Küldetés: Vadász, vagy préda? (V.I.SZ. 821. Tél)

Szerencsére nem ütközött túlzottan nagy ellenkezésbe a terve, s ha kicsit kellett is kérlelnie a felderítőt, végül nagy nehezen rábólintott a kérésére, hogy megkaphassa a távcsövet. Ez persze azt eredményezte, hogy igen mázsásnak érezte a tárgyhoz tapadó ígéretét, menten attól tartott, hogy eltöri majd a csecsebecsét. Állandó problémája volt ez, az efféle kis felelősségek túlzottan elfoglalták a figyelmét, s képes volt indokolatlanul félni még attól is, hogy esetleg hasra esne, s úgy törné el.

A két felderítő végül a véletlenre hagyta, hogy ki is ment velük, s eképpen a Bernaldra esett a sor, aki viszont kissé málészájúnak tűnt társához képest. Jobban örült volna, ha Herr Heckettel utaznak, többek között a távcső miatt is, de végül persze nem panaszkodhatott. Követte hát a férfi példáját, s ő maga is levetette a páncélját, végül csak a vastag fegyverkabátját magán hagyva. Végső esetben az is meg tudta védeni egy-egy tétovább támadástól, arról nem beszélve, hogy így a Jóisten hidege se veszejtette oda annyira.

Egész sokáig kellett utazni a fagyos, sötét csillagok alatt, de végül idővel egy völgyhöz hasonlatos kis részhez értek, ahol a magas fű tökéletes búvóhelyet tudott jelenteni ahhoz, hogy kicsit jobban ráleshessenek a táborra. Legnagyobb meglepetésére végül sötéthez szokott szemeire se volt olyan nagy szükség, ugyanis a tűz kellő fénnyel terítette be a környéket ahhoz, hogy egy ember is beláthassa azt. Figyelte egy keveset a dolgokat, majd sóhajtva átnyújtotta a távcsövet Sigrúnnak.
– Ha más nem, székelni úgy székelnek, mint mi. Bár, ez még az északiaknak is sikerül néha napján, pedig igen nagy állatok... – nyögte ki halkan. 
Ismert pár nefilim szokást, de ilyen jellegű rituálék nem voltak jellemzőek rájuk, nem azokra, akik Hellenburgban éltek,  legalábbis. Nem tetszett neki ez az egész, pláne amiatt, mert egyáltalán nem a félangyalokra vallott, hogy sok fegyverrel utaztak volna (pláne nem íjjal).
– Herr Schölnedret, látott már valaha félangyal tábort felfegyverkezve? – kicsit hallgatott, majd végül ismét megszólalt. – Kételkedek a vámpírok szavában, nem nefilimekre vall a viselkedésük.
Kezét nyújtotta, hogy esetleg visszakérhesse a távcsövet, majd szemlélte még egy picit a csoportot. Volt pár dolog, amire különös figyelmet fordított: megpróbálta megszámolni, hogy hányan voltak, figyelte, hogy lát-e esetleg szárnyakhoz hasonló kinövéseket a katonák hátán, s végül a varázsköröket, s az írásokat kémlelte, keresve benne a nefilimek nyelvének karaktereit. Nem olvasta, sem beszélte azt, de látta már párszor, így úgy érezte, hogy ha mást nem is, a hasonlóságot felismerte volna.

Az eseményeken, s a további lépéseken gondolkodva simogatta szakállát, miközben Hildére, és másik társukra várakozott. Neki nem volt szüksége levetni magáról a pándélt, lévén sose hordott ilyesfajtát. Nem kedvelte különösebben, sokkal inkább magáénak érezte a bőrvértet. Kissé aggódik ugyan a Bernardt nevű miatt, azonban reméli, semmi olyan nem fog történni kis kiruccanásuk során, ami miatt bármi probléma adódhat. Amint ők is elkészülnek, útnak is indulnak felderíteni a környéket.
Nem sokkal meg is érkeznek egy völggyel szegélyezett tisztáshoz, ahol a megfelelő méretű fűben igen könnyűnek bizonyul a meglapulás. Elsőként Hilde fürkész körbe a kölcsönkért távcsővel, majd mikor végez, átnyújtja azt Sigrunnak. A lány megjegyzését hallva, elkuncogja magát. Csak óvatosan, hogy a közelben ólálkodók ne hallhassák.
- Nem feltételeztem volna, hogy egyszer majd tőled hallok ilyet - veszi át az eszközt továbbra is kuncogva, majd belepillant ő maga is. - Elég furcsa szerzetek ezek… - motyogja, miközben felméri a helyet. Sok apró alak fel-le mászkál, beszélget, és közben táplálják a tábortüzet.
Hilde kérésére visszanyújtja a távcsövet, s tovább gondolkodik a látottakon és hallottakon. Ha nem félangyalok, márpedig szinte biztos abban, hogy nem azok, akkor vajon miféle alakok lehetnek. Jó maga a rituálékat és efféléket nem nagyon ismerte, legfeljebb futólag.
- Nekem úgy tűnik, mintha szednék a sátorfájukat. Talán megneszelték, hogy a közelben járunk, és menekülni próbálnak. Esetleg elbeszélgethetnénk az egyikükkel, mondjuk amikor elvonul végezni a dolgát. Azt valószínűleg nem mindenki szeme láttára tenné. De akár meg is lephetjük őket valami módon. Mindig is szerettem a meglepetéseket - veti fel mosolyogva ötletét.

Szóval... félóriások, semleges területen... Egy hullagyűjtő hajóval... Remekül hangzik...
Míg a püspök igyekezett kideríteni, hova sodort minket a víz, én a helyzetet próbáltam feldolgozni, és valamilyen ötlettel előállni.
- Ha megszerezzük magának azt a hajót... Hajlandó elvinni oda, ahova utazni terveztünk a sajnálatos hajótörésünk előtt? -  kérdeztem. Nem tudom, miért bámul minket ez a férfi olyan érdeklődve, de úgy sejtem segítséget remél. Hát ajánljuk fel neki, hogy megfizesse. Még kellett pár információ, hogy biztos legyen a tervem, de... Kezdett körvonalazódni, hogyan segítsünk Gregoron, és magunkon is. Az biztosan nem segít, ha teljesen átmelegszünk, így kicsit tavolabb is léptem a tűztől, és nem ittam többet az ocsmány szeszből sem.  Valahogy bizonyára ellenőrzik a hullákat, máskülönben a férfi biztosan feljutott volna már a hajóra. A hullák pedig jéghidegek.

Tertullius, Robin Holzer: Gregor nem hezitált felelni. olyan érzés volt, mitha sejtette volna, hogy ezt a kérdést előbb utóbb felteszi valaki.
- Innen a legközelebbi település minden bizonnyal Madstein. Tőlünk délre, noha hogy milyen messze azt nem tudom. Az ember elveszti az irányérzékét ezen a vidéken. És higgyetek nekem, nagyon nyomós indok kell, hogy felderíteni induljon valaki útnak.
Robin kérdésére az öreg értetlenül nézett vissza. Egy pillanatra mintha torkán akadt volna a szó, kereste a megfelelő kifejezést.
- Nem okosat hajóztam, d talán menne. Egyetlen egy gond van csak. Hogyan tervezel nem csak, hogy észrevétlenül felosonni, de ellopni a félóriások hajóját? – nézett kérdően Robin felé.


Cedrick von Nebelturm: Ahogy Cedrick a társai felé ordított, azok megzavarodva, megdöbbenve álltak meg, majd gyanakodva léptek ismét az ő irányába.
- Mi történt?! – ordította az egyikük, szinte már követelőző hangnemben.
Ekkor sűrű köd fedve be az egész környéket. Nem lehetett látni még csak egyarasznyira sem, ahogy Cedrick varázsolni kezdett. A szellemet viszont nem zavarta, látszott is rajta, hogy visszalebegett, s Cedrick szemeibe nézett üres szemgödreivel.
- A sírásó, aki ezt a helyet alkotta. Ő tudja, ki a mestere az itt nyugvóknak. Keresd a Száraz-dombot a mocsárban, innen délre, s a tenger felé. Ott, ahol megélnek a fenyőfák. Ott él a sírásó, ahol nem tehet benne kárt az ingovány.
Nem sokkal eztán Cedrick őrtársai megtalálták a hozzá vezető utat a sűrű ködön át. A harcosok sietve rohantak oda mellé, állig felfegyverezve, majd sorakoztak körülötte fel, hogy fedezzék az esetleges támadástól.
- Mit találtál!? – kérdezte az egyikük, a sötét köveden jobbra balra fordulva. Hangja ingerült volt, feszült, mint aki kész bármikor lecsapni az előbukkanó ellenségre. A szellemnek ekkor már nyoma sem volt. Visszament a lyukba és megbújt ott.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Ahogy Hilde tovább szemléli a tábort, nagyjából egy tucat embert számol, noha a számolásban megnehezíti, hogy rengetegen ugyanúgy néznek ki. Szárnyakat, vagy bármi rá emlékeztetőt egyet sem látott Hilde semerre. Schölnedret a kérdésére csak bólintott egyet.
- Fajtájától függ. A harcedzettebbike igen. Azok, akiket Einburg körül láttam...kevésbé. Sokuk azt vallja, nincs más fegyvere az Úr áldását leszámítva. -az írás, melyet a körökre véstek teljesen idegen volt Hildének. Nem nefilim volt, de nem is hasonlított hozzá. Kétségkívül nem a félangyalok írása volt, amit oda véstek.
Sigrun ötletére a kis csapat elégedetten bólogatott.
- A feladatunk felderíteni. – mondta Herr Schölnedret – Ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, akár még vissza is vehetjük az egyiket hadifogolynak. Tetszik az elképzelés. Noha kelleni fog egy alternatíva, ha netán balszerencsékre senkinek nem fog a szükség szólítani a következő órákban. – tette hozzá kissé kuncogva.
A csapat többi tagja halk motyogással fejezte ki egyetértését.

Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: A titokzatos vándor, aki a táborba tévedt, kényelembe helyezte magát a sátrak közt. A haditanácsnak lassan vége szakadt, s meghatározták, merre induljon tovább a sereg következőnek. Az estét itt töltötték, a táborban. Egy, vagy két nap múlva bont majd tábort a sereg, ahogyan azt több altiszt közzétette. A legfontosabb feladatuk most a sebesültek ellátása és a felderítés volt. Így mindenki kapott egy kis időt, hogy pihenhessen és visszanyerje az erejét.
Az idegen vándor érkezése rövidesen futófűzéként söpört a táboron végig. Nem kellett sok idő, hogy katonák, harcosok, lovagok vonuljanak sorra oda hozzá, kérdezzék ki, érdeklődjenek, vagy éppen csak szemügyre vegyék, miféle szerzet rázta fel az egész tábort. A tiszteknek is csakhamar a fülébe jutott a hír, ahogy odavonultak, hogy rendet vágjanak a már-már vásári hangulatot idéző gyülekezetben.
- Oszolj uraim! – rivallt az emberei az egyik rangosabb főúr, aki mint stratéga, tanácsadó, s hadvezér jött erre a hadjáratra – Engedjétek szegény párát levegőt venni.


Határidő: 2020.06.04.

Halkan, s gondterhelten figyelte a látottakat. Kissé kevesen voltak ahhoz, hogy esetleg lecsaphattak volna a csoportra, arról nem beszélve, hogy páncélt se hordoztak magukkal. A leginkább aggasztó az volt, amit Sigrun is megjegyzett, mégpedig, hogy távozni készültek, mintha csak jól végezték volna a dolgukat. Első pillantásra úgy hatott, mintha egy hatalmas rúnacsapdát állítottak volna fel, hogy azzal szétszaggassanak egy egész sereget. Ez persze nem lehetett a helyzet, ugyanis az írásjelek egyértelműen nem rúnák voltak, mi több, leginkább semmire se emlékeztették őt, soha se látott hasonlót még...
– Szerencsétlen csoportosulásnak tűnnek, kevés fegyverük van, de mégsem érdemes harcolnunk velük, mert túlzottan sokan vannak... A másik felvetés viszont tetszetős... – Sigrunra pillantott, elégedetten bólintva. – Csak egy hely van, ahol az ember jámborabb, mint a templomban... Oda pedig még a királyok is egyedül járnak.
A mellettük lévő felderítőhöz fordult, majd biccentett a felvetésére. Nem volt neki se szándéka különösebb galibát okozni itt, kerülni akarta a vérengzést, de tudniuk kellett, hogy miben is sántikáltak, néha pedig a legjobb módja az volt ennek, ha az ellenség szájából kapták meg a válaszokat. Ezen a ponton nem nem reménykedett abban, hogy ezek bajtársak lehettek volna, de biztosra nem merte még kijelenteni. Már csak az volt a kérdés, hogy a rejtélyes csuklyások voltak a rosszabb barátok, vagy a hazug vámpírok.
– Sigrun, ütöttél már le dolgát végző embert? Sosem voltam jó sem a rejtőzködésben, sem a lopakodásban, attól tartok nem sok hasznom látjátok itt. 
A férfire mosolygott kedvesen, s szelíden, mintha nem arra kérte volna még, hogy üssön le egy székelő (vagy éppenséggel hugyozó) katonát. Nem gondolta volna, hogy egy ennyire sokoldalú teremtésbe botlik majd egy hétköznapi kocsmázás során, ám mindent összevetve igazán hálás volt, hogy maga mellett tudhatta a világ legkisebb medvéjét. 
– Ha minden kötél szakad, s észrevesznek minket, harcolunk. Az íjászok a legveszélyesebbek, ők az elsődleges célpontjaink. Míg egy szúrás egy lándzsával fájdalmas, ha ügyes az ember, nem okoz olyan kárt, amit egy gyógyító ne tudna kezelni... Ellenben egy nyílvesszőt nem érdekel, hogy mennyire vagyunk gyorsak. Ha eltalál, nem tudjuk kitépni, s kénytelenek leszünk beletörni a sebbe, ami aztán a láp közepén gyorsan elfertőződik. – elmosolyodott kissé. – Imádkozzunk, hogy nem mártották őket szarba. 

Nem csak ellenfeleik száma aggasztja kissé Sigrunt. Az, hogy látszólag fegyvertelenek, sokkal inkább zavarja. Gyanítja, ha megtámadnák őket, nem rántanának elő egyszeriben pallost és kardokat ruhájuk alól, s nem is feltétlen használnának számukra ismerős mágiát. Legalábbis a földbe rajzolt körről ezt véli feltételezni. Ha szerencséjük van, terve valóban beválhat, de ki tudja, mikor akar valaki elvonulni dolgát végezni, s erre Schölnedret is kiválóan rámutat egy második terv kitalálásának felvetésével.
- Azt javaslom, egyelőre ne gondolkodjunk “B” terven - morfondírozik állát vakargatva. - Ha tudjuk, hogy van egy második tervünk, akkor az befolyásolhatja az elsőt és kisebb lesz az esélye, hogy az esetleg megvalósuljon. Szerintem vagyunk annyira kreatívak és ügyesek, hogy kitaláljunk valamit, ha esetleg nem csak a fogoly, de mi is szarba kerülnénk. Az pedig szinte biztos, hogy előbb utóbb valamelyik jó madarat szólítani fogja a természet.
Habár ő is aggódik kissé a rajtaütés sikerességén, egyelőre nem gondolkodna alternatíván. Persze rábeszélhető, ha ks csapatuk többi tagja mégis szeretne egyfajta biztonsági hálót.
- Hm… Emlékeim szerint még nem... - gondolkodik el egy pillanatra Hilde kérdésén. - De egyszer mindent el kell kezdeni, nem igaz? - kuncog huncut mosollyal, kezeit gonosz kis manó módjára dörzsölgetve. Jó mókának ígérkezik.
A nyilak emlegetésére arcáról leolvad az előbbi mosoly, mikor eszébe jut kellemetlen esete egy kóbor vesszővel, melynek jó néhány hétnyi kellemetlenséget köszönhet. Nem örülne túlságosan, ha a történelem megismételné önmagát.
- Akkor azt hiszem abban egyet értünk, hogy elsőként az íjászokat kell majd kiiktatnunk, ha bármi balul sülne el - pillant egyesével társaira. - És azt hiszem, lassan indulhatnánk is, hogy minél hamarabb túl legyünk ezen az egészen - teszi hozzá kissé talán türelmetlenül.

Nem volt bíztató a válasz, amit Tertulius kapott, ez pedig méginkább megerősítette a vakmerő ötletet, ami eszembe jutott.
Mindkét férfi rám figyelt, és mindkettő érdeklődőnek tűnt. Némi gondolkodás után így körítés és mellébeszélés nélkül osztottam meg  velük a gondolataimat.
- Ha jól értem ahhoz, hogy feljussunk, halottnak kell hinniük a partra érkezőknek. Ez néhány ügyes trükkel sikerülhet - vetettem egy pillantást Tertuliusra, mert az eddigi ismerettségünk alapján nem járatlan a látszatkeltésben, és nekem is volt egy-két ötletem. Például ami miatt most is dideregtem, ha igyekeztem is nem venni róla tudomást. - Ha pedig már a hajón vagyunk, ha ügyesen forgolódunk, meg tudjuk úgy keverni a legénységet, hogy a zűrzavarban magunkhoz tudjuk ragadni az irányítást. A konkrét tervhez viszont információk is kellenek. Tud még valamit erről a hajóról? - kérdezem Gregort, hátha még megtudunk valami fontosát. Nem vagyok olyan bolond, hogy ne tudjam meg előbb, amit lehet, és olyan vakmerő sem, hogy szemtől szemben akarjak egy hajó legénységével hadakozni.

Csend borul a környékre, ahogy lassan elnyugszik a vidék körülöttünk. A környékbeli állatok, esti madarak hangját és motozását mégis alig hallani a tábori beszélgetés, tűzpattogás, fegyverápolás és egyéb elfoglaltság zajától. Már ez is csöndesnek számít az iménti csata fülekbe hasító lármája után.
Istennek hála, a beosztottaim között nincsen halott, sebesült ellenben igen. A fiatalabbik Hoffmann fiú, úgy néz ki, a karját törte, így nem harcolhat tovább, s idő, mire rendbe jön. Az anyja nyugodt lehet felőle egy darabig, s én is az vagyok, amiért nagyobb baja nem esett egyiknek sem, csak Alfred szedett össze némi karcolást. Épp köztük forgolódom, amikor a figyelmemet más vonzza magára: idegen érkezik a táborba hangosan kiáltozva. Ahogy odapillantok, látom, hogy von Nachtraben úrnő - időközben sikerült tájékozódnom a rangjáról valamelyest, s hogy kiféle - odasiet a szakadt, minden jel szerint igencsak felzaklatott férfihoz, hogy pár megnyugtató szót szóljon hozzá. Társa, a sötételf Damien sem marad el mellőle.
Én egyelőre nem tolongok oda, bőven elég szerencsétlennek ennyi társaság, de azért tisztességes távolból figyelem a fejleményeket.
- Pihenjen. Nyugodjon meg, itt már biztonságban van, egyetlen troll sincs életben, mindet elintéztük.
- Honnan jött, uram? - kérdi Damien.
Az idegen férfi megcsóválja a fejét.
- Ó, nagyot tévedsz, angyalom. Nincs senki biztonságban. Veszély közeleg, hatalmas veszély. Ahonnan én jövök, szét kellett szélednie minden falumbélinek, akár rókáknak, amikor vadászni mennek értük. Most rögtön meg kell keresni mindenkit, aki itt marardt, különben mind az enyészeté lesznek.
Felvonom a szemöldököm.
- Micsoda ez a veszély? - teszi fel a grófnő a kérdést.
Időközben úgy döntök, talán jobb, ha egy kevéssé hasznossá teszem magam. Az egy helyre rakott holmijaink közül előveszek egy takarót és közelebb lépek a kis társasághoz. Igencsak elcsigázottnak tűnik szegény ördög, ártani nem ártat. Nem szólok bele a beszélgetésbe, a világért sem akarnám megszakítani a beszélgetést. Damien nyomban észre is vesz és, odaadom neki, hogy majd ráterítse az idegenre.
- Nem...nem tudom - felelt lassan, kissé zavarodottan - Nem láttam mást a sötétben, csak a fellobbanó lángokat, a hatalmas testeket, s a sikolyokat, melyek a falumból szólottak. Én csak egy üzenetet hozok. A vándor harcos, aki segített megmenekülnöm küldött ide. Azt mondta induljak segítségért, míg ő másokat menekít ki a mocsár mélyéből.
Vándor harcos? Ejha.
- Lángok? Testek? Miféle testek voltak azok? - érdeklődött tovább Wilhelmina, s én is reménykedtem benne, hogy ennél többet is elárul újdonsült vendégünk, már ha megbízhatunk benne, s nem valami csapdába sétálunk épp.
A sötételf a férfinak nyújtja a takarót, de az elutasítja.
- Köszönöm... - mondta nagy levegőt véve az idegen, ahogy óvatosan visszanyújtotta - Jól vagyok, nem fáztam meg. Nem lázálom volt, az életem merem rá tenni.
- Ne aggódjon, hiszünk magának - szólalok meg én is biztatólag - Minden rendben, nyugodtan meséljen el mindent, amire emlékszik. - Azzal von Nachtraben grófnő felé fordulok valamivel halkabban folytatva - Azt hiszem, van még a levesből, hozatok egy adaggal.
Úgy gondolom, ővele talán szívesebben beszélget addig is az idegen, én meg egyébként is otthonosabban mozgok a közegben, alighanem, más katonai táborban is hamar kiismerném magam.
- Ez jó ötlet. - mosolyodik el halványan, majd figyelmét ismét az idegennek szenteli - Így van, hiszünk önnek, láttuk, hogy van ezekben a trollokban valami... fura.
- Mondjuk alig lehet megölni őket. - teszi hozzá Damien, s magamban el is mosolyodom nyílt őszinteségén.
- Meséljen csak.
Én ezalatt távozóra fogom, s ahogy közelebb érek hozzájuk, látom, hogy a fiúk már kíváncsian pillantanak felém. Érthetően kíváncsiak, ki a jövevény és mit akar. Mostanra Alfred is visszatért a sebtében felállított ispotályból, s a kötése alapján úgy tűnik, szerencsére tényleg nincsen nagy baja, “csak karcolás”, amint mondta.
Kérdő tekintetére egy pillanatra tekintetem a vállam fölött visszafordul Wilhelmina, Damien és a szakadt férfi kis körére.
- Valami közeli településről menekült idáig - magyarázom a fiúknak - Valami veszélyről beszél, de elég zavaros. A grófnőék majd kiderítik, mennyire, valami forró étel viszont nem ártana neki. Maradt még a levesből?
- Hogyne - feleli az idősebbik Hoffmann fiú, s Alfred már indul is, hogy hozzon belőle. Én addig az testvérpárra pillantok kérdőn.
- Törés - erősíti meg a gyanúnkat a sérültünk és felsóhajt. Úgy sejtem, ő jobban bánja a dolgot, mint bármelyikünk. Elvégre túlélni túléli, s addig is kerülnie kell a csatákat. Miatta legalább nem fog fájni a fejem. Gyűlölném, ha bárki is így gondolna rám és tudnám, hogy aggódik értem, de nekem ezek a fiatalok egy kicsit olyanok, mintha a sajátjaim lennének egy kicsit. Eszembe jut, ahogy először találkoztam velük, azzal a pár újonccal, akikkel a kiképzőtiszt nem bírt, s Hildével mi siettünk oda, hogy rendet verjünk beléjük. Nem gondoltam volna, hogy egy napon hozzám kerülnek majd beosztottként, egy pillanatig sem ellenkeztem, s úgy sejtettem, feletteseim felém való jóindulata lehet a dologban. Hamar összecsiszolódtunk, s nekem is könnyebb volt így megismerni őket, azonnal a szívemhez nőttek valamennyien. Azonban az életüket kockára tenni, s elveszíteni őket is fájdalmasabb így. Soha nem tudom elfelejteni, hogy láttam Rickertet pokoli haláltusát vívva meghalni, s hogy semmit nem tehettem, hogy megmentsem őt a borzalmas kínhaláltól. Nem volt szívem elmondani a szüleinek, hogy történt.
Gondolataimból Alfred érkezése ránt vissza.
- Itt is van.
- Nagyszerű. Vigyük oda hozzájuk.
Kíváncsi vagyok, megtudott-e valami használhatót von Nachtraben úrnő. Még némi foszlányt elkapok az idegen beszédéből, s amit hallok, nem tűnik tisztábbnak, mint azok, amiket röpke távozásom alatt mondott el. A vámpír hölgy gondterhelten vesz mély levegőt és behunyja a szemét. Fáradtnak tűnik.
- Hogy... minket? Pont minket? Jó, rendben, úgy tűnik, ebben kell bíznunk. - tekintetét a társára, majd rám emeli.
- Ott leszünk. Köszönjük,hogy átadta az üzenetet, most pihenjen. Jó étvágyat. - teszi még hozzá Damien, ahogy odaadjuk a jövevénynek a forró levest.
Rámosolygok az idegenre biztatóan, majd csupán tekintetemmel jelezve félrevonom a grófpárost, miután Alfredot egy vállveregetés után visszaküldöm.
- Úgy gondolom, egyikünk sem kételkedik abban, hogy ez a szerencsétlen bizonyára nem hazudik - jegyzem meg félhangosan csupán - Ha önök is úgy vélik, megbízható az információ, azt javaslom, mielőbb jelentsük. Nekem legalábbis értesítenem kell a saját feletteseim.
- Attól tartok, az. - mondja a sötételf és komoran mered maga elé. Wilhelmina bólogat.
- Lehet, hogy már rémeket látok minden bokorban, de úgy hangzik, mintha... megint valamiféle bukott angyal lenne a dologban. Vagy valami más rossz dolog. De ki akarna egy ilyen elhagyatott helyen találkozni velünk, ha nem valaki, akinek rejtekeznie kell a világ elől? És ráadásul látomásokban látogatja az embereket...
- Látomásokban? - Vonom fel a szemöldököm meglepetten.
- Hát eléggé úgy hangzott, mintha látomása lett volna... n-nem?
Abból, amit hallottam, magam sem tudnám eldönteni, valóság-e vagy álomkép, való igaz. Elgondolkodva simítom meg a szakállam, ahogy visszaidézem magamban az idegen szavait.
- Úgy sejtem, önök többet hallottak, mint én. Mintha számára valóságosnak tűnt volna, bármit is látott. De ebben lehet valami. Ha jobban belegondolok, észre kellett volna vennünk, ha nem is a hatalmas lényeket és a fellobbanó lángokat, de a füstöt legalább. Nem gondolom, hogy napok, hetek óta úton lett volna ide.
- Azt hiszem, valóság volt. Sejtésem szerint ez a... személy, aki találkozni akar velünk, képes így kommunikálni. - megborzong- Mindenesetre jó, ha megemlíti.
- Akkor legjobb, ha összekészülünk, erre a találkozóra fel kell készülni. - sóhajt fáradtan Damien is, s megdörzsöli a kezeit. Hideg van.
Bólintok.
- Mindenképpen. Akármi is legyen ez az egész, afelől biztos vagyok, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Én a kapitányunkat haladéktalanul értesítem az üzenetről, javaslom, hogy hadunk világi vezetőit pedig önök, amint lehetséges. Nem lankadhat az éberségünk, amíg a végére nem járunk ennek a dolognak.
Ők is bólogatnak. Ha már a feletteseink miatt eleget fájt ma a fejünk, legalább mi egyetértünk.
- Úgy lesz.

Így is teszünk, ki-ki a maga elöljáróit értesíti a történtekről, s arról, amit megtudunk. Csak miután a sátramból visszatérve a tűzhöz telepedem a sajátjaimmal, immár az öltözetemen is könnyítve, veszem csak észre, mennyire elfáradtam, s igazán pihenni sem sikerül, egyre csak az idegen szavai járnak az eszemben. Innentől már a jelenlevő vezetőink dolga, hogy döntsenek, mennyire adnak a szavára, de úgy sejtem, nincs választásunk. Épp elég sok furcsasággal találkoztunk már eddig is ahhoz, hogy most figyelmen kívül hagyjuk a figyelmeztetést. Akár valóság, akár látomás, mi is éreztük az ütközetkor, hogy valami nincs rendjén, hogy sokkal nagyobb erőkkel állunk szemben, mint azt elsőre képzeltük. Helmut bizonyára csak nevetne a helyemben, ha itt lenne köztünk. Ő soha nem félt semmitől, olyan volt, mintha a veszély éltette volna. Mindig is azt gondoltam, hogy a merészsége okozza egy nap a vesztét, de tévedtem: a jószándék és a füst végzett vele. Bár itt lenne, annyival könnyebb lenne most, amikor az ember csak érzi, ahogy az árnyak sötét fellegekként takarják el az eget, ki tudja, milyen borzasztó hatalmat rejtve, s ember legyen a talpán, aki tudja, mire számítson, hogy készüljön.
Mikor hagytam, hogy erőt vegyen rajtam a kétség?

Tertullius, Robin Holzer: Gregor komor arccal nézett vissza a két jövevényre, tekintetét egyikükről a másikra fordítva. Nem úgy tűnt, mint aki meg volt elégedve a hallottakkal.
- Ingatag lábakon áll ez a terv, mit ne mondjak. – sóhajtott egy nagyot – De ha halottnak akarjátok magatokat tettetni, az nem lesz nehéz. Nagyobb meglepetés, ha valami élőbe fut bele az ember. Ami a Hajót illeti...
Gregior kis időre elhallgatott. Gondolkodóba esett. Végül mjad öt öt perccel később szólalt csak meg.
- ...nagy, majdhogynem masszív, és magas is. Két erős vitorlája van neki, melyre csíkokat festettek, de evezőkkel is lehet hajtani. Noha az evezők nekünk szóba sem jöhetnek. Egyszer sikerült a közelébe merészkednek, és ott derült ki, akkorák voltak, mint én magam. Ágyúk vannak a fedélzetén...igaz is, nem tudhatjátok. Szóval a hajót felszerelték egy tengerentúlról való fegyverrel. Eg hosszú fém csővel, amit tüzet és sziklákat köp maga elé. Olyan erős, hogy várfalakat tudna ledönteni.
Újabb szünet következett, ahogy Gregor lelkesedése alábbhagyott. Megdörzsölte az állát, majd így felelt.
- Egyetlen egy baj van. Még ha úgy döntök, hogy veletek tartok, három ember nem elég egy olyan monstrum irányításához.


Cedrick von Nebelturm: Az egyik katona óvatosan felnevetett, megpaskolva Cedrick vállát.
- Na mi van komám, vámpír létedre lidércfényre vetődtél? – nézett körbe, ahogy nem tudta Cedricket meghazudtolni. Hiába kiáltott segítségért, nem láttak semmit. A lyukat a földben senki nem vette észre.
Egy másik katona kevésbé volt vidám kedvében. Rögtön a tárgyra tért, ahogy a fáklyáját körbeforgatta, csak a biztonság kedvéért bevilágítva vele még e4gyszer a környéket.
- Igen, mindenképp jelentened kell az őrparancsnoknak. Már biztos híre ment, hogy történt valami.
Az őrparancsnok maga is ébren volt, s őrködött. A tábor egyik sátra mellett ült egy kis asztal mellett, figyelt a különféle neszekre, s várta a jelentéseket. Fáradtnak tűnt, ahogy éppen egy különös, kékes színű folyadékot szürcsölt, s meredt tekintettel bámulta a maga elé kitűzött térképet. Bele is telt neki egy kis időbe, míg észrevette, hogy Cedrick és katonatársa, aki odakísérte, felbukkantak.
- Az ördög vigye el... – nyögött egy nagyot fáradttan, ahogy rátámaszkodott az asztalra, majd felállt, és nagy nehezen kihúzta magát – Találtak valamit? – szegezte nekik a kérdést gondolkodás nélkül.


Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: A csapat egyetértően bólogatott...egyetlen egy tagját leszámítva. Heckett nem volt elégedett a felhozatallal. Nem is habozott szóvá tenni.
- Harcolni? – hüledezett szigorúan összeszorítva a szemöldökét – A feladatunk felderíteni. Ha csatába keveredünk, azzal azt kockáztatjuk, hogy egyikünk sem jut vissza a táborba és senkit nem tudunk értesíteni. Nem, ha a dolgok baljós fordulatot vesznek, menekülnünk kell. Úgy legalább a tábor létezését és a fél angyal hír hamiságát meg tudjuk üzenni.
Heckett ekkor elakadt. Kissé zavarodottan forgatta meg a fejét, ahogy még egy pillantást vetett a táborra. látszott rajta, hogy volt még valami, amit el akart mondani, de végül magában tartotta.
- Ha mindenáron kell egy másik terv, akkor próbáljuk meg követni őket, ha nem sikerül foglyuk ejteni senkit.
Mindeközben a titokzatos alakok, akik a tábort alkották befejezték a pakolást és megkezdték a nyomaik eltüntetését. Hárman ásóval estek neki a nagy körnek, rajta a rejtélyes írással, s földet kezdtek el ráhordani, vagy éppen beforgatni azt a föld alá. Mások elindultak lóháton előre, egyenesen a tenger felé nyugatra, s nem telt bele sok idő, mire felszívódtak a horizont mögött. Mindeközben újabb fejlemények érkeztek, ahogy Heckett, mondandóját befejezve ismét a távcsövébe lesett.
- Azt hiszem megtaláltam a latrinájukat. Van egy kisebb lyuk a tábor mellett, látszólag a semmiből ott teremve, ahol nem nőtt egyáltalán fű. – mormolta a bajsza alatt, miközben megdörzsölte a szemeit. Hilde jól tudta, öreg volt már a távcső, s a lencséi összekarcolódtak az évek alatt. Megterhelő volt a szemnek azzal kémlelni.

Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: A tábort ugyancsak megrázta a hír. Amikor Oswald beszámolt Wittman kapitánynak, azonnal megkezdték az előkészületeket, hogy utána járjanak, mennyi igazság is van az eltévedt vándor szavaiban. Még mielőtt lement volna a nap, látni lehetett, ahogy fél tucat sebes lovas vágtatott keresztül a tábor körüli ingoványon, egyenesen el az irányba, melyet a szerencsétlen vándor megszabott.
A tábor maradékán orkánként söpört végig a hír. Még az altisztek közt is megosztódtak a vélemények. többen a hadjárat azonnali megszüntetéséről vitatkoztak, s azt mondogatták, jobbnak tennék, ha irányt váltanának és megpróbálnák felkutatni az itt ragadt embereket. A vándor alkalomadtán még felkereste egy-egy katona, tiszt vagy csak kíváncsi közlegény, de jobbjára egyedül hagyták.
Lebukott a nap, s csendes éjszaka vette kezdetét. Kijelölték az éjszakai őrséget, beosztották a készleteket, pontokat jelöltek ki, ahogy fáklyákat tűztek karókra. támadástól tartott a sereg, s jogosan. Ők, egyszerű emberek nem voltak járatosak az éjszakai hadviselésben. Este nem bírták megkülönböztetni a barátot az ellenségtől, nem látták, merről támadják meg őket. Ám ez a vámpírokra nem volt igaz, akik tökéletesen tudtak az éjszaka folyamán harcolni. S ami miatt még többen aggódtak: vajon hány otromba bestia képes ugyanerre. Hány szörny alkalmazkodott a sötét éjszakához úgy, ahogy ők sosem lesznek képesek. Mindeközben gyűlész hívtak össze a tiszteknek a nagy sátorban, hogy megbeszéljék a holnapi terveket. A part már közel volt, s ha minden jól ment, másnap reggelre már érezniük kellett a tenger felől fújó sós szellőt...vagy legalábbis ezzel biztatták az elcsigázott embereket, meneteljenek tovább a mocsárban.


Határidő: 2020.06.18.

– Katona, nézzen körbe. – jegyezte meg kissé keserűen. – Senki sem akar harcolni, ha nem muszáj, de nem tartom túlzottan rózsás tervnek azt, hogy az éjszaka sötétjében a fagyos lápos területen meneküljünk, miközben az ellenség soraiban íjászok vannak.
Természetesen osztotta a felderítő véleményét arról, hogy mindenképpen kerülendő volt, hogy nagyobb galibát okozzanak, de üres kézzel se kívánt hazajutni, pláne azon ismeret hiányában, hogy a másik felderítőcsoportok végül mit tettek, s miként is jártak el.
– Ha nem sikerül foglyot ejtenünk, Heckett, akkor az egész tábor a nyomunkban lesz, nem mi követjük őket. – elhallgatott, majd folytatta. – Ha inkább biztosra akarunk menni, megtehetjük, hogy megvárjuk, míg távoznak. Valaki itt marad, jelölve a területet, s a táborból visszatérünk egy mágussal. Én magam sajnálatos módon nem értek az ilyesmikhez, de valami csapdának tűnik ez, máskülönben nem mennének ennyire biztosra az elrejtésében. Talán akad olyan a tiszti karban, aki képes lehet megmondani a körök mibenlétét, s hogy hatástalaníthatók-e. Ezek ellenségek. Egy barát nem fektetne ennyi energiát az ajándékának elrejtésébe.
Néhányan eltűntek lóháton a tenger felé, ha más nem, legalább kicsit nyugtató volt annak ténye, hogy csökkent a számuk. Nem volt közel sem biztos abban, hogy mi is volt a legjobb terv, de ha lépni akartak, most kellett, mert elképzelhető volt, hogy indulás előtt még könnyít valaki magán, s olyankor általában a gödörnek háttal van, ha találnak ott valami fedezéket, akkor könnyen mögé tudnak kerülni.
– Mennyien maradtak? – kérdezte, nyújtva a kezét a távcsőért, majd belelesett, hogy megnézze, hogy hányan is távoztak.

Megállom szemforgatás nélkül. Ingatag lábakon áll... Persze, hiszen ez még nem a terv, csak gondolatok, amikkel információk birtokában akár kezdeni is lehet valamit.
De legalább azt megerősíti, hogy valószínűleg nincs valami kifinomult eszközük, hogy megállapítsák halott-e akit találtak, vagy sem.
A hajóról is kaptunk információt, bár sokat gondolkodott rajta. Erős hajó, tehát alkalmas rá, hogy bárhova eljussunk, ahova akarunk. A sebességgel sem lesz gond, és önmagunk megvédésével sem. Már-már túl tökéletes a célra.
Tertulius is látszólag elgondolkodott a felvetésemen, szóval valószínűleg nincs komolyabb ellenvetése. Viszont úgy tűnik egy fontos, és hosszabban kifejtett része a gondolataimnak elkerülte Gregor figyelmét.
- Nem hárman lennénk. Az addigi legénység, vagy legalábbis egy része végezné továbbra is a munkát a hajón, de a mi irányításunk alatt- mondtam újra, ezúttal konkrétabban, és talán kissé irritáltan amiatt, hogy nem hallották meg, amit mondtam.
Közben Tertulius átvette a szót, és bár nem értettem egyet a félelem eszközként használatával, de végső soron ez is lehet a biztosítéka hogy a hajó a kezünkbe kerüljön, úgyhogy szó nélkül figyeltem a választ.

Nem értem.
Egyszerűen nem tudom felfogni, mi üthetett a feletteseinkbe, pedig magam számoltam be von Witten kapitánynak a történtekről, mindarról, amit megosztott velünk az idegen. Miért tesz még ő is a puszta józan ész ellen? Ki gondolhatta jó ötletnek, ha fél tucat ember - akik nem is értekeztek a táborba érkezett jövevénnyel - az éjszaka közepén elindul az ismeretlenbe, ráadásul lóháton vágtázva, mikor gyalog is attól kell félteni hátasainkat, hogy lábukat törik. A táborban járva látom, hogy von Nachtraben grófnő és Damien is itt maradt, azt reméltem, ha már feltétlenül muszáj azonnal útra kelniük, legalább őket magukkal viszik.
Gondterhelten dörzsölöm meg a halántékom, ahogy próbálom csillapítani háborgó beosztottam. Fiatalok még igencsak, még hevesen adnak hangot nemtetszésüknek.
De katonák vagyunk. Parancsokat követünk. És amíg ők, a rám bízottak épségben vannak, jobb helyzetben vagyok sokaknál. Csak hárman maradtak azok közül, akiket annak idején beosztottak alám, mikor tiszt lettem.
Sosem bocsátanám meg az offenzívát vezető tiszteknek, s leginkább magamnak, ha ilyen értelmetlen helyen és feladat teljesítése közben lelnék halálukat.
- Fáj még? - bökök állammal a törött kar felé. A kisebbik Hoffmann megrázza a fejét.
- Most nem annyira, nem mozog a sínben.
Bólogatok, majd a tekintetem újra a lángokba réved.
Egy pillanatra mintha megváltozna a tábortűz, olyannak tűnik, mint akkor, Hellenburgban, s pislogni kezdek, mintha az elmémben megjelenő emlékképek káprázatok volnának csupán, s eltűnnének ettől.
Lassan ideje lepihennünk.

Egyetértőn bólint Hilde szavaira, habár ő maga sokkal nyerssebben fejezte volna ki magát, s talán épp ezért jobb is, hogy a lány ragadta magához elsőként a szót.
- Arról nem is beszélve, hogy ha menekülőre fogjuk, nem csak nyilak áldozataivá válhatunk, de vagy követnek minket, vagy elfognak, megkínoznak, és árulásra kényszerítenek. Inkább egyikünk se jusson haza, minthogy még ennél is nagyobb bajba keverjük csapatainkat. Legalábbis én ezt mondom - bólint mintegy nyugtázva mondandójának súlyát. Jó maga tisztában van helyzetükkel, azonban valamiért bosszantja felderítőtársuk reakciója az esetleges csatára. Tudja, hogy ijesztő a helyzet, azonban gyávasággal semmire se mennek. Sigrun se szeretne a fentebb állított lehetőségek közül egyik elszenvedőjévé se válni, így ő is igyekszik, s minden tőlük telhetőt megtesz, hogy tervük jól süljön el.
- Hm… - gondolkodik el egy pillanatra Hilde tervét hallva, majd folytatja: - Nekem tetszik az ötlet. Majd én itt maradok szükség esetén.
Az ellenség száma egyre csökken, ahogy megindulnak szekereikkel, s kezdik elhagyni táborukat.
- Ideje lenne indulnunk, különben szart se fogunk - veti oda társainak, majd hátra se pillantva, óvatos léptekkel, kissé meggörnyedve kezd a latrina felé osonni vigyázva, hogy mindvégig fedezékben maradjon. Nem érdemes tovább fecsérelni az időt, legfeljebb a tábortól kissé távolabb várakoznak majd tovább.

Tertullius, Robin Holzer: a férfi ugyancsak meglepődött, amikor felvázolta neki a két inkvizítor a tervét. Rögtön fel is állt, s két kezét maga elé tette. Látszott az arcán, ezt még komolyabban gondolja, mint az eddig mondottakat.
- Ti aztán őrült egy népség vagytok. Csak hogy tisztázzuk, nem szándékom vásárra vinni a bőröm. Ha beletörik a bicskátok a félóriások bőrébe, én a magam irháját fogom menteni. – szögezte le, ahogy leküzdve a döbbenetét visszaült a tuskójára.
Az öreg összekulcsolta a két kezét maga előtt.
- Félelem? – gondolkozott el – Ha van is, hát le merem fogadni olyan, amit mi nem imitálhatunk. – sóhajtott egy nagyot – Elvégre ők maguk, akik félelmet okoznak másoknak.

Cedrick von Nebelturm: A férfi nagyot ásított, miközben finoman a szája elé helyezte a kezét. Bólogatott sorba és sorba, ahogy gyertyát gyújtott, majd egy térképet húzott. elő.
- Ismeri azt a jó öreg térkép. Le van szépen rá írva. Noha nincs messze, de a haditerv nem érintette. – bökött egyenest a térképre, inkább saját magának, semmint Cedricknek, ahogy összetekerte, majd elrakta azt.
Aztán fogta, meghúzta a kupáját benne a kék folyadékkal, s megtörölte a szája szélét.
- Mindenképp küldök valakit, hogy szemügyre vegye a helyet. – bólintott – De csak másnap reggel. Veszélyes az ájszaka. És olyan embereket a munkára, akik fürgék, óvatosak és könnyen tudnak osonni... – mondta, ahogy sajnálkozó arccal nézett végig Cedricken és sóhajtott egyet – Eh...nem szokásom összetörni a bátor katonák szívét, de te egyiknek sem tűnsz. Miért akarsz annyira te magad menni?

Hilde von Nebelturm, Sigrun Hjörnson: Ahogy Sigrun megindult a bozótos felé, egyre mélyebbre és mélyebbre gázolt a magas fűben, mígnem már elég volt neki simán csak előre hajolnia, hogy a sisakja teteje se látszon ki. Hamar megcsapta az orrát a latrina felül érkező bűz, melyet a szél sodort egyenesen az arcába. A székelésre kijelült kis gödör a fűben éppen üresen állt, amikor sikerült mellé osonnia.
Mindeközben a táborban maradottak folyatatták a megfigyelést. Fogytak a szekerek, s indultak meg velük az emberek is A feszültség Hilde és Heckett között egyre csak nőtt, ahogy a katona, némi rosszallással ugyan de átnyújtotta a távcsövét. Nem mondott semmit, amíg Hilde a tábort kémlelte, megvárta amíg végez.
- Úgy egy fél tucat. – mondta – Akik ha akarnának se tudnának minket utol érni. Még mindig több esélyünk van a nyilaik elől menekülni, semmint a túlerő ellen harcolni. – vágta rá, ahogy megvárva, hogy Hilde végezzen.
Mindeközben ahogy Sigrun orrát csavarva várt a fűbe merülve, egyszer csak léptek szakították meg a ciripelő tücskök egyenletes zsibongását. Az egyik köpenyes alak mászott oda, ahogy egy fürge mozdulattal letolta a nadrágját, majd felkészült, hogy indulás előtt még könnyítsen magát egyet.

Wilhelmina von Nachtraben, Oswald von Bertold: Mina csakhamar megtalálja Oswaldot a tábor sátrai közt. Az éjszakai őrség első csapása felállt, a táborban több helyen tüzet gyújtottak és nekiláttak élelmet porciózni a katonáknak. A tiszti tanácskozás még mindig tartott, noha egy-két egyén már elballagott onnan, a saját sátrát vagy az embereit felkeresve. Több tiszt vagy főúr arcán gondterheltséget, dühöt lehetett látni. Az emberek félreálltak a tisztek útjából, akik haragosabbnak tűntek, mint amikor seregnyi megvadult állattal kellett szembenézniük.

//Mina, Ozy, a ti körötök különleges lesz. Mivel Mina írta, hogy fel akarja Oswaldot keresni, így lehetőségetek van egymással beszélni. Ellenkező esetben keressetek engem meg, és megkapjátok tőlem a mesélői folytatását, mely azután történik, hogy Mina és Ozy beszéltek egymással.//

Határidő: 2020.07.14.

– Fél tucat, s jó eséllyel az egyik magánál se lesz, ha még észre is vennék a próbálkozást... Ön katona, engem sem kell félteni, Sigrunn pedig egy képzett zsoldos. - kezével óvatosan az ellenségek felé intett. – Nem úgy hat, mintha egy elit sereg tagjai lennének, mi több, szakadtak, mint az útszéli koldus. Ha nekromanták, esetleg valami sötét kultusz tagjai lennének, akkor még így is jobban tartanék azoktól, akik nem hordanak fegyvert.
Próbálta erőltetni a szemét, s esetleg valamit kihámozni az egészből, ám figyelme hirtelen a latrinát megközelítő egyedüli ellenség irányába fordult. Tökéletes lehetőség volt ahhoz, hogy lecsaphasson Sigrun, s feszülten figyelte, hogy lát-e valaki mást is közeledni hozzá, de nem vélte, hogy ez történne. 
– Az egyiket elkapta a szükség, úgy látom egyedül van. Egész közel a bozótos, Sigrun pedig olyan izmos mint egy medve, reméljük sikerül időben leütnie, s bevonszolnia. – elvette a távcsövet a szeme elől, majd a felderítőnek nyújtotta. Észre se vette, de izgult, s úgy érezte, hogy beszélnie kellett. ám valahogy lenyelte ezt az ingert.
Szabad szemével figyelte a történéseket, olyan feszülten, hogy vélhetőleg egy szerencsétlen zabszem fele se fért volna bele a sziklává szorított farpofái közé. Az igazat megvallva nem is azért aggódott, hogy esetleg nem lenne sikeres a terv, sokkal jobban félt attól, hogy Heckettnek igaza lenne. Nem engedhette meg magának azt, hogy esetleg kiderüljön, hogy ezek képzett, erős harcosok. Túlzottan nagy szégyen lett volna, pláne azután, hogy tulajdonképpen az ő terve volt az, hogy megközelítsék a tábort felderíteni picit... Nem foglyokat lopni... De úgy tűnt, hogy a terv már csak magát írta, s egy ilyen lehetőséget csak két ember hagyott volna ki: a bolond, s az óvatos. Az utóbbi gondolat kissé nyugtalanította, de inkább csak figyelt, izmai szinte kiszáradtak, ahogy összefeszültek, várva a pillanatot, hogy felugorjon. Hirtelen a véren járt az esze. Vajon tud vért szerezni? Nem kéne. Nem a többi katona előtt.

Óvatosan lépdel az egyre magasodó fűben, egyenesen a latrina felé. Orrát facsarja az egyre erősebben terjengő szag, azonban ez még jót jelenthet, hiszen ha nem temették be a lyukat, valószínűleg valaki még használni fogja. Kelletlenül mozgatja meg orrát, reménykedve, hogy ezzel talán kevesbé zavarja majd a bűz, s igyekszik azt eltakartni nadrágjában lapuló kendőjével, hogy minél többet visszafoghasson a bűzből. Nem most kéne tüsszentenie, vagy elhánynia magát a szagoktól.
Ahogy egyre közelebb ér, a fű is egyre csak magasodik, így már kissé egyenesebben járhat, ám még mindig igyekszik óvatosan, s igen nesztelenül haladni, amennyire csak lehetséges. Megérkezvén leguggol a fűben, résnyire széthajtja azt, hogy még épp lássa, ha valaki érkezne. Nem kell túl sokáig várakoznia, hamarosan egy köpenyes alak léptei törik meg a csendet, aki egy percet se habozva tolja le nadrágját mit sem sejtve a közelben lapuló Sigrunról.
~ Valóban mindenki egyformán büdöset szarik… ~ fut végig a gondolat fejében, miközben várja, hogy leendő áldozata kiadja magából amit ki kell. Nem lenne kellemes egy szartól bűzlő alakot végig cipelni a mocsáron, aki épp összefosta magát, vagy úgy bárhol máshol. Majd amint úgy ítéli, hogy az alak már végzett, az Eilen segítségével, a még guggoló alak tarkójára mért ütéssel igyekszik elkábítani szerencsétlent. Ha sikerül, igyekszik időben elkapni, mielőtt az a latrinába esve még szarabb helyzetbe keveri magát, s magukra vonja a többiek figyelmét is, majd óvatosan, a lehető legkevesebb zajt okozva behúzza a susnyásba.

Használt képesség: