Azonnali Játék: Miből lesz az alkimista?

Valami oknál fogva a kedves játékos a déli királyság területén, Hellenburghoz közel kalandozik, amikor meglát egy fiatal, 10 év körüli lány ül egy kis kiemelkedő sziklán, és egy kosár növénnyel a karján, gondterhelten néz maga elé.
A gondja az, hogyha nem ér haza estig, az alkimista mestere csúnyán ellátja a baját és még az apja is nagyon mérges lesz, szóval igen, haza kell jutnia.
De nem tudja, merre van Hellenburg.
A feladatod az, hogy kísérd el odáig. A lány kijátszásával keressetek Skypeon, és a többit is ott beszéljük meg.

Határidő szokásos, terjedelem szokásos, jutalom 150 xp. Hajrá!

Könnyeden léptet Hellenburg felé, s csak élvezi, ahogyan arcát simogatják a kora őszi aranyló napsugarak. Északon már jönnek a viharok, az ég szinte folyamatosan haragosszürke, de a Déli királyságban még integet a nyár búcsúzóul néhány hétig. Letért az ösvényről, hogy egy kicsit a fák lombjai alatt lovagoljon. Nem tartott attól, hogy eltévedne, Jóska már jól ismerte a környéket, és a Nap állása alapján el se véthették volna az irányt. Ha létezett barátságos környék Veronián, a Déli királyság fővárosának környéke annak számított.
Először a szőke tincseket vette észre, ahogyan bánatosan lógtak viselője kedves kis arcába, majd a gyűrött kék ruhácskát, végül pedig a kis kosarat tele különböző növényekkel. Túl kevés volt a szín ahhoz, hogy csupán virágszedésről legyen szó, sokkal inkább tűnt tudatos gyógynövény-gyűjtésnek, noha ő maga tündéhez képest elég kevés fajtát ismert fel. Hirtelen megsajnálta, ahogyan szomorúan ült egyedül egy nagy fehér kövön. Ilyen fiatalon ennyire gondterheltnek lenni…
- Szervusz. - léptetett oda a kislány mellé. - Eltévedtél?
Szerencsére nem sietett annyira, hogy ne kérdezhesse meg, mi a baj. Sigrún csupán vacsorára várta, és szerencsére eddig egész zökkenőmentes útja volt.
- Áh... Igen. Nem tudom, merre kell hazamennem... Pedig már vagy százszor jártam erre, de most eltévedtem...
- Merre felé laksz? Ha tudom, merre van, talán elkísérhetlek.
- Hellenburgban.
Loreena vidáman mosolyodott el.
- Nos, azt szerencsére tudom, hogy merre van. - ugrott le a lováról. - Gyere, segítek felmászni Jóska hátára, lovon nagyon gyorsan haza tudlak vinni. Én is Hellenburgba tartok.
Nem lett volna muszáj még gyerekeket furikáznia, de miért is ne? Útba esett, egy felé mennek, és bár nem igaz a mondás, hogy egy kis kedvességbe még nem halt bele senki (számtalan módját volt képes elképzelni ennek az esetnek), de nem tartotta valószínűnek, hogy épp most húzná a rövidebbet.
- Köszönöm szépen!- vidult fel az apróság, majd ügyesen felmászott, alig kellett segítenie a ovagnőnek. - Ki tetszik lenni amúgy? - kérdezte mikor már kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben. Lory könnyedén pattan fel mögé, és indult el a fák között Hellenburg felé.
- A nevem Lory. Tünde lovag vagyok. Téged hogy hívnak?
- Sigarda! Alkimistának tanulok, Frau Olga mester mellett.
- Gyönyörű neved van Sigarda. Ezek a növények is az alkímiához kellenek?
- Igen! - Bólogatott. - Gyöngyvirág, murok, menta, hanga, fehér galóca... - mutogatta végig a növényeket.
Lory felvonta a szemöldökét, bár a kislány ezt nem láthatta. A felsorolt növények nem nőttek egy helyen, de még csak egy tájegységen sem, így vagy rosszul tanulta meg a nevüket, de nem zárhatta ki a lehetséges mágikus anomáliákat sem. Volt már dolga azokkal is…
- És ezt mind itt szedted?
- Mhm. Vannak ilyen fehér kőkörök, és ott sok fajta megnő, mondta Olga néni. Bár édesapám mindig mondta, hogy ne menjek a fehér kövek közelébe, mert olyanokban ilyen... izék... lehetnek... -gondolkodott. - Hogy is mondta, mélyizék!
A tünde döbbenten bámult maga elé.
- Az... az angyalromokra gondolsz?
- Igen!
- És ott együtt élt ez a sokféle növény? Nem félsz, hogy találkozol ott gonosz emberekkel?
Mélységiekkel és szolgáikkal…
- Hát, találkozhatok, meg mélyizékkel is, ha édesapának igaza van, és neki igaza szokott lenni, szóval egy kicsit... De eddig nem találkoztam még gonoszokkal. Amikor farkasokkal, akkor meg pont a nővéremmel voltam itt.
- És Olga nénikéd engedi, hogy odamenj? Mindezek ellenére?
Elég nagy felelőtlenségnek tűnt számára, bár semmilyen tapasztalata nincs a gyerekneveléssel kapcsolatban. Igazából a gyerekekkel kapcsolatban se nagyon vannak tapasztalatai. Mindig olyan dolognak tekintette ezt, ami kívül esett a látószögén, és sosem gondolt rá, hogy egyszer majd neki is kezdenie kéne valamit egy gyerekkel. Mégis melegség töltötte el a szívét, mikor a gondolatai közé apró patakként folyt be a gondolat, hogy egyszer talán egy hóhajú zöldszemű kis csöppség fog előtte ülni, és kérdezni a madarakról, és zsörtölődni, hogy „de anya miért nem engedsz a fehér kövek közééé??”
- Azt mondta, hogy neki is menni kellett régen, és még jól van, szóval nekem se kell nagy bajomnak lennie... Bár ő vámpír, ez igaz.
Sigarda vékonyka, mégis erős hangja rántotta vissza réveteg gondolataiból. Bólintott. Olga vámpír léte sok mindent megmagyarázott, kevésbé védtelenek, de egy emberkislány már más lapra tartozott.
- És a farkasok ellen hogy védtétek meg magatokat a nővreddel?
- A nővérem katona, templomos lovag.
Így már kicsit jobban hangzott a helyzet. Még sosem kellett templomossal harcolnia, de tudta, hogy elszánt és kemény ellenfelek lehetnek, így talán egy csapat farkassal még elbánnak.
- Ohh, értem! Úgy mindjárt más, a templomosok nagyon bátrak. Apukád nem tudja, hogy oda szoktál menni, ugye? Sokmindent tudsz már alkímiából?
Gondolta, beszélteti Sigardát, amíg odaérnek, úgy a lányka sem szomorkodik, és ha már barátságos akart lenni, úgy nem is tervezi megtörni ezt a kellemes légkört. És ki tudja, talán kicsit megtanul kijönni a gyerekekkel is…
- Tudja, és aggódik is mindig. De nagyon ügyes vagyok alkímiából, már tudok robbanós italt is csinálni!
- Ez nagyszerűen hangzik! Mennyi idős vagy?
Közben, ahogy ügettek, a fák közül lassan feltűntek Hellenburg fehér falai, és rátértek a városkapuhoz vezető forgalmasabb útra.
- 10 éves vagyok, nemsokára 11! - vágta rá Sigarda büszkén.
- Akkor már nagyon elől tartasz a tanulmányaidban. Régóta tanulsz Olga néninél?
- Hat éves korom óta. Édesapa azt mondta, hogy nem lehetek katona, így valami mást kell csinálnom, és nagyon szerettem a növényeket, így ide jutottam....
- Hogyhogy te nem lehettél katona a nővéred meg igen?
- Túl gyenge a testem, vagy valami ilyet mondtak a templomi gyógyítók...
Hiba. Loreena érezte, hogy rossz helyre tapintott, és csak reménykedni, mert benne, hogy ezzel nem szomorította el a kislányt. Nem akart belegondolni, hogy mi lett volna, ha azt mondják neki, hogy nem elég erős, hogy katona legyen. Bár… De. Tudta. Csak azért is azzá vált volna, hogy bebizonyítsa, hogy csak ahhoz nincs elég ereje, amit nem akar.
- Értem... De az alkímia is nagyon hasznos. Rengeteg mindent lehet vele kezdeni. - próbálta azért bíztatni a lánykát.
- Bizony! Gyógyítani is lehet, a katonák is tudják használni, meg ilyenek... Olga néni mondta, hogy lehet, hogy a vasból valahogy aranyat is tudnak csinálni a legerősebb alkimisták, de ez szerintem butaság.
- Ki tudja... A mágia nagyon sok mindenre képes, olyan dolgokra, amiről nem is álmodnánk. És ezekből a növényekből mi lesz?
- Csak gyakorlunk. Mondta Olga néni, hogy ki lehet cserélni több fajta növényt is, amik ritkák kisebbre. Ezek pont gyógyitalok lesznek amúgy.
- Ez nagyszerű. Talán ha odaértünk veszek is tőletek néhány gyógyitalt. Én nem tudok gyógyítani de sokat utazok, így jól jönnek néha.
Egyszer próbált egy alkimistával hosszú távú szerződést kötni, de a terv füstbe ment. Egyszerűen nem voltak a férfival egy hullámhosszon, és amúgy is elég furcsa figura volt… De talán ez az Olga nevű vámpírhölgy kedvesebb lesz.
- Nemsokára ott is vagyunk, a külső városban van a boltja.
Loreena ügetésből lépésre lassította a lovát, amint átértek a városkapun.
- Innentől neked kell vezetned, hogy hol forduljak be.
Sigarda különösebb gond nélkül navigálta el kettejüket a szűk kis macskaköves utcákon, míg ki nem lyukadtak egy kis bolthoz. Az ajtó fölött egyszerű felirat díszelgett:




- Megérkeztünk.
Rotmantel… Az egyik legrosszabb hírű vámpírcsaád, akik bár élen jártak az orvostudományban, legalább annyi pletyka keringett a borzalmas kísérleteikről. Akaratlanul is összeszorult a gyomra, hiába találkozott már Elsareával, aki egyébként bár nem tartozott a kedves és melegszívű lányok közé, nem is volt az a szörnyűséges satrafa. Olyan nő volt, akivel ki lehetett jönni, ameddig az nem tekintette konkurenciának, és hála az égnek nem volt az. Talán előítélet, és nem kellett volna előítéletesnek lennie, de féltette a kislányt.
Leszállt a lóról, és levette Sigardát és a kosarat is.
- Bekísérlek.
-Rendben.
A pult mögött egy idős, de még szálegyenes derekú vámpírhölgy állt, aki éppen egy mozsárban őrölt valami erős illatú gyógynövényt. Az üzlet falai mellett végig polcok álltak különböző növényekkel, az illatuk súlyos volt a késő nyári melegben, a tünde nem csak az orrában, de a szemében is érezte, hogy enyhén csípi.
- Megjöttem, mester!
A vámpírnő felnézett, majd hangosan felcsattant.
- Mégis hol voltál ennyi ideig, te pimasz! Mondtam, hogy siess haza, amint tudsz! Mi van, ha bajod lesz, Sigarda von Himmelreich?
A kislány mintha fel sem vette volna a szidást, csintalanul dobta le a kis kosarat.
- Hoztam egy vásárlót!
Loreena ellenben kikerekedett szemmel nézte a csöppséget, és így, hogy jobban megbámulta már felfedezte Esroniel éles állát és Sigrún szelíd vonásait is a tíz éves kis arcon.
- von... Himmelreich? Te... a zsinatelnök lánya vagy?
- Igen.
Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna… Talán az is volt. Miért ne lehetne? Sigarda ugyan olyan kedves, cserfes kislány volt, akárkik lettek volna a szülei. Egy egyszerű paraszt a földekről, egy kereskedő, vagy a zsinatelnök… Persze így jobban veszélyben forgott az élete, hiszen az apjának sok ellensége volt, de ez nem határozhatta meg azt, hogy ő maga kicsoda, vagy milyen ember lesz, ha felcseperedik. Bár afölött nehezen tér napirendre, hogy Esroniel csak úgy rábízta a lányát egy Rotmantelre, és ezt Sigrún megengedte.
Tényleg nem értek a gyerekneveléshez…
- Értem... - megköszörülte a torkát. - Frau Olga! Valóban vásárolni jöttem... A kisasszony az angyalromoknál volt virágokat gyűjteni. - jegyezte meg azért a végén. Kíváncsi volt, hogy a nő valóban odaküldte-e. - Néhány gyógyitalt vennék.
- Nyugodtan, legalább növényt hozott, jól csinálta. De legközelebb el ne tévedj! - kiabált még a lányka után.
- Asszonyom... a romok nem túl veszélyesek egy ilyen kislánynak? Úgy is hogy a zsinatelnök lánya...
- Dehogy, dehogy... Nincs már rég ott Mélységi.
- Akkor az apja csak ijesztgeti?
- Mint minden jó apa. Én is ijesztgetném a gyerekem ilyenekkel, ha lenne.
Lory bólintott. Ez egész logikusan hangzott és nem is akart tovább vitatkozni. Valójában semmi köze nem volt az ilyesmihez. Elővett némi váltót.
- Akkor meg is venném azt a két gyógyitalt.
- Háromszáz váltó lesz.
A tünde kifizette, majd búcsút intett a kislánynak és mesterének is.
- Még találkozunk Sigarda! Édesanyádnál leszek látogatóban.
- Még találkozunk, Lory néni! – integet a lányka, is hogy nagyot pördülve szaladjon hátra és kezdjen neki a munkának.

Nem akartam megállni. Egy rövid pillantást vetettem csak a magányosan síró emberleányra, ám meg sem fordult a fejemben, hogy megállítsam a lovamat, míg Elsarea ujjai bele nem vájtak az oldalamba.
- Fordulj vissza, Rein. - Megkérdezhettem volna, hogy miért, de felettébb értelmetlen lett volna. Liz mostanában az önzetlen lázadozásait élte, így nem volt tőle szokatlan hogy segíteni akart. És amúgy sem tűnt úgy, mintha sok gondot ígért volna egy magányosan álldogáló kislány egy kosárnyi gyógyfűvel a kezében. Lefékzetem Kfert, leugrottam a nyeregből és a tőlem telhető legkevesebb fenyegető kisugárzással odasétáltam hozzá.
- Valami baj van, fräulein?
- Eltévedtem. - mondta szomorúan, pillantása rohamosan zuhant a cipője orra felé.
- Hová indultál? - kérdeztem annak reményében, hogy nem a Katedrális volt az eredeti úticélja.
- Növényeket szedni a mesteremnek... Ez meg is van, de... Nem tudom, hogy jussak haza. - Ez megmagyarázta a gyógyfüveket, tehát a lányka valószínűleg egy füvész, alkimista vagy felcsernek volt a növendéke. Nem indulhatott messziről, ha a mestere küldte biztosan nem távoli tájakra utasította. És a növények sem voltak épp egzotikumok.
- Hol laksz?
- Hellenburgban. - Kézenfekvő volt, ugyanis mi magunk is Fényesvárba tartottunk adni-venni, illetve Liz is felettébb ragaszkodott már egy fürdőhöt egy igazi kádban patakok helyett.
- Az nincsen messze. Elvihetlek, ha szeretnéd. - ajánlottam fel, mire a lányka arca egy árnyalattal kevésbé volt borús.
- Tényleg? Nagyon szépen köszönöm! Olga néni is vámpír, szóval biztos, hogy a vámpírok mindannyian kedvesek! - Ezzel Johannes von Rotmantel és Erich von Finsterblut nagyurak nevében vitába szálltam volna ezzel a kijelentéssel, de tény, hogy a leánynak eddig szerencséje volt a fajtánkal.
- Olga néni? - kérdeztem miközben segítettem neki felülni a nyeregbe Liz elé, majd kantáron ragadtam a lovamat és gyalogsan vezetve indultam meg a város felé. Tényleg nem volt messze, alig pár kilométer.
- Olga von Rotmantel, a tanítóm, egy alkimista Hellenburgban. - érdeklődve pillantottam fel útitársnőmre, hogy mit szól az érdekes véletlenhez, de csak megrántotta a vállát. Nyilván nem mondhatott neki sokat a név, nem volt hivatala minden rokonát ismernie.
- Alkimistának tanulsz? - Kérdésemre felcsillant a szeme, és büszkén kihúzta magát.
- Igen, és már tudok robbanós italt is csinálni!
- Oh! Az már valami. - mosolyodtam el halványan a dicsekvésre. - Egy napon bölcsek kövét fogsz csinálni.
- Mindig mondják, hogy lehet, de szerintem nem. Nem lehet egyik kőből a másikat csinálni, csak követ keményíteni. - figyelmen kívül hagytam Liz szemtelen kacsintását amit felém küldött a lány feje fölött, inkább tovább tereltem a téma fonalát.
- Sokat kell még tanulnod?
- Azt hiszem igen. Édesapám nem lenne rám büszke, ha nem teljesítenék jól.
- Biztosan menni fog. Csak ne feledd el miért csinálod. - mosolyodtam el, remélve hogy nem ijjeszti meg az embergyermeket kérdés nélkül hagyva az apja személyét.
- És ti mit dolgoztok? kérdezte kíváncsian, hatalmas szemeivel vizsgálgatva minket. Kísértetiesen emlékeztetett valakire ez a részleteket kereső, megfigyelő szempár, de nem jutott eszembe kire.
- Én vadászok. Aztán eladom amit sikerül elejtenem annak, aki megveszi. - feleltem a valósághoz hűen, Elsarea foglalkozását illetően pedig hagytam a hölgyet nyilatkozni.
- A néni is Rotmantel? - pillantott fel a nőre, mire ő a lehető legtárgyilagosabb arckifejezést vette fel.
- Igen. De nem vagyok néni, szóval légyszives ne hívj így! - mosolyodott el meglepően kedvesen, amitől végigkúszott a hátamon egy nyirkos izzadságcsepp. - Én vagyok a Rotmantel családfő legnagyobb lánya.
- Tényleg? Akkor tud alkimiát maga is? - Ezek szerint felettébb hiányos volt a vámpírházról  való tudása ám én nem siettem, hogy helyesbítsek.
- Nem, én nem értek hozzá. A rotmantelek nem alkimisták, Olga néni csak különc. - furcsa ijesztően kedves mosolya meg sem rezdült, ahogy válaszolt.
- Nemsokára találkozhatnak vele, kedves néni.
- Alig várom. - savanyodott el Liz mosolya, így idejét láttam átvenni a szót.
- Olga néni miért került Hellenburgba a toronyból?
- Nem tudom, már vagy száz éve neki, nagyon öreg... - ezen a ponton összeráncolta a szemöldökét és csücsörített a szájával, hogy az öregasszony ráncait imitálja, amin kis híjján felnevettem. - Régen bújkált és a szegényeknek adott el gyógyszert, de a reformáció óta elismert orvos.
- Mert az emberek elismerték... - dünnyögte Liz nemtetszést kifejezve, de ennyiben hagyta a dolgot.
- Mindegy, majd megkérdezzük tőle. Már közel járunk. - A horizonton szépen lassan emelkedett fel a város nagykapujának alakja, így már csak percek kérdése volt hogy hazaadjuk az elkóborolt kisasszonyt.
- Igen, a külvárosban van a boltja. Milyen vámpír tetszik lenni? - nézett rám megint a furcsán vizsgálódó szemeivel.
- Kitaszított. De egyébként Schwarzjäger.
- Édesapám mesélte, hogy nagyon jó fegyvereik vannak nekik. - Az édesapjának felettébb igaza volt.
- Ki az édesapád?
- Ő egy nagyon fontos ember... - kezdett bele a magyarázatába, ám egy felettébb sikító hang hasított bele a külváros zajába.
- Sigarda von Himmelreich! Hol a kénköves pokolban voltál? - Olga néni valóban lehetett vagy százharminc éves, de azért a kiállását megőrizte. Azonban nem ez érdekelt, a névtől hamarabb hűlt meg az ereimben a vér és álltak vigyázba a hajszálaim a tarkómon. Nagyon fontos ember... Hazakísértük a zsinatelnök porontyát.
- Ki más lenne... - A vénasszony csőnya pilantásokat vetett Elsareára, felismerve annak jellegzetes ruházatát.
- Már mondtam az előző tizenötnek is, hogy nem megyek vissza. - kedvtelen kedvesem hideg pillantást vetett rá, a felismerés bármi jele nélkül.
- Nem is kell. Nem tudom ki maga és nem is érdekel.
- Akkor jó. Most elviszem a lányt, még ma sokat kell gyakorolnia. Köszönöm, hogy elkísérték. Ha akarnak, vehetnek italokat nálam.
- Emlékezni fogunk rá. Mondja meg von HImmelreichnak, hogy tartozik eggyel Reingardnak.
- Megmondom, hogyha erre jár. Vagy megüzenem a lánnyal.
Sarkammal megböktem lovam oldalát, amitől az engedelmesen megindult, maga mögött hagyva a vámpír tanítót és a zsinatelnök lányát.[/color]

A tanonckorszakom a hellenburgi ispotályban végre lejárt és én végre a hosszú hónap végére ismét úton voltam, hogy hazamehessek a Tünde Erdőbe. Bár viszolyogtam attól, hogy ismét találkozzak keménykezű anyámmal, sajnos nem tudok mást tenni, minthogy eltűröm az állandó szidalmazásait… hisz számomra nincs másutt hely, melyet otthonomnak nevezhetek. Ráadásul bármennyire is szigorú, tudom, hogy csak nekem akar segíteni… valahol nagyon mélyen legalábbis. Épp ekképpen a gondolatokkal a fejemben battyogtam előre, amikor is szemem egy kicsiny lányra lett figyelmes. Jó nem annyira pici, de talán még nálam is fiatalabb lehet pár évvel. Ahogy megtorpantam és kíváncsian néztem felé, szinte éreztem, ahogy a lányból sugárzott a feszültség. Látszólag össze volt zavarodva.
~ Vajon elveszett? Hm… meg kéne kérdeznem, nehogy itt vesszen szegény az erdőbe.
Így hát ezt a gondolatot követve, barátságos mosollyal az arcomon lépek oda a kislányhoz, hogy ráköszönjek.
- Szia. Eltévedtél?
- Igen… - néz fel szomorkásan.
Ekkor vettem észre a lába előtt lévő kosarat. Eleinte azt hittem piknikező kosár, de mikor közelebb értem észrevettem, hogy virágok és egyéb növények voltak benne. Kíváncsian pillantottam rájuk, de hamarosan ismét a lányra emelem tekintetem és közelebb lépek hozzá.
- Öhm... bár nem vagyok idevalósi, de azért, ha gondolod, segíthetek hazajutni. Hova szerettél volna menni? – kérdezem kedvesen.
- Hellenburgba haza... A mesterem nagyon mérges lesz, ha elkések... – feleli, majd miután végignézett rajtam hozzátett még valamit - Orvos tetszik lenni?
- Oh, pont onnan jövök, ha szeretnéd, elkísérhetlek odáig. – lelkesülök fel, hogy olyan helyre szeretne jutni, amelyet ismerek, majd egy ideig gondolkodóba esek a lány állításán, ám végül szomorkásan megrázom a fejem - Nem sajnos még nem. Bár tanulom, de egyelőre inkább még csak tanonckodok.
- A mesterem, Olga néni orvos. Ha megkéri, biztosan segít.
A lány felállt, majd meghajol hálásan, felém, mire én kissé elpirulva legyezgetek csak. Látszik rajtam a zavarodottságom. Nem voltam még hozzászokva, hogy így hálálkodnak nekem.
- Ugyan hagyd csak. Druida családból származom, nem szeretnék gondot okozni Olga asszonynak. Amúgy Miu Silverfalls vagyok. – mutatkozok be.
Végül odanyújtom a lánynak a kezem, remélve, hogy nem fél tőlem annyira, hogy ne fogja meg. Végül megfogta és én boldogan bólintok is, majd kényelmes tempót diktálva vezetni kezdem a lányt, vissza az úton, amelyen át jöttem. Nem bántam meg, hogy ismét meg kell tennem ezt az utat, mert lényegében ezzel jót tehetek más számára. És ez nálam mindig többet jelentett nekem, mint egy-két plusz munka.
- Én meg Sigarda vagyok. – mutatkozik be a lány is nagy lelkesen - Olga néni vámpír, szóval lehet, hogy tényleg nem tud segíteni... – egy kicsit végül elhallgat, szinte látszik rajta, hogy gondolkozik - Mit csinálnak a druidák amúgy?
- Szia Sigarda. – üdvözlöm, ám a kérdése kicsit meglepett… őszintén így hirtelen nem is tudtam mit mondjak rá - Hm.... jó kérdés... a mi családunk nemzedékek óta az orvostudományt kutatja és alkalmazza is ezt a tudást... de... hm... jó kérdés. - egy ideig még gondolkozok rajta, de végül megvonom a vállam és kíváncsi hangon megkérdezem, hogy váltsam a témát - És mond csak te is vámpír vagy?
Siga megrázta a fejét, ezzel is megválaszolva a kérdésem.
- Nem, én ember vagyok. De Olga néni nagyon kedves, szóval nem kell félni tőle mint a Fin..strer..blutt vagy milyen vámpíroktól
- Finsterblut igen. – bólintok, kicsit elgondolkozva - Olvastam róluk, bár találkozni szerencsére még nem találkoztam velük... Amúgy ne aggódj. Már születésem óta szanitécnek képeznek. Mostanra már a faj és a kinézet számomra már másodlagos szempont. Szerintem még egy démont is nekilátnék ellátni, ha sebesülten rogyna elém. - kuncogok fel viccelődbe, bár csak félig-meddig tréfálva.
- A démonok között is vannak jók! – jegyzi meg a lány fontoskodva - Ott van például nálunk Hellenburgban egy, aki gyerekeket tanít meg van egy kovács is.
- Látod? A faj se minden. Nem szabad előítéletesnek lenni. Hm... tényleg, akkor a néni kérésére jöttél ki ide? – jut eszembe a kérdés, a tanítójára utalva.
- Igen, minden harmadik nap hoznom kell friss növényeket. Azt mondta, hogy amikor még naaaaagyon régen gyerek volt, neki is ezt kellett csinálnia.
Kicsit furcsán nézek a lányra, majd a kosarába pillantok, egy ideig nézegetem őket, míg nem felismerés fénye gyullad a szemembe.
- Gyógynövények?
 - Igen! – emeli fel a kosarát.
 - Hm... tényleg nem csodálom, hogy eltévedtél. – nézem meg közelebbről a kosárka tartalmát, majd rámutatok az egyik virágra - Ez itt például tudtommal nem nő errefelé. Hú... azért amúgy le a kalappal Sigarda. Van benne jó pár olyan növény, amit még én sem ismerek, pedig már pici korom óta tanulok... vagyis... még kisebb. - nyomok el egy apró mosolyt saját testméretemre való viccelődés miatt.
Sigarda csak elmosolyodott és leengedte a kosarát.
- Nőnek itt azok. Vannak ilyen fehér kőromok, azoknak a közelében mindenféle van. Bár édesapám azt mondta, hogy olyan mélységizék lehetnek benne, de szerintem csak ijesztgetni akar.
Akaratlanul is megtorpanok, és komoly tekintettel nézek rá a lányra.
- Sigarda! A Mélységiekkel nem szabad viccelni. Ha édesapád úgy gondolja, legyél óvatosabb, hallgass rá kérlek. Rengeteg szenvedést okoznak nekünk ezek a lények, nem lenne jó, ha neked is bajod esne miattuk - legyintek felé szigorúan újammal, majd vonásaim ellágyulnak - De persze... azért reméljük, tényleg csak rémisztget.
- Áh, ha van is itt, meg tudja ölni őket. - vonja meg a vállát magabiztosan.
 Eközben feltűntek a célállomásra utaló első jelek, de kicsit morgós hangulatom miatt ezt kicsit későn veszem észre. Mindenesetre hamar megnyugszok egy sóhajtással, majd megcsóválom a fejem.
- Hát persze. - mosolyodok el a kislány bizalommal teli szavain, majd a város felé nézek - Hamarosan megérkezünk. Bár még kell egy kicsit sétálni. Szeretnéd, hogy elkísérjelek hazáig? – kérdezem őszintén.
- De édesapám tényleg meg tud ölni egy olyan mélységizét, már hármat is megölt. - mondja magabiztosan, szinte látszik rajta az önbizalom, majd persze utána rögtön témát vált - Igen, ha szeretné. Olga néninél jó italokat lehet venni, és van, amelyiket én csináltam.
- Remélem, nem szeszesitalokat akarsz rám sózni. - bököm meg viccelődve a kislány orrát, menet közbe - És igazán bátor és erős apukád lehet... milyen szerencsés vagy. - arcomon bár mosoly ült látni lehetett a szemembe a fájdalmat, miközben visszafordultam a város felé.
- Nem, csak az egyszerű gyógyital alkoholos. – úgy tűnt túl elővigyázatlan voltam és mikor meglátja, hogy hogy valami gondom van rögtön aggódva nézett rám - Miért tetszik szomorúnak lenni?
- Hagyjad csak nem fontos. - pillantok kicsit máshova, hogy összeszedjem magam, majd miután ez megtörtént visszafordulok hozzá - Amúgy meg csak óvatosan az alkohollal. Ha többet raksz bele, mint kelt a fertőtlenítő hatása nos... több ember kedélyét is feljavítja, amely újabb sérüléseket is eredményezhet.
- Azért már nem vállalunk felelősséget... – vonja meg a vállát - De ha baj van, édesapám segíthet, nagyon jó lelkész.
Elmosolyodok, de nem szólok semmit, csak csöndesen kísérem tovább. Nem tudtam mit mondjak még, így ha nem szólít meg nagy eséllyel egy darabig. Fejemben atyám elvesztésének fájó emléke. Nem szívesen gondolok vissza rá és úgy tűnt társnőm sem akarja piszkálni ezt a fájó emléket, melyért igazán hálás vagyok kicsit neki. Végül nagyjából fél órán belül el is értük a városfalat, ahonnan már nem én diktáltam a tempót, hanem Sigarda, hisz innentől, már nem tudtam hova kell mennünk. Végül, mint kiderült a lány nem is lakott olyan messze ideiglenes (volt) szállásomtól, így ha előbb ismertem volna meg, talán gyakrabban is összefuthattunk volna. Azonban alig értük el a „Rotmantel Orvosságok” feliratú boltot, szinte azon nyomban kilép egy idősebb nő.
- Sigarda von Himmelreich, hogy a frászban csatangoltál eddig? – förmed rá a lányra a nő, majd valamivel türelmesebben rám nézett - Köszönöm, hogy hazakísérte.
A kislányra nézek, majd vissza a nénire, majd bocsánatkérően meghajoltam, próbálva a kislány helyett menteni a menthetőt, észre sem véve, hogy a nő egy igen neves család vezetéknevét tette hozzá Sigarda által bevallott névhez.
 - Kérem, nézze el Sigardanak a késésért... szóval tartottam, pedig mondta, hogy sietős. Kérem, bocsásson meg neki nagyságos asszony. – esdekelek.
- Nem, nem haragszom, majd ledolgozza a pontatlanságot. Ha gondolja, vegyen valamit. – feleli erre komoran.
Bocsánatkérően nézek rá a társnőmre, majd vissza a nőre. Úgy tűnt csak még mélyebb slamasztikába csöppentem szegényt, ha tovább folytatom, de szívem egyszerűen nem hagyott nyugodni.
- Öhm... felelős vagyok a tanítványa késéséért... tudja én is ismerek egy-két gyógyfüvet... esetleg nem segíthetnék Siga késésének bepótlására? Rosszul érezném magam, hogy miattam került bajba... -  nézek bűnbánó tekintettel a nőre, ám ő csak megrázza a fejét.
- Nem szükséges. Amennyiben nem veszel semmit, el kell, hogy mondjam, nincs szabad helyem.
Szomorúan "oh"-zok egyet, majd egy ideig gondolkodóan nézek a lányra. Végül szomorkás mosollyal kifújom a levegőt, majd megszólítom.
- Megmutatod akkor azokat, amiket te csináltál? Mármint a gyógyitalokat. Hátha fel tudom majd használni valamelyiket otthon. Aztán majd küldök levelet.
Látszólag Siga rögtön fellelkesült, és alig tűnt el a bolt mélyébe, hamarosan szaladt is oda vissza hozzám. Felmutat egy kis gyógyitalt, egy közepes gyógyitalt meg egy robbanó keveréket. Mindegyiket ismertem.
- Ezek! – büszkélkedik.
Akaratlanul is felnevetek és a robbanó italra mutatok.
- Lehet ennek nem örülnének annyira a betegeink, ha ezzel szeretném meggyógyítani őket. Hm... Hehe… khm.. .milyen árban lenne a másik kettő?
- Kétszáz és ezer váltó. Kétszáz a kicsi, ezer az erős.
Egy ideig elgondolkozok, majd előveszem a kis tárcámat, melyet az egyik zsebembe tartottam, majd elkezdtem átforgatni benne a pénzt, megszámolva szépen.
- Hm... csak ötszáz váltó van nálam... így a kicsit megvenném. – motyogom a lánynak koncentrálva, majd miután kiszámoltam átnyújtottam a pénzt neki.
- Köszönöm! – feleli.
- Én köszönöm. Mod csak szeretnél róla levelet kapni, hogy milyenre sikerült, vagy bízol a tudásodba? - kérdezem mosolyogva, persze előre sejtettem a választ.
- Küldhetsz! - mosolyodik el ő is - Hellenblattból hoz ide a postás leveleket, csak címezd a Rotmantel Orvosságok-ba!
- Oh? Azt hittem biztosabb leszel magadba. - lepődök meg őszintén, de persze rögtön tovatűnik a meglepődöttségem és ismét barátságosan mosolygok - De akkor örülök. Élveztem ezt a kis beszélgetést, ritkán társaloghatok korombeliekkel. Ugye tartjuk még a kapcsolatot.... - kérdezem "bociszemekkel" a lányt.
- Persze! – feleli, majd a főnökasszony rosszalló pillantásai miatt kissé vöröses fejjel nyújtja kezét - Viszlát, Miu!

Megcsóválom a fejem és magamhoz rántom a lányt és jó szorosan megölelem, majd miután elengedtem megborzoltam a haját és integetve indultam el hazafele, miután biztonságba helyeztem a gyógyitalt. A városból kifele indulva azonban végig integettem az új barátnémnak, míg el nem vesztettem szem elől.

- ...szóval, éppen akkor van Brünhilda néni születésnapja, ahogyan Günther bácsié is, két nappal utána. Ez mondjuk kényelmesebb, hiszen még egyszer meg lehet járni, de kétszer évente... - magyaráztam Mikának a szerencsés egybeesést. Uticélunk Hellenburg, a déliek fővárosa, ott pedig egészen pontosan két nagyon régi barátom születésnapját fogjuk ünnepelni. Mérsékelt bulihangulatban. Ahogyan Fergus-t ismerem, nem fog minőségi rövidital nélkül érkezni az öccse születésnapjára. - Szóval én öt napra terveztem ott maradni, de ha szeretnél szétnézni a városban, maradhatunk egy hétig is.
- Még nem is tudom... - felelte Mika elgondolkodva - ...szerintem majd eldöntjük ha odaérünk.
Az ösvény mellett hirtelen egy apróság bontakozott ki az erdőből. Egy apró leányka volt az, hosszú fekete hajjal, és ezüst színű szemekkel meredt fel rám. A ruhái minőséget képviseltek, szinte tapintani lett volna kedvem az anyagát. Akárcsak az egyik kedvenc utazóköntösöm. Kár hogy nem azt hoztam.
- Héé, héé mi a baj, kislányom ? - kérdeztem tőle - Csak nem elveszítettél valamit ?
- Csak az irányt haza... - feleli szomorúan.
Kedvesen összemosolygunk Mikával, majd hagyom hogy odalépjen a kislányhoz, és szelíden megfogja a kezét.  
- Merre vezet az utad, apróság ? Apukám és én szívesen segítünk neked odajutni.
- Hellenburgba mennék... Köszönöm, néni és démon bácsi!
- Hohohóóóó. Milyen jól nevelt vagy te ! - ámulkodtam, majd könnyedén megindultam az ösvényen előre. Ez remek hír, egy helyre megyünk. Rendes lánynak tűnik, annak ellenére hogy démonnak nevezett. Faragatlanság ilyet mondani, hacsak nem tud valamit. Akkor pedig egy nem hétköznapi kislánnyal van dolgom. Egyenlőre nekem épp elég ha elhiszem, hogy ő csak egy kedves gyermek aki eltévedt az erdőben én pedig hazaviszem. Remek.
- Kérsz esetleg némi harapnivalót ? - fogta kézen őt Mika, majd felegyenesedett - Van néhány sütink is.
- Igen, köszönöm!  - bólogat boldogan. Mika háta mögé lépek, majd kiveszem a hátizsákjának tetején lötyögő száraz süteményt és megkínálom vele a leánykát. El is vesz egy süteményt, megszagolja, alaposan szemügyre veszi, majd beleharap. - Finom!
- Ez igazán jó hír, örömömre szolgál megsütni ha van valaki akinek ízlik. - válaszolom a leányzónak. Néhány lépéssel Mika mellett termek, majd belekarolva jókedvűen mosolygok magamban. - Szerintem megállhatunk enni valamit majd hamarosan. Csak nem nagyon emlékszek hogy merre volt itt az a tisztás, amelyet régen annyira szerettem.
- Régen ? - bök oldalba Mika a könyökével, élcelődve - Az negyven, vagy hatvan évvel ezelőtt volt ?
- Szerintem pont hatvanegy - hunyorogtam vissza rá. - De lehet hogy megvolt hetvenegy is...
Egyszerre nevettük el magunkat. Mika mindig viccet csinált belőle hogy hajlamos vagyok elfeledkezni az idő múlásáról. A hosszú démon-lét hátránya.
- Lehet, hogy olyan idős tetszik lenni, mint Olga néni... - szólal meg az apróság.
- Izé...igen, lehet hogy annyi vagyok. Bár szerintem picit idősebb is lehetek nála. - mosolygok rá - Bocsáss meg, elfelejtettem kérdezni a nevedet.
- Sigarda vagyok. És téged hogy hívnak, démon bácsi?
- Engem csak szólíts Sil bácsinak, egyébként Yrsil a becsületes nevem. Ő pedig mellettem Mika, a lányom.
- De a démonoknak nem lehet lányuk... - néz rám csodálkozva. Na te jó ég. Mennyit tud ez a lány...most ugye nem kell...izé...elmagyaráznom neki ? Mert hát...hogy is volt a méhecske és a virág verzió ? Izé...azt a mesét nagyon nem tudom...de hogy pont én... ?
- De bizony lehet ! - mosolygok rá hamiskásan - Csak tudni kell a titkos receptet hozzá.
- Talán démonnak csapnivaló, apának elsőrangú. - bök oldalba Mika, majd átkarolja a derekam, egy pillanatra nekem döntve a fejét. A lány csak zavartan néz ránk, majd tovább érdeklődik.
- Mit tetszenek dolgozni?
- Apa zenész. - előz meg Mika - Én pedig néha a kisegítője, néha a kibice vagyok.
- Mesemondó és vándorbárd, szolgálatára, kisasszony ! - emelem a kezem a mellkasomra, majd enyhén meghajolok.
- Én pedig alkimista leszek! - jelenti ki büszkén a Sigarda.
- Yeeeyy ! Gratulálok ! - tapsolok serényen. - Kemény elhatározás, de legközelebb ne gyere el egyedül kincsem, mert eltévedhetsz. Biztosan valaki most is aggódik érted.
- Csak a mesterem, legfeljebb. Olga néni nagyon szigorú.
- Ó, értem már. Anyukád és apukád merre van ?
- Dolgoznak. Rábíztak Olga nénire.
- Olga néni Hellenburgban lakik ?
- Igen, van egy kis boltja, nagyon profi.
- Ellátogatnák oda egyszer, bizonyára szép lehet.
- Hogyan kerekedtél ilyen messzire, onnan ?
- A mesterem megkért, hogy szedjek növényeket. - mutatja a kosarát, tele növénnyel.
- Hű, Cara biztos ismerné őket. - vakarja a fejét Mika majd alaposan szemügyre veszi a dolgokat. - Sajnos nem ismerek egyet se...de annak a pirosnak tudod a nevét ?
- Rafflézia. - vágja rá egyből.
- Hogy tudja, figyeled ? - bököm oldalba Mikát - Viszont senki sem jött veled egy ilyen hosszú útra ?
- Nincs olyan messze, sokszor voltam erre, de el még most tévedtem először...
- Sebaj, majd legközelebb tudni fogod az utat. Apa is eltéved néha... - sóhajt nagyot Mika. - ...esküszöm néha olyan, mintha azt hinné, hétszázötven tegnap lett volna.
- Héééé, én minden tőlem telhetőt megteszek ! - szabadkozok.
- Ti tényleg viccesek vagytok! - neveti el magát Sigarda.
- Kösz...önjük ? - kérdezek vissza meglepetten.
- Igen, igen!
- Csak jól kijövünk Apával, ennyi az egész.
- Én is nagyon jól megvagyok édesapámmal. Mindig sok érdekeset mesél és nagyon kedves.
- Igen, az apukák már ilyenek. Jövünk, és megmentünk, mesélünk, főzünk, sütünk, játszunk és...dolgozunk. Sokat. Dolgozunk. - merengtem el. - De, apukának lenni jó ! - mutattam fel a hüvelykujjamat és szélesre tártam a mosolyomat.
- Hát, ha minden igaz, én sose leszek olyan... Mika anyukája kicsoda?
- Öhhh...huhhh ? - néztem ki a fejemből - Hát...nem hiszem hogy ezt a kérdést most megválaszolom. Legyen titok, rendben ? - karoltam át Mikát.
- Lehet, hogy nem is Sil bácsi Mika apukája? - húzza résnyire a szemét - Apának mindig igaza van, szóval...
- Hát, bonyolult. Felnőttek eszének való talány amit kérdeztél. - mosolygok, mert valóban nincs kedvem belemenni az egészbe.
- Vagy talán vannak dolgok, amikről jobb ha nem beszél az ember? kérdezi elkomorodva Édesapám sokszor mondja ezt.
- Hagyjuk a témát. - nyög fel Mika, majd oldalba piszkál - Nézd azok már a város falai. Látszanak még innen messziről is !
- Nos apróság azt hiszem lassan megérkezünk. - szólalok meg, újra egy kis sütivel kínálva a leánykát - Vegyél még útravalónak !
A kislány mosolyogva nyúl le még egyet a remek házisüteményemből.
- Köszönöm szépen, Sil bácsi és Mika, édesapám hallani fog róla, hogy segítettetek, biztos meghálálja!
- Aztán vigyázz magadra ! - szólal meg Mika. - Ha Eichenschildben jársz, ne felejts el meglátogatni minket !
- Ha Hellenburgban jártok, mondjátok majd, hogy segítettetek Sigarda von Himmelreichnak, és biztosan kedvesek lesznek majd veled, Sil bácsi. integet ahogy sétál el Viszlát!

Zabos lassú ügetésben halad az úton, távolodva Hellenburg falaitól, épületeitől – távolodba Leontól, aki bizonyára néhány hónapig ágyba kötve fog feküdni. Legalábbis… Biztosra veszi, hogy az ottani orvosok nem fogják hagyni, hogy elhagyja nemhogy az épületet, de még a saját szobáját sem. A távozás oka pedig…
A félelem, hogy újra megtörik. Nem… Egyszerűen nem akar, elég volt már a könnyekből, a fájdalomból, de sajnos még nem válhat meg tőlük.
Beletörődőn sóhajt egyet, feladva, hogy úgysem kerülheti el ezeket a kitérőket. Rettentően örül annak, hogy Yrsil foglalkozik vele – ötlete sincs, mennyivel tartozik már annak az ezüstüstökűnek, de hogy sokkal, az biztos. Mindenesetre… Még gondolkodik, hogyan hálálhatná meg, egyelőre viszont nincs sok ötlete. Nem tud neki venni szép dolgokat, vagy épp Mikának, esetleg Carának, mert nincsen rá pénze. Csupán annyival szolgálhat, hogy visszamegy, megosztja velük az élményeit, majd… továbbáll…? Talán az lenne a legjobb, ha maradna, azonban egyelőre nem teheti meg. Majd ha Freyát visszahozta, majd ha… Esetleg… Miért is ne élhetnének ott együtt?
Halványan elmosolyodik a gondolatra, annak a békés időnek az elképzelésére. Milyen jó is lesz már, mikor nem kell foglalkoznia mindennel, ami nem ő, ami elüt tőle… Végre nem kéne rákényszerülnie.
Gondolatait egy sziklán üldögélő kislány látványa szakítja félbe. Lelassítja az alatta lépdelő hátast, kíváncsian szemlélve a csöppséget, majd gyorsan körbenéz, van-e a környéken valaki, de nem talál senkit. Egyedül lenne vajon? De mit keresne itt, ilyenkor? Erősen alkonyodik már az idő, ráadásul fiatal is, hogy a lakott részektől ilyen távolra merészkedjen… Különös.
- Eltévedtél? - érdeklődik hangosabban, átívelve a köztük egyre csökkenő távolságot.
- Igen... – érkezik a válasz szomorúan, egy ugyancsak borús bólintással kísérve.
Némileg hezitál gondolatban, mit is tehetne most, azonban ahogy a közelébe ér, úgy dönt, leszáll a hátasról. Kantárszáron fogva húzza maga után még egy darabig, még közelebb kerülve az eltévelyedett báránykához.
- A környéken laksz? – kérdez rá, esélyét látva, hogy talán el tudja vinni őt valamerre. Bár… Korábban nem járt jól egy kölyökkel… Úgy visszabeszélt, mintha jobban tudna nála mindent, holott csak egy kis taknyos volt. Meg is érdemelte a pofonokat, viszont ez a lány jóval nyugodtabbnak és elviselhetőbbnek tűnik, sőt, szerethetőbbnek.
- Hellenburgban – felel, mire meglepetten vonja fel a szemöldökét. Érdekes egybeesésé, elvégre pont onnan jött… Szándékában állt egy ideig kerülni, azonban így… Hát nem is tudja. Annyira még nincs messze, de azért mégis… Nem kéne… Még a végén Leon valamelyik démonismerőse elcsípi, aztán számon kéri őt a fiú nevében. Már ha megteszi, mert ebben sem biztos igazán.
- És mégis hogy kerülsz akkor ide? Nem inkább Hellenburg utcáin kéne rohangálnod? – folytatja a kérdezősködést enyhén félredöntött fejjel, értetlen vonásokkal, mert őszintén: valóban nem tudja kitalálni, mit is keres itt egy hozzá hasonló csöppség.
- A mesterem kiküldött növényeket szedni - emeli meg a kosarát, ami tele van a legkülönfélébb növényekkel. Ó, hát ez… Igazán érdekes. Ez már mindent megmagyaráz.
- Nocsak – csúszik ki a száján meglepetésében. - Ez azért elég meggondolatlan lépés volt tőle - rázza meg elégedetlenül a fejét. Igazat megvallva nem nagyon ért ehhez, csupán rövid ideig segített egy mesternek, aztán persze jött a tragédia, ami mindent megváltoztatott. Pedig ő is csinálhatná ugyanezt, még ha nem is felügyelet nélkül, elvégre Nebelwald meglehetősen veszélyes környék. Ha a tanítója el is küldte volna, anyja jóval aggodalmasabb volt annál, hogy magányos túrákra engedte volna.
- Tanonc vagy, ha jól értem, ugye? Alkimistának készülsz? – folytatja a csevegést, még puhatolózva, miféle szerzettel is hozta őt össze ezúttal a sors. Kinézetéből, viselkedéséből inkább tűnik egy átlagos lánynak, mint olyannak, akit megsegítve igen nagy értékhez juthatna hozzá – alapvetően nem lenne érdeke visszakísérni őt, de azért mégsem hagyhatja itt…
- Igen – bólint. - Olga néninél sokat lehet tanulni, már én is nagyon sokat tudok! – teszi hozzá egyre lelkesebben, amitől kénytelen halványan elmosolyodni. Irigyli azt a naivitást, amit talál benne. Irigyli a fiatalságát, a tudatlanságát – az egész életkörülményét, azt a felhőtlen, boldog magaviseletet, ami egykor neki is megvolt. Hol vannak már azok az idők…?
- Volt szerencsém korábban néhány alkimistához, derék munkát végeznek - biccent egyet elismerőn, majd Zabosra tekint. - Milyen viszonyban vagy az állatokkal? - fordul vissza érdeklődőn, eldöntve, ha már ilyen illedelmes és nyugodt kölyök, akkor visszaviszi. Ennyit megérdemel, na meg… Talán később, ha már rengeteg löttyöt képes lesz elkészíteni, hosszú-hosszú évek múltán, benéz hozzá, hátha egy kis engedménnyel odaad neki néhányat. Végül is nem is lenne rossz üzlet.
- Jóban – válaszol. - Ez a ló is nagyon szép – mondja aztán, majd leugrik a szikláról, odasétál a hátashoz, aki hagyja, hogy az ifjonc megsimogassa. Mondjuk hogy mi szépet lát rajta… Azt nem tudja. Nem mondaná soványnak ezt az állatot, nem is kövérnek – épp eléggé megdolgoztatja szerencsétlent ahhoz, hogy ne hízzon el, a lábai is kellően erősek már, viszont csak egyszerű barna színű egyszerre okos, mégis buta tekintettel. Tény, megbecsüli a táltosokat, mindegyik gyönyörű, ő is állandóan csak csodálni tudja őket, ha a helyzet is engedi… Szóval ilyen szemszögből még meg is érti, ugyanakkor semmi különlegessége nincs, amitől olyan kiemelkedően szép lenne.
- Ezt örömmel hallom - marad meg a mosoly, aztán eltűnődve néz az emlegetett város irányába. - Nincsen túl messze Hellenburg, és ekkora kitérő nekem is belefér – vezeti fel a témát óvatosan. - Mit szólnál hozzá, ha visszavinnélek?
Az első pillanatban csillogó szemekkel válaszol, amik egyértelművé és elrejthetetlenné teszik örömét.
- Megtenné? Tényleg? – Szinte hozzáképzeli, ahogy ugrál a hirtelen jövő boldogságtól, amitől némileg szélesebbé válik a mosoly az arcán.
- Természetesen – bólint. - Ha nem félsz a magasban... - üt rá finoman párszor a nyeregre, jelezve, hova is kéne majd felmásznia szükség esetén segítséggel. - ..., valamint egy kis gyorsaságtól, akkor hamar hazajuthatsz – közli tőle szokatlan, finom jókedvvel. Többször kéne bolondos társaságba járnia? Még az is lehet.
A lány nem tétovázik egy pillanatig sem: különös ügyességgel, gyakorlott mozdulatokkal ül fel a lóra.
- Bátor kölyök vagy - jegyzi meg továbbra is szélesedő mosollyal, és gyorsan felszáll a lány mögé. - Egyébként hogy hívnak? - indítja el közben a hátast Hellenburg irányába, némileg szaporább lépésre ösztökélve, hogy mihamarabb visszakerüljön a potyautas.
- Sigarda! – felel, megtartva az örömöt és gyermeki lelkesedést hangjában, és meg kell jegyeznie: érdekes név. - És a nekromanta nénit? – Ennek hallatán még a víz is leveri azon nyomban, ám a reszketeg kérdést, miszerint honnan tudja, hogyan érezheti ezt, megtartja magának. Talán… Túl nagy lenne már az ereje, csak nem vette észre? Mindenesetre hirtelen köpni-nyelni nem tud, és csak kelletlenül megvakarja a fejét.
- Alicia vagyok... - mutatkozik be az előbbiekhez képest kevésbé határozottan, elbizonytalanodva egy kissé, valóban vissza kell-e vinni ezt a lányt. Cseppet sem boldogító a tény, hogy ilyen korán felismerték, miféle szerzet…
- Hogyhogy nem... – kezdi a kérdést aztán mégis, ám félbeszakítja, és kis szünetet tart, míg megfogalmazza. - ... nem ijedtél meg? – fejezi aztán be. - Nem kifejezetten szokták kedvelni a fajtámat – teszi még hozzá kelletlenül.
- Hellenburgban is van sok - mondja egy enyhe zavarral - vélhetően nem érti, miért hozakodott fel Alicia ezzel, akinek azonban ez teljesen új. - Na meg édesapa barátja, Barth bácsi is az, ő pedig nagyon kedves.
Érdeklődve és meglepetten hallgat. Furcsa érzés kavarog a gyomrában, ahogy értelmezi: egy nekromantával létesített valaki barátságot. Nem, nem állítja, hogy lehetetlen, elvégre neki is vannak támogatói, még ha nem is feltétlenül érdemli őket ki.
- Hát ez igazán érdekes – motyogja talán kissé bizalmatlanul, gyanakodva. - De megnyugtató is. Legalább valahol nem ítélnek el emiatt - forgatja meg a szemeit szórakozottan, jókedvű félmosollyal, igyekezve elfogadni az előbbi néhány kis információtöredéket. - És mit csinál ez a Barth bácsi? Gondolom, ott helyben valamit – kíváncsiskodik, mert ez azért érdekes lehet.
- Barth bácsi kutató, nagyon erős nekromanta. – Hmm, ha így van, talán még valamit tanulhat is ettől a Barth bácsitól, ha olyan személy, valamint vannak nála elsajátítható tanulmányok. Már ha… Van egyáltalán bármi olyan, ami nem csak egy alap halálpapnak van meg. Bár ha úgy veszi…
- Azt mondják, hogy van egy olyan g-betűs izéje is.
Ettől egyszerre nevetne fel és állítaná meg a lovat hirtelen és kegyetlenül megdöbbenésében, végeredményben azonban csak arcára fagy a mosoly. Mi az… hogy egy ghoulja van…? Na meg… Barát… Valakinek a barátja, Hellenburg… Ghoul… Egyetlen olyan személyről hallott, akinek ismerőse egy ghoullal rendelkező halálpap, viszont elhamarkodott következtetés lenne, ha azt mondaná, hogy ez a poronty maga Esroniel leszármazottja. Elvégre… Bárki más is barátkozhatna vele, nem igaz?
- Akkor nem kéne ujjat húzni vele, úgy érzem... - jegyzi meg kesernyésen, és bár próbálna szórakozottságot erőltetni hangjára, egyszerűen nem tud – túlságosan sokkolja őt ez a dolog. - És az apukád? – fordítja a szót inkább a másik ismeretlen kilétére.
- Ő egy kiképző a templomosoknál, amúgy lelkész.
Megdobban a szíve, és rossz előérzete támad. Miért van olyan megérzése, hogy ez valóban a…
Mondjuk lehet bárki más is lelkész, csak ő paranoiás annyira, hogy mindenfélét beleképzeljen. Gyorsan el is kell űznie a gondolatot.
- Szokatlan egy barátság, legalábbis számomra. Lelkész és nekromanta... Azt hinné az ember, összeférhetetlenek - csóválja meg a fejét, bár bizonyára Délen annyira nem elképzelhetetlen ez a fajta kapcsolat – nem tudja. Ő főként az ellenszenvvel találkozik, a kitaszítottsággal, és csak az a kevés százaléka a társadalomnak az, amely ténylegesen elfogadja.
- És ha te felnősz, alkimista leszel? Vagy csak kíváncsiságból tanulod? – tereli tovább a beszélgetés fonalát másfelé.
- Igen, az leszek! - bólogat felettébb boldogan, és ettől ismételten megenged egy finom mosolyt. Tényleg irigyli őt… Jó családja lehet, jók lehetnek a körülmények körülötte, nem kell aggódnia… Bárcsak ő is ilyen lehetne…
- A templomi gyógyítók azt mondták, hogy nem lehetek katona, mint a nővérem, mert nagyon gyenge a testem, de a növényeket nagyon szeretem, így alkimistának jó leszek – magyarázza a lelkesedéstől gyorsan. - Édesapám is megengedte – teszi aztán hozzá.
- Szép cél, igazán szép - igyekszik az újra előtűnő keserű hangszínt eltűntetni, de nem sok sikerrel jár: tapasztalható a szavak mögötti fájdalom, bár ezt egy hozzá hasonló lány talán nem fog megérteni és észrevenni. Nem is baj. Nem kéne sosem megtudnia, miféle borzalmak léteznek itt. Nem kéne tapasztalnia, mi uralkodik bizonyos vidékeken. Milyen kegyetlen is a világ… Még nekromanták nélkül is.
- Katonáskodni egyébként szerintem nem is jó, fárasztó és feszültséggel teli. Ha tehettem volna, jómagam is inkább olyan irányban indultam volna el, akárcsak te – mesél ezúttal ő egy kicsit magáról, némileg viszonozva a gyerek nyitottságát. - Mostanáig érdekelnek a növények, de sajnos a lehetőségeim korlátozottak - vonja meg a vállát végül, beletörődve, hogy nem adatik meg minden, amit szeretne. - Mindenesetre - sóhajt egyet, elfújva a fájdalmas emlékekkel teli témát. - Támogatom ezt az ösvényt, szóval csak ügyesen - engedi el egyik kezével a szárat, hogy a lány hajába túrjon egy rövid időre, aki jól viseli Alicia nagy megkönnyebbülésére. Nem nagyon ért a gyerekekhez.
- Ha beértünk a városba, Olga néninél vehet italokat. Én is sokat csináltam belőlük, már tudok robbanósat is! – folytatódik a fiatalos szeszély, ami üde foltja kínokkal teli életének.
- Robbanósat? Elég veszélyesen hangzik – jegyzi meg többnyire vidáman. - Venni meg majd... Hát ha lesz egy kis összespórolt váltóm, biztosan benézek, egyelőre sajnos másra kell tartogatnom – magyarázza, ezzel finoman elutasítva a vásárlás lehetőségét. Tényleg fontos lenne előtte összekapnia magát, elvégre indulás előtt adott Leon gyógyíttatására is némi összeget, hát most újabb kiadással próbálkozzon meg…?
A városkapu lassan feltűnik a láthatáron, ami jó jel. A nap vészesen ereszkedik a felszín alá, és hamarosan sötétségbe borítja az egész vidéket – jó lenne mihamarabb a biztonságot nyújtó falakon belülre érnie.
- Ahogy látom, hamarosan megérkezünk... – hunyorog a távolba, megbizonyosodva arról, hogy valóban épületeket lát. - Ha elirányítasz Olga nénihez, odáig még elkísérlek. Jönnek majd érted, hogy hazavigyenek?
Nemlegesen megrázza a fejét, a következő pillanatban pedig a szavak is megérkeznek:
- Nem fognak, és megköszönném.
Ez bizony kellemetlen.
- Nem? Nem félnek, hogy ilyen későn történik veled valami? – méltatlankodik látványosan, mire újabb nemleges fejrázást kap, és tényleg nem hisz sem a fülének, sem a szemének, hogy egy ilyen csöppséget hagynak az este folyamán elkóricálni. Ha ő anya lenne… Hát… Valószínűleg sosem lesz az, de ha más rokonával lenne, mondjuk Freyával, akkor őt sem hagyná ilyen kicsiként csak úgy egy ekkora város egy pontján. Nem kockáztatná meg.
Hamarosan az épületek közé érnek, és amerre a kislány mutat, arra vezeti a hátast. Nem hajlandó ismételten lerakni egy istállóban teljesen feleslegesen kidobni újabb és újabb csilingelő érméket a rövid ideig tartó gondozásért, és ha már úgyis megy gyakorlatilag azonnal tovább, nem is lenne sok értelme. Csak lerakja a lánykát azon a helyen, ahol szeretné, aztán megy is tovább, ismét hátrahagyva ezt a vidéket.
Egy "Rotmantel Orvosságok" feliratú nagyobb házhoz vezeti őt, ami valahol a külső gyűrűn álldogál. Itt megállítja a lovat, mire az ifjonc leugrik, következőnek pedig egy sápadt, öreg, de még jó fizikumban lévő idős vámpírhölgy siet ki. Vélhetően ő a tanítója, ami egy pillanatra meghökkenti – annyira nem ártotta bele magát az itteni ügyekbe, így meglepi az itteni laza kezelés. Nekromanták a városban, vámpír tanítók… Sokkal nyitottabb szemmel kéne járnia.
- Sigarda von Himmelreich! – károgja idegesen, és ha nem lenne Alicia arca így is elég sápadt, akkor már régen falfehéren üldögélne tovább a lován, így viszont csak elkerekedett szemekkel figyeli a lányt.
- Hányszor mondtam neked, hogy ne időzz kint soká! – rivall rá a lányra, de ő láthatóan magára sem veszi. Biztosan már hozzászokott ehhez a fajta viselkedéshez – egy idő után ő is immunissá vált az ilyen szidalmazásokra.
- Hoztam növényeket meg vásárlót! – közli aztán, és ennek hallatán az asszony rá emeli pillantását, majd biccent egyet, vélhetően a hálája vagy bocsánatkérése jeléül, a nekromanta pedig meghökkenten eszmél fel.
- Sajnálom a gondot, amit okozott. Vehet esetleg italokat, kedvezményesen.
A fenébe… A gyengepontot azonnal megtalálta, a kedvezményt pedig egyszerűen nem tudja visszautasítani, elvégre ez afféle soha vissza nem térő lehetőségnek számít. Hol juthat még olcsóbban hozzá bárminemű italhoz? Hát gyakorlatilag sehol, mert nem tud olyan szolgálatot tenni, aminek köszönhetően ez lesz az eredmény. Most, vagy soha.
- Nos... Nem, igazán... Nem okozott gondot, egyáltalán - nemlegesen megrázza a fejét, mosolyt erőltetve az arcára. - A vásárlást pedig... - Pár pillanat erejéig elgondolkodik, majd beletörődőn sóhajt: most van itt a lehetősége egy olcsóbb beszerzéshez, még ha kissé húzós is lesz az ezt követő néhány hét, talán hónap. - Körbenézek, aztán meglátjuk, mire futja - száll le ő is, és találva egy ideális helyet lova kikötésének, gyorsan odavezeti a hátast. - Egyedül fog hazamenni? - bök állával a lány felé, a vámpír felé intézve a kérdést, míg a csomóval foglalatoskodik.
- Persze – válaszol teljesen természetesen, Alicia számára furcsa könnyelműséggel. - Bár néha eljön érte a nővére gyakorlat után – teszi még hozzá, mintha csak megnyugtatni akarná őt. - Fele áron viheti az italokat – tér az árakra azonnal, kissé talán siettetve a vásárlást.
Követi be a kis épületbe az asszonyt, mire megcsapja orrát a növények különféle, kellemes, valamint ismerős illata. Egy darabig nézegeti a fiolákat, megszemlélve az árakat, gyorsan számolgatva, mennyiben is fog fájni egy-egy fiola, és kelletlenül tapogatja az erszényét, mikor megpillantja a számára is használhatónak tűnő üvegcsét és annak tartalmát. Ez bizony kegyetlen lesz…
- Gyakran indul haza ilyen későn? - érdeklődik még, kissé húzva az időt, vacillálva, végül aztán rámutat az Éjcseppekkel teli fakkra. – És azt vinném akkor - veszi elő a váltókat, és az asszony kezébe ejti azokat. Hogy mire fogja felhasználni a mérget, egyelőre még halvány fogalma sincsen, de hogy valamikor hálás lesz azért, hogy van neki ilyenje, az biztos. Talán még…
Ahhoz előtte a közelébe kéne kerülnie, egyelőre ez azonban csak egy kósza álom.
- Mindig – felel. - Keményen fog dolgozni, akár a zsinatelnök lánya, akár nem. – Valahogy a „zsinatelnök lánya” kifejezés úgy hat, mintha egy tőrt nyomnának a gyomrába. Mondjuk a korábbi eseményeket tekintve talán nem kéne csodálkoznia rajta… - Köszönöm – veszi el a pénzt, átnyújtva cserébe a mérget.
- De legalább alapos képzést kap – mosolyog halványan. - Én köszönöm - biccent egyet, és elteszi az üvegcsét, oldalára fűzi azt. Körbepillant, keresve a helyiségben a kislányt, és hamar meg is találja annak törékeny alkatát. - Remélhetőleg még találkozunk. Vigyázz magadra hazafelé - mosolyog rá, mire integetés a válasz, aztán ismét a néni felé tekint, akitől a lánykához hasonló mozdulattal köszön el. A nő biccentése az utolsó, amit még lát, aztán kilép az épületből, hogy hosszabb időre tényleg maga mögött hagyhassa Dél fővárosát.

//A pénzt [1500 váltó] levontam magamtól.//

* Einburg fontos település, ebből kiindulva kellett odautaznia valamilyen jelentős levélkézbesítés okán, majd menten vissza is a válasszal. Ez persze napokkal ezelőtt történt, immáron lassan otthon volt, ahogy lova patkói alatt suhogva moccant néha a kevésbé kijárt csapás avaros földje. Kivételesen nem a főútról csatlakozott be a Kurtzi rengetegbe, maga sem értette, mégis miért tett így, bár leginkább ahhoz lehetett a dolognak köze, hogy kicsit fel akart fedezni, s a frissen kitaposott, valószínűleg valamilyen vadász vagy erdész használta járás némi kaland lehetőségével kecsegtette, mely egyébként természetesen aligha lelhette meg itt Hellenburgtól pár kilométerre, de az ember persze álmodhatott. Itt ott őz nyomát vélte látni a tájon, nem volt sem vadorzó sem nyomolvasó, de a lerágott-hántolt kéreg, s a földben hagyott páros nyomokat még ő maga is felismerte, ám ez persze nem hordozott magával nagy csodát, mi több, igen hétköznapi volt. Amit már nem talált ennyire megszokottnak, az a csapástól úgy 15-20 méterre lévő méretes erdei szikla volt, ami csak oly furcsán egy gyermeket tartalmazott magán. Furcsa és visszás kép volt, pláne, hogy a gyermek még csak nem is elfnek tűnt, nem ebből a távolságból, azokat többnyire valami megérinthetetlenség hűvössége fonta körbe, míg a lány leginkább... elveszettnek tűnt, talán. Lábával jelezte az alant mozgó állatnak, hogy álljék meg, majd kezét szájára tapasztva kiáltott annak irányába. A kölyök a szavakra azonnal meg is fordult.
- Mi járatban erre az asszonyság, az erdő közepén?
- Eltévedtem...
* Nem lepődött meg különösebben, mi több, egészen fel volt készülve arra, hogy a gyermek csak eltévedt, ám véletlenül sem értette, egyáltalán mit keresett itt, nem parasztleánynak tűnt, akit gombát gyűjteni küldte, az megtalálná az utat ebben a csöpp kis rengetegben. Akárhogyan is, leszállt Kohleról, s kikötötte azt egy vékony nyárfa oldalához, majdnem szétnyomva egy poloskát a folyamat során, amit végül óvatosan hessegetett arrébb, hogy ne rontsa ottan a levegőt feleslegesen. Arcára derűs kifejezést erőltetett, nem mosolyoghatott persze véletlenül sem, udvariatlan lett volna a fogait mutatni, s csak annyit érhetett vele, hogy megijesztené a gyermeket, így csak óvatosan, nyugodtan közeledett felé (Pont, mintha csak egy kóbor állat lett volna), kezét kinyújtva az irányába, pedig se nyalóka, se cukorka nem volt benne.
- Hát azt látom, de hogy kerültél ide? Veszélyes hely ám az erdős egy gyer... egy hölgynek.
- Annyira nem, sokszor küldenek erre, de el még sose tévedtem...
* Tétován rázta meg a fejét, nem küldött volna gyereket csak azért sem ide, a közeli erdők valóban relatívan biztonságosak voltak, ám az erdő már csak erdő, a vadon már csak vadon, a banditák pedig olykor ostoba közelségbe merészkednek a városhoz, épeszű szülő jobban óvatoskodna... Akárhogyan is, megfigyelte a gyermek vonásait kissé. Felégetett mezőként terült el sűrű fekete haja tarkóján, szemei pedig ezüstös tükrökként mutatták a gyermeteg őszinteség és tehetetlenség tagadhatatlan tényét. Arcformája emellett aranyos, de mégis határozott volt, régi idők hősei ugrottak be fejében, azok markáns vonásaival, elkeverve egy rétegnyi lágysággal, mely roppant ismerőssé ám mégis idegenné tette számára a teremtményt.
- És honnét érkeztél? Valamelyik közeli kis faluból? Esetleg Kurtzdorfból?
- Nem, Hellenburgból... A mesteremnek viszek növényeket. mutatja fel a kosarát, ami tele van különböző növényekkel.
* Szeme kissé áttáncolt ruháin, egészen szépek voltak, tényleg a mostani Hellenburgi színvilágnak felet meg, s makulátlanságuk azon tényt borítékolta, hogy talán nem bármely ágról szakaszthatták a gyermeket. Kicsiny kosarában növények, többségüket nem ismerte, amit igen, azt se, ám amik eddig puszta gaznak tűntek, hamarást misztikus tinktúrák és őrdöngős porok alapjává váltak.
- Hellenburgba-e... Nos, én is arra utazok, ha akarod elviszlek. Szereted a lovakat?
- Igen, és nagyon szépen megköszönném!
- Hát jól van. Gyere velem.
* Fejében gondolatok cikáztak, főleg azon a sémán, hogy mit is tett volna Oswald most. Sose látta gyerekkel még a férfit, de úgy sejtette, hogy nagyszerű érzéke lehetett a kölkök kezelésére, s valahogy elsiklott a tény felett, hogy leginkább személyes példából juthatott erre a feltételezésre... Akárhogyan is, kinyújtott a kezét a leánynak, aki elfogadta a gesztust. Furcsának és idegennek találta a tapintást, de nem tulajdonított semmi rosszat feléje, s csak elsétált az állathoz, eleinte kicsit rosszul kimérve a lépéseket (Már-már rángatva a kölyköt), ám idővel sikerült rájönnie, milyen az, ha nem ő kicsi a templomosok mellett, s lépteit némiképp szűkítette, végül óvatosan hasonulva a Sigardához, mert mint kiderült, így hívták. 
- Én Sigarda vagyok, a vámpír nénit hogy hívják?
* Egészen gyorsan mászott hát fel a nénilét lépcsőin, nem zavarta egyébként a megszólítás véletlenül sem, ám természetesen némi meglepetést okozott számára. Korán lett volna ahhoz, hogy a korával foglalkozzék, vámpír években alig volt 10 éves!
- Hildének, ha neked úgy jó, Sigarda. Szép neved van, hogy becéznek?
- Ardának szoktak, vagyis a nővérem. A többiek mindig kimondják végig a nevem. Katona tetszik lenni?
- Olyasmi. Ott segítek, ahol tudok. Te?
* Nem kellett sok időnek eltelnie, ott álltak az állat előtt, mely izom és csont hatalmas hegyeként magasodhatott a gyermek (és ő maga fölébe is). Tűnődve nézett le a Ardára majd Kohlera ismételten, hogy végül segítségének felajánlása mellett döntsön.
- Segítsek?
- Én alkimista leszek, vagyis már az vagyok, csak kezdő még.
* Végül nem kellett segítenie, a gyermek úgy pattant fel a hatalmas állatra, mit akit egyenesen nyeregbe teremtett a Jóisten. Alkimista hát... Ez meg is magyarázta egészében azt, hogy a mestere minek küldte gazért, s most így, hogy annak saját szájából hallotta, minden kételyt eloszlatott.
- Óha, az nagyon komoly elfoglaltság.* Nekitámasztotta csöppet a lándzsát a ló szerszámzatának, felpattanva arra, majd magához véve ismételten a felszerelést. *  - Nem nehéz megjegyezni annak a sok gaznak, meg mindenféle vitriolnak, rubekutyafülének a nevét?
- Nem, annyira nem. Nagyon szeretem az ilyesmit, és mivel katona nem lehetek, mint a nővérem, muszáj valami jót csinálnom.
- Óh, a nővéred katona? Hol szolgál? Lehet ismerem őt.
* Csöppet megpaskolta az állat oldalát, amire is az engedelmesen megindult a jelzésre, óvatosan lépkedve az ösvényen előre, mely úgy látszólag egy száz, másfél száz méterre becsatlakozott a rendesen kijárt kereskedőútra. Sóhajtott. Ennyit a kalandokról, igaz, már összeszedett egy gyereket, most már csak egy zsák váltó és két mitikus fegyver hiányzott.
- Templomos lovag, de még csak gyakornok. Brynhildr a neve. Az egyháznál tetszik szolgálni, vagy a hadseregnél?
- Hmm... Még nem volt szerencsém találkozni a testvéreddel, de biztos nagyszerű gyakornok lehet, hallottam már róla sok jót. * Utóbbi némiképp ferdítés volt, semmit se tudott Hildrről a létezése kivételével, de nem árthatott, ha kissé megdicsérték, sem neki, sem a gyereknek. Az idősebbik testvérek legyenek hősök az ember szemében. Kohle közben lassan de biztosan haladt, kiérve a biztosra döngölt, gyökerektől és rejtett övektől mentek útra. Óvatosan sarkantyúzott rajta, amire is kimért ügetésbe kezdett szemének fénye *  - Nem is tudom, talán úgy fogalmaznék, hogy Hellenburgot szolgálom.
- Mert a nagynéném is a sereg tagja, őt lehet, hogy tetszik ismerni, ezredes a rangja.
* Hogy ezredes... Ez lényegében már lassan meg is magyarázná a gyermek kiállását és megjelenését. Nem ismerte igazán a rangokban lévő embereket, nem mindet, természetesen nem sejtette véletlenül sem, hogy kihez lehetett köze.
- Hát, ha ezredes, akkor szerintem még a civilek is ismerhetik. Mi a neve?
- Skadi von Himmelreich.
- Ki gondolta volna, maga a Vashölgy.
* Csöppet ismételten megfigyelte a gyermek vonásait, már amennyire tudta így a lóról. Valóban emlékeztette kissé a Himmelreichokra, sejthette is volna, hogy a korábban emlegetett jellegzetes hőskori formák nem csak ágról vagy valamilyen kisnemesi bokorról lettek szakajtva.
- Igen. És nagyon erős is! Anya mesélte, hogy egyszer csak úgy, puszta kézzel a földhöz vágott egy elszabadult bikát!
- Hogy egy bikát! Akkor tényleg erős lehet.
* Nem volt meggyőzve, mennyire is hihetett igazából azon történeteknek, amiket néha hallott az ezredesről, s mivelhogy sose volt lehetősége találkozni vele, nem is bizonyosodhatott meg igazán róluk... Ellenben ha csak a fele is igaz volt, igen félelmetes harcos lehetett, nem olyasfajta nő, akinek az ember igazán keresné a rossz oldalát.
- Szeretnéd, ha kicsit sietnénk vissza? Megsarkantyúzhatom a lovat, s se perc alatt ott lehetünk a városban, csak akkor vigyázni kell, meg ne harapd a nyelved
- Siethetünk, hátha akkor nem kapok ki Olga nénitől... A Rotmantel vámpírok bizony félelmetesek néha...!
* Óh, a Rotmantelek! Sosem tudta igazán szeretni őket, s ha igaz is, voltak köztük is jó emberek, talán több is mint a rossz, tapasztalata velük örökké belevésődött az elméjébe, farkast se vadászik az ember a fészkében, bármely másik vámpírnál s kész bolondságnak tűnhet az ilyesmi.
- Rendben, akkor siessünk. A Rotmantelek tényleg félelmetesek, de a végén ők is csak jót akarnak! Ha kint maradnál este az erdőben, az rosszabb lenne, mint egy verés.
* Megsarkantyúzta a lovat, amire is Kohle kenterbe váltott. Tudtak volna jobban sietni is, de nem akarta nagyon meghajtani szegény párát, ellenben mindenképpen haladni akart, mert a csipogó csevetelés egyre jobban bántotta fülét és nyugalmát, ha aranyos gyermek is volt, a végén csak úgy viselkedett mint a kortársai, s sosem volt különösebben elegendő a türelme hozzájuk. Szerencsére egyébként Arda megértette a dolgot, s hallgatott, ahogy sebesen haladtak előre. Az erdő mezőbe váltott házakkal, a házak kisebb falvakba folytak egybe, majd végül kövezett úton felsejlett a távolban Helleburg bősz kapuja, s annak hatalmas tornya, mely most is Bábelként emelkedett a fellegek ködös rétegeibe. Kissé lassított, a gesztust a gyermek azonnal táncra hívásnak vette, majd meg is szólalt, mondandójával csöppet mosolyra görbítve a lány egyenesre fagyott száját.
- Tudom már ki tetszik lenni! Hilde von Nebelturm, Hellenburg Védelmezője, igaz? Édesapám mesélt magáról! A lándzsája tényleg tud beszélni?
- Óh.  * Szólalt meg kissé meglepetten *  - Tényleg az lennék. A Zsinatelnök az édesapád?
- Tud.
- Igen, ő az. * Hallgatott el pillanatig, majd rácsodálkozott a fegyverre * - Csókolom! Hogy hívják?
* Immáron harmadára futtatta végig szemeit a fekete erdők alatt megbúvó lejtőkön és hegyeken... Szakasztott apja volt a gyerek, el nem múló jókedve is kissé görbített tükörként mutatta a Zsinatelnök mindig vidám, ámbátor közel sem tökéletesen betaláló humorát.
- Sejthettem volna. * Ismételten elmosolyodott, figyelve a fogaira, s lemondóan tekintett a lányra, majd menten utána a fegyverre is *  - Nem érdemes vele beszélned, mert megállsz tőle a fejlődésben.
- Szervusz, Eckbertnek hívnak. Nem akartalak megijeszteni korábban, de nagyon hasonlítasz az apádra.
- Tényleg? Köszönöm szépen! Szeretnék egy nap olyan erős lenni, mint ő meg anya! Hogy tetszett a lándzsába kerülni?
* A kapuőrségnek csak intenie kell, szerencsére a palást helyette is beszél s gond nélkül bent tudhatja magát a városban, az egyik kapunegyedben. Emellett ide eljutni könnyebb volt, mint a hatalmas világvárosban navigálni, s így végül ahhoz fordult segítséghez, akitől jelenleg útmutatást kaphatott esetlegesen.
- Minden bizonnyal csak idő kérdése. Hol lakik a mestered?
- Az eléggé hosszú és ijesztő történet, jobb nem mesélni róla.
- Itt a külvárosban, "Rotmantel Orvosságok" az üzlete.
- Hmm... Melyik kapu felé fekszik az üzlet?
- A keletihez közel.
- Rendben, akkor a keletinél...
* Fordított egyet az állaton, s teketóriázás nélkül rátért a város egyik körkörös összekötőútjára, mely a megszokott vásárnapokhoz illő képet mutatta: Szenvedve erőlködő kereskedők tolva próbálták öszvéreiket útnak indítani, gyermekeik pedig játékosan futkároztak körbe, ritka csemegeként tisztelve az édességeket, melyeket nem túl gyakran kaphattak. Puszta szerencsének hála még keresgélniük se kellett, egy fertály harmadáig baktattattak kényelmes lépegetéssel, ahogy végül az említett üzlet látványosan bújt ki az épületsorból, előtte vén, de szálfa boszorkánnyal. Meglehetett már vagy 150 éves, ennek ellenére mégis jó kiállású asszony volt, s aligha hozhatott szégyent küllemére a kor. Biccentve köszönt csak a vámpírnak, ahogy az erős, de mégis lágy hangon kiáltott a előtte ülő gyermekre, aki látszólag kissé megmerevedett a dologra.
- Sigarda! Hol a frászban csatangoltál eddig?
* Az asszony szemei a gyermekről reá szaladtak, nem igazán tudta kivenni azok nedves, kék mosódásából, hogy mi is járhatott a fejében, ám hangja tagadhatatlan hálát cipelt, mely nem is volt meglepő. Bajban lett volna, ha kiderül, hogy elhagyta a Zsinatelnök szemének egyik fényét.
- Köszönöm, hogy elkísérte. Esetleg vesz valamit?
- Igazán semmiség. Veszélyes tájék az erdő egy gyermeknek, néha még a felnőttek is elvesznek benne.  * Nem tudott jó szemmel nézni a dologra továbbra sem, ám ennek ellenére nem kívánta firtatni a javasasszony tanítási módszereit. *  - Köszönöm, de jelenleg nincs szükségem semmire.
- Ez esetben Isten áldja, és vigyázzon magára, húgom.
- Köszönöm, csakúgy kendnek. *  Még biccentett egyet, majd a gyerekhez fordult * - Arda, te pedig figyelj jobban oda az irányokra legközelebb, s említsd meg Atyádnak, hogy üdvözletemet küldöm neki.
- Viszlát, Hilde néni! Isten óvja!
* A kis Himmelreich még integetett egy keveset, ahogy lovát megpaskolva lassan elindult tovább az összekötőn. Érdekes találkozás volt ez, tagadhatatlanul csodás termést hozott az ismeretlen csapás... Ám valahogy mégsem tudta kiverni a fejéből a tényt, hogy vajon mit is mesélhetett Esroniel róla.

Kényelmes tempóban sétált az országúton. A talaj sima volt, az idő derűs, a fák árnyékot adtak és még a szellőt is megfékezték. Halk madárdal árnyalta be a beszélgetését a mellette sétáló vámpírral... igen, Lia mint mindig, most is egy párhuzamosan futtatott érvelés segítségével próbálja őt menekülésre ösztönözni.
- ...a harmadik fejezetben viszont ugyanazt a pecsétet írta le, egyedül az árnysűrítő stigma a szegélyén volt más, mint a démoni változat. Démoni pecsétet csak démon tud olvasni, biztos vagyok benne, hogy valami más formulát kell ahhoz az idézéshez használni.
A beszélgetés kettejük között egy varázslatokkal foglalkozó könyvről szólt, amit mindketten olvastak korábban. Több helyen ködösen fogalmazott az író, így most egy kellemes eszmecsere keretein belül beszélik át annak kétes pontjait. Már éppen mondta volna a fiú a következő állítását, amikor észreveszi a a lányt, ahogy magányosan álldogál az út mentén.
~ Elkóborolt volna?
Nem gyakran látni gyerekeket egyedül az erdőben bandulkolni, de különösebben nem izgatja fel a dolog, látszólag nem tévedt el, majd hazatalál. Inkább csendben figyeli, miközben elmennek mellette.
Mina viszont kissé látványosabban, nagy kerek szemekkel bámulja a lánykát, ahogy beérik, fokozatosan fordítja utána a fejét, kissé zavartan, de még inkább kíváncsian és értetlenül. A kislány látszólag tudomást sem vesz a két utazóról.
~ Ne vegye észre, csak ne vegye észre...
- Hm... Gerard - szólítja meg kissé remegő hangon - Nem feltűnő ez egy kicsit? Olyan elveszetten álldogál itt...
~ Ha-ha-ha! - mondta a lány kárörvendően.
- Igen, én is láttam - szólal meg vidáman, a szavaiban erős szarkazmussal - gondolod meg kéne kérdezzük, mit csinál itt?
Egy becsmérlő pillantást kap válaszul.
- Mi van, ha jön valami... rossz ember, és... valami rosszat akar csinálni vele? Persze lehet, hogy nem, lehet, hogy egyáltalán nincs veszélyben, lehet, hogy vár valakit, aki mindjárt jön, de... nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy... – fejti ki kapkodva.
Gerard erre az okfejtésre ijedt arccal, kicsit talán megjátszva magát válaszol.
- Igazad van! Még a végén jön egy pap és megkereszteli. - mondja a legnagyobb komolysággal.
Odasétált a lányhoz. Lehajolt, hogy a fejük egy szintbe kerüljön, majd megszólalt.
- Szia. Eltévedtél talán?
- Igen. - bólogat szomorúan
Sóhajtott egy hatalmasat magában. Mégsem hagyhatják itt, lehet egyszer meg fogja nekik hálálni. És ha az ember örökké él, érdemes pár jótakarót is összeszedni... na meg persze olyan embereket is, akik kedvelnek.
- Merrefele laksz? Elvezetünk oda.
Minának okozott némi meglepetést a fiú ajánlata. Ő talán nem akart vele ennyit bajlódni, csak elvezetni a helyes erdei út felé és útjára engedni.
- Hellenburg külvárosában. Tényleg segítenének?
- Óóó, hát az egy... nagy és híres hely. Már Hellenburg. Persze, miért ne? Nem hagyhatunk csak így itt. És elég... messze vagyunk onnan, nem? Hogy kerültél ide egyébként, mi szél hozott? – kérdezi Mina zavarodottan, vagy inkább csak sokkolva a hirtelen jött feladattól.
Érdemes tudni, hogy ők ketten egyszer már keveredtek hasonló helyzetbe, amikor két gyerekre kellett vigyázniuk. Még most is tisztán emlékszik rá a démon, mennyi fejtörést okozott nekik annak idején a páros.
- Növényeket gyűjtök a mesteremnek! - mutatja fel boldogan
- Ahamm... és ilyen messzire küldött?
- Csak itt voltam a romok környékén. - mutat el egy irányba, ahol fehér angyalromokat láttok
A romok hallatán Gerard izgatottan kapja fel a fejét, hogy alaposan szemügyre vegye az ősi épületet.
~ Te, ezek eddig is itt voltak?
~ Hááát... én nem láttam őket.
~ Majd később visszanézünk.
- Könnyedén el tudunk jutni Hellenburgba - mutat egyik kezével a város irányába.
- Ro... romook... – válaszolja a vámpír démon társához hasonlóan félig transzba esve. - Óh. Igen, persze, könnyen. Elvezetünk.
- Összeszedtél már minden növényt, amit kért a mester?
- Igen, mehetünk.
- Akkor ne is vesztegessük az időnket, induljuk.
- No és miféle ez a mester? – kérdezi kissé zavarodottan Mina.
- Alkimista, én is annak tanulok. - mondja büszkén
- No hát erre gondoltam. De nem féltett, hogy egyedül elküldött ide a romokhoz?
- Nem, sokszor voltam már itt, meg ő is fiatal korában.
- Ahhoz képest nem tűnsz valami magabiztosnak. – kapcsolódik be hirtelen ő is a beszélgetésbe. Eddig csak csendben hallgatott, nem szokása fölöslegesen beszélni - Na de elég a bájcsevejből, ez a hely elég mogorva tud lenni éjszaka. – sürgeti két útitársát.
- Mert ha nem beszélgetünk, akkor könnyebben megússzuk a bajt, vagy mi? Nem értem a logikát – hangzott tőle a válasz.
- Apropó, hogy is hívnak?
- Sigarda a nevem, és a vámpír néninek?
- Hehehe... öhmm... – vörösödik el - Te jó ég. Néni, Hát nem vagyok én még olyan öreg. Izéé... Mina vagyok.
- Hé, vámpírnéni! - szól oda kuncogva - Nem meséled el azt a régi mesét a Fisterbut család megalakulásáról. Sokkal jobb olyantól hallani, aki át is élte!
- És a varázsló úrnak? – szólítja meg a kislány Gerardot.
- Jómagam Gerard volnék, ifjú hölgy - válaszol hasonló udvariassággal, ezzel némiképp kifigurázva saját mondatát.
~ Honnan tudta, hogy varázsló vagyok... ennyire meglátszik?
~ Feljegyzés magadnak: vegyél valami normális kinézetű ruhát.
- Olga néni, a mesterem naaaagyon öreg vámpír már, Mina néni nem néz ki olyan ráncosnak meg... hát... öregnek. – próbál mentegetőzni a kislány
- Az Finsterblut. És... áh, mindegy.
Úgy tűnt, mintha kicsit ideges lett volna a hallottaktól. Talán csak megpróbálta visszafogni magát, hogy ne a gyerek előtt csináljon jelenetet. Mulatságos volt nézni.
- Hogy egy vámpír a mestered is? Az igen. Egy alkimista vámpír. Melyik családból való, ha szabad kérdeznem?
- Rotmantel. Már nagyon rég óta Hellenburgban él.
- Hűűű.... ha. Nem semmi. Izé, akarom mondani, remek, már megint ismétlem magam. Akkor nem vagyok meglepve, hogy... alkimistatanoncokat képez. Tényleg, vannak társaid?
Figyelve Mina reakcióit azonnal eszébe jut, mennyire ellenszenves a Rotmantel család egy igen jelentős hányada. Ő még nem is találkozott olyan képviselőjükkel, akinek a szeméből ki ne lehetett volna olvasni a kegyetlenség sötét szikráját. De azért reménykedik benne, hogy ez a mester a jobbik fajtából való. Már csak azért is, mert előreláthatóan be kell menjenek hozzá.
- Csak én. Mindig csak egyet fogad. Az előző tanítványa már végzett, most a Királyi Kutatóizé tagja.
Érdekes dolog lehet ez a „Királyi Kutatóizé”. Vajon hogyan lehet oda bekerülni?
- Ahamm, kutatóizé. –válaszol hasonló döbbenettel Mina - Te is a kutatóizé tagja leszel?
- Nem, én édesapámnak szeretnék segíteni. - mondja boldogan.
Közben a távolban feltűnnek a város falai ahogy kiértek az erdőből. Szerencsére se banditák, se az ordas farkas nem támadta meg őket útközben.
- Hmm. És ő mivel foglalatoskodik?
- Templomosokat képez, egyébként lelkész.
- Nagyon fog nekünk örülni... – jegyzi meg ironikusan. A drágalátos apuka odáig lesz, ha megtudja, hogy egy démon és egy vámpír kísérte haza a gyerekét... bár, róla még nem tudják, hogy démon.
- Nem szokott értem jönni, a nővérem jön általában.
- A nővéred, ő... ő is lelkész? – kérdezi Mina zavarodottan.
- A nővérem templomos lovag. Vagy is csak lesz, egyelőre még 14 éves csak.
- Hoppá. Nahát, igencsak nagy... hmm.... jövő elé nézhettek, ha minden igaz... – vakarja meg a vámpírnő a fejét kissé idegesen - Öcséd vagy bátyád van?
Gerard egyik kezét a homlokára támasztva szörnyülködik a párbeszéd egyre zavarbaejtőbb fordulatain. Hogy nekik pont egy lelkész és egy templomos rokonát kellett elkísérniük... még szerencse, hogy délen nem ugranak rájuk reflexből az egyház tagjai.
- Nincs más testvérem. Unokatestvérem az viszont sok van, édesapámnak nyolc, anyának pedig 3 testvére van.
~ Tiszta szerencse... amilyen szerencsénk van a másik testvér meg von Himmelreich bérgyilkosa volna.
- Ejha. Ők is ilyen templomosok lesznek...?
Mina próbálja szóval tartani a kislányt, amit a démon nem igazán tud megérteni. Nem lehetne csak csendben sétálni és gyönyörködni a tájban?
- Erre azért elég kicsi esély van - mondja, mielőtt még belemennének a részletekbe.
- Igazából kettő az, három meg lelkész... Igazi családi dolog ez nálunk. – cáfol rá szinte azonnal a gyerek - Anya is templomos, bár ő keresztes volt régen. közben megközelítik a városkaput. Már tisztán kirajzolódik a körülötte tébláboló hatalmas tömeg.
~ Tiszta szerencse nekik, hogy megtörtént az egyházszakadás... bár ki tudja, lehet cölibátussal is összehozták volna.
- És te hogy-hogy alkimistának tanulsz?
- Ahamm. – helyesel Mina némiképp megbabonázva, ahogy a szokatlan család képe megjelenik lelki szemei előtt.
- A templomi gyógyítók azt mondták, hogy gyenge a testem. Szerettem volna valamit csinálni, édesapám pedig tudta, hogy szeretem a növényeket, és elvitt Olga nénihez, ez olyan négy éve volt.
- A mágiához sem kell túl nagy fizikai erő - jegyzi meg.
Szegény Mina biztos azt gondolhatja, amint megérkeznek már mászhat is rá a máglyára.
- De a mágáival szerezhetsz magadnak fizikai erőt - egészíti ki Mina állítását, miközben helyeslően bólogat.
Így viszont talán előbb Gerardot égetik el helyette.
- Öööhm.... - elmosolyodik. - Végül is igen. Meg elementálisat, de hogyne. Meg nem kell feltétlen olyan közel menni senkihez.
- Nem szerettem a varázslást annyira, hogy ezt tanuljam. Szeretnék csak az embereken segíteni...
Közben megérkeznek egy "Rotmantel Orvosságok" feliratú helyhez. Nyilván jó helyen járnak, mert a kislány még nem említette, hogy máshova kéne menniük, mert ez nem az a bolt.
- Nos, azt végül is mágiával is le... – kezd bele, de aztán gyorsan abba is hagyja, amint belépnek az ajtón - Oh, itt is volnánk?
Gerard nyelt egy nagyot, amikor meglátta a cégért.
~ Meg ne szólalj!
Liának meg sem kellett szólalnia az gondolatai egy pillanat alatt elkezdtek szimfonikus zenekar módjára szólni a fejében.
- Ez az a ház, igaz?
- Ez az, igen, köszönöm szépen.
Mire befejezi a mondandóját, egy nagyon öreg, de még jó kiállású Rotmantel hölgy lép ki az ajtón, és ráteszi a kezét a lány fejéjre.
- Sigarda von Himmelreich, ajánlom, hogy jó magyarázatot tudj adni arra, miért is késtél és miért kellett másoknak idáig kísérni!
A kislányt nem igazán zavarja a dolog, csak kínosan nevet halkan. A nő rátok néz
- Sajnálom a gondot, amit okozott. Esetleg szeretnének venni valamit?
- Üdvözöljük, hölgyem, nagyon szívesen segítettünk a kisasszonyon, nem okozott gondot... Venni? Nos, nem tudom, szükségünk van-e valamire... – néz rá kérdően, mintha a név hallatán összezavarodott volna.
Gerard nyugodt légzésszámmal, mit sem sejtve jött be az ajtón. Ám amikor meghallotta a lány nevét, abban a pillanatban lefagyott az arcáról a mosoly.
~ Himmelreich?!
~ Még jó, hogy nem egyenesen a kedves rokonsághoz mentünk...
Legszívesebben ott helyben vetett volna egy keresztet ha nem tudta volna, hogy szörnyű émelygést kap tőle... igen, a démonlét sem fenékig tejfel.
- Nekem nincs, talán majd később visszanézek. – válaszol tökéletes nyugodtsággal leplezve döbbenetét.
- Rendben, ez esetben minden jót, és köszönöm, hogy elkísérték a haszontalan tanítványom.
- Nem is vagyok haszontalan, tudok már robbanós italt is csinálni! - fújja fel az arcát aranyosan.
- Robbanó keverék, te balga! Megnézném, mi lenne ha meginnád! - koppint a fejére - Köszönd meg szépen!
- Azért minket ne robbants fel lehetőleg - nevetgél zavartan.
- Köszönöm, Mina néni és Gerard úr!
- Igazán nincs mit... azért... hordozz valami térképet magaddal máskor, ha... növényeket gyűjteni mész... vigyázz magadra, Sig... - köszönt volna el, de valamiért elharapta a mondata végét...na vajon miért?
Gerard némán biccent a lánynak.
- Sok szerencsét a tanuláshoz. Egyszer még látjuk egymást.
- Viszlát! – integet, ahogy elhagyják az épületet.
Egyszer biztos... ő ráér, van ideje.

Rendben, köszönöm, hogy visszahoztátok a lányom, bár nem is tudtam, hogy eltűnt. Mindenkinek jár érte a 150 xp, valamint aki vett italokat, az vonja le a váltót és írja jóvá a tárgyakat!

Ozy említette, hogy csúszik, így ő még írhat utólag, csak a többieket nem szeretném megvárakoztatni az xp-vel.

(Valamelyik kolléga írhat ki újat!)