[Küldetés: Sunset at Nordenmouth]

Hát megtalálta újra. Megtalálta a pincében megtalált veszett farkasát.. bár már jóval kevésbé tűnik eszettnek, úgy tűnik, felvitte a dolgát, mert hogy vámpírként nem Isten tette ezt, az valószínű. Tehát hátrahagyta Nachtraben múltját és inkább megmaradt Rotmantelnek... mondjuk, ha maradt volna, arról már biztosan értesült volna.
- Persze, hogy emlékszem... - mosolyodik el zavartan. Olyannyira nem tudja, mit reagáljon, hogy majdnem elfelejti, mindenféle vízi hulla vár itt megmentésre vagy ki tudja, mire a közelükben.
Úgy tűnik, összegyűlt a díszes társaság: Jonathan, Crispin, egy unokatesó...
- Azt hiszem, ismét jókor voltunk jó helyen.
- Mina, neked van mindenféle rokonságod, és még nem is hallottam róluk?
Elvörösödik. Még ne beszélt volna Dieterről? Tény, azóta egyszer sem látta és talán nem került szóba...
- Én kérek elnézést. Ez egy... furcsa történet. Na de... ő itt Dieter von Rotmantel, az unokatestvérem... - Még mindig furcsa kimondani. - Ő pedig Damien Nightwind. - Csak ennyi. ő Damien Nightwind és kész.
- Örvendek.
A legjobb ismerkedés, tengerparton, miközben hajók csapódnak szikláknak és szegény kisfiúk barátai válnak vízizombikká.
A közeledő hajó irányába kémlel. Reméli, nem esett nagyobb baja senkinek. Örülne, ha szemeivel rájuk tudna közelíteni, hátha még a hajón is találhat valamiféle ismerőst... sőt, meg is lát valakit, aki gyanúsan emlékeztet egy bizonyos északi zsoldosra. De könnyen lehet, hogy már csak halucinál. Lassan azon sem lepődne meg, hogyha Ade jönne vele szembe...
Crispin pedig adja a tipikus sötételfet, talán csak játékból, talán nem annyira, bár amennyire visszaemlékszik korábbi találkozásaikra, valószínűleg csak félig viccel. - Nos, amennyiben a sós tengervíz jóféle piának számít...
- Esetleg egy kis aszott mohával vagy effélével.. remélem, nekik már nincs vízihullájuk. Na de tényleg, mi történt szegény Herberttel? - néz körbe a társaságon, csak hogy komolyabb vizekre evezzen történetük. Bár jobb kérdés, hogy mit tudnak vele tenni most.

Elindulnék a városba, ám útközben egy eléggé érdekes „csendélet” üti meg a szemem. Épp eléggé érdekes ahhoz, hogy kissé hanyagolni tudjam a sebeimet. Elindulok feléjük, és ahogyan közelebb érek látom, hogy mindenféle nemzettség összesereglett, tünde, self, sőt, innen már látom, hogy két vámpír is. Két nagyon ismerős vámpír. Dieter és Wilhelmina (a lemaradhatatlan papucs kompániájával együtt). Hirtelen lassabbra veszem a sétám tempóját. Dieter ékszerésznek ismer, az igazi nevemen, a különös páros pedig zsoldosnak, Leo-ként. Kinek hazudjak? Bármelyikőjüknek is teszem, azzal erősen kompromitálom magam. Talán Wilhelmina titokzatosabbnak tart, azt azonban nem engedem meg magamnak, hogy az igazi nevemet megtudja. Mi lehet a megoldás? Egy harmadik név. Igaz, hogy ezzel is gyanússá válok, ám amennyire ismerem ezt a hármat, nem itt és nem most fognak elkezdeni kérdezősködni. Remélem nem ismertem őket félre. Van más út is azonban, ha egyszerűen nem veszek róluk tudomást? Nem, lehet már észrevettek, akkor pedig még inkább feltűnő lesz az, hogy mit keresek itt. Jobb, ha én kezdeményezem a „konfrontációt”.
Csak ezután a gondolatmenet után tűnik fel az elém tárult látkép egy másik érdekes eleme. Egy hordó, és egy nagyon furán kinéző…valami. Valahol az ember és a hal között van félúton, és ha jól látom eléggé megpróbál ellenállni azoknak, akik lefogják. Van itt egy hordó is. Mit akarnak?
Miközben ezen gondolkodom, odaérek. Kezdjük hát.
- Üdvözletem. – lépek be a társaságukba könnyedén, mintha épp csak egy kellemes beszélgetésbe érkeznék meg az egyik kocsmába. – Oh, milyen kicsi a világ. Wilhelmina. – próbálok meg odalépni a vámpírhoz, és kézcsókkal üdvözölni azt, majd amennyiben sikerül az ismerős férfiak felé fordulok – Damien és herr Dieter. Örülök a találkozásnak. Richard Eerdman – mutatok magamra, és nézek körbe, ezzel bemutatkozva mindenkinek. Miközben végignézek a társaságon, nem felejtem el egy leheletnyivel tovább tartani a szemkontaktust azzal a hárommal, akivel már korábban is találkoztam. – Egyébként, ha szabad érdeklődnöm…mi történik épp? – nézek rá a fura, halszerű alakra.
Hirtelen szomjúság lesz rajtam úrrá. Nem, igazából eddig is éreztem már, de most tört elő annyira, hogy zavarjon. Sőt, melegem is kezd lenni. Mi ez? Nincs kifejezetten meleg errefelé, a küzdelem miatti fáradtság pedig már korábban is kiütött volna. Remélem csak átmeneti…és remélem, hogy még véletlenül sincs köze a huldrák okozta sebnek. A Rotmantel talán segíthet, ha nagyobb lesz a baj. Addig is azonban, kibírom víz nélkül.

- Tökéletesen megelégszem ezzel a bemutatkozással most... - válaszol udvariasan Dieternek, a nagyobb probléma az, hogy a helyzet bemutatásával viszont senki nem haladt. Úgy látszik, életükben meg nem tudják, mi az ég művelte ezt a csodát szegény Herberttel.
Dieter későbbi szavainál a vámpír szemei csillannak fel. Mozgásképtelenség? Azonnal jelentkezik is!
- Én mozgásképtelenné tudom tenni.
Meglepő. Éppen most került ide egy teljesen ismeretlen hajó és az azon utazók, Dieter mégis úgy érzi, tartozik nekik és nem is kérdés számára, hogy segíti őket... Valószínűleg ha az ő alapján ítéli meg valaki a Rotmantel-családot, erősen téved és naiv lesz, vagy túlságosan jóhiszemű. Nem mintha ezek a tulajdonságok alapból nem lennének jellemző rá, de biztosan nem ilyenek mindannyian, nem ilyen segítőkészek. Enyhe büszkeség melengeti meg a szívét. Heh, mintha bármennyire is közük lenne egymáshoz vagy az elmúlt sok évben találkoztak vagy érdeklődtek volna egymás iránt.. Egyetlen emlék van csak, egyetlen, ami hozzá köti, ám ezeket az egyetlen emlékeket gondosak szokta őrizni, mélyen elrejtve, bármikor elő lehet őket venni és leporolni.
Készségesen aktiválja is az Utánzást Herberten, próbálva a lény szemeiben valami életet felfedezni és közben magában azt motyogja: Sajnálom.
Jonathan pedig ismét úgy érzi, a kezében az irányítás és nem rest olyan sértéssel illetni Crispint, ami ráadásul nem is illik rá... Mina nem tudja megállni, hogy ne szólaljon meg.
- Hol látsz rajta kormot? De tényleg. - Hát olyan fehér az arca, mint a márvány... bár nem vagyok benne biztos, hogy van fehér márvány, de csak van... de ezt persze nem mondja ki, viszont már a gondolatra is vörösesebb színt vesz fel az imént említett testrésze. De... mi az, hogy bérbakó? Ez is valami sértés lenne?... Merjen vajon majd rákérdezni? Elraktározza mindenesetre az információt, némi nyugtalansággal fűszerezve.
A hajóról érdekes jövevények köszöntik őket... Akkor jól látta. Hát ez nem igaz, jól látta. Ez tényleg Leo! Meglepett izgalommal néz végig rajta. Komolyan, ki jelenik meg még itt, Esroniel? (Bár vele még életében nem találkozott.) És Dietert is ismeri. És... Richard?... Hát, érdekes, eddig még Leo volt.
Butaság lenne most megszólalni, ugye?
Szerintem nem köszönné meg, vámpírlány. - felel Raziel hangja a fejében. Meglepi, hogy ébren van és figyel rá, de legalább jó tanácsokat ad...
Majd ha négyszemközt leszünk, rákérdezek, mi volt ez... ugye mondtam, hogy nem lehet zsoldos, ugye mondtam?
Zsoldos még lehet, csak azt tudod, hogy több neve van...
Szinte látja, ahogy a szeráf somolyog magában. Megforgatja a szemeit, majd egy jelentőségteljes pillantást lövell a jó kiállású "zsoldos" irányába. Ezzel még számolunk... Richard...
Valamint megenged egy könnyed mondatocskát is, ha már a múltkor olyan jól elfilozofálgattak abban a kocsmában. - Ha kicsi volna, könnyebben változna olyanra, amilyenre akarjuk...
Fogalma sincs, mennyire lehet elviselhető az ilyen megjegyzéseivel, de huncut félmosolyából nyilvánvaló, hogy nem is bánja.
- De ha nagyobb lenne, nem lennének ilyen szerencsés találkozások. - mosolyog rá Herr Titkolózós, és mélyen a szemeibe néz, ahogy szokta. Igen, ez nyilvánvalóan ő, nem vette át senki az alakját. Ilyen élesen csak Leo tudta a szemébe vájni a sajátját, ez a nézés nagyon is ismerős neki. Olyan, mintha egyfolytában dicsérné, pedig lehet, hogy ezt a nézést halálos fenyegetésként kéne felfogni. De komolyan, miért titkol ennyire egy nevet? Ott az arca, az alapján eléggé felismerhető, meg a hangja is. Mindet úgyse tudja megváltoztatni. Mina és Damien összenéznek, Damien pedig könnyedén le tudja olvasni a vámpír arcáról az aggodalmat. Vagy inkább várakozást. Titkok. Titkok mindenhol. Egészen idáig üldözik, még teljesen véletlenül is beléjük botlik. Mi a fenéért kellett éppen itt és most összefutnia ennyi emberrel? Visszagondol, visszautazik egészen a fogadóig, ahol mindössze néhány perce voltak. Hogy jutottak odáig, hogy pont ezek a személyek gyűltek itt össze? Véletlen lenne? Hát mondjuk mi más?
- Eerdman. - Dieter összefonja karjait a mellkasa előtt, majd a megbénított Herbertet megfogja és igyekszik a hordó irányába cipelni. Remek. Szóval senki más nem akad ki a dolgon... Nagyon szúrja a csőrét a történet, de egyelőre mit tehetne? Mindegy, a férfi úgyis tudja, hogy Mina idővel rá fog kérdezni a dologra, hisz mi oka lenne nem tenni? Az életét azért csak nem kell féltenie. Nem olyan könnyű elhallgattatni. Egyébként is, nem közszemlére illetve hallványra akarja hozni, nem azt bánja, hogy másoknak hazudott, hanem hogy neki. Legalább vele lehetne őszinte, ő egy igazán őszinte vámpír és legfeljebb nem mond el valamit, semmint valótlant állítson helyette...
- Mit keres itt a mester? Miért ilyen névvel?
Remek, szóval őt, Minát nem akarja belevonni, de azért rákérdez... amit viszont Leo Richard felel, azt nem tudja kivenni. Elég már maga a stílus is, hogy tudja, volt valami kettejük között, ami nem biztos, hogy teljesen tisztességes.
Ez a drága ember mindenkit a markában tart? Na remek, így fogja máskor elfogadni azokat a bájos kis pillantásokat meg dicséreteket. Egy adott pillanatban majd megkérdezi, hány nőstényszemély kap még hasonlóakat, és akkor legalább már jogosan lesz mérges. Nem mintha most nem ez lenne a helyzet.
- Szóval önök is ismerik egymást? - kérdi a susmorgóktól, nem tudván, hogy egyvalakit, akit talán tegezhetne, meg Leo-t hogy szólíthatná többes számban másként, majd megjegyzi: - Egyébként nem hallottak a társaságban való sugdolózásról, maguk úriemberek? - mosolyog enyhén megfeszült arcbőrrel, s mellette Damien is elkezd mosolyogni.
- A kíváncsiskodás sem épp az úrihölgyek erénye. - szól felé most már a "zsoldos", fennhangon, és hát igencsak sokra megy ezzel az információval... Ráadásul még kacsint is hozzá.
Eddig lazán, félig nyitott szemei hirtelen teljesen felnyílnak és élesen merednek a barnaszeműre. Normális esetben nagyon is tetszenének neki ezek a megmozdulások, sajnos, ám ez nem azon pillanatok egyike, ugyanis most titkot rejtenek. Elég volt a Nachtrabeneknél a titkokból...
- Ki mondta, hogy úrihölgy vagyok? - hajol közelebb a férfi füléhez, szíve hevesen dobogva a mellkasában, készen arra, hogy ha minden kötél szakad, nagyon gyorsan arrébb ugorjon és megvédje magát.-... Leo. - suttogja a teljesen jelentéktelen nevet, majd el is távolodik nyomban. Fogalma sincs, miféle démoni szándékok vezérlik, amikor ilyen merész dolgokra vetemedik.. Damien már így is túlságosan feszült mellette, most már talán kicsit túlságosan is feszíti a húrt.
- Jó a memóriám. - vigyorog rá, és ekkor tényleg olyan rémisztő, hogy egy emberfi vagy leány azt hihetné, magával a sátánnal áll szemben.
- Azt hiszem, ezzel nincs egyedül. - jegyzi meg Damien. - Mármint a jó memóriával.
- Megsérült, herr Eerdmann? Mi történt a hajóval? - kérdi kuzinja. Remek. Még egy Rotmantel is jobb a diszkrécióban, mint ő. Hát ez sose fog jobban menni, azt már most meg lehet állapítani. Érdekes, más személyekkel kapcsolatban annyira nem érdekelte - eddig - mi is a történetük. Bár Crispin múltjára is nagyon kíváncsi lenne. Úgy látszik, valami feléledt benne azok alatt az évek alatt...
- A hajót huldrák támadták meg, kénytelenek voltunk itt... kikötni. - Neveti el magát, mintha kicsit zavarban lenne. Nahát, ezek a szóviccek egy másik, Minát szintén gyakran pirulásra késztető illetőre szoktak jellemzőek lenni...
- Csak néhány karcolás, semmi komoly. - legyint, azon a szokásos férfimódon, mellyel leplezni szokták mindenféle bajukat, nehogy még a végén gyengének találtassanak. Eh...
- Micsoda egy huldra pontosan? - kérdi. Vámpír lévén a vízi förmedvényekkel nem sokat találkozott, amennyi köze a vízhez volt, az az erdei csermelyekből és itt-ott tavakból fakadt, ám valamiféle ősi iszonyt érez még a huldra név kimondásakor is. Pontosan úgy hangzik, mint amikor valakit belefojtanak a vízbe és az még próbál valami értelmeset kinyögni, de csak buborékok jönnek ki a száján...
- Egy tengeri faj. - válaszolja Dieter. - Sok Rotmantel vitatkozik rajta, hogy mennyire intelligensek, de valahol a koboldok szintjén lehetnek. És nem kifejezetten barátságosak. Ha karcolások is, a tengerből sok fertőzés rakódhatott a körmeik alá. Ha megsebesítették úgy jár a legjobban, ha fertőtleníti. Legalább is én ezt ajánlom, az ön dolga, hogy megfogadja-e. - Unokatestvére ezután mintha valamit keresgélne a cuccai között, de lemondóan sóhajt fel - nyilván nem találta meg. Herbert viszont időközben bekerült a hordóba végül.
- Hányan voltak a hajón?
- Nem tudom, hányan lehettünk. Talán húsz környékén? - Akkor a többiek ezek szerint mind....? - Tudna segíteni, doktor? - húzza fel a felsőrésze ujját, Mina pedig csak ódzkodva pillant oda a sebre. Nem látszik rajta semmi, amitől különlegesebb lenne, mint bármilyen seb. De ha tényleg igaz a fertőzés, amiről Dieter beszélt...
A végén még bűntudata lesz. Komolyan lehetséges, hogy Leonak valamiféle fertőzése lenne? Ez nem hangzik valami csodásan. Egy pillanatra megijed, hátha ő is elkapott valamit, pedig csak közel hajolt, ez még nem jelentheti azt paranoiás lesz. Vagyis esélyesen már késő.
- Dieter, ha segíthetünk valamit, szólj csak. Bár nem tudom, mennyire használhatók a mágiáim fertőtlenítés szintjén...
A férfi időközben előkerített egy üvegcsét.
- Ez csípni fog. - figyelmezteti Leo-t, majd ráönt egy adagot a folyadékból, ezek után kezét a seb fölé helyezi, és néhány pillanat múlva a heg össze is van forrva. Mina csillogó szemekkel figyeli a Rotmantel-mágiát.
- A sérültekkel elboldogulok, ti foglalkozzatok az átokkal. Ha igaz, amit a tünde mondott és tényleg vírusként terjed, csak idő kérdése és járvány lesz belőle.
Az hiányzik még nekik, hogy hirtelen elharapózzon egy vízizombikat gyártó dolog... Megborzong a gondolatra is. Vajon mi lett volna, ha ma nem itt és nem pont ekkor járnak a kocsmában, valamint ha csak ugyanúgy rohangásznak fejvesztve a hordó lehozása helyett, mint a fogadó összes többi látogatója?... Persze, valahogy mindig bele kell kerülni az események sodrába. De nem baj ez. Csak ne lenne ennyi titok az úton elszórva.

A pillantásom találkozik a vámpírlányéval, az azonban nem a „nevemen” szólít, mindössze egy huncut mosoly kíséretében tesz egy megjegyzést.
- Ha kicsi volna, könnyebben változna olyanra, amilyenre akarjuk… - utal vissza a múltkori kocsmai beszélgetésünkre. A mosolya még mindig csinos, annak ellenére, hogy vámpír, de ami még fontosabb, hogy úgy látszik hajlandó elnapolni a nevemről való értekezést. Van egy harmadik opció is, miszerint mindössze elfelejtette a nevemet, de úgy gondolom ezt teljes bizonyossággal kizárhatom.
- Eerdman. – fonja össze a karját Dieter egy pillanatra, ám már indul is, hogy a szörny szerű valamit elkezdje a hordó irányába cipelni – Mit keres itt a mester? Miért ilyen névvel?
Az, hogy se kardvonással nem fogadtak, sem a Leo vagy a Johannes név kiabálásával, bíztatóan hat rám, ám a vámpírral még lehetnek gondok. Előbb mindenesetre Wilhelminának reagálok, hogy ne is legyen kedve tovább feszegetni a témát.
- De ha nagyobb lenne, nem lennének ilyen szerencsés találkozások. – mosolyodom el, és nézek mélyen a szemébe. Eddig is különösen is elpirult ezektől a pillantásoktól, remélem most is elég lesz ahhoz, hogy elhallgattassam vele, vagy legalább témát váltson. Még szerencse, hogy a háziállata Damien épp azt az egyetlen egy dolgot gyakorolja, amihez ért: hallgat.
Most jöhet a vámpír. Ez már talán nehezebb falat lesz, de ha minden kötél szakad, még mindig ott a szívességem, amit felhasználhatok. Odalépek hozzá, miközben a döggel kínlódik, és mintha csak segíteni akarnék, közelebb hajolok hozzá, majd halkan, szinte már suttogva szólítom meg.
- Bízom abban, hogy diszkréciójával segítségemre lesz, doktor. Amennyiben másképp nem megy, vegye úgy, hogy a kérdezősködés abbahagyása egyfajta szívesség az Ön részéről. – emlékeztetem a régi kis üzletünkre.
- Szóval Önök ismerik egymást? – kérdezi a vámpírlány. Nem, csak viccelődünk, vágnám rá, ám már szegezi is nekem a következő mondatot – Egyébként nem hallottak a társaságban való sugdolózásról, maguk úriemberek? – pillantok oda, és látom meg a mosolyát, majd vissza is nézek a doktorra, aki közben reagál az előző megszólalásomra.
- Nem ártom bele magam olyan ügyekbe, amelyektől óva intenek. De elvárom, hogy legalább ez megtörténjen. Nem kell szívességre kérnie. Rosszabb emberek titkait is hagytam már olyan figyelmen kívül, mint püspök a leprást. – A hasonlat különösen is találó volt, ám a hangja negatívan értintett: nem akartam elveszteni a jóindulatát (ha a Rotmanteleknek egyáltalán van olyan), és a körülöttem állók bizalmát sem, akik hallgatózhattak. Majd kerítek neki egy kis vért, vagy valami dögöt amit felvághat, hogy újfent a pozitív oldalra kerüljek nála – ha egyáltalán eddig ott voltam.
- Köszönöm. – lehelem még oda Dieternek, majd visszafordulok a nőhöz. – A kíváncsiskodás sem épp az úrihölgyek erénye. – engedek meg egy kacsintást magamnak. Nem vagyok én holmi pap, hogy ne kacérkodjak.
Reakció gyanánt tágra nyílnak a vámpír szemei, majd egy kis szünet után fogja magát, és közelebb hajol hozzám.
- Ki mondta, hogy úrihölgy vagyok…Leo? – suttogja felé. Túl feltűnően viselkedik, bár ezek miatt a megmozdulások miatt leginkább a szeretőmnek nézhetik, az pedig hátránynak semmiképp sem hátrány. Azt azonban nem szerettem, ha valaki erődemonstrációt tart nekem, ez pedig most egyértelműen az volt a vámpírtól.  Ennek ellenére, mégis az lesz a legkifizetődőbb, ha ezt most figyelmen kívül hagyom.
- Jó a memóriám. – vigyorodom el, és remélem, hogy erre az lesz a válasz, amire számítok, hiszen akkor befejezettnek tekinthetem az egész ügyet.
- Megsérült, herr Eerdmann? Mi történt a hajóval? – tereli a témát Dieter, nagyon is helyesen.
- A hajót huldrák támadták meg, kénytelen voltunk itt…kikötni. – nevetem el magam szégyenkezve. – Csak néhány karcolás, semmi komoly. – legyintek, és bár belülről gyötör a rosszullét, nem akarok róla beszélni, hiszen a végén még kihasználnák a helyzetet. Majd felhúzok egy gyógyitalt, ha ennél is rosszabbul leszek.
- Azt hiszem ezzel nincs egyedül. Mármint a jó memóriával. – válaszolja Damien. Nem hiába, rá mindig lehet számítani. Szándékosan figyelmen kívül hagyom ezt a megjegyzést.
– Micsoda egy huldra pontosan?
- Egy tengeri faj. – feleli szinte azonnal Dieter – Sok Rotmantel vitatkozik rajta, hogy mennyire intelligensek, de valahol a koboldok szintjén lehetnek, és nem kifejezetten barátságosak. Ha karcolások is, a tengerből sok fertőzés rakódhatott a körmeik alá. Ha megsebesítették úgy jár a legjobban, ha fertőtleníti. Legalábbis én ezt ajánlom, az Ön dolga, hogy megfogja e. – sóhajt egy nagyot, majd végre úgy tűnik sikerült beletuszkolnia a halat a hordóba. – Hányan voltak a hajón?
- Nem tudom hányan lehettünk. Talán húsz környékén. – gondolkozom, miközben kivételesen őszintén válaszolok – Tudna segíteni, doktor? – húzom fel a felsőruházatom ujját, hogy hozzáférjen az alkalom rejtett sebekhez. Megmérgezni az eddigi ismereteim alapján nem fog, veszíteni pedig semmiképp nem veszíthetek azzal, ha lefertőtleníti.
- Dieter, ha segíthetünk valamit, szólj csak. Bár nem tudom, mennyire használhatóak a mágiáim fertőtlenítés helyett.
- Ez csípni fog. – mondja a vámpír, majd kíméletlenül leönt, ha a szagából jól érzem valamiféle alkohollal. Miért érzem úgy, hogy ez egy kis bosszúállás a részéről? A seb természetesen csíp, de nem vészesen, a mágiájának hatására pedig már össze is rántotta a sebet a kezével. - A sérültekkel elboldogulok, ti foglalkozzatok az átokkal. Ha igaz, amit a tünde mondott és tényleg vírusként terjed, csak idő kérdése és járvány lesz belőle.
Mondja mindenkinek, bár jómagam nem értettem miről beszél.
- Köszönöm, doktor. Átok? Miféle átok? – kérdezem, miközben az egyik sötételf itt hagy minket. Nem kár érte, legalább egyel kevesebben vannak.

Valahogy furcsa visszagondolni a korábbi rajongására, amit érzett. Mintha csak egy fakó árnyékát látná most, bár könnyen lehet, hogy a furcsa vízi lénnyé változtató átok nem kedvez az efféle elszállt érzelmeknek. Az egyetlen érzelem, ami benne maradt, a kíváncsiság, vagy inkább groteszk érdeklődés annak irányában, mi is okozza ezt a szép Herbertséget.
Viszont amikor ideértek, biztos volt benne, hogy a lényt nem lehet megmenteni.. mára ez nem látszik beigazolódni. De mi a csuda lehet egy ilyennek a forrása? Miért igyekszik mindenki a város felé? Nem valószínűbb, hogy a vízben kell keresni az okát? Agyát elkezdi jártatni olyan mágiákon, amik mérgezést vagy átváltozást eredményeznének. De ez nem alkímia. Azzal lehetetlen lenne elérni ilyen mértékű átalakulást... Hacsak nem segítenek rá varázslással.
Odafordul Leo-Richardhoz, hogy további kérdéseket intézzen hozzá, hátha abból megtud valamit az átok mikéntjéről. Hirtelen beléhasít, hogy még abban sem lehet biztos, nem pont ő az, aki kirobbantotta az egészet. Tény, hogy most szenvedett hajótörést, de amennyire bizalmatlannak tűnik mindenkivel szemben, illetve amennyire elhomályosodnak már a vonalak, ki is ő és mit akar igazából, szinte semmit sem tud kizárni.
- Megkérdezhetem, pontosan hogy került arra a hajóra? Csak mert egyelőre a sötétben tapogatózunk. Nem tartják valószínűnek - néz körbe a megmaradt tömegen -, hogy ez az átok sokkal inkább a vízben gyökerezik? Persze nem ajánlom, hogy visszatérjünk oda, nagy valószínűséggel csak még több veszteséget jelentene.
Bosszantja a tehetetlenség, és az, hogy még krízishelyzetben sem képesek igazat mondani. Na persze, mikor máskor lenne ok hazudozni és titkolózni, mint éles helyzetben?
Damien eközben odaszalad a fiúhoz, aki a hordót cipeli és igyekszik segédkezet nyújtani neki, megtartva a nagy adag fát benne egy élőlénnyel. Kevéssé sikerül viszont lepleznie az undort az arcán, mely ösztönösen kúszik oda, belegondolva az iszonyatba, amit a hordó rejt.
- Biztonságos helyre kell vinnünk, amíg ki nem találjuk, hogy ez micsoda. Ez az átok. Azt ajánlom, készülj fel a legrosszabbra, akkor legfeljebb pozitívan csalódsz. - figyelmezteti a kölyköt, utólag rájön, mennyire sötétnek hangzik, amit mondott. De mégsem tehet mást. Szívesen megígérné, hogy igen, Herbertet biztosan vissza fogják tudni változtatni, s ő ugyanolyan lesz, mint új korában. Egyelőre azonban rá kéne jönni, mi is ez, és hogy lehet megállítani. - Igyekszünk megtenni mindent, amit tudunk, de most mindenki épsége a fontos. Ja, és a biztonságos hely alatt azt értem, hogy ő se tudjon bántani másokat. Nem lenne jó, ha esetleg sikerülne visszaváltoznia és rájönne, mennyi bajt okozott tudtán kívül.