de beleszédül.
- Siessünk. - indítványozza.
- Érdemes a köyvtárat feltárni? Vagy hogyan tárjuk fel, úgy hogy a lényt nem ébresszük fel?
Olyan nincs, hogy ne ébresszék fel, "a lény" elméje nagy távolságokra képes kiterjeszteni magát.
- Mit akarsz te a könytárban? Még többet dobálózni? Ti, tündék, valami ritka furcsa teremtések vagytok.
Főleg te, Cavett. Miért nem keresed a barátodat, mi az ami után ennyire vágyakozol és itt reméled megtalálni?
- Attól még hogy a prof halott, még a feladatunk a könyvtár, nem?
- Megváltoztak a körülmények. - feleli a tőle megszokható gyakorlatias szelídséggel, de ezúttal némi nyomatékkal, kortalan pillantásával a tündét vizsgálva. - A nefilimeknek fontos ez a hely. - pórbál empátiát gyakorolni a maga módján - Meg fogjuk védeni a mélységitől.
Ami most a leginkább foglalkoztatja, hogy kik voltak a köpenyesek, s miképp kerültek ide. Nyilvánvalóan Hoshekh hozzájuk is beszélt, s szüksége volt rájuk. Ki tudja, milyen gyakran kommunikál velük, s így mennyi idejébe telik, hogy ráébredjen: az elmék kimúltak, s idegen gondolatok, személyiségek és érzések járnak a könyvtár falai között. Vajon hány röpke mondatába telne valóban, amíg az amúgy is egymásra felhergelődött tündét és vámpírt egymásnak ugrasztaná? Vajon mennyi időbe, amíg meggyőzné ezt a sötételf férfit, hogy mindannyiukban olyan mesterien megforgassa a kését, mint ahogy azt a köpenyesekel tette? Ada eleget látott hozzá, hogy felfogja, a férfi nem csak szükségből, de élvezetből is teszi, amit tesz, az élet a szemében nem érték. Legalábbis nem önmagáért. S ő maga... ő talán ellent tudna állni? Első volt aki elveszett akkor kettejük közül, a lovagnővel, Ir-Roboámban. Nem is beszélve arról, hogy ha 'gyermekeit' küldené utánuk Hoshekh, egyedül neki, Adának, van szent ereje, s egyedül az győzi le. Igaz, az elejenincs 'sokkarú' szörnyek csápjai hasonlóképp kalimplának ahogy Herbert tette, de hát még vele sem volt képes végezni egymagában, így, hogy a fejét beverték. Amíg nincsenek kellő távolságban, nincsenek biztonságban.

Elindulnak végre, a lépcsőket róják már, de nem tesz jót neki a mozgás. Maga elé mered, koncentrál, mégsem képes egyenesen lépni.
- Minden rendben van?
- Nem szeretnélek harcban lassítani... - jön a kissé zavaros felelet, mely félig a saját gondolataira reflektál, félig nem. De hát nem tudná hogyan lassítani őket... mert bár nem tudják, de nekik nélküle még annyi esélyük sem lenne, amennyiben most bíznak. Más kérdés már, hogy ami neki van fiatal, tapasztalatlan prófétaként, mire elég. Egyszerre érti meg, hogy már az Égi Vértet sem tartja fenn és hogy le fog szédülni a lépcsőkről.
A sötételf törődő kérdésének végül az lesz a foganatja, hogy Ada baljával kinyúl és kart, sötételf-bordát vagy inget, de valamit megragad, míg jobbjával a lépcsőforduló kövére szorítja ujjait, s így próbál támaszt találni, de nem áll meg. Ki fog menni innen, ha érzése szerint fejen állva táncélépésben is.

Ada belemarkol Cynewulf ingébe, nem ellenkezik, amikor a sötételf karja a dereka köré fonódik, végre egy szilárd pont. Továbbra is szédül, de a lába most már nem ütközik bele a lépcsőkbe vagy téved el a levegőben stabil talaj után kutatva. Néha azért meg-megbotlik, nagyon beverte a fejét, de így már nem esik el. Lassan kiérnek a fényre, épp dél körül lehet, nagy a felbolydulás.
- Most már minden rendben lesz? Ha gondolod, használhatsz még támasznak...csak a gyerekünket kéne valahova lepasszolni - biccent egyet Akae felé.
Ada megtorpan egy pillanatra, lassan felfogja mi van körülötte. A megtorpanás segít, a világ nem forog úgy, bár az agya lehet hogy igen, mert mintha úgy értette volna hogy a sötételf a közös gyerekükre hivatkozik... Ada felnéz rá aranyszín szemével kérdőn, értetlenül..., aztán meghallja Sabriyah mély, bársonyos hangját, ahogy megkönnyebbülten fogadja őket.
- Menjünk oda... kérlek.
Ugyanis megpóbálja elengedni, de majdnem kidől oldalra, így igénybe venné még a támogatását.
- Istennek hála élve kijutottatok! Azonnal elindultunk, amint Friderika kisasszony elmondta mi történt. - nézett a felborzolt szárnyú apostol a professzor segédjére.
- Így van. De úgy látom, nem volt ránk szükség. - szólalt meg az. - Van még lent bárki élő?
- Neeem, nincs. Mindenkit kinyírtunk. Jó móka volt, hidd el, csajszi.
- Egylátalán… Mit akartak? - kérdezte Sabriyah is, mögötte az ikrek mint két néma szobor, csak a tekintetük fürkésző, eleven. - Gyertek… A sátramban felfrissülhettek.
Elindulnak, de az apostolt nem hagyhatja nyugodni a dolog, nem is csoda, látnia kell, hogy páran hiányoznak közülük, kezdve a professzorral, ezért még mielőtt bemennének újra rárkérdez:
- EGÉSZEN biztos, hogy nincs lent senki életben?
- Csak valami Hószex nevezetű alak elvileg...Az számít? Vagy hát, a fene se tudja, hogy Ő ott van-e. Valami mélyre süllyedt alak, ennyit tudok róla. Hogy is hívtátok? Mélységi? Ja, valami ilyesmi, miért?
Mikor végre beérnek, Ada elengedi a sötételfet, az pedig őt, és így lehuppan az egyik vánkusra. Az ütés nyoma nem látszik már az arcán, a kőpadlóval való találkozás, ha hagyott is jelet, ezüstös szőke tincsei rejtik, így valóban senki sem gondolná, hogy milyen vad táncot jár szemei előt a sátor belseje. Ennek ellenére megpróbál koncentrálni és átadni amit megtudtak, úgy ahogy azt ő megértette.
- Hoshekh van odalent. Emberek lila köpenyekben próbálják feléleszteni. Nem értem.
- Hoshekh biztos hogy nem itt van, és sajnos eléggé ébren van ahhoz hogy kultistákat utasítgasson. Egy másik mélységi viszont lehet lent, akit szövetségesnek akar és talán fel kell ébreszteni. Fiúk! - szól oda Sabriyah az ikreknek héberül, akik mintha már tudnák mi jön, bólintanak, és elindulnak a romokhoz.
- Na, a tényállás, csak hogy összefoglaljuk a dolgokat. Mi lecaplattunk. Aztán Habartka furcsán kezdett viselkedni. Elkaptam a grabancát.  Ő a fejemmel baszkurálódott. Aztán mentünk tovább. Hirtelen totál bekómáltunk, mindenki szerintem durván haluzott. Aztán amikor felkeltünk, már öt csúnya lilácska várt ot minket, akik nem mellesleg kinyírták Viziseftes profikát és csúnyán meggyalázták a testét. Én ezen felbőszülve - meg az itt jelenlévő nefilim hölgyet védve, mert én ilyen jó fej vagyok - kinyírtam kettőt, meg a vámpírunk is egyet, a tüncike fiú könyvekkel zsonglőrködött, Andromeda meg még egyet. Aztán jöttünk fel. Ja, meg volt egy bazi nagy rákizé. Az számít?
Ada nem biztos benne hogy a sötételf magyarázata érthetővé teszi-e a helyzetet, maga sem ismer fel belőle részleteket pedig ott volt... de úgy fest Sabriyah élessze azonnal összerakta a szálakat, sőt többet tud Hoshehről, mint akármelyikük itt. Így Ada csak félszegen rábólogat azokra a részekre amiket megért.
- Az összes lila köpenyes meghalt a professzorral együtt.
Teszi hozzá a biztonság kedvéért.
- Így is lehet fogalmazni, szépen és tömören.
Sabriyah arca egyre jobban felderül, ahogyan a sötételfet hallgatja végén már látszik, hogy alig bírja visszafogni a nevetését, főleg amikor Ada is hozzáteszi a sajátját.
- Értem. Tehát öt kultista volt és megöltétek mindet. Az a rákizé az egyik idézett lényük, azt hiszem, de a képességeik még nem világosak előttem. Az illúziók teremtése is a mélységiek adománya, amit te "haluzásnak" hívsz. Tetszik ez a szó. Szép munka. Teát? – kérdezi, az asztalon most is forró tea gőzölög. És Ada kér is.
- Amúgy...nem akarok bunkónak tűnni, de ezzel a kis csajjal tudnátok valamit kezdeni? – Kérdezi Cynewulf, miközben a sötételf kislány Akae-t szépen leteszi. - A parancsolgatós ribanc akkorát lekevert neki hogy totál bekómált. Próbáltam felpofozni, de csak a kezem zsibbadt bele. És ki az, akire még gyanakodtok?
- Persze, meg tudjuk gyógyítani. Mire gondolsz gyanakvás alatt?
- Egy másik mélységire gyanakodtok, akit ez a cuki Hószex felakar ébreszteni, hogy szövetségre lépjenek és boldog harmóniában egyesülve kezdjenek vad dínom-dánomba Veronia földjén. Az utolsó részt már én költöttem hozzá...lehet, hogy beállok írónak. Szerintetek jó ötlet?Már mint Hószex és a másik szövetsége? Az írás az persze, hogy jó ötlet, hisz én találtam ki...akkor, csak jó lehet, nem?
Ada is kíváncsi a válaszra, már amit a mélységit illeti. Próbálja befókuszálni Sabriyah arcát, akiből robbanásszerűen tör elő a nevetés.
- Ha komédiát akarsz írni, tedd, sikeres lenne. – Megköszörüli a torkát, majd folytatja. - Rengeteg fenevad él a föld alatt, van aminek ismerjük a nevét, van aminek nem. Ha csak sejtjük, hogy itt is van egy, le sem megyünk. Hogy Hoshekhnek mi a célja... nem tudjuk. Újdonság hogy egy fenevadnak emberi szolgái legyenek, de ki fogjuk deríteni.
- Mi lesz a könyvtárral? – kérdi Ada, hiszen annyi kor tudása össze lelt gyűjtve benne.
- Beomlasztjuk. Van ami jobb ha nem kerül felszínre. Ezért kérdeztük hogy biztos nem ragad-e lent senki.
A tudás hát elvész... a próféta csendesen veszi tudomásul.
- Senki...senki....nézzük csak, fejszámolás. Egy fő, két fő, három fő, négy fő, öt fő, hat fő, hét fő, kedd...Nem is volt lent ennyi egyénke. Szóval lementünk két tüncikével, egy vámpírkával, egy démonkával, meg egy selfikével, meg becses személyem, plusz az itteniek. Az egyik tünci bünci eltűnt, a fene se tudja hova...meg a démonka is. Asszem...Ők számítanak?
- Ha igen, akkor...én amúgy is visszamegyek, van még egy elintézni való dolgom.
- Ha veletek voltak valószínűleg ők már halottak.
- Rest in pieces.
- Tehát, akkor mielőtt még beomlasztanátok a könyvtárat, hadd menjek már vissza. Utána dorbézolhattok, ahogy akartok, de ezt..meg kell tennem! - arca gonosz vigyorba torzul, de ezt a nefilim nem láthatja.
- És ha eltűnsz lent? Mi az ami ennyire fontos?
- Habartkával lenne egy kis elintézni valóm, és akkor már egy körben felhoznám a professzor testét is. Meg kell nekem az a trutyi! Van egy kis elintézni valóm itt a táborban is.
- Nincs esélyed a mélységivel szemben. – közli tényszerűen. Bármennyire is jól forgatja a tőrét a sötételf, egy bukott nem csak harccal él.
- Mélységi? Nem szándékozok Mélységiekkel pacsizni!
- Nem rajtad áll. – állapítja meg, mert a mélyégin múlik.
- Ha szarakszik velem, Sheatro-val kerül szembe. Nem tudom melyiküket sajnálnám jobban...
- Androméda jól mondja, és a holtaknak megfelelő sír lesz az a föld alatt. Nem engedélyezem a visszatérést. Maradj fent pihenj, vedd fel a fizetséged.
Ekkor Cynewulf előkeríti a térképet, amit még a kultistánál talált. Neki is megmutatta még odalent, így a nefilim emlékezni fog a képre, ami vészesen hullámzott a tekintete előtt.
- Köszönöm. Igazán érdekes mindenképp tanulmányozni fogom. Hol találtad?
- Hogy hol találtam? A parancsolgatós ribinél voltak. Sajnos túl szembetűnő helyen, sokat nem kellett kutakodnom utána. Akkor nem térek vissza. De akkor a profika testével mi lesz? Nem helytelen Őt úgy ott hagyni?
- Feltámasztani nem tudjuk, nem mindegy hát hogy ásnak neki egy gödröt vagy eltemetik imádotz könyvei?
- Jól van, azt csináltok végül is, amit akartok. – Adja fel végül a sötételf, legalábbis úgy tűnik. - Akkor...gondolom, hogy itt a vége? Szépen süt a nap, csiripelnek a madarak, éppen párzásra készülnek a durva kavalkádból ítélve. A tábor szépen nyüzsög, még senki se tudja, hogy mik történtek oda lent. Megfogják tudni egyáltalán?
- Meg. Én elmondom nekik. – biztosítja őt Sabriyah.

A beszélgetésben szokatlanmód csend áll be, a félangyal pedig annak reményében, hogy a tea enyhíti majd a szédülését, kér egy csészével. De nem igen tudja meginni, még mindig átlósan ál előtte a világ tengelye, és néha meglehetősen csálén tartja a forró italt, félő, hogy kiönti. És ez másnak is feltűnik, mert egyszer csak a sötételf keze kerül a látóterébe, megfogja Ada remegő kezét, hogy ki ne ejtse a teás poharat.
- Ha már itt tartunk, szegény leányzónak is kéne valami elsősegély szerintem.
- Hogyne. Elnézést, nem tűnt betegnek. - letérdel Ada elé, a fejére teszi a kezét és héberül suttog, amiben a nefiim felismeri népük gyógyító mágiáját - Jobb?
- Jobb, igen. Toda(köszönöm).
Ennek ellenére, míg a szédülés nem enyhül, s míg Cynewulf keze nem biztosítja az övét, elveszettnek érzett egyensúlyát egész testével próbálja visszanyerni, s így sikerül szárnyával fejbelegyinteni kétszeres megmentőjét, aki még most is támogatja. Ekkor érzi meg azt is, hogy valami szúrja, böki az oldalát.
- Nem tudom a sötét tünde szervezetre hogyan hat a mágiánk, megpróbáljam, vagy annyira nem vágott kupán? – érdeklődik Sabriyah, akinek elég dolga van velük.
- Áh, kösz nem, én jobban szeretem a természetes gyógymódot. Kis pihenés és minden jobb lesz. Amúgy meg, Andi, visszakérhetném a tőröket?
- Ne haragudj. - fordul Cynewulf felé, de ekkor még jobban az oldalába nyomódik az a valami, amiről most már tudja, hogy mi az. A lépcsőkön nem tűnt fel előtte, hogy a sötételf valamit a zsebébe csúsztat, s ha meg is lepődik, hogy olyan fegyver van nála, ami nem az övé, azon már nem csodálkozik, hogy a sötételf tette oda. Szabad kezével felmarkolja a három tőrt a kabátja zsebéből és odanyújtja neki.
- Azt hiszem, hogy nekem még van akkor is egy kis elintézni valóm, ha nem is a könyvtárban lent. A további szép és kellemes napot mindenkinek....ez milyen hülye kifejezés. Ki a franc találta ki azt a hülye égő gömböt oda fent? - Borzong meg, majd a tőröket az övébe szúrja - Na mindegy, azért jó szórakozást mindenkinek. Ha keresnétek, egy nagyon dagadt, nagyon beképzelt emberkével fogok szórakozni. A dühödt kiáltásokat követve biztos hogy megtaláljátok őt. Na puszika mindenkinek! – azzal szándéka szerint elegánsan távozik, kezeit játékosan dörzsölve.
Sabriyah összehúzott szemmel néz Cynewulf után. Ada maga is elgondolkodón figyeli távozó alakját, majd a sátorajtót, ami mögött eltűnt.
- Furcsa férfi. – összegzi az apostol.
- Az. – bólint rá Ada.
Belekortyol a teába, így sokkal könnyebben megy minden, a koncentráció, a beszéd, még az ivás is.
- Nálad maradhatok mielőtt tovább indulnék? – fordul fajtársához. Tudja, hogy a vendégeskedés kérdése népüknél komoly dolog, sőt egyfajta megtiszteltetés, még ha tábori körülmények közt adódik is. De azt is tudja, hogy kevés olyan nefilim akad, aki visszautasítaná egy utazótól a szállást, kivéve ha nem féli Élóhimot, vagy nagyobb a kapzsi kényelem a szívében, mint a szeretet. Így a válasz nem éri meglepetésként.
- Persze.
Adát jóleső érzés tölti el, az összetartozás érzése. Lehetnek akármilyen messze a pusztától, az égig érő hegy túloldalán, s attól is távolabb, fent északon, népük értékei mégis összekötik őket. Egy biztos pont Veronián… úgy mint amikor valaki derékon fogja, hogy el ne essen.
Különös nyugalom és várakozás keveréke szállja meg a félangyalt, aztán feláll, hogy saját szemével lássa a könyvtárat, ahogy egy jó időre biztosan lezárul előttük.

 A kis csapat végre-valahára összeszedelőzködött. Nem nagyon volt kedvem tovább itt ácsorogni, az egész helyből jó időre elegem lett. Tekintetemet utoljára végig futtattam a helyen, az öt hullán, a vértócsákon, a poros padlón, csak hogy eszembe véssem ezt az egészet...s alkalomadtán valami jó horror sztorit kerekítsek belőle. Aztán, mint egy jó self bérgyilkoshoz illik, aki egyáltalán nem szeret hősködni, és mindig hátul sunnyog - hősiesen előre mentem, egyik vállamon a bármikor bevethető, rövid hatótávú kolleginával, a másik oldalamon meg egy még mindig szédelgő nefilim leányzóval, akit szemmel láthatólag igen csak megviseltek az itteni események, na meg a pofon, amit kapott. A ruhámba kapaszkodva próbált nagyjából egyenesen haladni, míg jobb kezével a keze ügyébe kerülő tereptárgyaknak és falnak támaszkodva tartotta az egyensúlyt. Ezzel nem is lett volna gond, csak néha úgy ráncigálta a ruhámat egy-egy bizonytalanabb lépésnél, hogy azt hittem, le fogja szakítani rólam.
~ Eh, szivi, a vetkőzést hagyjuk akkorra, amikor nincs ekkora nézőközönség. A gyerkőcök még a végén rosszat álmodnának azoktól az akrobata mutatványoktól, amiket közösen adnánk elő.~
 Aztán meg a tenyerem kezdett el izzadni, így a tőrök kezdtek el csúszkálni a kezemben, illetve a kezem megint olyan helyre csúszott a vállamon lévő poggyász testén, ami nagyon nem volt ildomos és én se akartam ott matatni, mert azért nekem is vannak erkölcseim és morális korlátaim, akármilyen furcsán is hangzik ez. Az izzadó tenyérhez valószínűleg hozzájárultak azok a gondolatok is, amelyek a fejemben kavarogtak, hála a szárnyaska erőszakos vetkőztetési szokásai miatt. Megunva ezt a helyzetet - na nem a ruha ráncigálást - kezemmel elkezdtem felfedezni Andromeda testét, először a csípőjéig jutva el, aztán amint valami...hmmm...lyukat találtam, rögtön le is csaptam rá. Nemsokára a három tőr viszonylag észrevétlenül tűnt el a lány kabátjának egyik zsebében, így legalább ezekről letudtam a gondot, s most már át tudtam ölelni a derekát, hogy biztosabb fogást tudjak neki biztosítani. A lány nem nagyon tiltakozott, én meg próbáltam elrejteni a vigyoromat.
 Amit nem tudtam elrejteni, az a néha fel-felvillanó halvány fintor az arcomon. Akármilyen töpszlike volt a kis vadóc, azért egy idő után már az Ő súlya is nyomni kezdte a vállamat. Párszor próbáltam őt megigazítani, jobban elhelyezni, de nem sok sikerrel. A feje továbbra is a mellkasomat veregette, a lábacskái párszor az oldalamnak csapódtak, s elkapott a vágy, hogy hozzávágjam valamelyik újdonsült cimbimhez a hátam mögött, ha már úgy is ilyen szépen udvarolgatnak egymásnak, akkor kezdjék el tanulni a gyereknevelés praktikáit. A sok nyűg mellett legalább a nefilim közelsége valamelyest lenyugtatott, csak a fene se tudja, hogy miért. Valószínűleg túl rég voltam már nővel...csak nehogy most meg a lent tanyázó vadállat kezdjen itt ágaskodni, mert az igen csak furán venné ki magát, bár a lányka nem úgy tűnik, mint aki túl sok pasival volt már élete folyamán, így talán még be tudnám neki adni azt a mesét, hogy ez egy varázs bot, amely a kivezető utat keresi. Végül is, majdnem igaz, csak nem a ki, hanem a bevezető utat szokta keresni általában mély barlangokba. Persze ezt a részletet már nem kéne neki elmondani, mert....hát na, nem én akarok lenni az, aki elmagyarázza neki a méhek és a virágok szokásos hülye és bugyuta meséjét.
 Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor végre ismerős részhez értünk. A hülye Lilák nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy messzire vigyenek minket, így viszonylag hamar meg is találtam a vissza felé vezető utat. Csak amikor az első könyvtárba értünk be, jutott eszembe, hogy felfelé rohadt hosszú lépcső vezet. Óóóó....baszki. Megmozgattam a vállamat, a leányzó mint ha halkan felnyögött volna, bár lehet, hogy csak képzelődtem. De az a nyögés nagyon kéjesnek hangzott. A franc van a fejemmel? Vagy lehet, hogy a nefi nyöszörög? Egy pillantást vetek felé, az arcát nézve, amely eltorzul az erőfeszítéstől, hogy próbáljon talpon és ébren maradni. Elég fiatalka kis arc, bár ki tudja, hogy náluk hogyan mutatkoznak meg az öregedés jelei. Hány éves lehet ő? És miért érdekel ez engem? A lépcsőzés vissza maradó része számomra folyamatos kínszenvedést jelentett. Szenvedtem, hogy normálisabb mederbe tereljem a gondolataimat és küzdöttem az ellenállhatatlan vágy ellen, hogy közelebb húzzam magamhoz a kis csibécskét. Vajon ha lecsibézném őt, megharagudna? Tubica? Galambom? Nem, valószínűleg nem lenne túl jó ötlet. Kész öröm volt, amikor az utolsó lépcsőfoknál jártunk. Végre szabadság! Juhé!

 Fogadóbizottságra nem számítottam, főleg nem ilyen szép népesre. Ott volt a főszárnyaska, mellette két ikernek tűnő haverja, meg a Fikalika csaj, akinek az arcán aggodalom tükröződött. Jajj, édes szívem, várd meg, míg meglátod a főnököd testét. Akkor vajon milyen arcot vágsz majd? Tekintetem az égre siklott, hogy felmérjem, mennyi idő múlva fog sötétedni. A Nap betegesen halovány fényben virított az égen, s nagy részt úgy is összefüggő felhők hada takarta el, így még a számomra is elviselhető volt. Valahol a zeniten túl járt, kora délután lehetett, s most úgy is korán fog sötétedni. Király, akkor nem sokára ismét akcióba lendülhetek, van még egy lezáratlan ügyem egy hülye gyerekkel, aki bérgyilkosokat küldözget rám. Pontosabban a hülye semmirekellő szolgáinak a kezébe ad egy tőrt és már azt hiszi, hogy ettől fejvadászok lesznek. Szegény hülye. A minket fogadó társaságon látszott, hogy nagyon izgatottak, meg mindenféle kérdéseket próbáltak feltenni és sápadoztak és "jujj de jó, hát itt vagytok" érzés uralkodott el rajtuk, engem meg ez az egész nem érdekelt. Leakartam végre tenni a terheimet, és rohadtul de hívott már a természet, de nem lenne valami túl meggyőző látvány, ha most rohannék el, hogy megtaláljam a legközelebbi bokrot, így inkább játszottam tovább a szerepemet. A szédítő és szédelgő leányzóhoz fordultam először.
- Most már minden rendben lesz? Ha gondolod, használhatsz még támasznak...csak a gyerekünket kéne valahova lepasszolni.
 Biccentettem fejemmel a holtsúly felé, ami most egy selfike leányzót jelentett. Andromeda-n látszott, hogy nem nagyon érti, én még is, mi a francról beszélek, és igen csak zavarodottnak tűnik. Lehet, hogy néha meg kéne osztanom a gondolataimat másokkal is, mielőtt még hivatkoznék rájuk? Lehet, hogy pár furcsa és kínos pillanattól megmentene. Aztán szépen lassan megindultunk az idősebb nefi felé, s ebben a pillanatban Ada is megszólalt, hosszú idő után először.
- Menjünk oda...kérlek.
 Nem ellenkeztem a felvetéssel, folytattam tovább az utamat, és amint Fikalika csajszika közelébe értünk, felé fordultam, majd egy gonosz, aljas kis vigyor jelent meg az arcomon. Valamelyest élveztem a helyzetet.
- Neeem, nincs. Mindenkit kinyírtunk. Jó móka volt, hidd el, csajszi!
 Erre viszont az csak bólintott. A franc van ezzel? Semmi meghökkenés, semmi ámuldozás, hogy milyen rohadt jók vagyunk? Vagy hogy milyen bunkó és érzéketlen vagyok? Általában szeretem, ha valamivel többet reagálnak az ilyen jellegű megnyílvánulásaimra, de ez a csaj nem volt benne a mókában. Felírom őt is az ellenségeim listájára...furcsa, nagyon furcsa a viselkedése. Vagy az enyém. Nem, határozottan az övé. Én nem lehetek furcsa. Teljesen normális vagyok - ezt a hangok is megmondták a fejemben! Merengésemet Szárnyas number One szakította meg.
- Egészen biztos, hogy nincs lent senki életben?
Teszi fel a kérdést, erősen megnyomva és nyomatékosítva az első szót. Gondolatban átszámítottam, hogy még is, kikkel találkoztam, akiket megjegyeztem magamnak. Lehet, hogy kihagytunk volna valakit? A franc se tudja...annyi minden történt és annyira nem érdekelnek a többiek engem, hogy lehet, tényleg megfeledkeztünk valakiről. De nem hinném...vagy ha igen, akkor meg úgy is jelentéktelen alakok a számomra, úgy hogy minek érdekelne engem a sorsuk?
- Csak valami Hószex nevezetű alak elvileg...az számít? Vagy hát, a fene se tudja, hogy Ő ott van-e. Valami mélyre süllyedt alak, ennyit tudok róla. Hogy is hívtátok? Mélységi? Ja, valami ilyesmi, miért?
 Kérdezek vissza szokásos Cyne stílusban, mire beértünk a sátorba. Ezt a pillanatot választotta ki Ada, hogy lehuppanjon valami bútordarabra. Kicsit megkönnyebbülve éreztem magam, egy kicsivel kevesebb súly húzott, de annyira lefoglalt a sátor belsejének vizsgálata, hogy egyelőre mindenről elfeledkeztem. Tea gőzölgött egy asztalon...Tea. De hol a bor? A pálinka? A sör? Milyen egy világ ez, kérem szépen? Szerintem elég sok szenvedést átálltam az elmúlt napok és évek során, erre meg még tetézik is. Nem kedveltem az Egyeskét. De ezt meg nem mondtam ki hangosan...legalábbis remélem. De nem, biztos, hogy ezt csak gondoltam, hisz még senki se akart felkoncolni - egyelőre.
- Hoshekh van odalent. Emberek lila köpenyekben próbálják feléleszteni. Nem értem.
Szólalt meg az egyelőre még mindig bizonytalan hang. Én se értem....hogy mit nem lehet ezen megérteni? Szokásos rossz fiús felállás. Találunk valami mélyen eldugott hatalmat, amiről már mindenki megfeledkezett, mit teszünk? Hát persze, hogy megpiszkáljuk azt a hatalmat, meg szórakozunk vele. Feléleszteni? A lehető legjobb ötlet, baszkikám! Hát mi baj lehet belőle? Ja, hogy csak a világot akarja elpusztítani? Nem gáz, minket úgy is megkímél. Ugye srácok? UGYE?! Jaa, jaaa biztos, hogy megkímél. Mi vagyunk a fő csicskásai, kellünk nekik...Na, kérem szépen, ilyen egyszerű a helyzet. Mi ezen a nem érthető?
- Hoshekh biztos, hogy nem itt van és sajnos eléggé ébren van ahhoz, hogy kultistákat utasítgasson. Egy másik mélységi viszont lehet lent, akit szövetségesnek akar és talán fel kell ébreszteni. Fiúk!
 Aztán valami értelmetlen nyelven hadovált, aminek hatására az eddig is totál kussban lévő ikerpáros fogta magát és távozott. Hát, hiányozni nem fognak, az biztos. Nagyon nem tetszettek. Nem tudtam őket megkülönböztetni őket, így nem tudom, hogy melyiküket utáljam jobban, az meg nálam nem játszik, hogy mindenkit egyformán utáljak - na meg hát, számomra csak egy fajta iker létezett, s őket nagyon is szerettem, főleg, ha játszani kellett velük. Miután a kis duó távozott, úgy éreztem, hogy ideje végre értelmesen is megfogalmazni a dolgokat és a tényállásokat, meg minden olyan dolgot, amit meg kell fogalmazni.
- Na, a tényállás, csak hogy összefoglaljuk a dolgokat. Mi lecaplattunk. Aztán Habartka furcsán kezdett viselkedni. Elkaptam a grabancát. Ő a fejemmel baszkurálódott. Aztán mentünk tovább. Hirtelen totál bekómáltunk, mindenki szerintem durván haluzott. Aztán amikor felkeltünk, már öt csúnya lilácska várt ott minket, akik nem mellesleg kinyírták Viziseftes profikát és csúnyán meggyalázták a testét. Én ezen felbőszülve - meg az itt jelen lévő nefilim hölgyet védve, mert én ilyen jó fej vagyok - kinyírtam kettőt, meg a vámpírunk is kettőt, a tüncike fiú könyvekkel zsonglőrködött, Andromeda meg még egyet. Aztán jöttünk fel. Ja, meg volt egy bazi nagy rákizé. Az számít?
Tettem fel végén a bizonytalan kérdést, meg vetettem egy óvatos pillantás Főszárnyaska felé, hátha észreveszem a jelét annak, hogy talán egy kicsikét bepipul a szóhasználatomat illetően. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy vele talán csak nem kéne kekeckedni, mert csúnyán szétcsapná a fejemet, meg még az ikreket is rám uszítaná ,s sajnos nem azokat az ikreket, amelyekkel szemeztem egy rövid pillantás erejéig .
- Az összes lila köpenyes meghalt a professzorral együtt.
- Így is lehet fogalmazni, szépen és tömören.
Bólintottam rá az egyszerű megállapításra, s megláttam vendéglátónk arcán a derű nyomait. Na mi van, bejön neki a hülye stílusom? Istenem, egy igazi nőcsábász vagyok...vagy csak szimplán hülye. Vagy a kettő együtt. Meghülyítem én még a nőket is. De ezt a gondolatot ismét csak megtartom magamnak, mielőtt a vigyorból vicsor lenne, belőlem meg sárkánygyík eledel.
- Értem. Tehát öt kultista volt és megöltétek mindet. Az a rákizé az egyik idézett lényük, azt hiszem, de a képességeik még nem világosak előttem. Az illúziók teremtése is a mélységiek adománya, amit Te "haluzásnak" hívsz. Tetszik ez a szó. Szép munka. Teát?
 Na még az hiányozna, hogy lenyúlják a szövegemet. Amit én mondok, az csak az én tulajdonomat képezi. Hallottam ám én a teás megjegyzést is, csak ezt meg mindennél erősebben ignoráltam. Ha iszok akár csak egy kortyot is, minden férfiúi önbecslésemet félre téve rohanok ki hogy meglocsoljam a fákat, vagy épp megjelöljem a területemet...meg hát, nem volt benne alkohol, akkor meg, mi értelme? El nem tudom képzelni, hogy milyen sátor az, ahol nincs legalább három hektó pia és mellé self feles poharak. Miért nem lehet minden nép olyan kiba kultúrált, mint a miénk? Bár lehet, hogy ők ezt "alkoholizmusnak" hívnák, de ez csak ősi tradíció. Legalábbis nálam...mostanában rajtam kívül más totál részeg selfikét úgy se láttam. Furcsa, és felettébb különös, meg egyben rémisztő is.
- Amúgy...nem akarok bunkónak tűnni, de ezzel a kiscsajjal nem tudnátok valamit kezdeni?- biccentek fejemmel Akae felé, akit most már lerakok egy székre, mert igen csak kényelmetlen volt. - A parancsolgatós ribanc akkorát lekevert neki, hogy totál bekómált. Próbáltam felpofozni, de csak a kezem zsibbadt bele. És ki az, akire még gyanakodtok?
- Persze, meg tudjuk gyógyítani. Mire gondolsz gyanakvás alatt?
-  Egy másik mélységire gyanakodtatok, akit ez a cuki Hószex felakar ébreszteni, hogy szövetségre lépjenek és boldog harmóniában egyesülve kezdjenek vad dínom-dánomba Veronia földjén. Az utolsó részt már én költöttem hozzá...lehet, hogy beállok írónak. Szerintetek jó ötlet? Már mint Hószex és a másik szövetsége? Az írás persze, hogy jó ötlet, hisz én találtam ki...akkor, csak jó lehet, nem?
 Az idősebb nefike ekkor döntött úgy, hogy nevetés formájában adja tudtomra, hogy igen csak jól nyomom én ám itt a dumálást. Na, erre varrjanak gombot a többiek: ki a franc nevettetett meg mostanában egy ilyen angyalkát? Mert azok alapján, amit eddig láttam tőle - állandóan komoly és megfontolt, a haverjaival együtt - nem tartottam túl valószínűnek, hogy a mosoly gyakori vendég lenne nála. Felírtam magamnak ezt is a "Teljesítmények" listára, jó lesz majd visszanézegetni öregen a kandalló előtt egy nagy self feles társaságában.
- Ha komédiát akarsz írni, tedd, sikeres lenne.
 Mi a rák az a komédia? A koma valamilyen fejlesztett változata? Fogalmam se volt róla, életemben nem hallottam ezt a szót. Vagy igen? Hmm...súlyos alkoholelvonási tünetekben szenvedek, ha már az ilyen alapvető szavak jelentése se jut eszembe, illetve az, hogy nem tudom eldönteni, ismerem-é avagy sem. Azt hiszem, hogy az egész dumálgatás után gyorsan kell szereznem magamnak pár hordó bort, hogy mindent helyre rakjak magamban. A nefilim megfontolt hangja vonta ismét magára a figyelmemet.
- Rengeteg fenevad él a föld alatt, van, aminek ismerjük a nevét, van, aminek nem. Ha csak sejtjük, hogy itt is van egy, le se megyünk. Hogy Hoshek-nek mi a célja...nem tudjuk. Újdonság, hogy egy fenevadnak emberi szolgái legyenek, de ki fogjuk deríteni.
- Mi lesz a könyvtárral?
- Beomlasztjuk. Van, ami jobb, ha nem kerül a felszínre. Ezért kérdeztük, hogy biztos nem ragadt-e lent senki.
- Ezek szerint a tudás elvész.
 Asszony, ki a frászt érdekel itt a tudás egyáltalán? Sok totálisan értelmetlen hülyeség sárguló lapokra írva. A könyvek engem nem érdekelnek. De milyen cuki műtárgyak lehetnek lent és egyéb értékes dolgok? Biztos hogy van, amit ki lehetne onnan menekíteni. Na meg van a közelben egy csúnya, agyturkáló kis köcsög, de hát, valamit valamiért, nem? Bár érdekes, ha Hószex nagy távolságról tud a fejünkkel cseszekedni, akkor miért nem teszi meg most is? Elég sok lény összegyűlt itt ahhoz, hogy durva bulit tudjon csapni, de nem teszi...mert talán nem tudja? Lehet, hogy mindenki csak túlértékeli annak a hülyének a képességeit.
- Senki...senki...nézzük csak, fejszámolás. Egy fő, két fő, három fő, négy fő, öt fő, hat fő, hétfő, kedd...Nem is volt lent ennyi egyénke. Szóval lementünk két tuncikével, egy vámpírkával, egy démonkával, meg egy selfikével, meg becses személyem plusz az itteniek. Az egyik tünci eltűnt, a fene se tudja hova...meg a démonka is. Asszem...ők számítanak? Ha igen, akkor...én amúgy is visszamegyek, van még egy elintézni való dolgom.
- Ha veletek voltak, valószínűleg ők már halottak.
- Rest in pieces.
Teszem hozzá nem túl kegyeletteljesen. Hát, így jártak, a francnak császkáltak el tőlünk? Nem élvezték volna a társaságomat? Vagy a többiekét? Az utóbbit még meg tudom érteni. De azért csak meg kéne keresni a testüket, ha más nem, náluk csak van, ami használható. Meg hát, démon pörit még úgy se ettem, ideje lenne felfrissíteni az ilyen jellegű tudásomat.
- Tehát, akkor mielőtt még beomlasztanátok a könyvtárat, hadd menjek már vissza. Utána dorbézolhattok, ahogy akartok, de ezt...meg kell tennem.
Érzem, ahogy arcom gonosz vigyorba torzul. Óh, igen, Herbertke, veled még lenne egy kis elszámolni valóm, meg a többiekkel is. Már épp állnék fel a székről, amikor Őcsibesége megszólal és ezzel meg is akasztja az ilyen jellegű törekvéseimet.
- És ha eltűnsz lent? Mi az, ami ennyire fontos?
- Habartkával lenne egy kis elintézni valóm, és akkor már egy körben felhoznám a professzor testét is. Meg kell nekem az a trutyi! Van egy kis elintézni valóm itt, a táborban is!
- Nincs esélyed egy mélységivel szemben.
 Öhm...kösz a bizalmat? Ugyan már, nem lehet annyira erős, különben nem a föld alatt élne, nem igaz? De ott lent él, mert megbúj félelmében, és inkább távoli csicskásokkal intézteti el az ügyét. Nekem ne mondják már azt, hogy akkora nagy hatalma van, hogy egész világokat tudna elpusztítani, meg ilyesmik. Mindenki totál be van rezelve tőlük, aztán lehet, hogy alaptalanul. Egyszer valami gyenge elméjű összeakadt eggyel, valahogy megmenekült, aztán rögtön el is terjesztette a hírét, hogy milyen durván brutális egy dögök ezek...és a pletyka csak terjedt, a legenda meg nőtt és most már mindenki elhiszi az ilyen hülyeségeket. Esküszöm, nem értem én ezeket a kerekfülűeket.
- Mélységi? Nem szándékozok mélységiekkel pacsizni!
 Teszem azért hozzá a biztonság kedvéért, mielőtt még azt hoznák ki az egészből, hogy feleslegesen keresem a bajt meg a kalandokat...ami mondjuk igaz lenne, de nekik meg ezt nem kell tudniuk.
- Nem rajtad áll.
- Ha szarakszik velem, Sheatro-val kerül szembe. Nem tudom, melyiküket sajnálnám jobban.
Vágom közbe morogva, mivel szépen-lassan még nekem is leesik, hogy ezek akkor se hagynának engem érvényesülni, hogy ha térden csúszva könyörögnék nekik és füvet-fát megígérnék nekik. Na, várjunk, ez nem az a szófordulat. Az a megcsalásra vonatkozik. Akkor mi van az ígérgetésre? Szexet-piát? Nem, azok az én prioritásaim. Valakit meg kell kérdeznem ezzel kapcsolatban, ezek igen csak fontos témák ám...valakinek biztosan. De ehelyett inkább másik fontos dolog jutott eszembe, s szabad jobb kezemmel rögtön a nadrágomban kezdek el matatni. Igen, ott, ez az. Kemény hengeres tárgy. Húzom...és csak húzom...egyenesen ki az övemből. Aztán teljes valójában megmutatom a két jelenlévő hölgyeménynek, hadd hüledezzenek és át is adom azokat Frau Vogel-nek.
- Ezeket én már úgy se fogom használni.
 Mondtam, miközben átnyújtottam a térképet és a rajzokat a nőnek. Úgy döntöttem, hogy még sem tartom meg magamnak, miután kiderült, hogy az egészet szépen lezárják, így jó ideig úgy se fog senki se bejutni oda. Kár, pedig pár váltót biztos, hogy adtak volna érte valahol - legalábbis a térképért biztosan. Miközben Madárka a térképért nyúl, még helyesel egyet Ada felvetésére.
- Andromeda jól mondja, és a holtaknak megfelelő sír lesz a föld alatt. Nem engedélyezem a visszatérést. Maradj fent, pihenj, vedd fel a fizetséged.
Aztán a rajzokat tanulmányozza át csak futólag. Nem lehet leolvasni az arcáról semmit sem, de valószínűleg úgy se fogja megváltoztatni a döntését és csak azért is lezárják az egész helyet. Minő szégyen és pazarlás!
- Köszönöm. Igazán érdekes, mindenképp tanulmányozni fogom. Hol találtad?
- Hogy hol találtam? A parancsolgatós ribinél voltak. Sajnos túl szembetűnő helyen, sokat nem kellett kutakodnom utána.- halnak sóhajtok egyet beletörődően.- Akkor nem térek vissza. De akkor a profika testével mi lesz? Nem helytelen Őt ott hagyni?
- Feltámasztani nem tudjuk, nem mindegy hát, hogy ásnak neki egy gödröt vagy eltemetik imádott könyvei?
- Jól van, azt csináltok végül is, amit akartok. Akkor...gondolom, hogy itt a vége? Szépen süt a Nap, csiripelnek a madarak, éppen párzásra készülnek a durva kavalkádból ítélve. A tábor szépen nyüzsög, még senki se tudja, hogy mik történtek oda lent. Meg fogják tudni egyáltalán?
- Meg.. Én elmondom nekik.
 A gondolataimba merülök, miközben a fiatalabb nefilim még egy kor teára ruház be. Mindez szép és jó, hogy az egész küldetés lezárult, csak éppen egy olyan részfeladatot se sikerült megoldanunk, ami a dolgunk lett volna elvileg. Már mint, az enyém biztosan, hogy nem, mert nekem semmi keresnivalóm se volt itt, én csak testőrködtem, de a mesterem közelébe se tartózkodtam már jó ideje - nem lett volna túl egészséges a számára. S ahelyett hogy könyveket bújtunk volna, lazán kinyírtunk öt tagot, akik ugyanezt tervezték tenni velünk. Most meg se könyvek, se professzor, csak csúnya nevezetű egyének, akik gonoszkodni akarnak. Úgy éreztem, hogy ezen gondolatok megérdemelnének egy jó pofa sört. Kétségbeesett tekintettel mérem fel ismét a sátor belsejét, de a továbbiakban se találok semmit, ami akár csak minimális szinten emlékeztetne piára. Szégyen...Aztán meglátom, hogy Andromeda keze remeg, miközben a poharat tartja.
- Ha már itt tartunk, szegény leányzónak is kéne valami elsősegély szerintem.
 Jegyzem meg, miközben a kezéért nyúlok, hogy támaszt nyújtsak neki. Érdes tenyerem az övé köré fonódik s hirtelen úgy érzem, hogy nem is akarom elengedni azokat a kicsi kacsókat. Megrázom a fejemet, hogy ezeket a gondolatokat kiűzzem a fejemből. Mire feleszmélnék, már az idősebbik félangyal mormol valamit, miközben a csaj fejét taperolja. Hmm...vajon ha impotenciából akarnának kigyógyítani, akkor hol fogdoznának? Na attól aztán biztos, hogy kigyógyulnék egy-kettőre.
- Hogyne. Elnézést, nem tűnt betegnek. Jobb?
Ezt a pillanatot választja ki a fiatalabbik csajszika, hogy szárnyaival jól fejbevágjon engem hátulról, miközben valamiért kényelmetlenül fészkelődik az ülésében. Mérges tekintettel meredek rá, azonban Ő mindezt észre se vette, csak a "feletteséhez" fordul...megjegyzés: lehetne nyugodtan felettem is, bár mondjuk a fiatalabbik jobban bejön. Megoldás: édes hármas. Még jobb gondolat: ezeket se kéne megosztani velük.
- Jobb, igen. Toda.
 Milyen toad? Ki itt a varangy?! Most konkrétan levarangyozta a szárnyaskát? És Ő még csak meg se haragszik rá. Igen csak különös népek ezek, kérem szépen és úgy érzem, hogy én jobban járok, ha minél előbb dobbantok innen, mielőtt engem is békává - vagy éppen nyáladzó idiótává - változtatnak. De nem tehetek róla...elképzeltem a párosukat egy iszapbirkózás kellős közepén s a szám is kiszáradt bele. Most már tényleg el kell mennem egy bordélyházba, vagy kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből. Saját magamnak kell kezeskedni a jobbulásomról, úgy látszik. A szemöldököm összeszalad. Áh, ugyan már, Cyne, rá se ránts...Hold Anyára, hol van a legközelebbi prostitelep?!
- Nem tudom a sötét tünde szervezetre hogyan hat a mágiánk, megpróbáljam, vagy annyira nem vágott kupán?
- Ne haragudj.
Teszi hozzá Ada is, miközben most már igen csak fészkelődik együltő helyében és elkezdi magát taperolni. Én a kiszáradt ajkaimat nyalogatnám, ha lenne hozzá merszem. Így csak gondolatban végzem ezeket a dolgokat. Aztán rájövök, hogy még is, mit csinál. Óh, kár...
- Áh, kösz nem, én jobban szeretem a természetes gyógymódot. Kis pihenés és minden jobb lesz. Amúgy meg, Andi, visszakérhetném a tőröket?
 A lány végre előhalászza a tőröket a kabátja zsebéből, bennem meg felmerül a gondolat, hogy talán nekem kellett volna kivenni őket onnan, azt jobban éreztem volna. De mivel erről a menetről már lekéstem, inkább csak elvettem a fegyvereket, menet közben végig simítva a nefilim kezén, majd az övembe tűrtem a csöpp kis fegyvereket. Valamire még csak jók lesznek a későbbiekben. Valakinek a szemgödrébe állítani pont megfelelőek. Ötletem is lenne rá, hogy kin próbáljam ki újdonsült drágaságaimat. És most már, tényleg ideje menni, akármennyire is élvezem a csevejt. A hólyagok szorítanak és még meg kell keresnem Ődagadtságát.
- Azt hiszem, hogy nekem még van akkor is egy kis elintézni valóm, ha nem is a könyvtárban lent. A további szép és kellemes napot mindenkinek...ez milyen hülye kifejezés? Ki a franc találta ki azt a hülye égő gömböt oda fent?- borzongok bele még a gondolatba is. Bár ha jól tudom, a nefik Istenben hisznek és a Biblia nevezetű nem túl romantikus regényben mint ha azt ecsetelnék, hogy Ő teremtette...szóval, most burkoltan sértegettem a felettesüket? Cyne, te kva hülye vagy...-  Na mindegy, azért jó szórakozást mindenkinek. Ha keresnétek, egy nagyon dagadt, nagyon beképzelt emberkével fogok szórakozni. A dühödt kiáltásokat követbe biztos, hogy megtaláljátok őt Na puszika mindenkinek!
Aztán felpattanok a székről, s kezeimet játékosan dörzsölgetve lépek ki a sátorból. Óh, igen, te mocskos kis féreg, jövök érted! Pápá, csajok...ha iszapbírkózni akartok, tudjátok, hol találtok engem. Kiléptem a kora  délutáni felhő-fátyolos napsütésbe s utamat a sátortábor belseje felé vettem. Fejemben már meg is született a terv...

Amint végre felérnek a lépcsőn, Eiryn hatalmasat sóhajt megkönnyebbülésében, csak hogy fél másodperc múlva össze is rezzenjen a nefilim érkezésére.
~ Á, szóval a segéd megmenekült... ~
Alaposan körülnéz, mindent szemrevételez, csak hogy ne kelljen az odalent történtekre gondolnia. Udvariasan megvárja, hogy a többiek lefussák a "mi történt?!" című, kezdetű, tartalmú és végű udvariassági és kíváncsisági köröket, majd úgy dönt, hogy neki ideje lelépnie.
- Nos, én inkább szeretnék visszamenni a saját karavánomhoz, nehezen viselem a nappali mozgást. Biztos vagyok benne, hogy a többiek kellő összeszedettséggel el tudják mesélni a történteket, én csak zavarnék. Úgyhogy ha megbocsátanak...
Azzal egy könnyed(nek szánt) mosollyal a távozás hímes mezejére lép. Ezek után remélhetőleg leállítják a kutatást, így hamar hazajut. Visszamegy a sátrához, és fáradtan bedől. Csak jusson ki innen!

Mikor végül mindenki tisztes távolsába vonult, az ikrek és még három másik nefilim körbeállták a romokat. Egyetlen szót suttogtak héberül, ami úgy hangzott "Olam" azaz Világ... A föld megremegett a kövek közül indák csaptak elő, a fehér angyalromokat pedig elneyelte föld, még mélyebben temette maga alá, mint eddig, hogy többé senki se áshassa ki. A benne lévő tudás örökre elveszett... Vagy mégsem? Ki tudja a rémúlt milyen árnyakat rejt még magában, hogy nincs-e másik kijárat valahol beletorkollva tárnákba, barlangokba, és ki tudja vajon felérbed-e valaha az ősi rettebet aki még álmában is őrzi a könyvtárat?

Kedves, Ada, Eiry, Akae, Cavett és Cyne!
Nagyon szépen és tisztességesen végigjátszottátok ezt a kalandot. Hosszú volt, nehéz, de volt benne minden, remélem ti is olyan jól éreztétek magatokat mint én miközben meséltem nektek.

Jutalmatok 300 tp és 3000 váltó remélem hasznát fogjátok venni (biztosan)!