[Küldetés]A night to remember

Megengedi a vámpírnő, hogy hely foglaljak az asztalánál, így nem húzom tovább az időt, azon nyomban helyet foglalok. Fél kézzel húzom ki a széket, kissé hangosan, de nem törődők ilyen aprósággal. Csendben maradok, nem csupán azért, mert az a érzésem van, hogy a többiek okosabbak, hanem azért is, mert öreg mesterem szavai jutnak az eszembe: „Ha kibontakozik egy helyzet, akkor ülj le valahova és figyelj.” Bölcs tanácsnak vélem, így nem én leszek az, aki magára vonja az egybegyűltek figyelmét. Idő közben a vámpírnővel érkezett sötét tünde köszön nekem, ezért kénytelen vagyok egy rövidebb időre a hallgatásomat megtörni.
- Üdvözlöm, Jozef – tudom le az udvarias hivatalos köszönést, aztán a másik inkább érdeklődik a megtépázott tulajdonostól. Megpillantom a sötét tünde lányt, aki szintén kérdéssel áll elő. Figyelek rendesen, s most az egyszer próbálom rendezetten elpakolni ezeket az apró kérdéseket magamban. A társaság többi tagja nem tesz semmit se hozzá ehhez a kérdés halomhoz. Nem bánom, kezdetnek elég. Jön a fogadós lány a válasz rengeteggel, amire egészen leesik az állam. Mármint ennyien azért jöhettünk ide, mert van itt egy rejtély, s meg akartuk oldani. Szétnézek rajtuk, s végül el tudom képzelni, hogy ezen nemes feladat leküzdése miatt dolgozunk össze. Továbbra sem szabad megszakítani ezt a kört, ám az úgynevezett átok úgy tűnik, hogy…létező. Saját bőrünkön tapasztalhattuk, s megvan a végeredménye. Az összefoglaló nem részletes, így van esély rá, hogy már most kevesebb információ áll rendelkezésünkre, mint tegnap.
~ Kinek áll érdekében ilyet tenni? ~ ingatom meg a fejem, miközben a társaság középpontjába lép a szép vámpírnő. Megnézem az állatkájával való jelenetet, de ez cseppet sem érdekel. Nem hagyom magam elcsábulni, ezen az ügyön szeretnék dolgozni. Vajon jutalmat kapunk érte? A vendéglátónk végül jelzi, hogy hová tűntek a testőrei, vagy a társalkodó nője. Ezzel egyet kell értenem vele, s már mikor megláttam az alakját, akkor véltem magamban, hogy nemesi család sarja.
~ Elaludtak volna? Vagy elhallgattatta őket valaki? ~ mindkettő eset lehetséges, míg meg nem jelennek. Végül egy széndarabot ragad, amivel mondjuk meglep. Nem hittem volna, hogy képes bemocskolni a kezét, s ezzel egyetemben a ruháját. Kétségkívül a társaság vezetőjévé válik ezzel a tettével. Elkezd javaslatokat mondani, ami helytálló, így egészen kellemes csapatjátékosnak bélyegzem meg Laetitia von Rotmantel kisasszonyt. Minden elismerésem az övé, azonban az utolsó kijelentésével nevetségessé tette magát. Így fenyegetőzni? Holnapra elfelejti, ha kicsúszunk az időből. A következő egy párocska, mármint Damien Nightwind gróf, s hozzá pedig Wilhelmina von Nachtraben grófnő. Miből gondolom ezt? Kiegészítik egymás gondolatmenetét, emellett a vámpír, mintha elpirult volna. Szóval nincs hozzászokva, ahhoz, hogy így nyilvánosan kinyilvánítsa az egymáshoz tartozásukat. A gondolatmenetükkel nincsen gond, egészen észszerűnek találom. Jön Jozef, s az ő gondolatai, így továbbra sem mozdulok a helyemről, hanem figyelmesen hallgatok. Látom, hogy ő szintén felírja a monogramját a falfelületre, ráadásul megtoldja a kérdéskört pár szóval. Egyelőre tapogatózunk a sötétségben, hátha valami ésszerű magyarázat jut eszünkbe. A néma gondolkozásomat egy ismeretlen hang zavarja meg, s mikor megpillantom a szőke vámpírnőt, akkor egy kérdésre rögtön megkapom a választ. Szóval elaludt, vagy csupán lassabban készült el. Az kétségkívül a tudásomon kívül esnek, mármint a mérgek, de a felvetését nem lehet kizárni. Bemutatkozik, majd nevét a falra írja. A fogadósnak szegezett kérdése szintén helyén való. Valahová ő szintén írhatja, mert ha nem, akkor több kérdés is fel fog merülni a fejemben. Újfent a sötét tünde lány szólal meg. A fejtegetését figyelmesen hallgatom, de az ő megvilágítása az átokról sokkal inkább tűnik egy gyermeki csínynek, mint valami sötét mágiának. Mivel maradni szeretne, így hamarosan az ő monogramja ott díszeleg a falon, a kihasználás szóval egyetemben. Végezetül egy igazi kakukk tojás jön sorra a vámpír férfi képében, aki rögtön kijelenti, hogy úgy nem érdekli őt ez az eset. Meglep, mert az eddigiek közül, úgy vélem mindegyik azon van, hogy pontot tegyen az ügy végére. Azonban van annyira ereje, hogy felírja a monogramját, s bemutatkozzon nekünk. Itt jövök én a képbe. A helyemről felkelek, s visszatolom a széket a helyére, ezzel újra hangokat adva. Kihúzom magam, s a testtartásom szintén megváltozik, mármint felveszem a nemesi nők testtartását. Önkénytelenül eszembe jut az árvaház vezető nyanya kemény nemesi leckéi.
~ Húzd ki magad te fajankó! Örülj annak, hogy nemesi családba kerülsz! Csináld újra! Küzdj! ~ emlékképek villannak be, így csupán állok a helyemen egy ideig. Végezetül mikor sikerül a múlt árnyait lesöpörnöm magamról, akkor indulok meg a falfelülethez.
- Khmm… Kérem figyeljenek rám. – szólítom őket meg, s míg a célomhoz meg nem érkezek, addig csupán hallgatok. Megvárom, míg minden tekintet rám figyel. Egyelőre nem írok fel semmit, sokkal inkább a többieknek szeretnék kérdéseket feltenni. Abban a reményben teszem, hogy ezáltal kizárhatunk pár megoldást, így meglehetősen lerövidítve a nyomozásunkat. Először Laetitiahoz fordulok, mert jól emlékszem, hogy ő mélységit emlegetett.
- Szóval elsősorban Nachtrabenekre gyanakszik. Ugyan én nem vagyok szakértője a vámpírcsaládunknak, de ha a rövidtávú memóriám nem csal, akkor van egy vámpír grófnőnk, aki meg tudná erősíteni az állítását. Mármint ténylegesen Nachtraben állhat-e mögötte, s lehetséges-e. – ránézek Wilhelminára, s barátságosan nézek felé. Egy barátságosabb mosolyt küldök felé, remélve, hogy előáll a magyarázattal. Ha megkapjuk, akkor visszafordulok Laetitiához, mert neki több felvetése volt.
- Tudásdémonok, s varázslat lopás. Átokról van szó, ami feltehetőleg vagy állandóan aktív, ám annak fenntartásához rengeteg mágiára van szükség. Vagy valami módon időzített, s csupán az este folyamán aktiválódik, mikor az itt tartózkodok nyugovóra térnek. – próbálok hangosan gondolkozni, ezzel mindenkit bevonva a nyomozásba. Úgy vélem a megoldáshoz úgy kerülhetünk közelebb, ha kitaláljuk valamennyire annak működését.
- Mélységiek? Azok meg mik? De szavaiból ítélve, nagyon veszélyesek lehetnek. Úgy vélem, ha tényleg alattunk van egy, akkor tán nem is élnénk. Vagy éppenséggel miért pont így szórakozna? – ezzel már fordulok a Jozefhez, aki vándor íródeák.
- Fogalmunk sincs róla, hogy mi változott meg, lehet csupán egy váza mozdult el egy centimétert. Vagy éppenséggel a légkör, a hangulat, esetleg más egyéb? Itt úgy vélem nehéz dolgunk lenne, akár a fogadós segítségével is. – egyáltalán nem kifigurázni akarom, s remélem nem veszi sértésnek a szavaim. Egy darabig csendben maradok, hogy magam is megemésszem a szavakat, aztán fordulok a következő nyomozó taghoz, a szőke vámpírnőhöz, Aurához.
- Miért pont este mérgeznének, vagy működne együtt az átokkal? Mérgezni bármikor lehet. Mi az a dolog, amitől úgy gondolja, hogy este érdemes az egészet véghez vinni? Fáradtság, figyelmetlenség? – sóhajtok egyet, mert más szavak nem jutnak az eszembe ezzel kapcsolatban. Tessa nevezetű sötét tünde lányhoz fordulok, s nem tudok olyan könnyedén hozzáfűzni a szavaihoz. Végül úgy döntök, hogy megpróbálom.
- Bocsásson meg, hogy így vélekedek a szavain, de úgy vélem, hogy akár egy gyermeki csínyként működik. Kitolni a másikkal, mert…mert nem tetszett az arcod, vagy a beszéded. Milyen móka lehet már, hogy én mindenre emlékszem, a másik fél pedig nem. Tény és való, hogy a lopást mondjuk megkönnyíti, de ha olyan tárgyról van szó, amit nem az előző naptól birtoklunk, azt ugyanúgy fogjuk hiányolni. Bár fogalmunk sincs, hogy ez a bizonyos átok, esetleg a következő este elteltével neme erősödik. Úgy értem, hogy fokozódik a felejtés mértéke. Először egy nap, aztán három, utána öt és így tovább. Végül mindent elfelejtünk. Ha mérgezésről van szó, akkor egyszer csak belehalnánk – nyúlok vissza Aura kisasszony ötletcsomagjához. Jön végül Dietrich úr, akinek csupán ennyivel tudok szolgálni.
- Uram, ilyen hozzáállással sosem jutunk a végéhez. – elfordulok, mert egyenesen a fogadós nőhöz szeretném intézni a szavaim. Ő a tulajdonos, így tehát ő adhat nekünk némi támpontot. Közelebb sétálok lényéhez, majd barátságosan nézek felé. Sorstársak vagyunk, s a mostani kérdésem igazán felszakíthatja a sebeit.
- Bocsásson meg, ha bántó pontot érintek, de engem érdekelne hogyan szerezte ezeket a sérüléseket? Forradásnyom a bal szeme alatt, s az elhagyott hiányzó fül? S tudna mesélni az utóbbi időkről, hogy pontosan miként teltek a napjai? Akár az átok előtti időről, s utánról. – itt ránézek Jozefra, mert az ő ötlete volt a változás keresése. Hát tessék, most talán valami kiderül. Visszasétálok a falfelülethez, s én bedobom a saját ötletem ebbe a kavalkádba, remélhetőleg ezzel elősegítve a nyomozást.
- Végső soron, azt kellene megtudnunk, hogy valóban csak a házra terjed ki az átok. Vagy éppenséggel egy kicsivel távolabb van a hatókör vége? Vagy éppenséggel sok kicsiből áll, csupán az ágyakra korlátozódva. Állandó a hatása, vagy éppenséggel abban a bizonyos pillanatban aktiválódik, mikor alszunk. Az én javaslatom az, hogy erre kellene rájönnünk. A mágiának sok fajtája van, de itt csak egyféleképpen működik. Ha sikerül rájönnünk a mágia fajtájára, akkor könnyebben találhatjuk meg, esetleg az elkövetőt, vagy hatástalaníthatjuk azt. Az indíték megtalálása sokkal több időt vesz igénybe. – fejezem be a mondandóm, aztán hogy én se maradjak ki, újra bemutatkozok a társaságnak. Úri kisasszony módjára pukedlizek meg előttük.
- Gertrud Clattenburg – kezembe veszem a szenet, majd a többiek meglepetésére nem hagyományos írással írom fel a nevem, hanem rúna betűkkel.  S ezen édes mágikus betűk visszaemlékeztetnek az öreg rúnamágussal töltött nehéz napjaimra. Keményen megtanított engem, amire csak tudott azon bizonyos idő alatt. Sokat változott a gondolkozásmódom, s mondhatni az ő kurta észjárásából átvettem valamennyit. Talán itt hasznát vehetem.

Szilánkosra tört lelkének darabjain taposott. Nemrég még volt egy nő, akit szerethetett, majd kígyóként az úgy döntött, kicsúszik az életéből. Most eme romok partján, a levegőt jelentő szeretet hiányában halként vergődő élőlényként tekintett magára. Ha tehette volna, helyben végez magával, vagy utat törve odébbáll, mikor a vámpírnő kiragadott széndarabbal „festeni” kezdett a falra. Lejegyezvén az eddig összegyűlt gondolatokat. Szorongató gombócot érzett torkában: „Nachtraben”. Számomra homályba veszett, ezüsté vált ócska aranyérme. Kívánom, bár megszabadulhatnék legalább Tőle, s lenne nyugodalmam… Élhetnék „Stefan”-ként, válhatnék vándorrá. Lekörözném a madarakat, vagy az ők szabadságtól izzó dalát.
Ő most már csak Stefan akart maradni. Természetesen miért lett volna oly' engedelmes a világ, hogy hagyja majd eldobni nevét, mely erősen egy átlagon felüli családhoz kötötte? Előtte ráadásul mindenki saját, teljes azonosító-darabját használta, így kötelezőnek érezte szintén. Elvégre így is-úgy is gyanúsítottnak számít, akkor már nem mindegy, milyen mértékben az?
Rákerült a sor. Csendben kezébe vette a szenet, felvéste a monogramját, s szembefordult az összes számára ismeretlen személlyel.
- Idefigyeljen a népség! - szólt határozott, mély hangján – Stefan von Nachtraben. Mindenkinek ajánlom, ne merje elkoptatni. Mert ha igen…
Azzal erőteljesen megszorította a kezében lévő szenet. Nem sok választotta el attól, hogy porrá őrölje, na de birkaságnak tartotta több időt pazarolni a bemutatkozóra. Letette a pultra, majd mellőzve minden nemes gesztust visszamászott a helyére, és befogta. Így is fel kellett még dolgoznia A grófnő jelenlétét, akiről kiderült, hogy vele egy családba sorolandó. Chh, család!
A férfi tekintete furcsán csillogott. Furcsán érezte magát. Évek óta nem hallott senki felől ilyen névvel. Jogosan elkezdhetett aggódni, mi van ha a tény, megszökött, kiderül? Ha vissza akarják rángatni? Porcelánszerű arca nedves vízfátyolba borult. Könnypatakok húzódtak jobb, s bal oldalán, melyeket igyekezett azonnal letörölni, elpusztítani, mintha mindig is kopárság uralkodott volna lelkében. Lehet közelebb került az igazsághoz, mint gondolnánk?

Ahogy Aura kissé megkésve letámolyog Brynelda szelíden elmosolyodik.
- Akkor ez a kérdés azt hiszem meg is lett válaszolva. Jó reggelt. - köszön, aztán sietve visz a vámpírlánynak is a reggeliből.
- Az emlékezetvesztés nagyjából múlt hónap közepén kezdődött és mindenkit váratlanul ért. Először mindenki azt hitte az alkoholom olcsó és karcos, ezért öli ki mindenkiből a tegnapot, de miután az is így járt aki egy csepp bort nem ivott másra kezdtek gyanakodni. A környékbeliek babonás népség, sok mindenre gyanakodnak a démonkirálytól a Sötét Apostolon át, de még magát Abaddónt is emlegetik. Sajnos én magam nem láttam még, hogy hogyan alakul ki a jelenség, tudniillik nem az épületben alszom, hanem mellette egy kisebb viskóban és ez eddig elkerült. Így sajnos nem tudom megmondani az elalvás része-e vagy csak az eredménye. Tegnap este, amikor visszatértek nem mondtak sokat, csupán azt, hogy szeretnék megtapasztalni pontosan mennyire erős is ez a mágia. Azért nem szeretem átoknak hívni, mert az átokhoz gyűlölködés kell és nem tudom elképzelni, hogy engem valaki gyűlöljön, ugyanis nem igazán tettem semmit. - meséli a lány, miközben felnéz a mennyezetre és Aura javaslatán gondolkodik. - Kétségkívül jövedelmezőbb lenne, de tudja kisasszony a pénzcsináláshoz pénz kell. Ez a fogadó egy hatalmas beruházás volt a falu vezetőitől a hirtelen megugrott kereskedelmi bevételeknek hála. Sajnos nagyon jóhiszemű volt és így egyszeri alkalom. Egyszerűen nincs jövedelmem máshol újranyitni. - süti le a szemét, aztán Trudi kérdésére meglepődik. - Óh, elnézést, abban a hitben voltam, hogy Veronián már senkinek nem újdonság az ilyesfajta sebesülés. Abaddón tombolásakor szereztem, a saját házam összeomló gerendái közül az egyik rám hullott és a vége egyrészt megtépázta a fülemet de olyannyira, hogy egy utazó vándordoktornak le kellett vágnia teljesen, hogy megmentsen a fertőzéstől, másrészt megégette az arcomat. A fájdalom már javarészt elmúlt, csak a heg maradt. Gondolhatják, hogy nem egyszerű így megnyerő, gondoskodó fogadós képét kelteni, nem hiányzik még az átok is. - a hangja enyhén megremeg néhány ponton, de az arca töretlenül elszánt és segítőkész. - A faluban sok nép megfordul, főleg a déli katonák és zsoldosok közül. De egyik sem telepedett le eddig, leszámítva azt a sötét tündét, de az még bőven a háború előtt történt. Sajnos nem tudok sem vámpírokról sem nekromantákról, a jelenlévőkön kívül természetesen. - teszi még hozzá Aura kérdésére a mérgezéssel kapcsolatban, aztán körbenéz, hogy bárkinek akad-e még kérdése hozzá.

Suzy nem írt így ő most egy körből kimarad, a következőben még pótolhat, annak hiányában sajnos megyünk tovább nélküle.

A kislány már attól enyhén túlterhelődött, hogy figyelte, ami a következő percekben történt.
A fogfadós sok érdekes információval szolgált ami az ide keveredésüket illeti, de fontos kérdésekre nem adott választ. Friedrichsen… Nem, egyáltalán nem rémlik neki a falu, és iszonyatosan fájni kezd a feje attól, hogy megpróbálja kitalálni, hallotta-e már a nevét.
Ugyan ilyen eredménnyel járt a Szomjas Baka fogadó említése is. Ez mindenképpen furcsa volt, hogy csak tudnia kellett, hogy hova jön… Még neki is.
Front… Éppen át akart volna menni a határon? Nem lenne meglepő… Átkozott hely? Az átok ugye az is egyfajta mágia… Akkor pedig meg tudja mondani, hogy igaz-e. Meg is próbálja felmérni, hogy van-e mágia. Talál is. Minden át van szőve mágiával, nem is tudja meghatározni biztosan, hogy csak a többiekből érzi, vagy még máshonnan is..
Az előző nap kiesett… Ajjaj… Így nem emlékszik, hogy kinek mit mondott már, vagy mire jöttek rá a többiek… De a mindenkiben ugye ők is benne vannak… Na itt már kezdett zsongni a feje a fájdalomtól, és a sok feldolgozni való részlettől.
Elsőre abba a társaságba sorolta volna magát, akiknek nem volt választása, de mint kiderült érdekelte is a jelenség. Egy pillanatig tagadni készült, mert az ilyen jelenség elől leginkább elment volna amilyen messze csak lehet, de még előtte összerakta a képet: Armaros valamiért azt szerette volna, hogy utána járjon.
Kutakodtak a faluban… akkor valahol lennie kellene valami nyomának, hogy mit találtak… ugye?
Már igyekezett összeszedni a bátorságát, hogy rákérdezzen, nem-e jegyzett fel valaki valamit… De ekkor végre megérezte… pontosabban hallotta a megnyugtató hangot. Felragyogott a tekintete, és az örömtől és a boldogságtól eszébe sem jutott, hogy tulajdonképpen nem ért egyet, mert számára ez a helyzet inkább ijesztő, mint érdekes.Persze, megfordult a fejében, hogy ha valaki, akkor Armaros tudni fogja, hogy mi történt. De úgy tűnik újabb feladatot kapott, ami éppen az, hogy ő maga járjon a dolog végére. Ez pedig a bizonyítási vágyat is felkeltette benne. Meg fogja mutatni, hogy ügyes, megbízhazó lány!
De azért kellett még néhány perc, hogy öszeszedje magát, és aktívabban, némi kockázatot is vállalva bekapcsolódjon a történtek felgöngyölítésének kísérletébe.
Az irányítást magához ragadó nemes kisasszony tényként kezelte az átkot, amivel egyet értett. A Nachtraben név viszont nem mondott neki sokat azon kívül, hogy Wilhemina kisasszony is az. Kérdőn pislogott is rá. Nem, ő biztosan nem tett ilyen átkot egy falura…
Démonok… Na olyannal még nem találkozott, e elég félelmetes alakoknak tűnnek azok alapján, amiket hallott róluk… nyelt egyet.
Mélységi… Azok olyanok, mint Armaros, csak rosszindulatúak, és különösen neki távol kellene tartania magát. Ellenben biztosan tudja, hogy ilyesmiről nem lehet szó, hiszen azt érezné, ahogy az eddigi pár alkalommal is történt, amikor találkozott velük.
Végül megjegyezte a nevét: Laetitia. Nyel egyet megint a Rottmantel névre, de most muszáj eltekintenie a történetektől, amiket róluk hallott…
Minának címezve osztja meg határozott meggyőződését.
- Itt nin-cs mélysé-gi! Meg tu-dom monda-ni, mert érz-em a mági-át!- jelenti ki határozottan, remélve, hogy ennyi elég lesz, hogy megnyugodjanak.
Érdemben nem tud hozzátenni a kérdéskörhöz, hogy hogyan jelenhet meg az emlékek törlődése, úgyhogy csak hallgatja az ötleteket. Közben igyekszik mindenkinek megjegyezni a nevét, de ez Joseph és Aura után már elég kétesen sikerül… Stefané az, amit még biztosan megjegyez, mert a férfi korábban
A végén viszont kérdez.
- Senki-nek nincs feljegy-zése a tegnap-ról? - pislog mindenkire, hiszen rajta kívül mindenki elég "nemesnek" néz ki, hogy feltételezze, hogy tudnak írni…
Ő maga viszont nem tud, úgyhogy nem is veszi át a szenet.
- Suzi vagyok - mutatkozott be, majd gyorsan hozzá tette, mielőtt kérdeznének - - Én nem tud-ok ír-ni… -
Ezután kicsit visszább lép, és megpróbál valamit összerakni a dologból…
- Akkor vala-kinek éb-ren kell marad-ni hogy ezt meg-tudjuk? - kérdezi kicsit zavarodottan, mert hát amire senki nem emlékszik, azt nem fogják tudni kideríteni, márpedig a fogadós lány azt mondta, ő sem látta még soha, mi történik… Közben zavarta, hogy nem biztos magában ami a mágiát illeti… Csak ennyi lenne? Talán, ha kicsit messzebb menne… - Kö-rül kéne néz-ni a falu-ban, hát-ha megta-lál-om honn-an jön a má-gia… - javasolta, miután Wilhelmina választ kapott az újabb kérdésére. Elszánt volt, mert most igazán szerette volna, hogy Armaros büszke legyen rá.

//Mégegyszer itt is bocsánat, hogy kimaradtam ^^"//

Csodálkoznom kellett volna, hogy pont Aura volt az, aki később kelt mint a többiek, noha ő szokott lenni az első mindenben, annyira igyekezett megfelelni és bizonyítani. Abban a pillanatban viszont inkább csak örültem, hogy itt volt, épségben volt, és fény derült a számomra fontos kérdésre, hogy hogyan kerültem ide. Halványan derengett, hogy beszéltünk róla, hogy elkísérem valahová, de az már kimaradt, hogy ez meg is valósult. Ez alapján nem lehettünk távolabb egy napi lovaglásnál a Neulander toronytól.
- A fejfájáson kívül minden rendben van. - válaszoltam a nőnek, valamivel melegebb hangon, mint egyébként beszélni szoktam. A jelenléte hatalmas megkönnyebbülést jelentett számomra.
Újabb felüdülés volt, hogy nem fajankókkal voltam körbevéve, és mindenki rendelkezett bizonyos szintű tudással, amellett pedig ötletekkel is kivéve… Kivéve a két vámpírférfit. Részben irónikusnak találtam ezt a helyzetet, másrészt viszont nagyon szomorúnak, hogy fajtánk asszonyai helyt állnak, mik uraink hisztis gyermekként viselkednek. Innentől kezdve már nem is néztem annyira ferde szemmel Wilhelminára, aki a sötét tünde vérszolgáját grófként mutatta be. Ha ilyen volt a felhozatal a Nachtraben családban is, akkor teljesen érthető volt a döntése, hogy nem belőlük csinált grófot.
- Ha nincs kedve ehhez az egészhez, akkor akár haza is mehet. Nem tartóztatja senki, egy nyávogó koloncra nincs szükségünk. Szerencsére van, aki képviselje a családját ön helyett is. - néztem Dietrich-re, és ebben az egyetlen pillantásba belesűrítettem minden megvetésem. Stefánt már nem is kommentáltam, legalább nem fázött hozzá semmit, csupán az agressziója árulta el a tömény mennyiségű frusztrációját. Végigkövettem a tekintetemmel, ahogyan visszaült a helyére. Az arca eltorzult, talán még könnyezett is… Ezt pedig roppant érdekesnek találtam. Tévhit volt természetesen, hogy a férfiak sosem sírnak, de elég komoly dolognak kellett lennie, hogyha még ilyen nagy társaságban sem tudta visszatartani a fájdalmát. Megjegyeztem, hogy érdemes lesz rá odafigyelmi még a későbbiekben, de most szorított minket az idő, nem tudtam pszichoanalízis alkalmat tartani neki.
A többiek viszont hajlottak arra, hogy csínyként fogják fel az egészet. Mind Gertrúd kifejtette az ötleteit, és a szavai alapján úgy tűnt, konyít valamicskét a mágiához. Mivel a nevét rúnákkal írta fel, nem is kellett sokat találgatni, hogy melyik ágához. Valószínűnek tartottam, hogy lain betűkkel nem is tudott írni. Tessa pedig, aki először felvetette a puszta szórakozás lehetőségét bár egyszerű nőnek tűnt, talán zsoldos lehetett, de az érzvelése tiszta volt és logikus. Velük úgy gondoltam nem lesz probléma, még ha nem is feltétlenül értettem egyet a konklúziójukkal.
A múlt hónap közepe viszont nem volt túlságosan régen, arra még mindenki emlékezhetett a faluban.
- És gyanítom mikor elkezdődött ez az egész, akkoriban senki semmi gyanúsat nem látott. És korábban? Ha helytálló, amit Wilhelmina mond, és ez egy komolyabb, átalakított feledés-varázslat, vagy valami egészen más, akkor talán idő kellett az előkészületekhez. Főleg ha csak erre a területre hat. - néztem körbe a fogadóban. A terület. Valahogy meg kellett határozni a területet. Ekkor néztem a lányra, aki eddig csönes volt, majd feltűnően nagy vehemenciával mondott olyan dolgokat, amik még engem is elképesztettek. Tehát ő is mágus-féle volt, akárcsak Gertrúd. Helyes. Bár így nem volt célszerű megenni őket, talán több hasznuk volt így, mint szimpla uzsonnaként. A falhoz léptem, és felírtam a Suzy szót is a többiek monogrammja mellé, majd alá az információt, hogy érzi a mágiát.
- Ez a neve. - mutattam rá a betűkre.- Majd valaki leírja ön helyett a többit. Viszont az, hogy nem érzi, még nem bizonyítja, hogy nincs, csak azt, hogy nincs elég közel. Mekkora a hatótávja? - kérdeztem.
Az egyetlen nyom talán valóban a letelepedett sötét tünde volt, aki kilógott a sorból, ám ez még mindig nem bizonyított semmit.
- Beszélhetnek a sötét tündével, de szinte kizártnak tartom, hogy ő álljon emögött. Gondoljanak bele. Le akar telepedni és új életet kezdeni az emberek között, ez önmagában is kihívás bármilyen másfajúnak. Muszáj beilleszkednie a falu közösségébe, és biztosan nagyon meg kell dolgoznia érte. Ez… - intettem körbe. - Nem illik a képbe.
Megmasszíroztam a homlokom. Valahogy tovább kellett innen lendülnünk. Egyértelmű volt, hogy Suzynak közbe kellett mennie a faluban, mágia-gócok után kutatva. Gertrud átkutathatta volna a fogadót, ha rúnamágus talán felismer egy területkijelölést. Jozefnek Suzyval kellett mennie, hogyha démonokba esetleg mélységiek szolgáiba futnának, akkor ő volt a leghatékonyabb, ugyanakkor ezt nem lehetett kimondani hangosan. A fejemben kezdett körvonalazódni egy terv, ám most nem voltam abban a pozícióban, hogy utasítgassak bárkit is, így óvatosan kellett előadnom a dolgokat.
- Volna néhány ötletem, hogy hogyan tudunk a leginkább hatékonyabbak lenni. Mivel Suzy érzi a mágiát, ezért neki mindenképp körbe kell járni a falut, hátha talál valamiféle gócpontot. Elképzeléseim szerint a legjobb lesz, ha Jozef vele megy. - pillantottam nagyon súlyosan a fiúra.
Nem árullak el, de remélem felfogod miért ez a legjobb verzió.
- Gertrúdnak véleményem szerint a fogadót kéne átkutatnia. Ahogy a nevét felírta egyértelművé tette, hogy rúnamágus, így talán felismerheti, hogy hogyan jelölték ki a fogadó területét, mint egyetlen hely, amire az átok hat. Brynelda, kérem legyen ebben a segítségére, minden apró sarkot át kell kutatni, a pincében is. A két Nachtraben a feledésből kiindulva dolgozhat egy ellenvarázslaton, amivel megtörjük az átkot és esetleg visszaszerezzük az emlékeinket. Bár így, hogy nem tudunk még semmit magáról a varázslatról ez nem egyszerű feladat, de a cél ez volna. Tisztázásképp: nem tartom gyanusítottnak egyiküket sem. Aura és én újra beszélünk a falusiakkal, és talán jobb, ha a sötét tündével egy fajátrsa beszél, Tessa, vagy Damien gróf. Van ellenvetése bárkinek?
Nem gondoltam, hogy bárkinek lehetne ellenvetése, mert minden, amit mondtam megalapozott volt és logikus. Legfeljebb a stílusommal lehettek problémáik, de az meg nem érdekelt túlságosan. Egyetlen esetben lehetett megcáfolni, ha voltak még olyan kvalitásaik, amiket nem ismertem és így nem is vehettem számításba.

Egy titokra máris fény derült, mivel a Laetitia által emlegetett társnője, az az Aura előkerült, úgy látszik jó kis alvókája van vámpír létére, hogy végig aludta az egész reggeli felfordulást. Bár általában a vérszívók mimikájában nehéz olvasni, egy pillanatra Laetitia elengedte magát és látni lehetett rajta a megkönnyebbülést. Neki legalább már van egy biztos pontja, amit magamról legalábbis az eltelt egy napról nem mondhattam el. Nagyon zavart, hogy tudatlan voltam a történteket illetően, még az sem derülhetett ki, ki hogyan viszonyult a többiekhez. Mondjuk az is biztos, ha ki is derült, hogy miféle vagyok, azt is elfelejtette mindenki simán, a fogadós sem tudhatott semmit....
Minden esetre jó kis társaság gyűlt itt össze, fajt, nemet és képességeket is tekintve. Végül is akármennyire is nyomorultul éreztem magam, mind az emlékezet hiánya, mind a reggeli kis affér miatt a vámpírnővel, talán a legjobb esélynek nézhettünk elébe ezzel a csapattal.
Mondjuk azért nem mindenki lelkesedett, hogy megoldja a feladványt, a két vámpír férfi eléggé hányaveti hozzáállással volt, ami érthetetlen, hiszen akkor minek maradtak megtapasztalni az átok működését......?
Sokféle ötlet elhangzott és Wilhelmina grófnő szavai után én is kétségesnek gondoltam a mélységi jelenlétét, de minden másnak egyforma volt az esélye.
Igazából bennem is felmerült, hogy felajánlom a démonok és más sötét erők elleni kutatásban a képességeimet, de fogalmam sem volt, hogy ezt, hogy tehetném anélkül, hogy leleplezzem magam.
És az elmondottak, na meg a bemutatkozások után, úgy véltem nem lenne túl bölcs megtudniuk, hogy Északot és főleg, hogy az Urat szolgálom.
Laetitia azonban megoldotta a problémámat és bár továbbra is úgy éreztem, hogy nem habozik megszorongatni, ha úgy hozza a szüksége, egyelőre megtartotta magának és még alkalmat is adott, hogy a Suzy nevű máguslánynak támogatást nyújtva hasznossá tegyem magam.
Valami azért zavart a fiatal lányban és az nem a dadogása volt, éreztem felőle valami furcsát, valami.......nem tudtam egyelőre megfogalmazni, de nem mondhattam volna kellemesnek.
De biztos voltam benne, hogy nem démon, mert a fejem nem hasogatott, legalábbis nem tőle.
- Nekem megfelel, ha a kisasszonynak is. - bólintottam udvariasan a Suzy felé. - Ha készen áll, akár indulhatunk is.

Mondanom sem kell, örvendtem, hogy jónéhányan komolyan vesszük ezt a jelenséget, legalább annyira, hogy foglalkozzunk vele becsületesen - kivéve talán nem oly' meglepő módon felfuvalkodott családom nemes férfisarját, aki látszólag meghazudtolta fajtánk társalkodó jellemét. Szívből örvendtem, hogy társnőm tett rá szúrós megjegyzést, és nem jómagamnak kellett. Nem örülnék neki, hogyha a nevem több negatív konnotációt hordozna odahaza egy indulatból jövő válasz miatt a feltételezett vámpírtalanságomon túl.
Hasonló fennhangot éreztem a végtelenségig gőgös megnyilvánulásából a Nachtraben férfinak is, mint családom koloncként jelen lévő tagjából. Jó mélyen elkönyveltem, hogy egyetlen nemesben sem lehet megbízni. Hunyorogva a jelenlévő Nachtraben grófnőre néztem, hogy mutatja-e a nemesség akkut szimptómáit, de ehelyett hasznos gondolatokkal járult inkább hozzá a történésekhez, így mégsem sikerült elpusztítani bennem a nemesek felé érzett látens szimpátiám maradékait.
Az különösen is megragadt bennem, hogy a valami, ami emlékrablást követ el ellenünk, felhasználja az emlékeink, és a különös gróf véleményével ellentétben engem ez éppen a mélységi bestiák beavatkozására engedett gyanakodni. Ugyan csak legendákat hallottam róluk, de amik olyannyira különböző világban élnek, mint mi, azok nyilván képesek az érzékelt világot másképp felfogni és manipulálni is - nekik még az emlék is lehet egyfajta vagyontárgy. Azzal meg végképp nem értettem egyet, hogy olyan könnyen kizárjuk őket pusztán azért, mert emberi szemmel nem lenne logikus az, hogy egybegyűjtött személyekkel tegyen valamit egy ennyire másvilági lény. Gyermeteg legendákból és azoknak a hellenburgi megtébolyodott katonáknak a vallomásaiból, akikkel növendékségem alatt beszéltem, igen könnyen inkább arra következtethetek, hogy nagyon is rétegelt ezeknek a teremtményeknek az indítékrendszere, így hát nem szólaltam ugyan fel, de megtartottam szilárdan az elképzelésem, hogy talán az egyik leglehetségesebb ok egy ilyen mélységinek az érintettsége. Csak lenne közöttünk egy pap...!
A Gertrud nevű - egészen nyilvánvalóan rúnamágus - nő látszólag igyekszik mindenkire reflektálni, noha ez titáni feladatnak mutatkozik. Ha egy kicsit is erősebben ragaszkodnék a mérgezős teóriámhoz, nyilván kifejteném az ellenérzésemet azzal kapcsolatban, hogy bárkit bármi arra kötelezne, hogy éjszaka mérgezzen meg minket, de a mélységi fantomképe sokkal jobban az elmémbe égett.
Így hát aprólékosan megjegyeztem magamban mindent, amit a fogadósnő válaszul adott a faggatásunkra. Meglepett az átok idejének rövidsége - valamiért sokkal régebbi dolognak éreztem. Ez lerombolta a gondolataim azzal kapcsolatban, hogy halott édesapjához lehet köze a jelenségnek. Gyanúm enyhült magával a fogadóslánnyal kapcsolatban is - bár ez talán a falu népe felé érzett erőteljes empátiámnak volt köszönhető. Szavai hihetőek voltak, noha hihetően ugyan bárki előadhat bármit. Ejtettem tehát a lehetőségét, hogy neki lenne személyesen köze a fenomenához, de nem zártam ki teljesen azt, hogy valami talán felhasználja őt a céljainak eléréséhez. Ha a mi emlékeinket ki tudja az a valami satírozni, hát az ő gondolataival is könnyeden eljátszhat.
Egyetlen nyomunk a sötét tünde volt, bármennyire is tartsa a kisasszony valószerűtlennek az involvációját. Egyébként mérhetetlenül megkönnyebbültem, hogy nem esett baja, és nem csak azért, mert a vendégemért felelős retorziótól féltem otthon, hanem egészen megkedveltem őt - mondhatnám úgy is, hogy talán a kedvencem volt a nemesek közül, ez pedig igen jelentős pozíció az általam kedvelt emberek hierarchiájában. Azt pedig felüdítő volt, hogy ismét csak megmutatta, mennyire kényelmesen érzi magát egy határozott vezető szerepében - ez valami olyan volt, ami hiányzott belőlem, így örömmel vettem csoportunk dinamikájának általa való irányvonalazódását.
Bólogattam is a feladatok kiosztásán, kiválóan ráérzett ismét csak, hogy hol lennének a jelenlévők legmegfelelőbb pozícióban. Egyetlen személy volt közöttünk a kelleténél gyanúsabb, ez pedig a rendkívül fiatal, tagoltan beszélő leány - bevallása szerint úgynevezett Suzi - és bár el nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, ami miatt ilyen korán képes annyira érezni a mágiát, hogy egy titokban lapuló mélységit is felismerjen, nem tudtam megragadni, hogy pontosan mi is a gond vele. Minden esetre legyen vele épp ami van - ha ilyen tehetséges jobb lesz hasznát vennünk tudásának. Míg a többiek tehát elfoglalták magukat a saját feladatukra való készülődéssel, lehajoltam hozzá, és halkan megszólítottam.
- Ha van itt valami nagyobb, legyen az mélységi, vagy épp nem, ahogy állítja, nem csak mágiában hagy nyomot. Nyitott szemmel járjon, és a természetet figyelje! Különösen viselkedő madarak, furcsán nőtt fák: Bármi lehet nyom. Bár szerintem ön többet tudhat erről, mint jómagam - mosolyodtam el a végén, hogy ne rémisszem meg a fiatal leányt. Ezek után táram egyetlen utasításbéli hiányosságát küszöböltem ki sebesen, amígy még mindenki a teremben tartózkodott.
- Azt javaslom, hogy a delelő napnál gyűljünk itt ismét egybe, és vessük össze, amit találtunk. Ezek után hátha tisztább képet kapunk majd a helyzetről. - Ezek után pedig Laetitia kisasszonynak intettem - Mi is induljunk mihamarabb, most szó szerint minden pillanat számít.
Reméltem, hogy képesek leszünk hatékonyan dolgozni. Megtehettük volna ugyan, hogy látványosan távozunk, hiszen semmi nem kötött minket a helyhez. De maga a misztérium, és utazásunk eredeti célja semennyire sem hagyott nyugodni, így szívem legtisztább szándékából szerettem volna az események végére járni.

A Gertrudként bemutatkozott nő mondanivalóját elég bő lére eresztve adta elő, meglepően jól emlékezve mindegyikünk gondolataira. A mélységit én sem tartottam valószínűnek, nehezen tudtam volna elképzelni, hogy ennyire korlátozottan fejtené ki hatását a fogadóban tartózkodókra. Az viszont kérdéses maradt, hogy ha valóban folyamatosan újra és újra aktiválódik az átok, vajon mi indítja be. Egyszerűen csak időzítésról volt szó, vagy valami más aktiválta mindig?
Nem éppen csínyre próbáltam utalni az előbb; aki ilyen varázslatra volt képes, a tervei sem lehettek kisszerűek. Ami például egy-egy lopásnak tűnhetett, valójában megeshetett, hogy egy nagyobb cél részét képezte.  Vagy bármi más, amihez türelem és idő kellett, és ez szükségessé tette az átok fennmaradását. Ilyen szempontból a kísérletezés sem tűnt teljesen valószínűtlennek. Vagy valaki úgy elragadtatta magát, hogy annak hatását még a készülődéshez szükséges idő sem csillapíthatta.
Láttam már rúnákat, és nem kellemes emlékeket idéztek fel, egyrészt ezért is tekintettem rájuk idegenkedve, másrészt pedig mert számomra tényleg ismeretlenek voltak, és ez mágia területén mindig nagy hátrány azokkal szemben, akik értik. Bár a lány teljesen együttműködőnek mutatkozott. Pár perccel ezelőtt még hozzátettem volna, hogy talán túlságosan is, de az előtte és utána felszólaló két férfi szavainak hatására inkább csak örültem, hogy a többség normálisan áll hozzá a problémához. Nem mintha nem lett volna mindannyiunk érdeke megtalálni a rejtély nyitját. Bár az is igaz, hogy nem mindenki tud olyan gyorsan túllépni a kezdeti zűrzavaros érzésein. Amíg nem szólaltam meg, én sem szerettem volna elhinni.
Figyelmesen hallgattam a fogadosnőt. Nem tudtam elképzelni, hogy én is csupán kíváncsiságból maradtam volna itt. És az előbb hallottak alapján úgy véltem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Akit tegnap érdekelt az átok mifélesége, az most sem tekinthetett rá túl elutasítóan, kivéve, ha akkor nagyképűen azt gondolta, semmi valóságalapja nincsen. Valaki mégis ihletet kaphatott a fogadó láttán, azt gondolván, hogy itt úgysem kavar nagy port, vagy látott, esetleg talált benne valamit, ami ilyesféle cselekedetre késztette, legyen az átok vagy valami más...
Minát hallgatva gondolataim ismét a háborúra tértek vissza. Amióta elkezdődött nem is nagyon foglalkoztam mással, mert nem tehettem meg. Igazából senki sem, de én egészen a magjában voltam.
- Például kémkedésre. Ha tényleg olyan sokféle vendég száll meg ezen falak között, elég különböző helyekről hozhatnak magukkal információkat.
Suzy határozott hangja meglepett, de amit mondott, még inkább. Én is érzékeny voltam a mágiára, de nem érzékeltem élesen és elkülönülten, inkább csak akkor, ha használtam. Mindenesetre ez valóban olyan képesség volt, amivel megtudhattunk valamit a későbbiekben. Kérdésére válaszolva ingattam a fejem. Habár ha lett volna írásos emlékem, sem emlékeztem volna rá, bár arra igen, hogy általánosságban szoktam-e írni.  Természetesen nem, anélkül is kísértett sok emlék, nem volt arra szükségem, hogy még le is jegyezzem. Emellett ennél sokkal fontosabb teendőim is akadtak.
Nem értettem a vámpírcsaládok viszályaihoz, dolgaihoz, és reméltem, hogy nem a mai nap fogok ebből ízelítőt kapni.
- Rendben, én szívesen beszélek vele – bólintottam a vámpírnő javaslatára. – Őt merre találjuk? – fordultam Brynelda felé, majd kis töprengés után ismét megszólaltam. - Ismer még valakit az itteniek közül, aki ért a mágiához?

Kevés olyan dolog volt, amit előrébb tartott volna  büszkeségénél. Neulander volt, a legbecsesebb, legfontosabb vámpírcsalád sarja, hát teljesen jogosan háborodott fel az őt érintő kritikákon.
Ilyenkor nem igazán figyelt másra csak arra, hogy valakinek nem szimpatikus, amit próbált hamar elsimítani, leginkább nyelve intenzív pörgetésével ocsmányságokat hangoztatva, de ezúttal még ő is belátta, hogy ez nem célra vezető. Helyette inkább szúrosan bámult a Rotmantel lányra és megköszörülte torkát.
- Kérem, hölgyem, ne adjon utasításokat nekem, amíg maga csak egy Rotmantel. Örüljön egyáltalán, hogy a toronyban élhet. Az pedig, hogy van más is, aki képviselje a családomat... Nos... - vetett egy undorott pillantást a másik Neulanderre. - Én egyenesen a főágról származom, szóval méltósággal mondhatom el, hogy itt vagyok.
Amint befejezte a kisebb kirohanását odasétált a pulthoz és leült egy székre, fejét kitámasztva.
- Brynelda, én még faggatóznék kicsit! - pislantott a sebesarcúra és már kérdezett is. - Mesélni kicsit a faluról? Hátha az apró részletekben van elrejtve valami célravezető.

A bemutatkozásom után háttérbe sétálok, a szenet ott hagyva a falrészlet közelében. Aki szeretne még csatlakozni a kutakodók táborához, az még most megteheti. Ellenben később örülnék abban, ha nem akadályoznák ezt a különös esetet. Hamar kiszúrom, hogy a Stefan nevezetű vámpír viselkedése hagy némi ellenszenvet a lényemben, mert egyszerűen a magatartásával nem bírok azonosulni. Egyáltalán meg sem szeretném ismerni. Ezzel ellentétben Dietrich amolyan közömbös számomra, míg a többi vámpír felkelti az én érdeklődésem.
Nem maradhatok itt ezen kérdéskörnél, mert mikor a Grófnő és párja elkezd beszélni, úgy én újból arra törekszek, hogy minél többet fogjak fel belőlük. Ráadásul az előzőhőz képest ezeket a bizonyos képeket korrigáljam, mint egy jó festő a saját festményét. Egyelőre fogalmam sincs, hogy hová fogok jutni azon információ morzsákkal, amiket jelenleg kapok. Mindenesetre, összességében az ő képük eléggé sötét, ármánnyal telinek érzem.
- Szóval úgy vélik, hogy ez az emlék orzás csupán valami csel által lehet létrehozni? De vajon, mi az egészben a turpisság? Mitől működne másokra is? – teszem fel magamnak és a társaságnak, hátha valaki bedob egy megvizsgálható utat. Azonban ha már a családja ilyesmire képes, akkor bennem felmerül egy kérdés.
- Grófnő, s képes ilyenre? Esetleg bemutatná, hogy miként hozzák létre az ilyen varázslatot? – ha már lúd, akkor legyen kövér. Mosolyt csal az arcomra, hogy ekképpen szeretném megérteni a mágia fajtáit. Az utolsó gondolatára csupán ennyit tudok reagálni.
- Nos ha nem kapnánk vissza az emlékeinket, akkor üresség tátongana utána. Azt meg végképp nem hinném, hogy egy varázslat emlékekkel működjön.  – lépek tovább, s felfigyelek az én múltkori ismerősömre, Suzyra. Feldereng a közös esetünk, amibe a testem beleremeg. Nehezen tudom magamban csillapítani a múltkori érzést, amit ketten akkor átéltünk. Nyelek egyet, s közelebb sétálok hozzá.
- Érzed a mágiát? – akárhogy nézem, számomra ebben a helyzetben egy lánynak fogom fel.
- Körülnéznél velem a fogadóban? – kérdezek rá egyből, mert úgy vélem, hogy ketten elég hatékonyan végeznénk a feladatunkat. Ő érzékelné, míg én gondolkoznék a hallottak alapján. Maradok a közelében, így hallgatom Laetitia szavait, s valahogy ő kellemesen meglep a kifejezéseivel. Átalakított-feledés varázslat, amitől nekem az a érzésem támad, hogy nem biztos, hogy egy embert keresünk, hanem kettő különbözőt. További szavai nyomán pedig egyszerűen további ötletek áramolnak a fejembe.
- Végső soron lehet két különböző mágia, nagyon alapos egymásra csúsztatásával jött létre. Míg az egyik a hatótávolságért felelt, addig a másik a hatással és erősségével? Egy személynek nagyon megerőltető lenne, sőt tán napokat venne igénybe, hogy biztonsággal létrehozza. – sóhajtok egyet, végül azért közös csapatmunkára hívok mindenkit, a következő szavaimmal.
- Minden jelenlevőt megkérnék, hogy figyeljen a környezetére, s ha talál valahol hasonlót, ahol más helyen is, akkor úgy vélem érdemes kivizsgálni. Másik részről, ha hasonló furcsa jeleket észlelnek, mint a falon, akkor kérem szóljanak nekem. – vállalom magamra a saját részlegem apróságait. A rúnamágiában vagyok otthon.
- Mindenesetre rendben, átnézem a fogadót. – egyeztem bele a felvetésébe, ezzel egyetemben elhallgattam, s a többiek szavaira figyeltem. Ebben a körben a többiek valami oknál fogva kevesebbet beszéltek, mint azelőtt és ez már nálam elég kétséget szül. Vajon csak megakadtak, vagy inkább bölcsen hallgatnak? Végül elhessegetem ezen sötét fellegeket, inkább a fogadós nő szavain elmélkedek egy darabig, s annak sebesüléses történetére. Végezetül pedig, ha senkinek sincs okos megjegyzése, akkor én felfelé indulok a szobák felé. Ránézek a fogadósra, mert jelen pillanatban ő lesz a kalandozó társam.

Valódi átok a Nachtraben-lét. Gyermekkorodtól kezdve igavonó lóként befogva viszed válladon családod terheit. Könyvet könyvre halmozol fejedben, s van, álmatlan éjszakákon át te egy oldalt tanulsz a sikerért, ami a te egyéned bukását is jelenti egyúttal. Átok Hozzájuk születni, mert a tapasztalatért cserébe nincs egy olyan eset, hol legalább kis mértékű sérülés ne essék a testen, vagy pszichén.
Ezen morfondírozó kereste a „grófnő” tekintetét. Megbízhatok benne? Vagy ismerné az anyámat? Mi van, ha vissza akar vinni most? Utáltam azt a nőt. Utáltam vele élni.
Bizonytalanul ámbár, de visszanézett reá, mikor újabb nosztalgiázása közepette észrevette, hogy az ismeretlen-ismerős őt vizslatta. Bizonytalanul, ám könyörgőn csillogóvá vált az a ködben úszó, gombostűnyire zsugorodott „napfény”.
- Ellenvarázslat, huh? - lépett oda hozzá, zavartan dörzsölgetve fejét. Nem volt elégedett azzal, hogy egy másik jött-ment neki parancsokat osztogasson, eddig viszont ő tett hozzá a legkevésbé bármit is a helyzethez. Saját morgolódását leszámítva.
– Van ötleted rá, hol kezdhetnénk?

Brynelda csak meglepetten pislog Dietrich kérdésére.
- Túl sok mesélni való nincs. Igen pici falu ez, alig ha százan lakják. A legtöbben a földeken dolgoznak, keletre és délre jókora dombok vannak így ott jól terem a borszőlő, meg van egy kis gabonamező is. Mostanában mindkettőt főleg katonáknak adjuk el, onnan lett pénz erre a fogadóra is.
Ezután Tessa felé fordul
- Ha jól tudom valami Cassian-nek hívják, a város nyugati részén lakik egy kétemeletes házban. Nem fogják eltéveszteni, csak neki jutott eszébe kétszobás házat felfelé építeni. Legtöbben azt mesélik a vallásához lehet köze. Hogy ő mennyire konyít a mágiához nem tudom, sosem kérdezte senki, akár varázsló is lehet. Rajta kívül azonban mindenki egyszerű földműves, kovács is csak egy van aki a szerszámokat javítja.
Ekkor Trudi felé biccent határozottan
- Hogyne, természetesen, jöjjön velem. Megmutatok bármit, mire lenne először kíváncsi?

Ezen kívül ugye egymásnak is felelhettek, elindulhattok amerre gondoljátok. Határidő a szokásos!

Elégedetten szemléltem, hogy mindenki különösebb vita nélkül fogadta el a felvázolt tervet, és a munka kiosztását. Még Stefán is ellenvetés nélkül csatlakozott Wilhelmina grófnőhöz, noha messze az övék volt a legkomplikáltabb feladat. Egy biccentéssel nyugtáztam a vámpírnő barátságos hangvételét, úgy véltem így nem lesz probléma az együttműködéssel. Mindenki a helyén volt kivéve egyvalakit…
A nyápic Neulander természetesen akadékoskodott, nem is tudom miért vártam mást. Szerencsére az elmúlt hetekben eleget töltttem közöttük, hogy ez alapján már ne vonhassak le hosszútávú következtetést a családja egészére vonatkozóan. A hangnem viszont amit megengedett magának tűrhetetlen volt, ráadásul miután világosan elmondtam, hogy egy családfő lánya vagyok, ő meg hiába főági valószínűleg csupán egy oldalági kuzin még volt mersze azt mondtani, hogy „csak egy Rotmantel”.
kölbe szorítottam a kezem, minek következtében a benne tartott széndarab porrá zúzódott feketére festve a kezem.
Jozef amikor odafönt feltételezte, hogy kurtizán vagyok egy megbocsájtható vétek volt, amelyet elintéztem egyetlen pofonnal. Nem tudhatta ki vagyok, és biztos voltam benne, hogy most, hogy tudta nem követett volna el még egyszer ilyen fiaskót. Ellenben Dietrich sértése szándékos volt, annak teljes tudatában. Egy pillanat erejéig eljátszottam a gondolattal, hogy árnyszikét idézek a körmeimre, és pofonvágom vele, véres csíkokat hagyva az arcán…. de nem. Úrinő voltam, és a sértés is volt olyan nagy, hogy azt ne intézhessem el egy ilyen egyszerű revanssal. Elmosolyodtam, kivillantva a szemfogaimat.
- Dietrich von Neulander igaz? Meglátjuk, hogy Simon nagyúr mit fog szólni a viselkedéséhez, de csodálkoznék, hogy a Rotmantel családfő lányának a megsértése után kevesebbet kapna néhány hét latrina pucolásnál. De szerintem meg fogom kérni, hogy előtte korbácsolják is meg. Szerencséje, hogy Aura már tett róla, hogy egy ilyen megjegyzésért ne az agész famíliáját ítéljem el.
Azzal sarkon fordultam, hátra dobtam a hajam és az ajtó felé vettem az irányt. Így is alig bírtam úrrá lenni a kezem remegésén, és csak reménykedni mertem benne, hogy lesz alkalmam rendesen kitombolni magamat. Kifelé menet még elléptem a Jozef-Suzy páros mellett, így egy pillanatra a sötét tünde kispap karjára tettem a kezem.
- Ha találtok valamit, lejáratot valahova, vagy nagyobb veszélyt érzékelnétek, hárman ne próbálkozzatok meg vele, inkább gyertek vissza és délben úgyis megvitatjuk.
Lehet, hogy pap volt, lehet rendelkezett szent erőkkel és volt vele egy talán-mágus is, de mivel fogalmunk sem volt, mivel álltunk szemben, nem kellett, hogy hárman küzdjenek meg vele, főleg hogy a csapatban volt aki segíthetett. Intettem Ruby Rose-nak, aki néhány húsdarabot hátrahagyva inkább a vállamra repült, majd kiléptem a fogadóból. Reméltem, hogy Aura is követett, és ha így volt, felé fordultam.
- Ebben ön a szakértő, hol kezdjük? Az előljárónál esetleg? - vetettem fel, de bizonyára ő is tudta, hogy hajlandó vagyok az irányítására bízni magamat az efféle kérdésekben.

Laeitita barátnője úgy látszik hamarabb átlátta a helyzetet, mint egyes fajtársai és itt a férfiakra értettem, akik eddig nem sokat tettek hozzá a társalgáshoz, inkább úgy tettek, mintha valaki fegyvert fogott volna a fejükhöz, hogy működjenek együtt. Tőlem aztán el is húzhatják a csíkot, biztos nem fogok könnyeket hullatni.
Mivel már a feladat kiosztása után a kissé furcsa lányka felé indultam, nem volt nehéz meghallani Aura figyelmeztetéseit, amit különös hangsúllyal fűszerezte meg. Talán ismeri, vagy tud valamit, ami az előbbi érzéseimet a lánnyal kapcsolatban megerősíti? De most nem éreztem és lehet, hogy csak a sokféle népség és az emlékezetrablás van rám ilyen hatással, ezért végül elhessegettem ezt a gondolatomat.
A tapasztalataink ebéd körüli megosztásának javaslata nem volt ellenemre, hiszen legalább összekötjük a kellemest a hasznossal és ehetünk is valamit, mielőtt további stratégiát dolgozunk ki.
A sötét elf lány, Tessa láthatóan szívesen segít, de a kérdése, amit a fogadósnő felé feltesz azt is mutatja, hogy a fejét is használja, nem csak azt teszi, amit mondanak neki. A kérdése ráadásul fontos is lehet, már ha Brynelda ismeri rá a választ.
Az első részére tudja, ám, más varázstudóról nincs információja, ami nem jelenti azt, hogy nincs is.
A fejem azonban felkapom, ahogy meghallom az eddig sem túl együttműködő Naulandernek, annak a Dieternek a hangját, aki most is inkább az egójának a simogatásával van elfoglalva, mint aki nem fogja fel a helyzetet. Laetitia és Aura sem semmi, tipikus nemesi atitűdökkel vannak megáldva, de ez a fickó......szerintem nem csak az én zsebemben nyílt ki a bicska, ahogy előadta magát.
- Legalább Laetitia letesz valamit az asztalra az ügy érdekében. - mormogom, de ahogy a nőt elnézem, nem kell nekem megvédenem, hiszen ha a tekintettel ölni lehetne.......
De a férfi nem hiszem, hogy felfogja ezt, nyugodtan a pulthoz sétál és leül, aztán.
~ Ez komoly? Most akar kérdezősködni, mikor már indulnánk? ~
Mondjuk a rúnamágus lány is még most tépelődik kicsit, pár benne felmerülő kérdést bedobva a közösbe, de hát neki sem tud legalább annyira válaszolni, mint ahogy a mi kérdéseinkre sem, ezeket magunknak kell kideríteni.
Aztán ő is Suzy-hoz fordul és meglepődve hallom, hogy le akarja nyúlni a partneremet, ami tiszta pocsékolás lenne, mert ha valamilyen szinten ő is ezt tudja, akkor jobb ha nagyobb területet fedünk le és ő marad a fogadónővel itt körülnézni, ahogy Laetitia javasolta.
Már éppen nyitom a számat, hogy erre felhívjam a figyelmét, amikor végül visszakozik és belemegy, hogy maradjon.
- Ha bárki talál valamit, az a minimum, hogy szóljon a többieknek. - bólintok, mert hiszen egy cipőben evezünk és mindenki ki akar ebből - lehetőleg jól - keveredni.
A másik férfi vámpír azonban végre valamelyest összekapta magát és úgy látszott legalább hajlandó próbát tenni a csapatmunkára.
Miközben Brynelda elmagyarázta a faluval kapcsolatos tudnivalókat Dietrich-nek Laetitia olyan halálos csendben figyelte, hogy azt vártam mikor fordul le a vérszívó a székről, de aztán, ahogy egy kis csend lett a nő megszólalt és a szavai jégcsapként vágódtak a másiknak, még ha közben "mosoly" is ült az arcán.
Elég sok harcban vettem már részt és nem vagyok az a gyáva fajta és általában képes vagyok megvédeni magam, de most azért megborzongtam a Rotmantel vámpír szavaitól.
Komoly fenyegetés hangzott el. És biztos voltam benne, hogy semmi túlzás nincs benne, ahogy az érzelmei hullámzását elnéztem.
Visszagondolva a reggelre az a pofon, amit kaptam tőle, ezek után egészen semmisségnek tűnt.
Az a fejtartás..........Majdnem hátraléptem, amikor felsúltan elém érkezett, de végül megálltam, hogy mozdulatlan maradjak, amíg elmondta nekem, amit akart.
Még arra is képes voltam, hogy belenézzek fekete szemeibe.
- Nem akarok hőst játszani, mert annak általában sosem volt jó vége. De ha találunk valamit, akkor nem fogunk délig várni. A falu, ahogy hallom nem nagy és vagy itt leszünk vagy ott, így hamar össze lehet rántani a társaságot. - válaszoltam neki végül.
Aztán mindenki indult a dolgára, hogy mielőbb megoldjuk a fogadó rejtélyét, ám mielőtt még Suzy-val az ajtóhoz értünk volna mellettünk termett a gróf.....Damien, ha jól emlékszem.
Ránéztem a lányra és ha ő nem emelt kifogást, én sem tiltakozhattam, bár minél többen láthatják, hogy mit tudok esetleg, annál nagyobb az esélye, hogy lebukom, de ha nekiállok most tiltakozni, akkor megint csak gyanús lehetek. Megvontam a vállam.
- Részemről rendben. - majd óvatos leszek, amúgy is Suzyé a főszerep, hogy találjon valami gyanúsat. - Akkor induljunk, hogy mindent meg tudjunk nézni még az este leszállta előtt. - intettem a lánynak és a fajtársnak, aztán utánuk kimentem én is.

A lány hirtelen kérése még engem is meglepett. Gyanúsnak vélte volna Minát, vagy valóban csak össze akarta vetni jelenlegi tapasztalatait egy ilyen varázslattal? Mindenesetre a vámpírlány hamar pontot tett az ügy végére.
- Ha több személyről van szó, talán nagyobb valószínűséggel akadunk nyomra. Viszont így sokkal komolyabb mágiával is kell számolni, aminek megszüntetése nehezebb lehet – néztem Gertrudra. De ez jelenleg csak másodlagos problémát jelentett előbb meg kellett találnunk az odavezető utat.
Dietrich válaszát hallva szinte rögtön Rotmantel kisasszonyra tekintettem, remélve, hogy nem követett el a vámpír végzetes hibát. Végül ugyan mindenki sértetlen maradt (legalábbis fizikailag), de nemesekről révén szó később biztosan ki fog robbanni ez a feszültség valamelyik oldalról. Mennyi energiát emészhet fel ennyi sérelem fejben tartása és a bosszú gondolatának állandó táplálása… Nos, ilyenkor még a saját életemet is jobbnak éreztem.
Örültem, hogy Stefan nem követi a másik Nachtraben példáját, habár tudtam, hogy ez majd akkor dől el, mikor szétválunk. Mindenesetre engem biztosan nem akadályoz majd senki, egyelőre úgy tűnt, hogy egyedül megyek.
Bryneldára néztem. Mindig ott van a legtöbb mesélnivaló, ahol úgy tűnik, mintha nem lenne, legfeljebb senki sincs, aki elmesélje, mert nem tud róla, vagy még nem tud róla. Ilyenkor általában csak egy apró csontdarabkát kell találni, és kiderül, hogy valójában egy hatalmas csontváz rejtőzik a felszín alatt. A kérdés az volt, hogy megtaláljuk-e, hiszen még egy ekkora faluban is sok volt a lehetőség. Ezután felém fordult, én pedig figyelmesen hallgattam. Aki ekkora feltűnést keltett, annak nem volt valószínű, hogy benne volt a keze a dologban, de hát ki tudta volna megmondani.
- Rendben, köszönjük a segítséget – válaszoltam egyben a többiek nevében is, habár kevesebbet tudott, mint amit vártam volna egy tulajdonostól. Még mindig nem igazán értettem, hogyan képes valaki ilyen könnyedén beletörődni a ténybe, hogy valaki mágikus úton úgy belepiszkált a vendéglőbe, hogy annak a hatása minden egyes nap érződik. Bár én jól tudtam, hogy a szükség sok mindenre képes.
Láttam, hogy mielőtt a vámpírnő kilép, még intézett pár szót az íródeákhoz, illetve az a tekintetváltás is elég beszédes volt, vagyis lett volna, ha tudtam volna, hogy mire véljem. Gyorsan vissza is fordultam, majd nem sokkal ezután a többiekre néztem:
- Akkor hát sok sikert mindenkinek! – mondtam, majd én is elindultam kifelé.

Rendkívül ritkán töltött el engem elemi erejű harag, de családtagom megjegyzésére nem tudtam megállni, hogy olyan erősen szorítsam össze az állkapcsaim, hogy fogaim megcsikorduljanak. Dúlt bennem a düh és az undor agresszióra serkentő haragos elegye, és ha ez a jelenet egy erdőben történik, vagy csak olyan helyen, ahol fele ennyien vannak, már siklott is volna ki kardom hüvelyéből, egyenest a felfuvalkodott nyápic szíve felé.
Szinte könnyekig voltam hatódva, hogy Laetitia kisasszony eleget látott a barátságomból, mintsem ennek a pojácának a fröcsögése alapján mérje fel családunk viselkedését. Ahogy pedig társam kifordult, megvető pillantást engedtem magam is a nálam láthatóan fiatalabb nemes felé. Közelebb léptem, hogy egészen néhány centiméter legyen csak közöttünk. Magasabb voltam nála, így le is néztem rá, rendkívül fagyos tekintettel.
- Fékezd a szád, félkegyelmű! - sziszegtem halkan, hidegen - A családod is képviseled, nem csak magad. A reprezentáció a lételemünk, ha ez ellen dolgozol, a családot pusztítod. Legközelebb nem úszod meg ennyivel. - Majd társam után téve néhány lépést még visszafordultam. - Szerencsére van itt egy másik főági Neulander is, aki hűséggel szolgálja a családját. - Mondtam félhangosan magamra utalva, és feltettem az utazókalapom. - Ez a Neulander pedig nem hagyhatja ki jelentéséből Simon nagyúr felé az ilyen jellegű devianciákat. És nem is szeretné.
Mondandóm befejeztével öles léptekkel zárkóztam fel Laetitia kisasszony mellé, Zephyrnek pedig füttyentettem élesen, mire ő vállamra siklott kecsesen. Látszott rajta, hogy nagyon igyekezett visszafogni magát az imént, így gyorsan munkába kellett állnunk, hogy figyelme és gondolatai ne fortyoghassanak tovább a gyűlölet mélységeiben. Kérdését mérlegelve bólintottam egyet.
- A polgármester jó választás lenne. De előtte kérdezzünk meg néhány járókelőt a polgármesterről! - Feleltem, majd le is szólítottam néhány mosónőt és a helyi vargát, hátha tudnak valami gyanúsat az elöljáróról. Fejétől bűzlik a hal, szokás mondani ugyanis. Miután sikerült valamelyest tájékozódni a vezetőség felől, nem is késlekedve a földbirtokos tanyája felé vettük az utunkat.

Ahogyan az üres és elsőre semmit mondónak tűnő válasz megcsapta füleit, szinte azonnal beizzította a szürkeállományát. Volt elég önző és "ostoba" ahhoz, hogy semmiképpen se elegédjen meg a többiek okfejtéseivel. Saját megoldást akart, nem érdekelte, hogy a többieknek ez tetszik-e vagy sem, épp ezért mindennemű szidalmazást elengedett maga mellett, amit kapott. A másik Neulanderé nagyon bökte az oldalát, de nem tett szóvá, hagyta, hogy belül marcangolja magát. Félkegyelműnek nevezte egy... egy... nő!
Habár nem látta be magának sosem, mindig felsőbbrendűnek akarta hinni magát mindenkinél, így sokszor már ilyen mondvacsinált és teljesen értelmetlen dolgokba is képes volt kapaszkodni, hogy fentartsa magában azt a képet, hogy ér valamit. Tökéletesen érezte magát így, habár normális kapcsolatai nem voltak emiatt. Egyedül a testvérével tudott beszélni, megértették egymást, habár teljesen különböző jellemek voltak, mégis testvérek, így ott lüktetett bennük valami, ami csak bennük volt meg és ezért képesek voltak akár a semmiről is órákon át társalogni úgy, hogy fel sem tűnt neki mennyi idő telt el. Mióta elvesztette ezeket a perceket, mégjobban magába fordult. Előtte még próbált valamennyire nyitni a világ felé, de miután szinte karjaiba hullott Ulrich hideg, halott teste, teljesen átértékelt mindent és rájött, hogy a kapcsolatok csak fájdalmat hordoznak magukkal. Nincs senkinek szüksége se barátokra, se rokonokra, se szeretőre, se senkire, mert hogyha elveszti csak egy hatalmas űrt fog érezni, melyet lehetetlen betölteni.
Bryneldára emelte tekintetét.
- Miféle katonáknak? Északiak vagy Déliek? A kötelező felszereléseiken kívűl hordanak magukkal mást is? - ostromolta ismét kérdésekkel a nőt.

Csendben maradok, míg el nem jön az ideje annak, hogy újra beszéljek. A sors hamar megszán az első lehetőséggel, mikor a grófnő fejti ki aggodalmát, hogy nem kellene kísérletezgetni a varázslattal. Én másképp tekintek a helyzetre, mondjuk úgy lehetőségre, hogy jobban megértsük a varázslatot, s hamarabb rájöjjünk az egészre. Végül nem szeretnék erőszakoskodni vele szemben, így tökéletesen ráhagyom.
- Van igazság a beszédében grófnő, azonban jelen pillanatban minden lehetséges módszert meg kell vizsgálnunk. Úgy véltem, ha tartanánk egy kisebb bemutatót, akkor közelebb kerülnénk a megoldáshoz. Ráadásul szívesen vállaltam volna a próba alany szerepét. – most már én szintén visszakozok az ötlet ellen, s semmi pénzért nem mennék bele. Végül mindenki elfogadja a saját feladatát, amit Laetitia kiosztott nekik. Nekem az a rész jutott, hogy ellenőrizzem a helyet, hogy nincs-e nyoma rúnamágiának, jeleknek, vagy terület kijelölésnek. Segítségül kapom a fogadóst, ami nem olyan rossz, hiszen neki van kulcsa a szobákhoz, s egyéb helységekhez. Felfelé elindulok, aztán bevárom a társam, hogy együtt mehessünk fel, azonban a többiek egy időre még szóval tartják. Én ráérek, mert csupán pár szobát kell felforgatni csupán. Ha megérkezünk a szobák szintjére, akkor ennyit mondok előljáróban.
- Át szeretnék nézni pár szobát, de előre kíváncsi lennék, hogy ugyanaz az elrendezése mindegyik szobának? Szóval mindent pontosan ugyanoda rak? – ez csupán az első érdeklődésem, s a következőt csupán akkor merem feltenni, ha erre megadja a választ.
- Esetleg megfordult már itt egy alak, aki az utóbbi időben többször vendége volt a fogadónak? – csupán puhatolózok, s tovább próbálok akarok haladni a nyomozásban. Próbálom átgondolni az értelmes, egyben lehetséges megoldásokat, mint esetleg a mesébe illőket. Odasétálok a szobám ajtajához, majd belépek. Alapos vizsgálatot indítok a helységben, s minden egyes zugot feltérképezve, s amit csak el lehet, s el tudunk mozdítani ketten. Mit keresek? Jeleket legfőképpen, ami bármelyik felületen látható lehet. A tárgyak elrendezésére szintén figyelek. A végére igazán elfáradok.
- Megmutatnád az egyik sarok szobát? Készülj fel rá, hogy azt szintén feldúljuk. – jelentem ki, mikor megpihenek az ágyamon. Csupán tíz másodperc erejéig üldögélek, mert azután felkelek és elindulok az említett irányba. A folyosót szintén vizsgálom, mert sosem lehet biztos az ember, hogy mibe futhat bele.

Kissé elhúzta a száját. Ebben a helyzetben zavarta, hogy ő maga nem tud írni, mert az lenne a legbiztosabb, ha maga tudna a fontos dolgokról feljegyzést készíteni. Csodálkozott, hogy ez az átokról való tudomásszerzés után nem jutott eszébe egyik jelenlévőnek sem…
Elbizonytalanodott a nemes kiasszony felé szegezett kérdésétől. Teljesen pontosan nem tudta megmondani, hogy milyen messziről érzi a mágiát… De mégis valamit tud mondani, ahogy a tekintete kitéved az ablakon, ami viszont nem teljesen konkrét.
- A szom-széd épü-let-ig meg tu-dom mondani. - felelte végül, remélve, hogy ennyi információ elég lesz a kisasszonynak.
A felvetett javaslatra határozott egyetértéssel bólintott. Ő maga is úgy vélte, hogy fontos lenne a faluban körülnéznie. Végülis első próbálkozásra nem sokra ment a fogadóban. Nem tudta kivenni, hogy a helyzet adta társain kívül van-e más mágiaforrás idebent…  
Aztán kíváncsian pislant a Jozefként bemutatkozó sötételfre. Nem volt teljesen biztos benne, hogy nem lesz-e baj, hiszen nem ismerte. De végül úgy döntött, hogy nincs idő rá, hogy akadékoskodjon, és ellentmondjon. Úgyhogy végül biccentett felé, miután Gertrud felé bocsánatkérő pillantást küldött. Így lesz a legjobb!
Figyelmesen hallgatta a további utasításokat. A hozzá hajoló, Aura nevű szintén előkelőséget sugárzó hölgy odahajlásakor önkéntelenül is kicsivel hátrébb húzódik, de nem annyira, hogy ne hallja, amit kért tőle. Bólintott, jelezve, hogy értette, nagyon figyelni fog mindenre. Annak most nem adott hangot, hogy még mindig meg van győződve róla, hogy itt nincsen mélységi. Armaros figyelmeztette volna… És érezné is… Már előfordult hasonló.
Délben találkozni. Nagyjából meg tudja mondani, hogy az mikor van, úgyhogy ezzel sem lesz gond.
Megkönnyebbülten, és boldogan mosolyog a mellé lépő Damienre, rézva a fejét. Nem, egyáltalán nem bánja. Ha van ismerős vele, az megnyugtatja!
Mivel több javaslatot, és kérést nem kapott, társaira nézett, jelezve, hogy elindulhatnak.
Ami azt illeti, és ezt Armaroson kívül, aki elől nem tudta volna eltitkolni, másnak nem vallotta volna be, tanácstalan volt. Találomra elindult egy utcán, ami úgy tűnt, hogy a falunak központi utcája, és igyekezett mindenre figyelni, ami kicsit is felkeltette benne a mágia okozta ismerős érzést. Közben persze megpróbálta a két társából érezhető varázslatot elkülöníteni. Nem azt kell megtalálnia!
Ha rajtuk kívül bármiben, vagy bárkiben érzékelte a mágia nyomait, közelebb ment, hogy kiderítse mi az, és megmutatta Jozefnek és Damiennek is. Remélte, hogy ők azt is jobban meg fogják tudni mondani, hogy lehet-e potenciálisan a felejtés oka az adott tárgy.

Eleget rimánkodott magában a családja miatt. Eldöntötte, hogy egyszerű lesz, nem él a rangok nyújtotta lehetőségekkel, melyeket illendő lett volna kihasználnia. Számára az illendőség ócska határvonalnak tűnt jelen helyzetben, két vámpír közt, akik mint kiderült, azonos vezetéknevet viseltek.
- Ja persze… Üdv – biccentett felé, és zavartan a tarkóját vakarászta. Akárcsak egy elveszett kisfiú, miután az anyukája csúnyán kiosztotta. Tekintete sokáig táncot lejtett a leányzó, s padló közt. Kapaszkodót akart találni, jelet, hogy legalább most nem kell félnie. De hibának vélte elbíznia magát. Sokszor megtette, pórul is járt. Mind-egy.
Mindegynek vélte helyzetét, és minden gondolat, minden fejben bejárható kis ösvény egy. Tehát mind-egy. Megcsóválta fejét, erősen kifújva a levegőt. A „családom” szóra rövidet hümmögött. Neki se volt mindennapi látvány a „grófnő”, ám de ha már összehozta őket a sors, parancsokat osztott neki egy ismeretlen… Végleg tudatosította magában együttműködésük fontosságát.
Végighallgatva a leányzót néha bólintott, ezzel érdeklődést tanúsítva. Egyik kezét gondolkodón állára csúsztatta. A másikkal felvette a széndarabot, hogy jegyzetet készítsen „Ötletek”* címszó alatt. Miután ezzel elkészült, visszafordul, a szemébe tekint.
- Érdemes lenne átkutatni a szobákat. Lehet mindenki csak jött, mint a birka, és alaposabban körbe se nézett – Pedig lapulhattak a fiókokban rejtett fiolák, vagy legalábbis a fogadókban szokott lenni gaz, dekorációs célokból. Arra gondolt, ilyesmik kezdetnek segíthetnének, hátha egy nyilvánvaló nyomra akadnak a káoszban.
- Csak lapul ott növény, esetleg cetli, régi könyv – vállat vont, a fogadóslányt méregetve – Elég elfoglalt, szóval akár el is indulhatnánk, vagy várunk még, amivel értékes időt pazarlunk. Nekem aztán mindegy!
Áthárította a döntés jogát a leányzóra, majd karba tett kézzel várt a továbbiakban. Ha nem akadt jobb ötlet, ő bizony fogta magát, s indult is felfele. Ellenben meg hajlandó volt még ácsorogni, esetleges felmerülő kérdésekre válaszolni ismerkedés céljából. Ki tudja, mennyi időt tölthettek együtt...

*:

/A késésért elnézést kérek! Ha már nem vehetek részt, öröm volt számomra ez a pár kör is./

Dietrich: Brynelda kissé értetlenül pislog a kérdésre
- Természetesen hellenburgi katonák, a fronttól délre vagyunk. Fogalmam sincs mi a felszerlésük része és mi nem, de miért fontos ez? Elnézést, meg kell mutatnom a kisasszonynak amit látni akar, ha gondolja jöjjön velünk vagy várakozzon itt, azonnal visszajövök és válaszolok még bármilyen felmerülő kérdésre.

Trudi: Miután Dietrich-el végzett Brynelda odasiet hozzád és szépen sorjában beenged a szobákba.
- Nem, sajnos nem egyforma egyik szoba sem, hacsak nem véletlenül. Mikor berendeztem őket nem volt bennük rendszer, csak úgy igyekeztem hogy takarosak legyenek, arra nem figyeltem hogy egyformák. Állandó vendégem pedig még nem volt az utóbbi időben, nem olyan öreg még ez a hely hogy bármelyik vándornak állandó helye legyen.
Ahogy kutakodtok és felforgatjátok a szobák berendezését (Brynelda láthatóan visszafogja bárminemű elégedetlenkedését ezzel kapcsolatban) az egyik sarokban érdekes dolgot veszel észre: egy jel, méghozzá egy rúna, ennyit biztosra meg tudsz mondani. Hogy mit jelent azt sajnos nem ismered fel, vagy nem az emberek által használt rúnák közül való, vagy egy kevésbé ismert darab, de minden esetre aki odatette nem végzett félmunkát: a jel az egyik deszkába van vésve de úgy, hogy a vésetet aztán kitöltötték megolvasztott majd megfelelő formába szilárdult arannyal, hogy se a kopás se az erózió ne tegyen kárt benne.

Jozef, Suzy, Damien: Ti elindultok hát a faluba, mivel nem mondtatok semmi konkrétat gondolom véletlenszerűen andalogva; a falu tényleg nem túl nagy, ha kissé megerőltetitek a szemeteket mindne irányba látjátok a határként funkcionáló utolsó házat; ahogy sétáltok látjátok, hogy a falusiak szokásos módon élik az életüket, nem sokan vannak az utcácskákon, azok legtöbbje kettes-hármas csoportokban beszélget vagy a saját házát/portáját szerelgeti; mágiának elsőre nem nagyon érződik nyoma, leszámítva azt, ami Jozefből árad, azonban egy ponton Suzy megérez egy újabb forrást egy házból, amely szinte alig különbözik a többitől; Jozef pedig hűvös sugallatot kap a nyakába, ismerős, kellemetlen érzést: azt, hogy valahol a közelben biztosan van egy démon - a kérdés csak az, hol?

Letti, Aura: Ahogy nekiláttok kérdezősködni megtudjátok, hogy a falu pici ahhoz, hogy polgármestere legyen, a hivatali ügyek intézését egy kihelyezett hellenburgi bíró látja el, jelen esetben magához ragadva a hatalom három ágából kapásból kettőt; a helyiek úgy mondják nem kifejezetten rossz ember csak nem szereti a hivatalát, vágyna vissza a városba hogy fontosabb pozíciót töltsön be így nem egyszer fordult már elő, hogy helyi ügyeket félvállról vett; egyébként egy harminc körüli férfiről van szó, akinek a házához szívélyesen elirányítanak titeket

Tessa: Te egymagad indulsz hát az említett sötételf, Cassian megkeresésére; egy ilyen kis faluban nem nehéz egy másfajút megtalálni, így Brynelda instrukciói alapján és némi kérdezősködéssel gyorsan megtalálod a tünde házát; meglepetésedre ahelyett, hogy beilleszkedni próbálna az építmény meglehetősen tipikus köderdei házikó, még holdhitű szakrális motívumok is vannak rajta díszítés gyanánt; a ház urát egyelőre nem látod, és ha bekopogsz sem érkezik válasz; mielőtt úgy dönthetnél azonban, hogy elmész máshol keresgélni a ház sarka mellett egy magas, széles vállú negyven körüli sötételf férfi fordul be izzadtan, vállán baltával, hóna alatt egy rakás felaprított tüzifával
- Segíthetek? - kérdi tőled

Mina, Stefan: Ti egymásra vagytok bízva, ahogy láttam egyelőre nem jutottatok dűlőre pontosan mihez is kezdtek, így ebben a körben ti még megbeszélhetitek hogyan fogtok neki a dolognak.

Határidő jövő hét péntek!

Szerencsére nem egy kihalt faluba érkeztünk, ahol az utcákon egyetlen teremtett lélek sem járt. Nem volt pezsgő élet, mint a vámprtornyok körül elterülő egyre csak duzzadó városkákban, de annyira éppen elég volt, hogy legyen kihez fordulni. Eleinte feszült voltam, hogy hogyan fogadnak majd itt minket, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a falusiak már tudtak az ittlétünkről, és ez alátámasztotta Brynelda állítását, hogy tegnap is kérdezősködtünk. Csak épp nem emlékeztünk az eredményre. Jó lett volna, ha van nálam egy notesz, amibe jegyzetelhettem, de így kénytelen voltam megjegyezni az információt legalább addig, ameddig vissza nem értünk a fogadóba, hogy felvéshessem a falra a fontosabb folgokat.
A kérdezősködést leginkább Aurára hagytam. Neulanderként a kisujjában volt az ilyesmi, ráadásul saját állítása szerint jól elboldogult a falusi népekkel, hiszen eddigi élete első felét közöttük töltötte. Még első találkozásunkkor is egy parasztasszonynál etetett velem tölttt káposztát! Azóta sem tudom, hogy azt mégis hogyan gondolta… Most azonban ezek a tapsztalatok és képességek a hasznunkra váltak. Az első megfigyelésem, mondhatni falusi kutatásaim első axiómája, hogy a szomszéd öregasszony mindig jól informált. Túlságosan is. Már-már gyanúsan. El tudtam képzelni, hogy az egész élete abból állt, hogy másokat figyelt az ablaka előtt lógó csipkefüggöny mgül, esetleg precíz kínvallatásnak vetette alá a rokonokat egy tálca süteménnyel. Hellenburgnak őket kellett volna alkalmazni, mint kémek, ezen megfigyelésből kiindulva pedig újra kellett értékelnem a vámpírtornyok cselédjeinek szerepét is a politikában.
Azon, hogy a bíró félvállról vette az itteni ügyeket, igazából nem csodálkoztam. Egy nagyvárosi élethez szokott férfiút kitenni a világ végére legjobb esetben is büntetés. Érthetően semmi kedve nem volt a nyüzsgő metropolisz után azzal foglalkozni, hogy kinél lóg át a cseresznyefa ága a szomszéd telkére, és hogy idén valamivel kevesebb lett a búza mint tavaly. Ehelyett akár elegáns vacsorákra is járhatott volna, vagy bálokon szédíthette volna az erkölcsös déli kisasszonyokat, akiknek nem jutott jobb parti egy kishivatalnoknál. Ezen a ponton éreztem, hogy talán lehetek még hasznos az ügyben, ha esetleg nem tetszene neki Aura őseink viking pajzsos szüzeit idéző stílusa. Abban az esetben nyúlhattunk kifinomultabb módszerekhez is, kis nyafogás, kis flörtlés, elsuttogott ám soha be nem tartott ígéretek formájában. Ha pedig ez sem működött… még mindig ott volt az adu ász a tarsolyunkban: a vesztegetés.
Megtorpantam az ajtó előtt, és társnőmre pillantottam, ha pedig ő nem ellenkezett, akkor be is kopogtam az ajtón, majd hátraléptem. Úgy döntöttem kezdetben most is Aurára hagyom a beszédet. Ruby Rose érdeklődve nyújtotta előre a nyakát, hogy megszemlélje a bírót. Ma reggel nagyon barátságos volt Jozeffel, így oda kellett figyelnem, hogy másnak már nem okozzon kellemetlenségeket.

Azért szó se róla, kicsit összeszorult a gyomrom, amikor kiléptünk a fogadóból, hiszen mégis csak a dél által uralt településen voltunk és én bármikor lelepleződhettem, sőt, elég sok mágikus képességekkel megáldott alak volt a környezetemben, ami csak növelte ennek az esélyét. Elsőnek máris itt van a társamul jelölt lány, Suzy. Azt nem tudtam volna megmondani, hogy különbözik-e az én papi mágiám a többiekétől, vagy betudja-e annak, hogy sötét elf vagyok........, de eddig nem mutogatott rám ujjal és kiáltott kémet vagy árulót, így talán nem lesz gond.
Azért mindenesetre a feszültségem megmaradt, ugrásra készen húzódott minden izmom és az sem javított a helyzeten, hogy Letitia, jóformán a markában tartott ezzel.
Miközben a falu házai körül sétáltunk, ő és a társa épp elöttünk mentek, de mivel többször megálltak kérdezősködni, elhagytuk őket és inkább a saját feladatunkra koncentráltunk, legalábbis én próbáltam valamit fellelni, ami nem illik ide, ezért az érzékeim is kihegyezve nézelődtem két társam mellett.
Gondolom ők is hasonlóan jártak el, hiszen mindegyiken látszott a figyelem.
Egyelőre túl sok látnivaló nem akadt, a falu nem volt túl nagy, ahogy a fogadósnő is elmondta és minden lakos végezte a szokásos napi tevékenységét, senki nem mutogatott ránk ujjal, ami azt is megerősítette, hogy nem ma jártunk itt először.
Aztán, hirtelen a semmiből csap le rám a kényelmetlen érzés és a fejemben feltámadó enyhe fájdalom, ami általában egyet jelent: démont.
Már nyitottam a szám, hogy figyelmeztessem a többieket, mikor eszembe jutott, hogy meg foogják kérdezni, honnan tudom. És akkor mit fogok mondani? Ám, ha eltitkolom, akkor lehet, hogy fontos információ veszik el.............A lelkiismeretemre kell hagyatkoznom.
- Khmm......valahol a közelben van egy ......démon. - szólaltam meg halkan végül. - Próbáljunk meg különböző irányokat és ha közeledünk hozzá, szólok, de jobb, ha a biztonság kedvéért úgy teszünk, mint eddig és csak sétálunk össze-vissza. - javasoltam, mert ha valaki figyel minket, nem kéne felhívni rá a figyelmet, hogy észrevettünk bármit is.