[Küldetés]A night to remember

Friedrichseinban szinte sosem történik semmi. A falu alig rúg ki a "két ház, egy kút meg egy kecske" kategóriából méretét tekintve, talán a háború kezdete óta a méretes gabona és szőlőföldek, amik körülveszik adtak neki némi alapot a növekedésre. A katonák szeretik a bort, kenyér nélkül meg ritkán van el bárki, így hát Friedrichsein hamar bevételt talált magának. Ebből a bevételből lett aztán egy fogadó, amit igen humorosan "Szomjas Baka" névre kereszteltek, meg lett saját malma és saját temploma. Erről azonban vajmi keveset tudtok, amikor magatokhoz tértek a Szomjas Baka egy-egy ágyában, talán külön szobában, talán kettessével-hármassával, ezt rátok bízom. Tökéletesen emlékeztek mindenre magatokkal kapcsolatban, egyetlen apró részletet kivéve: hol a fenében is vagytok és főleg hogy kerültetek oda. Ha bármelyikőtök megpróbál visszaemlékezni arra, mi történt vele tegnap egy hirtelen, erős görcsszerű fejfájás tör rá, ami pár másodpercig szinte a padlóhoz szögez mindenkit.

Az első körben arra kérnék mindenkit, hogy reagálja le a helyzetet. Amennyiben leindultok a szobákból a fogadó nagytermébe, úgy a reagírás sorrendjében jó lenne, ha egymásra is reagálnátok valamit, esetleg össze is lehet beszélni, ezt szintén rátok bízom. Ahogyan azt is, hogy mi az utolsó emléketek két nappal ezelőttről, annyi kikötéssel, hogy a falu nem szerepelhet benne semmilyen körülmények között.

Ennyi lenne, az első határidő jövő hét vasárnap, azaz Február 17.

Nyomta az oldalát valami, nagyon kényelmetlennek találta az ágyát. Furcsálta, hiszen az utóbbi időben még aluszékonyabb volt, mint úgy általában, szóval nem igazán foglalkozott azzal, hogy milyen kemény a párna, tiszta-e a paplan, csak ledőlt és kipihente magát. Most viszont kifejezetten zavarta, hogy akárhogyan is helyezkedett, mindig keménynek érzett maga alatt mindent, ezért hamar feladta a harcot és úgy döntött, hogy felkel.
Szemeit kinyitva érkezett az első felismerés. Nem otthon volt, de konkrétan annyira nem, hogy azt sem tudta, melyik bolygón van. Azért azt még reménykedve sejtette, hogy Veronia és nem pedig valami mágikus csapda, de már megtanulta, hogy semmit sem lehet kizárni.
Próbált ésszerű magyarázatot találni, de nem tudott. Mikor megpróbált visszaemlékezni az első estére úgy érezte, mintha négy nyílvessző csapódna fejébe négy különböző irányból és zihálva elfeküdt az ágyon.
- Jézusom... - suttogta halkan, arcához kapva, hogy letörölje a hirtelen ijedségtől megsokasodott verejtékcseppjeit.
Volt már dolga egyszerű fejfájással, így pár percben belül azért sikerült megnyugtatnia saját magát, de még mindig rengeteg kérdése volt. Hogyha egyszerű paraszt lett volna, egyszerűen elintézte volna egy legyintéssel és a tudattal, hogy megint egy jól sikerült este levét issza, de nem volt szokása az ilyen, kultúrálatlan mulatozás.
Az utolsó emlék, ami megmaradt neki az a démon fiúval való találkozása. Szinte biztos volt benne, hogy az ő keze van a dologban. Tudta, hogy nem kellene olyan gonosz teremtményekkel jópofiznia, de már késő volt. Különben sem tudott kiigazodni rajta. Olyan kedves volt vele, hogy arra szavakat nem talál, erre ez a jutalma. Talán alkalmasnak találta a saját szórakoztatására megtartott vérengzésben való részvételre vagy valami...
Körbenézett a szobában. Minden ruhája ott csüngött az ajtó mögött fogason. Nehezen rávette magát, hogy elhadja az ágyat és felöltözött. Miután ezzel megvolt megpróbálta kinyitni az ajtót és meglepetésére egyáltalán nem volt kulcsra zárva. Csak úgy, nyitott ajtónál töltött egy egész éjszakát... Vagy többet.
Komótosan elindult lefelé a lépcsőn.

Idegen ágyban ébredtem. Onnan tudtam, hogy nem a sajátom, mert jóval kényelmetlenebb volt annál, a puha pamutágynemű helyett közönséges vászonban feküdtem, a nap pedig egyenesen rám sütött. A hasamra fordultam, panaszosan nyögtem fel és jó szokás szerint szét dobtam a végtagjaimat, amikor is hozzáértem... valakihez. Hirtelen nyitottam ki a szememet, de rögtön meg is bántam, ahogy a reggeli (?) világosság egy pillanatra elvakított.
Jól van, csak lassan.
Mikor a szemem megszokta a fényt végre körbe tudtam nézni az idegen, meglehetősen pórias szobában. Szemben a ruháim összehajtogatva feküdtek egy széken, mellettem pedig egy ismeretlen férfi aludt békésen. A bőre fekete volt, a haja hófehér, meg sem kellett néznem a hegyes fülét, hogy tudjam sötét tünde volt. A bökkenő csak annyi volt, hogy nem emlékeztem sem a nevére sem az arcára ami... nos nagyon kínos főleg ha figyelembe vesszük, hogy együtt töltöttük az éjszakát. Azért többnyire meg szoktam kérdezni annak a nevét, akivel ágyba bújok. Bár az alsóneműm, egy fekete csipkeszett, melltartóval, bugyival, harisnyával és hozzá harisnyakötővel fent volt, ez nem jelentett túl sokat. Próbáltam visszaemlékezni, hogy hogyan kerültem ide, mi történt tegnap és ki alszik mellettem, de minél erősebben próbáltam, annál erősebben nyílalt bele a fejembe a másnaposságra erősen emlékeztető fájdalom.
- Picsába... - nyögtem halkan, és reméltem, hogy a sötét tünde még aludt, úrinő ugyanis társaságban nem káromkodik. Szerencsére, vagy szerencsétlenségemre a férfi ezt a pillanatot választotta arra, hogy felébredjen, méghozzá igen látványos módon. Ahogy rám nézett a nagyra tágult piros szemével először ijedten ugrott egyet, minek következtében leesett az ágyról. Mutatványos lett volna? De már amikor ennyit próbáltam felidézni, már attól is kínzó fejfájás lett a jussom, pedig komolyan nevetni szerettem volna a produkcióján.
- Uram Jézus! - suttogta, mire csak megforgattam a szemem és felálltam az ágyról. Egyrészt nem voltam szégyellős, másrészt meg valószínűleg már mindent látott.
Víz. Vizet kellett keresnem, mert a népi csodaszerek nagyrésze csak mendemonda volt, a másnaposság és ezzel a fejfájás ellenszere nem volt más, mint az egyszerű, tiszta víz, csak kellett néhány kancsónyi belőle.
- Kis....kisasszony! Bocsásson meg, de meg tudja mondani, hogy...- kezdte a fiú, mert mostmár láttam, hogy meglehetősen fiatal volt, talán a kamaszkor végén, bár tündeféléknél ezt mindig nehezen tudtam megállapítani.
- Öööö... azt hiszem ez tényleg nem az én napom. - sóhajtott fel. - Hol vagyunk?
- Nem a te napod? Egy ágyban ébredtél velem, és vagy olyan szemtelen, hogy azt mondd ez nem a te napod? - pillantottam rá szórakozottan. Pont olyan vörös szeme volt, mint nekem, és csinos, talán kicsit még kamaszos arca.
Szerencsére találtam egy kancsó vizet a mosdótál mellett és két poharat is, így úgy döntöttem, ha már nem emlékeztem a nevére, legalább leszek annyira kegyes hozzá, hogy töltök neki is. Az egyik pohárból azonnal elkezdtem inni, a másikat felé nyújtottam, majd amikor elfogyott a víz csak akkor válaszoltam.
- Nos, ez talán nagyon kínos de... nem tudom. Az biztos, hogy görbe estének kellett lennie a tegnapinak, ha hajlandó voltam egy ilyen helyen aludni.
Tényleg rosszul éreztem magam, ilyen talán még sosem fordult elő velem, hogy annyira elveszítsem a kontrollt, hogy ne emlékezzek nem csak a tegnap estére, de az egész tegnapi napra. El sem tudtam képzelni, hogy mennyit ittam, noha nem éreztem az alkohol mellé társuló jellegzetes kiszáradást, sem pedig a vele járó kellemetlen szagokat. Most belegondolva a szex utáni felhevült, hormonokkal teli illat sem volt meg a szobában. Csak fa és tisztaság, amennyire egy ilyen helyen lehetett higiéniáról beszélni.
- Szzzzz!- szisszent fel a fiú. Úgy tűnt őt sem kerülte el a másnaposság. Nem lehetett más. - Bocs! - fogta meg a fejét kétoldalról. - Nem akartam udvariatlan lenni, te vagy az egyik legszebb lány, aki láttam....főleg így. - intettem felém. - De, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy kerültem ide és, ha csak nem estem bele a pincébe a püspök boroshordójába és ittam ki is egyben, inni sem ittam.
Püspök?
- Ezek szerint egyikünk sem emlékszik semmire. - tápászkodott fel és vette el a vizet. - Köszönöm!
Le is húzta egy hajtásra, majd öltözködni kezdett. Azt lehet nekem sem ártott volna…
- Mennem kell, gondolom neked is, általában nem túl boldogok a madamok, ha feltartják a lányaikat.
Annyi biztos volt, hogy a fiúnak fogalma sem volt ki vagyok és beszélt itt össze-vissza. Püspök? Madam? Ez a kurafi kurtizánnak nézett? Hirtelen fortyantam fel. Ezt a laza, haverkodós stílust még talán megbocsájtottam volna így, hogy nem emlékezett rám, de ami sok az sok! Letettem a vizespoharat odaléptem hozzá és cseppet sem finomkodva pofonvágtam.
- Prostituáltnak nézel?! - tajtékoztam a dühtől. Ennél jobban még sosem sértettek meg, pedig egyébként a következtetése teljesen jogos volt. De akkor sem tűrtem, hogy bárki ilyet feltételezzen rólam. Mindig gondosan megválogattam, hogy kit engedek be az ágyamba, és ahhoz néhány gyűrött váltó sosem lett volna elég.
- Akkor tisztázzunk valamit. Legyen bármilyen csinos pofid ilyen arcátlanságot nem fogok eltűrni senkitől, akár herceg vagy, akár lovászfiú.
Odaléptem én is a ruháimhoz, és elkezdtem felöltözni, kezdve az egyszerű, merevítők nélküli fűzővel, majd a hosszú szoknyával. Mind fekete volt, tegnap ezek szerint sötét hangulatban lehettem. Majd jött az újabb meglepetés, a ruháim közül prüntyögő hanggal egy apró fej nyomta oda magát a kezemhez.
- Ruby...? - meglepetten emeltem fel az apró sárkányt, aki nagy örömmel mászott fel a nyakamba, majd ügyetlenül lerepült - inkább esett - és odacsámpázott a sötét tündéhez is. - Ennyire nem lehettem hülye... - motyogtam, majd megmasszíroztam a még mindig sajgó homlokom. Rubyra jobban vigyáztam, mint a szemem fényére. Nagyon nehezen adták nekem, komoly feltételek mellett, erre idehoztam egy helyre, amiről azt sem tudtam mi, vagy hogy hol volt. Akár még veszélyes is lehetett, és az idő sem volt kegyes odakint. Féltem mi lesz, ha megfázik, vagy nem tud eleget pihenni, esetleg nem találok neki megfelelő ételt? Meg kellett nyugodnom. És ehhez nem ártott, ha a pofon után megpróbálok zöld ágra vergődni a sötét tündével, aki még mindig fogta az arcát a pofon után.
- Kezdjük előlről. Mi a neved?
- Nagyon... aranyos... - nyögte nagy nehezen, mikor Ruby odament hozzá. Kétségtelenül ő volt a legkedvesebb teremtés egész Veronián, bár idővel biztosan meg kell majd tanítanom, neki, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Belegondolva talán nem mutattam neki a legjobb példát. - Jozef vagyok, Jozef Strandgut novícius. És… nem akartalak… tudod, csak azt hittem... Áhh! - intett végül lemondóan. Szegény. Már majdnem megsajnáltam, hogy ennyire gonosz voltam vele. - És téged? Talán ki kéne mennünk, hátha többet tudunk meg. - javasolta bizonytalanul.
Jozef Strandgut novícius.
Egy novícius.
Felnevettem.
- Megrontottam egy kispapot? Jó ég, ez még tőlem is gonosz. - nevettem tovább. Szegény pára. Felvettem a szoknyámat majd elegánsan pukkedliztem előtte.
- Laetitia von Rotmantel vagyok, Hannes von Rotmantel lánya, hatodik az öröklési rendben.
Reméltem, hogy ettől leesik az álla. Ruby közben ügyetlenül próbált felrepülni a fiú vállára, de addig ameddig felöltöztem hagytam neki. Engem most csak hátráltatott volna, ameddig küzdöttem a fűzőm szalagjaival. Végül beletörődően bólintottam.
- Igen. Az lesz a legjobb. Nem szoktam vállalhatatlanul viselkedni, de mostmár bármi elképzelhető...
- Nem vagyok annyira fiatal, hogy eddig várjak, hogy megrontson valaki. Már voltam nővel! - fortyant fel hirtelen, majd rgt zavarba is jött, hogy ezt mondta.
- Kár. - jegyeztem meg kuncogva, ameddig feldolgozta a maradék információt. Sokkal mókásabb lett volna ez a jelenet, hogyha kiderül, hogy tényleg én rontottam meg.
- Sajnálom... mármint ezt az egészet. - intett körbe ismét.  - Ha az megnyugtat, én sem... gondolhatod. - húzta el a száját. Láttam, hogy elszágyellte magát, és azt hiszem ennyivel meg kellett elégednem. Így bólintottam a bocsánatkérésére, hogy elfogadom, és folytattam az öltözködést. Ez a művelet máskor fél óráig is eltartott, de most gyorsabbnak kellett lennem, amit nem könnyített meg, hogy nem volt segítségem.
- Milyen sárkány ez? Nagyon... barátságos. - nyújtotta vissza nekem, én pedig felültettem Rubyt a szokásos helyére a vállamra. A kissárkány ékszerként tekeredett a nyakam köré én onnan szemlélte tovább a világot nyugodtan pihegve.
- Én kész vagyok, mehetünk. - mondta Jozef.
- Ruby Rose egy neulander-sárákánygyík. - kezdtem bele a maygarázatba. Legalább Jozefnek addig sem kellett unatkoznia, ameddig befejeztem az öltözködést. - Mivel sérülten született, ezért különleges igényei vannak, és mivel vadászni úgysem tud, harcban se lehetne hasznát venni, hagyták,  hogy kezeljem, hátha én ki tudok belőle hozni valamit, amit ők nem. Így viszont, hogy nincs szükség rá, hogy agresszióra neveljék olyan lett, mint egy házi kedvenc. - magyaráztam türelmesen, és némi büszkeséggel a hangomban. Megszerettem azt a kis dögöt. Hogy alátámassza a mondandómat prüntyögő hanggal bújt a simogató kézhez. - Remélem lent adnak normális ennivalót, speciális húsdiétán van, hogy megerősödjön, és legalább megközelítse a normális sárkánygyík méreteket.
Még mindig átkoztam magam, hogy hogyan lehettem olyan ostoba, hogy elhoztam. Ezt nem lett volna szabad.
Megvolt a ruhám, a fűzőm, hozzá az elegáns kabátom, és még a cipőm is, ami nem volt kifejezetten tűsarkú, cserébe a talpa is magasított volt. Nem szerettem, hogy nem csak a legfiatalabb voltam a nővéreim között, de a legalacsonyabb is. Körülnéztem, de nem volt tükör a szobában. Reméltem nem volt elkenődve a sminkem, bár ugye azt sem tudtam, hogy tegnap kifestettem-e magam.
- Mehetünk.
Nem kértem vissza Rubyt, még egy ideig hadd élvezze Jozef társaságát.
- Tökéletesen nézel ki. - jegyezte meg a sötét tünde. Egy pillanatra meglepődtem, majd elégedetten mosolyodtam el. Nem is azért, amit mondott, hanem mert kitalálta, hogy mit akarok, és ez tetszett. Az ujjaimat gyorsan kétszer végighúztam a hajamon, hogy ne legyek annyira kócos. Normális esetben rávágtam volna, hogy természetesen tökéletesen nézek ki, de így, hogy nem a szolgálóim öltöztettek, és még tükröm sem volt, a tökéletes megjelenés igazán erőfeszítést igényelt.
- Köszönöm. - mondtam végül félszegen. A ruháim alatt Ruby után újabb meglepetésre bukkantam. A tőrkardom csak két hete jött meg, nem hittem volna, hogy ezt is magammal hozom. Felvettem, és azzal a kezemben léptem ki Jozef után az ajtón.
- Az biztos, hogy ez valamiféle fogadó lesz. - fürkészem a sorakozó ajtókat. Fél szemmel még láttuk, hogy valaki épp elindult lefelé a lépcsőn.
- Nagyszerű. A kocsmárosnak látnia kellett minket feljönni, és legalább nagyjából tudni, hogy mit csináltunk itt az este. Ami jobban aggaszt, hogy ha te pap vagy, én meg vámpír, akkor a front melyik oldalán vagyunk?
Talán tartanom kellett volna tőle, de ha rám akart volna támadni már megtehette volna. És végülis még csak novícius volt. Bár nem voltam tisztában a papi rangokkal, latinul tudtam. A szó nagyjából újoncot jelentett, így talán még csak tanonc volt. Neki kellemetlenebb volt, hogy lefeküdt velem, mint nekem. Mindezek ellenére nem szerettem volna északon lenni. Veszélyes hely volt az a magamfajtának, és szerettem volna holnap este már a Neulander torony kényelmét élvezni.
- Hát, most, hogy mondod. - bólintotta Jozef feszülten. - Ezt is hozzá csaphassuk a különös éjszakához és a kérdéseinkhez, amire választ kereshetünk a fogadósnál.
Majd nagy levegőt vettünk, és elindultunk lefelé a lépcsőn.

Az arcomon kellemes meleget érzek, ami sehogy sem akar megszűnni, akár fordulok egy kicsikét a másik irányba, akár nem. A homlokomon ráncok jelennek meg, miközben egy nagyot, hosszúra nyújtva sóhajtok.
~ Reggel lenne? ~ tűnődők magamban, miközben a mozgás ellen tiltakozik minden egyes porcikám. Fordulok a másik oldalra, de azzal csupán azt érem el, hogy a tarkómat csiklandozza a napsugár. Nyögés tör fel ajkaim közül, majd egy lemondó sóhaj után nyitom ki szemeim. Álmos szemekkel nézem végig a teljesen egyszerű szobát, ami ráadásul teljesen idegen számomra. Kikerekednek a szemeim, majd egyről a kettőre kikelek az ágyból. Bár ne tettem volna! Rögtön szembetűnik, hogy kevesebb öltözetben vagyok, csupán a hálóingem van rajtam.
~ Mégis, mi történt velem? ~ ácsorgok az ágy mellett, s akármennyire szeretném magam kútfőjéből kideríteni a tegnapi eseményeket, de csupán egy jó erős fejfájással leszek gazdagabb. Hamar leteszek róla, hogy megtudjam, inkább a felszereléseim kezdem el keresni. Hamar megtalálom, mert meglepetésemre minden ki van készítve egy helyre. Lassan odasétálok, miközben fél kezemmel beletúrok a kócos hajamba.
~ Tán a kelleténél jobban kirúgtam volna a hámból? ~ egy darabig mozdulatlan maradok, majd egy legyintéssel lépek tovább ezen apróságon. Mindenem megvan, így végül nem történt semmi baj. Ha pedig attól több volt…jó, inkább ne gondoljak bele. Hozzálátok átöltözni, hogy folytassam a jól megszokott rutinokat, amiket az évek során kialakítottam. Átöltözés után jöhet a reggeli, majd azután a házi gazdától kérek valami tennivalót. Pénz nélkül nem tudnék utazni, s bejárni Veronia vidékeit. Dolgoznom kell, s megélnem a holnapot. Felszerelésem között kezdek el turkálni, s ökörszarúból készült fésűmet előhalászva eligazítom a hajam. Saját magam rendbeszedése után nem marad más, mint elindulni, amit hamar megteszek. Ahogy kilépek a folyósóra, s megpillantom a sok ajtót, akkor megtorpanok egy kisebb időre.
~ Ennyi szobája nem lehet egy gazdának! ~ ezután elnézek az egyik irányba, majd a másikba, s végül megpillantok egy nőt és egy férfit, akik éppenséggel a folyosó végén lefelé indul. Ettől több nekem sem kell, sőt egyenesen utánuk szólok.
- Elnézést! Megvárnának, kérem?! – meggyorsítom a lépteim, hátha beérem őket, mielőtt még eltűnnének szem elől.

~ Te aztán tudod, hogy aranyozd be a napomat!  ~ mormoltam magamban, ahogy az az ostoba kecske beleöklelt az oldalamba, miközben próbáltam egy másikat megfejni. Ezzel a lendülettel a jó kívánságaimat elküldtem Rudolf atyának, aki kiadta ezt a felemelő feladatot. Aztán mielőtt még jól fejbevágtam volna Marist a fejőedénnyel, megállt bennem az ütő, mert a kecske MEGSZÓLALT!
És káromkodott női hangon!
A nagy megrázkódtatás elég volt hozzá, hogy ijedten ugorjak egyet és a következő pillanatban éles fájdalom nyilallt a fejembe, mire kipattantak a szemeim. Aztán tágra is nyíltak, ahogy egy igen csak lengén öltözött lányra néztem fel a földről, ahová estem és egy vadidegen szobában.
- Uram Jézus! - suttogtam, de nem bírtam levenni a szemem a látványról hosszú percig, aztán viszont a földre szegeztem, remélve, hogy nem süllyedek el.
Minden erőmmel azon voltam, hogy felidézzem hogy kerültem ebbe a......helyzetbe, de olyan fejfájást kaptam, hogy inkább letettem róla, mert azt hittem elájulok.
- Kis....kisasszony! Bocsásson meg, de meg tudja mondani, hogy..... - Na jó, ezt elég nehéz lesz megmagyarázni úgy, hogy ne vágjon fejbe.  
Aztán még az is feltűnt, hogy a ruhám a széken van én meg egy szál alsóban vagyok.
- Öööö.......azt hiszem ez tényleg nem az én napom. - sóhajtottam fel. - Hol vagyunk? - vágtam bele elkeseredve, hogy ebből sehogy nem jöhetek ki jól.
Azt azért felfogtam, hogy nem emberrel van dolgom és mivel nem volt sötét (semennyire) a bőre, sőt, olyan fehér volt, mint - na jó nem az a a lepedő, amin épp feküdtünk, - de szóval biztosra vettem, hogy egy vámpír lány volt az, akivel egy ágyban aludtam, vagy.......
- Nem a te napod? Egy ágyban ébredtél velem, és vagy olyan szemtelen, hogy azt mondd ez nem a te napod? - nézett rám felháborodva, de aztán talán látta rajtam, hogy elég meggyötört vagyok, mert ahelyett, hogy a fejemhez vágta volna a pohár vizet, amit az előbb kitöltött, inkább felém kínálta.
- Nos, ez talán nagyon kínos de... nem tudom. Az biztos, hogy görbe estének kellett lennie a tegnapinak, ha hajlandó voltam egy ilyen helyen aludni.
- Szzzzz! - szisszentem fel, ahogy megint megpróbáltam kitalálni, mi történhetett. - Bocs! - fogtam a fejem meg kétoldalról. - Nem akartam udvariatlan lenni, te vagy az egyik legszebb lány, aki láttam....főleg így. - intettem felé. - De, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy kerültem ide és, ha csak nem estem bele a pincébe a püspök boroshordójába és ittam ki is egyben, inni sem ittam. - ingattam meg a fejem. - Ezek szerint egyikünk sem emlékszik semmire. - tápászkodtam fel és vettem el a vizet. - Köszönöm! - húztam le egy hajtásra, majd a ruháimhoz léptem és öltözni kezdtem.
Lehet, hogy ő nem volt szégyenlős, de én nem szívesen mutogattam magam. Talán egy piros lámpás házba jöttem és ö egy örömlány? Már előre melegem lett, hogy mit számolnak ezért fel nekem.
- Mennem kell, gondolom neked is, általában nem túl boldogok a madamok, ha feltartják a lányaikat.
Eszem ágában sem volt megsérteni, teljesen jogosan jutottam szerintem erre a következtetésre, de mikor szinte ellilult a feje és elém lépve akkora pofont kevert le, hogy a felügyelő atya tanulni járhatott volna hozzá, hát rájöttem, hogy talán még sem a megfelelő következtetésre jutottam.
- Prostituáltnak nézel?! - tajtékozott a dühtől. - Akkor tisztázzunk valamit. Legyen bármilyen csinos pofid ilyen arcátlanságot nem fogok eltűrni senkitől, akár herceg vagy, akár lovászfiú.
Égő arcomra - ami most már nem csak a pofontól égett, - szorítottam a kezem és próbáltam valamit kinyögni, hogy meg nem történtté tegyem a szavaimat, de hát sejtettem, hogy ez már lehetetlen, ezért csak kétségbeesve figyeltem, ahogy ő is öltözködni kezdett.
Még mindig a szavakat keresgéltem, amikor a ruhái közül kibújt az a pici sárkány és a vámpírlány felkiáltott.
- Ruby...?
Erre azt is elfelejtettem, amit eddig kitaláltam, csak néztem csodálkozó szemekkel, ahogy először a kis szárnyas lény felmászott a lány nyakába, aztán meg letottyant a földre és felém kacsázott, miközben fura hangokat ejtett ki.
- Ennyire nem lehettem hülye... - kezdte nyomkodni a homlokát a lány, mint aki erősen próbál koncentrálni valamire, aztán, mint aki dűlőre jutott ismét felém fordult.
- Kezdjük elölről. Mi a neved?
- Nagyon....aranyos.... - nyögtem ki végül, talán enyhítve az ellenszenvét vele. - Jozef vagyok, Jozef Strandgut novícius. És ....nem akartalak....tudod, csak azt hittem....... Áhh! - intettem végül lemondóan. - És téged? Talán ki kéne mennünk, hátha többet tudunk meg. - javasoltam bizonytalanul.
- Megrontottam egy kispapot? Jó ég ez még tőlem is gonosz. - kezdett nevetni váratlanul.
Persze szégyelltem magam, hogy az előbb szajhának néztem, de azért voltak határok.....
Sértődötten néztem rá, hogy mit gondol rólam......
- Nem vagyok annyira fiatal, hogy eddig várjak, hogy megrontson valaki. Már voltam nővel! - fortyantam fel, aztán rájöttem, hogy talán nem kéne ezzel dicsekednem egy vadidegen nő előtt.
- Kár. - kuncogott fel alátámasztva a megállapításomat.
Zavarodottan néztem rá.
Ő  közben tovább folytatta az öltözködését, majd egy szabályos pukkedlit mutatott be felém.
Nem voltam benne biztos, hogy nem gúnyosnak szánta, főleg az után, hogy bemutatkozott ő is.
- Laetitia von Rotmantel vagyok, Hannes von Rotmantel lánya, hatodik az öröklési rendben.
Elsápadtam, bár ez nem biztos, hogy látszott.
Egy Rotmantel! Egy Rotmantel lánnyal feküdtem össze és még szajhának is néztem? Azt hiszem enyhén fogalmaztam, hogy rossz napom van. Laetitia közben reagált a javaslatomra is, hogy jobb lenne kint körbenézni. Talán még sem fog megpróbálni megölni az előbbi miatt.
- Igen. Az lesz a legjobb. Nem szoktam vállalhatatlanul viselkedni, de most már bármi elképzelhető...
A kis sárkány nagyon barátságos volt, ellentétben a gazdájával, így segítettem neki felkapaszkodni a vállamra és megsimogattam a fejét.
- Sajnálom.......már mint ezt az egészet. - intettem körbe, mire elfogadóan biccentett.
Még jó, hogy nem volt rajtam a vámpírfoggal díszített nyakláncom, az lett volna a hab a tortán.
- Ha az megnyugtat, én sem....gondolhatod. - húztam el a szám. - Milyen sárkány ez? Nagyon ....barátságos. - kínáltam fel felé a vállamon ücsörgő kis szárnyas gyíkot. - Én kész vagyok, mehetünk.
Hát Laetitia még nem igazán készült el, vagyis készülgetett, de mintha hiányolt volna valamit, vagy valakit?
- Ruby Rose egy neulander-sárákánygyík. Mivel sérülten született, ezért különleges igényei vannak, és mivel vadászni úgysem tud, harcban se lehetne hasznát venni, hagyták hogy kezeljem, hátha én ki tudok belőle hozni valamit, amit ők nem. Így viszont, hogy nincs szükség rá, hogy agresszióra neveljék olyan lett mint egy házi kedvenc.
Olyan ....hmm.....büszkének hangzott a hangja, ahogy magyarázott, miközben a szeme a kis sárkánykán nyugodott. Egy vámpír, aki ragaszkodik egy kisállathoz!
Bár Ruby csak most volt kicsi és ki tudja, hogy a szeretet vagy a tudományos kíváncsiság vezérli a lányt? Egy rotmanteltől sosem lehet tudni.
A sárkányka azonban nem is tagadhatta, hogy imádja a kényeztetést, mert a nyakamat mertem volna tenni rá, hogy.....dorombolt a simogatásra és nem élt a lehetőséggel, hogy visszamásszon Laetitia-hoz.
Őszintén szólva, nehezen képzeltem el vérengző fenevadként, amikor dorombolt a kezem alatt.
- Remélem lent adnak normális ennivalót, speciális húsdiétán van, hogy megerősödjön, és legalább megközelítse a normális sárkánygyík méreteket. Mehetünk.
Ahogy elnéztem az öltözékét és öltözködését, arra már rájöttem, hogy akármi is történt én nem a novícius öltözetemben voltam, hanem a szokásos úti ruhámban. Tehát nem a Katedrálisból jöttem ide. A kutakodás az emlékeimben újabb fejgörcsöt eredményezett, ami majdnem földre küldött, ezért inkább a jelenre koncentráltam.
- Tökéletesen nézel ki. - jegyeztem meg, ahogy mozdulatából levettem, hogy meg szeretné nézni magát. Pár kócos hajszál elvégre nem a világvége. Csodák csodája elmosolyodott.
- Köszönöm.
Én is csak ujjaimmal túrtam kócos hajamba, hogy valamennyire kordában tartsam, leutánozva szinte a mozdulatát.
Kissé meg is nyugodtam, mert ez már kezdett valami normális beszélgetés irányába haladni és, ha még az is kiderül mit csináltunk mi itt együtt........hát az a mai napom fénypontja lenne.
A kezében feltűnő kardok látványa nekem is eszembe juttatta, hogy bizony ez teljesen kiment a fejemből....mármint, hogy ott van ugye a háború és mi tulajdonképpen nem is lehetnénk egy helyen.......
Reménykedtem, hogy én sem jöttem ide fegyvertelenül és csak esetleg a fogadósnál hagytam a zsákomat. Na meg, hogy nem fordítja azokat a pengéket ellenem......
A kis állattal a vállamon gyorsan kinyitottam az ajtót és kiléptem az egyáltalán nem ismerős folyosóra, a levezető lépcsőre nézve.
Egy alak épp akkor tűnt el a fordulóban.
- Az biztos, hogy ez valamiféle fogadó lesz. - fürkésztem a sorakozó ajtókat.
- Nagyszerű. A kocsmárosnak látnia kellett minket feljönni, és legalább nagyjából tudni, hogy mit csináltunk itt az este. Ami jobban aggaszt, hogy ha te pap vagy, én meg vámpír, akkor a front melyik oldalán vagyunk?
- Hát, most, hogy mondod. - bólintottam feszülten. - Ezt is hozzá csaphatjuk a különös éjszakához és a kérdéseinkhez, amire választ kereshetünk a fogadósnál.
Elindultam a lépcsőn lefelé és bíztam benne, hogy nem déli katonák tömegébe fogok besétálni.

Eltartott egy fél percig, mire igazán tudatosult bennem, hogy ébren vagyok. A helyiségben ugyanis szokatlan csend honolt, szemeim nem hangos léptek vagy egy éles felkiáltás hallatán csapódtak fel, még csak a fülemben sem visszhangoztak ilyen hangok. Mert téves lett volna azt állítani, hogy néhány hónap alatt hozzászoktam az efféle zajokhoz. Elviseltem ugyan, de sosem tudtam annyira közömbössé válni irántuk, hogy ne halljam őket viszont az álmaimban, a külső és belső tér disszonanciája külön-külön is zavaró volt, nemhogy együtt, ahogyan azt sokszor lehetőségem volt megtapasztalni. Most azonban magamtól ébredtem fel, és egészen kipihenten, mintha már körülbelül fél nappal ezelőtt vízszintbe helyeztem volna magam. Szóval ezt ki kellett élvezni. A szokatlan fényességnek sem tulajdonítottam egy ideig különösebb jelentőséget, mely a fejem fölül érkezve törhetett utat magának a szobába, azonban álomittas szemeim még nem álltak készen rá, így magamra húztam a takaróm. A mozdulat azonban megpendített bennem egy vészhúrt, és a korábbi tompasággal ellentétben érzékeim egyszeriben kiélesedtek, lerázva magamról az alvás utolsó cseppjét is.
Rendes takaró volt rajtam, ráadásul fehér.  A levegő szokatlanul kellemesnek érződött, legalábbis a barakk áporodott szagához képest ez erőteljes javulás volt. Pillantásom átsuhant az ágyam felett, de a szoba rendezettsége sokkal ijesztőbb volt – bár ez nem volt túl meglepő, hiszen a fekhelyemen kívül egy asztal, azon egy tál és egy pohár, egy szék és egy szekrény töltötte ki a teret -, mert idegensége olyan közvetett módon vágódott az arcomba, hogy egy pillanatra az is megkérdőjeleződött bennem, hogy valóban ébren vagyok-e.
A látványra azonnal magyarázatot akartam találni, szemeimet befelé fordítva kezdtem volna emlékeim között kutakodni, de azok egyszeriben mintha nekiütköztek volna valaminek. Olyan erős fejfájás uralkodott el rajtam, hogy két kezemen kívül, melyeket akkor a fejemhez kaptam, hirtelen minden tagom mozdulatlanná merevedett, az eredeti problémát is feledve. Akkor csillapodni kezdett, majd gyorsan el is múlt, ami viszont azt eredményezte, hogy még értetlenebbül kapkodtam a tekintetem egyik irányból a másikba, majd vissza az ágyra. Még egészen élesen élt bennem a saját fekhelyem képe, ahogy egyik végébe kucorodva igyekeztem magam elálmosítani, de sem a kívülről érkező hangok, sem a következő napi kilátások nem voltak a segítségemre. A parancsnok néhányunkat kisebb csapatokba osztott be, tehát valószínűleg felderítésre szándékozott minket küldeni, habár a terv pontos ismertetését másnap reggelre hagyta. Persze mindenkinek mást jelentett a felkészülés, én mindenesetre a legkisebb késztetést sem éreztem arra, hogy a többséghez hasonlóan kocsmabűzben hemperegjek. Ideges voltam, mint mindig, egy idő múlva azonban a fáradtság győzött…
Hirtelen ismét görcsszerű fájdalom kezdte szorítani a fejem. Az elalvást követően semmire sem emlékeztem, ami különös volt, hiszen kellett, hogy történjen valami az akkori és a mostani helyzetem között, azon kívül, hogy aludtam. Fogalmam sem volt ugyan, hol voltam, de az biztos, hogy korábban még nem jártam itt. Harmadszori próbálkozásom hasonló kudarcba és szenvedésbe fulladt, ami visszafojtotta magyarázatra éhes, és ezért nemcsak kétségbeesett, de egyben dühös lelkiállapotomat. Mikor sikerült kellőképpen lecsillapodnom, taktikát váltva megpróbáltam higgadtabban tekinteni jelenlegi helyzetemre. Felültem az ágyon, végigsimítottam a takarón, majd tekintetemet újra végigfuttattam a helyiség belsején. Fogalmam sem volt hol és kinek a szobájában vagyok. Azt, hogy hogyan kerültem ide, szintén homály borította, vagyis inkább teljes sötétség, és azzal sem áltattam magam, hogy egyedül lennék, ha jelenleg úgy is tűnt, hiszen, ha nem emlékeztem, hogyan kerültem ide, valószínűleg nem is magamtól jöttem.
Túl sokszor ütöttek már ki vagy le, és cipeltek magukkal ide-oda, hogy ne erre kelljen megint gondolnom. De ezúttal ki? Valamelyik idióta katona lett volna? Mit tett velem, hogy még egy pillanatnyi emléket sem bírok felidézni belőle? És miért ide hozott? Nem vagyok megkötözve sem, szóval biztosan bezárták az ajtót.
Megerősítés végett indultam volna az ajtó felé, azonban ahogy lekerült rólam a takaró és felálltam, rögtön meg is torpantam. Egy különös halványbarna hálóruhát viseltem, még életemben nem is láttam. Így azonban még bezárva sem maradhattam, hiszen biztos voltam benne, hogy túl sokáig nem maradok egyedül. Azzal már igyekeztem nem is foglalkozni, hogy korábban már láthatott így valaki, illetve még rosszabb helyzetben is…
Csak keress valami ruhát, vagy bármit, amit annak lehet használni - próbáltam biztonságosabb ösvényre terelni gondolataimat, és nem is kellett sokéig keresnem, a szekrényben megtaláltam őket. Azok már tényleg hozzám tartoztak. Az egyszerű barna nadrág már eléggé kifakult, fölötte ott volt a sötétkék felsőm, és egy hosszú férfikabát is, amelyre szintén ráismertem. Nos, nem lehetettem túl válogatós, örültem, hogy legalább annyim volt.
Miután felöltöztem, ismét az ajtó felé fordultam, és meglepetésemre az ki is nyílt.
Én ezt már nem értem. Akkor biztos az épületet… Ekkor észrevettem, hogy a folyosó, amire a szobám nézett, több ajtót is rejtett az enyém mellett, illetve azzal szemben. Az egyik irányból azonban lépések hallatszódtak, melyek közé mintha beszédhang is vegyült volna. Odafordítottam a fejem, és először nem is a lépcsőt vettem észre, hanem az idegen alakokat, ahogy sorban tűntek el lefelé. Egyikükről rögtön megállapítottam, hogy sötételf, hiszen hajának és arcbőrének színe erősen hasonlított az enyémre, majd az utána következőre néztem, aki nagyon ismerősnek tűnt, és a vele együtt haladó lányt észrevéve rögtön világossá is vált, hogy miért.
Az ajtót gyorsan betettem magam után – inkább csak megszokásból -, majd a többiek után indultam, immár kevésbé érezve kétségbeesettnek a helyzetemet, remélve, hogy talán magyarázatra lelek.
- Mina, Damien! – szólítottam meg őket, mikor elértem a lépcső tetejét, majd én is elindultam lefelé. Azonban mikor megláttam, hogy az előbb észlelteken kívül még mások is jelen vannak, először zavartan néztem rájuk, majd végül megszólaltam. – Üdv!
Őket nem ismertem, így egyelőre semmilyen kérdést nem mertem megkockáztatni, hiszen mégis igen bizarrnak tűnt a helyzetem… Igazából már én is kezdtem elég nevetségesnek érezni.

Fáradtan ébredt. Furcsa volt. Olyan érzése támadt, mintha már régen ébren kellene lennie.  Ráadáasul az a számára ismerős, és megnyugtató közelség is hiányzott, amit Armaros jelenléte jelentett neki. A mélységi valamiért nem beszél vele. Ettől persze azonnal mintha áramütés érte volna felült, és megpróbálta kitalálni hogy mit követett el, hogy a Mestere még a jelenléte érzését is megvonja tőle. Ahogy viszont próbálkozik, a feje iszonyatosan fájni kezd. Meg van győződve róla, hogy soha életében ennyire görcsösen még nem fájt a feje. Annyira, hogy nem is tud másra gondolni, csak erre a fájdalomra.  Rémülten pislog maga elé pár percig, aztán, részben hogy magát megnyugtassa, körbe néz a szobában.  
És nem talál semmi ismerőset az utazóköpenyén és a táskáján kívül. Fogalma sincs hogy került ide, kinek a jóindulata révén, és hogy mikor… Arra emlékszik, hogy nehézkes volt mostanában hogy pénzt keressen, és azt tervezte, hogy a határ másik oldalán próbálkozik. Arra is, hogy Armaros ezt ráhagyta, éppen nem volt olyan feladat, ami erre az oldalra kötötte volna… De hogy merre indult, vagy milyen sikerrel vágott neki az útnak… azt hiába próbálta felidézni, újra csak sajogni kezdett a feje, és az első esetből tanulva inkább máson kezdett gondolkodni. Történetesen azon, hogy mit is kezdjen most, hogy Armarostól sem tud segítséget kérni.
Gyorsan, óvatosan összeszedte a holmiját. Nem tudhatta, hogy nem-e valamiféle ellenséges környékre keveredett, ahol jobb meghúznia magát, úgyhogy nem kockáztatott.
Halkan, ijedt tekintettel lépett ki a szobából, hogy aztán a lehető legnesztelenebb léptekkel menjen végig a folyósón, ahol már kisebb tódulat fogadta. Azonnal meggondolta magát, és vissza is osont volna a szobába, hiszen valamennyiükből áradt a mágia, de mielőtt megtehette volna, felfedezett három ismerős arcot is, amik közül kettőre úgy emlékezett, mint akik segítettek neki, amikor nem tudta hogy hol is van. Úgy döntött tehát, hogy odamegy hozzájuk, és tőlük próbál információt, és segítséget kapni. Odaóvakodik, és finoman hozzáér Mina karjához.
- Bocsá-nat - szólította meg a grófnőt halk, erőtlen és kétségbeesett hangon. - Hol va-gyunk? - kérdezte bűtortalanul. Ez volt a legfontosabb kérdés. Hogy hol van. Csak így derítheti ki merre kellene folytatnia az útját. A többit meg időözben ráér felidézni, ha már nem sajdul bele a feje.

Mindennap. Minden áldott nap eszébe jutottak a romok, a mohával benőtt falak, a fájdalom ujjbütykeiben, ha »Lissel való találkozásukra gondolt. Képtelenné váltak rendes beszédre, eltemetett érzelmeik végleg a föld alá kerültek, s kihűlt tetemmé váltak elméjük sötét zugaiban.  Már nem is igazán volt miről szót váltani. Ami megtörtént, olyan álomszerű köddé vált, mely alvás-ébrenlét között gyenge, homályos fátyolnak tűnt, vagy párának az ablaküvegen. Kivéve, akárhogy próbálta ezt „letörölni”, sose sikerült.
Mikor felébredt, félkómásan halk, távolodó léptekre lett figyelmes. Lassan felült ágyában, hátha az kijózanítja, és rájöhetett minek folytában dőlhetett így ki. Tette erős fejfájásokat eredményezett, hogy inkább visszadőlt. Később újra felkelt, majd kikecmergett dunyhája nyújtotta óvó melegségéből, imbolyogva felegyenesedett. Végignézett magán, mindene megvolt e? Biztosította lelkét, igen, végül egy ideges sóhaj után az ajtó felé vette az irányt.
Mellette rengeteg szoba, előtte lépcső, éppen vonuló idegenek sora. Elveszettként már nem is reménykedett semmiben, üldözöttként se segítségben vala, hogy tán mások tudatában vannak a furcsaságnak. Mert neki valami gyanús, eképp vélekedett, minden előző napi emlékétől fosztva-vesztett lényként ténferegve.
- Ez a dadogás fog az agyamra menni – morogta orra alatt az előtte halkan megszólaló hölgyeményre reagálva, ki láthatóan egy másikhoz intézte szavait. Remélte, nem ő volt a szobatársa, s az ismeretlen kellően figyelmen kívül hagyta már korábban, hogy a későbbiekben egy pillantást se váltsanak! Emígy lehetett csak teljes a lelki békéje… Amennyire egy családjától megszökött, kedvese érzésit sutba dobó-suttyónak megadathat ama lehetőség.

A fogadó meglepően nagy, és meglepően magas. Az emeleti szobák nagy része hátra lett tolva így azokkal egy magasságban, de a bejárathoz közelebb csak a nagycsarnok üres, viking stílusra hajóbordákhoz hasonlóan gerendázott mennyezete fogad titeket. Tekintve, hogy délelőtt felé járhat az idő most szinte kong az ürességtől, ti kilencen adjátok a teljes forgalmat, plusz a fogadós.
- Jó reggelt. Megfelelőnek találták a szobákat? - kérdezi tőletek a pult mögött állva, egyébként egy viszonylag fiatal embernő az, olyan 25 körül lehet, és egészen esztétikus lenne emberszemmel, ha nem hiányozna az egyik füle és nem lenne egy jókora, cikornyás forradásnyom a bal szeme alatt. - Remélem nincs okuk panaszra, a kisasszony elég bőkezű volt a fizetséggel. - biccent Letti felé. - Kérnek valamit enni esetleg?

Egyelőre ennyi, a fő látványosság úgy is ti magatok vagytok. Most is szabad és ajánlott reagálni egymásra, ezen kívül kérdezhettek amit csak szeretnétek a fogadóslánytól, akár el is indulhattok valamerre ha ezt tartjátok megfelelő következő lépésnek. Határidő most is vasárnap, csak a pontosság kedvéért vasárnap éjfél!

Hamarosan többen is csatlakoztak a párosunkhoz, illetve az eltűnőben lévő férfihoz. Két vámpír, még két sötét tünde és két embernő, mintha csak párokban válogattak volna össze minket. Nem volt ismerős senki, ellenben mindenkinek ugyan az a tanácstalanság tükrződött az arcán. Többen egy másik vámpírnő köré gyűltek, úgy tűnt, őt viszont ismerték. Mina és mellette a férfi Damien, ahogyan az egyetlen női sötét tünde megszólította őket. Csupán egyetlen átható pillantással mértem végig mindenkit, elraktározva az apró információkat, amiből talán levonhattam róluk valamilyen következtetést… De egyelőre nem sikerült megállapítanom semmi értelmeset. Az egyik embernőnek hiányzott a fél karja, a másik pedig lassan beszélt és tagoltan, ráadásul ő tűnt a leginkább elveszettnek. Lopva Jozefre pillantottam, hátha meglátom a tekintetében a felismerés szikráját és elárulja ezzel, hogy vannak-e közttük még északi papok. Néhányan köszöntek, mások nem vették a fáradtságot. A második csoporthoz csatlakoztam. Felemeltem a fejem, kihúztam magam - részben azért, mert görnyedve nem lehet a fűzőben levegőt kapni - hátradobtam a hajam, és lesétáltam a lépcsőn.
A fogadó nagyterme tágas volt, még szép is, már amennyire mezei fogadó szép lehetett. Nem voltam még alvilági késdobálóban, de még én is meg tudtam állapítani, hogy ez nem volt az. A pult mögött egy embernő állt, szegény teremtés láthatott már jobb napokat is, legalábbis a hiányzó füle és az arcán lévő forradás alapján keresztülment már néhány dolgon. Mina és Damien - csakhogy gondolatban is gyakoroljam a nevüket - rögtön le is támadták a fogadóst a kérdéseikkel, ameddig lassan megértettem, hogy engem illetett bőketű jelzővel. A bőröm fehérsége már így is vetekedett a porcelánéval, de csak még jobban elsápadt, mikor belegondoltam, hogy talán mindenkinek én fizettem a szobáját. Nem lehetett egy túl drága hely, de akkoris. Költhettem volna mindezt ruhákra. Vagy könyvekre. Vagy hegedűhúrra, pontosan fordított fontossági sorrendben.
- Vizet szeretnénk kérni. Sok vizet. Mellé valami nem túl megterhelő reggelit, magas folyadéktartalommal, vagy ha az nincs, akkor kenyeret némi zöldséggel. Mindenkinek. - adtam le a rendelést, majd végigtekintettem a színes kompánián. Ha már döntöttem a fejük felett, talán tartoztam nekik némi magyarázattal. Vagyis, nem tartoztam magyarázattal senkinek, de ők gondolhatták így, nekem pedig semmi kedvem nem volt vitatkozni. - Legalábbis azoknak, akiknek hasonlóképpen hasogat a fejük, mint nekem. Ezeknek elméletileg segíteniük kell. A sárkányomnak pedig főtt húst szeretnék, lehetőleg csirkemellett, csont nélkül.
Ruby még mindig Jozef vállán ült, és érdeklődve szemlélte a sok idegent maga körül, de végül maradt a kispapnál. Leültem az egyik üres asztalhoz, nagyon vigyázva, hogy véletlenül se dobjam le magam úgy, mint ahogy szívem szerint tettem volna. Keresztbe raktam a térdeim, és vártam a fogadóslány válaszát és a reggelit. Számításaim szerint valaki meg fogja kérdezni mi történt itt tegnap. Jozef, vagy valaki más, de nem én akartam lenni, aki elsőnek bevallja ezt a roppantmód kínos hibát.

Dietrich hamar megnyugodott, mikor többen is lecsámborogtak azon a lépcsőn és látszólag mindenki el volt veszve. Nem egyedül keveredett valami bajba tehát, hanem sok ismeretlennel karöltve töltötte el az éjszakát, habár azt sem zárta ki, hogy voltak közöttük ismerősei, csak ahogyan az estéről megmaradt emlékképek, ők is kiestek neki.
Mindenki beszélt mindenkihez, úgy érezte, hogy csak ő nem ismer senkit. Bár ahogyan végigpislantott az arcokon, az egyik vámpírlány ismerős volt neki. A toronyból rémlett neki, hazulról. Ő volt a Rotmantel, aki ott élt náluk. Szóba még sosem elegyedett vele, de az arcát már látta párszor.
Érezte, hogy kellemetlen a hangulat, ahogyan mindenki próbálta kerülgetni a forró kását, avagy elkerülni azt, hogy kínos helyzetbe keverje magát azzal, hogy a többieknek minden tiszta, csak neki vannak problémák a memóriájával.
Végül egy kisgyerek tette fel a kérdést, erősen dadogva. A Neulander egy hosszú, fájdalmas pillantással nézett végig rajta. Valószínűleg félt, de nem igen érdekelte, hiszen egy ember volt. Utálta őket, akármilyenek is voltak. Kicsi, nagy, férfi, nő, szőke, barna... Kollektíven találta őket bűnösnek Ulrich haláláért és a véleményéből nem engedett egy percre sem. Nem csoda hát, hogy elfogta az undor.
Nem mert senkit megszólítani. Furcsa volt neki ez az érzés, általában ő kezdeményezte a beszélgetéseket, de most egyszerűen nem volt kedve hozzá. Úgy tűnt neki, hogy jól el vannak egymással, hát nem akart belerondítani élvezetükbe.
Csak ekkor tűnt fel neki, hogy megjelent a csapos is. Hogy hogyan és mikor kimaradt neki, de nem érdekelte, mert rendkívűl örült a látványnak. Egy ember nő volt az, akinek az arca annyira el volt torzulva, hogy egyszerűen imádta nézni. A balfüle hiányzott, tele volt hegekkel az arca... Nem is volt kétsége arról, hogy MINDEN embernek így kellene kinézni. Abban is biztos volt, hogyha a kislány nem hagyja abba a dadogást, ő is hasonlóan fogja végezni.
- Elnézést. - szólalt meg megfontolt hangon, mint aki pontosan tudja mit akar és a fogadóshoz lépett. - Elég kínos kérdés, de... Mit csináltunk az este? - mutatott végig az összeverődött társaságon.

Mikor majdnem odaérkezek a pároshoz, akkor rögtön szembetűnik az első különbség köztük és köztem. A ruházat! Mindkettőn minőségi darabot vélek felfedezni, nem olyat, mint ami rajtam van. Ez csupán vászon, de azokéba bele se merek gondolni. Nem lenne időm, mert valamiért, valami folytán élettel telik meg a folyosó.
Négy vámpír, három sötét tünde, egy emberlány aki ismerősnek tűnik nekem, s végezetül pedig én. Lustán pislogok rájuk, abban a reményben, hogy beugrik nekem valami, de csalódnom kell. Egyáltalán semmi sem jut eszembe, s ez egy kicsit aggaszt, s nem tudom, hogy ők miként vélekedhetnek róla. Keserű sóhajtással fogadom el a fennálló helyzetet, s mikor mindenki lefelé igyekszik, akkor én követem a példájukat. Az öltözettel kapcsolatban kissé rosszul érzem magam, de talán idővel elmúlik. Leérkezve egyértelművé válik számomra, hogy valami igazán egyedi fogadóban töltöttem az estém.
~ Fizettem én érte? Volt nálam összegyűjtött pénz ~ alig van időm körbenézni, mert a pult mögül a női hangra leszek figyelmes. Tekintetem rögtön odatalál, mikor rájövök, hogy illedelmetlen voltam a többiekkel szemben. Nálam rangosabbak, így próbálom ezen hibám eszközölni egy hangos köszönéssel.
- Jó reggelt mindenkinek! – azonban a szobás élményemet illeti, mondhatni el lettem kényeztetve, minden szempontból. Könnyedén csúszik ki ajkaim közül a válasz.
- Úgy vélem jól kialudtam magam, így igazából nem lehet rossz. – közben szemem segítségével felfedezem benne a sorstársat a fél fülével, s a forradásnyomával, ami éppenséggel a bal szeme alatt húzódik. Hamarosan megtudom tőle, hogy a vámpírok közül az egyik bőkezű volt. Egyből választ kapok a saját feltett kérdéseimre, szóval nem én voltam, aki a szobát rendezte. Odasétálok a vámpírnőhöz( Letti), majd hálás nézés után szavakkal szintén megköszönöm azt, amit értem tett.
- Köszönöm a szobát, igazán hálás vagyok érte. – tartozok neki ennyivel, de mikor meghallom, hogy mit rendel, akkor szóhoz sem jutok. Egy estét és egy reggelivel leszek adós ennek a nőnek? Kicsoda ő, hogy nem néz le? Jó hangosan sóhajtok egyet, s hitetlenkedek magamban.  Eközben vannak jó páran, akik a pult túloldalán helyezkedő nőt támadják le kérdéseikkel. Furának találom, hogy nem köszönik meg a vámpírnőnek, hogy kényelmes szobában pihenhettek. Szerintem ez lenne a legelső cselekedet, s csak az után kellene felmérni a merről hány méter kérdéskört. Tovább is lépek, s inkább maradok az üldögélő nő társaságában, mint a többiekkel.
- Helyet foglalhatok? Nem tudom, hogy bemutatkoztam-e már, de Gertrud Clattenburg a nevem. A ismerőseimnek és barátaimnak Trudy. – biztosra megyek inkább, s nem alapozok arra, hogy az előző éjszakáról ismernünk kellene egymást.

Hogy egy fogadóba csöppentünk, azt megerősített az a forgalom, ami hirtelen feltűnt a folyosón és a lépcsőn.
Mintha mindenki egyszerre gondolta volna azt, hogy ideje kikukkantani a szobájából
Volt aki ismerősként üdvözölte a másikat és volt aki legalább olyan elveszetten nézett körbe, ahogyan én.
Az előttünk eltűnő férfin kívül, akinek nem láttam a faju hovatartozását, hirtelen még két vámpír két ember és egy sötét tünde nyüzsgött rajtunk, vagyis rajtam és Laetitian kívül.
Nekem senki nem volt ismerős és a sok vámpír jelenléte csak megerősíteni látszott azt is, hogy valahol délen lehetünk, ami igazán rossz hír volt.
Még egyszer megpróbálkoztam a visszaemlékezéssel, de gyorsan letettem róla, amikor villámként járt át a fájdalom. Valami itt nagyon nem stimmelt!
Mindenesetre azért udvariasan biccentettem a minket üdvözlőkre, mert jobb ha nem haragítok egyből magamra senkit és balsejtelmektől gyötörve siettem le a földszinti ivóba, ami a méreteivel egy fővárosi és nem is a legutolsó fogadóval vetekedhetett (bár az is lehet, hogy ott voltunk, nem zárhatok ki semmit), de a pult mögött álló alak eléggé megdöbbentő jelenség volt. Ritkán látni női fogadóst, ilyen viharvertet meg mégúgy sem, bár az biztos, hogy nem kellett szerintem külön kidobó embert foglalkoztatnia.
Kissé hunyorogva pillantok az ablakon beáradó fényre, amiből úgy vélem még magasan jár a nap.
És.....egyáltalán nem volt meglepve, hogy lát minket, sőt azt is pillanatok alatt megtudom, hogy épp Laetitia volt a nagylelkű vendéglátó.
Azonnal felé fordulok, de úgy látom, már amennyire ezt egy vámpíron látni lehet, hogy a szokásosnál is jobban elfehéredik.
~ Úgy látszik ez továbbra is meglepetés neki. ~ konstatálom, miközben a kis sárkánykát továbbra is időnként megsimogatom, mert valamiért beloptam magam a szívébe és továbbra is nálam marad.
Már szóra nyitnám a számat, hogy ha kell elsőnek leplezzem le magam, hogy én itt teljesen tudatlan vagyok, még ha ez nem is valami túl dícséretes rám nézve, de megelőznek.......többen is.
Hallelúja! Most már biztos, hogy valaki vagy valami jól szórakozik velünk.
Kíváncsian várom, hogy milyen választ kapnak, hiszen ő csak többet tud, mint ezek szerint mi, de azért igyekszem a legalább már megismert közegben maradni, így - bár nem ülök le, - azért megállok Laetitia mellett, aki - gondolván a későbbiekre is - további nagylelkűségről tesz tanúbizonyságot - vámpírtól azért elég ritka, - és még egy reggelire is meghív minket.
- Nekem speciel hasogat, ha megpróbálom kideríteni, hogy mit keresek itt. - vallottam be némileg zavartan, de jobban láttam ha tiszta vizet öntünk a pohárba.
Az egyik emberlány, akiről hamarosan kiderül, hogy Gertrud-nak hívják, hamarosan már Laetita asztalánál ül és megköszöni az ellátást. Jól megnézem magamnak, de nem, még csak halványan sem ismerős.
- Üdv! - nem mondom, hogy Trudy, mert hiszen lehet, hogy inkább vagyok az ellensége, mint a barátja, ha délt szolgálja. - Én Jozef vagyok ~ és nem fogom hangoztatni, hogy nivícius, az biztos, ~ és én is kíváncsi vagyok, hogy mi történt velünk - intek a kérdést feltevő, a pultál álldogáló vámpír férfi felé, - és, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Úgy látom nem vagyok egyedül ezzel a kérdéssel. - nézek végig a csapaton megerősítésként. - Bocs, de nem vagyok az az italozós, bulizós, akinek pár nap kiesik csak úgy, szóval úgy érzem, más lappang itt a háttérben. - ismerem el tudatlanságomat, lesz, ami lesz.
- Talán kaphatunk magától némi magyarázatot? - fürkészem a csúnyácska fogadósnőt.

Utánam is még érkeztek ketten, látszólag egymástól függetlenül, habár végignézve rajtuk inkább az ellenkezőjén lepődtem volna meg. Egyikük egy férfi volt, kinek sápadt bőre arra engedett következtetni, hogy egy újabb vámpírral bővült a társaság, a másik idegen pedig egy félénk emberlány benyomását keltette, aki igen különös, szaggatott módon ejtette ki a szavakat, de ezt betudtam annak a kezdeti zavarnak, amelyet, úgy tűnt, nemcsak én éreztem.
Miután mindenki leért, ismét a korábban érkezők felé fordultam, és akkor lettem figyelmes a pult mögött álldogáló nőre is, aki kétségkívül a fogadós lehetett, habár nem éppen ez volt az első gondolatom. Egyik oldalon ugyanis hiányzott a füle, emellett az arca egy részét is egy kellemetlen emlékről árulkodó sebhely borította. Háborúban voltunk, és minél tovább húzódott, annál kevesebben mondhatták el magukról, hogy szerencsésen megúszták. Mindenkin vagy mindenkiben nyomot hagyott, és valószínűleg ő is áldozatául esett. De legalább életben volt.
A fogadós tekintetét követve próbáltam beazonosítani a személyt, akire utalhatott, ami nem volt egy nehéz feladat. Ekkor azonban újra Mina és Damien hangját hallottam meg magam mellől, ahogy tőlük nem túl szokatlanul egymás szavába vágva tették fel kérdésüket. Habár az ő szavaikból is kiéreztem a zavart, nem voltam benne biztos, hogy ők nem tudnak esetleg többet nálam. Én ugyanis semmire nem emlékeztem, szóval ennél kevesebb fogalma a helyzetről már senkinek sem lehetett.
Hirtelen ismét a vámpírnő irányába fordítottam a fejem. Korábban a számomra ismeretlenek soraiba emelve, nem szenteltem neki túl sok figyelmet (meg hát senki nem bámul meg csak úgy mást társaságban), habár mindenképpen érdemes volt arra, hiszen meglepő határozottságot sugárzott. Ezek szerint ő tudhatott valamit, és vagy én értelmeztem rosszul előbbi megdöbbent arckifejezését, vagy másnak kellett volna tulajdonítanom. Lehet, hogy csak azt nem akarta, hogy a nő elárulja, ki fizette a szállásunkat, amelyet mellesleg én, és legalább még néhányan biztosan nem kértünk (habár a zöldszemű lány igen természetesen beszélt minderről). És ez azért elég gyanússá tette, azonban nem lehetett egy szavunk sem, miután ilyen rendelést leadott.
A fiúra néztem, aki közelebb lépett a pulthoz. Az ő zavartságával már nem volt nehéz azonosulnom, és csak félig tudatosan, de én is melléje léptem, mintha egyébként nem hallottam volna a várva várt választ.
- Együtt jöttünk? – Mert magamtól ide a lábamat sem tettem volna be, bár egészen kellemes hangulatú volt az épület. Azt leszámítva, hogy senki nem tartózkodott itt rajtunk kívül. Nagyon csapdaszagú volt a helyzet, bár már önmagában az is elég okot adott, hogy óvatos legyek, hogy nem emlékeztem semmire. És hiába látszott még néhány személyen, hogy hasonló cipőben járnak, ahhoz túl sokan voltunk, hogy mindenkit így kezeljek, illetve itt volt még a rejtélyes fizetés is.
A fogadós minket hallva valószínűleg vagy őrültnek nézett minket, vagy pontosan tisztában volt mindennel. Akár neki is köszönhettem az emlékezetkiesést, a sérült álarc könnyen rejthetett rossz szándékot. De igazából bárkit gyanúsíthattam volna. Egyszerűbb volt, mint azt feltételezni, hogy más sem tud többet nálam, azzal a lehetőséggel nem is akartam számolni.
- Kevesen ismerhetik ezt a helyet – ejtettem ki mintegy mellékesen.
Oldalra pillantva láttam, hogy már többen is csatlakoztak az egyik asztalnál ülő vámpírlányhoz (vagy inkább már nőhöz), de én addig nem akartam innen mozdulni, míg valami támpontot nem kaptam, valamit, ami tisztábbá tehette ködös emlékeim.

Leérve fogalma se volt,elhányja magát a fogadósleánytól, vagy hogy egyáltalán megtöltötte -e bármi is a gyomrát? Nagyon késznek érezte magát az egész helyzettől, de ha már ilyen fura helyre keveredett, s a jelek szerint meghívták, csak nem állhatott neki kifogásolni a helyzetet.
- Kínos beismernem, ám a hasogató fej érzésében csakugyan osztozom – sóhajtott fel halkan a sötéthajú nőhöz közelebb tartózkodva. Tulajdonképp fogalma se volt, kifejezetten neki szánta eme sorokat? Esetleg csak pontot akart tenni az ügy végére? Nem tudta minek higgyen, a fenébe is!
Összezárva egy csapat csürhével! A többség vámpírnak tűnt. Ha felismernek esetleg, netán megpróbálnak visszarángatni a szüleimhez, tőrt rántok! Bár a paranoiás szerepét felvenni balszerencse lenne. Most biztos, fontosabb az, miért kerültem ide, mint a múltammal foglalatoskodni…
Morgott magában pár pillanatig. Végül mély levegőket véve, s nagy nehézséggel leszállt a szürke ködbe nyargaló hátasról, új irányokat vett gondolataiból kijózanodva. Bármiféle udvarias köszönést mellőzve csendben figyelt, elfoglalt egy még szabad helyet, az ételre várva.
- Ismeri egyáltalán bárki ezt a helyet? - nevetett fel keserűen az ezüstös sörényű, elfnek tetsző teremtmény szavaira – Mármint, nem azért, de nem tűnik túl hírhedtnek.
Azzal a fogadóslányra tekintett, ezeket neki szegezte, válaszokat akarván. Ámbár a többiek már csakugyan jókat kérdeztek, számára nem akadt plusz hozzátenni való. Viszont fejében motoszkált ama érdekesen – idegesítően – dadogó hölgyemény. Eltervezte, ha tudja, még megkörnyékezi, elvégre… öhm… kínos -e vagy sem, mindenki maga döntse el, de szerinte szobatársak voltak.

Nem tudta, hogy örüljön neki, hogy kiderült, nem ő az egyetlen a problémával, hogy fogalma sincs merre van, vagy jobban kétségbe essen, mert így támpontot sem kapott, hogy megtudja merre kellene indulnia.
De túl sok időt és figyelmet nem is szentelhet ennek a kérdésnek, mert közben a fogadós lány is előkerült üdvözölni őket.
A kérdéstől rögtön zavarba jött… Az első benyomása az volt a szobáról, hogy ez sem rosszabb, mint más épület, ahol meg szokott szállni, de tulajdonképpen egyáltalán nem emlékszik rá, hogy milyen is volt az éjszaka, sőt, most, hogy megint ezen gondolkodik, a feje is megint fájni kezdett.
Végül arra a nőre pillant kérdőn, aki ezekszerint a vendéglátója. Sok kérdés fordul meg a fejében, de a legfontosabb, és legerőteljesebb, hogy Miért? Nem buta lány, megtanulta már, hogy általában teljesen figyelmen kívül hagyják, amit boldogan ki is használt, hogy a lehető legkevesebb feltűnéssel utazzon át városokon, és falvakon. Nem kell túl sok ész, hogy tudja, két oka lehet, ha valaki meghívta: Az első, hogy Armaros tőle azt kérte, hogy a nő közelébe keveredjen valahogy, és összebarátkozzon vele. A másik, hogy éppen ez a nő volt az, aki a segítségére sietett. Mindkét esetben hálával tartozik neki, és ezt ki is kellene valahogy fejeznie. Gyorsan ellenőrizte a holmiját, hátha talál valamit amelyik elárulja melyik a megoldás. És megállapította, hogy az utóbbi furcsa lenne, hiszen neki éppenséggel lenne elég pénze, hogy, ha nem is pont itt, hanem valahol máshol, szállást találjon.
A többi vendég közben felteszi a fogadóslánynak a kérdéseket, amiket ő is akarna… nagyjából, úgyhogy nem túl feltűnően, de hegyezi a fülét, hogy ő is összeszedhesse a fontos tudnivalókat.

A nemesnek tűnő kisasszonyra, aki a vendéglátójuk, meglepetten pislog. A víz segítene a fejfájáson? A gyomra korgása mindenesetre figyelmezteti, hogy nem lenne okos, ha nem élne a felajánlással, úgyhogy csendben, a hölgy felé hálásan biccentve leül egy félreeső székre, ahonnan azért hallja mit beszélnek. Várva, hogy kapnak-e enni, megakad a szeme a félkarú lányon. Ismerős neki, bár még ne tudja honnan. A neve hallatán valamiért a bál jut eszébe.
A többiek közül Wilhelminát és Damient leszámítva senki nem ismerős neki. Bár az egyik férfit látva elbizonytalanodik. Egyedül volt ő abban a szobában, ahol felébredt? És miért bizonytalanítja el a férfi látványa? Az biztos, hogy nem csak egy ágy állt benne, de hogy a másik ágyban feküdt-e valaki… Abban elbizonytalanodott. Hiába, ismerős biztos nem volt, és leginkább olyasmit keresett, ami támpontot jelenthet, hogy feloldja a homályt, ami az este és az idekerülése körülményeit fedi.
A rejtélyek sorát pedig szaporítja, hogy vajon Armaros miért nem lép vele kapcsolatba. Mindenesetre feszülten figyel arra is, hogy azt a megnyugtató közelséget érzi-e, vagy továbbra sem.

A fogadóslány engedékenyen mosolyodik el és eltűnik egy pár percre, hogy aztán a karjain egyensúlyozva elkezdjen lepakolni elétek egy kenyérből, szőlőből és sajtból álló reggelit, meg hozzá egy-egy kancsó vizet minden asztalhoz. Letti sárkánygyíkja elé egy facsészében kockára vágott húst tesz le, ami ugyan nem csirke de főtt.
- Elnézést, sajnos baromfi régen volt már itt, csak báránnyal szolgálhatok. - szabadkozik, aztán visszasétál a pult mögé. - Sajnos azonban azt kell mondjam a fejfájásukon nem fog segíteni a víz, ugyanis nem másodnapos betegek. A falu, ahol vagyunk a Friedrichsein nevet viseli, a fogadót pedig Szomjas Bakának hívják én pedig Brynelda vagyok, apám halála óta a hely tulajdonosa. A főváros nem tudom pontosan milyen messze van, de a katonák szavaiból úgy vettem ki a frontvonal egy napnyi lovaglásra van észak felé. Önök tegnap érkeztek, külön-külön a nap változatos szakaszában. - magyarázza, igyekezve észben tartani mindenki kérdését. - Akkor is meglepődtek azon, hogy önökön kívül miért nincs senki a fogadóban, én pedig elmeséltem azt, amit most is el fogok. Az emberek azt hiszik ez a hely meg van átkozva. - mosolyodik el szomorúan. - Hogy mindenki, aki itt alszik elfelejti az előző napját, nyomtalanul és visszakövethetetlenül. Önök közül többen nem hitték el, hogy ilyen létezik vagy csak nem volt sok választásuk a szállás tekintetében, ezt nem tudhatom. A kisasszonyokat... - biccent Letti és Suzy felé. - ... csak érdekelte a jelenség, azt nem mondták meg, hogy pontosan miért. Az uraság... - néz itt Jozefre. - ...pedig segíteni szeretett volna. A faluban is kutakodtak, de végérvényesen estére újfent itt kötöttek ki és úgy döntöttek itt töltik az éjszakát. Nem volt szívem ilyen segítséget elutasítani, így egyetlen szoba árát számoltam fel mindannyiuknak. A kisasszony félreérthette, így végül ő lett aki kifizette a szállást, némi kényelmi díjjal megtoldva, hogy mindenképp gondoskodjak a nyugalmukról és ma reggel a szolgálatukra álljak. Ezt meg is teszem, tehát kérdezzenek nyugodtan, amire tudok válaszolok.
Suzy eközben ismerős nevetést hall a fejében, ahogy mestere jól szórakozik a történeten.
~ Érdekes, nemde? Meg sem kell kérdezned, hogy tudom-e mi van itt. Természetesen tudom. De ha elmondanám, azzal megfosztanám magam egy pompás előadástól! Lássuk mennyit tanultál amióta a szolgálatomban vagy, Suzy. Nyűgözz le!

Úgy látszott, hogy másoknak nem voltak averzióik azzal kapcsolatban, hogy bevallják, nem emlékeztek semmire. Helyes. Így legalább nekem nem kellett, noha innentől kezdve már egyértelmű volt, hogy mindannyian ugyanattól a… valamitől szenvedtünk.
A Gertrudként bemutatkozó nőnek bólintottam, hogy felőlem leülhet. Általában nem osztoztam az asztalomon közrendűekel, de jelenleg, ahogy a mondás szólt mind egy csónakban eveztünk. Volt ennél jóval nagyobb problémánk is.
A fogadósnő külseje ellenére meglepően kedves és segítőkész volt. Az emberekből máskor sokkal nehezebb egyértelmű információkat kihúzni, de Brynelda annyira örülhetett, hogy végre voltak vendégei, hogy már nem fáradozott azzal, hogy visszatartson bármit, inkább próbált megfelelni az igényeinknek. Ez még jól jöhetett. Hamar kiderült, hogy délen voltunk, ez pedig újabb jó hír volt. Tekintetem Jozefre siklott… Ha mi délen voltunk, ő pedig a Veroniai Kegyelmes Isten Egyházának novíciusa, akkor a sötét tünde fiú bizony a határ rossz oldalán volt, ami azt jelentette, hogy potenciális északi kém. Egyelőre megtartottam magamnak ezt az információt későbbre. Brynelda történet mellé pedig kihozta a reggelit is.
- Ruby! - szóltam rá a sárkányra és kinyújtottam felé a kezemet. Az Jozef válláról átszállt hozzám, majd a másik kezemmel lecsippentettem egy húsdarabot és odanyújtottam neki. Ruby Rose egy ideig szagolgatta a húst, majd tüntetően lemászott kezemről. Úgy tűnt a bárány nem volt a kedvence. - Kicsim, most nincs időnk ilyesmire. - megettem a húsdarabot. Sima főtt hús volt, mindenféle fűszer nélkül, tehát rettenetes volt, de úgy tettem mintha nagyon ízlene, majd újrapróbáltam. Így szerencsére már el tudtam érni, hogy a sárkány lassan csipegetni kezdjen, én pedig egy szőlőt vettem magam elég. Csupán pár szemet ettem meg, lassan és elegánsan csipegetve, közben pedig gondolkoztam.
Tehát átkozott. Magamat ismerve elhittem, hogy érdekelt a dolog, és kérdezősködtem, ahogyan azt is, hogy végül magas ívben tettem a fenyegetésre, és itt töltöttem az éjszakát. Egy valami viszont nem stimmelt.
- Kizártnak tartom, hogy egyedül jöttem volna ide. Hol vannak a testőreim? A hintóm? Vagy ha egyik sem, nem volt velem egy magas, szőke vámpírnő?
Azt ugyanis még el tudtam képzelni, hogy Aurával érkeztem ide a saját személyzetem helyett, ám sehol sem láttam a Neulander nőt. Bár tudott magára vigyázni, jobban, mint én, azért reméltem, hogy nem történt baja. Megettem még egy szem szőlőt, majd kivettem a kandallóból egy darab szenet, és a legközelebbi üres falfelülethez vonultam.
- Foglaljuk össze. Van egy átkunk, ami kitörli az előző nap emlékeit. A kérdés, hogy ki képes ilyen varázslatra. A Nachtrabenek kézenfogható válasz lennének. - felírtam a falra a szénnel a Nachtraben szót. - Nem zárhatunk ki bizonyos erős démonokat sem, egyszer olvastam, hogy bizonyos tudásdémonok képesek ellopni akár a vámpírok varázslatait is. - a Nachtraben szó alá felírtam a „démonok” szót is. Elgondolkozva néztem a fehér falat. Majd felsóhajtottam. A diagnózisnál minden lehetőséget figyelembe kellett venni. - A harmadik lehetőség, hogy van alattunk egy mélységi. Ki kell zárni, de ha mégis bebizonyosodik, akkor evakuálni kell a falut, meg idehívni fél Hellenburgot. - felírtam a „mélységi” szót is a falra. Hátrébb léptem, és kicsit dobáltam a szenet a kezemben.
- Egy napunk van, hogy megoldjuk egy ügyet, különben holnapra mindenki elfelejt megint mindenkit. Aki úgy dönt, hogy marad, az írja fel ide a monogrammját, nevét, és mielőtt esetleg lefeküdne, de akár menet közben is mindent, amit megtudott. Közös jegyzetfüzet.
Kicsit odébb ennek megfelelően felvéstem az L. v. R. betűket.
- Én Laetitia von Rotmantel vagyok, Hannes von Rotmantel családfő hatodik lánya. Brynelda, megmondaná hozzávetőlegesen mióta áll fent ez az állapot? Illetve nem tudja mit tudtunk meg a faluban, hova mentünk? Helyi legendák esetleg?
A falra közben felírtam még néhány kérdést, amikre végső soron választ kellett találnunk. A lehetséges gyanusítottak alá még olyaírtam hogy: „Miért?”, „Hogyan?”, „Hogyan lehet megszüntetni az állapotot?”
Csakhogy senki se felejthesse el.
- Remélem azt nem kell elmondanom, hogy aki letörli a falról ezt, azt szárazra szívom.

A nő a pult mögött úgy mosolyog, mintha sejtette volna, hogy így el fogjuk árasztani a kérdéseinkkel. Azokkal, amikből nyilvánvalóan kitűnik, hogy bizony itt mindenki egy cipőben sántikál: senki nem emlékszik, hogyan került ide.
És ez nem jó hír! mert ez csak egyet jelenthet......
Gondolom a reggeli is már előkészítve várt minket, mert mire az utolsó megjegyzések is elhalltak és a teljes figyelem a fogadóslány felé fordul, ő már közben az ételt és a Laetitia által hőn áhított vizet pakolja le elénk. Ja és Rubynak sem felejtette el a húst, ez sem lehet véletlen.....
Mindezek után nagyon nem lep meg, hogy a fejfájásom nem egy tivornya maradéka, amit eleve ki is zártam, hacsak nem ment volna el teljesen az eszem. Viszont eléggé rosszul érint és kissé bele is sápadok amikor kiderül, hogy hol vagyunk. Egyáltalán, hogyan jutottam el idáig?
Lopva, míg a többiek a nőt hallgatják körbenézek, de úgy érzem senki nem nézett rám gyanakodva, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bárki is tudná, hogy melyik oldalon állok, kivéve.......igen, egyedül a vámpírlány rám nehezedő pillantásával találkozom.
Összeszorul egy pillanatra a tokom és várom, hogy mikor mutat rám és közli, hogy: itt egy északi kém....vagy valami hasonló. De nem szól.
Nem tudom, hogy ez most mit jelent, de félek, hogy semmi jót, hiszen a meggondolatlan kitárulkozásom odafenn a szobában, most a kezébe adott ellenem egy fegyvert.
Na, de ezen kívül is volt elég bajom és mivel a többieknél is ez a helyzet, talán et most elsőbbséget élvez.
Szóval egy átok! Ez az oka mindenki rövidtávú emlékezetkiesésének. És mind a kíváncsiságunknak vagy a gőgősségünk bűnének, hogy majd megoldjuk azt, ami eddig senkinek nem sikerült, köszönhetjük mostani állapotunkat.
Ez utóbbi lettem volna én. Miért nem tudok soha hátat fordítani egy ilyen helyzetnek?
Magamat ostorozva sóhajtottam egy nehezet és egyelőre hallgattam amikor Brynelda felajánlotta, hogy válaszol a további kérdésekre, mert mit lehetett ehhez hozzáfűzni.
Kedvetlenül nézegettem az ételt, bár a gyomrom erősen követelőzni kezdett.
Megrezzentem, ahogy a kis sárkány, engedelmeskedve Laetitia hívásának, átszállt hozzá és mintha csak úgy érzett volna mint én, ő sem nagyon akart enni.
A Rotmantel lány nagyon elgondolkozott, de aztán megrázta a fejét és felvette azt a modorát, amivel kinyilvánította, hogy nem vagyunk vele egy rangban, de minden esetre amit mondott elgondolkoztató volt, mert logikusan hangzott. Ő aztán tényleg nem mászkált volna egyedül......és főleg nem gyalog.
Nem csodálkoztam, hogy azonnal átvette a kezdeményezést, eddig sem tűnt túl visszahúzódónak, de legalább volt, aki azonnal a problémán dolgozott. Én nem nagyon akartam felhívni magamra a figyelmet, addig jó nekem, míg beleolvadok a tömegbe.
Minden egyes felírt információnál önkéntelenül is bólintottam, hiszen jól átfogta azt, amit eddig megtudtunk és ami az ismereteink közé tartozott.
Szerintem, amikor a mélységit is belefoglalta a listába, nem én voltam az egyetlen, akinek megakadt a lélegzete. Egy vámpír vagy egy démon mágia ellen is lehet ellenszert találni, de egy bukott angyal?
Egyébként meg szerintem a fogadósnőnek az volt a legkisebb gondja, hogy Laetitia összefirkálta a falát, főleg, ha úgy hozza a sors, hogy megtaláljuk az átok okát. És ráadásul szembeötlő volt, ha bekövetkezne a legrosszabb és ismét előlről kezdhetnénk holnap ezt az egészet.
Beleborzongtam, hogy talán hosszú időre megrekedhetek itt, sosem emlékezve az előző napra.......
Nem! Ki kell találnunk, hogy mi ez és, hogyan szüntethetjük meg.
Az agyam egyfolytában járt, hogy valamire jussak. Az együtt érkező másik vámpírlány és az őt kísérő fajtársam fejtegetései is érdekesek voltak. Az meglepő volt, hogy kiderült egy grófról és egy grófnőről van szó, elég fura egy páros, de hát az élet hoz ennél furábbat is, itt az élő példa.
- Talán csak késztetést érzünk majd, hogy lefeküdjünk. Erős mágia kell hozzá, hogy ilyen különböző fajok képviselőire egyformán hasson, így ez is kitelhet tőle. - szólalok meg halkan, reagálva az előttem szólóhoz, mert soha nem tudom befogni. - És ha megtaláljuk, hogy mi volt az, ami megváltozott, amikor ez az átok kialakult, talán az is meglesz kinek állt ez érdekében. Hiszen, ha jól értettem egyik nap még minden rendben volt, aztán egyszer csak megjelent ez az "átok".
És ha már kinyitottam a szám, nem háríthattam el, hogy csatlakozzam Laetitiához, így felálltam és a falhoz sétálva elkértem a szenet.
Felírtam a monogrammom: J.S.
- A nevem Jozef Strangut, .....vándor íródeák vagyok. - hasaltam egy hihető hazugságot és megálltam, hogy ne vessek keresztet miatt.
A "Miért" alá pedig odaírtam: Bosszú? Sérelem?
- Ezek gyakran kiváltó okok. - adtam vissza a szenet és húztam vissza a helyemre, átadva a terepet a többieknek.

(Utólagos engedéllyel, számolva az esetleges csökkentett juttatással, de belépnék a küldetésbe.)

Annak idején, amikor olyan korba léptem, gyakran tréfáltak meg a falubeli társaim azzal, hogy a kelleténél több bort töltöttek a vízhez nevelő atyám istentiszteleti klénódiumából, és mivel tetemes mennyiségű alkohol sem kell ahhoz, hogy berúgjak, így hát nem volt annyira ismeretlen az érzés sem számomra, ami az ismeretlen tető alatt ért egy, már enyhülő téli reggelen. A nap sugarai kellemetlenül tűztek a szemembe, és kellett néhány pillanat, hogy a fajtámra oly' kellemetlen ragyogásból kimenekítsem magam egy sebes felkeléssel fekhelyemről.
Ekkor kezdett egyre gyanúsabban idegen lenni a szoba, és valahogy az eddig csak búvó patakként lappangó fejfájásom elementális erővel lökött vissza a fényes fekhelyemre, amikor megpróbáltam visszahívni a tegnap eseményeit. Nem voltam nagy szakértője az orvostudománynak, de azonnal, amit az agyvelőmet vasmarokkal szorító görcs engedte, le tudtam vonni a következtetést, hogy ez nem természetes jelenség lehet, összevetve minden korábbi tapasztalatommal a macskajajjal kapcsolatban. Ha Laetitia kisasszonnyal összevethetném a tapasztalataim, nyilván teljesebb képet kaphattam volna a dologról.
Ekkor jött elő az első emlékfoszlány, ahol még a Neulander torony kényelmében beszélgetek társnőmmel egy pohár vörösbor mellett következő utamról, de hogy hová, arra valahogy sehogyan sem tudtam visszaemlékezni. Az is felsejlett, hogy szándékát fejezte ki arra, hogy velem tartson, így hát aggódva néztem körül, nem-e fekszik valahol ő is a szobában.
Míg a kisasszonyt nem, addig a falra szegelt útipalást-akasztón békésen pihenő Zephyrt szerencsére megtaláltam. Aztán gyorsan végigmotoztam saját magam, és megállapítottam, hogy sérülést nem szenvedtem el, és az utazásaimnak megfelelő mennyiségű pénz is a birtokomban van. Azonnal szalonképes állapotba is szedtem magam, felöveztem derekam anyám kardjával, vállamra állítottam a félig még álmosan billegő Zephyrt, majd elhatároztam, hogy leggyorsabb úton - hiszen a berendezésből tapasztalt vándorként le is szűrtem, hogy ez egy fogadó szeretne lenni - a háziasszonytól magától gyűjtök információkat. Ahogyan azonban megindultam át egy közepesen hosszú folyosón a kis lépcsőforduló felé, megtorpantam, ugyanis beszélgetés ütötte meg a fülemet. Többen is úgy tűnik hasonló balszerencsébe keveredtek, mint jómagam, de azért óvatosságból először csak kikémleltem a sarokból, hogy még is nekem legyen előbb információm a recepció körüli gyülekezésről.
Legelső örömömre megpillantottam Laetita kisasszonyt, látszólag sértetlenül. Rögtön aztán szomorúságomra egy másik illetőt is a Neulander toronyból, valami selymes képű nemest, akit szerencsére ezidáig csak látásból ismertem, Dietrich néven. Volt még ott két másik vámpír is, alulvértezettségük alapján szintén az arisztokrácia soraiból, jó eséllyel valamelyik szofisztikáltabb dinasztiából. Egy alacsonyabb és egy nyurgább emberleány is a fogadósnő körül téblábolt, míg hasonló felosztásban egy-egy nebelwaldi tünde férfi is. A háziasszony gyorsan megterített a vendégeknek, közben pedig mesélt, méghozzá egy egészen elképesztő történetet a fogadó elátkozottságáról. Ez megbizonyosíthatott legalább afelől, hogy jól sejtettem a mágia behatását az esetben.
Társnőm gyakorlottan a kezébe vette az irányítást - nyilván a nemesi nívó teszi - és azonnal tönkre is tette a fogadó egyik fehérre meszelt falát jegyzeteléssel. Felvetései, amennyire jártas vagyok a mágiában, abszolút megállták a helyüket. Annyit leszámítva talán, hogy a lent lévő ismeretlen vámpírok közül az egyik nyomban Laetitia kisasszonyt követve be is mutatta magát Nachtrabenként. Legalább a saját fajtájával talán máshogy bánik a vámpír - gondoltam teljesen megcáfolva eddigi tapasztalataimat a vak bizalomra hajolva, bár inkább csak szerettem volna szűkíteni a kört.
A Jozef nevezetű sötét tünde felvetései sem voltak rosszak, a gerjesztő ok gyakran mutathat a következményre, vagy épp a módusra. Magam is összeszedtem a gondolataim, és kiegyenesedve, határozottan léptem a vendégek közé, minthogy nem volt értelme tovább rejtőzködnöm. Velük együtt voltam ebben az ügyben, így sebesen kooperációra kellett lépnem.
- Ne zárjuk ki annak a lehetőségét, hogy valaki szándékosan mérgezi a vizet vagy ételt, netán az áert a fogadóban valami olyannal az este alatt, amitől felejtünk reggel. - Gyorsan szeltem át a termet, és közben Zephyr átlebbent Laetitia kisasszony sárkánygyíkjának élelméből csenni egy keveset. Felvettem magam is egy darab szenet, és felírtam a "Kemikália" szót a falra. - Ennek oka a végtelen mennyiségű kísérleti alany, természetesen. Több, kevésbé etikus Rotmantelből, esetleg nekromantából kitelik az ilyen. - Mondtam, felkarcolva a "kísérlet" szót, majd végül mellkasomhoz emeltem utazó kalapom, és az íródeák neve alá magam is odaírtam az "A. v. N." betűket, és meghajoltam legújabb kompániám előtt.
- Aura von Neulander vagyok, Laetitia kisasszony utazótársa, jelenleg sorstársuk. - Bemutatkozás után pedig odafordultam társamhoz. - Nem esett baja?
Legvégül pedig a fogadósleányhoz intéztem néhány kérdést, hiszen mégis csak ő volt legmegbízhatóbb hírforrásunk.
- Noha rendkívül szép a fogadó, de ha már átok ül rajta, esetleg nem lenne jobb egy újat keríteni? Bizonyára nem jövedelmező az, hogy ilyen notórius legendák kerengenek róla szerte a vidéken, bár ha ilyen csinos a fogadós, talán nem jelent ez akkora gondot. Illetve, ha kérhetem, megmondaná kegyed, hogy hogyan tartja meg az emlékeit? Bizonyára jól jönne nekünk is.

Miután szó nélkül eltűnt, reméltem, nem megy túl messzire, bár ennyi információra éhes személy közelségében nem is lett volna okos dolog. Szerencsére viszont pár perc elteltével ismét visszatért, és az asztalokra helyezte a reggelit. Nyilván arról sem volt túl sok fogalmam, hogy mikor és mit ettem utoljára, de az étel látványára megéheztem, ám gondolataim nem sokáig forogtak e tárgy körül.
Nem lehet kikerülni, hogy ne kezdjünk el saját emlékeink között kutakodni, mikor valaki éppen olyan dolgokról mesél, aminek nekünk is ismerősen kellene csengenie. Így egy kis ideig kénytelen voltam az ismét rám törő hasogató fejfájással küzdeni. Úgy kellett gondolnom minderre, mintha kívülállóként fogadnám be és dolgoznám fel az elmondottakat. Igazából nem is volt más választásom, habár így is elég rémisztőnek tűnt. Bár nem lehettünk biztosak benne, hogy igazat mondott, hiszen ha mindent elfelejtettünk, ő bármilyen történettel elénk állhatott. Faluban egyébként is előszeretettel terjesztenek mindenfélét, és nem is lehetett nehéz a magyarázatot egy mendemonda köntösébe bújtatni, viszont jelenlegi helyzetünket tekintve nem lehetett erre fogni, mert mi voltunk az élő bizonyítéka annak, hogy ennél többről van szó.
Testőrök, hintók… A vámpírnő viselkedése és megjelenése is nemesi vonalról árulkodott, szavai pedig megerősítették. Én annyira nem voltam meglepődve azon, hogy egyedül voltam, a helyen viszont annál inkább, ugyanis azt gondoltam, hogy északabbra vezet majd az utam. Bár az én esetemben tulajdonképpen bármi elképzelhető volt, hiszen nem kellett azon gondolkodnom, hogy én miért akartam idejönni, mert úgyis parancs vezetett. Reméltem, hogy végül csak azért töltöttem itt az éjszakát, mert nem volt más választásom, na nem mintha ez jelen esetben sokat számított volna. Egykor valóban nagyon kíváncsivá tett volna a fogadó körül keringő rejtély, de egy ideje túl mozgalmassá vált az életem ahhoz, hogy ilyenben kelljen kiélnem magam.
Legegyszerűbb az volt, ha egyelőre mindent igazként kezeltünk. Kérdés az volt, hogy a fogadós miért engedett be akkor bárkit is. Én egy ilyen hely tulajdonosaként biztosan aggódtam volna a következményeken. Nem mindenki képes egy ilyen rablást követően megőrizni a hidegvérét, kivéve, ha alig járnak erre. Viszont akkor az is igen furcsa véletlennek tűnt volna, hogy egyik nap hirtelen ennyien érkezzenek egymástól függetlenül.  És a fogadós nem esett még áldozatul? Vagy csupán kihasználta volna a helyzetet?
Követtem a vámpírnő határozott mozdulatait, először ahogy felállt, majd ahogy a falra firkantotta a szavakat, miközben beszélt. Ha nem is ismertük, valószínűleg egyikünk sem érezte furcsának, hogy ő vette a kezébe az irányitást. Ahogy előbb az emlékezési kísérletemet, úgy most a gyanúsítgatást is igyekeztem kizárni, vagy legalább egy időre félretenni. Beszélni kellett, közösen gondolkodni, másképpen nem juthattunk előrébb.
Mindenképpen egy erős mágiahasználó keze lehetett benn a dologban, de ez is elég sok lehetőséget felvetett. Kivéve, ha valaki találkozott már közülünk ilyen esettel, de az elhangzottak alapján ez nem tűnt valószínűnek.
Én éjfélkor általában még fent szoktam lenni, főleg idegen helyen, ahol biztos egy ideig csak ülnék vagy feküdnék és gondolkodnék valamin; és nem tartottam valószínűnek, hogy most másképpen tettem, főleg a fogadós figyelmeztetésének tudatában. A gróf és grófnő szavakra viszont felkaptam a fejem. Nem úgy emlékeztem, hogy első alkalommal is így mutatkoztak volna be.
A self felé fordultam, ahogy halkan beszélni kezdett. Ha valóban ez történt volna, akkor én a helyében azért aggódtam volna.
Inkább csak a váratlansága lepett meg, nem is maga a tény, hogy megint csatlakozott hozzánk valaki, mikor (még egy) vámpír jelent meg a nagycsarnokban. Egy ideje már hallgatózhatott, ugyanis azonnal be is kapcsolódott az ötletelésbe. Kiállása, beszédmódja az ő származását sem hazudtolta meg.
Magamban elmosolyodtam, mikor hallottam, hogy nemcsak én tekintettem ferde szemmel a tulajdonosnőre.
- Azt mondta, az emberek azt hiszik, hogy meg van átkozva a hely. Ön szerint valami más lenne? Már többször is láthatta, mi történt azzal, aki itt töltötte az éjszakát, így valóban történt valami az emlékeinkkel, amihez idegen hatásnak lehet köze, pontosabban a mágiának. Sokan említettük már a fejfájást, és igen, nekem is sajog, mikor próbálom felidézni a tegnapi napot, és egyértelműen akkor. Szóval az emlékeink szerintem nem vesztek el, máskülönben nem érezném úgy, mintha a fejfájás akadályozni akarna. – Egyszer már éreztem olyat, mintha fal lenne az elmémben, bár azt nem egészen mágiabeli okokra lehetett visszavezetni. Mindenesetre akkor is elzárt valamitől. – És ez azt, aki nem veszti el az emlékeit, több előnyhöz is juttathatja. Tulajdonképpen az illető bármit megtehet aznap, éjjel kimossa a másikból az átok, és ő másnap nem emlékszik semmire, sőt magára a személyre sem, ha korábban nem találkozott vele. Illetve nem biztos, hogy észreveszi, ha például eltűnt valamije – kerültem ki a fogadósnő tekintetét. – De lehet, hogy jóval összetettebb az ügy, és nem is minket mint vendégeket célzott meg elsősorban, csak ránk is kihat valahogy… - tettem hozzá, inkább már csak hangosan gondolkodva.
Ha nem nyomták volna a lelkem egyéb problémák, biztosan nagyon mulattatónak találtam volna a társaságot, mivelhogy én is közéjük keveredtem. Most inkább csak nyugtalanságot éreztem. Habár feltételeztem, hogy ugyanazon az oldalon állunk, nem igazán volt ínyemre a bemutatkozás, de természetesen én is felírtam a monogramom: T.H., majd még egy szóval bővítettem a listát: kihasználás.
- Én Tessa Hendriks vagyok, lábaim egy ideje már csak oda visznek, ahová a parancs szólít – kerültem ki a zsoldos kifejezést, amit nem igazán szerettem használni, főleg ilyen társaságban éreztem kényelmetlennek.
Visszafordulva végül én is kerestem magamnak egy helyet.

Nem voltak ötletei. Hagyta, hogy a többiek cselekedjenek és várta, hogy dülőre jussannak az üggyel kapcsolatban. Figyelte, ahogyan a vámpírlány felírja a szavakat a falra, majd a többiekkel együtt a monogrammokat.
Felsóhajtott és ő is odalépett.
- Annyira nem érdekel ez az egész. - nyöszörögte és ő is felvéste a saját nevének kezdő betűit.
D. v. N.
- Dietrich von Neulander, szolgálatukra! - hajolt meg udvariassan.