[Küldetés]A night to remember

Megindul a sötételfcsapat hát, s ama nehéz kihíváson kell keresztülverekedniük magukat, hogy úgy nézelődjenek, figyelmesen, bármiféle árulkodó részletre reagálni készen, hogy az ne tűnjön fel és ne úgy mutassák magukat, mint egy törvényen kívüli csapat. Persze az a szerencse, hogy egyik társával legalább egy fajból vannak, arra nem kérdezne rá senki, miért vannak együtt. Hogy miért vannak itt, az már más kérdés. Damiennek mindig is szokása volt eltűnni a tömegben, így ezt a képességét most is kamatoztathatja. A kislány pedig olyan elképesztően imádnivaló és a naivság oly mértékben sugárzik róla, hogy képtelenség, hogy bárki is gyanakodjon rá. Ő ugyan picikét kirí a két sötételfből álló testőrségből, de nem számít. Úgysem terveznek sokáig idekint tartózkodni nyílt színen, nincs itt semmi érdekes, ez egy normális parasztfalu, csakúgy, mint ezer másik. Csak sajnos a falusi embereknek szokása megjegyezni, ha valaki furcsa elsétál az ajtajuk előtt, hiszen számukra bármi, amely nem a hétköznapok rutinja, rendkívüli eseménynek és érdekességnek számít.
Azonban valami megtöri a monotonitást. A kislány hirtelen megtorpan és figyelni kezd valamire. Damien nagyon hegyezi a füleit, de nem hall semmit. Majd szinte ugyanekkor a fiú is bejelenti, hogy a közelben van egy démon.
- Jó, hogy maguk így... érzik ezt. - Apropó, miért is kellene egy sötételfnek éreznie egy démont? A házon nem látszik semmi rendkívüli.
A lányka viszont igencsak merész vállalkozást kezd. Az első pillanatokban meg akarja állítani - mert hát mi lehetne őrültebb ötlet, mint csak úgy beállítani egy démon házába, felkészültség nélkül -, de aztán... Suzi nagyon aranyos. Ez talán meghökkenti majd azt, aki odabent van, bárki is legyen az, és talán, ha gyorsan vág az esze, még valami történetet is képes improvizálni, hogy mit keresnek ők ott.
De valóban, mi a jó eget fognak mondani, amennyiben van bent valaki, ajtót nyit és nem támad első látásra?...
Rossz ötlet volt. Hát, most már mindegy. Vesz egy mély levegőt és felkészül arra, hogy holdezüst tőrét a lehető leggyorsabban előrántsa, ha szükség van rá.
- Óvatos légy nagyon... - szól rá figyelmeztetőn Suzira, és közvetlenül a háta mögé lép átlósan. Vajon mi lesz odabent? Képes elképzelni, hogy egy békésen teázgató öreg nénit fognak látni. Vagy egy gyermeket. Vagy semmit. Egy dimenziókaput, ki tudja. Csak remélni tudja, hogy nem egy csábdémon lesz az.

Mina úgy érzi, nem lesz egyszerű ez a feladat. De egyben nem is vonulhat vissza. Nagyon úgy tűnik, Stefannal hasonló vizeken eveznek, azonban ezt ráérnek megtárgyalni később, amikor már nem fenyeget a veszély, hogy a következő napra megint elfelejtenek mindent.
Azt sejtette, hogy a férfi nemigen fog kezdeményezni semmit, de tévedett, ugyanis az ötlet teljesen jó kiindulási alapnak. Miután úgyis mindenki szétszéledt, neki pedig fogalma sincs, hová mehetne, megnyugtató a tudat, hogy az itt maradás is egy lehetőség. Elvégre a kezdetek magukban hordozhatják a választ, valóban. Valahogyan csak bekerültek azokba az ágyakba.
A férfi flegmaságán, vagy nemtörődömségén viszont meglepődik. Vagy ilyen az általános stílusa, vagy ez konkrétan ellene irányul... ami biztosan nem így van, tehát a stílus lesz az.
Személyes dolgok... arrább most. Fontos dolgom van. - szól rá lelki bolondságaira.
- Hogyne, megnézhetjük őket. - majd a tettek mezejére lép, és meg is indul, véve egy mély levegőt. - Amikor tegnap lefeküdtünk, valószínűleg a saját akaratunkból kerültünk azokba az ágyakba. Úgy értem, nem csak elájultunk egy adott időpontban, mert akkor össze-vissza hevernénk a fogadó különféle pontjain... Vagy mégis ez történt, és valaki csak úgy elrendezett minket a szobákban. Hmm. - Elvörösödik kissé. Ez a téma odáig vezet, hogy el kéne gondolkodni, mi az oka, hogy valaki azzal aludt, akivel. Ebbe meg inkább nem menne bele.
De hiszen ha ismerte az illetőm, aki rendezgette őket, hogy ki milyen viszonyban van kivel, akkor sokkal "viccesebb" lett volna Minát bárki mással egy szobában elszállásolni. Mondjuk a sötételf fiúval, vagy akár Stefannal.
Nem, ebbe inkább nem gondol bele, túlságosan messze vezetne a megoldástól, ezen úgyis fölösleges rágódni...
Szerencsére van ürügye most, hogy miért néz a lába elé, ahogy fölfelé halad az emeletre. A lépcsőket fixírozza. - Szerintem kezdjünk a saját szobánkkal... - ajánlja, és ha nem ütközik ellenkezésbe, akkor be is nyit abba, ahol az éjszakát töltötték feltételezhetően. Nem akarja, hogy valaki más találjon itt valami kompromittálót. Fogalma sincs, mi lehet az, de aggódik. Utálja, ha valamit az agyával nem képes látni, pedig ő hajtotta végre...
Megvizsgálja az ágyat, benéz a takarók alá, a szekrényekbe, végignyitogat minden polcot és benéz minden tárgy alá, mögé és az összes sarokba, amit csak észre tud venni. Még a szőnyeget is felhajtogatja (ha van), hátha rejtettek alá valamit.

Az ajtó nyílik, és megjelenik odabent egy...
Szörnyűséges vérfagyasztó démon. Ja, persze. Bár elég groteszk, hogy milyen magas, azonban ezenkívül szinte mintha már a túlzott ártatlanságot öltötte volna magára kislányos arcával és alkatával. Lehetne csábdémon is, azonban akkor elengedhetetlenül érezné is azt, amit a múltkor. Ilyesmi egyelőre nem tűnt fel. Ártalmasnak mindenesetre nem tűnik. Majd, amikor megszólal, akkor fény derül arra, amely szinte komikussá teszi az egész helyzetüket.
Ők. Pontosan ők. Tegnap is. Hát ez csodálatos. Mégis miért alakultak volna pontosan ugyanígy a csapatok?... Ez esetben a szerencsétlen fogadósnő már ki tudja, hanyadszorra nézi végig ugyanannak a végbemenését? Ez ijesztő.
- Üdv, kisasszony. Nos... ez lehet, hogy kellemetlen lesz. Úgy... mindent elfelejtettünk legutóbbról. - Konkrétan azt is, hogy volt. - teszi hozzá gondolatban. - Ám ezek szerint a tegnapi tanácsok, bármik is voltak azok, nem jártak elegendő sikerrel... Viszont ha nem bánja, szívesen meghallgatnánk újra. - Újra. Furcsa ezt mondani valamiről, aminek semmi nyoma az agyában. Konkrétan semmi.
Furcsa átok ez. Vajon mi történne, ha el akarnák hagyni a falut? Valami megállítaná őket? Vagy éjjel ugyanúgy a szobákban kötnének ki, esetleg valami oknál fogva el se akarnának már menni innen? Jó mód, hogy sakkban tartsanak egy halom embert, az biztos. Háború közepén valami fantasztikus.

Stefan kérdésére megfagy picit. Ez gondolatolvasó?... Jó, Nachtraben, de akkor is... - Tessék? - kérdez vissza zavartan, talán picit túlságosan is magas hangon. Miért...? Mondtam már, hogy nem akarok belegondolni. Mi célja volt ezzel? Miért volt muszáj megkérdezni? - zakatolnak a kérdések, pedig fontosabb dologgal kellene itt foglalkozni. Mindegy. - Hát... nem tudom, akár. Furcsa... dolgokra lehet képes a mágia. Meg a mostani csapatból is biztosan... talán azért van, mert... nincs annyi szoba, mint ahányan vagyunk és csak így férünk el.
Reméli, ezzel rövidre zárhatja a témát.
Mina őszintén kételkedett benne, hogy mindössze azzal, hogy feltúrnak mindent, válogatás nélkül, elérhet bármit. De tévedett. Ugyanis az egyik szekrény mögött valóban észrevesz valamit.
- Hoppá! Ez... nézd csak... találtam egy rúnát. - mondja még le is halkítva a hangját kissé, mintha egy állatot fedezett volna fel a vadonban, és félne, hogy az elugrik az ijedségtől. - Ez arany, vagy csak annak néz ki? - óvatosan közelíti az anyag felé az ujját a földön, majd meg is érinti vele, hogy érzi-e a fémes hidegséget. Érzi ház. Mi van, ha ez azóta itt van, hogy megépült az épület?
- Mi van, ha a tiedben is van egy ugyanilyen? És ettől alszunk el! Bár ez nem magyarázza meg, hogy hogy kerülünk ide, de akkor is.
Azzal ha egyetértenek, akkor kész is átnyergelni Stefan szobájába, hogy ellenőrizzék: ott is van-e ilyen rúna. Ugyanúgy feltúrva mindent, persze itt nem venné a kezébe annyira a kezdeményezést, csak ha a férfi eldöntötte, mit akar megmutatni vagy ilyesmi, akkor segít neki. Mégis csak az ő privát szférája, még ha csak egy - vagy több, de egy olyan, amelyre emlékszik is - éjszakára is.

Ez a férfi is a fejébe vette hát, hogy kimozatja a komfortzónájából, állapítja meg. Nem, mintha olyan könnyű volna komfortzónáról beszélni egy ilyen helyzetben. Hagyja, hogy elpiruljon kissé, majd gondolkozi, hogyan is feleljen, hogy ne legyen túl éles, de azért mégse maradjon csendben. Nem bírja, ha nem övé az utolsó szó, vagy legalábbis nagyon nehezen.
- Attól tartok, jómagam nem vagyok a tipikus bulizós típus.
Azzal ennyiben hagyja is a dolgot, részéről elég ennyi a témából.
Nem érez mágiát az aranyló rúnából, így megrázza a fejét, mikor felmerül az erre vonatkozó kérdés.
Stefan szobájában nem találnak semmit, ellenben...
- Maradt itt még egy lány, aki a fogadóban nézett körül. Talán el kéne mondanunk neki, mit találtunk.
Ha nem tapasztal ellenkezést, akkor le is vonulna a lépcsőn, hogy Gertruddal, aki amúgy is rúnákkal írta fel a nevét, megossza, amiket megtudott. Elmondja hát, hogy az ő szobájukban, ami az épület sarkában található, egy szekrény mögött találtak egy aranyló rúnát, ám mágia nem sugárzott belőle, egyelőre.
- Talán megnézhetnénk az épület összes sarkát, hogy van-e több ilyen. Vagy a többi szobát. - ajánlja, és ha a többiek sem ellenkeznek, elindul kutatni a többi sarok irányába.

Miféle démon lehet? - tűnődik a sötételf, ahogy belépnek az ajtón, figyelve a ritkán tapasztalt és furcsa jelenséget, hogy valaki fölé magasodik, ráadásul egy nőnemű egyed az.
Nehéz lesz kilábalni a kilátástalanságból, amit a tény okoz, hogy az előző nap már valószínűleg feltették ugyanezeket a kérdéseket, amelyeket most fognak, csak ebből semmi nem maradt meg. A sütemény felkínálása szinte morbid módon töri meg a ritmust, és kedve gesztusnak tűnne, ha Damien nem gyanakodna mindenre, különösen, ha egy démonlány kínálja úgy, hogy nem bízhat az elméjében, egy ismeretlen sötételf van vele meg egy kislány, és egy elátkozott fogadójú faluban vannak.
Ijedsége azonban, hogy Suzi minden bizonnyal azonnal harap az ötletre, hogy valami édességhez jusson, meglepetésére és szerencsére nem igazolódik be.
- Köszönjük, most nem élnénk a lehetőséggel.
Mézes kenyér. Majdnem mézesmadzag - jegyzi meg magában.
Suzi kérdése jogos, azon gondolkozik, szűkös időn belül mire lehetne rákérdezni, amivel mennek is valamire. Valóban jó kérdés, hogy él meg egy - állítólag mágiától mentes környéken - egy démonleányzó, csak így egyedül. Több, mint gyanús.
- Elárulna pár dolgot? Csak tegnap voltunk itt, vagy voltunk már többször is? - Kénytelen lesz hinni a szavának, bármit mond is, bár az eshetőség, hogy esetleg hónapok óta ide járogatnak, és felteszik ugyanazokat a kérdéseket, kissé az elmeháborodottság irányába visz.
- Valóban jó kérdés, hogyan és miért kerültünk vissza a fogadóba. Miért nem tért egyszerűen mindenki vissza oda, ahonnan jött? Erre azonban nehéz választ találni emlékek nélkül - teszi hozzá komoran. - Mások is jöttek ide? Vámpírok esetleg... járt ön mostanában a fogadóban?