[Küldetés: Sunset at Nordenmouth]

Edem

Később már biztos lehetsz benne, hogy azokat a bugyborékoló meg cuppogó hangokat vagy képzelted, vagy valamilyen halat belezhetett épp a gondos háziasszony, de semmilyen kis mélységi lények nem vertek tanyát a házikóban - hiszen akkor már valószínűleg nem élnél. Az viszont bizonyos, hogy nagyon bizalmatlanok az idegenekkel szemben.

//Ilyen nyomokat kérlek ne mesélj be magadnak, hagyd meg őket nekem. A hangulatkeltés oké, de ez bőven túlment azon a szinten.//

Dieter, Cyne, Edem, Johnny

Ahogyan beviszitek a víz alá valóban abbahagyja a vergődést, és a nyakán ritmikusan emelkednek majd süllyednek vissza a bőrredők, mint ahogy azt tisztességes kopoltyúk szokták tenni. A bőre is el van színeződve, egészen szürkés, de ami még feltűnőbb, hogy elég hideg, mint egy holttestnek, és nagyon sovány. Szívverése viszont így, hogy lenyomtátok a víz alá már volt, először megnyugodott, majd fokozatosan erősödött. Esélyes, hogy valóban víz volt a kulcs, ugyanakkor az is, hogy Herbert így fel fog ébredni, és fogalmatok sincs, hogy mit várjatok tőle.
Egyébiránt egész emberszerűnek tűnt, már amennyit a felvágása nélkül meg lehetett róla állapítani.
A fiú viszont, aki kísért titeket Cyne kérdés áradatára egészen összehúzódott. Szegény nem lehetett hozzászokva, hogy így lerohanják.
- É-érdekeltség? - nézett úgy, mint akinek arról sincs fogalma, hogy ez a szó mit jelent, de azért nagyon igyekezett. - Hát tudja, ott vannak a déliek, meg az északiak, mi meg itt a folyónál, ahol a Nordenfluss a tengerbe ömlik. Jó hely ez egyébként, de néha jönnek ide emberek, aztán azt mondják faggatják a polgármestert, meg néha sok dolgot ajánlanak neki, néha meg fenyegetik… A huldrák… - nagy bölcsen bólogat. - Azokkal sok a gond mostanság. Elsüllyesztik a hajókat meg minden, nagyon megharagudtak. Régen nem voltak ennyire mérgesek, persze régen azt mondják a hullasétáltatót tartották őket kordában aztán ide már nem jöttek. Elfogták őket aztán arra kényszerítették, hogy hajószellemként szolgáljanak a tengereken.
Erre ismét nyomatékosan bólintott, de nem lehet eldönteni, hogy a nekromantákkal értett egyet, vagy a dühös huldrákkal. Viszont ahogyan beszélt kezdett egészen felbátorodni.
- Herbert jó gyerek volt, haverok voltunk meg együtt loptuk a gyümölcsöt az öreg Schramek kertjéből. Aztán persze ő kovácsnak készült, én meg halásznak, szóval tudják, ő gazdag gyerek én meg nem, de azért mindig jófej volt velem, meg nagyon szerette a tengert. Gyakran sétált a parton aztán hozott onnan kagylókat, meg furcsa korálokat meg minden gyakran hosszú éjszakákon is, mert szerinte a csillagok szebbek a tenger felet. Tengerész akart lenni szerintem csak az apja nem engedte.
Aztán hirtelen észbe kapott, hogy Dieter ezelőtt már adott neki némi utasítást.
- Igenis… umm… doktor. - tisztelgett, és elszaladt.

Johnny, neked Armaros egy ideig hallgat a fejedben, most viszont kifejezetten érzed, hogy nem kib@szni akar veled, hanem tényleg gondolkodik. Így kis késéssel szólal meg a fejedben.
~ Nem tudom egyelőre. Nem az egyikünk műve, de átok, ahogyan a doki mondja. Amúgy Dieternek hívják, nem Diegonak. Szóval a fiúra valami nagyon erős átkot bocsájtottak, de ami még rosszabb, hogy nem ő a központja. Mintha belengené az egész helyet, egyelőre csak Maidstein egy részét, és terjeszkedik, mint egy miazma.~

Lance, Hans, Ger, Gustav

A fedélzeten lassan mindent beborít a kevert huldra és embervér, a látkép pedig egyszerre hajaz csatatérre és halpiacra. Megússzátok könnyebb karcolásokkal a történetet, ellenben jobb ha azokra a karcolásokra a későbbiekben még odafigyeltek, hiszen ezek szörnyek.
Johannes ami neked először feltűnik, hogy nem látod Gustavot sehol, ha pedig elkezded keresni, akkor láthatod, hogy eszméletlen, és két huldra éppen most bukik le vele a hajó korlátjának szélén. Lance viszont a kapitánytól csak egy kétségbeesett pillantást kap válaszul, amikor viszont előlép Maria az ötletével, felvillantva a remény halovány fénysugarát.
- Vigyen, akit csak tud hölgyem! - szólt vissza és egyébként rögtön négyen lelkesen csatlakoztak is, ebből kettő féllábú, egy félkarú az utolsó pedig biztosan félkegyelmű volt.
A raktér első szintjén még nem látszott semmi, csupán a szálláshelyek nameg a konyha, kicsit arrébb pedig vadonatúj ágyúk parlagon, körülöttük számos fémhulladékkal, amik valamilyen mechanikus gépezet maradványai lehettek. Vagy sosem készült el, vagy már felrobbant, mindenesetre rézdarabok, rugók üvegek, minden hever szanaszét, amit jó ha kerülget az ember. Nagy nehezen amikor leverekszitek magatokat a raktérbe, a következő látvány tárul a szemetek elé:
A víz már majdnem térdig ér, és emelkedik. A tenger négy lyukon ömlik be, a legnagyobb akkora, mint Aleena alkarja (tehát vékony és hosszú), a legkisebb ökölnyi. A nagyobb baj az, hogy haljátok a hajótestnek nekicsapódó huldratesteket, és az időnként benyúló karokat, amik azon dolognak, hogy tágítsák a lyukakat.
//Aki ebben a körben dönt úgy, hogy csatlakozik Gerhez és az entourage-hoz, az is látja ezt.//

//Határidő szokásos két hét, vagyis JÚLIUS 20. Gustav ebben a körben nem írt, így neki van lehetősége pótolni, és a következő reagjában ha megírja, kijátszhatja hogy magához tér, miközben vonszolják el, néhány közepes sérüléssel.//

- Hallottam már furcsa fétisekről, de ez még nekem is sok. - húztam halovány mosolyt a szám szélére látva a jelenetet, ahogy Cyne próbálja félkézzel a térdei közé tuszakolni a huldra... Herbert... vagy tudja a fene mi a franc fejét.
A víz hatására valóban működésbe lépett szervezete. Elképesztően undorító volt nézni, ahogy egy ilyen emberszerű lénynek a kopoltyúi fel-alá ereszkednek.
Erről még a vak is megállapította volna, hogy átok. Diego nem mondott semmi újat. Elég volt alaposabban végignézni testén, s némi fantáziával ki is lehetett találni hogyan nézhetett ki fénykorában, mikor almát lopott. Úgy éreztem nem volna kár egy ilyen zsiványért, akit mellesleg nem is ismertünk, de valahogy mégis fontosnak találtam, hogy megleljük a probléma forrását. Ha valóban átok volt, akkor nem állt meg egynél és csak idő kérdése volt, hogy egész Veroniát ellepje aféle második pestisként.
~ Nem tudom egyelőre. - szólalt meg Armaros, tőle meglehetősen szokatlan hangsúlyban. Végre mintha megtanulta volna, mit is jelent "gondolkodni". - Nem az egyikünk műve, de átok, ahogyan a doki mondja. Amúgy Dieternek hívják, nem Diegonak. Szóval a fiúra valami nagyon erős átkot bocsájtottak, de ami még rosszabb, hogy nem ő a központja. Mintha belengené az egész helyet, egyelőre csak Maidstein egy részét, és terjeszkedik, mint egy miazma.
- Khm... - köszörültem meg torkomat Cyne felé fordulva. - Tudom, hogy mire gondolsz, de nem a Mester szórakozik. Ő tőle viszont megtudtam annyit, hogy ez bizony tényleg átok, de nem mélységi műve. Az átok már a város egyrészét elfedi és idővel az egészet maga alá fogja temetni. Tehát sokkal inkább hasonlítható vírushoz, mint hétköznapi szóhasználatban emlegetett átoknak.
Ha agresszívan kapna erőre - amit a világot ismerve valószínűnek tartottam - szerintem egyértelmű volt, mit kellene cselekedni. Úgyis régen ettem halat... Ott helyben kifilézni valahogy olyan jó ötletnek tűnt.

Ennyit a nagy kapitányi tekintélyről…
- Hölgyem… - Köszöntem hűvösen a vámpírnőnek. Mereven méregetett, nem tudtam kiolvasni belőle, hogy mire gondol, nem is nagyon számított végtére is ebben a pillanatban. A köszönés helyett a raktér felé biccentett.
- Aki szívesebben markol kalapácsra, utánam! - Ordította el magát, megindult lefelé, én pedig egy bólintással válaszolva utánamentem. Az elején még semmi különös nem volt, legényszállások függőágyakkal illetve egy konyhával, arrébb pedig magára hagyva hevertek teljesen új ágyúk, mellettük pedig azonosítatlan fémdarabkák. Nem nagyon volt kedvem rájuk lépni. A raktérbe érve kissé kétségbe estem egyrészt a hajó állapota, másrészt a sorstársaim kibenléte miatt, de nyugalmat erőltettem magamra.
- Sürgős ütemben be kell tömni valahogy a lyukakat, vagy felrohanunk a fedélzetre, és ott keresünk valamit. Vagy ezek valamelyike, vagy a huldrákkal alszunk. - Fejtettem ki a véleményem.
- Ez egyszer egyet értek. - Nézett hátra a tünde, egyik kardját a vízbe dugva, talán a szint mérésére, bár nem értettem teljesen, hogy miért kell ez, mikor a saját lába valószínűleg biztosabb támpontot ad egy pengénél, de az ő dolga volt, én bele nem szólhattam.
- Azok a huldrák még várhatnak. Váljunk szét. - mondta Gerard, a démonfajzat.
- Szétválni? Minek? - Kérdeztem hitetlenkedve, miközben fél szemmel a növekvő vízszintet figyeltem. A srác elővett egy könyvet és fellapozta.
- Mert ennyien nem férünk oda a nyílásokhoz. - Mondta szinte foghegyről ide se nézve, miközben a szeme sebesen cikázott a sorok között. - Aleena, Leo, ti most csak nézni tudtok. Fent a szálláson a függőágyak pont jók lesznek. Azzal el tudjuk kis időre tömeszelni a lyukakat. Addig kezdünk valamit a dögökkel lent.
Jobb ötletem nem lévén reméltem, hogy nem fognak megtámadni, és felmentem a két harcossal a függőágyakért. Gyorsan lenyestem kettőt, felnyaláboltam, és lesiettem vele, figyelve, hogy mit alkot a démon ezúttal. Egy sötét színű dárda volt nála, azzal a kezében adta ki az utasítást, hogy mindenki ossza szét az ágyakat.
- Aki tud, rántson fegyvert. Pár döféssel elhajtjuk őket, aztán rögtön utána beletömködjük a szövetet a lyukba. Utána a csapat fele itt marad és tartja őket, ki ne essenek, a többiek elmennek és keresnek fát meg szeget. - Mondta, a nő pedig azonnal el is indult felfelé. Nekem sem kellett kétszer mondani, elkezdtem döfködni a réseken keresztül a szörnyeket, majd felfutottam Maria után. Na nem azért, mert bántani akartam… hanem mert eszem ágában sem volt tovább lent maradni és megfulladni a beömlő vízben.

Szerencsémre a tündék nem ellenkeztek, leszorították Herbert penészesnek ható, szürke karjait így alkalmam volt két térdem közé fogva a mellkasát fölé hajolni. Ujjaim kitapogatták a nyakán doboló ütőeret, csak puszta akaraterőből nem rántva vissza az ujjaim a hideg, halotthoz vagy hidegvérű gyíkokhoz és halakhoz hasonlítható bőr hűvöse miatt. A víz úgy látszik megnyugtatta szerencsétlent, szívdobogása fokozatosan lett egyre szabályosabb és egyre erősebb, rángatózása abbamaradt, a nyakán pedig ütemes nyílásba és záródásba kezdett két sornyi rózsaszín kopoltyú. Abból ítélve, hogy a parton közel járt a fulladáshoz tüdeje már teljesen hasznavehetetlen lehetett, bőre a vízben még szürkébbnek tűnt de minden más látszólag az emberekre jellemző maradt. Pulzusa, izmai, csontszerkezete, egyedül a koponyája változott - vagyis bármilyen átok volt ez nem lehetett teljesen kifejlődött.
- Hagyja csak, tünde uram. A varázsfőzetek csak felületi kezelést jelentenek, nem akadályozzák meg az átok újra kifejlődését. De igaza van, körül kell néznünk és megtalálnunk a forrását.
Gyanakodva néztem végig a fiún, ujjaimat továbbra is a nyakán tartva, minden egyes dobbanását megfigyelve. A sötételfnek igaza volt, csak idő kérdése, és magához tér.
- Nem tudjuk mennyi maradt meg az emberi tudatából. Talán képes még beszélni és olyan válaszokat kaphatunk, ami hosszú-hosszú kutatómunkát spórol meg nekünk.
Szemeim oldalra kúsztak, hogy szemügyre vehessem a harmadikként érkező tünde férfit, akinek görnyedt tartásában és ujjai végén növő karmokban a kultistát ismertem fel, aki Razaquel kultuszának kiírtásában a zsinatelnök segítségére volt.
- A mestered...
Én vagyok az. Segíthetek.
- Nem mondta, honnan terjed ez az átokvírus? Vagy hogy milyen eredetű?
Ha nem mélységi okozta úgy a lehetőségek végesek voltak. A vámpírok sok ocsmányságra képesek voltak, ezt nálam senki nem tudta jobban - de nem a Randläuferek. A futárok családjának semmi köze nem volt sem mágiához, sem átkokhoz, így ameddig Rotmantel vagy Nachtraben nyomokat nem találunk, úgy ez esetben ez kizárható volt. Ennek ellenére a torony kellően közel volt, hogy tudhassanak valamit, így nem vetettem el azonnal a rokonlátogatás ötletét. Ha nem ők voltak akkor a rosszabb opció maradt - a nekromanták.

- Hölgyem… - hangzott egy ismerős hang a kapitány mellől.
Maria merev tekintettel nézett előre. A tündét méregette. Nem felejtette el mit tett vele. No nem mintha személyes ügy lett volna, de őt ez nem érdekelte. Attól még vissza fogja fizetni. Egyelőre azonban egy hajón szolgáltak, a matrózok törvénye pedig kimondja, nem támadhatnak a fedélzeten társra. Jó törvény volt ez, főleg ilyen helyzetekre. Kurtán biccentett egyet a fejével a raktér irányába.
~ Ó te...makacsolnád inkább meg magad.
- Aki szívesebben markol kalapácsra, utánam! - ordította és megindult ő is lefelé.
Ahogy leértek ők is, azonnal fel tudták mérni a helyzetet.
- Sürgős ütemben be kell tömni valahogy a lyukakat, vagy felrohanunk a fedélzetre, és ott keresünk valamit. Vagy ezek valamelyike, vagy a huldrákkal alszunk.
- Ez egyszer egyet értek. - nézett hátra Leo, miközben egyik kardját letámasztotta, megnézve vele a vízszintet.
- Azok a huldrák még várhatnak. Váljunk szét. - mondta Gerard.
- Szétválni? Minek?
Gerard elővett egy könyvet és fellapozta.
- Mert ennyien nem férünk oda a nyílásokhoz. - olvasta sebesen a sorokat, s töltötte fel a varázserejét - Aleena, Leo, ti most csak nézni tudtok. Fent a szálláson a függőágyak pont jók lesznek. Azzal el tudjuk kis időre tömeszelni a lyukakat. Addig kezdünk valamit a dögökkel lent.
A többnapos hajóútra előkészített bárkákon a matrózok általában függőágyakon alszanak. De még ha nem is azon valami takaró, párna, vagy ahhoz hasonló szövetnek lennie kellett. Megfelelően összetekerve egy ilyennel be lehet tömni egy lyukat annyira, hogy a víz alig follyon csak be rajta. A Huldrakarmok előbb utóbb szétszedik őket, de addigra majd bedeszkázzák a lyukat, vagy elűzik a dögöket. Ha nem tudják a hajót a víz alá húzni, kézitusában könnyedén felülkerekednek rajtuk. A felső emeletre érve a hálórészhez mennek, felmérik a terpet. Ha találnak függőágyat, egy laza kardcsapással lenyesik és kettőt-hármat egyenként levisznek a többiekhez. Ha helyette csak másféle szövetet találnak, az is jó lesz, ha eléggé összecsavarják, épp csak csöpögni fog rajta át a víz.
Odalent közben Gerard a rések elé vonul, majd sötét dárdát idéz meg. Elkezdi a résen át szurkálni vele a dögöket, hogy elhajtsa őket. Ha kiszedik a fegyvert a kezéből, egyszerűen csak eltünteti, így nem érnek vele semmit, ha megszerzik tőle. A többiek leérnek azzal amit találtak, majd utasítja őket, hogy osszák szét.
- Aki tud, rántson fegyvert. Pár döféssel elhajtjuk őket, aztán rögtön utána beletömködjük a szövetet a lyukba. Utána a csapat fele itt marad és tartja őket, ki ne essenek, a többiek elmennek és keresnek fát meg szeget.
Maria azonnal el is indul vissza a kapitányhoz. Megtehette volna ezt korábban is, de nem jutott eszébe.
- Kapitány úr! Deszka kéne, vagy fa. És szegek, meg szerszámok...meg még pár ember, akik cipelik, de nyomban!
A többiek pedig nekilátnak. Leo, Aleena a kardjaival, Klaus pedig egy közvetlen közelről útjára indított nyíllal próbálkozik, végül Gerard a sötét dárdával. Pár szúrást csak, nehogy megragadják a fegyvereket és kirántsák a kezükből, annyi elég, hogy már nem kúszik be a karmos kezük a résen. Ezután pedig nekilátnak a tömítésnek.

Használt cuccok:

Gerard, Lance

Voltaképpen a raktérben bőven találtok ládákat, amiket, ha szétszed az ember, akkor már bőven a rendelkezésükre áll deszka is meg szög is, kalapácsnak meg tulajdonképpen bármi megteszi. Így Maria kérésére is csak értetlen pillantásokat kap, néhány felkiáltanak, hogy „Hát oda van lent!”. Ha a matrózok nekiállnak három ládát tudnak így szétszedni, mire a lyukakba tömködött függőágyak teljesen eláznának, és újra elkezdene szivárogni a víz befelé.
Csupán egy van, amit a huldrák addig szét tudnak szaggatni, azt pont szegény Klaus tartja egy matrózzal, és így az íjász a bal alkarján csúnya sebet szerez, amiből ömlik a vér. A talált ládákból eszkábált deszkák szűkösen de végülis elegek a hajó befoldozásához, de halljátok, hogy fent még bőven tart a csata.

Hans

Gustavot így elhurcolják, valószínűleg meghalt, neked pedig számot kell majd vetned a feletteseiddel, de legfőképp a saját lelkiismereteddel. Egy huldra sem próbál kifejezetten bejutni a hajó belsejébe, amit viszont észreveszel, hogy a kormánynál nem áll senki, nyugatra pedig a ködön túl kivehető Veronia partjainak sötét sziluettje. Nem vagytok messze a kontinenstől…

Dieter, Cyne, Johnny, Edem

Dieter kérdésére Armaros tulajdonképpen mindannyiótok fejében egyszerre szólal meg.
~ Valahol itt a városkában van a központja. - szól mély igazán bársonyos hangján, Johnny feje viszont ettől a nagyon hirtelen megterheléstől elkezd iszonyatosan hasogatni, így a mester többet ezzel a trükkel nem fog próbálkozni, csak egyszerűbb volt így, mint szócsövet használni. Még egy pici vér is elered a kultista orrából, de hamar abbahagyja.
Amikor Cyne hozzáérinti a szentelt holdezüst fegyvert, az kisebb égési sebet hagy szegény Herbert bőrén, de egyáltalán nem akkorát, mint egy tisztességes élőholton vagy démonon kéne neki. Tehát maga az átok nyilván szentségtelen eredetű, de ettől még maga a fiú nem lett egyenlő értékű egy zombival.
A legpraktikusabb ötlet viszont Edemé, aki összekötötte a lábait, ugyanis Herbert valóban néhány perc múlva felébredt. Amikor kinyitotta a szemét, az is jobban hasonlított egy haléra, semmint emberi szemekre, és azonnal elkezdett csapkodni - és rúgkapálni is, de ezt szerencsésen megakadályozta Edem öve, a karmait pedig, hogy Cyne és Johnny lefogták. Fogaival így jobb híján Dieter felé próbál harapdálni.

Mina

A kocsmába egy nagyon ijedt fiú ront be hirtelen, miközben a teát kortyolgatjátok.
- Herr Jonas! Üres hordó kéne a legnagyobb, ami van!
- Mi van fiam mi lelt? Azt mondták megtalálták Herbertet…
- Meg uram, neki kell a hordó, valami vámpírdoki úgy akarja megmenteni az életét, meg azt is mondták ott a sötét tündék, hogy átkozott lehet!
Erre aztán teljesen kitör a pánik a kis kocsmában, mindenki fejvesztve kezd el rohangálni.
- De… A hordó… Meg kell menteni Herbertet! - kiabál, de nem hallgat rá senki, és úgy tűnik, hogy szegény a sírás szélén van.

//HATÁRIDŐ: Augusztus 5.
Mivel Gustav nem írt már másodjára, ezért tőle ebben a küldiben elbúcsúzunk, Gustav, ha érdekel ezt hogy éled túl keress meg.//

Néhány lépcsőfok után megálltam egy pillanatra. Hezitáltam, hogy most merre menjek, aztán mégis visszafordultam. Fent többen voltak, mint lent, noha talán többen is haltak meg, de ha a hajó elsüllyed, garantáltan mindenkinek annyi. Elkezdtem hát a többiekkel együtt ládát bontani, és miután a függőágyak teljesen átáztak, hevesen szögelni, jobb híján egy földön heverő deszkával, ami valószínűleg egykor a hajótesthez tartozott. Elég szűkösen, de a sebtében szétbontott ládákból nyert deszkák elegek voltak ahhoz, hogy befoltozzuk a lyukakat. Nem teketóriáztam sokat, újból felsiettem a fedélzetre, a lent maradtak a javításokat folytathatták, de a csatazajokból ítélve fent még volt dolgom, újból előhúztam hát kardomat, és lecsaptam a legközelebb álló huldrára. Aztán körülnéztem, és láttam, hogy a kormánynál megint áll valaki, aki nem a kapitány, ám pozitívum, hogy ő legalább próbál csinálni valamit, az előbb említett szerencsétlenséggel ellentétben. Utat vágtam hát magamnak, ahogy tudtam, és odaálltam mellé, hogy megvédjem a rosszindulatú támadóktól. Én mindig is ehhez értettem leginkább.
- Minden oké? - Kérdeztem szinte kényszerből, másrészt főleg magamtól, hogy megnyugodhassak. Fürgén járt a szemem, hogy a két, tatra vezető lépcsőn mikor indulnak fel a szörnyek, és igyekeztem mindenhova időben odaérni, hogy cselekedjek, és a felénk vetődő huldrákat megszabadíthassam a hozzám legközelebb eső testrészeiktől.

Sikamlós volt, halkan is hangos, mint amikor egy bársonyköpeny lecsusszan egy székről. Vagy amikor egy kés hatol agyvelőbe. Az a fajta hang volt, ami simogat és fojtogat anélkül, hogy egy pillanatra is elhagyná a valós és képzelt gondolat közti határt. Megremegtem és önkénytelenül nyúltam bele a bokámat verdeső sós vízbe, hogy kétujjnyi csíkot húzzak vele a homlokomra.
Én vagyok. Segíthetek.
Ez nem ő volt. Ahogy körbenéztem én viseltem a legjobban, Armaros kultistája vérző orral dőlt előre, a két sötét tünde pedig a halántékát masszírozva igyekezett túltenni magát a mélységi érintésének sokkján.
Armaros. Nyilvánvalóan ő volt, noha a neve nem mondott számomra semmit. A hangja annál inkább, és amit mondott nem tetszett.
- Egy vírust nem lehet kiirtani, míg egyetlen fertőzött is van. - ráztam meg a fejem. - Ha ez valóban egy vírus, úgy meg kell állítanunk a terjedését. Aztán eldönteni, mit kezdünk a fertőzöttekkel.
Tünetek. Egy betegség tünetekkel rajzol, mint a festő a vászonra, ez az első, amit egy orvoscsemetének megtanítanak. Nem nekem, természetesen, de ez volt az első tanács amit sikerült hallgatózva elcsennem a Rotmantelek katedrájáról. Meg kellett ismernem ennek a vírusátoknak a tüneteit, felismerni a kialakulóban lévő betegséget, mielőtt valaki abba a stádiumba jutott volna, mint Herbert.
A sötét tünde leleményesebb volt ezúttal, mint én, amikor az átkozott fiú szemei felnyíltak bokáját már feszesen tartotta a férfi öve. Esetlenül hátraugrottam a felém csattanó fogak elől és reménykedtem, hogy a kultista és a holdcsókolt elég erősen tartották, hogy ne vetődjön utánam.
- Állj meg! Herbert... - Legyen az egy önkívület határán lebegő sérült, egy vérgőzös, gyógyszerezett szerencsétlen vagy Strauss von Rotmantel, álmaim torzszülött fantomja, mindegyik reagált a saját nevére. Ha a fiú elméje bármennyire is egyben volt még, adnia kellett valami visszajelzést. - Herbert, segíteni akarunk. Nem fogunk bántani.
Választanom kellett. Ha itt maradok, talán a vírus tovább terjed anélkül, hogy rajtakapnám a tüneteit. Ha azonban a kovácslegény magánál volt elképzelhetetlenül értékes információi lehettek. Ha nem, úgy csak az időmet vesztegettem.
Egyelőre maradtam.

- Az átok egyre jobban terjed? Ez inkább tényleg vírus. De valahol kell lennie középpontjának, még hozzá itt, városon belül. Egy varázstárgy, egy fókuszpont. Amint visszaérünk, alaposabban átkutatom a mi kis drága halászfalunkat mágia jelei után kutatva. Ha szerencsénk van, időben megtaláljuk a forrást. - folytatta gondolatmenetét Cyne, mire Armaros számomra fájdalmas módon reflektált.
~ Valahol itt a városkában van a központja. - mondta bársonyos hangon egy elképesztően hatalmas erőt kifejtve.
A többiek arcán végignézve feltűnt, hogy ők is meghökkentek - vagy legalábbis meglepődtek, mikor a mélységi kánonban szólalt meg mindenki fejében egyszerre.
A testem nem bírta el ezt a terhelést és az orromból, mint egy békésen csordogáló patak, megindult a vér.
- A rohadt életbe! - kaptam egyik kezemet a lényről az orromra, majd miután csillapodott a vérzés tőrömre csúsztattam. - Bökjük le a szarba és mondjuk, hogy holtan találtuk! - néztem körbe az idegességtől vörös fejjel.
Tudtam, hogy nem értékelik majd az ötletem, de úgy éreztem, hogy valamit muszáj mondanom. Úgy tűnt, hogy ez az ötlet nem csak nyomozóbajtársaim (és Cyne) tetszését nem nyerte el, de még magáét, Herbertét sem, mivel mint egy őrült kezdett kapálódzni.
- Nem akarunk rosszat! - kaptam vissza kezemet rá és mégerősebben kezdtem szorítani.
Persze, hogy csak addig volt nagy a pofám, amíg eszméletlen...

Klaus idegesen lihegve kapott a kezéhez.
- Áh, nyomorult halak... - próbálta a kezével elszorítani a sebet...nem sok sikerrel.
A többiek aggódva mentek oda hozzá
- Megleszel?
- Meg...nem első eset, hogy sebet kaptam. Próbáljatok meg éjszaka hazasétálni a Fővárosban...nem jó ötlet.
Gerard gondolkodva nézett előre.
- Ért itt valaki a felcserkedéshez?
Mindenki némán rázta a fejét.
- Hát, most aztán megnézhetjük.
- Még annyira nem biztos. Azért valamit meg kell próbáljunk.
Aleenának támad először valami ötlete. Fogja, és Klaus ruhájának ujját letépve azzal köti át a sebet. Ennél többet valószínűleg egyikük sem tud tenni. Másodiknak Gerard talál ki valamit. A Fabrikációval megidéz egy ksiebb kendőt, hogy a vérzést lefogja és a ruha alá helyezi a sebre, majd újra ráköti.
- Szerintem ez nem lesz elég...
- Látjátok, ezért kell páncélt hordani. - kopogtatta meg Maria a vértjét önelégült mosollyal.
Ha a vérzést ez sem állítja el, Gerard odaadja a nála lévő gyógyitalt Klausnak, hogy igya meg. Annak meg kell tennie a hatást.
Odafentről csatazaj szűrődött ki. Ötven huldra nem kis ellenfél még ilyen nagy fölénnyel sem. Maria utasította a három velük tartott matrózt, hogy maradjanak itt és kezdjék el emrni a vizet, ha epdig valamilyen dög megint be akarna törni, gyorsan lépjenek közbe. Aztán a fedélzet felé vették az irányt. Elég gusztustalan látvány volt. Aleena, Maria és Klaus elég rosszul viselte a dögszagot, emg is látszott rajtuk...mondjuk Klaus lehet csak sok vért vesztett. Ez aggasztó volt.
- Ti meg hogy a jó életbe bírjátok így? - horkantotta Leo és Gerard felé Maria.
- Áh, volt már rosszabb is. - vonta meg a vállát a tünde őrző. Tényleg volt már rosszabb. amikor a Kísértet-szigeteket ostromolták, szinte bűzlött minden az élőholtaktól...és örülhetett, ha csak azokba futott bele.
Gerard tervet kovácsolt. Minden varázslata közül a Sötét dárda a legpontosabb. Azzal képes akár az egymással viaskodó harcosok közül is eltalálni a huldrá anélkül, hogy a társainak ártana. De ahhoz rengeteg varázserő kellett. Még szerence, hogy egy ideje már folyt a csata.
- Szükségem van egy nagy halom hullára. Ki akarok próbálni valamit.
A többiek bólintottak, majd odavonszoltak pár tengeri szörnyet a lába elé. Némelyik még mozgott egy kicsit, azt előtte le kellett szúrni. Gerard rálépett a egyikre. Érezte, ahogy a mágia elkezd áramlani bele.
- Na most pedig...hozzatok még, és közben fedezzetek. Ha van egy kis eszük, engem próbálnak majd meg kiszedni.
Gerard a könyvet elővette, majd kinyitotta a sötét dárdánál és letette a földre...aztán Klaus kezébe nyomta, ő úgy sem volt annyira erős, meg a sebe miatt talán nem is mozgott olyan fürgén, hogy tartsa neki. A két oldalán közben sorra sorakoztak a huldratestek, ő pedig elkezdett a két kezébe dárdákat idézni.
- Sötét dárda sortűt! - kiáltotta, miközben elkezdte sorozni vele a szörnyeket. Ahogy egyet eldobott, már idézte is a következőt. közben a lábával folyamatosan lépett rá a hullákra és szívta ki belőlük a lélekenergiát, hogy varázserőt gyűjtsön. A többiek fedezték őt, ki amilyen fegyverrel tudta, és hordták neki a testeket, hogy ki ne fogyjon a varázserőből.

Felhasznált cuccok:

Mina

A srác nagyokat pislogott Minára. Érdekes volt, hogy bár egyértelműen látni a lányon, hogy vámpír nem tűnt bizalmatlannak, talán pont a Randlaufer torony közelsége miatt.
- Hát… Kell a hordó meg gondolom majd bele a tengervíz, mert a vámpírdoki azt mondta, hogy Herbert már csak a víz alatt tud levegőt venni. És ezért abba’ akarja visszahozni a faluba. Herbert a barátom gyerekkorom óta, a helyi kovács fia, de most valami elátkozta. Azok meg ott a parton próbálják megmenteni. Remélem.
Foglalta össze röviden a helyzetet. A kocsmáros elég tanácstalannak tűnik. A vendégei elkezdtek pánikolni, ő meg azt sem tudta hirtelen, hogy mihez nyúljon. Senki sem akart egy átkozott faluban maradni, de hát itt volt az üzlet meg az asszony, meg a gyerek, mégsem hagyhatott itt mindent csak úgy. Damien kérdésére kicsit behúzta a nyakát, baj végül aprót biccentett.
- Végülis volna itt egy nagyobb hordó, kivesszük az almákat belőle és áttesszük egy másikba…
intett a sötét tündének, hogy menjen vele, és ha damien segít, akkor nagyjából öt perc alatt szabaddá tesznek egy akkora hordót, amiben Mina talán még fürdőt is vehetne. Amikor kihozzák a fiú nagyon örül neki.
- Segítenétek vinni? Egyedül elég nehéz lenne oda gurítanom.
A tenger mentén belebotlotok néhány halászba, és dokkmunkásba. Látjátok, hogy valami nem stimmel rajtuk, mintha a vonásaik úgy… elfolynának, de persze lehetséges, hogy csak az itteni emberek ennyire rondák.
És ha végig mentek, amerre a fiú vezet benneteket, akkor pedig egyenesen szembe találjátok magatokat a Dieter, Johnny, Edem, Cyne és Herbert quintettel…

Ger, Lance, Johannes

Klaus vérzését tényleg csak a gyógyital állítja el, és szegény elég rossz bőrben van a sok vérveszteségtől, de annyit még éppen kibír, hogy tartsa Gernek a varázskönyvét. Hála a sötét dárda sortűznek, és hogy Lance védi kormányt, a hajó orra egyenesen a part felé fordul, és őrült sebességgel szeli a habokat. Egyre közelebb kerül a part, majd végül mintha az egész eddigi csata véget érne egyetlen nagy reccsenésben. A hajótok egyenesen nekicsapódik a part szikláinak, viszont így egyenes az út kifelé ebből a halál-ladikból. Kicsit távolabb láthatjátok egy városka (vagy inkább falu) fényeit, még messzebb pedig egy magas vámpírtorony sötétlik… Innen más nem nehéz megállapítani, hogy hol vagytok.
- A hajóm… Az én drága tengeri csikóm… - kesereg a kapitány. Több sebből vérzik, de úgy tűnik, hogy jobban aggódik a hajója miatt, mint saját maga miatt. - Talán… Mondják, a szállítmány még megmaradt?
Akár megnézitek akár nem, végre partot értetek… Kezdetét veheti a feladatotok elvégzése.

//A reag addig tartson ameddig vagy bementek a faluba vagy belefuttok a másik csapatba, rátok bízom most.//

Dieter, Johnny, Edem, Cyne és Mina

Ahogy Dieter hátrahúzódik Edemnek pont van ideje átvenni a helyét Herbert fölött, így a doki kiszorul kicsit a betege mellől… vagyis fölül. Az viszont, hogy mind egyszerre kezdtek el beszélni hozzá egyáltalán nem tesz jót. Látszik, hogy felfogja, hogy hozzá beszéltek, a tekintetét idegesen kapkodja ide-oda. A nevére figyel, ám néha még igyekszik az előtte lévő Edembe harapni. Egy pillanatra úgy tűnt mintha lenyugodna majd elemi támadást indít és sikerül beleharapnia a sötét tünde vállába, csúnyán vérzik, és csupán Cyne és Johnny tartják lent. Ekkor érkezik meg Mina, Damien és a korábbi fiú egy nagy hordóval.
- Elhoztam! Itt a hordó! - kiált nektek már messziről, majd a hordót szinte maga mögött is hagyva rohan oda. - Hát itt meg mi történt? Kiderült valami? Hogy gyógyítjuk meg Herbertet?

//Nyugodtan lépjetek egymással interakcióba, ha akartok egyeztessetek, de természetesen még mindig nem kötelező.
Határidő: Húzzuk szűkebbre, legyen a határidő augusztus 12. - ha nagyon nem megy akkor szóljatok, ez most kísérleti jelleggel van így.//

Túl sokan voltunk. Úgy vettük körbe Herbertet, mint szerencsétlen kóbor kutyát a sintérek és fogdmegek, ő pedig ugyanúgy retteghetett. Mit láthatott bennünk azokon a fénytelen szemeken keresztül? Ugyanúgy a lábakat látta-e, a toporgást, ami eltaposhatja nemsokára, mint a koszos, sovány és elcsigázott eb? A hurkot látta-e, ami a fejére fog kerülni, ha feladja? Egyáltalán azt látta-e, amit egy állat látott volna - vagy azt, amit egy ember.
A nevének hallatára nyaka megfeszült, hegyes álla felém csapott, de épp csak egy pillanatra, mielőtt az újabb hang ostorcsapásként elvonta a figyelmét. Nem tudtam időben mozdulni, a tűhegyes fogak belemélyedtek az egyik tünde vállába.
Elkéstem. Megint. Symeon a pokolból biztosan nevetett rajtam, de ezúttal nem hagytam neki. Kinyúltam a sziklák közé, a tenger mélyére, azokra a titkos helyekre, ahol a Nap már nem szenvedtette a sötétséget, és magamhoz húztam az árnyakat egy apró, mégis egyszerűségében végzetes tűvé gyúrva. A Nachtrabenek technikája volt, az ő ajándékuk volt abban a pár hónapban, amelyet náluk töltöttem. Eldobtam a tűt, próbálva meglévő anatómiai ismereteimre támaszkodni, hogy egy elég fájdalmas területet találjak el a lényen, hogy elengedje az éjfit. A lábát találtam a leghozzáférhetőbbnek, így két, aztán három tűt is beledobtam, hogy állkapcsai szétnyíljanak, egyre közelebb lépve az áldozathoz és amint tudtam elrántottam a tündét a lény közeléből.
Lény. Más szó nem volt, ami ráillett volna, mégis a kegyetlensége viszolygást keltett bennem.
- Maradjon nyugton. - ültettem le a tündét az egyik nagyobb kőre, miközben kinyitottam a táskámat és egy alkoholos üveget vettem ki belőle. - Nem tudjuk, hogy volt-e valami a fogain, ezért fertőtlenítenem kell, mielőtt összevarrhatom. Ez csípni fog.
A fogaimmal pattintottam fel az üveg lepecsételt fedelét, mielőtt a sebre öntöttem volna azonban a szemem sarkából ismerős alak tűnt fel. A suhanc, aki idevezetett minket visszaért a hordóval, amit ketten cipeltek egy újabb sötételffel, mögöttük pedig egy vámpírlány lépkedett.
Rózsás tekintet, hollófényű haj és olyan kifejező szemek, amelyek csak keveseknek adatott meg.
- Wilhelmina.
Tíz év telt el, mióta utoljára Nachtrabent láttam. A lány viszont mintha a történelemkönyv egyik lapjáról a másikra lépett volna, vissza, hogy úgy sétáljon be mint anno azon az ajtón.
- Remélem ismersz. A kuzinjait nehezen felejti az ember... vagy vámpír. - mosolyodtam el halványan, miközben a sötét tünde sebét láttam el. Talán jó is volt, hogy feltűnt, nem volt vámpír, aki többet tudott volna a mágiáról, mint a Nachtrabenek. Talán ő válaszokkal érkezett - bár a családja inkább kérdésekkel szokott

Gerard fáradtan lihegve vette el a huldrák maradék életenergiáját. Végtelen varázserő ide vagy oda, a sok dobálástól izomláz költözött midnkét karjába. A hajó ekkor éles csattanással ütközött neki a partnak. Azonnal kiugrott mindenki, mintha a Paradicsom kapujába érkeztem volna meg.
- Föld! Szárazföld! – kiáltotta magát el örömében Aleena, ahogy módszeresen átölelte a talajt. Majd utána gyorsan összeszedte magát és komoly arccal feegyenesedett – Köhm...szóval, végül is sikerült megúsznunk. – nem, nem veszítheti el a  hidegvérét. Ő egy inkvizítor, nem valami zöldfülű vándordeák.
Maria Leugrott a földre. Ő és Leo hozták a vállukon Klaust, akit azonnal le is ültettek a füvön.
- Rossz bőrben vagy.
Klaus ezzel szemben egyáltalán nem pánikolt.
- Kaptam már pár szúrást ott a városban. Megszoktam.
Leo elismerően bólintott. Valaki, aki nem katona, nehezen szokta ezeket viselni.
- Huh, azért ezek a dögök... – üld le mellé.
- Ja, ne is mondjátok. – hajolt előre émelyegve Maria. Sok volt ez neki így egyhuzamban – Azt hittem behalok...
Gerard és Leo bambán álltak egymás mellett. Egyiküket se viselte meg igazán a kis tengeri kaland.
- Áh, volt már rosszab.
Maria vérvörös, eres szemekkel bámult viszsa rájuk.
- Ha valamelyikőtök mégegyszer kimeri ezt mondani, úgy seggbe rúgom, hogy viszsarepül a haldögökig...
A két jóbarát összenézett. Az első hajóútjuk őket is eléggé megviselte, így ez eléggé érthető volt. Gerard ahogy kifújta magát azonnal el is kezdett tanakodni.
- Hé, az ott egy torony? – tartja a tenyerét a homlokához.
~ Igen, kétség sem fér hozzá. Az ott a fogasok tanyája. Midstein pedig ha minden igaz, közvetlenül mellé épült. Nem lennék a helyükben...
~ Vissza akarsz fordulni?
~ Mivel? – mutat a hajóroncsra.
Gerard csípőre tett kézzel nézte az előtte elterülő tájat. Azon agyalt, végre eljött az ideje, hogy megmentsék a várost a tengeri szörnyek fenyegetésétől. Már maga előtt látta, ahogy a falusiak ünnepelni fogják, ahogy elűzik a büdös halakat, majd hét nap hét éjjel tartó mulattságot rendeznek a tiszteletükre. Annyira belemerült az ábrándozásba, hogy észre se vette Aleenát, aki odaosont hozzá és elcsente tőle egy ügyes mozdulattal a Kincskereső talizmánját.
Maria eközben a fedélzetre sietett vissza. Még mindig tiszta huldra és ember volt minden. Tele holttestekkel. Azóta ezen agyalt, hogy először megpillantotta a vízidögöket, de eddig nem nagyon volt alkalma kipróbálni, vajon milyen ízük lehetett. Most viszont hogy megállhattak pihenni úgy döntött, megkóstolja az egyik huldrát.
- Mérgező dolog. – suttogta valaki a háta mögött.
Aleena állt ott, követte őt. Most pedig meggyőződött róla, hogy a huldravérben nincs-e valami halálos cucc keverve.
- Hát te? – nézett a vámpír.
- Ismerlek már, mint a rossz pénzt. – mosolygott a lány ravaszul vigyorogva – Előtte legalább ellenőrizd le. – dobta oda a nyakláncot Mariának.
Maria vállat vont, majd egy nyögés keretében ő maga is próbát tett.
- Mérgező anyag. – nézett előre a huldrák kifröccsent vérére és sebeire, amikből még folyt a vér.
Aztán még valami eszébe jutott.
- Fertőző anyag. – talán van bennük valami, ami betegséget okozna.
Majd ha nem talál semmit, akkor se szó se beszéd fogja az egyik huldrát és beleszív a vérébe. Aleenánka már a látványtól is felfordult a gyomra. Gyorsan meg is fordult. Bár sokáig nem tart a kis mutatvány, Maria ahogy megízleli, már köpi is ki a vért.
- Beh, undorító.
- Ilyen rossz?
A vámír megvonta ismét a vállát.
- Nem csak utálom a holtak vérét. Az élőkét szertem. Szemetet meg nem vagyok hajlandó enni.
- Igen...ez...érdekes – szegény Aleena hithű katolikusként ezt sosem fogja megérteni.
Miután viszsaértek a táborba csatlakoztak a többiekhez, akik már nagyban tanácskoztak, hogy mit is kéne csinálni.
– Na, milyen volt?
- Mi?
- A vér. – úgy látszik nem csak Aleena látott át a szitán.
Maria idegesen lépett előre.
- Ne kóstolgass. – szemezett Gerarddal fenyegetően.
A kapitány úr a hajóját sajnálta, könnyes szemmel siratva a nemes vitorlást, mely hajdan míg mint Tengeri csikó volt híres a kikötőkben. Klaus tökéletesen átérezte a helyzetét, szóva is tette volna, de elég ramaty állapotban volt, főleg miután a gyógyital még egy kicsit kótyagossá is tette. Nem is nagyon próbálkozott a felállással.
Gerard a karjára nézett. Végre valahára ideértek. Kezdődhet az igazi csata. A csata, amit a láthatatlan ellenség ellen vívnak. Ezer és ezer talány, mely megfejtésre vár. Némileg elszomorodott. Olyan tettre ksézülnek, melyet még ha sikerre is visznek, a dalnokok nem valószínű, hogy dicsőítő énekbe fognak foglalni. Ki kíváncsi arra, hogyan forgott az éles eszű démon elméje, amikor helyette arról hallhat, hogyan szeltek ketté sárkányokat az ősi világ nagy harcosai.
- Egyelőre kerítsünk valahonnan egy kuruzslót. – jelentette ki az alkarját bámulva. A csata dorán mindenki kapott legalább egy-két vágást a huldráktól – Nem tetszenek nekem ezek a sebek.
- Egy ideje már tartanak a támadások. Biztos van a helyiek közt, aki megpróbált utánajárni ezeknek a lényeknek... – vitte tovább Leo a gondolatot.
- Aztán ha rendbe szedtük magunkat meglátogatjuk a rokonaimat.
- Egyelőre sak sorjában. Egek, állandóan csak kapkodtok... – nyögött egy nagyot az amulett démona.
Aleena gyanakvóan szemlélte a hajó elcsigázott utasait. Elvileg lennie kellett volna köztük legalább egy embernek, aki a Katedrálistól küldtek el egészen idaáig. De amióta csak útra keltek, senkinek sem piszkálta az idegeit, hogy egy démon van a fedélzeten. Vagy nagyon ügyesen titkolják el a kilétüket, vagy roszs hajóra száltak fel.
~ Hogyan gondolhatták, hogy így vegyem fel velük a kapcsolatot... – morfondírozott. Aztán megvonta a vállát – Hülyék ezek a főpapok... – eresztett meg egy halvány, elengedő mosolyt.
Sokat nem vesztegették az idejüket. Ráérnek később is agyalni, hogy vajon kit kéne megtalálniuk. Leo egyet gondol, s magával hoz egy levágott huldrát, hátha valaki a faluban képes vele kezdeni valamit. Egy halott huldrát ha bevonszolnak, talán némi elismerésre is szert fognak tenni, az pedig sose jön rosszul ha segítségre van az embernek szüksége. Maria és Gerard Klaust vállukra véve követik, Aleena pedig a sor végén lemaradva indul meg, közbe egyre csak a hajón lévő papok után kutatva, bár eddig senkit sem talált, aki gyanús lenne. Bemennek a városba, majd a helyieknél megpróbálnak érdeklődni, hogy találnak-e valahol orvost, gyógyítót, vagy bárki egyebet, aki el tudja a sebeiket látni. A nagy huldrahulla Leo hátán valószínűleg bőven elég, hogy felkeltsék a figyelmet és az emberek szóba álljanak velük.

Egy huldra, két huldra… sok huldra. Mind a kormánykereket szorongató alakra volt kiéhezve, vagy éppen rám, de szerencsére nem volt nehéz ártalmatlanítani őket. Ekkor azonban a férfi egy határozott mozdulattal rántott egyet a kereken, az pedig olyat fordult, hogy majdnem átestem a korláton. Előrepillantottam, és láttam, hogy a szárazföld közeledik. Felbátorodva azon, hogy nemsokára vége az egésznek, még hevesebben küzdöttem. Nem tudtam bemérni, mennyi idő után, de egy hatalmas reccsenés szakította meg a csatazajt. Bólintottam egy rövidet a minket partra vezetőnek, aztán a többieket követve leugrottam a hajóról. Egy szó nélkül kikerültem a számomra kevésbé kedves csapatot, csupán egy biccentéssel jeleztem, hogy köszönöm az eddigi munkájukat. Körülnéztem: a víz másik oldalán egy magas, vészjósló torony volt, amit ugyan bámultam egy darabig, azonban nem azért, mert lenyűgözött, hanem mert leginkább félelmetes volt. Végül elszakítottam róla a tekintetemet, és másfele nézve egy falu fényeit pillantottam meg.
- Na ez már kellemesebb… - Mondtam magamnak, ahogy ösztönösen elindultam arrafelé. Egyrészt mert nem bíztam benne, hogy a huldrák által ejtett sebek veszélytelenek, másrészt pedig emlékeztem arra, miért indultam el egyáltalán: hogy megtaláljam Albert családját. Emlékeztem, milyen leírást adott: folyóparthoz közeli kétszintes ház, piros tető, repedt ablak az emeleten. Azonban ahogy bementem, velem nem sokan törődtek, annál inkább a színes kis csoporttal, akik… egy huldra hulláját hozták be? Tényleg? Nem akartam velük különösképp közösködni, de kénytelen voltam odalépni hozzájuk.
- Maguk mégis mit csinálnak? - Hagyjuk békén a szörnyek hulláját. Mindig, mert ki tudja, mi lesz vele...

Nos, azt megmondhatjuk, hogy a dolgok szokás szerint nem úgy történtek, ahogy azok el voltak tervezve. Például tudtommal én nem terveztem el, hogy egy egész hetes alkohol mámoros túrázás után egy Átok sújtotta nyamvadt kis faluba/városba érkezek, ahol minden bűzlik a haltól, a poshadt víztől, az emberektől, az olcsó lőrétól...ahol az emberek több babonában hisznek, mint amennyi egész Veronia-t létezik ... egyszóval, nem terveztem én, hogy Maidstein-be érkezzek, de valahogy sikerült összehoznom ezt is. Aztán találtunk egy három napos vízi hullából többé-kevésbé élő vízi hullává avanzsált szerencsétlen Habartot, aki nagyon is ficánkolni kezdett, de egyelőre még lefogtuk. Na persze, csóriám annyira tényleg nem örült annak, hogy mindenki körbe zsongta, mint valami vásári mutatványt, s nem tetszése jelenkét úgy kezdett el kapálózni, hogy self legyen a talpán, aki vissza tartja. A további bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor felbukkant három alak. A srác, aki ide vezetett és...
- Mina. Damien.
  Biccentettem a párosnak. Azonban túl sokáig nem volt alkalmam élvezni a trió jelenlétét, Habart-ka támadott, a selfike megsérült, a doki meg elkezdett dobálózni mindenféle árnyakból szőtt valamikkel, aminek hatására a dög elengedte a fajtársamat, és utána a jó felcser elkezdte ápolgatni a sebét. Ja, és mint kiderült, Mina és a felcserke ismerik egymást, valószínűleg régebbről, ha a Nachtraben vámpír már el is felejtette a srác nevét. Szóval az ismeretségi háló egyre bővült, a kérdések egyre szaporodtak, és a türelmem egyre fogyott. Csodálatos összefoglaló, ismét, csak tőlem, csak most...csak magamnak. Az összefoglaló bia még folytatódik, hisz a csóri gyerek - egyáltalán, bemutatkozott? vagy csak elfelejtettem a nevét - olyan sipákolást levágott, hogy legszívesebben megsimogattam volna az arcát az öklömmel és Herbert után érdeklődött, aki köszönte szépen, továbbra is vígan csapkodott és vergődött a karjaink alatt....pont, mint egy partra vetett hal.
- Hogy hogyan fogjuk meggyógyítani? Hát, az bizony kérdéses. Ami viszont kiderült - köszönöm a kérdésedet, amúgy tök jól vagyunk, senki se sérült meg.... - hogy akármi is tette ezt szegény alma tolvaj Herbert kovácsfiúcskával, annak a forrása a Ti lenyűgöző, egyszerűen elbűvölő...mit elbűvölő, varázslatos városkátokban gyökerezik. Varázslatos? Jól mondtam...óh, igen, mert valószínűleg rohadt mágia műve. Remélem élvezetes összefoglaló volt.
   Vetettem oda a srácnak csak röviden, a saját stílusomban, hisz eléggé felpaprikáztak az eddigi események. Legszívesebben fogtam volna magamat, ott hagyom őket a fenébe, és visszamegyek a városba Draci-val az oldalamon, kikérdezek mindenkit, aki nem válaszol, azt megkínzom, megkeresem ennek a mágiának a forrását...aztán eltűzök innen. Mert amilyen szerencsém van, már én is ennek a "vírusnak" a hatása alatt vagyok, ahogy nagy eséllyel mindannyiunk. Cuki. De nem mehettem el, mert ez az átkozott nem is annyira hulla, de azért eléggé vízi hulla Habartka a továbbiakban se adta fel azon terveit, hogy mindenkit megszeretgessen a fogaival, karmaival, csápjaival és egyéb kiegészítőivel, hogy utána egy jó kis csókot leheljen az ajkunkra - a kopoltyúival. Szóval a helyzet eléggé sikamlós és büdös volt, pont, mint egy hal...
- Azt hiszem, hogy egy társ eltűnését még elviselheti ez a szuper kis csapat. Ha valaki lenne olyan szíves és lefogná Herbert-két, hogy én tehessek egy látogatást a városban ismét...azt nagyon megköszönném, valószínűleg lendítene is az ügyünkön - nem vagyok se mágia szakértő, se kuruzsló, se felcser, se doktor, se Rotmantel ... ennek a legutóbbi, velük való találkozásom óta igen csak örülök...így hasznomat se veszik itt, de szívesen megnézném a helyi látványosságokat. Tehát: valaki? Pretty please?
  Nézek körbe a többieken (ha Herbert nagyon ficánkol, igyekszem csak még jobban a földbe döngölni A testsúlyommal) várva azon bátor jelentkezők egész hadát, akik átveszik a helyemet, és végre tehetnék valami érdemlegeset is. Amennyiben valaki átveszi a helyemet (és a csere mindenféle további bonyodalom nélkül lezajlik) én bizony elindulok vissza a faluba, hogy felmérjem alaposabban a terepet.