[Küldetés]A régmúlt árnyai

Le érve a könyvtárba, az öreg mond nekünk valamit arról, hogy milyen nyelveken íródtak a könyvek, ami nem kicsit vetette vissza a kezdeti lelkesedésem hisz ezen nyelvek töbségét, nem ismerem nem beszélem, így amiért én jöttem, az értelmetlenné válik, hasztalanná mivel nem tudom el olvasni. Vagy is el tudom olvasni, csak nem nem érteném, hogy pontosan mit is olvasok. Pontosan ez az oka annak is, hogy keresés helyett egyből egy elf segítségét kérem, és a bájomat is bevetem, de a dolog meddő próbálkozásnak tünt, hisz ő sem ért belőle semmit. Beismerése, csak arra jó a számomra, hogy számomra egy hasztalan érdektelen lénnyé fokozódott le, és magára hagyam. A self csaj is közben megérkezik, és hangosan segítséget kér. Hangja, mint a lágy gyermeki kacaj egy gyönyörű tavaszi napsütéses délutánon, és úgy akarnék segíteni neki, de nem tudok. Hálla a minden hatónak, valaki oda megy hozzá az öreg segédei közül, hogy segítséget nyújtson neki. Tekintetemmel, a self-et keresem, aki egy ajtónál álldogál, majd az öreghez intézi szavait, hogy mehetnénk tovább, és a könyvek pedig megvárnak minket. Magamban igazat adok abban, hogy megvárnak, de ha már az öreg ezzel a teremmel akarja kezdeni, hogy átnézzük a könyveket, hát legyen. Mondjuk, nem tudom azt, hogy pontosan mit is akar velünk kerestetni. Egyenlőre megvárom, hogy a self-nek válaszoljon, aztán én is megszólalok. Azaz csak megszólalnék, de észre veszem, hogy a kristály pislog, és a lépcsők felöl léptek zaja hallatszik. Talán a másik elf döntött úgy, hogy csatlakozik végre hozzánk, vagy valaki más jön. Tekintetem oda fordítom, és feszült figyelemmel várom, hogy mi lesz. Egy szárnyas nő lép közénk, és köszön nekünk.
- Üdv! - Köszönök vissza, mert bár démon vagyok, nem kell bunkónak lennem. Szárnyai, nem olyanok mint az enyém, az övé tollakból vannak. Tekintetem leveszem róla, és a kezembe veszek egy könyvet, és bele lapozok, hogy fel fogom-e emi benne van.

Akae: A professzor segédje szórakozottan néz le rád a megjegyzésre.
- Ami azt illeti néni, de nem vagyok olyan öreg, a nevem Friderika. - javít ki téged. Amikor kéred közelebb hajol, a kard említésére először elkomorodik végül halkan felnevet.
- Ha Azraelre gondolsz, márpedig mi másra gondolnál, a fél világ azt a kardot keresi, így ha valaki talál róla feljegyzést, aligha tárná a nyilvánosság elé. De egészen biztos vagyok benne, hogy van itt könyv ami említi, csak nem tudom melyik. Hiszen, ha itt nincs róla információ, akkor sehol.

Cavett: A léptek már tudod, hogy nem Viktorhoz tartoztak, hanem egy szárnyas nőhöz, és egy emberférfihoz. Visszagondolva emlékezhetsz rá, hogy Victor bizony lejött veletek, láttad is hogy eltűnik a polcok között, aztán… Semmi.

Luna: Amikor meglátod a szárnyas lányt elsőre talán szimpatikus lehet, de szépen lassan elfog egy enyhe rosszullét. A gyomrod kavarog, igazából egyszerre van meleged és fázol, elviselhető, de elég rossz a közérzeted. Ha próbáltál már bemenni templomba, pont olyan érzés, ha még nem próbálkoztál ilyesmivel korábban, akkor viszont valami teljesen új… Lehet akár véletlen egybeesés is, de tudhatod, hogy ti démonok nem szoktatok betegek lenni. Egyébként ha figyelmesen olvasod a címeket találsz német nyelvű könyveket is, csak a témájuknak nincs sok köze a csábításhoz, ahogyan a professzor is mondta, inkább történelemkönyvek ezek.

Eiryn: Ahogyan átkukucskálsz a többi terembe polcok végtelenbe nyúló sokaságát látod, néhány haloványan világító kristállyal. Minden bizonnyal egyszerre kapcsol be a rendszer, minden teremben, de csak ott fényes, ahol tartózkodnak is. Ami viszont feltűnik neked is, ahogyan korábban Cyne-nak, hogy talán csak érzékcsalódás, de mintha mozgást látnál az árnyékok között…
Amikor elkezdesz keresgélni, nem kell olyan sok idő, hogy találj olyat, ami tényleg érdekes lehet. A német nyelvű könyv egy hajós nép szokásait írja le, az első néhány oldalon leginkább ilyen hajókról van szó, később azonban régi királyok nevei vannak felsorolva, olyanok, amiről még sosem hallottál, és mindegyikükről szól egy -egy oldal. Ami neked érdekes lehet szakmailag, hogy a fegyvereit, a különleges motívumaik és díszítéseik is ott vannak jelentéssel és szimbolikával együtt. Sejtheted hogy valamikor a szakadás környékén jegyezhették le őket, így talán ez még a Veronia előtti világ tudását rejtheti magában.
//Off infó, hogy el tudd képzelni: Konkrétan viking stílusú dolgokat látsz, illetve az ő hadizsákmányaik stílusát, régi frank és angol cuccokat. IC nem láttál még hasonlóakat.//

Cyne ÉS MINDENKI MÁS IS: Herr Wissenschaftler meglepetten fordul oda hozzád.
- Többi terem? De hát még ezzel sem végeztünk! Még sosem jártunk a többi teremben de minden bizonnyal érdekes és végülis elég sokan vagyunk rá. Hmm… Igaza van fiam, tetszik ez a felfedező szellem!
Lendületesen lép oda melléd, nem veszi észre az előhúzott éjgyilkot, majd amikor lehajol hogy szemügyre vegye a zárat elsápad.
- Ezt nem értem… Mintha már… Mintha ezt valaki nemrég kinyitotta volna… Frida!
Innen pedig elég nyilvánvaló lehet számodra, hogy nem ők voltak. Vagy legalábbis a professzor nem tud róla. A névre a segédje kapja fel a fejét.
- Igen?
- Továbbment valaki az engedélyem nélkül?
- Nem tudok róla, professzor.
- Márpedig ezt az ajtót valaki megpiszkálta!
Ekkor érkezik meg Androméda Herbert társaságában, amire a két tudós rögtön odafordul, némileg meglepetten.
- Kisasszony?
- A nefilimek küldték le, hogy körülnézzen a könyvtárban. - válaszol azonnal a kísérője a félangyal helyett. A prof mintha megnyugodna ettől.
- Áhh nagyszerű, legalább lesz valaki aki tud héberül. Hogy is hívják magát?
- Herbert vagyok, uram.
- Jól van. Kisasszony a nevem Herr Wissenschaftler, nagyon örvendek a találkozásnak. Tetszik az ásatás? Ugye csodálatos, de nem annyira, mint a maguk kultúrája! - Lelkendezik. A Herbert nevű amúgy fiatal nyurga, abszolút kishivatalnok típusú ember odalép Cyne mellé.
- Csodálatos könyvtár nem igaz? És talán sok emelettel mélyebb még mindig húzódik. Vajon ki tudja mi lehet bent? Vagy lent… Még az is lehet, hogy nagy hatalmat rejlő kincsekre bukkanunk nem igaz? Vagy válaszokra. Érdeklik a válaszok a világról, az igaziak, nem az akadémikus blabla…
Közben lehajol a zárhoz, és tesz pár mozdulatot a héber írásjelek fölött, hihetetlen gyorsasággal, mintha nem először csinálná…
Az ajtó kinyílik, de csak az az egy, mögötte pedig feltárul egy még ennél is nagyobb terem. Herbert félreáll, és előzékenyen engedi előre azokat, akik be akarnak menni.

//Bárki személyes privát párbeszédet akar folytatni valamelyik njk-val, az keressen meg, és lemesélem neki röviden. Szintén bárkinek bármi kérdése van, leírás, hogy néz ki mit lát, szóljon bármilyen platformon és elmondom. Határidő: mint legutóbb, egy hetet szeretnék, de két hétig rugalmas vagyok, minél előbb annál jobb, még bőven van a halandból.//

A könyvtár még mindig hatalmas. Eiryn nem igazán tudja eldönteni, hogy a tudósok rakták-e össze a világítást, vagy már eleve is itt volt, mindenesetre meglehetősen lenyűgöző a rendszer. Bár valószínűleg újkeletű a dolog, hiszen az egyik teremben mintha mozgást látott volna, valószínűleg az egyik tudós az, aki a pislákoló világítást hivatott kijavítani. Nem is nagyon foglalkozik tovább a dologgal, gondolatai visszatérnek arra a teremre, ahol épp tartózkodik. Igen komoly, hosszú percekig is eltartó kutatómunkájának hamarosan be is érik a gyümölcse egy gyönyörűen illusztrált, német nyelvű könyv képében. Már az eleje is igen-igen érdekes, bár a hajóácsoláshoz nagyjából annyit konyít, mint egy szúnyoglárva, de a fegyverek… Jól gondolta, a régiek is szerettek ám felvágni a díszítésekkel. A stílus egészen lenyűgözi, még nem látott hasonlót. Valahogy olyan… Kerek. Az állat- és növényornamentika is szalagszerű, hol egészen tekervényes és szeszélyes, hol meg kifejezetten realisztikus. A mély bevésések ugyanolyan gyakoriak, mint a szegecsek és gombok, és rengeteg a berakás. Az stílus kifejezetten egyedi, kiforrott és nagyon érdekes. Bár újdonságszámba menő technikát nem igazán lát, azért nagyon érdekes. A mester valószínűleg nem tudná értékelni, bár ki tudja? Egy Szakadás körüli stílus feltámasztása akár még valami szent elhivatottsággá is kinőheti magát nála… De neem, nincs ekkora mázlija. Ráadásul a mester bizonyára azt várná tőle, hogy vigye el neki a könyvet,  s a lopáshoz nem igazán fűlik a foga. Ekkor üti meg a fülét a "tudós bácsika" kifejezés. Várakozóan fordul a self férfi felé, s nem is csalódik, tényleg ő sürgeti a társaságot. Talán a Deviáns név illene rá... Mindenesetre közelebb sétál, ha tényleg továbbmennek, nem szívesen lenne sereghajtó, ráadásul mindenképpen hallania kell a professzor válaszát. Mélységesen elkeseredik, amikor Herr Joviális-Nagybácsi nem is reagál a megszólításra, valószínűleg túlságosan lefoglalja önnön fontosságának tudata ahhoz, hogy hasonló dolgokat sértésnek vegyen. A prof hirtelen elsápad, s a lány feszülten hallgatja a beszélgetést (miközben mellékesen konstatálja, hogy a segéd valóban nő, a neve egyértelművé teszi). Még nem jártak a többi teremben? Nem az lenne az első, hogy körbejárják az egész nyamvadt helyet, hogy legalább egy körülbelüli elképzelés legyen a feltárandó területről?! Ráadásul ezek szerint az iménti árny nem tudós volt, vagy legalábbis hivatalosan nem lehetett ott.
- Azt hiszen, az előbb láttam valakit abban a teremben - int a megfelelő ajtó felé, majd kissé alaposabban utánagondol a dolognak. Elég híres ez az ásatás, rengeteg szerencsevadászt is vonzott, nincs abban semmi különös, ha valaki megpróbált betörni ide. Ami viszont valóban különös, hogy sikerült is neki, a kinti ajtó zárja nem tűnt épp egyszerűnek. Sem a bentiek, ha már itt tartunk. Ekkor lép be az érkező, aki valóban egy félangyal. Apró, diadalmas mosoly ragyog fel Eiryn arcán, amolyan "Na, hogy megmondtam!"-jellegű, de szinte azonnal el is enyészik, s újfent a szokott udvarias derű uralja a vonásait. Visszaköszön, s közben alaposan végigméri az újonnan érkezőt. Valahogy olyan... kora tavaszi benyomása van, amikor a színek még őrzik a tél hidegét, de már a meleg ígéretét hordozzák. Nem igazán tudja, mit várjon a nefilimtől, mindenesetre nem tűnik túlzottan csevegős és barátkozós típusnak. A vele együtt érkező emberen nem látszik csodálat vagy meghökkenés, amikor belép. tehát Eiryn feltételezi, hogy ő is a tudós csapat tagja. Herr Szórakozottat a belépők teljes sikerrel elterelik a problémáról, szinte azonnal az ásatást meg a leleteket kezdi méltatni. A vámpír hitetlenkedve mered rá. Ennek az embernek a koncentrációs képessége vetekszik egy agyalágyult molylepkéével. Éppen most fedezi fel, hogy a drágalátos kutatásába valaki belepiszkált az engedélye nélkül, és egy egyszerű érkező el is feledteti vele. Közben a Herbert nevezetű kisinas kinyitja az ajtót, sokkal nagyobb rutinról és értelemről téve tanúbizonyságot, mint a professzor bármikor. És közben folyamatosan beszél. Eirynnek nagy a gyanúja, hogy egy amolyan igazi idealista, kalandvágyó tudóspalántával találkozott. "Nagy hatalmat rejtő kincsek"? Amennyiben elfogadjuk, hogy a tudás hatalom, talán, de ki az az ütődött, aki egy könyvtárban rejt el valamit? A könyvtárakat sokan használják, és bár sokszor az van a legjobban elrejtve, ami majd' kiveri a szemet, jelen esetben ez valószínűleg kevéssé igaz. Bár ki tudja? Talán tényleg találnak valami könyvön kívüli érdekességet. És ha már nyitva van az az ajtó, akkor vétek lenne nem bemenni, nem igaz? Eiryn egy mosollyal megköszöni Herbert udvariasságát, majd belép az újabb terembe, és alaposan szemügyre veszi, az innen nyíló ajtóktól kezdve a padlón át a plafonig mindent megbámul. Végül újra az egyik könyvespolchoz lép, és német nyelvű kötetet keres. Ha az előző terem volt a Történelem-terem, kíváncsi rá, hogy ez milyen téma köré csoportosult.

Andromeda tekintete a termen időzik, lélekben azonban messze jár. Inkább mauzóleumnak, sírhelynek tűnik fel előtte az, ami egykor ősei városa volt. A múltat a jelennel és a jövővel összefűző gondolatok keverdnek magas homloka mögött valami nyomasztó előérzettel a szíve tájékán. Az árnyékokkal telt, könyvektől terhes polcsorok között mások is megborzonganak, de ők nem látták azt, amit a nefilim egy hasonló helyen. S jobb is ha ez így marad. A tudásért jöttek talán, de a tudatlanság néha áldás.
- Én is örvendek. –Viszonozza a professzor udvarias lelkendezését a maga szenvtelen módján. Érdekelné, miféle ember. Talán magához hasonlónak képzeli, vagy elítéli ismeretlenül is, hogy a világ és a múlt egy apró szeletéért bezárkózik egy ásatásba. De hogy mit is gondol valójában, azt nem lehet leolvansi az arcáról. Nem mulaszt el semmit a beszégletésből, s ami körülötte zajlik. Csak hogy a többiek elindulnak, néz körbe.
Pillantása a falakról és a professzorról a többiekre helyeződik át. Látja a tündét, ahogy elrejti a könyvet, majd ahogyan elindul őfelé. Ám ekkor meglepetsére a férfi irányt vált, felkiált és rohangálni kezd. A próféta izmai ösztönösen reagálnak a pánikra, ami a férfiból árad, teste azonnal harcot sejt, s kezei közt gyűlik a száműzött angyalok ereje. Ám mielőtt még megidézhetné Égi Vértjét, a tünde berohan elé.
- Hol van Vic. – Ismétli egyre idegesebben. - Kérlek segíts megkeresni.
Ada szenvtelenül néz vissza rá. Ha ember volna, nem lepné meg, hogy hozzá siet bajával. Az emberek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a félangyalokat valamiféle őrzőjüknek tekintik. Pedig ők nem így gondolkodnak erről. Akárcska őseik az angyalok, ők Isten hírnökei és katonái, az emberek sorsa, bajaik-örömeik nem tartoznak rájuk. De ez a férfi más. Ő tünde. Ada Loreenára emlékezik, a lovagnő szavaira, s ígéretére.
- Rendben.
Bólint rá.
Erreföl a férfi megragadja és odébb húzza.
- Eltűnt a barátom Vic, ő is tünde, mint én. Nem láttad kimenni? Esküdni mernék, hogy lejött és valamelyik polchoz ment. Véletlenül nem ment vissza amikor jöttetek?
Ada kivételesne hagyja magát oldalra rángatni. Ha egyszer besorolja magát egy csoportba(legyen az két személy vagy harmincból álló), azonnal mint egy gombnyomsára idomul hozzájuk és addig nem kezdeményez vagy ellenkezik amíg ki nem tapasztalta a dinamikájukat és, hogy valójában mi elfogadott mi nem. Kevesen gondolnák, de a nefilimek született konformisták, amíg amit mások csinálnak nem ellenkezik az Úr szavával.
- Nem láttam őt.
Mondja őszinte, már-már együttérző hangon. Egyedül a tekitnete az ami zavarba hoz, de a tünde amilyen pánikban van talán nem is látja őt. A hangja azonban szilárd és megnyugtató.
- Itt kell lennie a polcok között.
Teszi hozzá a kommunikáció kedvéért.
- Á, akkor csakugyan nem ment vissza.
Felel azonnal a férfi, de nem tűnik nyugodtabbnak.
- Eljössz velem megkeresni? Remélem igazad van, talán meglátod valahol, ahol én nem.
Ada ezen már nem lepődik meg. Bár azt furcsállja, hogy pont egy tünde ragaszkodik hozzá ennyire, inkább az emebrekre jellemző ez a fajta megnyugvás amit egy félangyal társaságában éreznek. A lány bólint, ezüstös haja meglibben a fáklyafényben. Aztán rájön, hogy nincs alap amin ítélhetne, a tündék és félangyalok olyannyira különböznek, hogy valóban nem sejtheti mi indítja rá a férfit, hogy pont ő kérje.
- Andromedának hívnak. Mi a te neved?
Jobb az elején kezdeni a dolgokat, ha már egyszer követi.
- Ki ez a te barátod és mit keresett itt?
Ha az elf most ránéz, talán kissé ijesztőnek találja majd a lány átható pillantását. Akárha egy szobor, ami eddig emreven tekintett maga elé, megelevenedne és az őt bámulóra visszatekintene a maga kortalan kifürkészhetetlenségével. Ez az ára Andromeda figyelmének, ha egyszer az érdeklődése körébe kerültél. Bár ez gaz a legtöbb félangyalra, gondohatja Ada, hiszen ő se tudott anélkül ide megérkezni, hogy fajtársa fel ne jegyezte volna jöttét s indokait.
- Cavett vagyok, Cavett Revengefire. Örvendek.
Mutatkozik be a férfi és elengedi a kezét. Ada meglepetten veszi tudomásul, hogy őneki magának sem tűnt fel, hogy továbbra is a kezét fogják. Valamiért melegség és borzalom önti el egyszerre.
- Victornak hívják, még Lightleafben ismertem meg, amikor egy szirten találkoztunk, jótünde ő. Valószínűleg őt is az a vágy hajta, hogy segíthessen a professzornak. Ezért is aggaszt, hogy eltűnt.
Ada csak bólint erre is. Ha nem járt volna ott, Lightleafben, a véletlen folamán, nem is tudja, miféle hely s hogy létezik. Avagy van-e véletlen egyáltalán? Az emberek egyik ekdvenc mondása jut az eszébe: Az Úr útjai...
- Van ötleted, hogy nézzük át a termet?
- Kifürkésszük.
Intézi el a kérdést. Nem ismeri a helyet, nem ismeri a professzort.
- Mit akar a professzor?
- Nem tudom, mit akar a professzor, amikor odamentem valami ajtót nézegettek.
Ada csak rábólint, ő is látta az ajtót. Majd, ha a tünde nem indul el, ő először az első teremben tesz egy kört, ahova most leérkezett. Már nyílnak az ajkai, végül nem szólítja az elveszettet. Valójában nem hiszi, hogy a barátja kiabálását ne hallotta meg. Ha valahol összeesett a polcok között, látni fogják. Tekintete néha visszatér a lépcsőkhöz, de biztos benne, hogy látta volna elmenni. Ha nem találnak senkit és semmit, Ada az újonnan felfedezett ajtó felé indul annak reményében, hogy a férfi már a másik termeben van. Lehet, ő babrálta meg az ajtót. A félangyal csak remélni tudja, hogy önszántából, s nem valamiféle belső hangok hatására...avagy mások keze által.

Eredetileg, beszéltem volna az öreggel, de aztán végül is meg gondoltam magam, Bár azt azért tényleg jó lenne tudni, hogy egészen pontosan mit is kell keresnünk. A kristály lámpa vagy mi, villogni kezd majd a lépcsők felöl léptek zaja hallatszik, aztán megjelenik egy hölgy, szárnyakkal mint én, de nekinem denevér szárnya van mint nekem, és bár első látásra nagyon szimpi, ezért köszönök is neki. Hirtelen, egy enyhe rosszúl lét kezd magába keríteni, egyszerre fázom és melegem is van, és a közérzetem is rossz lesz, de mind ezt a véletlennek tudombe, bár a démonok sose lesznek beetegek, most még is itt van ez a valami, és furává teszi a dolgot. Ahogy a könyveket nézegetem, találok nem egy Német nyelvüt is, és az egyikre Az Alexandra mecklenburgi nagyhercegné élete van fel írva, és azt veszem magamhoz, hogy bele lapozzak, megtalán el is olvasnám ha lenne rá időm. A kezembe veszem, és egy helyben állva az első oldat kezdem olvasni. Akönyv, olyan mintha egy regényt olvasna az ember, esetemben inkább démon de, részlet kérdése az egész. A könyv nagyon lebilincselő, színte magával ragad, és érdekelnek a könyv szereplőinek a sorsa. Hat oldal elolvasása után nézek fel a könyvből, mikor is azt látom, hogy a többiek már nincsenek is ebben a teremben. Remélve, hogy majd vissza jönnek, hisz ittvan a be és kijárat, így itt tudunk majd visszatérni a felszínre, így nem aggodalmaskodom, csak folytatom az olvasást.

Meleg, sivatagi szél simogatja meg az arcát, és tudja, hogy ez nem természetes. Érzi a forró száraz levegőt is. Még látja, ahogyan egyszercsak mindenki elcsendesedik, megmerevedik, de mire reagálhatna, már egy dűnéről bucskázik lefelé a pusztában. Járt már itt, amikor az övéi száműzték, amikor a legmagányosabb volt és most is egyedül van. Csak a tűző nap, az ég és a homokdűnék. De tudja azt is, hogy ez nem valóságos.
Adát meghökkenti a látomás valószerűsége és mindaz, ami a lelkében felkavarodik az ismerős helyen. Aki még nem járt a nefiimek pusztaságában nem sejtheti milyen forró a szárazság, milyen érdes a homok, égető a nap, s milyen veszedelmesek a lankák.
Csodálatosak.
A valódiságuk, az egyszerűségük, a bizonyosságuk. Igen,a  bizonyosságuk. Mert kiszámíthatatlan a sivatag, dűnéi örökké ellaposodnak, hogy odébb újra föltornyosuljanak. Mint egy főnix. A lemenő sivatagi nap minden nappal megszületik és minden nappal meghal. Isten egyszerre van közel s távol egy ilyen kegyetlen, kietlen helyen.
Aki látja Adát, ha ugyan láthatják, hiszen a félangyal már megélt hasonlót, 10 évet élt látomások között, s nem is oly rég, újra hangok és régmúlt idők árnyai között járt szintén egy tündével, egy nagyon hasonló helyen.. De ez a saját életéről szól, s az bárkit megrémítene. Így aki nézi, az fájdalmat és elszántságot lát tükröződni az arcán.

A nefilim lány feláll, s megpróbálja megidézni Égi Vértjét, lándzsáját. Némán veszi tudomásul, hogy megjelent, de nem biztos benne, hogy érzi-e fegyverét. Annak ereje angyaloktól jön, ám a látomás eltompít minden érzékelést. Kiált, de hangja nem visszhangzik, nem érez magán érintést, semmi kintről érkező ingert. Körbenéz, aztán lesöpri tógaszerű ruhájáról a sivatag porát, mely pontosan ugyanolyan, mint azon a napon, mkor elhagyta otthonát. Vakon, találomra indul el előre, szandáljába be-becsúsznak, majd kiszöknek az apró homokszemek. Lehetne ez a valóság, de nem az, és ezt Ada is tudja.
Előre a dűnék között egyszerre zöld színt lát és vakító fehér csillogást, mintha egy város lenne lefelé. Ada gondolkodás nélkül felé veszi az irányt.
Látja  a lehetetlenül magas épületek fehér falait, látja a szökőkutakat, és a kerteket, de egyetlen teremtett lelket sem. Nem veszi körül látható fal, ám amikor közel érne a kerthez, nekimegy egy láthatatlan falnak. Szó szerint felkenődik rá, ám látni nem lát semmit. Ada megint csak tudomásul veszi a helyzetet, bár a homlokát összeráncolja. Kezével megérinti a láthatatlan falat, amibe az előbb beletüközött. Körbenéz, hátra, előre, elindul a mentén, kezét továbbra is a falon tartva.
Pontosan a városhatár mentén halad, szíve megdobban, talán lesz valahol egy rés, repedés, akármi, talán közelebb tud kerülni azokhoz a magas, üres falakhoz. Szeretne bejutni, annyira szeretne, bár maga sem biztos miért, nem ismeri ezt a várost, ez nem az ő városa. A szeme sarkából viszont hirtelen mozgást lát, és elég egy pillanat, hogy meglássa,  ahogy három skorpió emelkedik ki a homok alól. Kétszer akkorák, mint ő maga. Igazi szépségek. Bár nem tudja,miért éppen erre gondol.
Ada nem biztos benne mennyire vegye valósnak a fenyegetést. Ha Égi Vértje nem valós, akkor semmi más se. Ebben biztos. Ettől függetlenül egy harcos sosem becsülhet alá egy helyzetet. S ha a megértés valóban nem elég... Míg a skorpiók közelítenek felé, egy pillanatra behunyja a szemét és kezét a láthatatlan barrikádon tartva arra gondol nagyon erősen, hogy ez nem valós, ez mind látomás. A kép mintha megremegne, egy pillanatra hideg fuvallatot érez. De a pillanat tovaszáll és a félangyal aranyszín szemében egyszerre tükröződik a három fullánk és saját ösztönös félelme. Nekiiramodik, s mikor elkezdene futni, akkor a látomás mintha megint "megszilárdulna" a skorpiók pedig sebesen utána iramodnak. Ada még épp elcsípi, ahogy a homokból további kettő előbukkan, majd szaladni kezd, ahogy a lába bírja, tovább a városhatár mentén.
Döbbenten és rémülten észleli, hogy nem futhat el. Ez a gondolat gyorsabb a fénysebességnél, túl gyors ahhoz, hogy azonnali bátorságot meríthetne belőle. A lába - ha ugyan a lábának nevezheti azt a nagyon is valósnak tűnő végtagot, ami a forró homokot szeli, amin ruhája sarka vadul cikázik ide-oda az észvesztett futásban – valósnak érzik. Érzi a lábát. Érzi a homokot. Látja a lábát. Látja a homokot. De látta megremegni a képet.
Látta megremegni a várost is. S most jobban fél, hogy ha le is győzi a látomást a város is eltűnik. Nem tudja, nem bírja elengendi a vágyat, hogy bejusson a falak, kertek, terek közé, a nefilim városba. Vajon, ha felülemelkedik a káprázaton, minden eltűnik skorpióstól, városostól? Mi ez a hely?

Lassít, majd megáll és szembe néz a skorpiókkal, készen védekezni, támadni. Míg közelegnek lassan hátrál.
~Nincs mögöttem semmi. Nincs mögöttem semmi. Nincs mögöttem semmi.~
A kép ismét megremeg, de még mindig érzi a falat a háta mögött. Az egyik skorpió odaér hozzá és először az ollójával támadja meg. Nagyon is valóságosnak látszik, nagyon is félelmetesnek. A város viszont valamiért nem engedi be, ki van belőle rekesztve, ellenségekkel körbevéve. Hiába tudja, hogy ez nem lehet valóság, a város megbabonázza, annyira tudni akarja, mi rejlik benne, annyi szeretne a városba bemenni, s talán pont ezért a város nem engedi. A puszta viszont telve félelemmel, magánnyal, telve óriássá növekedett gyilkos skorpiókkal... telve Istennel.
- Uram...
Lándzsáját előre tolva próbálja hárítani a támadást, de ekkor egy másik skorpió tűnik fel aki a farkával csap felé, miközben ámulva látja, hogy egy harmadik simán átmegy a falon a város felé, ami őt kint tartja.
- Isten nincs itt. Nem hall téged. Nem szeret téged. Nem fogad be téged.
Hangzik egy női hang, melyet Ada soha annak előtte nem hallott még.
- Isten mindenhol ott van.
Feleli Ada jobb híján a skorpiónak. S a következő csapás hárítására készül.
- Ez nem a valóság.
- Ki mondja meg mi a valóság? - a hang ekkor elhallgat, és mostmár két skorpió is támad egyszerre. A felé csapó farkat lándzsájával oldalt veti, a másik viszont ollójával megkarcolja a karját. Vér serken a nyomán, fáj is. Ada pedig felkiált, de nem a fájdalomtól. A meglepetés, az emlék erre a helyre... vajon meg lehet-e halni egy álomban? De sejti, hogy talán igen.
Megpróbál rést találni köztük. S talán míg köztük van, az egyik odlalába vághatja a lándzsát.
- Ez egy emlék! Te Bukott vagy.
Kitör  köztük, újra futásnak ered, el innen, el a várostól. Nem biztos benne, hogy mi történne ha imához folyamodna. Isten nem szereti, nem fogajda be... a társai nem szerették, kivetették,... a város...
És a skorpiók nőnek, dagadnak. Ada érzi, hogy nem győzhet. Magának hazudhat, de egy, az ő félelmeiből táplálkozó szörnyetegnek, nem. Tisztábban látják a lelkét mint azt talán ő maga valaha is látni fogja. Reméli nem így lesz. A kártyákra gondol, s a skorpiók lelassulnak.
Ő is lassít, kezét köpenye zsebébe csúsztatja a pakliért. Biztosan érzi, hogy ott lesz.
- A kártyák megmondják.
Suttogja maga elé.
Kezébe veszi és megkeveri az ismerős ábrákat rejtő lapkat. Hiszen ő rajzolta mindegyket. Képek káprázatról és valóságról. Megkeveri és megfordítja.
Húz.

A XII. számú kártya.
Az Akasztot ember.
A világ a feje tetejére áll.
A bolond zsebéből kihullik az arany.
Felad mindent, amibe kapaszkodik,
hogy mögé lásson káprázatának.
Ada megtorpan. S úgy fordul körbe a paklit a tizenkettes krátyával a skorpióknak szegezve, mint egy fegyvert. Másik kezét pedig a lapok fölé helyezi, mint ahogy íjász a nyilat idegzi be, készen arra, hogy húzzon újra, ha kell. A skopriók pedig megtorpannak és elkezdenek körözni körülötte. Ada feszülten figyeli őket, úgy látja várnak valamire.
XVI.  torony a következő lap ami felfedi magát neki.
Gyógyulás...
Rombolás...
Elengedés...
Ada szeretne bejutni a városba. Szeretné a kezében tudni Égi Vértjét e helyett a szépre faragott bot helyett. Szeretné ha Isten hallaná! Szeretné, ha Isten meghallgatná! Ha Isten megengedné, hogy angyalai erejét használja a saját maga megmentésére. Itt és most! Ahol a legnagyobb szükségét érzi. Amikor egyedül van a pusztában. Amikor azok akik a legközelebb állnak hozzá furcsán néznek rá, elítélik és kirekesztik. Amikor nincs megnyugvás, nincs biztonság, nincs bizonyosság. Amikor a szavak üresek, amikor a hite cserben hagyja. Amikor talán a Sátán vezeti a kezét és elméjét, s ülteti belé ezeket a képeket. De Ada nem hitte. Soha egy percig se hitte. Felébredt hosszú álmából és látta arcukat, hallotta szavaik, látta cselekedeteik. Városa, rokonai, barátaik, közösségük tagjait. De mikor a kártyákról beszélt nem az igazságérzet hevítette dühük, festette pirosra orcáikat. Hanem a félelem. S menekültek. El a közeléből, száműzték őt.
Talán félre ismerte rettegésük. Talán valóban istentelen hatalommal paktált. De közben a Világ értelmet nyert. S nem volt tiszta többé, nem volt hibátlan, nem volt malaszttal teli többé. De valós lett. Húsvér, igazi. Talán a Tudás Fájának almájából születtek ezek a képek, de a fát Isten teremtette. Honnan veszik, hogy nekik van igazuk? Honnan veszik, hogy Isten fiai s lányai nem arra teremtettek, hogy maguk is Istenné legyenek?!
Dühöt érez, pusztító, mindent leromboló, feloldozó dühöt. Elég erőset ahhoz, hogy meghaladja legmélyebb félelmeit.
Ada a lapokat el nem engedve két kézre markolja a lándzsát, szárnyait kitárja, párat csap velük elrugaszkodik és megcélozza a perzselő sivatagot maga alatt. Gyönyörű és rettenetes ebben a pillanatban, mert eleven és nincs benne könyörület.
A látomás szétesik, mintha egy leplet rántanának le a világról. Ada hideg kőpadlón fekszik, s a nő hangját hallja, aki az álomban is szólt hozzá.
- A mesternek sértés a félangyal jelenléte! Öld meg!

Eiryn érdeklődve bámul a könyvre. Sajnos ennyiből még nem tudja megállapítani, hogy pontosan milyen tematika köré rendezték be ezt a termet, amennyit a lerajzolt lényről tud, ugyanannyi esélye van a mitológiának és az őslénytannak. Éppen továbblapozna, amikor valami... megváltozik. A hideg és a jóleső sötétség tűnik fel először, no meg az, hogy a kezéből hirtelen eltűnik a könyv. Zavarodottan pillant fel.
~Nem, nem, nem, nem lehet! Ez... Ilyen nincs! Nem lehetek itt!~
Teljesen ledermed, fejében újra és újra apja utolsó szavai visszhangzanak: "Takarodj innen, fattyú!" Semmi sem változott, a ház vonalai túlontúl ismerősek, és megint érzi az elkeseredett vágyat, amit szökése napján, a vágyat, hogy bemenjen az ajtón és megbújjon az egyik kényelmes kanapé ölelésében. Hirtelen annyira visszakívánkozik az egykori tökéletes életébe, hogy könnyek szöknek a szemébe. De hogyan álljon négy év után a nevelőapja szeme elé? Annak a szeme elé, aki elzavarta otthonról, aki az orrára csapta az ajtót? Aki nem a vér szerinti apja? Hirtelen azt veszi észre, hogy közvetlenül az ajtó előtt áll. Nem emlékszik, hogyan jutott ide, lábai valószínűleg automatikusan megtették az utat, amit tizennyolc éven keresztül minden nap bejártak. Legszívesebben elfutna, ahogyan eddig, de most valami mégis ott tartja az ajtó előtt. A feszültség előcsalja belőle az elmúlt évek berögzült problémamegoldását: szélesen elmosolydik. Nem tudja, mennyi ideig áll ott meredten, vidámságot maszkírozva az arcára. Talán egy percig, talán egy örökkévalóságig. Mindenesetre megszületik benne a döntés. A három koppantás olyan, mint amikor a koporsószegeket verik be. Az ajtó szinte magától nyílik ki, mintha nyitva felejtették volna. Ismerős illatok csapják meg az orrát, és látszólag is minden a helyén van. Nincs bent senki, ám az ékszerészműhelyből munka zaja hallatszik, és fényt is lát pislákolni. Hirtelen újra gyermek lesz. A Mami éppen főz, a konyha felől étvágygerjesztő illatok szállnak, és keverednek az előszobába akasztott szárított növények aromájával. Ha fülel, még a halk dudorászást is hallja, mert Mami mindig énekelt munka közben. A Papa pedig a műhelyben dolgozik...
~Elkéstem! Papa mérges lesz, ha nem érek oda időben...~
Az előszobában gyorsan lekapja a saját munkakötényét és a fém hívogató csengését követve a műhelybe siet.
-Papa, bocsánat a késésért, ugye nem haragszol? - hadarja egy szuszra, miközben tekintetével az apját keresi. Látja az apja alakját, de ahogy felnéz rá az arcán a vonások elnagyoltak, mintha egy kisgyerek rajzolta volna oda őket. Összehúzott szemmel nézi egy ideig, majd visszafordul a munkájához. Nem ismeri meg, idegen lett a házban, ahol felnőtt...
~ Valami nincs rendben. ~
Az érzés úgy üli meg a mellkasát, mint valami fullasztó köd, ami nem hagyja levegőhöz jutni az embert. Az eddigi ismerős, otthonos kényelem eltűnik, az egész ház valahogy megfakul, mintha egy régi festményt nézne. A nyomasztó, kényelmetlen érzéstől kiesik az eddigi transzból, és rájön: már nem gyerek, és itt már nincs helye. De az apja arckifejezése akkor is szíven találja. Eiryn még mindig mosolyog, de a könnyek lassan elhomályosítják a látását.
- Nem... nem emlékszel rám?
Feléd fordítja a furcsa rajzolt fejét, majd lassan megcsóválja. Még a mozgása is fabábuszerű, és ez után vissza is tér a munkájához. Valami nagyobb nyakláncot csinál, de még ez is furcsa, elnagyolt, mint valami játékszer. Eiryn ráébred, hogy mi zavarja a jelenetben: eddig fel sem tűntek neki a durva arcvonások, összemosták őket a könnyei, de a szögletes mozdulatokat látva önkéntelenül is a zsinórokat kezdi keresni, amivel a marionett-bábokat mozgatni szokták. És az ékszer amin dolgozik... Az apja soha nem engedett volna ki a kezéből egy ilyen borzalmas kontármunkát. Hirtelen iszonyú dühös lesz, előrelendül, és megragadja a bábu vállait.
- Hol az apám? Hol van?!
Erősen megrázza az előtte ülő alakot. Az egyszer csak felpattan, és konkrétan nekicsapja a szemben lévő falnak. Fáj, pontosan úgy, mintha valós fájdalmat érezne. Ezután a bábu visszaül a munkájához... A lány tüdejéből az ütközéstől kiszakad az összes levegő. Éles fájdalom ömlik szét a gerincében, egy fogó pedig fájdalmasan a bordái közé ékelődik. Hirtelen megszédül. Az az Ő fogója. De hát.. Annak nála kéne lennie... Úgy néz a szerszámra, mint aki szellemet látott, a többi földre esett tárgyat észre sem veszi. Aztán megrázza a fejét. Fontosabb dolga is van. Az az... izé... sokkal erősebb nála, de úgy tűnik, amíg nem provokálja, nem támad. Viszont ő az egyetlen, aki tudja, mi történt itt... Vagy mégsem? Eszébe jut a konyhából áradó illatfelhő. A fogóját felkapva gyorsan átsiet a konyhába. Az ál-apa nem megy utána. A konyhában egy női alakot lát, hasonlít is az anyjára meg nem is. Csakhogy az édesanyja halott. Pontosan tudja, hogy ez nem a valóság, és igazából a könyvtárban van. Ezek a saját emlékei. Ennek ellenére amikor meglátja az anyját, önkéntelenül is felé lendül, karját ölelésre tárva, hiába harsogja az elméje, hogy "Ő MÁR HALOTT!!" Ami végül megállásra készteti, az az anyja mozdulata, ahogy magától értetődő természetességgel belerakja a húst a serpenyőbe. Csakhogy az anyja rettegett a forró, fröcsögő zsírtól. Soha nem állt volna neki főzni rövid ujjú ingben, a húst pedig mindig hihetetlen óvatossággal engedte bele a lábosba. Eiryn élesen beszívja a levegőt. Ez nem az anyja, nem az apja, és nem itt lakik. Fel kell ébrednie, mert ez csak valami álom lehet. De hogyan? Kezdetnek belecsíp a karjába, és próbálja kizárni az anya-bábut, amit a szeme sarkából lát mocorogni. A bábu tovább főz, mintha mi se történt volna. A csípést érzi a karján, ahogy a falnak csapódást is érezte, szóval az egész álom nagyon szilárd, biztos hogy nem természetes és mégis belőle táplálkozik. Elmormol egy káromkodást, és körbenéz a házban. A műhelyben történtek után tudhatta volna, hogy a fizikai fájdalom hatástalan. Akkor viszont mégis hogy a fenébe fog megszabadulni ebből a rémálomból? Egy ideig tanácstalanul kódorog a házban, majd valahogy visszajut a műhelybe. Dühösen mered a bábura, ami még mindig azon az átkozott nyakéken dolgozik. Hogy lehet ilyen silány és otromba vacakot csinálni?!
- Te nem vagy idevaló! Tűnj el a műhelyből, ha nem értesz hozzá! - rivall a bábura, majd dühösen fújtatót és fémet ragad. Valamiért úgy gondolja, hogy ha már nem tud kiszabadulni ebből a rémálomból, akkor legalább meg kell mutatnia, milyen egy igazi ékszerész. A bábu nem reagál a kiabálásra, hogy a fene esne bele. Más munkájára viszont úgy tűnik, allergiás, és végre-valahára abbahagyja monoton kontárkodást:  amikor nekiáll dolgozni, a bábu megmerevedik. Egyszerűen érzi a tekintét magán. Egy ideig hagyja, aztán meghallja a hangot.
- Mit csinálsz? - férfi hang, de nem az apjáé, sosem hallotta még. Olyan, mintha a bábuból jönne de egyszerre jön mindenhonnan. A hang, amin megszólal - vagy ami megszólal? - végigbizsereg a lány gerincén, a vére gyorsabban kezd száguldani. Kellemetlen érzés, de sikerként könyveli el, hogy megszólaltatta személyes rémálmát.
- Megmutatom, hogy hogyan kell bánni a fémmel, mert te egyértelműen nem tudod!
Dühösen vágja oda a szavakat, de a tekintetét nem veszi le a lassan átforrósodó fémről. Gyors, precíz mozdulatokkal dolgozik, apró láncszemeket fűz egybe.
- Ezt tanultam az apámtól. Nézd meg jól, mert sosem fogod tudni utánozni!
- Neked nincs apád. - szól szenvtelenül a hang, és látszólag nem igazán érdeklik az ékszerek. Fáj. Az igazság mindig fájdalmas. Eiryn dühösen összeharapja a fogát, de nem adja meg magát.
- Mindenkinek van apja. Nekem is. Lehet, hogy a véremet nem ismerem, de a nevelőapámat igen. Ha az jobban tetszik, hívhatod mostohának, vagy az első mesteremnek is. Nem változtat azon, hogy tizennyolc évig szeretett.
- Szívesebben élnél ebben a hazugságban?
- Igen. - Vágja rá sugárzó, méregtől csöpögő mosollyal.
- Mindannyian megteremtjük magunknak az élhető valóságot. Nincs szükségem rá, hogy belepiszkáljanak.
- Nos, addig maradsz itt ameddig akarsz. Örökre, ha akarod.
Nem túl nőiesen felhorkant.
- Félreértettél. Én az ÉN valóságomat választom, és nem a mostani, szedett-vedett vacakot. Tűnj a fejemből!
- Én nem csinálok semmit. Ezt te csinálod. Eltűnök. De az álomból neked kell kisétálnod. - és nem szólal meg többet, de talán már tudja, mit kell tennie.
- Helyes. - morogja, de valószínűleg már csak önmagának.
~Szóval nekem kell kisétálni...~
Az első valódi mosoly jelenik meg az arcán, s a szerszámokat letéve az ajtó felé veszi az irányt. Minden optimizmusával együtt is csak remélni tudja, hogy a valóságba lép ki. Az ajtón túl ugyanúgy az erdőt látja, viszont miután egy kicsit messzebbre jut, az álom falai mintha szépen lassan leolvadnának, mint a fém amivel dolgozik. A hideg kőpadlón ébred, fölötte kék kristály világít. Körbenéz, és látja a társait is, illetve több lila köpenyes alakot. Egyikük a sötéttünde kislánnyal beszélget egy másik a félangyal fölött áll tőrrel a kezében...

Ada vergődik talán a legtovább álom és ébrenlét között. Élénk az elméje, felfogja mi történik körülötte, aranyszínű szeme pillantása összefonódik Herbertével - de mintha belefagyott volna a pillanatba, nem mozdul.
Valami kék villan a kezei között, ám ekkor a többiek mozgásba lendülnek. S ő, ahelyett, hogy fegyverét megidézné, egyszerűen kigördül a fölé hajoló alak alól, akit a rávetődő sötételf zavar meg.
Feláll és vékony kezével leporolja magát. Nem éppen nagy nyugalmában, ösztönös a mozdulat, a nefilim pusztában nagy a por meg a homok. S míg így tesz, ő is felméri a helyzetet.
- Ne öld meg. - Csendül a fiatal félangyal se nem kérlelő, se nem parancsoló hangja, ha ugyan még Herbert életben van, amikor ezeket a szavakat kimondja.
Nem sajnálatból, könyörületből, egyszerűen kíváncsiságból. Hallani akarja, amit mond, az, akit a másik sötételf tart fogva, ki tudja vajon társa elvesztésétől vagy megmentése reményétől lesz-e beszédesebb?
Hoshekh... a sötétség ura... hát persze, hogy a háta közepére kívánja a félangyalokat. Senkinek sem kell meghalnia, kivéve őt, mert ő a mélységiek természetes ellensége, ha ugyan lehet így fogalmazni.
Így végül is mindegy, hogy Herbert megmarad-e, mielőtt még a nő beszélhetne, vagy hogy egyáltalán beszél-e, mivel ezeknek az embereknek itt, akik a bukottat akarják felébreszteni, meg kell ma halniuk. Erre jut legalábbis.
Ha a maradék kettő, akit még nem fogtak le, megtorpannak, csak szemmel tartja őket, míg a beszéd ideje tart. Ha küzdenek, megidézi az Égi Vértet és hárít és támad. Nincs az ő ölésében annyi szenvedély mint Cynewulf gyilokvágyában, gyorsan összehangolódik a körülötte állókkal és egyfajta rideg szertartásosággal kivárja, hogy mindenki megtegye a maga lépését. Beszéljenek, kérdezzenek, fenyegetőzzenek, ameddig egy oldalon állnak. De ezeknek az embereknek itt ma meg kell halniuk.

Eiryn nyögve feltápászkodik, és próbálja felfogni a helyzetet, amikor megcsapja az orrát a vér illata. Újra felnyög, hangja ezúttal rekedtes a vágytól. Nem is emlékszik már, mikor ivott utoljára vért. Az agya egy kis szegletében tudatosul, hogy a professzor holtteste a csodás aroma forrása. Kár érte. Vicces figura volt. A vér illata kezd mindent elnyomni benne. Mozdulatlanul áll, ajkát beharapva, szemei szinte falják a karmazsin folyamok csillogását... Egy tétova lépést tesz előre, amikor kiáltás harsan.
- Csatlakozzatok! Együtt felébresztjük a mélységben alvót, és egyikőtöknek sem kell meghalnia!
Hirtelen kizökken szinte már hipnotikus állapotából, és - bár a vér illatának még mindig tudatában van - képes tiszta fejjel felmérni a szobát. Négy ismeretlen, Herbert, plusz a Könyvtárkutató Csipet-csapat. Az első öt szemmel láthatólag egy követ fúj, míg a KCs tagjai egyelőre kissé tanácstalanul álldogálnak, a két sötét tündét kivéve. Eiryn nem igazán tudja, hogy most mi a francot kéne csinálnia. Természetesen esze ágában sincs csatlakozni a „mélységben alvó” ölebeihez, pláne, miután a fejében matattak, de az is tény, hogy egy harcban valószínűleg csak a többiek lába alatt lenne. Mindenesetre előhúzza a tőrét, és próbálja egyszerre megfigyelni az összes eseményt. Kissé aggódva veszi tudomásul, hogy egyedül a sötét elf férfi harcol aktívan. Ez addig jó, hogy legalább nem állt át Herbert pajtásaihoz, viszont így nagy valószínűséggel rá fognak rátámadni először. Ami nem egy életbiztosítás. Tehát egy élete, egy halála alapon végül előrántja az egyik dobótőrét, és a gyorsan közeledő két lila köpenyes felé hajítja. Mást nem mer tenni, ha a küzdelemben próbálna segíteni, a végén még olyasvalakit találna el, aki vele - vagy legalább is nem a lila köpenyesekkel - van.

Eiryn legnagyobb meglepetésére a dobótőre pont az egyik köpenyes gyomrába fúródik, aki hörögve összeesik. A friss vér illata lassan végigkúszik a szobán, betöltve a helyet, megerősítve a tényt, miszerint egy ellenféllel már nem kell törődni többet. A lány már éppen készülne megdicsérni magát a sikeres akcióért, amikor a másik távolabb álló fickó dühtől eltorzult arccal felé fordul. A következő pillanatban megjelenik egy... egy... valami. A szörny leginkább egy cápafogsorú, nyomott pofájú bullterrier és egy rák keverékére hasonlít, és széép vastag páncélja van. Hogy az a... Mi a fenét kezdjen egy ilyennel egy szál tőrrel a kezében??? Abban a kezében, ami most amúgy is elkezdett kissé remegni. Arrébb ugrik, megpróbál minél távolabb kerülni a szörnytől, de szinte már érzi, ahogy az ollói a húsába vájnak. Ekkor hirtelen valami placcsan, és a lény fejét gyakorlatilag teljesen beborítja egy vízburok. Eiryn oldalra pillant. A tünde druida mentette meg. Ez viszont lehet, hogy az ő szempontjából nem volt túl okos döntés, mert a Bullterrák  feldühödve irányt vált, és a férfi felé veszi az irányt. Eiryn - a közvetlen életveszély elmúltával - észreveszi, hogy a páncél nem is olyan vastag, mint azt elsőre gondolta, és az illesztései elég jól támadhatónak tűnnek (egy Nebelturm mester sem hagyna ekkora réseket!). Ennek ellenére legszívesebben megfordulna, és kimenekülne a könyvtárból. Nem, ő határozottan nem arra szerződött, hogy őrült köpenyesek és a kedvenc háziszörnyeik ellen hadakozzon! Már majdnem elinal, amikor a pillantása végigsiklik a termen. A nefilimet szemmel láthatólag eléggé megviselte a látomás, és bár egy enyhe fénnyel ragyogó lándzsa van a kezében, nem úgy fest, mint aki effektíven tudná használni. A sötét elf férfi ellenben kettejük helyett is harcol, épp Herberttel próbálják kinyírni egymást. A másik sötét elf a padlón hever, teste nevetségesen aprónak tűnik így összerogyva. A köpenyes nő, akit eddig sakkban tartott, szabad, a druida pedig éppen egy adag Bullterrák-eledellé készül változni. Eiryn rájön, hogy képtelen lenne lelépni. A tünde megmentette az életét, és a többieket sem hagyhatja ott négy gyilkos idiótával meg a szörnnyel. Sóhajt egyet, és mielőtt még mélyebben belegondolna a dologba, már a levegőben van, tőrrel a kezében. A térde fájdalmasan nekicsapódik az izé páncéljának, de valahogy sikerül megfelelő szögben tartania a pengét, így az markolatig a lény húsába fúródik. Az hirtelen megdermed, és olyan hangon sivít, hogy a lány testén az összes szőrszál égnek mered, de legalább nem mozdul többet. Eiryn enyhén remegve szemléli maga alatt a lebénult dögöt, amikor hirtelen a semmiből két fekete csáp csap felé ostorszerűen. Automatikusan hátrarándul, hajszálnyival kerülve csak el az újabb furcsa támadást, és körülnéz, hogy mégis ki a fene támadta meg. A lény gazdája még mindig a a szoba másik felében áll, még mindig torz, gyűlölködő vicsor ül az arcán, de a karjai helyén a csápok tekergőznek. A lány már nem tétovázik, újabb dobótőrt küld útjára, ezúttal a kedves Polipkar felé, majd rögtön utána a lila köpenyes, földön fetrengő nőre veti magát, aki szintén átcsáposította az egyik karját. Arról ugyan lemaradt, hogy hogy a fenébe került padlóra a banya, de ez nem is lényeges az adott pillanatban. Lényeg, hogy viszonylag védtelen testhelyzetben, csak dühvel felvértezve, ott van az orra előtt van egy agyturkász. Újabb halálugrás következik. Az eleje a tervek szerint megy: a nő hátán landol, harapási távolságban, de annyira ficánkol, hogy képtelen hozzáférni a nyaki artériákhoz. Ráadásul a csápja sokkal messzebb elér és jobban tekeredik hátrafelé, mint egy emberi felső végtag, így már veszélyes közelségben csapkod Eirynhez.
~ Ez NEM jó... ~
Valahogy azt nem tanítják az ékszerészeknek, hogy hogyan kell egy félig angolnává mutálódott, rémes stílusérzékkel rendelkező illetővel földharcolni. Mellesleg azt sem tanítják, hogy hogy kell egy egyszerű emberrel földharcolni. Kétségbeesetten próbál felül és a nő hátán maradni, de a csáp hirtelen megtalálja a karját, és szorosan rátekeredve szorítja-tépi. Ez így nem fog sokáig menni. Megpróbál a tőréért nyúlni, de ehhez el kéne engednie a Csápdémont, vagy ki kellene szabadítania a karját a szorításából. Az első nem tűnik okos dolognak, a második szimplán lehetetlen. És akkor hirtelen beugrik a mentőötlet. Árnytőrt idéz a kezébe, s mélyen a nő torkába döfi. Vége. Egy pillanatig lihegve támaszkodik a földön. Aztán megcsapja a vér illata, és a szeme az alatta heverő hulla sebére rebben. Szinte öntudatlanul közelebb hajol, képtelen ellenállni. Mintha egy ínyenc borász előtt lengetnének egy pohár régi, különleges évjáratú ritkaságot... Élvezi, ahogy a még meleg nedű végigcsorog a torkán. A pillanat szépségét két könyv zavarja meg, amik gyors egymásutánban a halott nőhöz csapódnak. Eiryn riadtan felnéz, de csak a druida áll az egyik könyvespolcnál. Elönti a megkönnyebbülés, és rögtön utána a düh. Az addig rendben, hogy a tünde valószínűleg segíteni akart, de egy földharcban mégis hogy lehet biztosan célozni? Felpattan, lopva megtörli a szája szegletét, és villámló szemekkel Cavett felé fordul.
- Ez veszélyes volt! Ha engem találsz fejbe, akkor mi van??
- Próba szerencse, reméltem, eltalálom - hangzik a válasz. Eiryn dühödten felmordul, és önkéntelenül is azon kezd el tanakodni, hogy a tündevérnek milyen íze lehet. Körbenéz a termen. Az összes köpönyeges a földön fekszik, Herbert és a sötét tünde kislány úgyszintén, bár ez utóbbi feltehetően még él. A Bullterrákból csak valami gyanús szmötyi maradt a padlón. A Könyvtár Egylet maradék két tagja - a nefilim és a self férfi - egy kicsit távolabb állnak, Herbert hullája mellett. Eirynre hirtelen rátör a hányinger. Most tudatosul csak benne, hogy tulajdonképpen mi is történt. MEGÖLT két embert! Azért van fegyvere, hogy meg tudja védeni magát, ez eddig rendben van, de a rohadt életbe, soha sem gondolt rá, hogy tényleg használnia is kell valamikor! Mit keres ő itt tulajdonképpen?! Ő egy ÉKSZERÉSZ, a pokolba is! Nem kutató, nem katona, csak egy egyszerű mesterember! Hirtelen az egész teste remegni kezd, és karba fonja a kezét, hogy ezt leplezze. A többiek szinte természetesen veszik tudomásul a dolgot, mintha minden nap csápos-köpenyes barmok turkálnának a fejükben, akiket később heccből felkoncolnak. A nefilim nyugodt hangon, közömbösen megállapítja, hogy jelenteni kell Sabriyah-nak. Ez az a pont, ahol Eirynből kitör a feszültség.
- Ki az a Sabriyah? És mégis MI A FENE VOLT EZ?! - kérdezi talán egy cseppet túl hangosan. A sötételf férfi szakszerűen nekiáll átkutatni a hullákat, a nefilim pedig oda sem figyelve közli, hogy az említett személy a régészeti kutatás egyik vezetője. A druida pedig takarítani akar.
~ Itt mindenki megbolondult?!? ~
Eiryn hitetlenkedő pillantást vet a tündére.
- Nem. Abba a hullák eltakarítása is beletartozna, ahhoz pedig valamiért nincs kedvem.
- Ha mi nem, akkor ki? Ahogy a port nézem, régen takarított itt takarító.
Hogy ő szállítsa ki a hullákat?! Na, nem! Közönyt színlelve vállat von.
- Majd a tudósok, vagy a testőreik.
- Rendben, akkor mégsem takarítunk ma itt - mosolyog a tünde, és a lány megborzong. Csak neki nem természetes, hogy egy hullákkal teli szobában állnak?! Közben megüti a fülét a másik beszélgetés egy foszlánya.
- Mi a fene az a mélységi? - kérdezi ismét, némileg normálisabb hangon.
- Én is ezt kérdeztem a nőtől, akit megöltél - válaszolja Cavett, mire végképp elszakad a cérna.
- Egy rohadt rákkal voltam elfoglalva, nem érdekelt a bájcsevejed! - rivall a druidára vicsorogva. És egyébként is, a mélységi talpnyalójától valószínűleg valami olyasfajta választ kapott, hogy: "A világ jogos uralkodója. Mind elpusztultok, ostobák! Mi pedig, akik hűen szolgáltunk Urunkat, mérhetetlen jutalomban részesülünk!", vagy ennek egy verzióját. Hiszen mindenki, aki önszántából szolgál, csak a jutalomra hajt, beleértve az Egyház papjait is. Pedig az istenek csak a büntetésben kiválóak.
Közben a nefilim végre érdemben is megválaszolja a feltett kérdést.
- Bukott angyal - rövid szünet - A legrosszabb, amivel valaha találkozhatsz.
Eiryn elnémul, és a továbbiakban szinte csak háttérzajként hallja az eseményeket. Ennyi. Kész. Ő kiszállt. Szorosan bezárkózik önmagába, mint valami kagyló. Rétegről rétegre építi fel a külső burkot, ami megvédheti ettől az őrülettől. Egyenes gerinc: pipa. Laza testtartás, kétoldalt lógó kézzel: pipa. Arcvonások kisimítása, érzelemmentes maszk felhelyezése: pipa. Maszkfestés. Szinte nem is látható félmosoly, nyugodt, gunyoros tekintet: pipa. Mihelyst kész van, körülnéz a teremben. A leütött kislányt épp a másik sötételf próbálja életre pofozni, amivel csak némi nyöszörgést sikerül kiváltania. Eiryn hátat fordít a többieknek, és elmegy begyűjteni a dobótőreit. Amikor kihúzza az elsőt a halott köpenyes gyomrából, kiszélesedik a mosolya, mint mindig, ha valami elviselhetetlennel találkozik. Külső szemlélő csak egy mosolygó lányt láthat a vérben tapicskolva, pedig odabent komolyan küzd azért, hogy benn tartsa a gyomortartalmát. A tőrt mindenesetre megtörli a hulla köpenyében, majd összeszedi a másikat is, és újra csatlakozik a többiekhez. Némán figyeli őket, egyszerűen nem képes felfogni, hogy milyen egyszerűen átléptek a történteken. Ilyen nincs a való életben! A valóságban csak rád támad egy rablóbanda, vagy egy medve szemel ki uzsonnának, esetleg elkap egy hű Egyházfi, de nem bukott angyalok félpolip szolgálóival kell küzdeni először az elmédért, aztán az életedért! Ilyen egész egyszerűen nincs! Mikor a társaság végre felcihelődik, megkönnyebbülten veszi az irányt a kijárat felé. Már nagyon-nagyon szeretne innen kijutni, még akkor is, ha odafent dél van és szikrázó napsütés. Életében először talán még vágyik is arra az átok fénygolyóra - legalább is ha ezt egyet jelent a könyvtár elhagyásával.