Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:



You are not connected. Please login or register

Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)

+5
Hilde von Nebelturm
Tertullius
Lamia von Nachtraben
Cedrick von Nebelturm
Robin Holzer
9 posters

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Go down  Üzenet [6 / 8 oldal]

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Hasonlóképpen emeli meg a szemöldökét a válaszra.
Ember?
De hangosan nem tesz megjegyzést. Úgy tűnik neki, hogy nem sértette meg a jövőbeli társát, így nem is siet kijavítani magát. Nincs is miért. A vámpírok éjjeli lények. Nem igaz?
Biccent egyet a beleegyező válaszra. Nem mozdul azonban. Mintha kőből öntötték volna. Nyugodtan nézi, ahogy a másik szedelődzködik.
- Egy Száraz-domb nevű helyre megyünk, innen délre. Ott keresünk valakit.
Mindig csak keresni valakit.. Kerüli az „elméletben”, „elviekben”, „valószínű” kijelentéseket.  Keresni, az más. Akkor találni és nem találni egyaránt lehet.
Ha másik útra kész, akkor elindul vissza az őrparancsnok sátra felé. Jobbnak látja szólni, hogy elmennek a táborból, még mielőtt probléma adódna belőle, hogy két alak elfele sétál a sötétben.. A ló kérdésére mégcsak el sem mosolyodik.
- A lopakodáshoz talán jobbak a saját lábaink.
Mégis megenged egy udvarias mosolyt a másik felé. És ha már az udvariasság..
- Hogy szólíthatlak, vértestvér?
És talán az engesztelő gesztus mellett azt is megtudja végre, kivel van dolga.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Egész simán elbúcsúztunk az öregtől. Jószándékúnak tűnt, és hozzánk hasonlóan jókívánságokkal bocsátott utunkra. Sajnáltam kicsit, hogy nem tudtuk együtt megoldani a problémáinkat.
Figyeltem a természet hangjait, ahogy lépkedtem a püspök után, részben azzal a reménnyel, hogy feltűnik, ha olyat hallok ami nem illik oda. De a legkirívóbb a farkasüvöltés volt, ami nem tartozott ebbe a kategóriába.
Valahol... szomorú volt ez a kihaltság. Szinte életnek sem látszódott nyoma ahogy haladtunk, nemhogy civlizációnak. Ehhez pedig társult a halál látványa és illata.
Akkor lettem még inkább figyelmes, amikor észrevettük az árkot, és a bodorodó füstöt. Ezt meg mi vájta? 
Mindenesetre csendesen bólintottam a jelzésre. Nagyon fontos az óvatosság ebben a helyzetben, ezért nem csak a környezetre, hanem Tertuliusra is árgus szemmel figyeltem, nehogy elszakadjunk egymástól.
A nyomvonal végre egy kis faluboz vezetett, ami egyértelműen sokat szenvedett a háborúban. Nem számítottam meleg fogadtatásra.
Az őröket látva teret engedtem a megkönnyebbülésnek az arcomon, és rejtett mozdulattal magamba csípve könnyeket is sikerült a szemembe csalni.
- Úgy örülök, hogy embereket látok! - sipítottam szinte, nèhány sietős lépést téve feléjük, hogy 2-3 lépésre tőlük térdre vessem magam, könyörögni a segítségükért. - Segítsenek kérem! A hajónkat összezúzták a sziklák, és eltévedtünk... jaj Istenem, csak jussunk haza! - sírtam el magam, kezembe temetve az arcomat. Reméltem a püspök is segít szimpátiát ébreszteni.


_________________

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
A táborba visszavezető út szintén hosszú és fárasztó volt (Igaz, Sigrun humora azért sokat segített rajta), de ha más nem, az ideiglenes táborhelyükön legalább a fosos lúd összeszedhette magát. Vizet persze nem tudtak melegíteni neki, de jelen helyzetben amiatt is éppen elég hálás lehetett, hogy az egyik kísérőjük gyolcsgatyáját megkaphatta, hogy ne keljen ország világ láttára úgy masíroznia, mint ahogy az Északiak szoktak. Szarral a gatyában. 

A táborba szerencsére elég vidám fogadtatás érte őket, úgy tűnt, hogy a többi felderítő kevesebb sikerrel járt, mint ők, s más foglyot se nagyon sikerült ejteniük, így összességében tényleg jó zsákmányt jelentett ez a szerencsétlen. Legnagyobb meglepetésükre von Einburg üdvözölte őket, s gratulált a sikeres feladat miatt. Nem érezte úgy, hogy különösebben sokat tettek volna, de azért fejét meghajtotta alázatosan. A bor hallatán azért elmosolyodott kicsit, persze. De ki ne mosolyogna?
– Szívest élnénk a lehetőséggel. – Sigrunra bólintott kérdőn, nem ragaszkodott a férfi jelenlétéhez, de nem is kívánta elzavarni őt. – Ámbátor vallatásra aligha lesz szükség, a barátunk több, mint szívesen dalol majd nekünk. Egész úton csitítani kellett, hogy várjon még egy keveset. – kicsit meghajtotta a fejét ismét. – Viszont egy kérésem lenne, amennyiben megengedhetem magamnak ezt a szemtelenséget. Esetleg egy apródját megkérné, uram, hogy szedjen egy veder havat, s azt egy lábasba melegítse fel? Ígértem egy kevés meleg vizet a fogolynak, hogy lecsutakolhassa magát, hisz igen megijedt, s északiak módjára végezte el a dolgát. Szívesebben vall az ember, ha tisztának érzi magát. 
Kezét rátette a mocskos férfi vállára, majd röviden bólintott neki. Nem volt igazán csúnya teremtés, de ápolatlan mindenképpen. Szánta őt, s pont emiatt nem is akarta, hogy esetleg állatként viseltessenek felé. A meleg víz nagy kincs volt a táborokban, de így a tél derekán legalább hóból annyi akadt, mint a pelyva. Belenézett annak seszín szemébe mélyen, majd bólintott neki, s megindult a sátor felé.

Sigrun Hjörnson

Sigrun Hjörnson
Déli Katona
Déli Katona
Hosszú és fárasztó út után érkeznek vissza a táborba. Habár Sigrun próbálta a maga módján tartani a lelket mindenkiben, még így is kifejezetten kimeríthetőnek volt mondható, elvégre egy igen hosszú nap áll mögöttük. Meglepődve pillant az őket körül ugráló táborlakókra, akik egy-egy dicsérő szót is feléjük intéznek. Sigrun hasát behúzva, mellkasát kitolva simogatja büszkén szakállát, mintha csak teljes egészében rajta múlt volna küldetésük végkimetele.
A von Einburgtól érkező kedves szavak is igencsak meghatják, már csak a bor említése miatt is. Szeme szinte azonnal felcsillan az ital nevének hallatán, s az csak tetézi jókedvét, hogy dupla adagot kaphat.
- Úgy bizony! Igencsak megszomjaztunk ezen a felderítésen - válaszol ő is, Hilde biccentését viszonozva, majd figyelmesen hallgatja a további beszélgetést.

- Hohóóó, igen diplomatikusan fogalmaztál, Hilde. Bár szó mi szó, én valószínűleg minden finomkodás nélkül a képébe mondtam volna von Einburgnak, hogy a fogjunk úgy összefosta magát, mintha muszáj lett volna - mondja Hildének, bajsza alatt kuncogva, miközben a sátrak felé haladnak

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Tertullius, Robin Holzer: Nem sokat kellett várni, hogy leeresszék a fegyvereiket az önjelölt katonák. Egyikük a kapu felé biccentett, majd kopogott, ahogy beordított rajta.
- Hét! Nyissátok, vendégek érkeztek. – dörmögte érces, faragatlan tónussal.
Nem sokra rá nyílt a kapu, s Robin és Hans betekintést nyerhettek a kis faluba. Egy apró kis domb köré épültek a házak, egy magas harangtoronnyal a főtér közepén, melyben őrszemek álltak. A kis helység csatatér volt, itt-ott még látni lehetett a tomboló ellenség nyomát, a félig összedőlt, vagy éppen letarolt és újrahasznosított házakét, melyek helyén most kertek álltak. Több utca kövekkel volt elbarikádozva, vagy újat voltak a magas gazban kitaposva. A nagy, sűrű susnyáson át mutatta az utat a kapuőr.
- Maradhattok, ameddig tetszik. – felelte nyersen – De kívülállók kíséret nélkül nem mehetnek sehova. Majd magatokra hagyunk, ha megbízunk bennetek.
A kis falu, ahhoz képest, hogy a háború viharának kellős közepén állt elég élénk volt, s több tucat családot lehetett látni a házakban, s a házak között. Ami azonnal szemet szúr mindkettejüknek, hogy a helyiek állig fel voltak fegyverezve. Szerencsésebbek lándzsával vagy íjjal, a kevésbé vagyonosak azzal, ami éppen a kezükbe akadt, de csataszerszám nélkül senki ki nem lépett a házából.

Cedrick von Nebelturm: A vámpír halk suttogással nevette el magát.
[b]- Friedrich von Swartzjäger.
– mutatkozott be, ahogy színpadias gúnnyal emghajolt – De neked csak Erik. Aki jót akar, annak csak Erik. – tette hozzá kuncogva.
A tábor széle már jól látszott. Senki sem zavarta vagy éppen állította meg a vámpír duót. Sötét volt, alig lehetett egy fáklyától egy méterre járni. Senki sem számított rajtaütésre, s a tábor nyugodtan készült a következő napra.
- Megragadom az alkalmat, elég jól ismerem a csillagok állását. Az öregapám mindig azt ismételgette, hogy a mocsárban annyit kell a lábad elé nézned, hogy elfelejted mi is lapul a fejed felett...így aztán alaposan a fejembe verte, hogy melyik csillagképnek mi a haszna.

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Von Einburg derekasan bólintott.
- Így legyen. A jómadár a tiétek. Ott találjátok a tiszti sátor mellett. – bökött a tábor közepe felé.
Ott ült a sátor mellett, a kezén egy pár bilinccsel, melynek láncát a sátor egyik oszlopához tekertek A sátrat vigyázó katonák fél szemükkel figyelték őt is, de ezt leszámítva nem adtak mellé plusz őrséget. Minek a sátrak erdejének kellős közepén.
A férfi erősen le volt lombozódva. Csendben, savanyú, megszégyenített ábrázattal ült és támaszkodott neki az oszlopnak és próbálta kiheverni a történteket.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Az alak csendben várt, amíg mindenki elhallgatott, nem szakított félbe senkit, és nem kommentálta egyik megjegyzést sem. Ahogy a beszéd abbamaradt, ismét magyarázni kezdett.
- Az az ember az én alárendeltem volt. – felelte tömören – Egy illető, aki régóta kémkedik hellenburgi hadak között és küld nekem hasznos információkat. Most viszont megszegte a parancsaimat és hátbatámadott. Megkockáztatom, talált valakit, akinek szívesebben hajtja malmára a vizet.
A férfi ekkor elkezdett sétálni. Óvatosan szemlélte végig világító szemeivel az egész bagázst.
- Én azt akarom, hogy minél hamarabb elérjétek a partot, hogy itt hagyjátok ezt a vidéket. Azonban hála a mesterkedéseinek, a hellenburgi sereg lassabban vonul előre, mint számoltam. Azonban én nem masírozhatok oda hozzátok, hogy kitekerjem a nyakát a nyomorultnak. Ti megszabadultok egy árulótól, én megszabadulok egy árulótól. Mindannyian nyerünk, s hála ennek, többet nem is futunk egymásba – tárta szét a kezét – De sajnos más egyébbel nem tudok szolgálni. Ahogy mondtam, akármit tehetett, hogy a megjelenését megváltoztassa. Ezek után abban sem vagyok biztos, hogy velem nem álöltözetben találkozott-e. Ha el is mondanám milyennek ismertem, csak a ti dolgotokat nehezíteném meg vele.

Határidő: 2020.10.11.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Ha hinne istenben, most égnek emelné a szemét. Adta az a jó szerencse, hogy egy Schwarzjäger-rel hozta össze a Sors. Persze. A Sorsban hisz. Csak ne legyen bolond a rögtönzött társa. Valamiért furcsa neki az idegen, de nem tudná megmondani, hogy pontosan miért. Talán a magában motyogás teszi. Vagy az, hogy egy háborúban keres valakit. Azért a félszemét rajta tartja majd – határozza el, miközben halvány mosollyal biccent a bemutatkozott Erik felé. Mindenképpen jót akar.
A táborból lassan kiérve, bár nincs elveszve a sötétben, mégsem veszi tolakodásnak a felajánlást. A csillagokat ő maga nem ismeri. De most talán megismerheti őket.
- Kérlek - inti tehát maga elé a vámpírt, hogy vezessen. - Nekem soha nem volt, aki elmagyarázta volna, hogyan értsem meg őket - bök a fejével az égre.
Pedig mennyiszer hasznos lett volna..! Most el fog tanulni mindent. Mindent.
Hegyezi a fülét a másik szavaira, de közben a szemét sem felejti el nyitva tartani a földi mocsárban lapuló dolgok miatt. Legalább egyikük nézzen a lába elé.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Tertullius

Tertullius
Klerikus
Klerikus
A nővér mutatványa és sipítozása úgy tűnik bevált, anélkül hogy bármit mondanom kellett volna, beengedtek minket a katonák. Előre engedtem a nőt, én pedig csöndesen követtem – úgyis ő lett nekik szimpatikus, nem kockáztattam.
Természetesen gyanakodóak voltak, ami ennyi csata közepette érthető volt. Ezzel tudtam magyarázni azt is, hogy állig felfegyverkezve járt-kelt még a legutolsó falusi is. Bármit is akarunk tenni, előbb a bizalmukat kell elnyernünk – ahogyan azt megmondta az őr is – hiszen a kísérettel még a végén ráfáznánk.
A nővérnek azonban eddig is bejött a terve, talán kitalált valamit ezutánra is. Nem szóltam még mindig, mindössze kérdően néztem rá a sötétben, hogyha van valami terve, akkor kíváncsian hallgatom. Persze a szórakozás kedvéért anélkül is követhetem, hogy elárulná – nem hiszem hogy a korábbinál sokkalta jobban képes lennék még ma veszélyeztetni az életemet.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Mindkettejük, Mina és Damien arcán is egyre inkább sűrűsödnek a ráncok a szemeik között, ahogy légzésük és szívdobogásuk is gyorsul. Nem, mintha meglepetés volna, hogy az alakkal kapcsolatban sántít valami. De most mégis mi a fenét műveljenek?
- Hát ez fantasztikus. És mégis miért vallaná be nekünk, hogy kémkedik hellenburgi információk iránt? Miért gondolja, hogy ezáltal most biztonságban van? - kérdi a vámpír, érezve, hogy ár kissé a tüzet piszkálja, de kezd elege lenni ebből az egészből. - Vagy honnan tudhatnánk, hogy nem éppen maga az?
- Nem tudja, hogy nézhet ki? Hogyan alkalmazott egy ilyen kémet? - kérdi Damien, igyekezve ott belekötni az illetőbe, ahol csak lehet. - Ennyi erővel lehet, hogy nem is egy embert alkalmazott egész végig, hanem sokkal többet.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Robin Holzer

Robin Holzer
Klerikus
Klerikus
Nem mondanám, hogy az őr különösebben megenyhült, de legalább beengedett a nyüzsgő faluba. Hálálkodva tápászkodtam föl, ha már egyik férfiban sem volt annyi jóérzés, hogy felsegítsen, és követtem az útmutatást.
-Jaj, csak egy kissé megpihennénk, és némi élelemmel feltarisznyálva útra is kelnénk haza, ha útba tudnak igazítani. Nem akarjuk mi belemártani magunkat semmibe - bólogattam egyetértőn, és szerényen a férfi figyelmeztető szavaira. Egyúttal pedig a püspök elkapott pillantására is válaszolva. Ha ő másra gondolt, minthogy pihenünk egy kicsit, útbaigazítást, lovakat vagy valami szekeret és élelmet szerzünk, aztán hazatérünk a katedrálisba... hát akkor ideje lesz, hogy velem is közölje. Addig meg nyitva tartjuk a szemünket, és reméljük, hogy nem akadunk bele semmi nagyléptékübe, ami a rendelkezésünkre állónál komolyabb forrásokat igényel.


_________________

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Nem bánom, hogy a beszédet azokra hagytam, akik nálam bizonnyal jobban értenek hozzá; von Nachtraben úrnő és Damien tökéletesen szegezik az idegennek azokat a kérdéseket, amelyek az én fejemben is megfogalmazódnak. Ha próbálkozom, sem érzem úgy, hogy meg tudnék bízni ebben az alakban, s úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül.
Igen súlyos vádakat fogalmaz meg afelé, akiről beszél, s teszi ezt úgy, hogy sem a nevét nem árulja el, s hogy maszkkal takarja az arcát. Eszembe jut Alaric von Heimsroth, a tiszttársam, aki pestisdoktor maszkot visel. Aki ismeri, tudja róla, hogy arca súlyosan megsérült egy tűzvész során, igaz szándékai és derék viselkedése azonban az ismeretlen bizalmát is könnyedén megnyeri. Ez az ember más, mint Alaric, s noha való igaz, kezdettől fogva furcsálljuk feletteseink döntéseit, nem igazán küzd, hogy elnyerje a rokonszenvünket, épp ellenkezőleg. Bármely jóérzésű embernek kinyílik a bicska a zsebében, hallva, ahogy beszélni merészel nemesekkel, pláne egy nővel.
- Honnan tudjuk, hogy igazat beszélsz egyáltalán? - Most már én is megszólalok - Annak, amit mondasz, semmi értelme, s ha valós is, nem sokat tettél érte, hogy szavaidat elhiggyük. Sem a neved nem tudjuk, sem hogy miért takarod az arcod, és semmi információt nem adtál arról, kit is keressünk, csak hogy valakit.
Tegezem, ha már pimaszul ennyire semmibe veszi tisztek és grófok jelenlétét. A helyében már annak is örülnék, hogy a legelején nem fojtottuk belé a szót. Nincs abban a helyzetben, hogy utasítgasson minket.
- Szívesen segítünk azoknak, akik rászorulnak, de a segítséget illendőbben is lehet kérni. Való igaz, hogy ha áruló van köztünk, célunk, hogy leleplezzük. De mi a garancia szavaid bizonyosságára?
A hangomban nincs harag, mindenki tudja rólam, hogy nem szokásom könnyedén haragra gerjedni, de nyíltan beszélek. Nem is tudnék másképp.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Von Einburg szavaira mélyen meghajolt, majd ahogy a férfi távozott, Sigrunra pillantott mosolyogva. Fáradt volt, mint egy mosás utáni gyolcsing, de talán ennyi még éppen belefért az idejébe. Vett egy nagy levegőt, majd Sigirunhoz fordult.
- Látogassuk meg a barátunkat, s kenyerezzük le egy kicsit. Ezen a ponton már úgy sincs sok választási lehetősége, úgy fogja érezni magát, mint egy halálsoron ülő rab, akinek kiutat ajánlanak, ha vall. - elmosolyodott kissé. - Utána pedig vár a bor, bár sernek jobban örülnék, mindjárt egy hordóval is. Egy korsó az enyém, a többit ihatnád te. - mosolyodott el zsiványul. 
Bólintott a férfinek, majd különösebb habozás nélkül megindult, megkeresve a parancsnoki sátrat. Nem volt egy túl nehéz feladat, az ilyen szállás mindig picit nagyobb volt, s általában feltűnő is. Kezeit közben sűrűn dörzsölgette egymáshoz, most, így összeroskadva érezte csak, hogy mennyire is hideg volt. Jól esett volna neki most egy langyos tál jó ízetlen leves. 

Ahogy a foglyot megpillantotta, igyekezett a legkedvesebb ábrázatát felölteni magára, természetesen szigorúan figyelve arra, hogy a fogai véletlenül se bújjanak ki ajkai függönyei alól. Ahogy odalépett a nyomorult mellé, rátette a kissé felmelegedett kezét vállára (már ha az hagyta), majd pár pillanatig várt még.
- A meleg víz lassan kész, s ígérem, hogy az elfogásodért kapott bor fejadagom is a tied lehet. Biztonságod viszont csak akkor ígérhetjük... - pillantott Sigrunra. - Amennyiben igazat, s szépet szól.
Mélyen a fogoly szemébe nézett, majd Sigrunra. Legszívesebben adott volna pár falat étket a nyomorultnak, de sajnos a maradék avas kenyér a lován maradt, nála pedig nem volt most semmi ehető. Elengedte a férfit, s barátja mellé lépett, karjait összefonva.
- Hogy hívnak?

Sigrun Hjörnson

Sigrun Hjörnson
Déli Katona
Déli Katona
Kissé sajnálja ugyan, hogy utuk nem egyből a bor felé vezet, de így is elhatározta, hogy Hildével tart, elvégre ő maga is kíváncsi arra, hogy mit is művelhettek ezek a fura alakok.
- Hahah! Nem úszod ám meg ilyen könnyen az ünneplést, drága Hildém! - válaszolja a felajánlásra kedélyesen. - Ha már ilyen kedves ez a von Einburg, hogy még extra bor adagot is kiszab ránk, nem szabad csak úgy túladni rajta. De, ha nagyon ragaszkodsz hozzá, talán a kedvedért tehetek kivételt. - kacagja el magát nagylelkűségén.
Sigrun a tőle telhető legnagyobb sebességű sétával indul meg a sátor felé, a lányt követve. Már igencsak érdekli, hogy miféle csínytevésen törhetik a fejüket az ismeretlenek.
A sátorba érkezve megáll fogjukkal szemben, s összefonja karjait mellkasa előtt. Tekintetével foglyukat vizslatja, aki valószínűleg újfent összefosná magát, ha még lenne mit kiadni magából, elvégre egy ellenséges táborban csücsül, fogvatartói jóindulatára bízva. Talán épp elég lehet ennyi, hogy megeredjen a nyelve és eldalolja, amit tud.
Sigrun Hilde pillantására csupán csak egy huncut, sejtelmes mosollyal felel. Habár nem kenyere a vallatás, és szívesen kerüli, azonban új, ám ismeretlen barátjuknak erről nem kell tudnia. Épp elég, ha azt látja, hogy a környezetében erős, magabiztos katonák állnak, akik bármikor, bármilyen módon szívesen kiszednék belőle azt, amire épp kíváncsiak.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Tertullius, Robin Holzer: Bár elsőre szegény, elcsigázott falunak tűnt, egy pillanatig sem tagadták meg a segítséget Robinnak és Hansnak.
- Ez csak természetes. Ahol száz jóllakik, ott a másik kettő sem marad éhen. Az istállóban meg elalhattok. Magasztos kőépület, mert itt egykoron kaszárnya állott. – magyarázta, ahogy büszke mosollyal kihúzta magát, s egy romos állapotú kis erődítményre mutatott.
Az erődítmény nem volt több egy kőből emelt kis négyzetes épületnél, oldalán egy kilátóval, a másik oldalán pedig egy karámmal, ami az egykori istállóba vezetett. Lovat is lehetett látni, ahogy vígan legelészték az erőd körül burjánzó gazt egy kecske és néhány juh társaságában.
- Hanem meséljetek. Mi hírt hoztok, nem sok látogató érkezik dél felől hozzánk. Délen ezért azt sem tudjuk, van-e még élő emberfia. – vetett oda, majd nyelt egyet – Bocsássatok meg, csak ilyen időkben keveset hallunk a körülöttünk elterülő nagyvilágról.

Cedrick von Nebelturm: Hosszú ésfáradtságos út vezett a mocsáron át. A két vámpír többször percekre megállt, a mély sáron való gázolás fáradtsága miatt. Hajnalodott már, felkelőben volt a nap, amikor Friedrich előre mutatott.
- Nevezz őrültnek, de ha valamit Száraz Dombnak neveztek el, hát az az. – mutatott előre.
Az út szélén, a mély láp és ingoványos utak között egy apró kis bucka állt. Fű nőtte be, és egy két fal, melyek félig kilógó gyökerei a közeli pocsolyákba kúsztak bele. A fűre rálépve hosszú út után először szilárd talaj állt a lábuk alatt. Hullafáradt volt már maga Friedrich is.
- Remélem van valami ház a környéken...különben kénytelenek leszünk a táborig gyalogolni.
A domb viszont teljesen ki volt halva. Egy árva lelket sem lehetett látni közel s távol, még akkor sem, amikor már a tetején trónolt Cedrick és Friedrich. Egy tábortüzet ugyan találtak...pontosabban annak a nyomait, égett, szenes fával és üreg, rég kihunyt parázzsal, mely mellé nyársakat támasztottak, de semmi egyéb.

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: A fogoly a táborban töltött idő alatt valamicskét lenyugodott. Már nem volt zavarodott, és a szégyent is ahogy mások előtt mutatkozott lenyelte.
- Nehogy azt higgyétek, hogy ilyen könnyű dolgotok lesz. – mondta, miközben szaporán vette a levegőt. A keze még remegett neki, a hangja pedig itt ott megbicsaklott – Nem értek el velem semmit. Mire szóra bírtok, már messze jár akit kerestek. – nézett vicsorítva a párosra – Mert az igazság nem szép, édes lányom, otromba. Nem tagadom, az ördöggel cimboráltam. Tudom jól, nem jár érte bocsánat. – nyelt egy nagyot. – De az ördög derekabbnak tűnik az egész nyüves országnál.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Az alak még mindig nem csinált semmit, leszámítva, hogy jobbra balra lépkedett. Ám valami nagyon tetszhetett neki abban, amit mondtak neki. Érződött azon, ahogy beszélt.
- Végre valahára rátértünk a lényegre. – vágta rá tömören – Van módom van rá, hogy igazoljam a szavamat.
Titokzatos, mint mindig, a férfi megfordult, majd visszasétált oda, ahol eddig ült. A romok mögül egy kalitkát vett elő. Egy kalitkát, benne egy lakóval. Az apró, ívelt ketrecben egy madarat lehetett látni. Postagalamb volt, olyasféle, melyet a várakban tenyésztenek ki. S jól láthatóan nem esett jól neki a férfi közelsége. Össze vissza verdesett a szárnyával, ahogy megemelte. Nem nyugodott le, csak akkor, amikor ismét lehelyezte a kalitkát a földre.
- Ezt a madarat az utolsó találkozás alkalmával kaptam, hogy üzenni tudjak az embereteknek. – magyarázta – A madárnak van egy párja, aki ott lesz a táborotok galambjai között. Ez csak elég, hogy higgyetek nekem. És mellé... – felelte, ahogy előhúzott egy papírtekercset a köpenye alól - ...itt az üzenet, amit el akartam küldeni neki. Az emberetek aligha jött rá ennyi idő alatt, hogy a nyomában vagyok, így ezt felhasználhatjátok, hogy kiugrasszátok az nyúlüregből. Csak mondjátok azt, hogy postagalambot fogtatok, vagy valami hasonló. – felelte hidegen, ahogy odavetette a papírt – Ezt leszámítva, ahogy ti is elhadartátok, meglehet, hogy talált magának cinkostársat, és most több ember után kutakodtok. Bár nem logikus lépés a részéről, de elképzelhető. Egyetlen egy dolgot tudok róla, amit képtelenség elmaszkírozni: az illető egy tünde férfi. – nézett végig ismét, ahogy kiegyenesedett, majd tett egy lépést előre – Ennyi elég lesz? Vagy talán...engem akartok fogolynak? – vonta kérdőre a katonákat. A bizalmatlanság kölcsönös volt, s a titokzatos idegen nem tűnt olyasfélének, aki sokat kerülgette a forró kását.

Határidő: 2020.11.05.

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Követi a szemével Friedrich mozdulatát. Ezzel nem tud vitatkozni. Biccent egyet beleegyezően. Megáll egy pillanatra, előrenézve a dombocska felé. Valóban. Száraz-domb. Feltehetőleg ezt keresték.
De felérve a dombocska tetejére nem önti el megkönnyebbülés. Sőt. Inkább csalódottság. A tábortűz maradványait nézegeti, a másik szavait hallgatva. Nem akarja elkeseríteni, de itt nem találnak se házat, se semmit. Senkit..
Körbenéz a magaslatról, hátha lát valami csapást a mocsárban. Valami nyomot, letaposott füvet, valamit..
- Milyen régen állhat ez itt? - kérdez hátra a válla fölött a tűz helyére bökve az állával. - Van esélyünk találni valami nyomot?
Fordul teljes testtel Friedrich felé. Áldotta a jó Sorsát, hogy egy Schwarzjägert hozott magával. Ideje megnézni, hogy valóban jó döntés volt-e.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
– A világért se maradnék le az ünneplésről, barátom. De borodtól se fosztanálak meg, ebnek a csont való, egy fél fejadag pont elég lesz a fogolynak. – elnevette kissé magát, ahogy haladtak a sátrak között. – Az pedig az enyém lesz, úgy is elegendő kevesebb a számomra.
A fogoly szavaira némi meglepetés szaladt végig az arcán, majd Sigrunra pillantotta bólintva. Nem akarta különösebben feltartani a férfit, hisz a bor már várta őket, de nem gondolta, hogy sok értelme lett volna összerúgni a port vele a fogollyal most azonnal. Nem ellenségesnek tűnt, sokkal inkább elkereseredettnek, reményvesztettnek. Talán most ülepedett csak le benne a felismerés, hogy milyen bolondot csinált magából?
– Barátom, főleg magadnak segítesz, nem nekünk. – enyhülten elmosolyodott, majd magához ölelte egy kissé a lándzsáját, rátámaszkodva arra. – Ha nem mesélsz magadtól, nem csak, hogy a halálod fogod kívánni, de meg is kapod majd.
Szabad kezével felhúza az ínyét, hogy jól látható legyen éles szemfoga. Ritkán kereste az alkalmat a mutogatásához, hisz igen nagyon szégyellte, de talán ez pont egy olyan lehetőség lehetett, ahol indokolt volt a dolog.
– Az Ördög ajándéka, s az éhség is, ami vele jár. Ez viszont... – koncentrált egy rövid időre, amíg halványan fel nem izzott fehérségében a lándzsája. Csak pár rövid másodpercig tartott az egész, de így is érezte, ahogy végignyalta tenyerét a fájdalom. – Ez pedig az Istené. Ha nekem megbocsájt, neked is meg fog. Jöjj velem Hellenburgba, s megszolgálhatod a bűnbocsánatod az őrségben... Vagy ellenkezz, mint egy bolond, s akkor majd az Ördögöt győzködheted, hogy dobjon még egy rönköt az üstöd alá, mert nem forr még eléggé.
Elmosolyodott ismét, majd Sigrunra pillantott. Ha ez nem segített, akkor bizony itt elvesztette a szerepét, jobban bízott a másikban ilyesmi feladatok terén. Tudta persze, hogy mi is fájt igazán, de hiányzott belőle az eltökéltség ahhoz, hogy fájdalmat okozzon... Ez pedig nem egy túl hasznos jellemvonás a kínzáshoz.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Ellenséges-gyanakvó ábrázatokkal találkozhat a férfi, legalábbis a páros részéről. Gilbert csak értetlenül álldogál ott, próbálja követni annak a szavait és összeegyeztetni az újakat a régiekkel, de nem nagyon megy neki, így hát hevesen vakarja az üstökét. Menne már haza, valami jó forró levest enni meg végre vízszintesben lenni és aludni.
- Ez csak elég, hogy higgyünk magának? - nevet fel hitetlenül Mina egy pillanatra. Nem, sajnos ennyi nem elég. - Most könnyedén mondhatja, hogy ott lesz az a madár, de ki tudja, tényleg megtaláljuk-e, ha visszamegyünk?
- Mit tartalmaz ez az üzenet? - kérdezi Damien, bár nem sok esélyt lát rá, hogy választ kap.
Gilbert, csak azért, hogy ne tűnjön teljesen haszontalannak, meg már viszket a tenyere, megszólal húzódzkodva.
- Nem tudom, hogy vannak vele, uram, asszonyom, de nekem ez eléggé sántít.
Mina le sem veszi szemét az idegenről, szemöldöke mélyen leeresztve, szigorúan.
- Nincs ezzel egyedül, Gilbert.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
Eltűnődve emésztem az elhangzott szavakat; gyanakvásom nem hagy alább tőle. Túl sok ponton sántít a történet. Akár igaz, akár nem, komoly kétségeim vannak valósághűségét illetően. Ahogy oldalra pillantok, Alfred bizonytalan arckifejezésével, felém csillanó tekintetével találkozom. A gróf és grófnő kérdései, melyeket a velük hozott emberük is közbeszólásával tetéz, mintha csak a saját gondolataim visszhangoznák.
Garanciát kértem. Semmit sem kaptunk, csak további kertelést.
Egy biztos: a nyílt és egyenes beszéd nem emberünk kenyere. Csapdába kerültünk: akár hallgatunk rá, akár nem, komoly felelősség van most a vállunkon, emberéletek a kezünkben. Szó sem volt ilyesmi kalamajkáról, amikor Hellenburgból útnak indultunk. Már fogalmam sincs, mit keresünk itt és mi a bánatot csinálunk a mocsárban. Jóformán mindenki elveszítette a józan eszét és ítélőképességét. Abban reménykedem, hogy így többedmagunkkal több sikerrel hozunk jó döntést, mintha egyedül volnánk. Megbízhatónak tartom újdonsült társaim.
A rejtélyes fickónak ehhez még meg kell erőltetnie magát, mielőtt elveszítjük a türelmünket.
Felvonom a szemöldököm és érdeklődő figyelemmel várom a választ az elhangzott kérdésekre, s összefonom a karjaim magam előtt. Szórakozik velünk?

Sigrun Hjörnson

Sigrun Hjörnson
Déli Katona
Déli Katona
Úgy fest, kénytelen lesz ő maga meginni a Hildére kiszabott bor adag egy részét, azonban úgy dönt, hogy inkább nem firtatja tovább. Szívesen lesz a hős megmentő, aki elfogyasztja a fennmaradó mennyiséget. Afelett azonban, hogy foglyuk hirtelen úgy dönt, inkább nem mesél, nem igazán tud napirendre térni. Kicsit furcsálja is a helyzetet.
- Látom, nem érted a helyzetet, barátom… - sóhajt fel, miután végig nézi a Hilde és foglyuk közötti párbeszédet. Nem tetszenek neki a szavak, melyek az ismeretlen száját hagyják el.
- Nagyra értékelnénk, ha most is olyan lelkesen mesélnél mint útközben. Jó lenne, ha a szófosás is rád törne - ha érted, mire gondolok… Ellenkező esetben kénytelenek leszünk első körben talán néhány ujjad eltörni. Bár talán egy ennyire bátor és erős férfinak, mint amilyen jómagad, valószínűleg nem okozna túl nagy gondot. De sebaj… van még néhány ötletem. - kuncogja el magát, mintha élvezné a helyzetet, s kedélyesen végigsimítja párszor szakállát. Valahogy muszáj kiszedniük. - Ideje lenne, hogy válaszolj, fiam, mielőtt elvesztem a türelmem. Szóval légy oly kedves és válaszolj a kisasszony korábban fel tett kérdésére. Ki vagy és mi a neved? - vált immár szigorúbb hangnemre.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Cedrick von Nebelturm: – Ez friss. – felelte tömören Friedrich – Nem olyan rég oltották el.
A vámpír értetlenül nézett körbe. Zavarodott volt, és tanácstalan. Ennek ellenére ott sétált a tűz körül fel és alá. Ksőbb előkerül egy fából tákolt tál és egy szálkás kanál is. Étel benne egy morzsa se.
- Törjük a fejünket. Miféle alakot keresünk mi? Hol bújna el, ha azt akarná, hogy csak az találja meg, akit ő látni akar...?
Hirtelen egy közeli fához rohan, majd felugrott a tetejére. Páncél ide vagy oda, remekül tudott az ágak közt masírozni.
- Itt sincs semmi. Még egy függőágy se.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Nehezére esett visszafogni magát, de jól lehetett látni, ahogy egy elfojtot,t elcsigházott mosoly ült ki az idegen arcára.
- Még ha be is vallok mindent, nem mentek vele semmire. Az Ördög – mert már ő is csak Ördökgént hivatkozott rá – bölcs volt, és óvatos. Nem tudom, mennyit ér, amit én tudok, de nyugodt vagyok a tudattól, hogy vigyázott magára.
Nemsokára elérkezett a vallatás ideje, amikor is beinvitáltáka  foglyot a sátorba, majd lassan, alaposan, és előer felépített stratégiával kikérdezték őt. Enyhe kifejezés lett volna azt mondani, hogy csalódott fejjel vánszorogtak ki a sátorból. Nem telt bele sok idő, mire futár érkezett meg a pároshoz is. Úgy mondta, mivel az ő foglyuk volt, kijár nekik is, hogy tudják, mi szakadt a fejesek nyakába.
- Hát, megfogtátok az Isten lábát ezzel az emberrel. Kiderült, valaki szervezkedett, mielőtt ideértünk volna. Egy kis csapatról számolt be, akik összeszedték, akik itt maradtak, adtak nekik ételt, kíséretet, majd közösen kifosztottak pár még álló épületet és eltűntek. Nem mondta ki, de abból, amit mesélt úgy néz ki, egy bukott angyal szektája a felelős a lázításért. Tele is tömték szerencsétlen fejét, hogy a királyság hozta rájuk a nyomort és a nemesség vívta ki Isten haragját.
Aztán nagyot sóhajtott.
- És készüljetek, hogy hamarosan útnak indulunk. Ha minden igaz, csapda vár minket az úton. Ugyanis az ipse elmondása alapján a kultisták tudják, hol vagyunk és merre tartunk.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: - Hm...
Az alak hosszasan morgott, ahogy fel alá kezdett sétálni.
- Valóban, nem garantálja semmi, hogy a madarat ott találjátok. Ha én lennék a szökevény áruló, megöltem volna, hogy minden hozzám vezető nyomot eltüntessek.
Rövid gondolkodás után ezt nyögte ki.
- Ez esetben, hogy lássátok, igazat szólok, én is veletek tartok. Akár vasra verve, ha attól fogtok békésen aludni. – mondta, ahogy a két kezét előre előre nyújtotta – Majd ott segédkezzen az áruló felkutatásában. Ha a kinézetét megváltoztatta, a hangját garantáltan fel fogom ismerni.

Határidő: 2020.12.03..

Cedrick von Nebelturm

Cedrick von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Maga mellett lógatva a karjait figyeli a fára szökő Friedrich-et. Schwarzjäger. Hiába. Van még mit tanulnia tőle. Egyszer el kéne mennie a tornyukba. Bár kétségtelen, hogy nem találna szíves fogadtatásra. Mégis.. A gondolataiból a másik szavai riasztják. Félrefordul rájuk. Függőágy. Kit keresnek ők?
- A föld alá.
Mondja aztán mintegy maga elé. Hova bújna el? Hol találta meg? Sírásó.
- Egy sírásót keresünk - fordul aztán vissza a vámpír felé. - Nézz szét onnan, nem látsz valamit a talajon?
A fáról mindenképpen jobban látni, nem csak a Száraz-dombot, de az egész környéket. Közben maga is körbefordul, jobban szemügyre véve a földet. A tűzrakást, aztán lesétál a magaslat aljára, ott is körbejárva a területet. A fa alatt? Gyökerek között? Üreg? Szikla alatt. A régi falak? Föld. Biztos, hogy a föld alatt.
Most, hogy van szeme a magasban nyugodtan nézhet a lába elé.


_________________
’Would you tell me, please, which way I ought to go from here?’
‘That depends a good deal on where you want to get to,’ said the Cat.
‘I don’t much care where--’ said Alice.
‘Then it doesn’t matter which way you go,’ said the Cat.

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Damien fáradtan sóhajt fel.
- Attól tartok, a nyugodt alvástól - vagy bármilyentől - még messze vagyunk.
Mina halványan elmosolyodik erre. A mosoly furcsának érződik, kitűnik ebből az egész furcsa, zavaros szürkeségből, ugyanakkor nem fogja most megtagadni magától.
Majd elgondolkozik, tud-e olyan illúzióról, amely a hangot is képes megváltoztatni. Régen olvasott utána ilyeneknek. Túlságosan is elkényelmesedett már...
- A tudásdémonok nem képesek más hangját fölvenni? - pillanat az idegenre.
Egyikük sem siet, hogy megbilincselje az illetőt. Bíznak a vámpír mágiájában és Damien reflexeiben, hogy ha kell, időben meg tudják állítani, bármiféle támadást is tervez ellenük ez a férfi - már amennyiben az közvetlen támadás. Ha nem az, akkor már könnyen lehet, hogy rég kitervelte s semmit sem tudnak tenni ellene... legalábbis amíg nincs tudomásuk róla.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr
Lesajnálóan nézte végig a foglyot, majd Sigrunra pillantott, s vissza a nyomorultra. Egy szót sem értett abból, amit beszéltek vele. Még a Jóisten is csak annak tudott segíteni, aki legalább egy kevés hajlandóságot mutatott rá, így ő maga úgy érezte, hogy itt elfogyott a szerepe. A fogoly meghozta a döntését, s egy rossz döntést hozott. De döntött.  
– Magad kárát okoztad, nem az enyém. – megrázta a fejét, majd talán adott volna egy utolsó esélyt a nyomorultnak, de ekkor megérkeztek a vallatást végző emberek, akiknek nem a megbocsájtás volt a dolga.
Ismét Sigrunra pillantott, majd megvonta a vállát. Itt végeztek, nem élvezte mások fájdalmát, s bár természetesen fontos volt a vallatók munkája, közel sem érezte magáénak. Milyenek voltak vajon ezek az emberek a családjukkal? Meghagyta rajtuk a pecsétjét a vér, vagy talán kezüket mosták utána, s mosolyogva ölelték magukhoz gyermekeiket... Megvonta a vállát, s végül megszólalt.
– Azt hiszem nem lesz szüksége a borra a barátunknak, nekünk viszont annál jobban. – mosolygott Sigrunra.

A táborban forrón lángolt a tűz, ami mellett Sigrunnal ültek. Éppen kezdett kissé átmelegedni a teste, s talán halvány mosolyog is csúszott arcára a bor bódító hatásától. Nem volt részeg, rosszul bírta ugyan a lőrét, de a fejadagokból még egy gyermek se tudott volna igazán túlinni, egy megtermett katona meg főleg nem. Ő persze szintén nem volt olyan hatalmas, de kétségtelenül nagyobb volt egy gyermeknél. Éppen Sigrunnal beszélgetett időnként kortyolgatva a vízzel elkevert savanyú italból, ahogy két küldönc közelítette meg őket. Keserűen nézett bele a kulacsába, legalább ma kényelemben akarta tudni magát, de úgy tűnt, hogy a fáradtságok nem értek véget még mindig. Soha se fognak, csak ha végre elhagyják ezt a sáros, latyakos, jeges poklot.
– Nagyszerű, legalább önöknek dalolt a lúd. – bólintott, majd Sigrunra nézett. – Azt hiszem mindenkinek kijár a pihenés, csak nekünk nem.
Aggasztotta picit a helyzet, de egyelőre nem akarta ezt szóvá tenni. Eddig szó sem volt kultistákról, s bár sejthető volt, hogy valami ilyesmi lehetett a dolgok mögött, nem örült egy kicsit sem. Ritkán találkozott ezekkel az istentelen népekkel, s akkor sem volt benne semmi köszönet. Rosszabbak voltak bármely átkozott szentségtelen fattyúnál, s habár még egy nekromantát is képes lett volna megérteni, egy kultistát sosem.

Oswald von Bertold

Oswald von Bertold
Templomos
Templomos
- Az ördögbe is, az időnk fogy és nem jutunk semmire. Ezért jöttünk ide a semmi közepére az életünket és a pozíciónkat kockáztatva? - Nem kelek ki magamból, nem emelem fel a hangomat, de hagyom, hogy hirtelen rádörrenjen, ahogy előrelépek. Nem vagyok bosszús vagy dühös, ám tisztában vagyok vele, hogy van egyfajta előnye a megjelenésemnek, amit végső esetben ki is használok, ha rászorít a szükség.
- Nem tudod bizonyítani, hogy amit mondasz, igaz-e, s nem csak épp azzal teszel keresztbe nekünk, hogy lassan órák óta itt vesztegelünk, s vagy a bolondját járatod velünk, vagy nem. Egy tisztességes ember legalább a nevét elmondja, ha az arcát nem meri vállalni.

//Ne haragudj, Ger, nagyon próbálkozom, de nem tudok már lassan többet írni a szituáció kapcsán.

Lothar von Nebelturm

Lothar von Nebelturm
A Nebelturm család feje
A Nebelturm család feje
Cedrick von Nebelturm: Hossza kutatás után Cedrick egy nagyon érdekes jelenségre bukkan, nem messze a domb tetejétől. A domb egy pontján a tábortól pár méterre ugyanúgy hiányzott a fű. A föld laza volt és porhanyós, ugyanakkor nem iszaposodott fel. Egy apró kis lyuk tátongott a kopas folt közepén.
Azaz hogy nem is lyuk, hanem egy cső. Egy hosszú, vaskos köteg szalmaszál volt a földbe szúrba, egyenesen az égnek meredve. Körülötte se levél, se gyökér, csak maguk a szálak. Ahogy Cedrick közelebb hajolt hozzá, a szalmaszálakból lélegzetvételek zaja szűrődött ki.
Nem kellett neki sok idő, hogy Friedrich felfigyeljen rá, amit Cedrick talált. Kalapját emelte a csodás álca előtt, ahogy tágra nyílt szemekkel járta körbe a kis kopasz foltot.
- Hát öcsém, neked aztán lökött barátaid vannak. – vonta meg a vállát – És most mi legyen? Hozzak egy ásót, vagy csákányt és kopogunk a földön?
Aztán ravasz vigyorra húzódott a szája.
- Vagy dobjak le a mélybe egy pár hangyát? – villantotta meg a fogait, ahogy kuncogva egy közeli hangyaboly felé mutatott.

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Kisvártatva tábort bontottak és megindultak tovább előre. Az országút olyan volt, akárcsak eddig, kopott, öreges, és itt-ott megszakadt, hála a mocsári gaznak és lápos pocsolyáknak. Nem egyszer akadt meg egy-egy szekér a híg sárban, s úgy mellett három-négy embernek kitolnia belőle. Egyszer még a lovasok is besegítettek. Lovaikat hozzáfogták a szekérhez, úgy indították ismét útnak.
A sereg sorai közt jól látható idegesség lett úrrá. A rajtaütés tényét nem tették közhírré, de a tisztek viselkedésén érezhető volt, hogy aggódtak. Figyeltek, sorozatos utasításokat adtak, hogy kétszer, háromszor olyan sűrűn derítsék fel az előttük lévő területet. A foglyul ejtett jobbágy is ott volt még, akit most egy deszkákból eszkábált ketrecbe hajítottak bele arra az esetre, ha netán eszébe jutna még valami, mielőtt a rájuk támadni készülő ellenség.
Egy ponton aztán megálljt parancsoltak, majd jobbra át, és a sereg se szó se beszéd, letért az útról. Mire kettőt pislogtak, már nem is látszódott sehonnan a országút, s folytatták a gázolást a magas fűben. Suttogni kezdtek a katonák a sorok között, mondván közel az ellenség tábora, vagy csak simán paranoiásak a főtisztek, és a susnyásban akarnak következőnek tábort verni.


Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Az alak csak merev tartással bólintott egyet.
- Tudásdémonok képesek rá. Nem jellemző mindre, de az élelmesebbike meg tudja csinálni.
Majd csned. Hosszú csend, ahogy az alak egyre csak az eléje sorakozottakat bámulta. Végül egyik kezét a maszkjának támaszotta, előrehajolt, s aföldet kezdte bámulna. Kis időbe telt, míg összeszedte a mondandóját.
- A nevemet...a nevemet okkal nem árultam el, ahogyan az arcom is okkal nem mutattam. Ha látnátok, vagy hallanátok, csak még kevésbé bíznátok bennem. – sóhajtott egy hatalmasat, ahogy leengedte a kezét – Mert nekem réges-rég elveszett a nevem. Magam mögött hagytam. Valaha volt egy nevem, de lemondtam róla. Azóta új nevet kaptam a mesteremtől, egy nyelvem, melyet élő ember nem beszél ezen a földöm. Annyi, hogy „Béta”. Talán megnyugtatott? Talán megbízol bennem hogy tudod, ilyen néven mutatkozom be? – lépett egy nagyot előre. Haragos volt a hangja, már-már dühödt, ahogy a kezét ökölbe szorította, majd a kíséret felé mutatott.
A hellenburgi katonák pedig érthetően fegyvert rántottak. Egymást nézte mindenki, oda vissza cikázott a szemük. Csak arra vártak, hogy valaki támadást indítson...

Határidő: 2020.12.19..

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Béta.
Hát ez valami vicc. Vagy egy rémálom. Az lehetetlen. Hosszú órákon keresztül üldözték és küzdöttek vele az életükért. Béta halott. Cynewulfnál van a maszkja. Ellopta. Azt mondta, senki nem láthatja az arcát… és… ez az alak sem…
Ez nem lehet igaz, gondolja Mina, és ki akar rohanni ebből a világból.
Mina elsápad, Damien pedig összeráncolja a szemöldökét és átkozza a napot, amikor... melyik napot is? Túl sok nap lenne, amit átkozhatna, így inkább lemond a dologról. Fölösleges. - Hogy... hogy van még... életben? - kérdi Mina, és felkészül a támadásra. Védekező támadásra. A fenébe is, órákat küzdöttek az átkozottal, és most meg itt áll előttük?!
Északnak indul meg a négyfős különítmény. Miután fegyvert szegez egymásnak mindenki, az alak visszalép. Könnyed sóhajjal fordul sarkon, Minát már szóra sem méltatva. Ennyit bök csak oda neki. - A mi ügyünket majd később lerendezzük. Remélem, tudsz addig hallgatni rólam.
Az ötfős brigád eléri újra az országút mocsaras részét. Túl a falun már csak néhány óra, és újra elérik a tábort. Az embereket viszont aggasztja a hír, amit megtudtak, kiváltképp hogy miként számoljanak be róla.
- Szerintetek hazudott? –[/color] kérdi Gilbert nehézkesen. Mina és Damien érzik Oswald pillantását magukon.
Mina próbálja visszafogni a keze remegését. Hány csontváz fog még visszatérni a múltból? - Ha addig nem csinál semmi olyat, ami miatt... meg kéne változtatnom a véleményemet...- felsóhajt.
- Legyen. Valami oka biztos van, hogy eddig békén hagyott minket. Azzal sarkon fordul s távozni készül. Damien még egy darabig bámul Béta irányába, nagyjából úgy, mint egy vérszomjas farkas, akit épp elrángatnak célpontjától
. - Attól tartok, nem. Ez a nyavalyás pont olyannak tűnt, mint aki bárkit túlél. És ha Mina nem szeretne összeverekedni vele most... akkor én sem. Ha más nincs, ők készek menni. Bármilyen hihetetlen is az, hogy csak úgy elsétálnak Bétától.
Herr von Bertold bólint egyet.
- Nyitva kell tartanunk a szemünket, amint visszaérünk. Egy apró gesztus is elég lehet, hogy az áruló felfedje magát előttünk, de nagyon figyelmesnek kell lennünk. Én a magam részéről mindenképpen késleltetném a táborhelyről való továbbhaladást, vagy más felsőbb utasítás végrehajtását, nehogy túl későn jöjjünk rá, kiben nem bízhatunk. – fejti ki.
- Az is gyanús – morogja Gilbert - ha hárman háromfélét jelentünk. Azt mondom legalább egymás közt egyezzünk meg, mennyit fogunk ebből a fejeseknek elárulni.
- Én azt mondom, jelentsük azt, amit találtunk, az elesetteket és a lerombolt falut. Mivel minket az előttünk járókról nem értesítettek, mi dolguk, csak azt láttuk, ahogy sietve távoznak, mondhatjuk, hogy őket követtük, ami igaz is.
- Hát, ami engem illet, én csak a grófuraméknak felelek. De ha egy tiszt kérdőre fog, ennyit mondok csak. - bólint Gilbert serényen, ahogy megkönnyebbülten sóhajt.
Mina sóhajt egyet és egy pillanatra összenéz a sötételffel. - Azt hiszem, magyarázattal tartozunk mindannyiuknak. - kezdi Damien sötéten. - Ha ez az alak az, akinek mondja magát, már volt vele egy összeütközésünk. Órákig tartott, és azt hittük a végén, hogy halott. Egy nagyhatalmú kultista, így akármi ő most, csak nagyon nagy erővel és összefogva van némi esélyünk ellene. - De most békésnek tűnt.- jegyzi meg Mina, majd védekezően von vállat, amikor Damien úgy néz rá, mintha fel akarná szúrni a szemeivel. - Jól van, én se örülök neki, hogy újra látom! Mégis furcsa békésen beszélgetni azzal, akit elvileg már megöltél egyszer. - Elég lesz, ha ennyit mondanak. Az ügyünk vele talán majd folytatódik, de Önöknek nem kell, hogy több köze legyen Bétához. - zárja rövidre a dolgot a sötételf.
Herr Oswald aggódva ráncolja a homlokát.
Különös. Bizonyára nem lehetett ártó szándéka, könnyedén kelepcébe csalhatott volna minket. Nem tudom, hogy miért akarna segíteni nekünk, vagy inkább önöknek, ha ellenségek voltak, de talán most valóban nem is számít.
– Na igen – feleli Gilbert.
Az út maradéka kevésbé nyomasztó, mint a találkozó, vagy éppen az odaút. A tábor még ott áll és virul, s azóta megerősítette állásait. Több helyen előőrsöket állítottak ki és az utat is vigyázták. Másutt még több idegen jobbágyot, eltévedt harcost vagy éppen vadászt lehet látni akik az altisztekkel alkudoztak különféle dolgokról. Ahogy a csapat megérkezik, még fél füllel hallják is, ahogy egy simlis hang frissen ölt vadat kínált fel ellátmány gyanánt.
Próbálják mindketten kizárni a köréjük hullámzó szürkeséget az út során. Amikor megérkeznek, s beleszippantanak a levegőbe, nehéz visszafogni a gyomruk korgását.
- Vajon van időnk enni jelentés előtt? - kérdi Damien vágyakozóan felsóhajtva. - Éhen halok. Béta ide vagy oda, elsősorban életben kell maradni.
Mikor eljöttünk, még volt a vacsorából, ha jól sejtem, maradt még. Csatlakozzanak, ha nem sietnek annyira. Én úgy gondolom, van még időnk. – válaszolja Oswald mosolyogva.
Napokkal később érkezett az első örömteli hír nyugatról. Friss tengeri szellő fújta ki az emberek orrából a mocsári bűzt. Megjelentek a sirályok, s más tengeri madarak, s távolról már észrevették az élesebb szeműek a tengert, kiváltképp a felette tornyosuló vastag ködöt. - Te jártál már a parton? - hangzott a sorok közt újra meg újra. Az emberek izgatottak voltak. Hatalmas dűnékbe hordta a kavicsot a hullámverés. Több szekeret megállítottak a folyó mellett, hogy ne kelljen őket az addira már teljesen köddé vált, füves utakon felhúzni. A sereg alig állt a lábán, mégis rendületlenül haladtak előre. S ahogy a dombok tetejét elérték, szemük elé tárult a Nordenfluss torkolata, s maga a tenger. A nagy kékséget most is teljesen betakarta a köd. Itt ott régi, elhagyatott házakat lehetett látni, másutt utak, kerekek nyomait. Több helyen lovak hagyta ösvényt szúrtak ki, ahogy ujjongva koccantották a katonák össze fegyvereiket. Elérték a partot.


_________________
"Legendákat mesélnek rólad. A tékozló gyermek, aki a semmiből bukkant fel és hős lett a márványfalú városban a sárkány tombolása után. Igazán büszke lehetsz magadra." - Lucretia von Nachtraben

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [6 / 8 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8  Next

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.