Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)

Hasonlóképpen emeli meg a szemöldökét a válaszra.
Ember?
De hangosan nem tesz megjegyzést. Úgy tűnik neki, hogy nem sértette meg a jövőbeli társát, így nem is siet kijavítani magát. Nincs is miért. A vámpírok éjjeli lények. Nem igaz?
Biccent egyet a beleegyező válaszra. Nem mozdul azonban. Mintha kőből öntötték volna. Nyugodtan nézi, ahogy a másik szedelődzködik.
- Egy Száraz-domb nevű helyre megyünk, innen délre. Ott keresünk valakit.
Mindig csak keresni valakit.. Kerüli az „elméletben”, „elviekben”, „valószínű” kijelentéseket.  Keresni, az más. Akkor találni és nem találni egyaránt lehet.
Ha másik útra kész, akkor elindul vissza az őrparancsnok sátra felé. Jobbnak látja szólni, hogy elmennek a táborból, még mielőtt probléma adódna belőle, hogy két alak elfele sétál a sötétben.. A ló kérdésére mégcsak el sem mosolyodik.
- A lopakodáshoz talán jobbak a saját lábaink.
Mégis megenged egy udvarias mosolyt a másik felé. És ha már az udvariasság..
- Hogy szólíthatlak, vértestvér?
És talán az engesztelő gesztus mellett azt is megtudja végre, kivel van dolga.

Ha hinne istenben, most égnek emelné a szemét. Adta az a jó szerencse, hogy egy Schwarzjäger-rel hozta össze a Sors. Persze. A Sorsban hisz. Csak ne legyen bolond a rögtönzött társa. Valamiért furcsa neki az idegen, de nem tudná megmondani, hogy pontosan miért. Talán a magában motyogás teszi. Vagy az, hogy egy háborúban keres valakit. Azért a félszemét rajta tartja majd – határozza el, miközben halvány mosollyal biccent a bemutatkozott Erik felé. Mindenképpen jót akar.
A táborból lassan kiérve, bár nincs elveszve a sötétben, mégsem veszi tolakodásnak a felajánlást. A csillagokat ő maga nem ismeri. De most talán megismerheti őket.
- Kérlek - inti tehát maga elé a vámpírt, hogy vezessen. - Nekem soha nem volt, aki elmagyarázta volna, hogyan értsem meg őket - bök a fejével az égre.
Pedig mennyiszer hasznos lett volna..! Most el fog tanulni mindent. Mindent.
Hegyezi a fülét a másik szavaira, de közben a szemét sem felejti el nyitva tartani a földi mocsárban lapuló dolgok miatt. Legalább egyikük nézzen a lába elé.

A nővér mutatványa és sipítozása úgy tűnik bevált, anélkül hogy bármit mondanom kellett volna, beengedtek minket a katonák. Előre engedtem a nőt, én pedig csöndesen követtem – úgyis ő lett nekik szimpatikus, nem kockáztattam.
Természetesen gyanakodóak voltak, ami ennyi csata közepette érthető volt. Ezzel tudtam magyarázni azt is, hogy állig felfegyverkezve járt-kelt még a legutolsó falusi is. Bármit is akarunk tenni, előbb a bizalmukat kell elnyernünk – ahogyan azt megmondta az őr is – hiszen a kísérettel még a végén ráfáznánk.
A nővérnek azonban eddig is bejött a terve, talán kitalált valamit ezutánra is. Nem szóltam még mindig, mindössze kérdően néztem rá a sötétben, hogyha van valami terve, akkor kíváncsian hallgatom. Persze a szórakozás kedvéért anélkül is követhetem, hogy elárulná – nem hiszem hogy a korábbinál sokkalta jobban képes lennék még ma veszélyeztetni az életemet.

Mindkettejük, Mina és Damien arcán is egyre inkább sűrűsödnek a ráncok a szemeik között, ahogy légzésük és szívdobogásuk is gyorsul. Nem, mintha meglepetés volna, hogy az alakkal kapcsolatban sántít valami. De most mégis mi a fenét műveljenek?
- Hát ez fantasztikus. És mégis miért vallaná be nekünk, hogy kémkedik hellenburgi információk iránt? Miért gondolja, hogy ezáltal most biztonságban van? - kérdi a vámpír, érezve, hogy ár kissé a tüzet piszkálja, de kezd elege lenni ebből az egészből. - Vagy honnan tudhatnánk, hogy nem éppen maga az?
- Nem tudja, hogy nézhet ki? Hogyan alkalmazott egy ilyen kémet? - kérdi Damien, igyekezve ott belekötni az illetőbe, ahol csak lehet. - Ennyi erővel lehet, hogy nem is egy embert alkalmazott egész végig, hanem sokkal többet.

Követi a szemével Friedrich mozdulatát. Ezzel nem tud vitatkozni. Biccent egyet beleegyezően. Megáll egy pillanatra, előrenézve a dombocska felé. Valóban. Száraz-domb. Feltehetőleg ezt keresték.
De felérve a dombocska tetejére nem önti el megkönnyebbülés. Sőt. Inkább csalódottság. A tábortűz maradványait nézegeti, a másik szavait hallgatva. Nem akarja elkeseríteni, de itt nem találnak se házat, se semmit. Senkit..
Körbenéz a magaslatról, hátha lát valami csapást a mocsárban. Valami nyomot, letaposott füvet, valamit..
- Milyen régen állhat ez itt? - kérdez hátra a válla fölött a tűz helyére bökve az állával. - Van esélyünk találni valami nyomot?
Fordul teljes testtel Friedrich felé. Áldotta a jó Sorsát, hogy egy Schwarzjägert hozott magával. Ideje megnézni, hogy valóban jó döntés volt-e.

Ellenséges-gyanakvó ábrázatokkal találkozhat a férfi, legalábbis a páros részéről. Gilbert csak értetlenül álldogál ott, próbálja követni annak a szavait és összeegyeztetni az újakat a régiekkel, de nem nagyon megy neki, így hát hevesen vakarja az üstökét. Menne már haza, valami jó forró levest enni meg végre vízszintesben lenni és aludni.
- Ez csak elég, hogy higgyünk magának? - nevet fel hitetlenül Mina egy pillanatra. Nem, sajnos ennyi nem elég. - Most könnyedén mondhatja, hogy ott lesz az a madár, de ki tudja, tényleg megtaláljuk-e, ha visszamegyünk?
- Mit tartalmaz ez az üzenet? - kérdezi Damien, bár nem sok esélyt lát rá, hogy választ kap.
Gilbert, csak azért, hogy ne tűnjön teljesen haszontalannak, meg már viszket a tenyere, megszólal húzódzkodva.
- Nem tudom, hogy vannak vele, uram, asszonyom, de nekem ez eléggé sántít.
Mina le sem veszi szemét az idegenről, szemöldöke mélyen leeresztve, szigorúan.
- Nincs ezzel egyedül, Gilbert.

Maga mellett lógatva a karjait figyeli a fára szökő Friedrich-et. Schwarzjäger. Hiába. Van még mit tanulnia tőle. Egyszer el kéne mennie a tornyukba. Bár kétségtelen, hogy nem találna szíves fogadtatásra. Mégis.. A gondolataiból a másik szavai riasztják. Félrefordul rájuk. Függőágy. Kit keresnek ők?
- A föld alá.
Mondja aztán mintegy maga elé. Hova bújna el? Hol találta meg? Sírásó.
- Egy sírásót keresünk - fordul aztán vissza a vámpír felé. - Nézz szét onnan, nem látsz valamit a talajon?
A fáról mindenképpen jobban látni, nem csak a Száraz-dombot, de az egész környéket. Közben maga is körbefordul, jobban szemügyre véve a földet. A tűzrakást, aztán lesétál a magaslat aljára, ott is körbejárva a területet. A fa alatt? Gyökerek között? Üreg? Szikla alatt. A régi falak? Föld. Biztos, hogy a föld alatt.
Most, hogy van szeme a magasban nyugodtan nézhet a lába elé.

Damien fáradtan sóhajt fel.
- Attól tartok, a nyugodt alvástól - vagy bármilyentől - még messze vagyunk.
Mina halványan elmosolyodik erre. A mosoly furcsának érződik, kitűnik ebből az egész furcsa, zavaros szürkeségből, ugyanakkor nem fogja most megtagadni magától.
Majd elgondolkozik, tud-e olyan illúzióról, amely a hangot is képes megváltoztatni. Régen olvasott utána ilyeneknek. Túlságosan is elkényelmesedett már...
- A tudásdémonok nem képesek más hangját fölvenni? - pillanat az idegenre.
Egyikük sem siet, hogy megbilincselje az illetőt. Bíznak a vámpír mágiájában és Damien reflexeiben, hogy ha kell, időben meg tudják állítani, bármiféle támadást is tervez ellenük ez a férfi - már amennyiben az közvetlen támadás. Ha nem az, akkor már könnyen lehet, hogy rég kitervelte s semmit sem tudnak tenni ellene... legalábbis amíg nincs tudomásuk róla.

Béta.
Hát ez valami vicc. Vagy egy rémálom. Az lehetetlen. Hosszú órákon keresztül üldözték és küzdöttek vele az életükért. Béta halott. Cynewulfnál van a maszkja. Ellopta. Azt mondta, senki nem láthatja az arcát… és… ez az alak sem…
Ez nem lehet igaz, gondolja Mina, és ki akar rohanni ebből a világból.
Mina elsápad, Damien pedig összeráncolja a szemöldökét és átkozza a napot, amikor... melyik napot is? Túl sok nap lenne, amit átkozhatna, így inkább lemond a dologról. Fölösleges. - Hogy... hogy van még... életben? - kérdi Mina, és felkészül a támadásra. Védekező támadásra. A fenébe is, órákat küzdöttek az átkozottal, és most meg itt áll előttük?!
Északnak indul meg a négyfős különítmény. Miután fegyvert szegez egymásnak mindenki, az alak visszalép. Könnyed sóhajjal fordul sarkon, Minát már szóra sem méltatva. Ennyit bök csak oda neki. - A mi ügyünket majd később lerendezzük. Remélem, tudsz addig hallgatni rólam.
Az ötfős brigád eléri újra az országút mocsaras részét. Túl a falun már csak néhány óra, és újra elérik a tábort. Az embereket viszont aggasztja a hír, amit megtudtak, kiváltképp hogy miként számoljanak be róla.
- Szerintetek hazudott? –[/color] kérdi Gilbert nehézkesen. Mina és Damien érzik Oswald pillantását magukon.
Mina próbálja visszafogni a keze remegését. Hány csontváz fog még visszatérni a múltból? - Ha addig nem csinál semmi olyat, ami miatt... meg kéne változtatnom a véleményemet...- felsóhajt.
- Legyen. Valami oka biztos van, hogy eddig békén hagyott minket. Azzal sarkon fordul s távozni készül. Damien még egy darabig bámul Béta irányába, nagyjából úgy, mint egy vérszomjas farkas, akit épp elrángatnak célpontjától
. - Attól tartok, nem. Ez a nyavalyás pont olyannak tűnt, mint aki bárkit túlél. És ha Mina nem szeretne összeverekedni vele most... akkor én sem. Ha más nincs, ők készek menni. Bármilyen hihetetlen is az, hogy csak úgy elsétálnak Bétától.
Herr von Bertold bólint egyet.
- Nyitva kell tartanunk a szemünket, amint visszaérünk. Egy apró gesztus is elég lehet, hogy az áruló felfedje magát előttünk, de nagyon figyelmesnek kell lennünk. Én a magam részéről mindenképpen késleltetném a táborhelyről való továbbhaladást, vagy más felsőbb utasítás végrehajtását, nehogy túl későn jöjjünk rá, kiben nem bízhatunk. – fejti ki.
- Az is gyanús – morogja Gilbert - ha hárman háromfélét jelentünk. Azt mondom legalább egymás közt egyezzünk meg, mennyit fogunk ebből a fejeseknek elárulni.
- Én azt mondom, jelentsük azt, amit találtunk, az elesetteket és a lerombolt falut. Mivel minket az előttünk járókról nem értesítettek, mi dolguk, csak azt láttuk, ahogy sietve távoznak, mondhatjuk, hogy őket követtük, ami igaz is.
- Hát, ami engem illet, én csak a grófuraméknak felelek. De ha egy tiszt kérdőre fog, ennyit mondok csak. - bólint Gilbert serényen, ahogy megkönnyebbülten sóhajt.
Mina sóhajt egyet és egy pillanatra összenéz a sötételffel. - Azt hiszem, magyarázattal tartozunk mindannyiuknak. - kezdi Damien sötéten. - Ha ez az alak az, akinek mondja magát, már volt vele egy összeütközésünk. Órákig tartott, és azt hittük a végén, hogy halott. Egy nagyhatalmú kultista, így akármi ő most, csak nagyon nagy erővel és összefogva van némi esélyünk ellene. - De most békésnek tűnt.- jegyzi meg Mina, majd védekezően von vállat, amikor Damien úgy néz rá, mintha fel akarná szúrni a szemeivel. - Jól van, én se örülök neki, hogy újra látom! Mégis furcsa békésen beszélgetni azzal, akit elvileg már megöltél egyszer. - Elég lesz, ha ennyit mondanak. Az ügyünk vele talán majd folytatódik, de Önöknek nem kell, hogy több köze legyen Bétához. - zárja rövidre a dolgot a sötételf.
Herr Oswald aggódva ráncolja a homlokát.
Különös. Bizonyára nem lehetett ártó szándéka, könnyedén kelepcébe csalhatott volna minket. Nem tudom, hogy miért akarna segíteni nekünk, vagy inkább önöknek, ha ellenségek voltak, de talán most valóban nem is számít.
– Na igen – feleli Gilbert.
Az út maradéka kevésbé nyomasztó, mint a találkozó, vagy éppen az odaút. A tábor még ott áll és virul, s azóta megerősítette állásait. Több helyen előőrsöket állítottak ki és az utat is vigyázták. Másutt még több idegen jobbágyot, eltévedt harcost vagy éppen vadászt lehet látni akik az altisztekkel alkudoztak különféle dolgokról. Ahogy a csapat megérkezik, még fél füllel hallják is, ahogy egy simlis hang frissen ölt vadat kínált fel ellátmány gyanánt.
Próbálják mindketten kizárni a köréjük hullámzó szürkeséget az út során. Amikor megérkeznek, s beleszippantanak a levegőbe, nehéz visszafogni a gyomruk korgását.
- Vajon van időnk enni jelentés előtt? - kérdi Damien vágyakozóan felsóhajtva. - Éhen halok. Béta ide vagy oda, elsősorban életben kell maradni.
Mikor eljöttünk, még volt a vacsorából, ha jól sejtem, maradt még. Csatlakozzanak, ha nem sietnek annyira. Én úgy gondolom, van még időnk. – válaszolja Oswald mosolyogva.
Napokkal később érkezett az első örömteli hír nyugatról. Friss tengeri szellő fújta ki az emberek orrából a mocsári bűzt. Megjelentek a sirályok, s más tengeri madarak, s távolról már észrevették az élesebb szeműek a tengert, kiváltképp a felette tornyosuló vastag ködöt. - Te jártál már a parton? - hangzott a sorok közt újra meg újra. Az emberek izgatottak voltak. Hatalmas dűnékbe hordta a kavicsot a hullámverés. Több szekeret megállítottak a folyó mellett, hogy ne kelljen őket az addira már teljesen köddé vált, füves utakon felhúzni. A sereg alig állt a lábán, mégis rendületlenül haladtak előre. S ahogy a dombok tetejét elérték, szemük elé tárult a Nordenfluss torkolata, s maga a tenger. A nagy kékséget most is teljesen betakarta a köd. Itt ott régi, elhagyatott házakat lehetett látni, másutt utak, kerekek nyomait. Több helyen lovak hagyta ösvényt szúrtak ki, ahogy ujjongva koccantották a katonák össze fegyvereiket. Elérték a partot.