[Küldetés]A night to remember

Ahogy az érkező Brynelda felé fordultam, egy ismeretlen alakra lettem figyelmes. Korábban nem vettem észre, és nem is tűnt ismerősnek, láthatóan nagyon belemélyedt a jegyzetelésbe, és erősen gondolkodott. Biztosan a nyomozás közben találkozott vele valamelyikünk; és lehet, hogy őt már régebb óta is foglalkoztatta ez az ügy, ami mindenképp nagy segítséget jelentett volna.
- Nem hiszem, hogy különösebb mágia kellene idevonzani vagy itt tartani minket, tekintve, hogy a faluban ez az egyetlen fogadó – fordultam vissza Mina felé.
A vámpírnő gondolatmenete viszont tényleg logikus volt, Myra képességei, tárgyai, foglalkozása, tehát egészében a személye nem engedte volna, hogy kizárjuk a gyanúsítottak közül. Ugyanakkor vele nem találkoztam, így nehezen tudtam volna megítélni, mennyire találom mindezt elképzelhetőnek. Viszont Cassian-ről is nehezen feltételeztem volna ilyesmit, bár sokszor pont az ilyen feltételezések vezetnek félre bennünket. Mindenesetre hiányoltam még valamit, éreztem, hogy itt van még egy vagy több hiányzó láncszem is, amennyiben egyelőre ezt a hipotézist próbáljuk meg igazolni.
- Cassian képes gyógyítani, állítólag még ő akadályozta meg, hogy továbbfertőzödjön a seb – mondtam, csupán azért nyomatékosítva a szót, mert eszembe jutott, hogy kezdetben hogyan mutatta be a fogadosnő a férfit. Akkor az a benyomásom támadt, mintha alig foglalkoznának vele, meghagyva őt a saját világában. – Én nem hiszem, hogy olyan kevesen ismernék a képességeit, tekintve, hogy többen is fordultak már hozzá segítségért vagy ő ajánlotta fel azt.
Nem hagyhattuk ki azt sem a számításból, hogy egy fiatal nőről van szó, habár a vele történtek talán idősebbnek is mutatták már. Ha tényleg ennyien akartak segíteni neki, nagy eséllyel akadt közöttük olyan, akinek erősebbek voltak a törekvései, mert más érzések hajtották. Nem pusztán baráti szeretet, hanem… szerelem.
- A férfi szerint Alexius többször próbálta meggyőzni, hogy próbálja meg teljesen rendbe hozni az arcát, és ezzel véget vetni a fájdalmainak. Ő hitt, sőt, még mindig hisz benne, hogy képes rá, holott Cassian állítja, hogy nincs meg hozzá a megfelelő képessége. Ezt többször is elmondta, és a végén azt gondoltam, hogy már nem is a Bryneldáról, hanem róla van szó, de… valószínűleg, sőt, biztos, hogy nem. Szóval erősen elképzelhetőnek tartom a sötét tünde részvételét mindebben, bár nem biztos, hogy erről ő is tud. De ki tudja. A fiú könnyen a kezébe vehette az irányítást kétségbeesésében, keresve mást, aki hajlandó tenni valamit a gyógyulás előremozdítása érdekében.
Ekkor visszafordultam Brynelda felé. Éreztem, hogy kissé bizonytalanná válik a hangom, elég személyes kérdésről volt szó.
- Milyen a kapcsolata a fiúval? Gyakran jár ide?

Őt nem érdekelte, hogy nincs kész az ebéd, és emiatt várnia kéne. Egyébként se volt éhes.
Idáig a többieket hallgatta. Miért? Szeretett megfigyelő lenni, és utálta beleütni az orrát mások megfigyelésébe. Inkább fülelt, abból többet tudott meg, mintha közbekottyantana bármit is, miközben a kibővített jegyzetet olvasta. A fejét vakarta.
- Látott már a falra rajzolt rúnához hasonlót az épület hálószobáin kívül eső, bármely más ponton? – kérdezte Stefan a fogadósnőt, és a homlokát ráncolta. Gondolta, ezzel tesz egy próbát. Ha pedig a nő kerülte a válaszadást, szívesen közelebb merészkedett, kicsit komolyabbra venni a figurát, a hangsúlyt…
Arra is hajlandó volt, hogy egyedül lemenjen/elmenjen bárhová, de addig is várt. Illetőleg olykor a jegyzetre pillantott, analizálva az eddigieket.

Csak úgy röpködtek a feltevések, és elmélkedések egymás után, ahogy mindenki kiszabadította elmélyének kalitkájából az információt csicsergő kismadarakat. Néhány egészen hasznos dolgokról csiripelt, míg néhányuk elhanyagolható információkat ejtett el a csőréből. De mindent végig kellett hallgatnom, hogy valahogyan felhozzam a lemaradásomat.
Szóval van egy pecsét, esetleges rúna, mely el van helyezve itt a fogadóban, mely ellopja az emlékeket. Ebből épül a teória, hogy valaki valahogyan mágikus erőt generál az emlékekből.
Adott a szerencsétlen fogadóslány, kinek sebe gyógyíthatatlan, mivel a sötét elf nem képes eléggé erős gyógyító varázslatok alkalmazására.
Van egy égszerészünk, ki hemzseg a varázstárgyakban, és lenne még érzéke is elkészíteni különlegesebb dolgokat.
Van egy kovácsunk, ki érthet a fémmegmunkáláshoz, és gyanakvó a sötét elfel, hogy mégis miért nem képes meggyógyítani teljesen a lányt.
Valaki különleges pecséteket készítve az emlékeket felhalmozva, azt átkonvertálva mágiává, amit töltőgyűrűkben elraktározza, hogy a self hanyatló erejét ezzel ellensúlyozva gyógyíthassák, vagyis inkább enyhíthessék a szerencsétlen lány problémáját.
Egy dolog már biztos, hogy egy bűnöst itt nem fogunk találni. Ezt többen tervelték ki, és többen is viszik véghez. A fogadós lány lehet nem is tud semmit az egészről, ő csak a tudatlan szenvedő, aki örül, hogy valamilyen csoda folytán képesek enyhíteni a fájdalmait.
Elsődleges gyanúsított a self, akinek hanyatlik az ereje, de valamiért mindig képes meggyógyítani a lányt. Szóval neki tudnia kell valamiről, vagyis legalább arról, hogy ki tukmálhat rá akármilyen tárgyat, ami egy gyógyítás erejéig rendbe hozza. A legjobb eshetőség az lenne, hogyha elkísérnénk a lányt egy gyógyítás alkalmával, akkor megtudnánk figyelni a helyzetet, a self felszerelését és egyebeket.

- Ha szabad szólnom pár szót, szerintem ez itt nem egy emberes munka, de gondolom erre önök is rájöttek. – Veszek fel egy hivatalosabb formát, miközben körbenézek a teremben. Szerencsére, mindenki végig mondta a mondanivalóját, így nem vágok senki szavába.
- Lehetségesnek látom, hogy a pórul járt fogadóslány, csak egy tudatlan szenvedője, és haszonélvezője a fogadóban történteknek. Egy égszerész, egy kovács, és egy tudásdémon kooperációjából, még lehetségesnek is tartom az emlékek kinyerését, és mágikus esszenciává történő átkonvertálásának, majd tárolásának, és felhasználásának a lehetőségét. – Veszek egy nagy levegőt, kissé megvakarva a fejemet, mivel ezek csak találgatások és nem tények. De minden dolog kimondva a legjobb, így talán más rájön valamire, amire én magam nem jönnék rá.
- Nem tudom pontosan a sötételf gyógyító ereje mióta hanyatlik, de abbadón óta már hosszabb idő eltelt, így ha azóta kezeli a lányt, akkor egy hanyatló mágusnak az erejének, szerintem már rég le kellett volna épülnie. Szóval, ha a lányon keresztüli szálat akarnánk vizsgálni, a holdpap egy jó kiindulópont. – Veszek egy nagyobb levegőt, majd egy széket magam elé fordítva, támlájával a mellkasom elé leülök, és vakarni kezdem a fejemet. Kellemetlen ez a téma, mivel nem szeretek csak úgy gyanúsítgatni embereket. Főleg, hogy eddig nagyon úgy néz ki, hogy az elkövetett „bűntett” igazából kétségbeesett próbálkozás, egy jó célért.
- De az eddig hallottak alapján, itt nem lesz senki, aki rosszindulattal lopná el az emlékeinket. A fogadós lány, meg nem hinném hogy bűnös. – Ekkor nézek rá egy kedvesebb mosollyal az arcomon, majd mondom felé. – Lehet, hogy ön nem is tud róla, esetleg védi őket és ezért tart vissza információt. Félhet attól, hogy ennek a dolognak következményei lehetnek, és a segítői innák meg ezeknek a tetteknek a levét, de én azon volnék, hogyha lehet minél gördülékenyebben, és humánusabb módon tegyünk pontot az itt történt eseményekre. -
Ezután visszafordulok a kisebb tömeghez. – Szóval a lány nagy eséllyel nem bűnös. ha belegondolunk, mégis ha valaki valakinek segíteni akar, miért rángatná bele azt a kétes ügyekbe. Hagyná inkább a biztonságos tudatlanságban. –
Vakarom a fejemet, mivel nagyon még nem voltam hasonló szerepekben, de próbálok egy mindenkinek megfelelő opciót találni, hogy megoldhassuk a problémát, és mehessen mindenki az útjára.
- Szóval, ha sikerülne meggyógyítanunk szerencsétlen leányzót, akkor a gondok is abbamaradnának. Kompromisszumra léphetünk az „emléktolvajokkal” és megoldódna a probléma. – Húzom a számat, és a lelkesedésem is alább fakad, mivel sajnos vannak még azért gondok a gépezetben.
- Már csak az a kérdés, képesek lennénk e meggyógyítani a lányt valahogy? Meg van e hozzá a kellő képességünk, hogy véghez vigyük ezt a feladatot, esetleg hogy elérjük azt, hogy valaki más véghez tudja vinni. -
Közben gondolkodom, hogy az Erholung ereje elegendő lenne e hogy rendbe hozza szerencsétlen lány arcát, esetlegesen tüneti kezelné e. Vagy az itteni égszerész tudna e egy hasonló tárgyat elkészíteni, a karkötőmet alapul véve.
De lényeg a lényeg, nem akarom úgy elvégezni ezt a feladatot, hogy így hagyjam itt ezt a szerencsétlent szenvedni. Akinek tudunk, megpróbálunk segíteni, ha a helyzet engedi. És ez egy nagyon kétségbeesett helyzetnek látszik. Jó lenne pontot tenni rá, mivel minden faj veszélyessé válik, ha kétségbe esik. Nehogy a végén olyan dolgokat tegyenek, amit már nem lehet egy ejnye bejnyével megoldani.
- Persze minden, amit elmondtam az csak találgatás, meg az önök mondanivalójából összerakosgatott dolgok. Nyugodtan cáfoljanak meg, helyesbítsenek ki, így juthatunk előrébb a megoldásban. – Hajolok rá ekkor a szék támlájára, és kezemet pihentetve annak tetején, várom és hallgatom, hogy milyen hozzászólások érkeznek ezután.
Vádaskodással nem jutunk sehova se. Itt szimpátiát kell mutatnunk feléjük, különben sosem fogják bevallani hogy mit tettek. Úgy gondolom érezhetik hogy amit tesznek az nem helyes, de a lány érdekében azért is megteszik. Szóval ha szimpátiával felajánlunk egy megoldást, és hogy nem lesznek kegyetlenül megtorolva és büntetvel, lehet sokkalta hamarabb megoldódna az itt történt mizéria.

Brynelda a fejét kapkodja, ahogy hallgat titeket és az arca egyre közelebb áll a síráshoz a sok ötlet hallatán.
- Miattam? Ez az egész miattam van? - a szemei hatalmasra tágulnak, aztán egy ideig csak néz lefelé a pult lapjára, miközben kézfeje remegését próbálja elrejteni. - Nem... nem tudom pontosan, mi történt Abaddón pusztítása után... Csak azt tudom, amit nekem is elmeséltek. Azt mondták először a helyi idős asszonyok próbáltak kezelni gyógyfüvekkel meg egyéb praktikákkal, de nem vált be, még a lázamat sem vitte le. - mosolyodott el szomorúan, mintha szórakoztatná a naiv próbálkozás, még ha az ő kárára is történt. - Utána hívtak egy papot, de a szent erő hatástalan volt, állítólag azért, mert az angyal műve és így az Úr nem vonja vissza. Legutoljára a sötét tünde Cassian próbálkozott állítólag, pont, mielőtt felébredtem a lázálomból. Azt állította a tündék papjai képesek szétzilálni a mágiát, és úgy gondolta az még mindig nagyon is élt. Végül felébredtem neki hála, ő azonban eszméletét veszítette tőle fél napig, a seb pedig nem lett jobb. Abaddón tüze még mindig ott ég benne, az pedig nem engedi, hogy egy kicsit is gyógyuljon. Alexius... Nem tudom ő hogyan kapcsolódik a dologhoz, de rá illene. Meglepően kedves és naiv fiú démon létére, mintha egy izgága apród lenne aki a világot készül megmenteni. Sokszor volt itt, hogy keresgéljen az Átok indulása óta, de nem talált sose semmit. Bár nem végezhetett alapos munkát, ha nem tűnt fel neki a két rúna. Még soha életemben nem láttam ehhez foghatót, pedig az... - itt nyel egyet. - ...az apám megtanította nekem az őseink írását. De ez a jel nincs közöttük.

Aura és Trudi nem írtak, így ők most az előző kört álldörzsölgetős hümmögéssel töltötték. Úgy döntöttem ezen a ponton már senkit nem dobok ki a küldiből, de minden kihagyott kör csökkenti a jutalmat, szóval mindenki a maga kárára lógjon!

Türelmesen végighallgattam mindenkit. Némileg árnyalta a képet Brynelda beszámolója, aki úgy tűnt nem tudott semmiről, és a reakciója alapján ez nem is lehetett véletlen. Magától nem ment volna bele a módszerbe, amit a tudásdémon kitalált, kénytelenek voltak a háta mögött ügyködni, Alxius aki átvizsgálta a fogadót pedig nyílván beavatott volt, így nem szólt a rúnákról, ha meg is találta őket.
- Cassiannal, már a sötét tünde hölgy beszélt. Annál többet nem hiszem, hogy ki lehet belőle húzni. - böktem az állammal Tessa felé Damien felvetésére. A történet tulajdonképpen összeállt. A rejtély, hogy ki csinálja ezt a különs átkot és miért ím megoldódott, innentől kezdve pedig elmémet már a megoldás kötötte le. Egyszerűbb volt, mint eleinte hittem, hála a hellenburgi mágusnak, aki előbb öntötte szavakba a kusza gondolataimat, minthogy magam tisztázni tudtam volna őket. Csak úgy vethettünk véget ennek a kálváriának, hogyha meggyógyíttatjuk a fogadósnőt.
Mivel Brynelda állítása szerint már jártak itt papok és nem tudtak segíteni, így az első ötletem kútba esett, Jozef bármily hatalmas is volt - amire kevés esélyt láttam egyébként - akkor sem tudta volna meggyógyítani a nőt, sem senki az övéi közül. Cassian nem véletlenül próbálkozott a mágia szálainak a megbontásával, mert nem maga a sérülés, hanem a beleivódott varázs volt az, ami a nő folyamatos szenvedését okozta. Az eddigiek alapján viszont úgy tűnt, hogy ez a fájdalom lekorlátozódott az égett területre, így nem csupán egy, hanem rgtön két ötletem is volt. Összeszedtem a gondolataimat, mielőtt nekiláttam volna a tervek vázolásának.
- Próbálja meg a pozitív oldalát nézni Brynelda. Kevesen mondhatják el magukról, hogy annyira szeretik, mint magát. Úgy tűnik, a démonok és a sötét tünde képesek lennének talán bármire, hogy segítsenek. - kezdtem a fogadósnővel. Reméltem, hogy ettől idővel jobban fogja érezni magát. Ez után felálltam és járkálni kezdtem a jegyzetfal előtt, mint egy haditervet ismertető tábornok.
- Egyébiránt, a mágussal értek egyet. Herr Wagner, igaz? Ahogy ön mondta, ez az egész akkor fog abbamaradni, hogyha meggyógyíttatjuk Bryneldát. Az emlékeink a töltőgyűrűkhöz kellenek, hiszen Myra a tudásdémon ebből szerzi az erejét. Szerintem ha a jelenlévők közül mindenki belead valamennyit, akkor képesek vagyunk feltölteni a maradékot. Jómagam három gyűrűt biztosan el tudok vállalni, ha valaki felajánlja a vérét, akkor többet is. Ezután hagyjuk, hogy Cassian megpróbálkozzon a varázslattal. Ha sikerül a démonok örülnek, a falu örül, Brynelda örül, az átoknak vége és mind ellovagolunk a naplementébe, ahogyan a balladákban. - sokat beszéltem egyszerre, így ittam két korty vizet, de a kezemet feltartva jeleztem, hogy még nem fejeztem be. Ez után megköszörültem a torkom, és a vállamról átvettem Ruby Rose-t a kezembe.
- Ha Cassian újra csődöt mondana, akkor van másik megoldás is, ami bár rövid távon nagy kínokkal jár, hosszútávon megszüntetheti a szenvedést. A Rotmanteleknél létezik a technika, noha nagyon bonyolult és nagyon kevés chirurgus tudja elvégezni. Le lehet szedni az arcáról az összeégett bőrt, a beleivódott mágiával együtt, és helyettesíteni lehet egy egészséges szövettel mondjuk a teste egy másik pontjáról. A gyógyulás eltarthat pár hónapig, és nem lesz olyan szép, mintha semmi sem történt volna, de a mostaninál jobb. Ha vállalja a műtétet, mindent meg fogok tenni, hogy találjak orvost, aki képes ezt megcsinálni.
Személyesen még sosem láttam senkit, akin elvégeztek volna ilyen műtétet, és olyan orvost sem ismertem, akiről tudtam, hogy meg tudja csinálni, de a technika biztosan létezett. Már az akadémián tanultam róla, azóta pedig eltelt néhány év. Ehhez valószínűleg Bryneldának el kell majd hagynia egy időre a faluját, de az ilyen apró részleteket ráérünk akkor megbeszélni, hogyha a sötét tünde gyógyítójuk csődöt mond, ha sikerrel jár, akkor pedig úgyis tárgytalan. Várakozón tekintettem a társaimra, de részemről már indulhattunk is a tudásdémonhoz gyűrűket tölteni.

A csuklyás fiú, - akire tippem van, hogy talán máguspalánta, bár, hogy miként került ide az még nem derült ki, de mivel a mindig a helyzet magaslatán álló Letitia nem kifogásolja sem a jelenlétét, sem a hozzászólását, ahogy a többiek sem, - szóval ő, igen csak hosszú lére ereszti a mondanivalóját. Viszont egy szavunk sem lehet, hiszen úgy látszik igen csak hozzáértő emberre akadtunk, aki ráadásul még figyelt mindenki beszámolójára és miközben szép lassan mindenkiben kialakult egyféle magyarázata az itteni eseményeknek, szép sorban, rendezetten előadta és összefoglalta.
Persze, ahogy mondta, ez csak találgatás, de ez tűnik az egyetlen logikus menete a történéseknek. Hiába voltak papi mivoltomnál fogva ellenérzéseim a démonokkal szemben, ezt már az előzőekben is végig gondoltam, hogy nem éreztem semmi rosszindulatot Myra irányából, még úgy sem, hogy az egész házát átjárta a mágia és, ahogy a többiek szavaiból kivettem, a többi démon is inkább segítőkésznek tűnt a falu és főleg a fogadóslány felé. A sötét tündét már meg sem említem, mert magamból kiindulva eleve nem abból indultam ki, hogy a tilosban járkál, sok fajtársam próbált letelepedni, nyugalmat és békét keresve, csak ritkán sikerült.
Így aztán gyorsan magamévá tudtam tenni Herr Wagner - Letitia kisasszony rávilágított a nevére, - felvetését arra nézve, hogy ki és milyen szerepet játszhatott az események alakulásában és Brynelda reakciójából nekem eléggé egyértelműnek tetszett, hogy neki nem volt tudomása a dolgokról, hogy mennyien próbáltak meg mindent, hogy segíthessenek rajta.
- Tényleg szerencsés, ha ennyien igyekeznek meggyógyítani. - mondom halkan a fogadósnőnek, nem is igazán neki címezve, olyan félhangosan, egyetértve Letitia-val. - És Alexis biztosan ugyan úgy észrevette a rúnákat, mint, ahogy Önök is. - válaszoltam Damien-nek a társára pillantva. - Ha alaposan kutatott, hogy megtalálja az "átok" nyitját, akkor kizárt, hogy elkerülte volna a figyelmét. Az sem kizárt, hogy időnként meg kell őket erősíteni és ez volt a dolga. - ötleteltem én is.
Az viszont sajnálatos volt, hogy már próbálkoztak papi gyógyítással és nem jártak sikerrel, mert akkor nekem esélyem sincs, még ha ódzkodtam is tőle, hogy felfedjem magam, ám nem tagadtam volna meg a segítséget, az nem lett volna méltó hozzám, viszont a grófnő kérdésében volt ráció, ám kételkedtem benne, hogy különösebb oka, esetleg egy vétek lett volna a sérülésnek, inkább csak szerencsétlen véletlen.
A vámpír kisasszony felvetése azonban............démonokat segíteni, hogy aztán ők segítsenek Brynelda-nak.........nem tudom mit szóltak volna az atyák a Katedrálisban, ha ezt meghallották volna. Ám már elhatároztam, hogy segítek! Végül is áttétesen, de egy embernek segítek! Inkább, mint a második opció, mert attól minden szőr felállt a hátamon!
- Úgy látszik csak a mágiák összeadódásával tudjuk talán semlegesíteni egy angyal tüzét. Egy próbát megér. - egyeztem bele Letitia ötletébe.
Nem tudom Jerobiam segítene-e, ha még sem sikerülne itt a tervünk és megkérném rá, már, ha egyáltalán a színe elé engednek, eléggé eltüntették a küldetésünk sikere után.
Különben sem fogom ezt itt felvetni az tuti.

Nem igazán tudott új ötlettel előállni. Nem olyan értelemben, hogy nem lenne javaslata. Oh, dehogy nem lenne. A világ legegyszerűbb dolga!
Csak... Ahhoz túl sokan vannak most itt, hogy felvesse. Ennyi ember előtt biztosan nem beszélhet Armarosról, pedig ő tudna segíteni Bryneldának... És akkor megoldódna a probléma, és el lehetne tüntetni az átkot. De egyelőre muszáj csendben maradnia, ami nem túl nehéz, tekintve, hogy egyébként sem szentelnek az ötletelés hevében túlságosan komoly figyelmet neki.
De... talán... Ha a többiek úgy döntenek felkeresik Cassiant vagy Alexist... Talán lesz lehetősége ezt a lehetőséget is megemlíteni a kedves fogadósnak…
Addig viszont csak hallgatja az eszmecserét. Tessa kisasszonnyal egyet ért: ilyen kedves fogadóba nem kell varázslattal csalogatni az embereket.
A legtöbbet a valahonnan ismerős fiú beszélt.
Nem értett mindent amit mond, de annyit igen, hogy Cassian gyanús neki… És ő is megerősíti, hogy ha Bryneldát sikerül meggyógyítani, a probléma is megszűnne… De miért hiszik ezt ilyen bonyolultnak?
Ráadásul olyan szomorúan néz szegény lány… Megsajnálja, és már fontolgatni kezdi, hogy mégis megpróbálja rábeszélni Armarost, hogy engedje meg, hogy beszéljen róla, hogy segíthessen a lánynak.
Megdöbbenve hallgatja, mennyit próbálkoztak, és senkinek nem jutott ezébe Armaros… Miért nem tudnak róla, hogy van valaki, aki tud segíteni az ilyen szomorú embereken?
A mágia adásával kapcsolatosan nem jelentkezik, hiszen ő nem tudja azt hogy kell, vagy hogy egyáltalán van-e mágia a birtokában, amit át tud adni.
Végül elengedi az aggódást, és úgy dönt, megvárja: Próbálják meg a tervet amit kitaláltak, még segít is, és ha nem sikerül, akkor meséli el Bryneldának, milyen csodát tett vele Armaros… Addig kitalálja hogyan adja elő a dolgot…
- Miben tu-dok segí-teni? - kérdezi, hogy helyet találjon a feladatok között.

Figyelmesen hallgattam a többieket, ahogy mindenki igyekezte az új információmorzsákat beleépíteni a saját elképzeléseibe és a látszólag mindenki által elfogadott elméletbe, tovább árnyalva azt. A kérdéses kilétű fiú, aki eddig igen csendben volt, is szintén úgy tűnt, hogy jelenleg teljesen átadta magát a problémának. Nem derült ki róla így sem sok minden, de jelenleg ez egyáltalán nem is volt fontos. Bár az érdekelt volna, hogy ő mennyit ért a mágiához, mert a szavaiban rejlő magabiztosság alapján biztosan volt hozzá valamennyi köze.
Sajnáltam Bryneldát, és még ha ő maga is tudatos résztvevője lett volna ennek az összmunkának, sem tudtam volna rá igazán haragudni. Nem hiszem, hogy sokan így meg tudták volna őrizni a fegyelmezettségüket a külvilág felé, mely néha ugyan megingott, de nem gondoltam, hogy össze lehetett volna hasonlítani azzal a fájdalommal, ami a szívét és a bőrét égette folyamatosan.
- Én is szívesen segítek – fordultam a Rotmantel kisasszony felé. Reméltem, hogyha az elgondolásaink nem is teljesen helyesek, legalább a kidolgozott tervet hajtó segítőkészséggel nem lőttünk mellé. – Ha tényleg minél előbb meg szeretnék gyógyítani, és mi is felajánljuk a segítségünket, akkor engedniük kell… Csak meg kell győzni őket, hogy tényleg nincs semmilyen hátsó szándékunk mindezzel.
Félő volt, hogy túlságosan óvják, és nem kockáztatják meg ezt. Nem tudtuk, mennyire biztosak magukban és az általuk kidolgozott tervben, mennyire bíznak abban, hogy egyedül is meg tudják oldani. Arról sem lehetett megfeledkezni, hogy minél tovább húzzák, Brynelda is annál később gyógyulhat meg, illetve csökken az esély, hogy egyáltalán valaha helyrejön. Ahogy visszaemlékeztem a sötét tündével folytatott beszélgetésre, érezhető volt, hogy a faluban mindazok, akik kedvelik a fogadóslányt, nagyon sok mindenre képesek lennének, hogy meggyógyítsák. És a feltételezett emléklopás is ezt igazolta volna.

Nézem, hogy Claudius az ekevasat pusztakézzel oldalra teszi. Még sosem láttam ilyet. Számomra ez az eset biztosan beleég az emlékezetembe. Ha x év múlva rákérdez valaki, hogy mi a legfurább történetem az életből, akkor csakis kizárólag ez fog eszembe jutni. Mikor rám néz, akkor állom a tekintetét. Mikor megszólal, akkor meghagyom neki a szólás szabadságát, mert egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy meggyanúsítsam, vagy elítéljem.  Azért vagyunk, hogy meggyőződjünk róla, hogy nem segédkezett a fogadó ellen. Sóhajtok egyet mikor, befejezi a szavalást.
- Azt a rúnát éppenséggel nem éppen ostoba készítette, hanem olyan személy, aki ért a dolgához. Esetleg személyek. – szólok így vissza, s látom, hogy a szavai után nem igazán törődik a jelenlétükkel. Nem csinálok belőle problémát, sokkal inkább kifelé veszem az irányt.
- Köszönjük, hogy szakított keveset az idejéből. – mikor odakint vagyok, akkor maradok csendben. Stefant és Minát néma árnyékként követem, de csupán azért, hogy a jelenlevő információkat összesítsem. Vannak rúnáink, amiket kiöntött valaki aranyból, s nem amatőr munka. Van egy kovács, aki váltig állítja, hogy nincs semmi köze a dologhoz. Ésszerű magyarázatnak találom, hogy egy kovács nem pazarolná a kevéske aranyat, ilyen alantas tettre. Számára túlságosan pocséklásnak tűnhet.  Nyugodtan haladok, mindaddig, míg meg nem érkezünk a fogadóba, ahol bizony történt velünk ez a furcsa dolog. Felmerül bennem a kérdés, hogy tegyek egy próbálozást, hogy a kiesett emlékeim visszaszerezzem, de a fájdalom, mint tényező elutasítja a cselekedetet. Brynelda fogad minket, de nem csupán ő van ott, hanem a többiek is. Nem szólok semmit, csupán leülök egy számomra kényelmes helyre, s hallgatok, mint a sír. Nem maradhatok ebben az állapotban, mert hamarosan Mina társa szólít meg, hogy véleményem nyilvánítsam ki az üggyel kapcsolatban. Felkelek a helyemről, s mint azelőtt, egy kisebb figyelmet követelek magamnak.
- Amit én találtam rúna, azt mindenki láthatja a falon. Nyugodtan megnézhetitek, csodálhatjátok. Rúnamágia ismerője vagyok, azonban ez kifejezetten nem emberi kéz alkotta, nem az a rúnaírás, mint az enyém. Ha összevetik az enyémmel, akkor könnyen rájöhetnek erre. Ebből kifolyólag nem igazán értem a rúna működését. – fejezem be a mondandóm, ezzel egyidőben újra helyet foglalok a helyemnél. Átadom a szót azoknak, akik szívesen elmondanák a saját tapasztalataikat. Fel sem tűnik igazából, hogy olyan szokás hatalma alá esek, amit máshol már láthattam. Egyenesen az állam dörzsölgetem, s a többiek szavaira hümmögök, de nem túl hangosan. Nehéz tovább jutni ezen a kérdéskörön.
Mi jön ezután? Úgy veszem ki a szavaikból, hogy a nagy finálé.  Mesterem szavaira tudok emlékezni:
„Sok furcsasággal fogsz találkozni, de ne ijedj meg. Használd fel, hogy a gyengeségeidből erősség legyen.” Ha most az a gyengeségem, hogy nem ismerem a pontos módját, akkor elfogadom, de egy nap szeretném megtudni a nyitját. Biztosan teljesen másképp működik. Fájdalmas sóhaj tőr fel ajkaim közül, s a többiek mellé állok.
- Szenvedni nem jó, s mély terheket cipelni sem egészséges. Szeretném, ha Brynelda nyugodtan élné le az életét. – értek a többiekkel egyet. Ha ehhez az emlékeim kellenek, akkor nem bánom. Eddig egy dolgon kívül nem történt velem olyan nagy pálfordulat.

A megfelelő menyiségű próbálkozással még sikerre is vihetjük a feltételezett tervünket, ami ha szerencsén van, még megoldásként is szolgálhat a problémánkra. De még mindíg aggaszt az az érzés, mintha valami hiányozna. Valami hiányzik a képletből, és nem akar összeállni. Ez a teória túlságosan is egyszerű és kézenfekvő. Hiába a jó szándék, és az ezen okokból elkövetett dolgok, nem vagyok teljesen bisztos.

De ha nem próbálkozunk, akkor nem juthatunk el semeddig. Így hát a többiek végighallgatása után felállok a székből, majd így szólok.
- Ez mind szép és jó, de szerintem ha úgy közelítenénk meg őket egy egy gyanú miatt, amire teljesen konkrét bizonyítékaink nincsenek is, egyrészt sértő lenne, másrészt ennél gyanúsabbak nem is lehetnénk. - Sóhajtok eggyet, ahogy megvakarom a fejemet. - Nem tudom hogy lehetne ezt a leg diszkrétebban és bizalomgerjesztőbben csinálni. Lehet kéne keresnünk valakit, akinek hisznek. Ha mi mondjuk az nem olyan bizalomgerjesztő, mintha valaki olyan is elkisérne minket és igazolná a mondandónkat, akiben megbíznak. De ki az az illető, aki segítene nekünk igazolni azt, hogy nincsenek negatív hátsó szándékaink? - Csak úgy ömlenek a szavak a számból, ahogy elkap a gondolatok és a kétségek örvénye. De meg kell osztanom az aggodalmaimat a többiekkel, hátha valami az eszükbe jut ezáltal. De azért nem kerüli el a figyelmemet a szerencsétlen fogadós lány, mivel ő nagy esélyel bizonyítani tudná hogy belénk vetette a bizalmát. Báár lehet van jobb választás is, de őt sem felejthetjük ki.

Brynelda arcára ösztönös rémület ül ki, ahogy Letti a műtétet emlegeti.
- Ahhoz... el kell mennem a vámpírtoronyba, igaz? Nem szeretném hosszú időre itt hagyni ezt a helyet.
Mina kérdésére csak elkerekedik a szeme.
- Én? Mi olyat tehettem volna, amit más nem?
Theo szavaira pedig először bizonytalan, de aztán határozottan bólint.
- Igaza van, ha valóban miattam van ez az egész nekem is részt kell vennem a megoldásában. Azt mondták Myra az, aki az ékszereket csinálja? Megyek beszélek vele. Ha gondolják, jöjjenek velem.
Azzal nagyon határozottan kisétál a fogadóból és elindul a ház irányába, ahol Suzy, Jozef és Damien már járt. Odabentről két hang sutyorgása hallatszik, de Brynelda láthatóan nem zavartatja magát, csak kinyitja az ajtót és kérdés nélkül lép be. Odabent a démonlányon kívül egy másik, meglehetősen fiatalnak kinéző fiú áll, aki még elmehetne embernek is ha nem lenne hegyes, de tündének nem elég hosszú füle és bojtban végződő farka. Ahogy Brynelda belép csörömpölve igyekeznek elrejteni, ami eddig a kezükben volt, a fogadóslány azonban kérlelő arccal csípőre teszi a kezét.
- Elég volt, Alex. Tudom mit csináltok, és tudom, hogy miért.
A fiú, aki nyilván Alexius lehet kérdően felvont szemöldökkel néz először Bryneldára, aztán Myrára aki csak rémülten megrázza a fejét, aztán arra, aki még Bryneldával tartott.
- Tudod? - feleli végül, amire a fogadóslány csak felsóhajt.

- Na jó, eleget hallgattam ebből! - intett Brynelda felé, miután arcára pillantott.
Riadtabb, mint a nyúl. Szomorúbb, mint a legágrólszakadtabb ember, akit valaha is láttam. Fél-csúf módjára éli életét, és sérülése ellenére olyan mimikákat vág, hogy legszívesebben elfutnék innen.
Kellemeset nyújtózott, mintha csak egy nyári délutánon ruccant volna át kedves gyerekkori barátaihoz – míg éltek. A kijárat felé slattyogott, ruganyos, tempós léptekkel.
- Eleve ott a probléma, hogy a rúnáról sem tudjuk, mit jelent – biccentett Gertrud felé, aki legalább felvetette, hogy az ő általa használt darabok nem egyeznek a falon szereplőkkel – Pedig mit biztosan megtanultam drágának nem nevezhető anyám által, a szimbólumokhoz kötött jelentés ereje. Minél bonyolultabb egy rúnajel nyelvezete, jelentése, gondolatmenetem szerint annál nehezebb feladatot is lát el. Mint például az emléklopás. És komolyan van még valaki, aki elkísérné csakúgy a hölgyet, odaadva egyet az emlékei közül?!
Döbbenten végignézett a társaságon.
- Ha valláskövető lennék, már csakugyan istenhez fordulnék. Csak szerintem ő se segítene – utóbbi mondatát inkább csak magának jegyezte meg, dünnyögve – Kicsit szerintem megvagyunk huzatva. Illetőleg én a következőt vallom…
Azzal sarkon fordult, nekidőlve az ajtónak.
- Teorizáló agonizálásait hallgatva – bökött a nyurga srácra – kereshetnénk valakit ezen az ajtón keresztül. És mielőtt gyűrűtöltögetésre adnánk az egyébként se százas fejünket, információt szerezhetnénk a rúna jelentéséről. Mert nekem valami még mindig bűzlik itt. Nem bízom abban, hogy itt bármi tényleg „csak” jó szándékból történne.
Vallotta be, és lesütötte tekintetét. Életében nem beszélt még ennyit, ennyi ember előtt. Biztosra vette, hogy lesznek utálói, vagy valaki, aki jelen viselkedése után biztos beszól neki valamit. Ami természetesen hidegen hagyta. Mindvégig egyenes vonalat alkotott a szája – már amikor épp hallgatott. Az arca meg sem rezdült. Várt. Tettre várt.

Úgy látszik a legtöbben egyetértenek abban, hogy egyszer és mindenkorra le akarják zárni ezt az ügyet és ennek a legegyszerűbb megoldása, ha besegítünk abba, hogy meggyógyuljon.
Brynelda láthatóan megdöbben a hallottakon és egyszerűen nem hiszem, hogy valaki, egy eldugott faluban olyan nagyszerű színjátszó lenne, hogy ezt meg tudná játszani. Szóval án elhiszem, hogy igazat szól. Így elvetendő Mina felvetése, hogy valamiféle büntetés lenne, amit egyébként sem hittem és azt sem gondolnám, hogy hajlandó lenne a vámpír doktorok kezére adni magát, ezt én sem tartanám valami ragyogó ötletnek.
Az, hogy azonnal a tettek mezejére lép, csak még jobban bizonyítja, hogy mindent el akar követni, hogy véget vessen ennek az anomáliának és nekem is ez lett volna Herr Wagner szavaira a javaslatom, hiszen ki tudná a legjobban meggyőzni a titkos segítő csapat tagjait, hogy a szándékaink becsületesek, mint maga a fogadóslány.
Az egyik vámpír férfi azonban nem olyan lelkes, mint a többiek, bár nem meglepő, hiszen eddig sem volt valami közreműködő, most meg igen csak tévedésben van.
- Nem emlékeket adunk, hanem a mágiánk erejét. Az elhangzottak szerint a kis trió azért csomagolta ilyen furcsa burokba a mágia csapolást, hogy senkinek ne legyen egyértelmű, hogy igazából miről is van szó. Tulajdonképpen eddig is mágiát loptak csak emlékek formájában. - próbáltam neki elmagyarázni, ahogy én ezt levettem Letitia és a mágusfiú szavaiból, akikre rá is pillantottam, hogy erősítsenek meg, vagy mondják el, ha másként látják.
Minden esetre én Brynelda-val tartottam a démonlány házához, bár nem hiszem, hogy nagyon a szívébe loptam magam, de már kíváncsi voltam, hogy mi lesz ennek a vége.
Úgy látszik tényleg jóban vannak, mert még csak kopogtatni sem áll meg, azonnal benyit és mivel a vele tartó fogadós csapat is sarkában jár, így tanúi lehetünk, ahogy valamin épp rajtakapjuk Myra-t és egy fiatal démonfiút, aki kizárásos alapon csak Alexius lehet. A fogadóslány szavai után a bűntudatos képük a legnagyobb árulójuk.
Úgy vélem Brynelda rá tudja venni a vallomásra őket, de amúgy is vannak nálam hivatottabbak, hogy ha kell elmondják mire jöttünk rá, hiszen ők rakták össze a képet. Így én csak oldalt meghúzódva vártam mi lesz.

Mindenki nagyon együttműködőnek bizonyult, még Brynelda is, így nem volt más hátra, minthogy meglátogassuk a tudásdémont, és részt vegyünk a kis játékában hátha valóban beválik a terve és végetérhet ez az őrület. A fogadósnő toronnyal kapcsolatos kérdése messze nem volt ennyire egyszerű, úgy véltem képes lettem volna rávenni a kérdéses Rotmanteleket, hogy ideutazzanak, ám egyelőre feleslegesnek találtam győzködni a nőt. Az lett volna a legegyszerűbb, hogyha működik az eredeti terv, vagyis Myra terve. Minden jól alakult, és már indultunk is, amikor az addig szótlan Nachtraben férfi rátalált a hangjára. Bár ne tette volna… Már a nyelvem hegyén volt egy frappáns beszólás, ám Jozef megelőzött és valóban Krisztusi türelemről téve tanubizonyságot magyarázta el a férfinak, hogy tulajdonképpen teljes tévedésben élt. Egy Nachtrabentől ennél többet vártam volna. Amikor a sötét tünde rám nézett megerősítésért bólintottam neki, hogy jól mondta. Valóban csak a varázserőnket akartuk odaadni az emlékeinkről szó sem volt.
- Ha mindenképp információt akar szerezni a rúna jelentéséről, csak tessék, megállítani nem fogja senki. Mivel a hölgy kijelentette, hogy ez nem klasszikus értelemben vett rúnamágia, így valamilyen varázslat pecsétje kell, hogy legyen. Most pedig, ha megbocsájt.
Brynelda és az összeverődött csapat mellett, akik még az eredeti tervet óhajtották követni kivonultam a fogadóból, de még igyekeztem menet közben válaszolni a Suzy nevű lánynak, is. Szegény elég tapasztalatlannak bizonyult, talán kicsit együgyünek is, de mivel érzékelte a mágiát, ezért cseppet sem számított laikusnak. Megfelelő képzéssel valószínűleg tisztességes mágus válhatott volna belőle, reméltem, hogy Herr Wagner, vagy Gertrud észreveszi ezt és esetleg közbenjárnak. Kár lett volna eltékozolni egy ilyen tehetséget.
- Mivel képes érzékelni a mágiát, ezért biztos vagyok benne, hogy szorult önbe annyi varázserő is, hogy feltöltsön néhány gyűrűt. Tegyen velük egy próbát. - mondtam Suzynak.- Ha kudarcot vallana, akkor segíthet a vámpíroknak néhány kortlyal a véréből, és akkor nekünk lesz annyi többlet-mágiánk, hogy több gyűrűt töltsünk fel.
Számomra ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Két vérszolgám is volt otthon, akik készségesen ajánlották fel az ereikben lüktető nedűt, amikor csak megkívántam, így egyetlen embertől sem vártam kevesebbet, ha a szükség esetleg úgy hozta.
Bent a házban két démon is jelen volt, Brynelda pedig nem teketóriázott sokat, hogy nekik állítson. A fogadósnő mellé léptem mielőtt még eleszkalálódott volna a helyzet.
- Tudjuk, és hajlandók vagyunk segíteni, ha nem lopnak el több emléket.
Reméltem, hogy az egyenesség meghozza a hatását. Egyértelművé akartam tenni, hogy ez nem bíróság, sokkal inkább alkut ajánlunk nekik. Olyat, amivel mindenki nyerhet, és amely soha vissza nem térő lehetőség. Túl régóta próbálkoztak már ahhoz, hogy visszautasítsanak minket.

Azt terveztem ugyan, hogy mások elé tárom konspirációs elméleteim, miután elmondják az őáltaluk megtudott kirakós-töredékeket, de hála legyen a Teremtőnek, nem volt erre semmilyen szükség: Nélkülem is meglett ugyan az a következtetés, noha kissé más alapon. Igen különösnek tűnt ugyan, hogy Brynelda fogadóskisasszony ne tudjon semmit arról, hogy mégis hogyan csillapítja egy sorozatnyi különleges boszorkányság az Isten lángoló pecsétjét az arcán, de tulajdonképpen semmilyen jelét nem láttam a nőn hazugságnak vagy tettetésnek, így hát kifújtam a tüdőmbe halmozott levegőt diszkréten.
Számomra a gondok innét kezdődtek, tekintettel arra, hogy rendkívül tapasztalatlan voltam a varázslás misztérium-művészetében. Tudtam ugyan a fényeket és árnyékokat óvatosan mozgatni, növelni-csökkenteni, de igazán meg sem közelítette az az itt jelenlévő bonyolult rituálék szintjét, így úgy döntöttem, hogy jó dolog lesz ezt azokra hagyni, akik erre tették az életüket – A délről küldött mágus, Theo mester kiemelkedően összeszedettnek is tűnt a dologban, így hát némán figyeltem a szakértők közötti szóváltást.
Laetitia kisasszony is élt a felé támasztott reményeimmel, és azonnal a probléma megoldására kínált javaslatokat. Jogos volt az első felvetése, az lett volna a kézenfekvőbb, de vámpírként jó bizalommal ajánlottam volna a másodikat. Mert hát ha elviszik a Rotmantelekhez – tegyük fel, egy Neulander ajánlással – akkor bizonyára gyógyultan térne vissza még akkor is, ha mi itt helytelenül állapítottuk is meg a diagnózist. A többiek véleménye azonban az első megoldásra hajlott, így hát azzal, hogy nem mozdultam Laetitia kisasszony oldaláról, jeleztem, hogy bár fogalmam sincs, mégis mire kellek, de segítek, ha a szükség úgy hozza.
Ahogy elindultak tehát a végre összeszedett fogadóssal, magam is szellemként némán követtem a csoportot. Az ajtó mögött látott két démonról ránézésre is könnyeden meg lehetett állapítani kilétüket. A magasabbik, a nő volt láthatóan az ékszerész, ő készíthette a mágiához szükséges infrastruktúrát, míg a fiatalabb valóban egyfajta összekötő szerepet láthatott el a műveleteikben. Kapkodásuk arra utalt, hogy bizonyára valamit rejtegetni kívántak a nő elől, de zsigereim nem hagytak olyan könnyen megnyugodni afelett, hogy tényleg jó szándékkal állnának a dolog mögött, így hát barátném mondata után semleges arccal az ajtófélfának hanyatlottam, és hozzátettem.
- Feltéve persze, ha nem azt kívánják, hogy Brynelda kisasszony minden jó neve és megélhetése odavesszen elátkozottságáról hírhedt fogadója ügyén. Úgy érdemes segíteni, ha minden részlet és következmény tiszta, nemde? - zártam le felvont szemöldökkel, jelezve, hogy ők maguk is tegyenek vallást mesterkedéseik pontos mikéntjéről. Nekem ugyan semmit nem mondott volna jó eséllyel, de hátha valamilyen részlet fölött elsiklottak a szakértők, és ez később valami újkeletű katasztrófához vezessen.

Herr Wagner javaslata teljesen helyénvaló volt, magunkkal kellett vinnünk valakit, aki megbízott bennünk, az ő megítélésében pedig a fogadóslány feltételezett jóakarói. Úgy látszott, hogy számíthatunk egymásra, és mindenki hajlandó segíteni. Mindenki, legalábbis látszólag, egy kivétellel. Nemcsak a helyzettel volt problémája (ami nyilvánvalóan mindenki számára ugyanolyan kellemetlen volt, de vele ellentétben mi igyekeztünk magunkat a kezdeti sokkon túltenni, hogy inkább valamiféle megoldásra fordítsuk az energiáinkat), hanem a találgatásainkkal, javaslatainkkal, tehát összességében velünk is. De elsősorban a világgal és önmagával. Viszont meg kellett értenie, hogy ez most nem, pontosabban, nem csak róla szólt.
Miután a fogadosnő kilépett az ajtón, nyomában többekkel, sóhajtva visszafordultam a férfi felé.
- Ahogy korábban, most sem kötelezi magát senki arra, hogy velünk tartson. Vagy nem csinálunk semmit, és megjegyezzük a falut mint a jövőben elkerülendő helyet, vagy megpróbálunk a végére járni a dolognak. Mivel az utóbbit választotta a többség, és elkezdtünk mélyebbre ásni, nincs értelme most feladni. Az emlékeinket ugyan nem valószínű, hogy visszakapjuk, de… még talán segíthetünk. Nem minden tettnek valamilyen rejtett hátsó szándék a hajtóereje.– mondtam neki, mielőtt én is a többiek után eredtem volna. Nem a kételkedéssel volt a gond, hiszen mindez valóban csak találgatás volt, de valami mentén akkor is el kellett indulni, hogy azt igazolni vagy cáfolni lehessen.
Örültem, hogy Brynelda felajánlotta magát kísérőnek, alkalmasabbat valószínűleg mi sem találhattunk volna. Nem kellett sokat találgatni, arcán ott volt minden érzelem, és biztos voltam benne, hogy legbelül a remény is felcsillant benne. Reméltem, hogy tényleg jó úton járunk, és nemhiába zaklattuk fel.
Ahogy Myra házához értünk, Brynelda olyan gyorsan nyitott be, hogy még én is láttam a lány kapkodó mozdulatait, majd ahogy közelebb értem, a fiú is a látóterembe került. A két vámpírnő megragadta alkalmat, rövid, de határozott és lényegretörő mondataikat nem szakíthatta félbe semmi. Megerősítésképpen csak bólintottam, várva, hogy felbukkanásunkat és az elhangzott szavakat feldolgozzák.

Hallgatva a véleményeket és mondandókat útközben, át át gondolom a szituációt, és az ötletemet is forgatgatom a fejemben, hogy hátha meg tudnánk gyógyítani a szerencsétlenül járt leányzót, ha az itteni ékszerész tényleges olyan jó, mint amilyennek mondják.
Az Erholung egy igen rejtélyes karkötő, amit még rég szereztem. Képes gyógyítani, persze csak napi rendszerességgel. De ha az ékszerész képes lenne megbuherálni, talán képes lenne rendbehozni a lány sebesüléseit is.

Belépve a házikóba, gyanúsabb jelenet nem is fogadhatna bennünket. A kapkodás és dugdosás jelenete, szinte teljességgel leírja hogy a tettesek elöttünk állnak. De hogy elsimítsuk a helyzetet, ahhoz diplomatikusan, empatikusan, és a megfelelő menyiségű fondorlattal kell tárgyalnunk. A démonfajzat lány és fiú, jószándékkal cselekedik, csak nem a megfelelő módon teszik, így hát megpróbálom eladni magunkat, és a segítségünket nekik.

Megvárva mindenki mondandóját, odaállok a Brynelda mellé, nagyjából mindenki elé, majd illedelmesen bemutatkozom. - Üdvözletem. Mivel még nem találkoztunk, így az illem úgy diktálja, hogy bemutatkozzam. - Kicsit megköszörülöm a torkomat, majd folytatom. - Az én nevem Theo Wágner, és a Hellenburgi Mágusakadémia küldött, hogy foglalkozzam az itt történt fúrcsa esettel, de pánikra semmi ok. - Eresztek egy barátságos mosolyt az arcomra. - Felejtsük el hogy honnan, és miért jöttem. Az amit tenni akarnak helyes, de ahogy teszik, az helytelen. - Ekkor átváltok egy barátságosabb tegezésre, hogy egy kellemesebb, és egyenrangúbb légkört teremtsek. -  Arra szeretnélek titeket kérni, én Theo Wágner mint egy egyszerű mágus, hogy találjunk ki egy kevésbé bűntethető módszert Brynelda meggyógyítására. - Ekkor leveszem a karperecet a csuklómról, és előre mutatom a lánynak, akit ha jól sejtek az égszerész lehet.
Lassan és kimérten lépkedek felé, miközben folytatom a monológom. - Ha ezt eltudjuk így rendezni minden nemű hivatalos eljárás nélkül, akkor még megúszhatjátok amit tettetek, mivel ti is tudjátok hogy nem volt helyes. - Ekkor odaérve a lányhoz, ha tudom a kezébe adom a karkötőt, és a kezemmel lefedem a kezében. - Ez a karkötő képes sérüléseket begyógyítani. Úgy hallom, hogy ígéretes ékszerész vagy. Így ha gyengének ítéled meg, amely nem lenne képes kezelni Brynelda, akkor rád hagyom, hogy mit és mennyit változtatsz rajta. Gondolj rá úgy, mintha a tied lenne, szóval nem kell visszafognod magad. - Adom oda neki az Erholungot, hogy ha nem lenne elég erős, akkor modifikálhat rajta, hogy képes legyen meggyógyítani a lányt. Ha meg tönkretenné, akkor így jártam. Ez csak egy tárgy, majd lesz helyette másik.
A két démon mellé állva, most a többiek felé nézek. Rápillantok a mellettem lévő lányra és fiúra, majd előre tekintve mondom tovább a szemben álló csapat irányába, de a két démonnak címezve. – Tudjátok, az emlékek ellopása nem egy etikus cselekedet, és igen sértő esetleg megalázó lehet az elszenvedők felé. Én nem vagyok azok között, akiknek ellopták volna az emlékét, így én nem kérek semmit. De nekik, illene a kárpótlás a gondokért, amit okoztatok. – Ekkor újra a lány és a fiú felé fordulva mondom. – Az hogy mivel kárpótoljátok őket, és milyen értékben, az csak rajtatok, és a lelkiismereteken múlik. – Sóhajtok egyet, majd keresek valami ülő alkalmatosságot, hogy leüljek. – De a legfontosabb, és ami a prioritást élvezi az az, hogy segíteni érkeztünk. A kárpótlás ráér a lány gyógyulása után. Szóval mit kéne tennünk Brynelda gyógyulása érdekében? – Teszem fel az utolsó kérdést a két rosszul cselekvő jóakarónak.


Név: Erholung
Típus: Kiegészítő
Leírás: Három, fonott karkötőre fűzött gyöngy, amelyek gyógyító energiákat tárolnak. Egy felszínes sérülés egy gyöngy, egy közepes sérülés két gyöngy energiáját emészti fel, súlyos sérülések gyógyítására nem alkalmas. A három gyöngy egyszerre töltődik újra egy nap alatt.

A helyemen várom, hogy miként alakulnak tovább az események. Szerintem én már eleget tettem az ügy érdekében, így nem bánom, ha egy picit a háttérbe szorulok.  A fogadósnő szavaitól, mikor említi, hogy nem szeretne túlságosan távol maradni ettől a helytől, akkor egyet tudok érteni vele. Ki hagyná csak itt ezt a nyugalmat? Botor lenne az, aki csak úgy elmenne, s nem bízná rá senki másra.
- Ez a hely, sokat jelent neked, s sok élmény köt ide – szólok oda Bryneldának, s most rajtam a sor, hogy keressek magamban egy helyet, ahová tudnám magam kötni. Sajnos én egyetlen egyet sem tudok, tán nagyon-nagyon átgondolva az árvaházat tudnám csak megemlíteni. Ráadásul oda semmiféle jó emlék nem fűzhető. Mina kérdésére csak nézek nagyokat, mert nem tudom, hogy honnan pattant ki a fejéből. Egyáltalán nem tudom kinézni ebből a viharvert nőből, hogy bárkinek is ártott volna valamilyen úton és módon. Maradok a helyemen, miközben hallgathatom Theo szavait. Számomra új jövevény, így egy kicsit fenntartásaim vannak vele kapcsolatban. Hamar ott kötünk ki, hogy közösen elindulunk, hogy ránézzünk az elkövetők orrára. Nehezen tápászkodok fel a helyemről, de csak utánuk sétálok.
Viccesnek találom a helyzetet, hogy ennyien egy nagy csapatban haladunk. Mindenképpen feltünőek lehetünk. Hátul maradok, egyáltalán nem furakodok, inkább a bejárat előtt maradok, hogy onnan őrizzem a nyugalmat. Sosem lehet biztos az ember, hogy nem-e jelennek meg csatlósok, vagy még elkövetők. Nem bánom, hogy kimaradok a benti beszélgetésből, meg egyáltalán nincs ínyemre a nyomorgás.

Az ötletelés végére már kissé elveszíti a fonalat… Sok-mindent lehetne csinálni, sok-mindent próbáltak, és van, amivel nem mindenki ért egyet…
Annyi viszont biztos, hogy szeretne segíteni, úgyhogy nem habozik, hogy a többiekkel tartson.
A nemes kisasszony, aki eddig is összefogta a sokszínű csapatot, most hozzá is odafordul.
Ugyan nem biztos magában, de nem kérdőjelezi meg a tapasztaltabbnak tűnő nő véleményét, ha az azt mondja, érdemes megpróbálnia, így bólint, a másik opció hallatán viszont végigfut a hideg a hátán. Nem igazán fűlik a foga, hogy a vérét, vagy bármi mást odaadjon valakinek… Arról különben is azt mondta Armaros, hogy az "életéért" cserébe, csakis a mélységihez tartozik, tehát erről nem is dönthet egyedül. Reménykedik, hogy fel tud tölteni pár gyűrűt, bármit jelentsen is ez…Mivel az ékszerészlány úgy tűnt, hogy megharagudott rájuk, igyekezett nem kerülni a szeme elé rögtön. Bólintott, Laetitia szavaira, hogy segíteni szeretnének,
Aztán csendben meghúzza magát Mináék mögött, amíg Theo kifejtette a dolgokat. Aztán ő is megszólalt.
- Mi-t akar-tok megpró-bálni pon-tosan? - kérdez rá arra, ami számára legalább is kimaradt. Addig érti, hogy mágiát gyűjtenek, de utána mit akarnak vele?

Valószínűleg öngyilkosság, de akárhogy nézem az lenne a legjobb, ha az utolsó kört egyeztetve beszélnénk le; nagyon apró posztokat kellene írnom, hogy életszerű legyen az utolsó felvonás, amire alig tudnátok reagálni és fél évig el is tartana feleslegesen; szóval ha van rá mód keresnünk kellene egy időpontot valamikor (inkább a jövőhéten) amikor le tudjuk beszélni.

Végül mind, beleértve Savanyú Stefánt is, átvonultunk a tudásdémon házához Brynelda vezetésével, hogy ott mindannyian hozzátegyük a magunkét a történethez. A két démon elkerekedő szemekkel nézett a sok rájuk zúdított információ hallattán, majd végül a tudásdémonnő Myra ébredt hamarabb és tarkón csapta Alexiust.
- Látod, mondtam én, hogy végérvényesen hülye ötlet!
Ez után elvett Theotól a karkötőt és forgatta egy ideig, mint aki valami nagyon pici írást akar rajta elolvasni.
- Ez egy nagyon érdekes darab, még sosem láttam ilyet. Azonban a varázsékszereket nem lehet utólag módosítani, szóval ha azt mondod ez magában nem elég erős gyógyítani, akkor sokra nem megyünk vele.
Alexius eközben durcásan karba fonta a kezeit.
- Miféle kárpótlás? És pontosan mit jelent az, hogy hajlandóak vagytok segíteni?
Csodálkoztam, hogy a kárpótlás nem nekünk jutott eszünkbe, mint hatalmas vámpírúrnők, hanem a mágusfiúnak kellett megemlítenie. Ugyanakkor nem tudtam, mit is kérhettünk volna tőlük, így inkább a második kérdést igyekeztem megválaszolni.
- Hogyha jól gondoljuk, meg akarnak tölteni mágiával egy halom töltőgyűrűt, ezért volt szüksége a Tudásdémonkisasszonynak az emléklopásra. Az itt jelenlévők hajlandók gyűrűket tölteni a saját mágiájukkal önként, ameddig nincs elég a varázslat végrehajtásához. - magyaráztam el röviden, amire a fogadóban jutottunk.
- Nekünk ebből pedig az az érdekünk, hogy rend és nyugalom legyen a faluban ismét. Továbbá igen megkedveltük a fogadós kisasszonyt, így örülnénk, ha állapota stabilizálódna ilyesféle dolgok nélkül is. - tette hozzá Aura, még mielőtt megkérdezték volna, hogy nekünk miért is volt jó mindez. Legalább nem nekem kellett végig szónokolnom.
- Igen - bólintott megerősítésképp a sötét tünde lány is, akinek valamiért nem jegyeztem meg a nevét. - És nem lenne szükség semmilyen egyéb más varázslatra többé, ahhoz, hogy mágiához jussatok. Mi hajlandók lennénk felajánlani a mágiánk egy részét, mindenki annyit, amennyire képességei engedik. - fordult a démon fiú felé.
- Hát az sajnálatos. - válaszolta a mágus Theo, mikor visszavette a karkötőt Myrától.
-...és nagyon hálásak lennénk, ha cserébe visszakaphatnánk az emlékeinket. - tette hozzá a Nachtraben nő - Wilhelmina? Talán. - Szendén, szinte már bocsánatot kérőn mosolygott, amely egyáltalán nem volt méltó egy grófnőhöz, noha úgy véltem, amit kért, az lehetetlen, hiszen a tudásdémon csak megismerte őket, hogy a varázserejét gyarapítsa vele, de az emlékeink ez után csak az ő fejében éltek tovább egy ideig. Ameddig ő is meg nem feledkezett róluk, ahogyan hosszú idő után egyébként velünk is történt volna.
- Igen, nagyjából ez volt a zseniális ötlet. - bólintott Myra felém. - Cassian... Ismeritek Cassiant? Szóval ő képes szétzilálni a mágiát, ha bírja varázserővel. A Gyötrőlángot Bryna arcában nem bírta, mert hát elég nagy falat, de ezen segíthetünk... kellő erővel. Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? - kérdezte a lány, miközben felvett a földről egy zsákot, amit valószínűleg próbáltak elrejteni az érkezésünkkor, és felénk nyújtotta. - Vegyetek, amennyit gondoltok.
Amikor belenéztem, a zsákban több tucat, látszatra rézkarikás, zafírköves gyűrűt láttam. Kivettem belőle hármat, amennyivel még biztosan elbírtam, reméltem elegendő lesz.
- Ne haragudj Bryna, nem akartunk rosszat. - lépett oda a lányhoz sajnálkozva Alexius. - Tudod először fel se tűnt senkinek, azt hittük, ha néhány hónapig megúsztuk olyan rossz csak nem lehet.
- Néhány hónapig?? - nyíltak el Brynelda ajkai döbbenetében. Hosszú idő volt, ha nem jöttünk volna mi, bizonyára sosem derült volna fény az eseményekre, és még ki tudja meddig folytatódott volna szegény fogadósnő kálváriája. Eközben Myra szomorúan a grófnőre nézett.
- Sajnálom, vámpírlányka, de sajnos az lehetetlen. Az emlékeitek már puszta varázserőből állnak, visszaalakítani nem tudom.
Megerősítette hát, amit én is feltételeztem. Az az este és az éjszaka örökre feledésbe merült, pedig kíváncsi voltam, mi műveltünk Jozeffel… De most a jelenre kellett koncentrálni, és megoldani ezt az ügyet.
- Nem tudom pontosan mennyi gyűrűt tudok megtölteni, de ha nem lesz elég így sem, akkor némi vérrel sikerülni fog több is, négyen vagyunk vámpírok jelen. - mondtam a démonoknak, csakhogy tudják, nem állt szándékomban fél munkát végezni. Ennek itt és most vége lesz, vagy Brynelda gyógyulásával, vagy az ő kudarcukkal. Közben a többiek is belenyúltak a zsákba és kivettek annyi gyűrűt, amennyit még képesek voltak megtölteni érzésük szerint.
- Rendben lesz ez? Biztonságos? - kérdezte Aura, hangjában pedig aggodalmat véltem felfedezni.
- Én találkoztam vele, ő is mesélt a gyógyítási kísérletről - mondta a sötét tünde lány. - Gondolom, egy időre legyengülünk... Valami más esetleg, amire számíthatunk..? - kérdezte ő is.
- Akkor hát szíves engedelmükkel. - vett ki ha jól láttam őt gyűrűt is Theo, majd leült, hogy nekiálljon őket megtölteni. Neki nagyobb gyakorlata lehetett ebben, mint a jelenlevőknek összesen. - Hát ha az ékszerész kisasszony figyelmes munkával készítette el, akkor igen. Nem vagyok túlságosan tájékozott az ékszerészet bűvös mesterségében, de ha a számokat nézzük, akkor ennyi legyártott gyűrű mellett, és hogy a használó a lány gyógyítására fogja a bennük elraktározott mágikus erőt használni, feltételezhetjük, hogy ellenőrizte és figyelemmel készítette el őket. - mosolyodott el a fiú, majd bíztatóan Aurára nézett.- Szerintem bátran használhatjuk őket.
A rúnamágusnő volt az egyetlen, aki nem vett a gyűrűkből, helyette odalépett a két démonhoz.
- Arra adjatok magyarázatot, hogy miként működik! Csak bizonyos időben történt emlékeket vesz el, vagy esetleg rá lehet bírni, hogy bizonyos emlékek kerüljenek a gyűrűbe?
Csupán egy pillanatig pislogtam rá értetlenül, hiszen már Myra az előbb megerősítette és elmondta Wilhelmina grófnőnek is, hogy az emlékek mágiává alakulnak… A nő nyilván nem figyelt kellőképp, de nem láttam okát, hogy közbeszóljak, főleg miután ő is vett két gyűrűt.
-  És mindig fájni fog a fejünk, ha megpróbálunk rájuk emlékezni? - kérdezte a Nachraben nő, ami végülis teljesen jogos volt.
- Úgy vélem eddig is a segítségnyújtás volt a cél, így erre is fogják használni most is. - bólintott Jozef a két démon felé, amivel őszintén meglepett. Rajtam kívül ugyan senki sem tudta, hogy pap volt, de a démonok felé mutatott nyílt kedvesség és bizalom minden álca ellenére is megdöbbentő volt. Nem kellett volna ilyet mondania, semmilyen nyomás nem nehezedett rá, mégis megtette. Ennek pedig az egyetlen magyarázata az lehetett, hogy valóban őszintén így gondolta. - És a fejfájást én is szívesen nélkülözném. - tette még hozzá Wilhelmina felé biccentve.
- Természetesen biztonságos! Miféle mesternek néztek ti engem? - háborodott fel Myra, majd kissé felemás, egyszerre szomorú és vidám mosollyal válaszolta meg a vámpírnő kérdését. - Egy idő után elfelejtitek, hogy elfelejtettétek és akkor már nem fog. De addig próbáljatok csak továbblépni.
Alxeius Bryneldához lépett közben.
- Ne haragudj, tényleg. Csak jót akartunk.
A fogadóslány lehunyta a szemét, majd nyomott egy apró puszit a démon arcára.
- Tudom, csak buta vagy.
A fiú erre jól láthatóan zavarba jött és az ajtó felé indult, de a kilincset is alig találta meg.
- Izé... Én... Megyek szólok Cassiannak... Azt hiszem.
Szívesen elszórakoztam volna még a szerelmes bakfisnak tűnő démonon és Bryneldán, de ekkor Myra a kis csapat elé állt. Kezdődött.
- Na most jön az érdekes rész. Próbáljatok meg varázsolni, de kicsit máshogy, mint eddig. Próbáljátok a legdrágább vagy a legnehezebb varázslatotokkal megcélozni a gyűrűket, aztán újra és újra, ameddig bírjátok. Ha valaki szédül vagy nem sikerül szóljatok. Mehet? Utána elmagyarázok mindent, ígérem. - nézett bocsánatkérően a rúnamágus Gertrúdra.
- Ugyan már, mit nekünk egy kis fejfájás, netán szédülés! - jelentette ki Savanyú Stefán.
Amikor a démon elment  Bryneldára néztem.
- Nagyon odavan önért.- jegyeztem meg, majd kézbe vettem a gyűrűt.
- Hát, ez egy sokkal boldogabb vég, mint amiket el tudtam volna képzelni, az biztos - tette hozzá Wilhelmina is.
- Ha nem gond, én ezt kint intézném el, mert szükségem lenne egy fára. - mondta a sötét tünde lány és lendületesen kilépett az ajtón.
Nem voltam túl tehetséges mágus, így a Rotmantelek árnyszikéjét próbáltam beleirányítani újra és újra is újra. Ameddig meg nem telt a három gyűrű. Magam sem tudtam, hogy hányszor idéztem fel a pecsétet, mire úgy láttam, már semelyikbe nem fért több. Úgy éreztem, talán még egy kitelne tőlem, de így is kimerültnek éreztem magam és tartottam tőle, hogy elájulok. Ha ennyi is elegendő volt, akkor úgy döntöttem inkább megőrzöm a méltóságom.
Úgy tűnt a többieket is többé kevésbé megviselte a művelet. Mindenki fáradtnak és elnyűttnek látszott a végére, de sok, tel töltőgyűrű hevert előttünk, nem beszélve azokról, amiket Myra már korábban elkészített.
- Kész. - jelentette ki fáradtan Aura.
Alexius hamarosan visszatért nyomában egy középkorú sötét tünde férfival, aki csak Cassian lehetett.
- Szóval Alexius végül talált bolondokat, aki segít neki. - csóválta meg a fejét, de a démonfiú határozottan elé állt.
- Csak próbáld meg! Mi a legrosszabb, ami történhet?
- Elájulok. - felelte a tünde, de aztán felsóhajtott. - Jól van, de csak egyszer, ha nem működik, akkor elfelejtitek ezt az egész dolgot!
Alexius gyorsan összeszedte a gyűrűket, Cassian pedig Bryneldához lépett, kezét a sérült arcára tette, majd lehunyta a szemét.
- Ajánlom, hogy működjön ez az egész. - motyogta Savanyú Stefán félhangosan.
Cassian szinte azonnal megroggyant a térde a hirtelen energiabefektetéstől, de a démon az ujjára húzott egy töltőgyűrűt, amitől egy rövid időre jobban lett, majd az egész újra kezdődött. Nagyjából harminc töltőgyűrű fogyott el, mire a sötét tünde keze lehanyatlott, Brynelda szeméből pedig ömlöttek a könnyek, noha nem zokogott és az arca továbbra is égett maradt. Ebben a pillanatban ez nem jelentett túl sokat, lehetett akár a kudarc, de az öröm könnyei is. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mondjanak valamit, de végül nem bírtam tovább.
- Működik? - kérdeztem kicsit türelmetlenül, de inkább lelkesen. Aura is közelebb lépett a fogadóslányhoz.
- Hogy érzi magát? Sikerült?
- Tartsanak ki. - mondta halkan Wilhelmina.
- Elég volt? Remélem igen.... - sóhajtott fel halkan Jozef, de ő sem tűnt kevésbé kíváncsinak mint mi mindannyian.
Brynelda pedig nagyon lassan, könnyekben fuldokolva, de végül bólintott.
Myra lendületesen a levegőbe dobta a karjait, Alexius pedig helyben ugrott egyet örömében.
- Sikerült!
- Éljeeen...! - emelte fel egyik kezét tőle teljes mértékben nem várt módon Savanyú Stefán. Lassan kifújtam a levegőt  a tüdőmből, és megengedtem magamnak, hogy ennyi izgalom és varázslás után kicsit nekidőljek a falnak.
- Legközelebb... ha nincs erejük egy varázslatra... inkább kérjenek segítséget. Ezt viszont határozottan meg kell ünnepelni! - kiáltottam fel végül, mintha nem látszott volna, hogy mindenkire inkább egy jó alvás fért volna rá  egy megszervezett mulattság helyett.
Ostobaság. Mindenkire inkább a szórakozás férne rá!
Aura Brynelda vállára tette a kezét.
- Egy szívvel örülünk szerencséjének. Ha pedig minden rendben, mi tovább is állnánk társammal.
Meg sem próbáltam leplezni a csalódottságomat. Ünneprontó. Ezt nem engedhettem, nem és nem! Egyébként sem látszott úgy, mintha a többiek annyira siettek volna.
- Elnézést kérek, hogy ha távozna és ebben én megakadályozom, de lenne egy kérdésem. Sőt mi több, mindenkitől lenne egy kérdésem. - lépett Theo Aurához, majd a többiekhez fordult. - Van aki csak személyesen jött, van aki céllal, és van akit küldtek, és jelentést várnak tőle. És ez nem gond, de mivel többé kevésbé mi mind dél polgárai vagyunk, így akitől jelentést várnak, legyen szíves idefáradni, és beszéljük meg mit jelentünk. - majd a démonokhoz fordult. - Lehet, hogy mi most megbocsátottunk, vagy figyelmen kívül hagytuk a történéseket, de a jelentésünktől függően, még pórul járhatnak ezek a szerencsétlenek. Így azt szeretném kérni, egyeztessük, hogy mit fogunk jelenteni.
Egészen jó elgondolás volt, kicsit talán túlságosan is óvatos, de manapság nem lehetett tudni, hogy a mágus kiben bízhatott, vagy akár mi, vámpírok. Közöttük is komoly hatalmi harcok folyhattak, elegendő volt egyetlen botlás, hogy valaki a tápláléklánc legalján találja magát. Én szerencsére nem tartoztam senkinek semmilyen jelentési kötelezettséggel. Gertrúd rúnamágus is most látta idejét annak, hogy kérdezősködjön a démonoknál. Úgy tűnt nem ismerték egymást Theoval.
- Most pedig szeretném tudni, hogy miként működik ez az egész, vagyis működött.
- Hála az... nos, magának, Cassian. Meg nekünk. Remek. - fejezte ki örömét a Nachtraben grófnő is, noha rokona kapott tőle egy szúrós pillantást. - Sajnálatos módon egy balul elsült mágia miatt emlékeinket vesztettük, ám csak pár napnyit, és az ügyet lezártuk? - javasolta Theonak, hogy mégis mit kéne jelentenie. Jozef csöndben volt, bár egy utazó íródeáknak valóban nem kellett jelentenie semmit. Kíváncsi voltam ő vajon mit fog mondani a feletteseinek ott északon.
- Jelentés? - kapta fel a fejét a démonfiú. - Mármint...
- Ne aggódj, Alex. Nem lesz semmi gond. - mosolygott rá Brynelda, aztán Aurára nézett. - Biztos, hogy annyira sietnek? Végre teljesen ép az életem és a fogadóm is, a kisasszonynak igaza van, egy ünneplés helyén való.
Myra eközben a háta mögé dobta a haját Gertrúd kérdésére.
- Semmiség volt. Csak egy kis finomra hangolt elmeolvasás egy távközlő rúnán keresztül, aztán egy konverzió. De nem egyedül csináltam, a rúnák Claudiust dícsérik, az elhelyezésük meg Alexiust. De azt hiszem jobb lesz eltávolítani őket innentől. - mosolyodott el bocsánatkérőn.
- Felőlem jöhetne egy jó kaja, vagy pia. - jelentette ki Savanyú Stefán, miközben felegyenesedett. Ez volt az első valóban szimpatikus megmozdulása. Vidáman léptem Brynelda mellé, sőt még a vámpírférfit is vállon veregettem.
- Erről van szó. Maradjunk. - néztem Aurára kérlelőn. - Megkóstoljuk a polgármester többi borát is, mi végülis ezért jöttünk, aztán majd hazamegyünk reggel. Hívjuk meg az egész falut! Adnak egy hegedűt, lesz zene is, az alkohollal nem lesz gond, a főzést gondolom estig megoldják, minden adott! - egészen lelkes lettem, és végignéztem a többieken, még azokon is, akik éppen a jelentéssel voltak elfoglalva. Estig megbeszélhettek mindent úgyis.
Barátném megadóan sóhajtott egyet.
- Mit tehet ilyenkor a vámpír... Ám legyen. - majd a mágus felé fordult. - Tőlem igazán azt jelent a főváros felé, amit szeretne, bár nem tudom, ki emlegetett jelentést itt. Mi bor ügyben jöttünk, bor ügyben is távozunk.
- Gratulálok, szép munka volt! - mosolygott rá a sötét tünde lány Cassianre, majd ő is Theohoz fordult.  - Én magam úgy terveztem, hogy ezt a szövevényes mágiarendszert inkább kihagyom... Nos, már igazából úgyis mindegy, egy nap ide vagy oda, szóval én is benne vagyok! - egyezett bele végül ő is az ünneplésbe.
- Akkor hát jó. - adta meg végül magát a mágus. - A legegyszerűbb válasz, hogy valaki a furcsa aranyrúnával fizetett a fogadóban, és az ottléte okozta ezt a gondot. - vakarta meg a fejét. - De kérhetek egy darabot a rúnából? Elviszem az akadémiára, mint bizonyíték, hogy az ügy megoldódott.
- Én nem innék, de enni ennék valamit. -mondta a rúnamágusnő is, majd kisétált a házból, a csöndes Suzy pedig követte a többieket.
- Rendben... valóban jólesne. A reggeli és az ebéd valahogy kimaradt. - mondta Wilhelmina, majd Brynelda mellé szegődött.- Tényleg jól van? Eltűnt Abbadón nyoma?... Örülök, hogy segíthettünk.
- Részemről lakat a számon és egy kis lazításban is benne vagyok. - vont vállat Jozef is. Így nem is maradt más hátra, mint megszervezni a legnagyobb partit, amit Friedrichstein valaha látott.

Minek utána csoportosan berontottunk a démonok lakhelyére, és rögvest a köszöntésben - vagy méginkább köszöntés helyett - tisztáztuk szándékainkat, azok rögvest megzavarodtak kissé, és az asszony-démon egy csapást mért a gyermeteg küllemű másik feje hátuljára.
- Látod, mondtam én, hogy végérvényesen hülye ötlet! - Mondta dühödten, majd a hellenburgi mágusküldött felé fordult, de nekem ugyan nem sokat jelentett az ott lejátszódó okkult egyeztetés, így magam a fekete hajú vézna démonra figyeltem, aki méltatlankodva fonta keresztbe mellkasa előtt karjait.
- Miféle kárpótlás? És pontosan mit jelent az, hogy hajlandóak vagytok segíteni?
Laetitia kisasszony válaszolt neki először.
- Hogyha jól gondoljuk, meg akarnak tölteni mágiával egy halom töltőgyűrűt, ezért volt szüksége a Tudásdémon kisasszonynak az emléklopásra. Az itt jelenlévők hajlandók gyűrűket tölteni a saját mágiájukkal önként, ameddig nincs elég a varázslat végrehajtásához. - Magát a metódust megértettem, de a mikéntjét vagy a hátterét nem, így hát csak szándékunk tisztaságáról tudtam győzködni őket.
- Nekünk ebből pedig az az érdekünk, hogy rend és nyugalom legyen a faluban ismét. Továbbá igen megkedveltük a fogadós kisasszonyt, így örülnénk, ha állapota stabilizálódna ilyesféle dolgok nélkül is. - Ebből a fogadós kisasszonyra vonatkozó rész nem volt egészen igaz, de nem is volt fontos jelen pillanatban: Mi már elvégeztük a dolgunkat, a továbbiakban pedig csak tovább növelhettük eredeti küldetésünk mellékes sikereit.
- Igen. És nem lenne szükség semmilyen egyéb más varázslatra többé, ahhoz, hogy mágiához jussatok. Mi hajlandók lennénk felajánlani a mágiánk egy részét, mindenki annyit, amennyire képességei engedik. - Csatlakozott hozzánk az egyik sötét tünde. Legalább jó volt tudni, hogy többen értik is, hogy mi folyik körülöttünk.
-...és nagyon hálásak lennénk, ha cserébe visszakaphatnánk az emlékeinket.- Zárta le a Nachtraben nemes, bár amennyit felfogtam a dolgokból, jó eséllyel emlékeink már nem olyan formában vannak, ahogyan elménkben elraktározva pihentek. Az asszony-démon hallgatta a mondandónkat közben, majd felelt.
- Igen, nagyjából ez volt a zseniális ötlet. - Erősítette meg Laetitia kisasszony teóriáját. - Cassian... Ismeritek Cassiant? Szóval ő képes szétzilálni a mágiát, ha bírja varázserővel. A Gyötrőlángot Bryna arcában nem bírta, mert hát elég nagy falat, de ezen segíthetünk... kellő erővel. Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok?Vegyetek, amennyit gondoltok. - Nyújtott felénk egy nagyobb zsákot, ami telis-tele volt jól kimunkált gyűrű volt, egyenként egy-egy zafírkővel ellátva. Nyilván ezek lehettek a töltőgyűrűk, amiről beszéltek.
- Ne haragudj Bryna, nem akartunk rosszat. Tudod először fel se tűnt senkinek, azt hittük ha néhány hónapig megúsztuk olyan rossz csak nem lehet.- Lépett bocsánatkérően a kisebb démon a fogadóshoz, annak jelentős megrökönyödésére.
- Néhány hónapig??
- Sajnálom, vámpírlányka, de sajnos az lehetetlen. Az emlékeitek már puszta varázserőből állnak, visszaalakítani nem tudom. - Erősítette meg gondolataim az ékszerész végül. Nem mintha nagy kár lett volna azért a rövid időért, főként úgy, hogy amiért jöttünk, meg is tettük végül. Legelőbb a Stefan nevű Nachtraben nyúlt három gyűrűért a zsákba, majd Laetitia kisasszony is kivett ugyan annyit.
- Nem tudom pontosan mennyi gyűrűt tudok megtölteni, de ha nem lesz elég így sem, akkor némi vérrel sikerülni fog több is, négyen vagyunk vámpírok jelen. - Mondta határozottan, bár bennem az ilyesmikkel kapcsolatban mindig is erős kételyek voltak, még úgy is, ha lenne vér, ami pótolja az elveszett erőt, így hát óvatosan kivettem egy ékszert, és megforgattam párszor, hogy szemügyre vegyem.
- Rendben lesz ez? Biztonságos? - Néztem a társnőmre majd a hellenburgi mágusküldöttre kérdő-kételkedő tekintettel. A korábbi kisebb sötét tünde folytatta.
- Én találkoztam vele, ő is mesélt a gyógyítási kísérletről - Nyilatkozott a Cassian nevű tündével kapcsolatban. - Gondolom, egy időre legyengülünk... Valami más esetleg, amire számíthatunk..?
- Hát ha az ékszerész kisasszony figyelmes munkával készítette el, akkor igen. Nem vagyok túlságosan tájékozott az ékszerészet bűvös mesterségében, de ha a számokat nézzük, akkor ennyi legyártott gyűrű mellett, és hogy a használó a lány gyógyítására fogja a bennük elraktározott mágikus erőt használni, feltételezhetjük hogy ellenőrizte és figyelemmel készítette el őket. - Felelt maga is a gyűrűt vizsgálva - Szerintem bátran használhatjuk őket. - Zárta le szakvéleményét bátorító szavakkal, közben pedig maga is tartott ötöt a kezében. Ha ő ekkora mennyiséggel bátran megpróbálkozott, nekem se volt okom félni. A Nachtraben nemesnő még kérdezett egyet, ami felkeltette a figyelmem.
-  És mindig fájni fog a fejünk, ha megpróbálunk rájuk emlékezni?
Míg a többiek is a zsákért nyúltak, addig magam az asszony-démont szemléltem, nyilván hallotta ő is a kérdéseinket, és felelt is, kissé talán felháborodva.
- Természetesen biztonságos! Miféle mesternek néztek ti engem? - Majd az arisztokratához fordult. - Egy idő után elfelejtitek, hogy elfelejtettétek és akkor már nem fog. De addig próbáljatok csak továbblépni.
Ez részemről megnyugtató is volt. Közben valamiféle közjáték is kibontakozott a fogadós meg a kisebb démon között. A gyűrű felé irányuló bizalmatlanságom és a többiek beszédén keresztül nem igazán tudtam kivenni, hogy mi volt az előzmény, de a vége egy, az udvariasnál közelebb megnyilvánulás lett. Mindig is zavartak az ilyen nyílt dolgok, meglehet, nevelőapám behatása miatt.
- Izé... Én... Megyek szólok Cassiannak... Azt hiszem. - Mondta az veresen támolyogva az ajtó felé. Legalább rendelkezett szégyenérzettel. Közben az ékszerészre szegeztem a tekintetem.
- Na most jön az érdekes rész. Próbáljatok meg varázsolni, de kicsit máshogy, mint eddig. Próbáljátok a legdrágább vagy a legnehezebb varázslatotokkal megcélozni a gyűrűket, aztán újra és újra, ameddig bírjátok. Ha valaki szédül vagy nem sikerül szóljatok. Mehet? Utána elmagyarázok mindent, ígérem. - Kissé úgy éreztem magam, mint amikor a Rotmantel orvosok által előírt éves vizsgálatunk következett vissza a toronyban. Legelsőnek az unott képű Nachtraben lendült aztán akcióba.
- Ugyan már, mit nekünk egy kis fejfájás, netán szédülés! - Mondta, majd felvette a gyűrűket, előbb csak egyet, majd a többit is minek utána látta, hogy nincs komplikáció. Laetitia kisasszony hasonlóan járt el, nála sem jelentkeztek gondok. Nekem pusztán egy gyűrűm volt, de mielőtt felhúztam volna, Zephyrre néztem a vállamon, mintha csak a madaram tudna valami biztatót mondani. Türelmetlen fészkelődése is elég volt azonban, láttam, hogy nem érzi jól magát ekkora tömegben, főleg úgy, hogy mágiák villognak, így magam is felhúztam az ékszert, és a korábbi erkölcstelenségre gondolva dühömben elképzeltem, ahogy árnyjátékommal elborítom az egész világot sötétségben, mintha csak egy bárd történetének ördögi ellenlábasa lennék. Éreztem, ahogy a kőbe áramlik a varázserő ahelyett, hogy ténylegesen elsötétülne a terem, vagy épp a világ, és hogy ezzel egy ütemben gyengülök mind gyorsabban. Egy perc vagy kettő épp telhetett el, amikor észrevettem, hogy a gyűrűbe áramlás helyett ténylegesen megnyúltak az árnyékok a falon. Ekkor hagytam abba a varázslást, amiben egyébként is tehetségtelen voltam, és nyújtottam vissza az ékszert.
- Kész
Körbenézve a többiek is lassan megtették a tőlük kért műveletet. A kisebbik sötét tünde kintről jött be, de legtöbben egy helyben állva koncentráltak a gyűrűkre. Őszintén kíváncsi voltam, mekkora pusztítást tudott volna végezni egy jól képzett varázsló ennyi összegyűlt nyers varázserővel, és ugyan titkon reméltem is, hogy a magas, fehér fejű sötét tünde, aki a vézna démonnal tért vissza nem egy hátsó szándékú nekromanta vagy hasonló. Belépve az végignézett a népes gyülekezeten.
- Szóval Alexius végül talált bolondokat, aki segít neki. - Rázta meg a fejét, de a gyermeteg démon gyorsan noszogatni kezdte.
- Csak próbáld meg! Mi a legrosszabb, ami történhet?
- Elájulok. - Felelte gondterhelt sóhajjal. - Jól van, de csak egyszer, ha nem működik, akkor elfelejtitek ezt az egész dolgot! - Egyezett bele végül, és egyet is értettem vele. Nem maradt közel sem annyi erőnk, hogy még egyszer ennyit produkáljunk, főleg, hogy előkerültek azok a gyűrűk is, amik az áldozatok emlékeiből átszűrt varázserőt tartalmazták. Az öreg tünde a lány elé lépett, arcára tette a kezét, és belekezdett valami gyógyító jellegű mágiába nyilván, és látszott, hogy bőven szüksége volt az utánpótlásra, mert minden egyes gyűrű felhúzása után igen megrogyott. Nem számoltam pontosan, de vagy harminc gyűrű biztosan fel- és lekerült a tünde ujjairól, mire végül elengedte a lány arcát. Az könnyezett.
- Ajánlom, hogy működjön ez az egész. - Morogta mellettem a Nachtraben férfi, és Laetitia kisasszony is érdeklődve várta a fejleményeket.
- Működik?
- Hogy érzi magát? Sikerült? - Gondoltam célszerűbb lesz magától az érintettől megkérdezni a dolgot, így mellé léptem és a vállára tettem a kezem. Látszott, hogy mindenkit valójában érdekelt a lány sorsa - bár sejtem, hogy sokkal inkább azért, mert erőt meg időt fektetett bele, és az elveszett emlékeit igazán szerette volna jó helyen tudni. Végül a fogadós érzelmei változatos kavalkádjában egy bólintást tudott megengedni, jelezve, hogy nem fáradt mindenki hiába, amin általános lett a megkönnyebbülés és az öröm. Még az igen apatikus Nachtraben férfi is megengedett magának egy félig-tettetett örömű karlendítést. Laetitia kisasszony a falnak dőlve szólt.
- Legközelebb... ha nincs erejük egy varázslatra... inkább kérjenek segítséget. Ezt viszont határozottan meg kell ünnepelni! - Örültem társnőm lelkesedésének, de diplomataként nem feltétlenül volt időnk hasonló tevékenységekre, főként, hogy ki tudja, hány napos késésben voltunk már a kiadott feladattal.
- Egy szívvel örülünk szerencséjének. Ha pedig minden rendben, mi tovább is állnánk társammal. - Mondtam a lehető legteljesebb kedvességgel. Ekkor azonban a helleburgi követ lépett hozzám.
- Elnézést kérek, hogy ha távozna és ebben én megakadályozom, de lenne egy kérdésem. Sőt mi több, mindenkitől lenne egy kérdésem. Van aki csak személyesen jött, van aki céllal, és van akit küldtek, és jelentést várnak tőle. És ez nem gond, de mivel többé kevésbé mi mind dél polgárai vagyunk, így akitől jelentést várnak, legyen szíves idefáradni, és beszéljük meg mit jelentünk. - Mondta, majd odafordult a démonokhoz. - Lehet, hogy mi most megbocsátottunk, vagy figyelmen kívül hagytuk a történéseket, de a jelentésünktől függően, még pórul járhatnak ezek a szerencsétlenek. Így azt szeretném kérni, egyeztessük, hogy mit fogunk jelenteni. - A felvetése jogos volt, de mint independens diplomata - sőt, egy independens szervezet felbérelt diplomatája! - igazán nem sokat számított a szavam ebben. Ha valamit le kellett jelentenem, az a sikeres ügylet volt, és az, hogy stabilizáltuk a falu infrastruktúrájának egy kulcsfontosságú elemét.
- Sajnálatos módon egy balul elsült mágia miatt emlékeinket vesztettük, ám csak pár napnyit, és az ügyet lezártuk? - Tett javaslatot a Nachtraben nő. A kisebbik démon igen megriadt bármiféle hivatalos jelentés hallatán
- Jelentés? Mármint... - A fogadósnő rögtön nyugtatásába kezdett.
- Ne aggódj, Alex. Nem lesz semmi gond. - Mondta az imént meggyógyult nő, majd rám nézett végül. - Biztos, hogy annyira sietnek? Végre teljesen ép az életem és a fogadóm is, a kisasszonynak igaza van, egy ünneplés helyén való.
Látszólag a közhangulat mindenki oldaláról ezen volt. Miután többen is kijelentették, hogy dolguk ellenére is maradnak, Laeitita kisasszony is közelebb lépett hozzánk.
- Erről van szó. Maradjunk. Megkóstoljuk a polgármester többi borát is, mi végül is ezért jöttünk, aztán majd hazamegyünk reggel. Hívjuk meg az egész falut! Adnak egy hegedűt, lesz zene is, az alkohollal nem lesz gond, a főzést gondolom estig megoldják, minden adott! - Sarokba voltam szorítva, ez kitűnt rögvest. Őszintén, inkább foglalkoztam volna az ünnepléssel - még ha a hátam közepére se kívántam a sok fölösleges bál után, amin részt kellett vennem - mint a jelentés kigondolásával, így nagyot sóhajtottam végül.
- Mit tehet ilyenkor a vámpír... Ám legyen. - Feleltem megadóan a kisasszonyoknak, majd a hellenburgi követre néztem. - Tőlem igazán azt jelent a főváros felé, amit szeretne, bár nem tudom, ki emlegetett jelentést itt. Mi bor ügyben jöttünk, bor ügyben is távozunk. - Szögeztem le nyomatékosan, bár tisztában voltam vele, hogy ha tehetné, valószínűleg maga is elhagyná a politikai tetszelgést. Ő is sóhajtott egyet végül.
- Akkor hát jó. A legegyszerűbb válasz, hogy valaki a furcsa aranyrúnával fizetett a fogadóban, és az ottléte okozta ezt a gondot.** Bólintottam neki, és már fordultam is Brynelda fogadóskisasszonyhoz.
- Esetleg megmutatna néhány helyi receptet? - Ha már el kellett foglalnom magamat, azt hasznos elfoglaltsággal szerettem volna tölteni...[/color]

Láthatóan eléggé sokkolja a két démont kis csapatunk lerohanása, de végül a tudásdémonnő Myra ébred elsőnek és tarkón csapja fiatalabb társát,  Alexiust.
- Látod, mondtam én, hogy végérvényesen hülye ötlet! - aztán elveszi Theotól a karkötőt és forgatja egy ideig, mint aki valami nagyon pici írást akar rajta elolvasni. - Ez egy nagyon érdekes darab, még sosem láttam ilyet. Azonban a varázsékszereket nem lehet utólag módosítani, szóval ha azt mondod ez magában nem elég erős gyógyítani, akkor sokra nem megyünk vele.
A démonfiú duzzogva teszi karba a kezét és mereszti a szemeit Theo-ra.
- Miféle kárpótlás? És pontosan mit jelent az, hogy hajlandóak vagytok segíteni? - ragad meg annak mondanivalója ezen részén.
- Hogyha jól gondoljuk, meg akarnak tölteni mágiával egy halom töltőgyűrűt, ezért volt szüksége a Tudásdémonkisasszonynak az emléklopásra. Az itt jelenlévők hajlandók gyűrűket tölteni a saját mágiájukkal önként, ameddig nincs elég a varázslat végrehajtásához. - feleli Letitia, bár a kárpótlásra ő nem tér ki és én nem is hiszem, hogy ezt meg tudnák adni, hiszen mi lenne az?
A Rotmantek kisasszony kísérője is hozzáteszi a magáét, hogy minél meggyőzőbbek legyünk és maradjon a békés megoldás.
- Nekünk ebből pedig az az érdekünk, hogy rend és nyugalom legyen a faluban ismét. Továbbá igen megkedveltük a fogadós kisasszonyt, így örülnénk, ha állapota stabilizálódna ilyesféle dolgok nélkül is.
- Igen - helyeselt sötét elf fajtársnőm. - És nem lenne szükség semmilyen egyéb más varázslatra többé, ahhoz, hogy mágiához jussatok. Mi hajlandók lennénk felajánlani a mágiánk egy részét, mindenki annyit, amennyire képességei engedik.
- Hát az sajnálatos. - veszi vissza a karkötőket a mágusfiú egy sóhajjal, de nem erősködik, elfogadja az ékszerészlány, Myra véleményét.
-...és nagyon hálásak lennénk, ha cserébe visszakaphatnánk az emlékeinket. - szólal meg egy újabb vámpírnő, Mina, gondolom még a kárpótlásra reagálva, de én továbbra sem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Épp az emlék mágiává alakítása volt a lényege a kis titkos szövetségnek, ami visszafelé kétlem, hogy működne, de hát vannak itt nálam jóval nagyobb tapasztalatú mágiahasználók......
- Igen, nagyjából ez volt a zseniális ötlet. - bólint Myra Lettinek. - Cassian... Ismeritek Cassiant? Szóval ő képes szétzizálni a mágiát, ha bírja varázserővel. A Gyötrőlángot Bryna arcában nem bírta, mert hát elég nagy falat, de ezen segíthetünk... kellő erővel. Biztosak vagytok benne, hogy ezt akarjátok? - kérdezi a lány, miközben felkap egy zsákot és felénk nyújtja. - Vegyetek, amennyit gondoltok. - a zsákban több tucat, látszatra rézkarikás, zafírköves gyűrűt pillantok meg, van elég mindenkinek, ahogy látom. A démonlány közben Mina-ra néz és szomorúan megrázza a fejét.
- Sajnálom, vámpírlányka, de sajnos az lehetetlen. Az emlékeitek már puszta varázserőből állnak, visszaalakítani nem tudom.
- Ne haragudj Bryna, nem akartunk rosszat. - lép oda a lányhoz sajnálkozva Alexius. - Tudod először fel se tűnt senkinek, azt hittük ha néhány hónapig megúsztuk olyan rossz csak nem lehet.
- Néhány hónapig?? - nyílik ki meglepetten Brynelda szája, a reakciója leplezetlenül őszinte, így ha eddig valaki nem volt meggyőződve róla, hogy nem volt tudomása a dologról, hát most már nem kételkedhetett.
Engem azonban a legjobban a vámpír Stefan lépése lep meg, hiszen az ékszerészlány által nyújtott zsákból ő vesz el először három gyűrűt, ő aki eddig maga volt az elutasítás.
Ezt követően Letitia nyúl a zsákba.
- Nem tudom pontosan mennyi gyűrűt tudok megtölteni, de ha nem lesz elég így sem, akkor némi vérrel sikerülni fog több is, négyen vagyunk vámpírok jelen.
Nincs kétségem, hogy társnője is így fog tenni és nem is csalódom, de neki azért van kérdése, bár nem egyértelmű kinek címezi, a démonlánynak vagy a nem rég csatlakozott, de az ügyet nagy mértékben előre lendítő mágusfiúnak.
- Rendben lesz ez? Biztonságos?
- Én találkoztam vele, ő is mesélt a gyógyítási kísérletről - szól Tessa és ő a következő, aki vesz a gyűrűkből és még hozzáteszi Aurora-ra reagálva. - Gondolom, egy időre legyengülünk... Valami más esetleg, amire számíthatunk..? -
- Akkor hát szíves engedelmükkel. - szolgálja ki magát Theo is, bár az öt gyűrű elég kemény falatnak tűni, ám nem hiszem, hogy pont előttünk akarna kudarcot vallani.
Magabiztos mosollyal mered a kis karikákra, de még ránéz a kérdezőre.
- Hát ha az ékszerész kisasszony figyelmes munkával készítette el, akkor igen. Nem vagyok túlságosan tájékozott az ékszerészet bűvös mesterségében, de ha a számokat nézzük, akkor ennyi legyártott gyűrű mellett, és hogy a használó a lány gyógyítására fogja a bennük elraktározott mágikus erőt használni, feltételezhetjük hogy ellenőrizte és figyelemmel készítette el őket. Szerintem bátran használhatjuk őket.
Gertrud-ot azonban még nem győzték meg teljesen, úgy látszik, vagy nem értette a lényeget és további magyarázatot igényelt, nem tudom, de végül csak elvett ő is két gyűrűt.
- Arra adjatok magyarázatot, hogy miként működik! Csak bizonyos időben történt emlékeket vesz el, vagy esetleg rá lehet bírni, hogy bizonyos emlékek kerüljenek a gyűrűbe?
Lassan már mindenki csatlakozott az önkéntes mágiaadókhoz engem és Mina-t kivéve, de ez sem várat sokat magára.
-  És mindig fájni fog a fejünk, ha megpróbálunk rájuk emlékezni? - a kérdés azonban jogos.
Nem akartam nagyon magamra irányítani a figyelmet, mégis csak megúsztam eddig, hogy leleplezzenek, így csendben és szerényen elvettem én is két gyűrűt.
- Úgy vélem eddig is a segítségnyújtás volt a cél, így erre is fogják használni most is. - bólintok a mágusnak és a két démonnak. - És a fejfájást én is szívesen nélkülözném. - biccentek a vámpírnőnek.
- Természetesen biztonságos! Miféle mesternek néztek ti engem? - háborodik fel a lány, aztán felemás mosollyal néz Minára. - Egy idő után elfelejtitek, hogy elfelejtettétek és akkor már nem fog. De addig próbáljatok csak továbblépni.
Alexius ekkor odalép Brynához.
- Ne haragudj, tényleg. Csak jót akartunk.
A fogadóslány lehunyja a szemét és felsóhajt, aztán nyom egy gyors puszit a démon arcára
- Tudom, csak buta vagy.
Alexius erre jól láthatóan elvörösödik és az ajtó felé indul, de a kilincset is alig találja meg zavarában.
- Izé... Én... Megyek szólok Cassiannak... Azt hiszem.
Myra ekkor elénk áll, amennyire tud mindenkinek a szemébe nézve.
- Na most jön az érdekes rész. Próbáljatok meg varázsolni, de kicsit máshogy, mint eddig. Próbáljátok a legdrágább vagy a legnehezebb varázslatotokkal megcélozni a gyűrűket, aztán újra és újra, ameddig bírjátok. Ha valaki szédül vagy nem sikerül szóljatok. Mehet? Utána elmagyarázok mindent, ígérem. - néz bocsánatkérően Trudira.
- Ugyan már, mit nekünk egy kis fejfájás, netán szédülés! - méltatlankodik az örök elégedetlen Stafan, de azért felhúzza az egyik gyűrűt és vonásai elmélyülnek.
Letitia a távozó démon után néz hosszan, aztán a fogadóslányhoz fordul.
- Nagyon odavan önért.- jegyzi meg aztán már ő is a gyűrűkkel foglalkozik, ahogy fokozatosan mindenki.
- Hát, ez egy sokkal boldogabb vég, mint amiket el tudtam volna képzelni, az biztos - mosolyodik el halványan Mina is a kis szösszenetre.
Nem vagyok nagyon jártas a szerelmi dolgokban - pedig nagyon szeretnék, - de az előttem lezajló jelenetre nekem az jön le, hogy sok minden mást is megbocsátana a fiúnak ez a lány......
- Ha nem gond, én ezt kint intézném el, mert szükségem lenne egy fára. - vonul ki Tessa az ajtón még mielőtt magam is a gyűrűkre fordítom a figyelmet.
Remélem, hogy tényleg sikerül a gyűrűbe irányítani a mágiát, mert eléggé jellegzetesek a papi varázslatok és, hamar rájönnének titkolt mivoltomra. Hogy ne merüljek ki felváltva próbálkozom az Ítélet és az Áldás adottságommal.
- Kész. - jelzi elsőnek Auro-ra fáradt hangon.
Lassan mindenki végez a vállalt adagjával és ki jobban, ki kevésbé tudja leplezni, hogy mennyire kimerítette a mágia ilyen mértékű használata.
Általában én sem merülnék ki pár varázslattól, de most mégis úgy érzem kiszipolyoztak belőlem majdnem mindent, így összeszorított fogakkal igyekszem megtartani az egyensúlyomat.
Alexius jelenik meg, nyomában egy magas, fehér hajú sötét tündével, aki minden bizonnyal Cassian kell, hogy legyen.
- Szóval Alexius végül talált bolondokat, aki segít neki. - csóválja meg a fejét, de a démonfiú határozottan elé áll.
- Csak próbáld meg! Mi a legrosszabb, ami történhet?
- Elájulok. - feleli a tünde, de aztán felsóhajt. - Jól van, de csak egyszer, ha nem működik, akkor elfelejtitek ezt az egész dolgot! - lép oda a fogadóslányhoz rátéve a kezét az arcára és lehunyja a szemét.
Végül - bár nem sok bizalommal a dologban, úgy látszik Cassian belekezd a mágia felbontásába.
Alexius gyorsan összeszedi megtöltött gyűrűket és odalép a sötét tündéhez, - aki szinte azonnal meg is roggyan, - és nyújtja az ujját, amire a démon felhúzza az első gyűrűt, amitől Cassian mintha erőre kapna pár másodpercre, aztán újra kezdődik az egész. Összesen harminc gyűrű "fogy el", mire végül a holdpap keze lehanyatlik, Brynelda szeméből pedig könnyek csorognak.
Az utolsó gyűrűknél már kezdtem aggódni....
- Ajánlom, hogy működjön ez az egész - motyogja Stefan, miközben leül a földre.
- Működik? - szólal meg Letitia is, aki egészen Cassian közelébe került, hangja türelmetlen kíváncsiságot sugárzott, de kiben nem merültek fel ugyenezen kérdések?
- Hogy érzi magát? Sikerült?
- Tartsanak ki - biztatja a feleket Mina alig hallhatóan.
- Elég volt? Remélem igen.... - sóhajtok fel halkan és kíváncsian egyben.
Cassian hasonlóan hozzánk várakozóan néz Bryneldára, aki erre nagyon lassan, könnyezve bólint. Myra boldogan dobja a levegőbe a karjait, Alexius pedig helyben ugrik egyet örömében.
- SIkerült!
- Éljeeen...! - csap ököllel a levegőbe Stefan, szerintem mindannyiunk megrökönyödésére.
Sosem vártam volna ....pont tőle ilyen reakciót!
- Hála az... nos, magának, Cassian. Meg nekünk. Remek.
- Legközelebb... ha nincs erejük egy varázslatra... inkább kérjenek segítséget. Ezt viszont határozottan meg kell ünnepelni! - jelenti ki a nemes Rotmantek kisasszony, aki talán a legjobban tartja magát, Auro-ra pedig a még mindig könnyező Brynelda vállára teszi együttérzően a kezét. Igazán figyelemreméltó ez egy vámpírtól.
- Egy szívvel örülünk szerencséjének. Ha pedig minden rendben, mi tovább is állnánk társammal.
~ Mi a szösz! Vajon mit szól Letitia ehhez? ~ néztem egyikről a másikra, amiből Theo szavai zökkentettek ki.
- Elnézést kérek, hogy ha távozna és ebben én megakadályozom, de lenne egy kérdésem. Sőt mi több, mindenkitől lenne egy kérdésem. - néz felénk. - Van aki csak személyesen jött, van aki céllal, és van akit küldtek, és jelentést várnak tőle. És ez nem gond, de mivel többé kevésbé mi mind dél polgárai vagyunk, így akitől jelentést várnak, legyen szives idefáradni, és beszéljük meg mit jelentünk. - ekkor a démonokra néz. - Lehet hogy mi most megbocsátottunk, vagy figyelmen kívül hagytuk a történéseket, de a jelentésünktől függően, még pórúl járhatnak ezek a szerencsétlenek. Így azt szeretném kérni, egyeztessük hogy mit fogunk jelenteni.
Az emberi mágus, Gertrud sem veszik el a siker hullámaiban és láthatóan nem akar válaszok nélkül távozni.
- Most pedig szeretném tudni, hogy miként működik ez az egész, vagyis működött.
- Sajnálatos módon egy balul elsült mágia miatt emlékeinket vesztettük, ám csak pár napnyit, és az ügyet lezártuk? - javasolja Mina a mágusfiúnak.
A megkönnyebbülés még sosem ennyire felpezsdítő. Egészen összekapom magam és csendben gratulálok magamnak, hogy képes voltam erre az egészre és végül is a nehéz és igen csak veszélyes kezdet után, jól sül el a dolog. Én nem emlékszem miért jöttem ide, és nem is akarok újabb fejfájást megkockáztatni, de abban biztos vagyok, hogy nem tartozom délnek beszámolóval. Viszont, ha elzárkózom az egyeztetés elől, akkor nem hívom fel eleve magamra a figyelmet? Nagy dilemma......
Ezért aztán féluton helyezkedem el a többiek között, mintha.......Egyébként én nem látom értelmét, hogy bajt hozzak a fogadóslány fejére, még ha a démonok nem is érdekelnének.
Na meg Cassian mégis csak egy sötét elf......
Egyelőre csak csendben várakozom, de rajtam nem múlik, hogy meg tartsuk magunknak az itt történteket.
- Jelentés? - kapja fel a fejét a démonfiú. - Mármint...
- Ne aggódj, Alex. Nem lesz semmi gond. - mosolyog rá Brynelda, aztán Aura felé néz. - Biztos, hogy annyira sietnek? Végre teljesen ép az életem és a fogadóm is, a kisasszonynak igaza van, egy ünneplés helyén való.
Myra eközben megdobja a haját Trudi kérdésére.
- Semmiség volt. Csak egy kis finomra hangolt elmeolvasás egy távközlő rúnán keresztül, aztán egy konverzió. De nem egyedül csináltam, a rúnák Claudiust dícsérik, az elhelyezésük meg Alexiust. De azt hiszem jobb lesz eltávolítani őket innentől. - mosolyodik el bocsánatkérően.
- Felőlem jöhetne egy jó kaja, vagy pia. -  jelenti ki Stefan, aki mellé lassan lép Letitia és vállon veregeti.
- Erről van szó. Maradjunk. - néz Aurára kérlelőn. Nem egészen világos számomra a köztük lévő viszony és nagyon remélem ezek után, hogy nem avatja be ezt a nőt az együtt töltött éjszakánk rejtélyébe, mert ki tudja mi lenne a vége. - Megkóstoljuk a polgármester többi borát is, mi végülis ezért jöttünk, aztán majd hazamegyünk reggel. Hívjuk meg az egész falut! Adnak egy hegedűt, lesz zene is, az alkohollal nem lesz gond, a főzést gondolom estig megoldják, minden adott! - lekesedik tovább a nemes vámpírkisasszony.
- Mit tehet ilyenkor a vámpír... Ám legyen. - adja meg magát Aurora erre, majd Teho-hoz fordul. - Tőlem igazán azt jelent a főváros felé, amit szeretne, bár nem tudom, ki emlegetett jelentést itt. Mi bor ügyben jöttünk, bor ügyben is távozunk.
- Gratulálok, szép munka volt! - lép először a sötét elf mellé Tessa mosolyogva, aztán a mágushoz fordul. - Én magam úgy terveztem, hogy ezt a szövevényes mágiarendszert inkább kihagyom... Nos, már igazából úgyis mindegy, egy nap ide vagy oda, szóval én is benne vagyok!
- Akkor hát jó. - bólint Theo. - A legegyszerűbb válasz, hogy valaki a furcsa aranyrúnával fizetett a fogadóban, és az ottléte okozta ezt a gondot. De kérhetek egy darabot a rúnából? Elviszem az akadémiára mint bizonyíték, hogy az ügy megoldódott.
- Én nem innék, de enni ennék valamit. - indul ki elsőnek Gertrudis a házból a fogadó felé.
- Rendben... valóban jólesne. A reggeli és az ebéd valahogy kimaradt. - mosolyog felszabadultan Mina, belemenve az ünneplésbe, aztán a fogadóslányhoz fordul, de már nem figyelem mit beszélnek.
Azt hiszem egy nap nem oszt nem szoroz, még ha a Katedrálisban epedve is várnak - bár ezt kétlem........
És mivel Letitia kisasszony sem árulta el eddig a kilétemet senkinek, bízhatok benne, hogy továbbra is megtartja a kis titkomat és különben is jól esne egy kis lazítás az izgalmak után.
- Részemről lakat a számon és egy kis lazításban is benne vagyok. - vonom meg a vállam. Viszont nagyon remélem, hogy tényleg megszűnik a fogadó "átka", különben érdekes reggelre ébredünk. Lehet, jobb lenne a szabadban maradni.......?