Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)

+5
Hilde von Nebelturm
Tertullius
Lamia von Nachtraben
Cedrick von Nebelturm
Robin Holzer
9 posters

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Go down  Üzenet [7 / 8 oldal]

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Bocsánatkérően Ericre mosolyog.
- Nem a barátom - feleli.
Hogyisne..
Visszapillant maga elé a földre. Figyelmesen megszemléli még egyszer a kopasz kis föld foltot, a szálakat, a határait, mennyire porhanyós a föld, aztán int Friedrichnek.
- Figyelj a hátunkra, barátom. Ha mégsem a mi sírásónkkal lenne dolgunk.
Nem, nem felejtette el a szellem intését. És nem szeretne meglepetéseket. Ezért is nem akart egyedül jönni. Egy Schwarzjäger pedig.. Nem tudja hányszor fogja még megköszönni a Sorsnak.
Maga is a kardja után nyúl, a kezébe véve azt, ahogy óvatosan közelebb lép a szálakhoz. Hátranéz a válla fölött, biccentve egyet Friedrich-nek. Ha a férfi is készen áll, akkor még egy lépést tesz a sír felé, és dobbant néhány határozottat a föld tetején.
- Sírásó!

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Cedrick von Nebelturm:
A tubusból hirtelen süvíteni kezdett a levegő. Hangos nyögés hallatszott alóla, ahogy módszeresen remegni kezdett a föld. A talaj megrepedezett, ingott, majd akjár a vakondtúrás jövetele előtt, lekezdett málani.
- Az nyomorultságos kutya verje meg! - káromkodott valaki egy ordasat a föld alatt.
A földből egy kéz tört elő. A kezet egy törzs követte, végül pedig egy vézna, beesett arc kúszott a földből elő. Az arcát alig lehetett látni, eltakarta a föld. A ruhája módszeresen át volt a kosszal áztatva, a tagjai pedig remegtek, hogy a bújkálás után ismét megmozdította őket.
- Ne bántsanak kérem, én csak egy eltévedt paraszt vagyok... - tette magasba a kezét, ahogy kinyitotta apró, ráncos szemeit.
Aztán körbenézett. Döbbenet ült ki az arcára.
- Mi a...hát ti nem a poroszlók vagytok?

Határidő: 2021.01.05.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos

Béta. Úgy tűnik, a grófnőék elrendezetlen ügyébe botlottünk véletlenül. Remek. Sikerül továbbra is tartanom magam, így az idegen válaszára nem forgatom a szemem, még csak nem is sóhajtok. Valahol inkább megkönnyebbülök egy pillanatra: legalább valakinek ismerőse az alak. Nem ismerem a közös történetüket, de nem is tartozik rám. A találkozás azonban nem tűnik valami örömtelinek.
- Hogy... hogy van még... életben? - kérdezi a grófnő és vagyok annyi ideje katona, hogy a gesztusaiból felismerjem: támadni készül. A levegő egy szempillantás alatt lesz feszültségtől sűrűvé, s valamennyien felkészülünk arra az eshetőségre, hogy összecsapásra kerül sor, ám ez végül nem következik be. Az alak visszalép, majd egy sóhajtás kíséretében sarkon fordul.
Eddig lopta az időnket, nekünk kéne itt sóhajtani.
- A mi ügyünket majd később lerendezzük - veti oda Wilhelminának - Remélem tudsz addig hallgatni rólam.
- Ha addig nem csinál semmi olyat, ami miatt... meg kéne változtatnom a véleményemet...- sóhajt a grófnő - Legyen. Valami oka biztos van, hogy eddig békén hagyott minket.
Az elsők között pattanok nyeregbe. Akár megérte, akár nem, mihamarabb vissza kell érnünk a táborba.

Úgy néhány órára lehetünk a tábortól mindössze, mikor a grófék emberének kérdése belevegyül a mocsár fagyban is párás levegőjében. Általában jól bírom a hideget, ez tagadhatatlanul olyan előnyöm volt, melyért hálás voltam a szülőföldemnek, de azért mostanra már várom, hogy kibújhassak a jégbörtönből és a tűznél kissé átmelegedhessem.
- Szerintetek hazudott?
A grófnőre pillantok. Őneki kell tudnia a választ. Úgy tűnik, mindenki más is így gondolja.
- Attól tartok, nem. Ez a nyavalyás pont olyannak tűnt, mint aki bárkit túlél. És ha Mina nem szeretne összeverekedni vele most... akkor én sem.
Bólintok egyet. Bár kezdettől fogva nem éreztem úgy, hogy bízhatnánk ebben az alakban, valami mégis azt súgta, hogy sajnos nem egészen sületlenségeket beszél.
- Nyitva kell tartanunk a szemünket, amint visszaérünk - szólalok meg halkan - Egy apró gesztus is elég lehet, hogy az áruló felfedje magát előttünk, de nagyon figyelmesnek kell lennünk. Én a magam részéről mindenképpen késleltetném a táborhelyről való továbbhaladást, vagy más felsőbb utasítás végrehajtását, nehogy túl későn jöjjünk rá, kiben nem bízhatunk.
A fiú nem nyugszik.
- Az is gyanús, ha hárman háromfélét jelentünk. Azt mondom legalább egymás közt egyezzünk meg, mennyit fogunk ebből a fejeseknek elárulni.
De legalább megvan a magához való esze. Így belegondolva, ő valóban katona lehet, mintsem holmi kalandvágyó jobbágylegény.
- Én azt mondom, jelentsük azt, amit találtunk, az elesetteket és a lerombolt falut. Mivel minket az előttünk járókról nem értesítettek, mi dolguk, csak azt láttuk, ahogy sietve távoznak, mondhatjuk, hogy őket követtük, ami igaz is.
- Hát, ami engem illet, én csak a grófuraméknak felelek. De ha egy tiszt kérdőre fog, ennyit mondok csak.
Azért a száját megzabolázhatná, meglepően sokat beszél.
Egy sóhajtásnyi idő múlva a két gróf tekintete találkozik, majd a sötételf töri meg a csendet.
- Azt hiszem, magyarázattal tartozunk mindannyiuknak. Ha ez az alak az, akinek mondja magát, már volt vele egy összeütközésünk. Órákig tartott, és azt hittük a végén, hogy halott. Egy nagyhatalmú kultista, így akármi ő most, csak nagyon nagy erővel és összefogva van némi esélyünk ellene.
Kultista, ez igazán remek. Aggodalmas arccal ráncolom a homlokom a váratlan hírre. Talán ez megmagyarázza a trollok tetemén talált furcsaságokat is.
- De most békésnek tűnt.-  jegyzi meg Wilhelmina, mire is Damien szigorún pillant rá - Jól van, én se örülök neki, hogy újra látom! Mégis furcsa békésen beszélgetni azzal, akit elvileg már megöltél egyszer.
- Elég lesz, ha ennyit mondanak. Az ügyünk vele talán majd folytatódik, de Önöknek nem kell, hogy több köze legyen Bétához. - zárja rövidre a dolgot a sötételf.
- Különös. Bizonyára nem lehetett ártó szándéka, könnyedén kelepcébe csalhatott volna minket. Nem tudom, hogy miért akarna segíteni nekünk, vagy inkább önöknek, ha ellenségek voltak, de talán most valóban nem is számít.
- Na igen - tette hozzá Gilbert. Visszavonom magamban, hogy eszesnek tituláltam. Ostoba tökfilkóként viselkedik, még ha helyesel is velem. Példát vehetne Alfredról, aki nála jóval magasabb rangban van, mégsem szól közbe percenként.

Így visszafelé már nem érződik annyinak az út, mint odafele volt. A tábor még mindig áll, azóta őrségváltás is történt és mostanra az utakat is vigyázzák. Megérkeztünk.
- Vajon van időnk enni jelentés előtt? - kérdi a sötételf egy sóhajtással kísérve - Éhen halok.
Elmosolyodom.
- Mikor eljöttünk, még volt a vacsorából, ha jól sejtem, maradt még. Csatlakozzanak, ha nem sietnek annyira. Én úgy gondolom, van még időnk.
Jócskán elment az éjszakánk ezzel a találkozóval, kérdéses, hogy megérte-e egyáltalán, de az egészen biztos, hogy ha már aludni nem volt lehetőségünk, valami ennivalót mindenképpen magunkhoz kell vennünk, hogy erőnk legyen a naphoz. Szerencsére nem válik üressé az ígéretem, a vacsorából valóban maradt még. A tűznél megmelegítjük és elkölteni is van időnk. Jólesik az átfagyott tagoknak különösen.

Pár nap múlva jutunk el a tengerig. Üdítő felfrissülés a sós szellő a mocsár bűze után.
- Jól van, Sárkány, jól van - paskolom meg a lovam nyakát, ahogy megkönnyebbülök immár, minthogy a nehezén túl vagyunk és itt kevésbé valószínű, hogy a lábát töri.
- Jól van emberek, dologra! - ordítja valamelyik tiszt - Ne feledjétek, nem kagylót szedni jöttünk. Itt biza egy erőd fog állni, mely utat nyit nekünk a tengerre!
Nos, addigra remélhetőleg már nem itt leszek, hanem újra otthon.
Hellenburgban.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Hazudna, ha azt mondaná nem fut végig a hátán a hideg a nyögésre. Mégiscsak a föld alól mászik elő valaki. Valami.. Hátrál néhány lépést, maga elé emelve a kardját. Nem tart tőle, hogy rávetődnének a nehéz földréteg alól, de ki tudja. A káromkodás jelzi, hogy türelemmel kell lennie. Valaki valóban kászálódik. És már látja is a kezet, az arcot..
Eltévedt paraszt?
Nem tudja, hogy nevessen-e, de meglepettség sem ül ki az arcára. Eltévedt paraszt, meg a fenéket. Kivel akarja ezt megetetni a földalóljött? És miért? Ha ez az ő sírásójuk, aki a lángesőt küldte, így akarná elterelni magáról a gyanút..?
- Milyen poroszlók? - engedi lejjebb a karját. Mégiscsak beszélgetni akar.
Nem veszi le a szemét a férfiról, csak remélni tudja, hogy Friedrich figyeli közben a környezetüket. Ritka alkalma egyike, ha másra bízza.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Cedrick von Nebelturm:
Ordas nagyot köp az idegen, ahogy levakarja a sarat az arcáról. Egyszer megperdül, s felvillantja, a kosz és sár alatt egy meglepően jó kidolgozású kivert bőrlemezekből álló vértet visel. Kopogtat rajta egy kicsit, úgy hullik le róla a maradék sár. A lyuk mellett egy botért nyúlt, arra támaszkodik meg. Talán a rejtőzködés, talán csak a kora, talán a tény, hogy olyan vézna, de elgyengült a bújkálásban, s meg kellett támaszkodnia.
- Patkányok keresnek, ki akarnak nyírni. - nyögött egy nagyot - És te, öcsém? Mesélj, hogy találtál rám, ha már azt is tudtad, miféle szerzet vagyok - emelte meg ősz szemöldökét, hogy alaposabban szemügyre vegye Cedricket.

Határidő: 2021.01.17.



//Oswaldnak és Minának pedig, mivel megírták a legutolsó körüket egyben ideje korán érkezik a jutalmuk. Gratulálok a küldetéshez, amelynek során 300 TP-vel, 3000 váltóval gazdagodtatok, s az alábbi tárgyakat leltétek, mialatt egyenes vonalban meneteltetek a sárban
Oswald: ezüstszirom, gránát, ektoplazma, fekete gyanta, ezüst.
Mina: üvegérc, azurit, gránát, éjtükör, gargoylevér
Gratulálok még egyszer, és hajrá mindenkinek, ami még nem írta meg a maga körét.//

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Nem teszi el a tokba kardját. Gyenge, vézna, de vért van rajta, támaszkodik, de sosem árt az óvatosság. Nyugodtan engedi le maga mellé a fegyvert, de azért elles Friedrich felé, hogy mit csinál a Schwarzjäger, amíg a öreg nyög egyet.
Hogy találta meg..
Kis híján felsóhajt hangosan. Ez egy hosszú történet, és ha belekezd Friedrich talán tényleg lököttnek fogja tartani. De elvégre.. talán tényleg az.
- Kaptam egy kis segítséget a holtaktól.
Vallja be habozás nélkül.
- Azt a sírásót keresem, aki a tűzesőt küldte.
Az öreg arcát fürkészi figyelmesen, nem akar elmulasztani semmilyen érzelmet, ami átfut rajta.
Mozdulatlanul áll, nem tervez támadni, nem agresszív a tartása, ő tényleg csak beszélgetni akar.. De mégsem árt felkészülni, ha a sírásó megugrana.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Cedrick von Nebelturm:
Nem volt rejtély, az idegen meglepődött azon, amit Cedrick mondott. Megfáradt sóhajjal foglalt helyet egy nagy kövön, de nem mielőtt türelmesen, lassú ütemben párnát készített volna ülepének egy nagy kupac száraz, lehullott levélből.
- Na, ez meglepett. Nem sok halottról tudok, aki szóba állt volna bárkivel, hacsak nem parancsolják neki.
Ideges volt, amit Friedrich is észrevett, mert attól a ponttól le sem vette róla egy pillanatra sem a tekintetét.
- Az a halott nyilván annak reményében küldött, hogy elteszel engem láb alól. Sokan kívánnak engem halottnak a túlvilágról. De had szögezzem le, ne én voltam, aki ezt a "tűzesőt", vagy hogyan nevezted rátok eresztette. - sóhajtott egy nagyot.
Friedrich a háta mögé nyúlt. Látszott rajta, hogy már készül fegyvert rántani.
- De ha beavatsz a részletekbe. Talán tudok segíteni. Ismerem a környék sírásóit, s tudom, melyik terület kinek a felségtere.

Határidő: 2021.02.01.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Elnézi a helyezkedő öreget. Felverték az álmából. Valakik elől határozottan bujkált a föld alatt. Hibernált.
Nyugodtan kergetik egymást a gondolatai. Öreg. Mh. Ideges. A halottaknak parancsolnak. Lehet, hogy elvétették? Hogy ott, éjjel, a bozótosban volt az ő sírásójuk, és ez az öreg tényleg csak.. A halottaknak higgyen, vagy az élőknek? A holtaknak, akik holtan kívánják látni ezt a sírásót is.. Valamiért.
Az ő kezében lóg a kard. Friedrich óvatosabb. Friedrich helyette is óvatos. Figyel. De mivan, ha.. Nem, azért annyira féleszű, hogy ne fusson át az agyán a gondolat, hogy a Schwarzjäger talán megtámadná. Látott már csúnyább dolgokat is. Nem, nem teszi el tehát a kardját, csak lógatja nyugton. Sosem lehet tudni. A sírásót nézi maga előtt.
A szavaira kíváncsian dönti oldalra a fejét.
- És honnan tudjam, hogy nem a holtaknak van igazuk, és pont a jó sírásóval állok szemközt?
Aki megpróbálja kihazudni magát a helyzetből, mert okos..
Friedrich nyugtalankodik mögötte. Nem baj, legyen csak nyugtalan. Amíg meg nem támadja az öreget, csak legyen a kezében fegyver.
- Szükségem van bizonyítékra, ami nem hagy kétséget, hogy a holtak hazudnak.
Nyitott a hallgatásra. Kérdés, hogy az öregnek van-e elég jó mentsége.. És persze, hogy hajlandó-e beszélni.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

A mocsár egy makrancos, kegyetlen szerető volt, aki zsírszagú ödémás karjaival ölelte magához a kiszemeltjeit, minden távozó lépésnél jobban szorítva. A kompánia igen menekülni próbált volna ebből a redves pokolból, de jelenleg még a cél se volt a szemük előtt, csak a végtelenségig nyúló jeges malaj, ami bár befogtadta magába a csizmáikat, utána nem is nagyon engedte. Mögöttük pár méterrel egyébként a sár már magába is fordult, ami jól mutatta, hogy mennyire is idegenek voltak ebben a latyakos börtönben.

Amikor úgy hatott, hogy már rosszabb nem lehetett, a sereg letért a (néhai) útról, s a téli sásba fordultak be, ahol a zöld, néha mellkasig nyúló deres levelek egy egészen új dimenziót kölcsönöztek a borzalomnak. Az ember minden lépés után egy fagyos csókkal volt gazdagabb, s ha nem volt szerencséje, vágással is. A sorok hangosak volt az elégedetlenkedők tömkelegétől, akik szitkozódva köszönték a hadvezér döntését, ahogy egymás és egymás után vágta végig a szabad bőrfelületeket a nádas. A mocsárnál csak egy rosszabb dolog volt: a téli mocsár. Néhányan bele is zúgtak a lápba, ami aztán némi járás után reájuk is fagyott, mint valami súlyos réteg. Nem irigyielte ezeket a nyomorultakat, de magát sem. Miért nem rendelkeztek legalább annyi előzékenységgel az ellenségeik, hogy nem egy istenverte ingoványban voltak?

A sereg végül megtorpant, ahogy az élcsapat kutyái szagot fogtak az ingovány büdös közepén. Jó kutyák lehettek ezek bizony, hogy ennek a bűzös, nedves pokolnak a közepén is kiszagolták az ellenséget, akik vélhetőleg verébugrásssal közlekedhettek a nagyobb csomó füvek között. A nyomolvasók végül az utazók tagadhatatlan nyomaira bukkantak, s így már biztosak lehettek benne, hogy jó úton haladtak. Vegyes érzelmek áradtak végig a seregen: mindenki megütközött volna már ellenségeikkel, de közben senki sem kívánt feltétlenül találkozni az ismeretlen métellyel. Sokan csapdát sejtettek, s ő maga is ezen az állásponton volt, ez pedig nem tetszett neki. Aki csapdát állított, mérföldekkel jobban fel volt készülve, mint az, aki éppen belesétált.
– Na, végre valami fejlemény. Remélem az ellenségnek is legalább annyira meggyűlik a baja ezzel a pokoli hellyel, mint nekünk... – morogta Sigrun. – Ha mégsem, akkor elég nagy bajban vagyunk. A mocsár nem éppen a legjobb hely a csatázásra.
– Reméljük. Nem szeretnék csatározni mocsárbéliekkel a mocsárban. – nem folytatta, esze ágában sem volt igazán belegondolni. Ismerte a történeteket a mocsárban élő emberekről. Veszedelmes harcos volt, aki ilyen térségben edződött, s még veszedelmesebb rajtaütő.
Végigsimította a maga mellett száron vezetett állatot. Világért se kívánta terhelni ezen a saras terepen, nem volt ilyesmi lónak való, s nem kívánta azt, hogy esetleg eltörjék a lába. Sok dolgot elviselt volna most, de ezt nem.

Akár jó lehetőség is lehetett volna ez a megpihenéshez, de hamar kiosztották, hogy kik is lesznek az előörsök tagjai, s Sigrunnal ők is ezekben a csoportokban végezték. Egy részről megtisztelőnek érezte, hiszen csak rátermett katonákat osztottak ilyesmire, de emellett kissé keserűen is fogadta, hogy gyalogolhattak tovább a dagványban.
– Hölgyeim, fület mereszt! – szólt fel egy túlbuzgó altiszt. – Erős a gyanúnk, hogy az ellenség a közelben ólálkodik. Hogy minél előbb elérjük a tengerpartot, meg fogjuk kerülni őket. A maguk feladata lesz találni egy tiszta utat, ahol el tudjuk a szekereket húzni.
– Talán az lenne a legegyszerűbb, ha visszafordulnánk, és ahol még szilárdabb a talaj, ott másik irányba fordulunk. Ingoványosban járható utat keresni olyan, mintha egy tűt akarnánk megtalálni egy szénakazalban... – kérdezett vissza Sigrun az altisztnek.
– Sajnálatos módon az ellenség is gondolt erre. Akkor fedeztük fel őket, amikor letértünk az útról. Pontosabban azért tértünk le, hogy el tudjuk kerülni őket. Egyéb kérdés? – válaszolt sietve.
Elhúzta egy kissé a száját a hallottakra, úgy tűnt, hogy egyáltalán nem harcosokhoz való munkát szántak nekik, mi több, olyasmit, ami a lehető legmesszebb volt ettől. De munka volt, s nem volt szándéka sem kimászni alóla, sem pedig másra kenni.
– Uram, sok parasztot toboroztunk a seregekbe, akik akár egyenesített kaszával is jöttek, csakhogy Délt szolgálhassák. Most végre megtehetik ezt: harcban aligha erősek, de a szekereknek való út megtalálásához nincs is alkalmasabb ember, mint ők. Hadd jöjjön velünk pár tapasztalt földműves. Egy eszes paraszt szeme többet lát, mint egy szakasz katonáé.
– Nos...semmi akadálya. – válaszolt kissé meglepetten a tiszt. – Valaki konkrétra gondoltál? Egy régi barátra?
– Nem, attól tartok nem ismerek senkit ilyesmit. Esetleg te, Sigrun? – nézett bajtársára.
– Hm... – mérlegelt egy keveset a férfi. – Nem. Nem hinném, hogy lenne itt bárki ismerős. Bárkinek örülünk, akinek szorult némi ész a fejébe.
– Hát, azt nehéz lesz kiszűrni. – gondolkodott el az altiszt, majd végül megadta magát. – De meglátom mit tehetek.
A férfi ellovagolt, s úgy egy fertályóra múlva visszatért, immáron egy másik emberrel az oldalán. Azonnal érezte rajta, hogy paraszt lehetett, ha igazából nem is az a fajta, aki a legkeményebb munkákat végezte a földeken. Járásában viszont volt valami ruganyos, amiból már most azonnal sejthető volt, hogy jobban ismerte a járást, mint bármely katona.
– Nekik kéne segíteni. – intett az altiszt a csoportjuk irányába.
– Nevem Robert Halsch – biccentett, majd közébük lépett. – Ha kell, tudok segíteni utat keresni a mocsárban.
– Nem egy vadász az ipse, de járt el az ártéri nádasba lőni. Ennél közelebbi nem lesz. – folytatta ismét az altiszt.
Ahogy közébük lépett a férfi, felmérte egy picit. Valahogy jó érzése volt róla. A déli síkság földje hírhedten rossz volt, ezt még a bolond is tudta, ám a rajta élő parasztok élelmesek voltak, s jól tudták megtalálni, hogy hol volt megfelelő termőföld. Ha egy ilyen paraszt még vadászni is járt a mélyebb mocsárba, tudnia kellett, hogy mi is volt a legbiztosabb út. Ilyenkor mutatkozott meg, hogy mennyire is badarság lett volna lenézni a tanulatlan népeket: a munkások, parasztok pont annak voltak a mesterei, amiket az urak sosem érthettek meg.
– Örvendek, Herr Halsch. Hilde von Nebelturm. Velünk fog tartani, de elsősorban nem az lesz a feladata, hogy harcoljon, helyette inkább azt kérném, hogy a földet lesse.
– Az menni fog. Csak kell majd valami hosszú, egy pika, vagy szekérrúd, amivel kitapogathatjuk magunk előtt az utat. Aztán már mehetünk is. – válaszolt.
Közelebb lépett a férfihez, majd kezet nyújtott. Halsch látszólag habozott egy keveset, de végül elfogadta a gesztust, s megragadta a kezét. Erős, keményedéses tenyere volt, ennél kevesebbet nem is várt. A bemutatkozást Sigrun is követte, aki szintén üdvözölte a kis csoportjuk legújabb tagját.
– Sigrun vagyok – majd a bemutatkozás után válaszolt a parasztnak. – Szerintem biztosan találunk valamit az egyik szekéren, ami használható lesz. De ha nincs más, és az eszközt is sikerült beszerezni, azt hiszem, lassan indulhatnánk. Minél tovább időzünk ezen az átokverte helyen, annál nagyobb az esélye, hogy egyszercsak rajtunk ütnek.
Bólintott Sigrunnak, ha valami, pika biztos, hogy akadt a környéken, ha más nem, hát az egyik katonától elkérik, s belenyomnak egy másik fegyvert a kezébe. Hirtelen Kohle jutott az eszébe, akit egyébként a főtáborban hagyott, az egyik apródra bízva. Nem lett volna ideális a lápba magával vinnie, csak aggódott volna miatta, arról nem beszélve, hogy szabályos céltáblának tűnhetett, hisz a fekete színt nappal még a vak is könnyedén meglátta.


A kis csoport megindult végül, legelől Halschal, aki úgy forgatta a pikát, hogy egy pákász is megirigyelhette volna. Igaz, a pákászoknak általában nem pikáik voltak, de ha használták volna, akkor biztos így tennék. Az eddig is lassú tempó ezután sem gyorsult fel igazán, de ha valami, hát legalább kevésbé gyakoriak voltak esések, s az igazat megvallva Halsch tényleg pokoli jó munkát végzett, annak ellenére, hogy egyébként nem feltétlenül mocsárjáró volt (már amennyire ezt kijelenthette bármely déli). Hamar visszakynarodtam egy kissé, s legnagyobb meglepetésükre valamikori táborok maradványait fedezhették fel, aminek tökéletes jele volt a megfeketedett tábortűz helyei (nem beszélve a sátorlyukakról, s a csőrtetés nyomairól).
– Ezek frissek. Egy nap, talán egy pár, de valakik itt aludtak. – szólalt meg Halsch, a nyomokat méricskélve.
– Hát ez határozottan nem jó hír... – válaszolt Sigrun gondolkodva. – Gondolom nem tudunk róla, hogy rajtunk kívül más barátságos csapatok is lennének a környéken...?
– A másik irányba kell akkor nézzünk. – mutatott egy másik csomónyi nádra Halsch.
Osztotta Halsch vélekedését, hisz aligha lett volna értelme olyan irányba az ellenség elé hágni, amin éppenséggel épp maguk is haladtak. Bizonyos helyzetben akár előnyt is jelenthetett volna ez, de a jelenleg sajnos csak egy körülmény volt. 
– Nem derült ki végül, hogy mégis miért hajtották végre a rituálékat az istentelen pogányok. Rossz érzésem van emiatt, lehet itt is ilyesmi történt. Jobb lesz óvatosnak lennünk. – megvonta a vállát, nem kívánt tovább foglalkozni az esettel.
– Lehet joban járnánk, ha nekik mennénk. – huzakodott elő a csodálatos tervvel egy másik férfi. – Vagy elcsalnánk őket! Nem is! Be kéne kerítsük őket aztán szitává lőni a fejüket!
– Legyen már eszetek... Fogalmunk sincs, hogy hányan vannak. Még csak azt se, hogy miféle szerzetek, akik itt táboroztak. Bár nagyon is lehetséges, hogy ugyan azok, akik közül egyet elkaptunk... De mégis, ha most támadunk, könnyen lehet, hogy ott végezzük. – válaszolt Sigrun, majd ahogy a gondolat csírája is kiveszett, folytatta. – Induljunk hát a másik irányba, hátha sikerrel járunk.
Hálás volt Sigrunnak, hogy megbeszélte a dolgokat az ostobával, annál is kevesebbet kellett neki járatnia a saját száját. Bele se mert gondolni, hogyan is kerülhetett az előörsbe egy ekkora bolond; sereg elé csak azért rakta volna ezt a szerencsétlent, hogy a szekeret húzza, hisz a marhák odavalók.

Ismét több fertályórányi lassú masírozás következett, mely sajnos kezdett jóval keserveseb lenni, mint az indokolt lett volna. A csapat minden tagján látszott, hogy a türelem foszladozott, s lassan pihenőt kellett már tartaniuk, ám végül kikötöttek egy kis patak mellett, ami meglepő látvány volt a láp közepén. Meglepő, de örömmel fogadott. A túloldalt látszólag valamilyen település romjai hevertek, amik egyszerre voltak csábítóak, de veszélyesek is... Ez egy tökéletes hely volt egy rajtaütéshez.
– Ha ezen át tudnánk jutni, nyert ügyünk lenne...szerintetek is? – szólalt fel Robert reménykedve.
Bólintott, bár sajnos közel sem volt ennyire egyszerű az egész, hisz átkelni páncélokban egy patakon még jobb esetben sem volt feltétlenül egy biztonságos feladata... Viszont nem is volt feltétlenül halálos. A víz ugyan széles volt, de nem annyira széles, hogy ne lehetett volna közelkedni benne, emellett pedig kicsit jobban körbenézve megpillantotta azokat a jeleket, amik szinte biztossá tették azzal kapcsolatosan, hogy nem lakhatott semmi veszélyes a romoknál: madarak. Több helyen is látott magára hagyott fészkeket, amik habár így télre már zömében üresek voltak, nem nagyon lettek volna erre, ha lakták volna a térség. Emellett pedig a telelő szárnyasok némelyikét  is felfedezni vélte, aminél több nyomra nem volt szüksége. 
– Át kell kelnünk, de nem kockáztathatunk feleslegesen. Kell egy jelentkező. Kötelet kötünk a derekára, aztán ha átkel a patakon, azt oda tudja kötni valahova. Így senkit sem fenyeget majd az, hogy elsodorja a víz. – megállt picit. – A romokból pedig tudunk majd egy rögtönzött hidat építeni a szekereknek.
– Nagyszerű ötlet, Hilde! – szólalt fel Sigrun is, immáron egy kissé vidámabban. – Nos, ki szeretne egyet úszni? Mennék én is szívesen, de nem sok hasznomat vennétek a vízben.
– És még örülni is fognak, hogy már ki is találtuk helyettük a haditervet. – válaszolt az egyik katona, lábszáráról porolva a sarat.
– Minél inkább előre gondolkodunk katona, annál gyorsabban haladhatunk majd a többiekkel és annál hamarabb kikeveredünk innen. Vagy szeretnéd itt tölteni a nyarat is, barátom? – válaszolt Sigrun a morgós férfinak.
– Áh, télen legalább néha befagy az ingovány... – vágta rá.
Megrázta egy kissé a fejét a morgós katona hallatán, de szerencsére Sigrun már kezelésbe vette, így nem kellett semmit se tennie. Ismét bizonyságot tett arról a medve, hogy a lehető leghasznosabb bajtársak egyike volt: segített az ostobák elcsendesítésében, mi több, el is végezte helyette. Akárhogyan is, ha a döntések meghozása ugyan nem az ő dolguk volt, aligha látott életében olyan vezetőt, aki ne örült volna egy felvezetett haditervnek.
– Akkor induljunk hát. – zárta végül le a vitát. – Viszont valakit maradjon hátra, hogy a sásból megfigyelhesse, hogy történik–e valami mozgolódás a környéken. Túlzottan kényelmes helyen van ez a település, egy kis óvatosság pedig senkinek sem ártott még.

Az idő ismét elveszítette jelentését, s a haladást leginkább csak a sáros földön cuppogó lábak léptei jelezték... Ellenben az út úgy tűnt, hogy kissé jobb lett erre, s így ismét ló háton tudott utaztni (amikor éppen nem száron vezette, hogy Sigrun mellett maradhasson), amit azért igen értékelt. Az se volt kényelmes bizonyos idő után, de sokkalta kevésbé bántotta lábait, mint az állandó kutyagolás. A levegő lassan megváltozott, a mocsár redves szagát idővel a friss sós szellő vette át, a toportyánokat pedig felváltotta a sirályok eszeveszett ordibálása, ami mindennél biztosabban jelezte a tenger közeledtét. Megérkeztek talán? Furcsa volt ismét itt járni, hiszen bár egyszer látogatta csak ezt a térséget, de jó eséllyel pont emellett a kis part mellett utaztak el, amikor Gustavot kívánták felkeresni az északi faluban. Olyan idegen, de mégis ismerős volt a kavicsoktól tarkított kopár part, hogy egy pillanatra részegesen szaladt végig fején a felismerés, s maga se tudta, hogy miért, de nevetni kezdett. Ebben pedig nem ő volt az egyetlen, sok másik katona hasonlóan járt el. A legnagyobb meglepetés mégis ezután érkezett, ahogy megpillantották a könnyen felismerhető hellenburgi színeket. Megérkeztek... Lováról leszállott, hogy a kavicsokon könnyebben közlekedjen, s ki ne csússzon a lába.
– Hohóóó, lassan megérkezünk! – szippantott mélyet a levegőből Sigrun, majd szinte kiáltozva folytatta. – Kijutottunk, Hilde! Ráadásul itt egy másik csapat is! Végre pihenhetünk!
Önkénytelen is mosoly csúszott az arcára, ahogy Sigrunnak bólintott... Ezután pedig kissé meg is lett lapogatva a háta, amitől menten azt érezte, hogy szétesik darabokra. Pici ember volt a férfi, de ahogy a mondás tartotta, igen erős is. És olyan, akit örömmel tudott maga mellett, egészen a végéig.
– Végre valahára. – válaszolt mosolyogva.
– Jól van emberek, dologra! – ordította egy tiszt lóhátról – Ne feleddjétek, nem kagylót szedni jöttünk. Itt biza egy erőd fog állni, mely utat nyit nekünk a tengerre!
Sigrunra nézett ismét mosolyogva, majd végigpillantott a tengeren. Most vidám volt, de a nyugtalanságát sajnos nem hagyta magára a mocsárban. Miről szólt ez az egész rituálé? S mi lett hát végül a vámpírokkal? Túl sok olyan probléma maradt hátra, amire még pontot kellett tenni. Vajon Oswald már a táborban volt? A tenger halkan bólintott csak, ő pedig lágyan végigsimította Kohle üstökét. Megérkeztünk!

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Cedrick von Nebelturm:
- Há, még hogy a holtak hazudnak. - fújta fel az arcát az öreg, ahogy a fa tövébe bicegett - Azok nem hazudnak, csak ha parancsba adják nekik. Meg ha bosszúra szomjaznak. Meg persze amikor haragosak az élőkre. Szerencsétlen flótások, akik itt ragadtak.
Azonban ekkor elhallgatott. Vett pár nagy levegőt, megnyugodott. A hangja is más lett neki. Telt, büszke, tekintélyt parancsoló. Pihent tekintettel nézett maga elé.
- Tényleg alávaló sors. Nem hibáztathatod őket, ha bánatukban hazudnak. - nyögött egy nagyot.
Az alak egy darab lent vett elő. Rajta egy kör állott, benne három rovátkával és egy szignóval, mely nem írás volt, sokkal inkább egy nagy kereszt, melyet félbetörtek.
- Ez az én billogom, amivel a sírjaimat jelöltem meg. Ami holt ott nyugszik, azt én temettem oda...s csak az én szavamra kellett volna nekik felébredni. Attól tartok, valaki csúnya sebet ejtett a büszkeségemen. Elvette a sírokat és vele együtt akik ott nyugszanak. Menj, a domb tövében ott egy temető. Mind az én karcolatommal jelölve. De a nyakam merem rá tenni, hogy ilyet egy tömegsír felett se találsz már, ahol megtámadtak téged.

Határidő: 2021.02.20.


//Hilde pedig, mivel megcsinálta a maga részét, jutalomban részesül. A szokásos 300 TP, 300 váltó, valamint az alábbi tárgyak akadtak a keze ügyébe, miközben a mocsarat túrta: holdezüst, malachit, ólom, smaragd, tigrisszem. Gratulálok hozzá, s további ingoványos kalandokat kívánok!//

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Egy billog. Hm. A lent nézi, a fejébe vésve a jelzést, miközben nyugodt mozdulattal a kardtokja után nyúl.
- Rendben.
Lepillantva csúsztatja a hüvelyébe a pengét. Ennyi neki elég. Minek kételkedni? Végülis, ki ő, és mit keres itt? Megtett mindent a sereg és a tábor biztonságáért. Ha lemennek a dombról, megnézik a sírokat, aztán visszakutyagolnak a táborba, a szellem helyéhez, és ott is hasonló sírokat talál, de más jelzéssel..
- Ha valóban más karcolatokat találok az ottani sírokon, kitől tudom meg, hogy kihez tartoznak? És hogy azt a sírásót hol keressem - néz fel az öregre.
Ez azért egy fontos probléma. Ha lenne mondjuk egy térkép.. Területekkel és billogokkal.. Mert ide nem jönne vissza megint. Az egész éjszakájuk elment a gyaloglással.
Választ várva figyeli a sírásót.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Cedrick von Nebelturm:
A sírásó szigorú szemekkel néz Cedrickre.
- Nos, a válaszom attól függ, mire akarod felhasználni a tudásodat. Sírokat fosztani? Netán uralmad alá hajtani a holtat? Vagy bajban vagy, s azért jöttél ide a világ végére?
Óvatosan járta a fiút körbe, ahogy magában morfondírozott. Végül fáradt sóhaj hagyta el az ajkait.
- Nem, te túl őszinte vagy, át akarj verni. - sütötte le a szemét - Az ördögbe is... - látszott, hogy kétség gyötri - ...hoztam én már ennél naivabb döntéseket.
Szusszant egy nagyot, ahogy ismét helyet foglalt.
- Na ide figyelj, megmondom hogyan tegye keresztbe bármely haramiának, aki sírt mer szentségteleníteni. Vedd el hatalmát az élőholt felett, s elenyészik ami hatalma van. Egyszerű. Minden holthoz tartozik egy sír. Ez a sír van megjelelölve a holtidéző billogjával. Ez a billog pedig hatalmat ad neki megidézni és irányítani az élőholtat. Akár egy nagyhatalmú mágust is, aki tűzesőt tud a nyakadba küldeni...tűzeső...jól mondtam? - nézett értetlenül Cedrickre.
Azrtán nagyot szusszant.
- Ha egy nekromantával ki akarsz kezdeni, csak keresd meg a sírt, majd kapard le, rontísd el a billogot rajta. Az élőholt nem fog tudni többé a parancsénak engedelmeskedni. Erre volt szükséged? - pislogott kettőt, ahogy mélyen a szemébe nézett.
Cedrick fél szemével még láthatta, az alak nem teljesen bízott meg benne. Egyik kezét a köpenye alatt tartotta mintha tőrt rejtegetne.

Határidő: 2021.03.09.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Nincs helyem. Ezért jöttem a világ végére. És ha elértem megfordulok, és visszamegyek..
Nem reagál az öreg szavaira. Sem a becsmérlőekre, sem a pozitívakra. Mit is tudhatja a sírásó, hogy ki ő? Egy senki. Nevenincs csaavargó. És ez így van rendjén.
Bólint a tűzesőre. Maga sem tudja pontosan mi volt, de a tűzeső a legadekvátabb kifejezés, amit talált. Közérthető. Egészen elégedett vele.
- Nem pontosan - feleli nyugodtan, az övébe akasztva a kezeit. Nem, nem ezt kérdezte, de ez sem rossz. Bár nem érti pontosan, hogy miért nem lehet visszakarcolni a sírba a billogot, és akkor a halott megint engedelmeskedik, nem? - erre most nem kérdez rá.
- Arra van szükségem, hogy billog alapján hogyan találom meg a hozzátartozó halottidézőt. Szükségem van arra, aki megtámadta a tábort.
Ámbátor.. ő az egyetlen, akit érdekelt mindez. Ő, és egy magában motyorászó Schwarzjager kutyagoltak el a világ végére mindezért..
- Ha ebben tud segíteni azt méltányolom. Ha nem, akkor nem rabolom tovább az idejét.
Alapvetően nem akarja elvenni a tettes sírjait. De ha az öreg nem tud segíteni valószínűleg ezt kell majd tennie. Visszamenni a mocsarasba, ahol a szellemmel találkozott, és megkeresni a sírokat.. A sírásót nézi nyugodtan. Nem különösebben tart tőle, de nem szeretne tőrt az oldalába.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Cedrick von Nebelturm:
És az öreg elhallgatott. Hosszasan. Percegik egy szót sem szólt, csak Cedricket bámulta. Mondani akart valamit, de nem tudta, ki merje-e. Aztán végül rászánta magát. Talán csak mert megbízott benne.
- Egy módot tudok. Ha találsz egy sírt, ami ezzel van jelölve, majd lekaparod, a halott többé nem engedelmeskedik a gazdájának. Akkor pedig nos... - köhintett egy érceset - Ha te magad is nekromanta vagy, vagy van veled egy nekromanta, ő felvésheti a sírra a maga billogját, a szolgájává téve a halottat. Akkor pedig nemes egyszerűséggel meg lehet tőle kérdezni, ki volt az előző mestere.
És megint csend. A férfi árgus szemekkel bámult Cedrickre, pislogni sem mert, mintha attól félt volna, mi fog előtörni belőle. Látszólag mélységesen megvetette, amit most mondott. Nem tetszett neki sem, pont mint bármely épp elméjű egyénnek, de nem is lelki békét ígért vele. Csak eredményeket.

Határidő: 2021.04.12.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Visszabámul az öregre. Látja a habozást. De ő türelmes. És vár. És lám, a türelem ismét csak rózsát terem.
Mozdulatlan marad egy darabig az elhangzott szavakra - csak a rend kedvéért -, aztán egy másodpercre kérdőn félrebillenti a fejét.
- Én magam sajnos nem vagyok alkalmas a feladatra.
Mindketten, sőt, talán hárman is tudják, hogy mi a következő lépés. Mégis, meg akarja könnyíteni az öreg dolgát. Ha már ennyit segített. Más talán megütközne az elképzelésen, már ezeken a szavain is. De az öreg egészen megbízhatónak tűnik. És különben is, érdekli is őt, ki a szellem gazdája. Ha az öreg visszaél vele legalább tudja hol, és kit keressen.
- Ha megtenné, hogy eljön velünk, megmutatom a sírt. Cserébe szeretném tudni, ki volt az előző mestere, és egy ígéretet, hogy nem élnek vissza a hatalmával.
Nem mondja ki konkrétan, de a tekintete nyugodt, ahogy elhallgat, türelmesen, választ várva nézve tovább az öreget. Őt nem zavarja, ha az öreg levés, aztán felvés egy billogot. Csak derüljön ki, hogy ki volt az eredeti gazdája a szellemnek, és kiküszöböljék a lehetséges újabb támadást a hátukból.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

- Ígéret-e? - nézett tágra nyílt szemekkel az öreg, mint akit vérig sértettek.
Felállt, rátehénkedett a botjára, ahogy annak végével a sárban kezdett el rajzolgatni.
- Örömmel segítek én, a szavamat is adom, de cserébe...
A földből egy hulla emelkedett ki. Csontváz volt, melyről már minden hús lerohadt, nem fedte más csak sár, és a koszos fémlemezek, melyek egykor az elesett vértezete voltak. Egy széket hozott magával, egy nagyon kényelmes, széles támlájú széket, melyet az öreg háta mögé fektetett.
- Gyenge vagyok én a hosszú utakhoz, így szoktam magam vitetni...
A hulla a magasba emelte, akár a királyt, úgy vitte vállán a férfit.
- És ha ezt valami csoda folytán el is nézik, halottat sírjából kiforgatni halálos bűn. Sejted már, mire gondolok?
Nézett ekkor Cedrickre, szemeivel szinte átdöfve őt.
- Cserébe szavadat tudod adni, hogy sértetlenül távozhatok? Jogodban áll ilyen ígéretet tenni?


Határidő: 2021.05.02.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Megszorítja az övét, amibe a kezével kapaszkodik, ahogy az öreg felállva rajzolgatni kezd a sárba. Nem mozdul azonban a helyéről, csak hallgatja, hallgatja.. aztán egy lépést mégis hátratesz, ahogy a föld megemelkedik. Ezen a ponton látott már csuda dolgokat, hogy megijessze a székes csontváz, de ahogy az felemeli az öreget még akár nevethetnékje is támad. Megőrzi azonban arcának a nyugodtságát, ahogy felnéz az égbe emelt öregre. Igen, ez.. határozottan problémát jelent.
- Nem.
Feleli végül. Nem, ilyen ígéretet ő nem tehet. És most?
Karbafonja a karját maga előtt.
És most?
Hagyja az egészet a fenébe, és reménykedjen, hogy nem jön több tűzeső, esetleg menjen vissza, kaparja le a billogot is; vagy kockáztassa meg az utat az öreggel, hogy megtudja ki volt a mestere a szellemnek - és aztán..? A tekintetével megkeresi Eriket, kérdőn pillantva rá, vajon a másik mit gondol. Mivel ketten vannak nem csak magáért felel, és nem akarja belerángatni semmibe a Schwarzjägert, amibe az nem menne bele magától.
- Mit gondolsz, meg tudjuk oldani?
Észrevétlenül.. Visszafordul az öreg felé.
- Biztos nincs más módja az utazásnak?
Ha lenne lova.. De visszakutyagolni a táborba egy lóért..
Gondterhelt ráncokba szalad a homloka.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Friedrich-nek a lélegzete is elállt. Az eddig hideg tekintetű, komor, folyton folyvást koncentráló vámpír arcát valósággal kiverte a víz a halottakkal vitetett szék láttán. Csak akkor tért magához, amikor Cedrick megszólította. Addig csak rejtegetni próbálta, mennyire letaglózta az élőholt látványa.
- Nem lesz könnyű...álruha kéne. Vagy pedig elásni ezt a... -bökött a székre - valamit, ha megközelítjük a tábort - Akkor nem fognak gyanút.
De még akkor is ott maradt a holtak feltámasztásának esete. Friedrich habozott is.
- Titokban kell csináljuk. Úgy, hogy más meg ne tudja. Ha pedig végeztünk csak azt mondjuk, elcsicseregték a madarak, ki tört a táborra.
De más ötlete is volt neki.
- Uram, ha maga helyett egy hullája rajzolja a sírt át, az is megteszi?
Az öregnek nem sokat kellett gondolkodni.
- Megteszi az is.
Friedrich Cedrickre nézett.
- Hát öcsém...lehet könnyebb dolgunk lenne egy hullát a táborba csempészni, semmit a sírásót magát.

Határidő: 2021.05.21.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Elásni a széket, igen. Hasonló gondok nyomasztják őt is. Az székre-vállra kapott öreget képtelenek lesznek észrevétlenül eljuttatni a sírhoz. Bár megnézné, ahogy az öreg mindennap ilyen módon utazik fel s alá a mocsárban, de talán majd máskor meglesi.
Figyelmesen hallgatja Ericket, biccentve egyet a szavaira. Elcsicseregték, igen. Ahogy látta, rajtuk kívül különösebben senkit nem is érdekelt az ügy, nem hiszi, hogy faggatni kezdenék őket.
Az állához illeszti a kezét. Sokadjára áldja a Sorsot a Schwarzjägerért.
- A barátomnak igaza van. Egy halottat talán át tudunk csempészni. Ha ő is meg tudja kérdezni, ki volt a sír eredeti mestere.
Mert persze a dolog csak így működik.  Éjjel mindezt könnyebb lett volna kivitelezni. Felnéz az égre. De nappal.. Nem várná ki a következő estét. Kerülő úton kell menniük. Vagy, ha minden kötél szakad kénytelen lesz megválni a köpenyétől egy hulla javára..

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

A két vámpír kérdően nézett a sírásó felé. Friedrich ki is bökte.
- Melyik a legcsendesebb hullája?
Kettőt csettintett csak az alak, már is jelent egy csupasz, hústalan csontváz, melynek évekkel ezelőtt száradt ki minden zsigere a bordái közül.
- Ez ugyan csörög egy kicsit, de nincs neki hullaszaga, mint a többinek...hacsak nem próbáljuk meg egy másikat.
Tapsolt kettőt, mire a csontváz mellett a földből egy új élőholt mászott ki. Ennek ruhája is volt, egy nagy fekete köntös, és testhez illő, hosszúszárú ing meg nadrág, mélyzöld köpennyel. Csontváz volt ez is, de a csontjait valami félig áttetsző, zöldes kocsonyaszerű massza fedte be. Ám ami Friedrichet a legjobban elborzasztotta, az a hulla feje volt. A koponyáján ugyais ott díszelgett a két gyönyörű, fényes szemfog, melyhez fogható egyedül a vámpíroknak adatott meg. Nem is kellett sok, hogy a hulla eltakarja az arcát egy vaskos vasálanrccal, melyet a feje mögött csatolt be, majd fejére kapucnit húzott.
- Ő beszélni is tud, s érti a nyelveteket, a lépte pedig csendes, mert nem csottal tapossa földet. Csendesebb, s ha netán lebuknátok, erős, talán a legerősebb mindközül.
Friedrich szúrós szemmel nézett előre. Nyelt egy nagyot, majd magába fojtotta a szót. Látszott rajta, hogy tanácstalan maradt.
- Te mi mondasz? - fordult Cedrick felé.


//Határidő: 2021.06.08.//

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Egy pillanatra felkavarodik a gyomra a második csontváz láttán. A saját fajtájához tartozót látni a sírból kikelve nagyobbat üt, mint a korábbi névtelen, lemállott húsú, elfeledett csontvázak vagy szellemek. Mégsem tétovázik sokat, ahogy Friedrick felé fordul.
- Őt visszük - bök az állával gondolkodás nélkül a kapucnis vámpírra.
A szag lesz a legkisebb gondunk.. - gondolja magában, megigazítva a kardját az övén.
- Nem hiszem, hogy harcra kerülne a sor. De ha mégis, nem akarom belekeverni a holtakat.
Az kéne még, hogy lebukjanak, és a helyzetet rosszabbítva egy élőholttal együtt harcoljanak. Nem, ha bajba kerülnek Ericket kényszerítette, a holtnak pedig megmondja, hogy minél előbb fogja a csontjait, a nyúlós masszáját, és tűnjön el.
- Induljunk. A tábort kerüljük meg, amennyire lehet. Vissza kell jutnunk oda, ahol éjjel a sírt találtam - fordul Erick felé, aztán vissza az öreghez. Habozik. Vajon kérhetné-e, hogy a vámpírt engedje el az öreg cserébe az új sírért? Van-e ilyen alku alapja? Ha a vámpír az egyik legerősebb, nyilván féltve őrzött kincse.. Habozik, addig is más kérdést tesz fel:
- Ha a holt elvégezte a dolgát, megkérdezte a nevet, és megkapjuk, amit kértünk, gondolom visszatalál egyedül is? - pillant fel az öregre.
Talán, ha már megkapták amit akartak, lejelentik, és Ericket visszaküldi a táborba, egymaga eljöhetne a vámpírral hogy alkudozzon..?

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

A sírásó csak bnólogatott Cedricknek.
- És ott elválnak útjaink. - sóhahjtotta - Hacsak vissza nem térek majd rémálmaitokban.
Friedrich a legteljesebb mértékben egyetértett.
- Gyerünk, nem sok időnk maradt. Ha van egy kis eszük, a sereg többi része hamarosan útnak indul.
Az élőholt aztán megindult elfelé a gazdájától, egészen addig míg elhjaladt a két vámpír mellett. Megvárta, míg ők is elindulnak. S nem volt az sem hazugság, hogy értette a beszédet, mert még noszogatta is őket.
- Induljunk. Gyalogszerrel hosszú út lesz.
Friedrichnek szemmel láthatóan végigszaladt a jeges iszonyat a hátán. Nem is felelt néhai fajtársának semmit.


Határidő: 2021.06.28.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Elmosolyodik az öreg szavaira. A rémálmai már régen foglaltak.
- Örültem a szerencsének - biccent a megjegyzés helyett inkább udvariasan a sírásó felé. Hiába, mégiscsak segítséget kértek, és kaptak is tőle. Az, hogy egyébiránt az öreg mivel foglalkozik.. Nem tartozik rá. Megigazítja a köpenyét a páncél fölött.
Bólint egyet Friedrichnek, ahogy végül indulásra készen felé fordul. Igen, a sereg valószínűleg elindul, de ez nekik csak előnyükre van. Mint az éjjel látta, a hátukra nem igazán ügyelnek, úgyhogy feltehetőleg észrevétlenül sikerül majd eljutniuk a mocsaras részre, ahol a sír van. Megtudják, ki volt a szellem mestere, hazaküldik a vámpírt, visszamennek a táborba, kitalálnak valami mesét köré és lejelentik a nevet, aztán.. aztán a sereg megy tovább, és nem történik semmi. Mégis. Inkább két vámpírral járja a maga dolga után a mocsarat, minthogy a sereggel együtt masírozzon.
- Kerüljük el a tábort, és az embereket - ismétli meg a halott vámpírnak is, amit Ericknek is mondott. Semmi kedve magyarázkodni.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje

Hosszú volt az út a tábor felé vissza, s kiváltkép kínos. Az élőholt, bár volt neki szája, nyelve és ajka a különös masszából, mely a húsa helyére nőtt nem szólt egy szót sem egész végig, hacsak valaki meg nem szólította...aki nem Friedrich volt. A férfi a szemkontaktust is kerülte az élőhölt kékesen izzó golyóbisaival, amik annak idején szemei voltak. Így érték el a tábort, majd kerülték meg minden gond nélkül. Már útnak indultak, maguk mögött hagyták a tömegsírokat, amikből a szellemek életre keltek. A vámpír élőholt, aki egész eddig szótlan maradt, mos mégis megszólalt.
- Nagy a szerencséje annak a semmirekellő országnak, amit szolgáltok. Saját bőrötöket viszitek a vásárra értük, s még képesek volnának a nemes tettért karóba húzni. Hát megérdemli az ilyen a hűséget? - dörmögte...meglepően úrias, elegáns vámpír nemeshez illő, selymes hangon. Olybá tűnt, dallamából mit sem vesztett a hangja.
Friedrich csendben, meredt szemekkel nézte a kolosszust, míg az a némaságot meg nem törte.
- Elnézést, biztos zavarodottak vagytok. Még mindig a sírásó vagyok. Csak parancsba adtam a bábomnak, mit mondjon, így tudok veletek messziről is szót váltani. - mondta, ahogy nevetett magában egy kicsit, mintha csak egy bohókás öregember lenne, aki régi történeteket mesél.
A séta végére odaértek a lyukhoz, mely a tömegsír bejárata volt. Onnan már csak a szellemet kellett felrázni, s végére járhattak az ügynek.

Határidő: 2021.07.25.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

Nem tűnik föl neki Friedrich feszélyezett némasága. Az út hosszú, a zajokra fülel, nem szívesen bukna le, figyel inkább, nézelődik, nem ér rá a társával törődni. De a tudat, hogy mégiscsak egy Schwarzjäger van mellette megnyugtatja. Azon, hogy Erick vajon mennyire fogja tudni tartani a száját, amikor mindezzel végeznek egyelőre nem törődik. Nincs oka rosszat feltételezni a vámpírról.És különben is – együtt lesznek  bajban, ha bármelyikük is szót ejt minderről.
- Elég egy kevésbé nemes tett is azért, hogy karóba húzzanak.
Feleli félfogról a sírásónak, elfordítva a fejét oldalra, fülel. Szeretne már mindennek a végére érni, mert bár őt nem zavarja annyira az élőholt vámpír, mint a társát, mégsem a legkényelmesebb ez a helyzet.

Amikor végre elérnek a sírhoz egy másodpercig tétovázik csak. Ordítson, vagy kopogjon? Igen, de min..? Aztán csak int a többieknek hogy maradjanak hátrébb, ha lehet takarásban, aztán óvatosan közelebb sétál a lyukhoz. Belepillant, ahogy először is tette, aztán ha nem történik semmi, dobbant párat a bejárat fölött. Ha ez sem segít, kénytelen lesz jó hangosan, de még nem üvöltve bele is szólni a lyukba a szellem után.
"Szellemuram!"

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [7 / 8 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.