[Küldetés: Sunset at Nordenmouth]

A Nordenfluss torkolata valójában senkit sem érdekelt, ameddig sűrű köd ült a tengeren, és mindenki tudta, hogy a távoli szürkeségben nekromanták rejtőznek, azon túl pedig ismeretlen szörnyetegek. A déli partról már látszott a Randlaufer vámpírcsalád karcsú tornya és a körülötte lévő város sápadt fényei, ám Maidstein álmos falujának lakói úgy döntöttek, hogy ők már csak azért is, vámpírok ide vagy oda, nameg háború ide vagy oda, a zavarosban fognak halászni. Szó szerint. A torkolat északi partján először csak néhány kis viskó állt, majd bővült még néhány kőházzal, és amikor rájöttek, hogy a városokból ide folyó szenny ellenére a halak bőségesen megélnek a bátrabbak pedig még a tengerre is kimerészkedhetnek a kis falu néhány tucat lakosról néhány százra duzzadt, ami igen nagy büszkeséggel töltötte el a két alapító családot.
Miután pedig a Kísértet-szigeteket felszabadították, rájöttek, hogy mostmár jelentőségük is lehetne, ha akarnák, hiszen mi sem lendíti fel jobban a kereskedelmet, ha a folyamon lehajózva ki lehetne lyukadni a tengeren, majd felhajózni egészen Falbwichig vagy déli irányban a Rotmantel toronyig? (Nem mintha utóbbiakat bárki szívesen látogatta volna.) A terv pedig egy ideig működött is.
Pontosan így ütötte fel a fejét Falbwich-ban a pletyka, hogy Maidstein-ban valami nem stimmel mostanában, még a Randlauferek sem igazán szeretnek velük üzletelni az utóbbi időben, márpedig ha valahova még egy vámpír se teszi be a lábát szívesen, akkor ott már tényleg valami nagy disznóságnak kell lennie. Akit érdekeltek ezek a pletykák, az legalább száz különböző verzióval találkozhatott. Egyesek azt mondták, a huldrák felszabadultak a nekromanták rabigája alól, és most előszeretettel süllyesztik el a halászhajókat tengeri szörnyekkel karöltve. Mások azt mondják, hogy az üzletember álcáját felvevő rotmantelek hurcolják el az embereket megro… kísérleti alanynak, egy másik verzió szerint pont a randlauferek járnak a környékre vadászni. Vagy a fentiek mindegyike egyszerre. Csak egyben ért mindenki egyet: rossz idők járnak Maidsteinre, és ez bizony nem tesz jót senkinek sem.

Johannes és Gustav

A pletykák eljutnak az egyházhoz is, amivel vagy törődtök, vagy nem, de az biztos, hogy a feletteseitek érdeklődését felkelti a történet. Észak ráadásul mozgolódik, még ha nyílt hadüzenet még nem is érkezett délre, mindketten pontosan tisztában vagytok azzal, hogy itt bizony háború közeleg, amiből mindenkinek ki kell vennie a részét, még az egyháznak is.
Johannes Augustinus rendfőnöktől kap egy levelet:

Hagen inkvizitor!

A fülünkbe jutott egy kényes ügy, aminek a felderítése testhezálló feladat lenne magának. A szentatya és a király az országért tett eddigi erőfeszítései alapján egyet ért velem abban, hogy önt küldjük. A feladat első sorban kémkedés és beszivárgás lenne Maidstein községbe, ahol az utóbbi időben megszaporodtak a pletykák, hogy talán valami gonosz erő ütötte fel a fejét. Az ön feladata felderíteni ennek valóságtartalmát, és vagy megoldani a problémát, vagy részletes jelentést küldeni a helyzetről, és az esetleges erősítés szükségességéről.
Ezen kívül adunk önnek egy második, ám szigorúan titkos feladatot is. A Nordenfluss torkolata fontos stratégiai pontja Veroniának, a folyó ellenőrzése vitathatatlan előnyökhöz juttatná Észak királyságát, ráadásul elvágná a délieket a tengertől. A feladata, hogy nyerje meg a falusiakat északnak, vagy ha ez nem sikerül, derítse fel a lehetőségeket, ami kellhet a terület mielőbbi, minél egyszerűbb elfoglalásához. Helyiőrség alapításának lehetőségei szintén érdekesek.

U.i.: Küldünk magával egy papot segítségnek. Az ön belátására bízzuk, hogy a terv hányadrészét osztja meg vele.

Gustav, újabb nap virrad a parókián, és már reggel az az érzés kerülget, hogy tőled megint meg akarnak szabadulni. És valahogy ez a sejtésed beigazolódik, amikor Plagius plébános ismét egy levelet lobogtatva ébreszt fel.
- Csak tudnám, miért téged pécézett ki a Szentatya! Vagy a király… Mit csináltál a múltkor?
A levél pecsétjét még nem törték fel, a neveden kívül pedig csak két szó állt rajta: „Szigorúan bizalmas”, a tartalma pedig a következő:

Engelberg atya!

Az Egyház fülébe jutott egy kényes ügy, amiben a szentszéknek szüksége lenne a közreműködésére. Plagius plébánostól, és az önről szóló jelentésekből tudjuk, hogy kihágásai ellenére különös adottsága van, hogy szót értsen a legkülönbözőbb emberekkel és másfajúakkal, ezért újabb esélyt adunk magának a bizonyításra. Maidstein falvában különös pletykák kaptak szárnyra, amelynek igazság tartalmát az Egyház és a királyság együttes érdeke felderíteni, és az esetleges veszélyeket elhárítani. Ehhez szükséges lesz a falu lakóinak bizalmába férkőzni, sajnos erős a gyanúnk, hogy protestáns hatás ellenében. Így önt jelöltük ki, hogy elkísérje a feladatra Johannes Hagen inkvizitort, szigorúan inkognitóban, megakadályozva az esetleges túlkapásokat. További feladata, hogy ha szentségtelen tevékenység folytatására utaló jelet talál, azt semlegesítse, és az egyház számára elhozzon bármilyen bizonyítékot, vagy tárgyat, ami sötét erők fókusza lehet. Utóbbit az inkvizíció talán meg akarná semmisíteni, így önre bízzuk, hogy Hagen atyát mennyire kívánja beavatni ebbe a részletbe.

Ezen kívül mind a kettőtöknek mellékeltek egy időpontot, és a Játékos Tengericsikó hajónevet, ami Falbwich mellól indul Maidsteinbe megadott időpontban.
Johnny

Újabb átlagos, kifejezetten nyirkos és esős nap köszöntött rád. Éppen a reggeli zabkásád, eszed, amikor a Mester megszólal a fejedben.
~ Johnny. Gyönyörű nap ez a mai, nemigaz? ~ ez máris gyanús lehet, Armaros napjai ugyanis csak ritkán gyönyörűek…
~ Találtam magunknak egy kiváló szórakozási lehetőséget, ameddig aludtál.~ - folytatta a mélységi. ~ Maidsteinben mozgolódnak, tudod az a koszos falu a Nordenfluss torkolatánál. Az egyik testvérem elég jó mókát talált ki, szegény huldrákra rájár a rúd… Azt akarom, hogy menj oda nézd meg mit csinál… És ha ostobaságot, akkor akadályozd meg.~
Ennyi a parancs, nem több, ám egy tíz perc múlva a mester még hozzátette:
~ Próbálj meg életben maradni. Közel van oda a Kísértet szigetek, és ha találkoznál egy magas, fehér hajú tünde nővel, akinek az egyik szeme folyton gyulladt, kerüld el nagyon messzire. Megpróbálhatod megölni, az csodás lenne, de egyelőre sokkal erősebb nálad.~

Gerard

Westerwald gyönyörű ebben az évszakban, talán még élvezhetnéd is az erdő és a tornyod nyújtotta pihenést, amikor Rose von Dolch kopogtatott a tornyod ajtaján. Kivételesen azonban nem téged keres, hanem Aleenát és Mariát, akikkel el is vonult beszélgetni. Úgy negyed óra múlva Aleena zaklatottan viharzott ki a szobából, Rose pedig, ha kéred neked is elmondja amit a lányoknak mondott:
- Valamit mozgolódnak ott a katedrálisban. Maidsteinbe küldenek egy papot és egy inkvizitort, ugyanakkor mi pedig azt a feladatot kaptuk, hogy ne engedjük, hogy bármilyen külső tényező beleszóljon az ügybe… A Randlaufer torony onnan már látszik, és pontosan tudjuk, hogy az emberekkel szemben mennyire agresszívak, nem kizárt, hogy több eltűnésért is ők a felelősek, ráadásul a Fakó Napkelet óta egy vámpírcsaládban sem lehetünk biztosak, hogy nem szűrték össze a levet mélységiekkel. Ugyanakkor nem engedhetünk meg magunknak nyílt offenzívát, így jutottak eszembe maguk.
A nő farkasmosolya semmi jót nem sejtetett, de azért átnyújtott nektek egy papírt, amin a Játékos Tengericsikó hajónév szerepelt egy indulási időponttal Falbwich mellől. Végülis már van tapasztalatotok az ilyesmiben, nem igaz? Maria első sorban azt a feladatot kapta, hogy Neulanderként próbálja meg diplomáciai úton kideríteni a helyzetet, Aleenának viszont (még így is, hogy elhagyta a szent hivatalt) nagyra értékelnék a segítségét az elhárítás során is, esetlegesen együttműködve az egyház másik két emberével.

Dieter, Lance és Cyne

Nektek megadom a lehetőséget, hogy magatoktól találjátok ki, miért sodor titeket az élet Maidsteinbe, egyelőre nem kaptok külön megbízást.

//Határidő: Június 6., szigorúan, haladékot nem kap senki, mert így is egy évig fogunk játszani.
Mesélői reag: június 7., de aznap már nem lehet írni, mert nem tudlak benneteket akkor érdemben lereagálni.
Még mindenki bevásárolhat, ha kell valami, egészen az első reagjáig. Minden frakcióküldetés UTÁN játszódunk, de a patch nyitóeventje előtt.

Néhány általános információ, ami a játék egészére vonatkozik: Kérlek benneteket, mindenki olvasson figyelmesen mindenkit, ne csak azt, ami rá vonatkozik. Az elején ez talán nem fontos, de később még az lehet, főleg mivel nem egyeztetünk. Egymással beszélgetni lehet, ha valaki külön dialógust akar skypeon egyeztetni, megkereshet engem is, megkereshetitek egymást is, de nem kötelező.
Ha valaki képességet használ, akkor azt valamilyen formában tüntesse fel. Nem kell bemásolni az egész képességet, vagy odaírja //-ek közé a képesség nevét, vagy alulra szigorúan spoilerbe, vagy felőlem link is lehet a szövegben, ami a képességre mutat, csak lássam, hogy link, tehát vagy dőlt vagy fékövér módosítást használjatok. Harc esetén tessék törekedni a realitásra, azt pedig, hogy mi talált, mi nem és mekkora sérülést osztotok ki majd én és kockáim fogják eldönteni.

Ha valaki menet közben ki akar szállni megteheti, kiírhatja magát, ebben az esetben a jutalma 50 xp és 1000 váltó lesz, mindegy a játék hanyadánál történik a kiírás. Akit én teszek ki mert nem ír az nem kap semmit. 1 körből lehet büntetlenül kimaradni összesen, mivel jön a nyár és esetleg valaki elutazik (de azért gondolom senki sem 3 hétig nyaral, szóval a két hétbe így is bele kéne férni). Ha valaki súlyos sérülés vagy karihalál miatt nem tudja folytatni a játékot, az 100 xp-t fog kapni és 1500 váltót.

Viszont úgy döntöttem, hogy menet közben be is lehet szállni, aki mégis úgy dönt, hogy részt akar venni a küldiben - vagy esetleg újonc és nem volt itt az induláskor. Ennek díjazását majd megbeszéljük a legvégén, aki az első 3 kör alatt csatlakozik még biztosan teljes jutalmat fog kapni, későbbieket majd meglátjuk. Ha valaki szeretne csatlakozni szóljon, és megbeszéljük, hogy bemesélje-e magát, vagy kitalálok neki valamit.

Mivel emberből vagyok hibázhatok, és bár nagyon fogok igyekezni pontos leírást adni mindenről megeshet, hogy valami nem tiszta, vagy hogy esetleg én értek valamit félre a reagotokban. Minden ilyen esetben keressetek meg, hogy orvosoljuk a problémát.

Jó szórakozást!//

Türelmetlenül sétáltam végig a mólón, lerugdalva az apró kavicsokat amik az utamba akadtak egyenesen a kikötő sötét vizébe. Saját lépéseimhez egy ázott csizmájú matróz csoszogása csatlakozott, fogai közt egy halszálkát egyensúlyozva, mintha csak csutora lett volna.
- Türelem, vámpír uram. - krákogta egy emberöltőnyi alkoholtól rekedtes hangon, pedig az arcát tekintve harminc sem lehetett. Inge ki volt gombolva és ugyanazt a hínárszínű tengerésznadrágot viselte, mint Maidsteinben mindenki.
Ritkán esett meg, hogy magamnak kellett a készleteim után járnom a kereskedők helyett - de sajnos nem elég ritkán. Az alkálisó és a sebfertőtlenítő szesz még nélkülözhető lett volna, de a Rotmantel gyártotta híres műtőselyem utolsó darabkái a csuklóm körül kacskaringóztak és nem olyan árú volt, amit szatócsoknál megfordult.
- A türelmem fogytán van, herr Lindemann. Tegnap kellett volna befutnia a hajónak, és még most sincs partközelben. Történhetett vele valami?
- Ugyan, ugyan. - ciccegett le a matróz. - A tenger szeszélyes szerető, doktor. Néha a vitorlának fúj a szél, néha ellene. Majd ideér, ne aggódjon, és a drágalátos ládikája is rajta lesz biztonságban - és szárazon. - vigyorodott el, engem azonban nem tudott megnyugtatni. Tekintetem elcsúszott a tengerről a távolból meredő komor sakkfigurára, ami a Randlauferek tornya volt. Ronda történetek jártak róluk a Fakó Napkelet óta, különösen errefelé. Különösen Maidsteinben.
- Mi van, ha kalózok fosztották ki? - kérdeztem, miközben idegesen előkotortam egy szál holdfű rudat. Nem hittem a huldrákról szóló mesékben, de pontosan tudtam mire képesek a vámpírok. A tenger nem jelentett akadályt egy olyan népnek, akik lebegve voltak képesek egy futárló sebességével közlekedni.
- Csak várja ki a végét, doktor. Meglátja, nincs itt semmi veszélyes. Csak mendemondák, higgye el!

Ráharaptam az ujjamra. A fogaim felsértették a gyenge bőrömet, aminek következtében mocskos tündevérem lustán kezdett lecsorogni görbe ujjamon.
- Így... - rajzoltam a falra egy szemszerű akármit.
Fontosnak találtam megjelölni az utat ahonnan jöttem, ugyanis nem igazán jártam még a környéken és a Kísértet szigetek sem voltak túl messze, szóval simán előfordulhatott, hogy menekülőre kerüljön sor.
Elégedetten lehuppantam a kőfal mellé. Leeresztettem gyengéden felkötött tarisznyámat az övemről és enni kezdtem, ami benne volt. Őszintén megvalva nem igazán emlékszem mit tettem el, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy több napi éhinségem után meglehetősen jól esett.
~ Johnny. Gyönyörű nap ez a mai, nemigaz? - zavart meg a mester.
Pár pillanat kellett ahhoz, hogy felfogjam amit mond. A "gyönyörű" és a "nap" egy mondatban egyenesen Armaros szájából? Éreztem, hogy valamit akar és a jóslatom be is jött.
~ Találtam magunknak egy kiváló szórakozási lehetőséget, ameddig aludtál. Maidsteinben mozgolódnak, tudod az a koszos falu a Nordenfluss torkolatánál. Az egyik testvérem elég jó mókát talált ki, szegény huldrákra rájár a rúd… Azt akarom, hogy menj oda nézd meg mit csinál… És ha ostobaságot, akkor akadályozd meg.
Nagyot sóhajtottam, felálltam és rápillantottam az imént felfestett szemre, ami figyelt, akár egy személyi őrangyal.
- Rendben... - indultam volna meg, amikor ismét megszólított.
~ Próbálj meg életben maradni. Közel van oda a Kísértet szigetek, és ha találkoznál egy magas, fehér hajú tünde nővel, akinek az egyik szeme folyton gyulladt, kerüld el nagyon messzire. Megpróbálhatod megölni, az csodás lenne, de egyelőre sokkal erősebb nálad.
A nő leírása alapján kissé megtorpantam. Megráztam a fejemet és mentem tovább. Rengeteg érdekes dologgal találkoztam már, ugyan egy nő miért jelent akkora problémát?
- Mit lehet tudni pontosan erről a nőről? Amíg odaérek van időd mesélni.

Utazó felszerelése:
Kabátja belső zsebében

Biblia:

kulacs:

Oldaltáskájában:

Ceann an Dullahan (A Fejnélküli Lovas Feje) - Azonnali küldetés jutalom:

Nyakában:

Az álhatatosság keresztje" - Élmény jutalom:

Övén:

Kaspar's Gift" - Azonnali jutalom:

Cipőjén:

Vásárolt:

Nála:

Mennydörgés pálcája - Helyzetjutalom:

A Mennydörgés pálcája kép:

Nyakában:

A Harag Emléke - Azonnali jutalom:

Bal kéz Mutatóujján:

Nebel ragyogása:

Nebel ragyogása kép:

Képességek:

Aktív képességek:

passzív képességek:

kaszfüggetlen képességek:

Hónapok teltek el azóta, hogy Gustavot visszaküldték a nagy komolysággal rendelkező megbízásából, arról a kalandról, ahol összevitatkozott magával Gustav királlyal. Igen komolyan meghurcolta őt az Egyház, az volt a szerencséje, hogy az uralkodó elnéző volt és nem részesítette sem a fiatalt, sem a templomot büntetésben, talán épp ezért őrizhette meg rangját a férfi, bár megígérték neki, Püspök, vagy annál komolyabb ranggal, míg ők élnek, nem fog rendelkezni. Nem mintha ez zavarta volna a fiút, az már annál inkább, hogy azóta Plagius kerüli őt. Nem vitatkozott vele, nem veszekedett, nem hordta le mindennek, egyszerűen lemondott róla.
Ez kicsit zavarta Gustavot, még akkor is ezen morfondírozott, miközben a Falbritch-i kikötő felé bandukolt a város főterén keresztül.
- Utolsó esély Gustav, ezt nem szúrhatod el. - sóhajtott egy mélyet, miközben keresztet vetett mellkasára. Indulás előtt megígérte magának, hogy komolyan fogja venni a küldetést, a levélben leírtak szerint fog eljárni, követni fogja egyházának tanításait és felettese egyetlen szavát, melyet hozzá intézett a levél átadásával.
" - Ha már rám nem tudtál tekintettel lenni, legalább apád emlékére ne hozz szégyent. " - hangzottak fejében Plagius útjára bocsátó szavai. Fintor ült ki arcára, fájdalmas, elkeserítő grimasz, pont olyan, mint mikor egy több éves házilag készített tömény förtelmet tol le az ember a torkán.
Tetézte a bajt az, hogy megint egy Inkvizítor mellé osztották be, ráadásul módszerük különbözése miatt titkolóznia kell előtte, ami nagyban megnehezíti a jövendőbeli csapatmunkát, így ismét csak magára számíthat.
~ Az Inkvizítorok nem különböznek az egyszerű hóhéroktól...csupán van kifogásuk, mégpedig, hogy Isten nevében cselekszenek...és így el is van nekik nézve az, hogy fájdalmat okoznak másoknak igazuk elérésben. Undorító... ~ gondolta magában Gustav megrázva fejét. Legszívesebben köpni tudott volna egyet, mikor végére ért gondolatmenetének, ám megzavarta elmélkedésében a tény, hogy megérkezett a kikötőhöz és már csak a Játékos Tengeri csikó névre keresztelt hajót kellett megkeresnie, ráadásul még idő előtt, hogy találkozhasson utazó társával.
~ Hagen Inkvizítor. Milyen ismerős a neve... ~ elmélkedett magában, majd arra a következtetésre jutott, hogy már biztos találkozott a férfival. Végül is mindegy, úgyis hamarosan kiderül, hiszen már látótávolságban van a hajó, mely tovarepíti őket célhelyükre.

Előzmény:

Dohos levegő, nyikorgó parketta, poros, penészes asztalok, beázott csöpögő mennyezet. Nem épp ez lenne álmaim ivója, de hát kit érdekel a körítés, ha ízes a pia és édes a…
Legalábbis így kezdődött és így is folytatód volna ha nem…


A Víg Piások nevezetesnek nem igazán nevezhető kocsmában, izgalmas mérkőzés bontakozott ki. Egy a legszebb éveit taposó ifjú szőke hölgy és a vele szemközt ülő csak pár perccel később csatlakozó merészen vigyorgó hegyes fülű már legalább fél órája uralják az asztalt kiszorítva mindenki mást ki korábban volt vagy később csat lakozott.
Mindjárt itt a vége és az ide csődült néző közönség, mely talán a hely teljes havi forgalmának háromszorosa is lehetett, szinte lélegzet visszafolyatva várja a vég kifejletet.
A leányzó jelzi, hogy nem kívánja  növelni a tétet, amit a férfi elégedetten nyugtáz.
Mindketten terítenek és…

- Köszi az italt, igazán felfrissítő játék után.
- Nem tesz semmit. - Ezzel Tessa is legurított. egy kupicát.
- Még egy játék?
- Minek? Maradt még mit feltenned. - Kacagott fel, Edem ruhátlan alakjára tekintve, ki mintha ettől nem, hogy feszengne, inkább ha lehet még magabiztosabb lett.
- Igaz mi igaz - Kacagott fel ő is. - De ne hamarkodd el, a dolgot míg az ajánlatomat nem hallod. Egyszerűek a szabályok, kérj tőlem egy szívességet én meg visszakapom a ruhámat.
- Biztos kitalálok valamit….

Másnap miután felöltözött, első dolga volt felkeresni azt az útmenti korhadt fát mely most minden fontosabb holmit rejtett, tapasztalat, hogy bármit képes fölrakni a játék hevében így az a legjobb ha ezek nincsenek a közelében, ez alól egyedül a kardja volt kivétel amit az élet ösztöne egyszerűen megvétózott.
Majd az ajtó mellet megvárta, hogy Tessa is elkészüljön.

- Sziporkázó reg…! - csattant el egy hírtelen jött pofon.
- Jaj bocs, megijedtem - szabadkozot, a páncélozott hölgyemény - nem akartam.
- Áhhh, az én hibám volt…  de komolyan úgy ütsz mint egy… Hallom Eichenschild felé mész, ha nem bánod elkísérlek.
- A társaság sosem árt…

Pár nap alatt elérték a hidat mely át ívelt a Nordenfluss felett Eichenschild városába s az még a folyó túloldaláról is, vagy inkább ettől még inkább, tiszteletet parancsoló látványt nyújtott a környéknek, kár hogy egyesek arról pletykálnak egy őrült nő irányítja.
Edemnek feltűnt, hogy feltűnően sokak érkeznek a városba nyugati irányból.


- Én úgy hallottam, a torkolat népszerű a letelepedésre vágyók közt, de mintha erről nekik nem szóltak volna. Mi folyik itt?
- Sokak mondanak sokat erről, de java csak pletyka, de jelenleg Maidstein az utolsó ahova az ember letelepedne.
- Az biztos, hogy nem csak pletyka az ami ennyi embert megmozgat. Hm… Remek ez ígéretesnek látszik. - Vigyorodott el, mint egy gyerek mikor megkapja évek óta vágyott kérlelt játékát. - Remélem nem gond, ha itt elválunk, mihamarabb fussunk össze! Addig is: Vigyázz magadra!

Irány Maidstein.

Képességek nyersanyag nyűjtéshez:

Mentőövek:

Egyéb folyamatosan érvényben lévő búnuszok:

Csendes, nyugost este volt aznap is. Békésen logobott a gyertya lángja az apró kis szobában. Egy darab kör alakú asztal volt mindössze kikészítve. Körülötte négy szék, melyből hármat el is foglaltak.
- Elnézést a kényelmetlenségért. Ritkán akar bárki is kettesben beszélni valakivel. – támasztotta le a két kezét az asztalra a vámpír. Hangján jóagad gúnyt is érezni elhetett – Szóval, mi volt olyan hű de nagyon fontos?
- Semmiség. Jó is, hogy minél hamarabb rűtérünk a tárgyra. Nem sok kedvem van halogatni, és azt hiszem ti sem örülnétek, ha még tovább várakoztatnánk egymást.
- Az biztos. – forgatta meg a szemeit a másik lány – Nagyon sürgős lehet, abból ítélve, ahogy idesiettél.
- Siettem volna?
- Hát mint pásztor tereltél minket be ide. – mosolygott rá. Hiába, a megérzései azóta sem tompultak.
- Neki is kezdek. Van a tenger partján egy Maidstein nevű kis falu. Az utóbbi napokban eléggé felkeltette a katedrális figyelmét. Eltűnt személyek, meg mindenféle furcsa pletyka kering a házak teteje felett. Egyenesen a központból küldenek egy papot és egy inkvizitort, hogy nézzék meg, mi történik ott. Szinte percre pontosan akkor kapta az összes tartomány inkvizítora azt a feladatot, hogy ne engedjük, hogy bármilyen külső tényező beleszóljon az ügybe…
Elgondolkodtató volt. Maria idegesen vakarta meg az állát.
- Maidstein. De hát ott van a...
- Pontosan. A Randlaufer torony onnan már látszik, és pontosan tudjuk, hogy az emberekkel szemben mennyire agresszívak, nem kizárt, hogy több eltűnésért is ők a felelősek, ráadásul a Fakó Napkelet óta egy vámpírcsaládban sem lehetünk biztosak, hogy nem szűrték össze a levet mélységiekkel. Ugyanakkor nem engedhetünk meg magunknak nyílt offenzívát, így jutottak eszembe maguk.
- Szóval a Katedrálist megijesztette néhány rémhír és most mindenkit, aki nem regulális katona hadba mozgósítanak. – húzta ki magát önelégült mosollyal Aleena – Mert nem akarják, hogy ennek viszhangja legyen.[/color]
Rezzenéstelen arccal közülte ezt, szinte el sem hinné az ember, hogy valószínűleg a nagyszájú inkvizítor lenne az első, aki egy elmecsapástól térdre rogyna, hála a temérdek kétségnek, ami a lelkét nyomja. A királyság valószínűleg nem tudott a tényről, hogy az előző alkalommal a vámpírok, csak és kizárólag Johannes von Nachtrabennek köszönhetően tudtak ilyen drasztikus lépéseket megtenni. Még egy ilyen offenzívra nem lesz erejük. Talán ezért is nem fél annyira.
- Gyorsan rájöttél a lényegre. – mosolygott vissza Rose – Ahhoz képest, hogy visszavonultál, kicsit sem rozsdásodtál be.
Aleena szíve megállt egy pillanatra. Lebukott. De milyen csúnyán lebukott. Pedig annyir afigyelt rá. Nem árult el semmit, csak olyan dolgokról beszélt, amiket az egyszerű paranszt is ismerhetett, soha nem hozta szóba a múltja egy emlékét sem, ha Rose is a környéken ólálkodott, még arra is figyelt, hogy nehogy átkutassa a szobáját és találjon egy személyes tárgyán valami nyomot. Akkor jött, rá, milyen körülményesen figyelt oda mindenre. Valószínűleg ez árulhatta el, hogy ilyen hozzáértéssel rejtett el minden nyomot, ami a múltja felé vezetett. Legközelebb jó alibit kell kitalálnia.
- Én nem tudom miről beszélsz... – mentegetőzött.
Maria értetlenkedve nézett rá a másik kettőre. Azt hitte ez egyértelmű volt mindenkinke. A lányról ordított, hogy inkvizítor. Láncok voltak a teste körül, a régi vörös-fekete egyenruháját horda szinte mindig, még a kardja markolatán is ott díszelgett a hajdani rendjének címere. A gyanakvó, minden lépését hétszer átgondoló, egyből a legrosszabb végkifejletet sejtő lányról aki eddig nem találta ki, hogy néhai inkvizítor, az még életében nem látott hozzá hasonlót.
- Ez most nem lényeges. – mentett meg a helyzetet egy legyintéssel. Aleena nem bánt valami jól a szabakkal és látszott, hogy nem igazán volt neki ennél jobb kifogása – Mi volt a te feladatod?
- Valóban, folytatnám is. Nem engedhetünk meg magunknak nyílt offenzívát, ezért az ügyet teljes titokban akarják elsimíteni.
- Teljes titokban, mi...? – nyerte vissza az önuralmát.
- Azt akarják, hogy egyezkedjünk a helyiekkel, mint diplomaták. Itt gondoltam rád.
- Repesek az örömtől... – forgatta körbe a szemeit.
- De nem csak erről van szó. Ez egy összehangolt hadművelet lesz. Vagyis azt parancsolták nekünk, keressük fel a központból küldött embereket és közösen keressünk megoldást a problémára. Itt jönnél te a képbe. - picit kínos helyzet volt. De Aleena kénytelen volt beadni a derekát. Valóban jól ismerte a egyházi végrehajtók szokásait.
Odakint a fiúk a falnak támaszkodva vártak és mulatták el az időt a gondolataikkal. Jobb dolguk úgysem akadt. Bár kíváncsiak voltak rá, hogy mégis miről beszélhetnek, nagyon nem erőlködtek, hogy hallgatózzanak. Úgyis meg fognak midnent tudni.
- Tényleg, miért nem válsz láthatatlanná az illúzióval. Ha kiterjeszted az ajtóra azt sem veszik észre, ha kinyítod.
- Áh, az illúzió, csak képet és hangot tud másolni. De a démonok kisugárzását elnyomni szinte képtelenség. – sóhajtott Lia, akinek illúziója szintén ott támaszkodott a fal mellett.
Klaus a homlokára csapott.
- Ja tényleg, már egyszer meséltétek. – irigyelte a tudásdémonokat a memóriájukért.
A lányok nem sokkal később jöttek ki a szobából, némiképp megfáradt, elcsigázott arccal. Elég sokáig tartott megegyezni. Minden információt megkaptak, amire szükségük volt...vagyis igazából mindent, amit Rosenak is elmondtak. Ami annyira sok azért nem volt, de el tudtak vele indulni valamerre. Egész pontosan egy hajó felé ívelt az útjuk. Meg levelet is kaptak, ami útbaigazította őket.
- Hajóút?
- Úgy néz ki. – örvendezett az erdei tünde – Mindig is látni akartam a tengert...hullák nélkül.
- Valóban. Egyszer amúgy is tengerre akartam szállni. Nem rossz dolog némi tapasztalatot gyűjteni.
Mindenki Gerard amulettjére szegezte a tekintetét.
- Mi van? – nézett a lány zavarodottan – Kell a tenger a fenének, ott csak víz van, meg halak, meg víz...meg halak.
Útjuk Falbwichbe vezetett, egy apró kicsi városba a tenger mellett. Itt horgonyzott valahol a hajó, valószínűleg a kikötőben a halászbárkák és nagyobb gályák közt...már ha járt ide bármiféle gálya. Furcsa érzés volt, különösen Gerardnak és Leonak. Amikor utoljára ezen a vidéket jártan, térdig lehetett gázolni a csontvázakban. Egész élénk lett ahhoz kéepst a hely. Az út bár nyúlháton történt, sokáig tartott, így sürgette őket az idő. Miután megegyeztek, hogy nem volna rossz végre szert tenni pár lóra, körbenéztek a városban. A hajó indulásáig nem sok idő volt hátra így kénytelenek voltak menet közben összeszedni némi információt. Véginéztek a városon, majd eldöntötték, veszélyes-e a környék. Amenyniben kedves, békés kis falucskának ítélték, szétváltak egymástól úgy, hogy azért egy utcán belül maradjanak, s úgy kutakodtak. Amennyiben a város elé sötét és gyanakvást keltő volt, együtt maradtak, s úgy kérdeztek meg egy-két helyi lakost, mit tudna mesélni nekik a pletykákról, amik Midstein és a vámpírtorony felől jöttek.
- Szerintetek meg tudjuk majd találni a többi végrehatót?
- Viccelsz!? – csapkodta meg Gerard vállát – Egy két lábon járó visító jelzőfény van velünk. Ők fognak megtalálni minket
A hajóra érve aztán bemutatták a levelet, majd gyorsan bemutatkoztak a fedélzetmesternek, vagy kapitánynak, van éppen annak a tisztnek, aki fogadta őket. Gerard is a saját nevét használta. Most nem volt oda arra, hogy a démonok hercegeként jelenjen meg. Nem is kell Lord Gedeon hírét rontani ilyesféle kis apró utazásokkal. Gerard D. Lawrenz amúgy is az a céltalan vándor démon volt, aki egy jó olvasmány ígéretében könynedén feltévedne egy hajóra. Egyedül Aleena választott magának másik nevet. Egy olyat, ami illett hozzá.
- Rose von Dolch,  Dél-Westerwaldból. – ez a bemutatkozás derűs mosolyt csalt az arcára. Akkor jutott eszébe, hogy Rose nővér ereiben is folyik tündevér.

Pihennem kellett. Még túl élénken élt bennem az emlék, ahogy messziről, meredten, megbénulva bámulom az erdőt kívülről. Az erdőt, amely életet adott nekem. Az erdőt, amiben nevelkedhettem. Túl későn vettem észre, hogy mit is jelent nekem, most pedig… most pedig eltűnik. Az utolsó pillanatig ittam magamba a gyönyörű, magas fák egyenes, méltóságteljes képét, a levelek smaragdzöldjének látványát, amikor az egész… Eltűnt. Végérvényesen. A helyüket sötét fák vették át, amikről nem méltóság, hanem átok sugárzott. Másodszor kellett végignéznem, ahogy az erdő megsemmisül, ezúttal viszont végérvényesen. Számomra legalábbis. Ugyanúgy történt, mint Akkor: sarkon fordultam, és könnyekkel a szememben rohantam. Egy cél vezérelt abban a pillanatban: minél messzebb kerülni attól a borzalmas erdőtől, így jutottam el néhány nap után Falbwichba.

A városban néhány szabad napot ítéltem magamnak. Nem vetett fel a pénz, de úgy döntöttem, hogy a maradékot most elköltöm magamra, és majd azután eldöntöm, mi lesz. Kerestem is egy közepes fogadót, és bementem. Rendeltem egy korsó erősebb sört és egy tál ételt. Mikor megkaptam, leültem egy csendesebb sarokba az ott lévő üres asztalhoz. Letámasztottam magam mellé a fegyvereimet, és a csuklyámat felhúzva elkezdtem kortyolgatni az italt, ahogy a gondolataim kavarogtak a fejemben. Nem tudtam, hogy mi lesz, hogy elvesztettem az egyetlen, akár csak nyomokban biztos pontot az életemben, amit eddig se becsültem túl sokra, ez pedig hiba volt. Hiba, amin nem tudtam már változtatni érdemben. A keserű gondolatokból egy bátortalan kéz zökkentett ki, ahogy megrázta a vállamat. Lassan felé néztem. Egy idősebb, kereskedőnek kinéző férfi volt az.
- B…bocsánat, szabad ez a szék? - Kérdezte bátortalanul. A legkevésbé se vágytam társaságra, de ránézve megsajnáltam, és bólintottam, jelezve, hogy leülhet, de közben az egyik kezemet a fegyvereimre tettem. Nem a markolatukra, hanem a tokra, de láttam már ilyen trükköt: Nem lett volna ínyemre, ha ellopják a kardjaimat, amíg egy szerencsétlen lefoglal, mindkettő sokat jelentett nekem.
- Mit akar? - Kérdeztem rideg hangon, amitől megijedt egy kicsit, de látszólag nem tántorodott el a céljától.
- É..én… tudja… - Habogott, majd vett egy nagy levegőt, hogy összeszedje magát, én pedig kortyoltam közben egyet a sörömből. - Tudja, én maidsteini vagyok, a családommal egyetemben. Ide jöttem kereskedni, de akkor otthon történt valami, bizonytalan, hogy micsoda, mindenki mást mond. A lényeg viszont az, hogy én nem merek hazamenni, viszont a családom még ott van… A feleségem és a három gyerekem, 4, 7 és 13 évesek. Nagyon féltem őket - Nézett rám könyörgően - Ön harcosnak tűnik. Kérem, menjen el Maidsteinba, és bizonyosodjon meg róla, hogy a családom jól van! A házunk két szintes, a folyóparthoz közel van, és piros a teteje, az egyik ablak pedig az emeleten meg van repedve… Kérem, segítsen! Fizetek! Sokat! - Nézett rám kétségbeesetten. Nem tudtam hirtelen, mit szóljak. Békét akartam magamnak, legalább pár napra, de ennek az embernek most segítségre volt szüksége. A családját akarta biztonságban tudni, én pedig megfogadtam, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy egy ártatlan család se hullhasson szét. Nem jó móka. Kihúztam magam.
- Mi a maga neve? - Kérdeztem. A lesújtott, reményvesztett csődtömeg helyett újból büszke tündének éreztem magam, akinek van miért élnie.
- Alfred Kracht vagyok. Köszönöm, hálám üldözni fogja! Tessék egy kis előleg. Jómagam itt fogok várni ebben a fogadóban. - Rázta meg a kezemet, és egy kis szütyőt nyomott a kezembe. Megemeltem néhányszor, és éreztem rögtön, hogy pénz van benne. Bólintottam, és a söröm maradékát legurítva felmarkoltam a pengéket, és szó nélkül kiléptem az ajtón. Nem tudtam abban a lelkiállapotban, hogy mit reagáljak neki, de annak örültem, hogy legalább a gondolataimat valami el tudja terelni majd, így gyorsan megkérdeztem egy arra járó idősebb halászt, merre találom Maidsteint.
- Egyenesen bele a nekromanták csapdájába… De hát mit lehet tenni, fiatalság, bolondság, ha valaki így akar odaveszni… Aki tünde, az vesszen is… - Mondta maga elé a fejét ingatva, mielőtt megmutatta az irányt, és ment tovább a dolgára. A hallottak miatt kicsit félve ugyan, de elindultam az úton. Valamivel le kellett foglalnom magam. Utazás közben egyedül az utolsó mondata okozott fejtörést, és egy kis dühöt. Miért kell bántani? Mi rosszat tettem?

Johnny - önálló rész

Magányosan indulsz útnak, de Maidsteinbe nem nehéz eljutnod, elég lehajóznod a Nordenflusson, ami a leggyorsabb útvonal, de választhatsz szekérkaravánt és a saját lábadat is. Út közben annyit megtudsz, hogy senki sem akaródzik arra menni, kivéve akiknek üzleti érdekekből muszáj. A kereskedőhajók még lecsorognak oda, és a környéken néhány kisebb szekérkaraván viszi tovább a kifogott árut, halat és gyöngyöt a környező falvakba. A ködben már messziről feltűnik neked is egy vámpírtorony, a Randlaufer családé. Út közben Armaros is válaszol a kérdéseidre, már amennyire tud.
Nem sokat. Már a bátyám kultuszának vezére volt, mikor először feltűnt bárkinek, addig csak beleolvadt a halandó elmék egyforma és végtelenül jelentéktelen masszájába. Hoshekh pedig jól védi az elméjét, hogy mi, többiek ne férjünk hozzá, így csak mások gondolatainak a tükrén át látom. A bátyám viszont agresszíven terjeszkedik, a kultistákon kívül kísérletezett másokon is, legutóbb fertőzött farkasokkal, hogy káoszt szítson… Szerinte a világ akkor tisztul meg a bűntől, ha nem lesz, aki bűnt kövessen el. De mégis akkor hol lenne az izgalom? Hoshekhnek pedig olyan az a nő, mint amilyen te vagy nekem. A karja, ami kinyúlik a világra.
Érezheted, hogy tényleg készségesen válaszol, de tényleg nem tud többet. A mélységiek sem egyformák, sem erőben, sem képességekben, és Hoshekh tényleg képes lehet blokkolni Armarost, noha ezt a mester természetesen sosem vallaná be nyíltan.

Johnny, Edem, Cyne, Dieter

Maidstein álmos falunak tűnik, ami lassan már kezd város szintjére emelkedni. Apró házak veszik körbe kívülről, befelé a kezdtek mérete úgy csökken ahogy az épületek mérete nő. A legnagyobb élet a kikötőben kéne, hogy legyen, de alig látszanak teremtett lelkeket, azok is inkább mintha csoszognának, mint járnának. Bármivel is érkeztetek, minden hajó végső soron ide fut be, és a jó üzleti érzékkel rendelkező kocsmáros is itt húzta fel egyre nagyobbra duzzadó tavernáját, hogy azonnal tudjon adni néhány kupica kerítésszaggatót a fáradt matrózoknak. Itt várja Dieter csomagját, ebben a kocsmában pihent meg Cyne is, és erre a térre érkezett meg Johnny és Edem is.
Egy fiatal fiú érkezik futva a térre, miközben folyamatosan kiabál.
- MEGTALÁLTÁK! MEGTALÁLTÁK HERBERTET A PARTON! - néhány járókelő pedig fel is kapja a fejét erre.
- Herbertet? A kovács fiát, aki három vagy talán négy napja tűnt el?
- Hogy lett meg?
- Róla nem azt pletykálták, hogy beleszeretett egy huldrába?
És egyéb efféle tökéletesen felesleges kérdések. Még a kocsmából is kisereglenek az emberek a hírre, ezt te is látod Cyne. A fiút körbeállják kérdések garmadájával bombázzák, mire az végül szót kap.
- A parton volt. Már… Azt hiszem már nem él, de… De nem tudom. Talán mégsem. Az egész annyira furcsa. Herbert az, ez biztos, de mégsem. Boszorkányság, bizonyosan boszorkányság van benne! Valaki, aki ért az ilyesmihez jöjjön, meg kell nézniük! - néz körbe kétségbeesetten, a falusiak pedig néznek egymásra. A boszorkányság szóra rettenet futott végig az arcokon, és valahogy már senkinek sem akaródzik annyira menni…
Kezdődik is. Érdekes társaság verődött itt össze Johnny. Van itt egy sötét tünde, akinek a bátyám egyszer már majdnem lyukat ütött a fejébe… Egy vámpír, akiben nemrég egy másik testvérem volt, de várjunk őt ismerjük is, amikor a zsinatelnökkel ültünk egy börtönben… Meg valahol van még egy sötét tünde, benne még nem járt egyikünk sem de tetszik a stílusa… - kapja Johnny a plussz információkat a Mestertől, akit látszólag az élők sokkal jobban érdekelnek egyelőre, mint a rejtély maga.

Lance, Ger, Johannes, Gustav

A Játékos tengeri csikó egy háromárbócos fregatt, gyors, mint a szél, és valószínűleg újonnan építették a Kísértet szigetek elfoglalása óta. A csapat már a fedélzeten találkozik egymással és a tizenöt matrózzal, nameg Alfred Pascal kapitánnyal. A kapitány jól megtermett, hordó mellkasú férfi, kusza fekete szakállal és marconán jóképű ábrázattal. Az indulás időpontjában feláll a tatra.
- Jól van emberek, és másfajúak, meg legalább két tündét láttam felszállni a hajómra. Vitorlát bontunk, és visszamegyünk Maidteinba!
Erre a legénység körében általános a felhördülés, de a kapitány felemeli a kezét.
- Visszamegyünk, mert ezért az útért háromszoros pénzt kapunk, mint az eddigi szállítmányainkért, becses vendégeinknek pedig igen fontos lehet az odajutás. A menetrend a következő! Három napot fogunk hajózni, békességben, ha Isten is úgy akarja. Ha nem úgy akarja, akkor pedig annyi átkozott huldrát viszünk magunkkal a pokolba, amennyit csak tudunk!
Ezzel le is lépett a tatról, a matrózok pedig munkához látnak. Ha kérdezősködtök megtudjátok, hogy a huldrák rendszeresen támadják meg a hajókat az utóbbi hetekben, kettőt el is süllyesztettek, és mintha nem igazán érdekelné őket, hogy menet közben hányan halnak meg. Hogy mivel dühíthették fel őket, arról az embereknek fogalmuk sincs.
Természetesen egymást sem tudjátok elkerülni. Gustav és Hans ti azonnal megérzitek, hogy démon van a fedélzeten, Lance-t pedig Leo szúrhatja ki rövid időn belül. A második nap reggelén pedig sajnos megtörténik, amitől mindenki tartott:
- KAPITÁNY! ITT VANNAK! NYUGAT FELÉ, LEGALÁBB ÖTVENEN!

//Az egymással való interakciókat rátok bízom, ha akartok egyeztethettek egymással, nem muszáj. A reag addig tartson, hogy meglátjátok ti is a közeledő huldrákat, messziről delfineknek tűnnek egyébként, közelről még nem látjátok őket.

Mivel mindenki írt, egy nappal hamarabb kaptátok a reagot. Bármi technikai kérdés van keressetek meg. A határidő hivatalosan június 20.//

A helyi kocsmának még neve sem volt, cégér gyanánt egy egyszerű, deszkákból összeharácsolt tábla függött az ajtó fölött, rajta egy borszőlő rendkívül stilizált karcolatával. Herr Lindemann a harmadik halászcsónak beérkezésekor hagyott ott, a tengeri szél pedig kezdett sót hordani a hajam közé, így sóhajtva beléptem az ivó ajtaján. Máshol meglepő lett volna egy ekkora épület egy ilyen kis faluban. A kocsma vetekedett a helyi templommal, de talán még a csónakházzal is, azonban ennyi matróz mellett ez volt a természetes. Aki életében csak vizet lát, az alkohol után fog áhítozni, amint partra lép. Maidsteinben pedig sokan léptek partra a befutó hajókról, ember matrózok szétrongyolt trikóban, utazó tündék és sötét tündék - egyik se a csomagommal.
A pohár fából volt, hogy ne látszódjon rajta a kosz. A bor pedig savanyú és vizezett, valószínűleg hasonló okokból. A fiolányi vér sem segített rajta, amit hozzácsurgattam a köpenyem egy rejtett zugából, de legalább a kezem nem remegett annyira és a kedvem is jobb lett valamennyivel. Nem akartak hozzám szólni és nem kereste senki a társaságomat, és ez így volt rendjén.
- MEGTALÁLTÁK! MEGTALÁLTÁK HERBERTET A PARTON!
A kiáltás a kocsmán kívülről jött, amit a helyiek főtérnek hívtak, bárki más azonban csak egy nagyobb hézagnak a házak és a stégek között. Kiittam az italom maradékát, megtörölve a számat egy zsebkendőbe, miközben felegyenesedtem.
- Herbertet? A kovács fiát, aki három vagy talán négy napja tűnt el?
Ez a hang már kevésbé volt harsány, a fülemet kellett hegyeznem, hogy ne maradjak le róla. Kifordultam az ajtón, végignézve az összeverődött matrózok tömegnek még alig nevezhető gyülekezetén és alaposan szemügyre véve a középen lihegő, kipirult arcú sihedert.
- Hogy lett meg? - kérdezte valaki. Nem akartam magamra vonni a figyelmet, így szótlanul dőltem neki a kocsma falának.
- Róla nem azt pletykálták, hogy beleszeretett egy huldrába? - kérdezte másvalaki, amit hasonló ostoba kérdések követtek. A fiú szinte levegőt is alig kapott, mire a kíváncsiskodók elhallgattak, és engedték szóhoz jutni.
- A parton volt. Már… Azt hiszem már nem él, de… De nem tudom. Talán mégsem. Az egész annyira furcsa. Herbert az, ez biztos, de mégsem. Boszorkányság, bizonyosan boszorkányság van benne! Valaki, aki ért az ilyesmihez jöjjön, meg kell nézniük!
Összeszűkült a szemem, ahogy egy pillanatra elkaptam a fiatal ember segélykérő tekintetét. A boszorkánysághoz nem értettem - a kis híján vízbefúlt szenvedőkhöz azonban annál inkább. A boszorkányság szóra a matrózok szétrebbentek, tartózkodva lépve hátra, így egyenes utam volt a futárfiúhoz.
- Orvos vagyok. Ha még él én megmentem. Vezess oda, ahol találtátok.

A hajó, amihez megmutatta a halász az utat, kellemes meglepetést okozott: nagy volt, tágas, már-már ránézésre is kényelmes, noha nemigen voltam hozzászokva a vízi utazásokhoz - így végiggondolva még sose utaztam hajóval. Én az utolsó pillanatban szálltam fel, de ahogy a kapitány már el is kezdte a beszédét, miszerint még két tünde szállt fel a hajóra. Kettő? Erre nem számítottam volna, olyan kevesen maradtunk. Amíg a kapitány beszélt, serényen nyújtogattam a nyakamat, de nem találtam meg a szememmel a tündét, akiről beszélhetett… aztán kiszúrtam. Egy szőke tünde volt az, fémekkel a fülében, körülötte pedig egyre több ismerős arcot véltem felfedezni. Azok a lebegő toronyból… Miért kísértenek? Elég bajt okoztak már ott fent is. Ökölbe szorult a kezem, de úgy döntöttem, hogy megpróbálok nyugton maradni, a helyzet nem úgy nézett ki, hogy nagyon előnyös lenne nekem a nyílt bunyó. Utólag elgondolkozva a kapitány szavain valami megfogott. Két dolog is. ~ Háromszoros pénz?!? Miért nem itt dolgozom?!?~ Villant át az agyamon, majd miután rájöttem, hogy ez már úgyis a múlt baja, most nem fognak felvenni, és amúgyis más megbízásom van, elrágódtam az utolsó mondatán is. Huldrák? Hallottam már róluk, tengeri szörnyek voltak, akik a hajókat támadták néhanapján, és ahogy a többi matróz mondta, mostanában egész sokszor. Egész nap mélázva bámultam a vizet, és gondolkoztam. Mi lesz Alberttel vajon? És a családjával? Vajon a démon mit fog csinálni ez idő alatt? Az este nyugodtabb volt, azonban reggel, amikor kimentem a korlát mellé, és kényelmesen rátámaszkodtam, kiáltás ütötte meg a fülemet.
- KAPITÁNY! ITT VANNAK! NYUGAT FELÉ, LEGALÁBB ÖTVENEN!
Mondta az egyik matróz. Azonnal lerohantam a kabinba, ahol aludtam, felmarkoltam a kardomat, és a tokját is lent hagyva felfutottam, majd kinéztem oldalra, ahol többen álltak. Mintha egy sereg delfin közeledett volna hozzánk, de tudtam, hogy nem így van. Felemeltem a kardomat, rámarkoltam, és feszülten vártam.

A hajó megtalálását követően zavartan forgatta fejét a kikötő forgatagában. Figyelte ahogy az emberek szedelőzködnek, felpakolnak a hajóra, melyet utazásuk céljából készítettek elő számukra. Alfred Pascal kapitánnyal volt szerencséje váltani pár szót, nemsoká indulnak és rajta kívül még három jövevény fog utazni a kijelölt hely felé.
Három? Egyikük Hagen inkvizítor lehet, ki a másik kettő? elmélkedett magában, mikor meglátott a távolban felé közelíteni egy alakot. Felé fordul, botjára támaszkodva figyeli az érkező arcát, majd a felismerés "örömével" üdvözli testvérét.
- Engelberg atya? - kérdezte.
- Én lennék az Jó Uram. - nyújtott kezet a férfi felé.
- Mi lenne ha nem dobálóznánk a rangokkal? - suttogta a férfi irányába.
- Gustav Engelberg valóban. - rázza meg a férfi kezét, ha az elfogadja jobbját.
- Nem rossz ötlet. Bár ezesetben Richard Eerdmant tisztelheti bennem. Szeretnék...teljesen inkognitóban maradni. - fogtak végül kezet befejezve mondandóját.
- Kalandvágyó zsoldos, aki szereti felfedezni Veroniát, ezért is látogatja meg Madsteint. - magyarázta neki az álcáját, ami alatt működni kíván.
- Jómagam vándor lennék, tiszteletbeli sommelier. - hajolt meg giccsesen a férfi előtt.
- A borok kultúráját, zamatát és elkészítési módjait keresem szerte a világban és hallottam, hogy Nordenmouthban különlegesek a borok. - mosolygott sokat sejtetően, majd megnyalta szája szélét, ahogy a friss, zamatos ital képe megvillant előtte.
- Akik idefele úton találkoztak, s bor, valamint alkohol utáni érdeklődésük azonnal összehozta őket. - fejezte be az inkvizítor kitalált történetüket.
- Ezesetben szerencsés lenne felszállnunk a hajóra. -Engedte előre a papot. - Honnan is származik a kedves utazó? - érdeklődött.
- Szép történet, akár meg is írhatná pár nyegle bárd ezt a találkozást. - mosolygott kedvesen Gustav, majd bólintással egészítette ki megjátszott érzelem nyilvánítását, miután az inkvizítor maga elé engedte.
- Egy Verónai főváros melletti kis falucskából származom, ahol a szüleim már borkészítéssel foglalkoztak. - magyarázta készséggel felelve Hagen kérdésére.
- Már akkor tudtam, hogy más nemzetek borával keverve fogom létrehozni azt az italt, melyet egész Verónia megemleget majd. - egészítette ki egy kis költői túlzással a történetet.
- Na és miféle kaland hajtja Önt Richard Madstein őrült szigetére? - kérdezte a férfit.
- Nono...Melyik főváros? - érdeklődött, majd gyorsan válaszolt a Pap kérdésére.
- Természetesen engem sem kerültek el a pletykák a helyről, és hogy valami nincs rendben ott. Zsoldosként jól tudom, hogy ahol balhé van, ott csurran-cseppen valami fizetség is. Egyébként is örömmel használom ki a lehetőségét annak, hogy nem csak felfedezhetem Veroniát, de pénzt is kaphatok érte. - magyaráztam.
- Ésszerű gondolatok Richard Uram, kellemest a hasznossal. - válaszol Gustav.
- Az északi főváros természetesen. A déli borokat bár sokan dicsérik, nekem valahogy íztelennek hat. - válaszolt fintorogva, s bár nem hazudott, valóban nem ízlenek neki a déli cefrék.
- Mit hallott Madsteinről? - kérdezte rövid szünetet tartva, miközben a hajón figyelte a legénységet, tekintetével a kapitányt kereste.
Eközben Hagen sokatmondóan a papra pillantott, majd elkezdte dörzsölni a fejét.
- Ez a fránya fejfájás. Ön nem fejfájós, kedves barátom? - kérdezte.
- Most hogy mondja Richard Uram, ez az időváltozás nekem is nyomja a fejem. - válaszolt a Pap végigpásztázva a hajót.
- Legyünk résen...vihar közeleg... - tette hozzá sokat sejtetően.
- Valóban. Azonban vigyázzunk a viharral, kitudja milyen erővel bír. - jelezte az Inquizítor csatlakozva a hasonlattal teli baljós játékba.
- Azt hogy bátrak, valamint nagy baj lehet ott, mert még a veteránok se szívesen vállalták a munkát, válaszoltam szűkszavúan: egy zsoldos csak ennyit tud. - És ön? - kérdezte.
- Azt hallottam magam is, hogy sokaknak beletört a bicskája a felderítésbe...de ha okosan nézelődünk, talán sikerrel járhatunk. - válaszolt a férfi.
- A jutalom jól motivál. - bólogatott egyetértően.
- Szerencsére tudjuk egymás erősségeit, jómagam ismerem a zsoldosok erősségeit, ahogy elnézem, maga is járatos a borászat világában, összerakjuk amint van és nem lesz gond. Egy a cél. - mondta végül Gustav, remélve, hogy Hagen leszűri mondandójának valóját. Egy előnyük, hogy képességeik valamennyi ismeretében támaszkodhatnak egymásra. Ha más nem is, az Egyház összeköti őket.
- Így igaz, bármilyen furcsa is, minden helyzetben jó párosként állhatunk helyt. -nyugtázta.
Lassan kiköt a hajó, mire Gustav a távolba révedve gondolkozik azon, hogyan tudna olyan nyelvezetre váltani mellyel nem kelt gyanút senkiben, de mégis megértik egymást.
- Zsoldosként mi a célja, mikor megérkezünk a szigetre Richard? - kérdezte bizalmasan.
- Természetesen a fogadót látogatom meg először. Ott lehet a legjobban a helyi hírekről érdeklődni. Ajánlom önnek is, a kocsmáros ismerheti a környékbeli borászatokat, ha pedig eleget fizet, talán még valami ínyencséget is előtud húzni a pult alól. - válaszolt a Paphoz hasonló stílusban.
- Mik a céljai, miután megismerte a helyi jellegzetességeket? - kérdezett vissza.
- Nem rossz ötlet. A fogadó remek támpont. - bólintott elismerően Gustav, majd a kérdésre, mosolyogva fordult a Zsoldos felé.
- Természetesen azon különlegességek felé kezdek kacsintgatni melyeket titkolnak a helyiek. - válaszolta.
- És mi a célja ezekkel a különlegességekkel, ha megtalálja őket? - kérdezek vissza. Valamit használhatott a férfi, ami bár Gustavnak nem tűnt fel, egy pillanatra elbambult, majd válaszolt.
- Én...megszabadítom tőle a világot... - válaszolt elmerengve, majd megrázta a fejét.
- Érthető indok. Ezesetben sok szerencsét nekünk. - bólintott rá Hagen.
- Örülök az egymásra találásnak. - mosolygott rá a Papra.
- Egy jó Zsoldossal az oldalamon nincs mitől félnem. - válaszolta mosolyogva, mikor az egymásra találásról mesélt.
- Rendben, jó pihenést Richard. - bólintott a Pap.
- Most azonban kicsit megpihenek a hajó gyomrában, kissé elfáradtam a hosszú utazásban. - mondta, és mivel Gustavnak nem volt ellenvetése, vissza is vonult, a férfi még a távolba merengve figyelte a horizontot, végül ő is a pihenés mellett tette le a voksát. Hosszú még az út, ráér kérdezősködni és kutatni, át akarja gondolni a hallottakat és megtervezni az Utat.


Hosszúra nyúlt esti ima, némi borozgatás meghozta a kívánt hatást, Gustav olyan mélyen aludt, hogy másnapig fel sem riadt, ekkor is a kinnti zaj ébresztette legszebb álmából.
-KAPITÁNY! ITT VANNAK! NYUGAT FELÉ, LEGALÁBB ÖTVENEN! - hangzott kintről a jajveszékelés, mire a Pap ásított egy mélyet és átfordult a másik oldalára. Kellett neki néhány perc, mire leesett neki, azokról a furcsa teremtményekről lehet szó, amikről a Kapitány mesélt indulás előtt.
- Istenem! - ugrott ki az ágyból, majd el kezdett öltözködni, készülődni miközben folyamatosan fülelt.
Kellett neki egy kis idő, mire kikászálódott a fedélzetre. A fény erősen bántotta a szemeit, hunyorogva kereste Hagen inkvizítort.
Hatalmasat kortyolt szentelt borából, megtörölte ingujjával a száját majd előrébb lépett.
- Richard! - kiáltott, aminek meg is lett az eredménye, rövid időn belül maga mellett találta az inqizítort.
- Úgy látszik ideje lesz igénybe venni a zsoldosként harctéren szerzett tapasztalataimat. Bár a képességeimet egyelőre háttérben hagyom: nem kellene...feltűnést keltenünk. Ezt javaslom Önnek is. - mondta félretéve az üdvözlést.
- Javaslom, keressük meg a kapitányt. - tette hozzá Gustav, majd kezében a bottal az említett férfi után indult, remélve, hogy Hagen vele tart.

Klaus nagyot szippantott a sós levegőbe. Ez volt az első alkalom, hogy látta a tengert, meg tudta csodálni teljes valójában. Rajta kívül már mindenki találkozott vele, elgalább a part meleltt elvonulva. Második napja tartott a hajóút, s még mindig semmi. Az ember nem siettethette el a dolgot, veszélyes vizek voltak voltak ezek. Még csak most tanulják a kapitányok, hogyan is kell itt utazni.
- Halálra unom magam... – morogta Aleena, miközben áthajolt a hajó párkányán, maga alatt a vizet bámulva.
- Sok panaszod ígyse lehet. – nézte a horizontot Maria. Ő is most lát elsőnek tengert, igaz annyira nem nyűgözte mint Klaust.
A tenger elsőre veszélytelennek tűnt a vámpír lánynak. Hol maradnak a szörnyek, a kalózok, a tengeri csatán, a hajótörés, a viharok. Ebben nem volt semmi izgalom.
~ El fog jönni. – gondolta magában Maria. Ha várnak, előbb utóbb csak belefutnak valami veszélyesbe.
- Nem kéne ennyit lézengenünk. Ti ketten talán ismeritek egymást az alibi szerint, de mi csak egyszerű matrózok vagyunk.
- Erről egyedül te szoktál megfeledkezni. – kacagott z inkvizítor lány, és maga mögé mutatott.
Gerard és Leo már rutinosan végezték a dolgukat. A hajó két végében voltak, egymástól elég messze, hogy ne lehessen őket barátoknak nevezni, de elég közel, hogy szemmel tarthattás a másikat szükség esetén. Ők már megjárták a tengert, sokkla tapasztaltabbak, mint a Maria, Klaus és Aleena. Az inkvizítor lány némileg zavarban is volt. Az út során próbált kíváncsi utas módjára kihúzni pár dolgot a matrózokból, de nem jutott sok mindere.
- Mire fel ez a nagy feszültség. – mondta még korábban az egyik tengerésznek, a létező legbarátságosabb hangján...ami elég erőltetett volt. Egy évnyi szocializálódás ide vagy oda, a lányon érződött, hogy nem szokott hozzá a közvetlen beszélgetéskhez.
- A huldrák már egy jó ideje kergetik ezeken a vizeket a csónakokat. Rühes dögök, hogy állna beléjük a hajnali görcs...
- Ahhoz képest elég sok errefelé a hajó
- Kettő el is süllyedt miattük.
- Aszta, nagyon mérgesek lehetnek...
- Képzelheted.
- Mi a fenét műveltek velük.
- Áh, ki tudja. – röhögött a tengerész - Talán csak minden hónapban elmegy az eszük...már ne vedd sértésnek.
- Nem vettem. – nyugtatta meg Aleena.
Maria aggódott. Még az első nap vett észre egy ismerős alakot, akivel korábban találkoztak. Nem sokkal azelőtt, hogy elváltak egymástól egy évre, fent az égben. Érdekes történet volt, hogy végül miért kötöttek szövetséget. Maria tudta jól, miféle szerzet a másik. egyszerű zsoldos. Nem hajtják az ideológiák, csak felbérelték. Emiatt nincs oka az embernek haragudni rá, hogy ellenségek voltak. Az embernek. Maria azóta is a bosszút érlelgeti, amiért figyelmen kívül merték hagyni. A hajón matróztársra támadni főbenjáró bűn, de Maria megfogadta, hogy amint kikötnek, olyat lekever a tündének, hogy fal adja a másikat. De most még visszatartotta a dühét. Leo miatt viszont aggódott. Bár eddig még nem csinált semmi, csak próbálta elkerülni a másik tündét.
Órák múltán a horizonton még mindig nem akart egy város sem feltűnni. Bár veszélyesnek mondták az utat, a kapitány biztosította a legénységet, hogy akkor is eljutnak oda, ha az utolsó pár méteren úgy kell a hajót kivonszolni a vízre. Talán meg is fog történni. Alig telik el pár perc, máris felkiált az egyik matróz:
- KAPITÁNY! ITT VANNAK! NYUGAT FELÉ, LEGALÁBB ÖTVENEN!
~ Nocsak, mit hallnak füleim. – vigyorgott Lia
~ Nincsenek is füleid...
~ Ó, tényleg?! – mondta a lány, miközben illúziójánka fülei megnőttek, majd tollas nefilim szárnyakká változtak át.
Mindenki meglepődéstől, aggódalomtól eltorzított arccal figyelte a tengert.
~ Pedig még csak reggel van... – nézett előre fáradtan Leo.
- Ez nem jó...ha belepusztulnak sem fogják a hajót visszafordítani. – Lia nem félt megszólalni. Bár alapból próbált nem beszélni, most megkockáztatta. A nagy hangzavarban és vizcsobogásban úgyse hallja senki.[/color]
- Akkor úgy látszik, kénytelenek leszünk harcolni. – Gerard összecsapta a két tenyerét.
Csuklója körül sorra jelentek meg a mágikus pecsétek, melyek aztán ezerfelé ágaztak el. Az árnysűrítés szimbóluma köré két apró csavarforma pecsétsor rendeződött egy hosszú alakzatot formálva. Az ujjai mellől kötelek bújta elő és kígyóztak egészen a hajó főárbócáig, amit körbetekertek és jó szorosan megcsomózták magukat ott.
- Zseniális. Így ha a vízbe esünk sem meszítjük el a hajót. Ha pedig a hajó süllyed, egyszerűen eltüntetheted, nehogy lerántson a tenger mélyére.
Tizennyolc kötelet volt képes egy varázslattal megidézni a démon. Ők csak ötöt használtak fel, a többit odaterelte középre, szép rendezett kupacba a főárboc tövébe, nehogy valakinek megbotoljon benne a lába. Had használják a matrózok fel, ha már ennyit tud idézni. Bár biztos volt benne, hogy a legtöbben már megtették ezt normális kötelekkel, az övéi az eltüntethetőségük miatt egy picivel jobb volt.
- Verjétek laposra őket!
- Ezt...picit fura egy diplomatától hallani. – nézett rá Aleena, bár már megszokta a vad vámpír harcra buzdító kiáltásait.
- Pont azért! Tudod milyen könnyű a félholt ellenséggel alkudozni! – ennél több biztatás nem is kellett. A csapat fegyvert rántva készült fel az ellenség fogadtatására.

Árnybéklyó:

Edem, Cyne, Dieter, Johnny

A fiú hálásan nézett Dieterre, majd a kis csapat együttesen vonult le a kikötő mellett a dokkokon és kisebb raktárokon túlra, ahol már nem volt más, mint szürkészöld algával borított kövek, és néhol egy-egy fűcsomó. A test sziluettjét már viszonylag hamar ki lehetett szúrni, és amikor a fiú meglátta szinte futólépésben rohant oda.
- Ne tévessze meg önöket. Tudom, hogy ő. A ruhája… És még a vonásai is…
Amikor közelebb mentek, láthatjátok, hogy a test nyomokban emlékeztet már csak emberre. Helyette a vonásai valami másba torzultak, valami olyasmibe, amihez még csak hasonlót sem láttatok soha azelőtt. A szeme egészen halszerű volt, a fogai megnyúltak, a bőre petyhüdt volt és kocsonyás, de mégis rátapadt egészen a csontjaira.


Láthatóan rángatózott, mint a partravetett hal, amit a baljós víz csak most mosott partra.

//írjátok le részletesen, ha vizsgálódtok vagy kérdezősködtök//

Lance, Ger, Gustav, Johannes

A kapitány láthatóan pánikol kicsit, amikor Gustav és Johannes odaérnek hozzá.
- Átkozott viziszörnyek! Csak tudnám miért csinálják! - morogja, majd szablyát húz elő. A huldrák egymás hegyén hátán kapaszkodnak fel a hajóra karmos kezükkel, amikor pedig 1-1 átesik a korláton már támadják is a matrózokat. Mintha még a tenger is tolná fel őket a fedélzetre.


Mindenki, aki ott tartózkodik kap a jóból: Gerardot egy huldra veszi csak célba, Leo viszont már nem ilyen szerencsés, a korlát mellett egyszerre négyen támadnak rá, ahogyan az eddig tengert kémlelő Aleenára is, Mariára pedig öten. Klaus szerencsére nem kap a jóból, így tud segíteni a többieknek.
Egy szempillantással később éri el Lance-et két huldra, Gustavra, Johannesre és a kapitányra pedig négyen támadnak rá. Nagyon sokan vannak… És miközben küzdötök a csatazajon át is hallani egy kétségbeesett hangot:
- KAPITÁNY! SÜLLYEDÜNK!

//Az ellenfelek számát és a hajó állapotát is kockával dobtam ki. A feladatotok, hogy reagáljátok ezt le és írjátok meg szépen a küzdelmet. Egymásnak segíthettek, aki akar jöhet hozzám egyeztetni a harcot, de ahogyan eddig ez most sem kötelező. A kör addig tartson, hogy mindenki kitalál valamit a süllyedős problémára és esetleg megpróbálja meg is valósítani.//

HATÁRIDŐ: Július 5.

A kövektől éles, hínártól és mohától csúszós tengerpartban nem volt semmi különleges. Ugyanolyan volt, mint nyugat legtöbb partszakasza a Kísértet-szigeteki fövenyt kivéve, és első pillantásra akár azt is gondolhatta volna egy egyszerű nézelődő, hogy a kovács fia egyszerűen nyakát szegte a köveken. Minden körülmény erre mutatott, a vezetőmül szegődött suhanc apró lábbotlása amiből csak a könyökét megragadva sikerült visszarántanom, a foltokban hiányzó, zölden elkenődött hínár a köveken - kivéve a testet.
Soha életemben nem láttam ilyet. Pedig Rotmantel vagyok.
A fiú elnagyoltan még embernek látszott, karjai és lábai is meg voltak, a rajtuk feszülő, kocsonyás hatású bőr azonban már inkább utalt angolnára. Akár vízihulla is lehetett volna, a több napos tengerben hánykolódás kikezdheti és felpuhíthatja a bőrt, az oszlásnak induló test pedig lassan, fokozatosan szürkül be.
De aztán ott volt a feje.
Mintha két hatalmas és főképp nehéz kő közé szorult volna, arccsontja megnyúlt és oldalról ellaposodott, állkapcsa természetellenesen összetartott és apró, vékony, ragadozó halakhoz hasonlító fogak meredtek elő belőle. A szeme is kocsonyás volt, mint a halaknak, orra egybefojt az ívesen megdőlt homlokával, egyedül a csimbókos, fekete haj utalt arra, hogy nem egy valódi huldrát vetett partra a hullámzás.
- Ne tévessze meg önöket. Tudom, hogy ő. A ruhája… És még a vonásai is… - igyekezett előre elcsitítani a legkézenfekvőbb kérdéseket a suhanc, aztán futólépésben rohant oda a sziklák között fekvő szörnyszülötthöz. Az orrom és a szám elé szorítottam a tenyeremet, ahogyan közelebb léptem, igyekezve lassan lélegezni, minél többet szívva be a tenger felől áramló sós levegőből. Itt nem volt halszag, mint a kikötőben de nem akartam megtapasztalni a fiúnak milyen aromája lehetett.
És a legrosszabb az egészben az volt, hogy lélegzett. Illetve, hogy pontosabbak legyünk, fuldoklott. Dobálta magát, mint a stégeken a vödrökből kiszabadult halak, tehát feltehetően élt - és haldoklott.
Hátrapillantottam, de a suhancon kívül csak a két sötételf követett, ők is feltehetően csak hírhajhászatból, mint segítő szándékból. Az arcukat vizsgáltam az undor bármi jelét keresve, de nem volt időm konklúziókat levonni.
- Szaladj vissza a városba... - fordultam a siheder emberfiú felé. - ... és mondd meg a kovácsnak, hogy a fiát megátkozták. Aztán segíts neki idecipelni a legnagyobb dézsát, ami a faluban van vödrökkel együtt, valakit meg küldj el a helyi papért, vajákosért, nekromantáért, bárkiért, aki ért a rontásokhoz.
Meg sem vártam, hogy a fiú válaszolhasson a két tünde felé fordultam.
- Maguk meg ragadják meg a karjait, ha bírják erővel. Bevisszük oda, ahol még éri a hullámzás és leszorítják a partra, míg én megvizsgálom. Ha megfullad úgy végképp elveszítjük, ha addig túlél talán segíthetünk rajta.

A szörnyek pillanatokon belül elérték a hajót. Először nagy megelégedésemre a szívemnek legkevésbé kedves csapatot támadták meg és nem is kevesen, azonban nem volt túl sok időm kárörvendeni, ugyanis engem is elért két rondaság. Nem teketóriáztam sokat, félreugrottam, és egy csapással megszabadítottam az első huldrát a fejétől. A másik ekkor, kihasználva, hogy egy pillanatig nem figyelek, megkarmolt, azonban nem tudott nagy sebet okozni, éppen csak megkarcolt, mielőtt sikerült átdöfnöm a kardommal. Körbenéztem, de mielőtt felfoghattam volna, mi történik a többiekkel, még egy felém rugaszkodó szörnyeteg volt. Előretartottam a kardomat, hogy felnyársaljam, ő pedig bele is szaladt, én pedig undorral hasítottam fel, hogy kiszabadítsam a fegyveremet. ~ Így ugrálgassál ~ Morogtam magamban, ahogy további két, rám támadó szörnyet szeltem ketté. Olyan könnyen le tudtam volna gyűrni őket, csak ne lettek volna ennyien. Ekkor a hátamnak csapódott valami, és kis híján felborított, alig tudtam megtartani magam, a hátam viszont teljesen átázott. Tehát még egy bestia, remek. Ahogy viszont ő dőlt el, magával rántott engem is, szerencsémre nem maga alá, viszont a felé irányuló vágásom nem volt elsőre sikeres, felém kapott, és megint a vállamba mart, ez már jobban vérzett, de még mindig nem volt vészes. Láttam, hogy egy másik dög is mászik felém, és rám veti magát. A lábamat célozta, azonban sikerült úgy mozdulni, hogy arcon tapossam, így elment tőlem a kedve, és egyazon mozdulattal lecsaptam az engem lerántó szörnyet, ezután felpattantam, és a még kókadozó, földön fekvő huldrának megadtam a kegyelemdöfést.
- KAPITÁNY, SÜLLYEDÜNK!!! - Hallottam egyszer csak egy kétségbeesett kiáltást. Na remek, már csak ez hiányzott az életemből. Fogalmam se volt, hogy ilyenkor mit kell tenni, így folytattam az ellenfelek aprítását, miközben a kapitányt kerestem a szememmel, és mikor megtaláltam, igyekeztem utat vágni hozzá.
- Most mit csináljunk? - Kérdeztem, ő biztos jobban tudta, mint én.

- Most? – csúsztatta az inkvizítor lány a kezét az övére.
- Várjál még...
Klaus idegesen feszítette hátra az íját. Máskor oly stabil karjai most remegtek az izgalomtól.
- Most?! – markolt rá a lány a kardra.
Maria az arca elé emelte az ökleit és felkészült az összecsapásra.
- Várjál még... – lépett egyet előre gerard, miközben a keze óvatosan végigcsúszott a könyv gerincén.
- Srácok... – vett egy nagy levegőt Leo.
A tengeri szörnyek egy bestiaként ugrottak fel a hajóra.
- Most!
Gerard kezében sötét dárda jelent meg, azzal vette célba a magasba ugró vízidémont. A bestia ijedten hajlott el előle, de a démon gyorsabb volt nála és átszúrta vele. A huldrát a saját súlya préselte keresztül a dárdán, melyről most vékony csíkban csúszott le a vér, egyenesen Gerard kezére.
- Fúj... – morogta Lia. Nem szerette, ha valamije véres lesz. És most mindent érzett, amit Gerard.
Odafent a fedélzeten elszabadult a pokol. A félig hal, félig ember huldrák egymás után ugrottak fel.
- Na végre, ezzel kellett volna kezdeni. – mosolyodott el Leo – Ideje egy apró kis gyakorlatna...
De nem ért a mondat végre, mert az őt kiszemelő négy fenevad egyenesen nekiugrott.
- Hé, engedjétek, hogy befejezzem!
Leo a kardjával vízszintesen csapva tolta őket hátra magától. Nem sokkal utána a másik kardját is előrántotta, majd kettővel együtt mint a búgócsiga pördült kettőt a tengelye körül. A tengeri bestiák meg is sínylették, de nem hullottak el tőle. Arra volt csak elég, hogy hátrébb tudjon ugorni.
Maria diadalittasan húzta ki magát és lépett előre, hogy felszólaljon. A bestiák nem várták meg, míg belekezd a mondatába, azonnal nekiugrottan és karmaikkal felé döftek. Meg is lepődtek rajta, amikor megakadt a kezük a vámpír lány vastag páncéljában.
- Az ilyen kis szúnyogcsípések meg sem karcolnak. – hazudta minden hezitálás nélkül. A páncélja némileg megsérült az éles karmok csapásától.
Sok idejük nem maradt új támadásra erőt gyűjteni a huldráknak. Egy nyílvessző suhant el rögtön, szúrta át az egyikük fejét. Klaus nem habozott.
- Ebből még baj lehet. Azok a bestiák nem fognak megállni. – mondta szinte már rettegő hangon. Látta a szemükben a gyűlöletet és a vágyat az emberi vérre.
Aleena némileg szorult helyzetben volt. Többen támadták, és Leoval ellentétben nem olyan fajta harcos volt, aki könnyedén állja az ütéseket, és erőssége volna a védekezés. A huldrák rögvest neki is ugrottak, ő pedig kétségbeesetten próbált hátra szökkenni, de nem volt elég gyors, két helyen is megkapták, az egyik karján, és a másik oldali combján. Már vetődtek is volna utána, ekkor azonban Gerard közbelépett. Szilánkokat idézett meg és megsorozta a vízidémonokat. A szárazon alig voltak képesek egy métert is előre vánszorogni, nem csoda hát, hogy eltalálta őket.
- A vízben talán fürgék lehettek, de itt olyanok vagytok, akár a partra vetett hal! – lépett előre, hogy a többi útitársát is biztassa vele.
Újult erővel vágtak neki a csatának...viszont a huldrák mintha megértették volna Gerard szavait, mert sarkon fordultak és átbucskázva a hajó peremén beleugrottak a vízbe. Értetlenül néztek rájuk. A többi tengerész még javában viaskodott. Nem vonulhattak vissza.
- Te, ezek itthagyták a többieket?
- Hát lehet berezeltek. – de az nem volt valószínű. Még heten maradtak, volt esélyük felülkerekedni.
Óvatosan tettek egy lépést a hajó széle felé. Olyan érzés volt, mintha a csatazaj elcsendesült volna, olyan erősen koncentrőltak. A hajó oldala fenyegetően nyikorgott, ahogy alul a csobogás egyre erősebb lett.
- Védjétek magatok! – kiáltotta Aleena, akinek rossz előérzete volt.
Fél pillanatra rá a huldrák ismét előtörtek a vízből, az előbbinél kétakkora lendülettel rontottak neki a kis csapatnak. Mindenki fedezte magát, amivel csak tudta, de a lökés túl nagy volt, a bestiák nekivetették magukat és hátralökték őket. Klaus és Gerard hátra is estek. Mindenki más hátra tudott lépni. Ám még nem volt vége, újabb huldrák ugrottak ki a vízből, felülről egyenesen rájuk zuhanva. Ekkor már résen voltak, talpra állt mindenki és együttes erővel félrekaszálták a dögöket. A maradék huldra visszaugrott a vízbe, hogy újra támadhassanak.
~ Felgyorsulnak a vízben, majd nagy lendületet véve ugranak ki és nem hagynak időt visszatámadni. Nem hülyék ezek. – vonta le a következtetést Lia, hogy segítsen Gerardnak.
~Valahogy meg kéne akasztani őket...
~ Sok sikert. Visszaugranak, mielőtt bármit hozzájuk vághatnál.
~ Azt hiszem van egy használható ötletem.
- Készüljön fel mindenki. Nyakon csípjük őket!
De nem volt idejük összeszedni magukat. A huldrák ismét előtörtek a vad hullámok közül és hangos csobogással zúgtak a fedélzet felé. Nagyot ugrottak és felkészültek, hogy átdöfjék a matrózokat. Pechjükre Gerard csak erre várt.
- Fejre vigyázni. – lapozta fel a könyvet, miközben csettintett egyet. Pecséteket viszont sehol körülötte nem láttak.
A levegőben bucskázó huldrák feje felett egy jéglap jelent meg. Olyan, amit Gerard használt, hogy támadásokat hárítson. A dögök egyenesen felé repültek, nem is maradt idejük még csak meglepődni sem, nekiütődtek és vele együtt lezuhantak a fedélzetre. Mindenki hátraugrott vigyázva nehogy eltalálja a jég, miközben lezuhan. A jég súlya alatt a dögök közül páran közülük már mozdulni is alig tudtak, nem volt nehéz a megzavarodott huldrákat lemészárolni. Dolguk végeztével aztán körülnéztek. A fedélzeten addigra már minden a feje tetejére állt. Matrózok viaskodtak az egyre gyűlő huldrákkal. Nem volt egy kellemes látvány.
- Egyelőre jók vagyunk. A szárazföldön miénk az előny, nem tudnak elég gyorsan mozogni.
Nem sok kellett, hogy az egyik matróz elkiáltsa magát.
- KAPITÁNY! SÜLLYEDÜNK!
- Nem sokáig lesz ez a föld olyan száraz! – mondta Klaus idegesen. Kezdte elveszíteni a fejét.
- Lehet én vagyok a hülye, de talán meg kéne foltozni.
- Ez nem rossz ötlet. Ha mákunk van, talán még kicsi a lyuk. – felelte a tünde.
- Ehhez kevesek lesztek.
- Há! Bízzátok csak rám. – lépett előre a vámpír. Ha segítő kéz kell, ő bármikor képes szerezni.
Rögvest a fedélzet teteje felé vette az irányt, egyenesen a kapitányhoz. Kihúzta magát, égnek szegezte a szemét, elővette a Neulandereknél megszokott elegáns, tekintélyt parancsoló nézését.
- Kapitány, azonnal fel kell mérni a károkat. Aki nem tud kardot forgatni, jöjjön a raktérbe. Ha léket kapott a hajó, mihamarabb ki kell javítani! – mondta neki némileg aggodalmas, törődő hangot magára erőltetve – Valaki tudja, hol jön a víz? – kiáltotta remélve, hogy a matróz, aki elordította magát válaszol.
Mindenki más a lépcsők felé vette az irányt. Óvatosnak kellett lenniük, nem tudhatták, mennyi víz folyt be, ha egyáltalán befolyt és hogy mennyi huldra tudott eddig a raktérbe bejutni. De ha valahol léket kapott a hajó, lent a hajó alján nagy valószínűséggel megtalálják. De egy rossz lépés, még nyakon csípik őket a fenevadat, nem szabadott elhamarkodottan cselekedniük. Körbeállták a lefelé vezető utat. Mindenki erősen rámarkolt a fegyverére, könyvére, láncára, kinek mi esett kezére. Kinyitották az ajtót, ami lefelé vezetett készen hogy megöljenek bármit, ami rá veti magukat. Aleena az ujját is előre szegezte, ha netán valamit meg kell állítania. Ha semmi sem várta őket, folytatták a felderítést. Nem igazán tudták, hogyan kéne lemenniük. Gerardnak aztán támadt egy ötlete, megidézett egy illúziót, mely egy csapat igyekvő matrózt mintázott le és leküldte őket, hátha van a raktérben huldra és megpróbálja megtámadni őket. Klaus készen is állt, hogy lőjön. Gerard megidézte az Árnyszilánk pecsétjeit arra az esetre, ha neki is be kell segítenie, Leo és Aleena pedig továbbra is kivont karddal néztek előre. Vagyis nem egészen. Aleena jobban aggódott amiatt, hogy egy huldra hátulról fogja őket elkapni, így ő inkább hátrafelé figyelt, nehogy a nagy igyekezetben pórul járjanak.
A terv egyszerű volt: levonulni, biztosítani a terepet, elzárni ideiglenesen a léket, ha sikerül megtalálni. Erre a célra Gerard jéggé alakított Árnypajzsa tökéletes, hiszen ő szabhatja meg, mekkora területre terjeszti kis, így pontosan fog illeszkedni a lyukba. Aztán egyszerűen befoltozni a lyukat, hogy ne szivárogjon, vagy legalábbis ne szivárogjon annyira, hogy pár vödörrel ne lehessen azt korrigálni. De ehhez kellett szög, deszka, és fogalmuk sem volt, hogy hogyan áll a hajó készletekkel. Vártak hát, ugrik-e valami a kis csalira, amit Gerard készített.

Képességek:

Maidstein. Egyáltalán nem volt messze, a lábaim mégis lefáradtak a teljesen felesleges gyaloglásban. Mehettem volna - akár legálisan, akár sunyiban - szekérrel is, de valamiért én mégis a sétát választottam.
Tetszett a hely hangulata. Az, ahogy közeledtem a faluhoz vagy városhoz (igazából magam sem tudom, hogy mi volt) és az élet egyrejobban és jobban tűnt el... Armarossal is bátrabban tudtam beszélgetni.
~ Nem sokat. Már a bátyám kultuszának vezére volt, mikor először feltűnt bárkinek, addig csak beleolvadt a halandó elmék egyforma és végtelenül jelentéktelen masszájába. Hoshekh pedig jól védi az elméjét, hogy mi, többiek ne férjünk hozzá, így csak mások gondolatainak a tükrén át látom. A bátyám viszont agresszíven terjeszkedik, a kultistákon kívül kísérletezett másokon is, legutóbb fertőzött farkasokkal, hogy káoszt szítson… Szerinte a világ akkor tisztul meg a bűntől, ha nem lesz, aki bűnt kövessen el. De mégis akkor hol lenne az izgalom? Hoshekhnek pedig olyan az a nő, mint amilyen te vagy nekem. A karja, ami kinyúlik a világra.
- Hosekh? - kérdeztem tőle magam elé bámulva, miközben kezdtem gyorsabban hajtani lábaimon.
Emlékeztem erre a mélységire, de nem akartam elhinni neki. Tudomásom szerint ő volt akkoriban a legerősebb és nem bírtam felfogni, hogy akkor az ő kultuszának vezetője mekkora erőt birtokolhatott. Ha én képes voltam félig átlényegülni egy amorf szörnyeteggé... Talán ő már mestere formáját is feltudta venni. Ki tudja?


Végül csak sikerült megérkeznem a meglehetősen kihalt városkába. Néhol feltűnt egy-egy csoszogó alak, de senki más. Tisztában voltam azzal, hogy ilyen földrajzi elhelyezkedéssel valószínűleg nem erdészettel és szarvasmarha tenyésztéssel, sokkal inkább halászattal foglalkoznak. A halászathoz - ha nem kispályás az ember - pedig szükség van hajókra, a hajók pedig kikötőkben sorakoztak, így logikusnak tűnt, hogy ott lesz a legnagyobb tömeg. Egyszerű és teljesen egyértelmű eszmefuttatás volt ez, ám ezúttal bejött azon szituációk egyike, mikor a józan észt meghazudtolja az élet. Arra felé sem volt különebb az élet, leszámítva egy kis fogadót ahova azért tértek be kétlábúak. Követtem a példájukat.
A pultnál egy sötét tünde próbálta beadni a pultosnak, hogy van pénze miközben nyílvánvalóan látszott, hogy nincs neki.
- I'll help you out... poor boy. - dobtam neki egy almát, amit egy szimpla "kösszel" hálált meg.
Végülis több volt, mint a semmi...
Körülnézve két ismerőst is kiszúrt a szemem. Cyne és az a vámpír is, aki ott volt mikor a Zsinatelnökkel találkoztam. Diego... Vagy valami hasonló furcsa névvel rendelkező egyén.
De ahogy az megvan írva (valahol bizonyára) nekem sohasem lehet nyugtom, és ez a jóslat itt is beteljesült. Egy fiatal fiúcska rohant a tavernába valami Herbertről ordibálva.
A vámpír, Cyne és a szegény átkozott tünde is útnak akart indulni. Én csak nagyot sóhajtottam.
- Count me in...


A fiú túlvezetett minket a legutolsó raktáron is egészen odáig, ahol már alig volt élet. Erre már csak kövek voltak, amiket benőtt a tengeri növényzet és néhol egy-egy vaskos fűcsomó.
A testet hamar kilehetett venni. Mégsem volt benne semmi... semmi emberi. Olyan szörnyűnek tűnt az egész.
- Armaros. Szerinted? - suttogtam magam elé.
A többiek kitalálták, hogy ez a fickó el volt átkozva és, hogy cipeljük el valahová... Nem igazán volt tiszta a terv előttem, de nem tudtam mit mondani.
- Rendben. Vigyük!