[Azonnali] Nicsak, ki vagyok?

A feladat kivételesen a megszokottnál is jóval egyszerűbb, az azonnali teljesítéséhez elegendő egy humoros kis szöveget írni, ami Veronián belül játszódik. A történet jellege teljesen rátok van bízva, szólhat tulajdonképpen bármiről, a lényeg mindössze annyi, hogy leljétek örömötöket a megalkotásában. Ha kész az írás, ne küldjétek be, hanem adjatok nevet a történetnek, s keressetek fel egy másik játékost, hogy ő küldje be helyettetek. A legviccesebb az lenne, ha egy játékos által csak egy történet kerülne posztolásra, de természetesen meglátjuk majd, hogy ez kivitelezhető-e.

Az azonnali ünnepi mivoltja a lezárás utáni játék adja, ugyanis a staff tagoknak össze kell majd dugnia a kis fejecskéiket, s közösen megtárgyalni, majd bejelenteni, hogy melyik posztot ki írta igazából. Ha átvertek minket, azért egy külön kis achievement fog járni. Természetesen staff tagok is írhatnak az azonnalira, majd a kitalálásnál ügyesen bolondot tettetnek. Szokáshoz híven az elvárt 1k szavas szóminimummal kell számolni.

Jutalom: 150 TP és egy ünnepi tárgy

Határidő: 04.12

Beleugrottam a kastélyom udvarán elhelyezkedő pénztavamba. Reggel szórtattam ki a kincsestáramból a szolgáimmal, mert úszni támadott kedvem, viszont a Nordenfluss vizével nem lehet embereket lekenyerezni.
Mikor úgy éreztem, hogy elég volt, megparancsoltam a szolgáimnak, hogy vigyék vissza a kincstáramba a pénzemet, majd egy délről szerzett tekercsembe törülköztem, amit aztán beledobtam a kastélyomba bemenet egy kandallómba.
- Excellenciásuram! Vendége érkezett. – Szólt az inasom.
- Máris? – Hitetlenkedtem, majd magamra vetettem köntöseimet. – Küldje a szobámba! – Parancsoltam, és felmentem a szobámba, ahol leültem a székemre. Kezemben a poharamban a vörösboromból szürcsöltem a vörös folyadékomat.
Az ajtóm kinyílt, és egy vámpír állt a túloldalán, aki csak nehezen fért át a keretemen.
- Mina! Milyen kellemes meglepetés. – Vakartam meg az államat a saját kezemmel.
- Eric! Annyira hiányoztál, hogy egész délről ide siettem hozzád! – Ugrott az ágyamra, így annak több deszkáját is ketté repesztette.
- Ne hívj Ericnek nyitott ajtómnál! – Mondtam, és felálltam a székemről, az én saját két lábammal, és becsuktam az ajtómat, mely csak is az enyém és senki másé.
- Hát akkor itt hogy hívjalak? – Szuszogott Mina, akit látszólag kifárasztott, hogy feljött a lépcsőimen a szobámba.
Szólásra nyitottam a számat (az enyémet), de nem voltam biztos a válaszban, így levettem egy általam írt kódexemet a polcomról melynek fedelén csicsás betűkkel volt felfestve latinul, hogy „Álnév gyűjtemény.”
Felcsaptam hát, és kerestem benne hosszas perceken át a neveim között az itt alkalmatost.
- Nem mindegy? – Adtam fel végül, és visszatettem az én könyvemet a saját polcomra, és a vámpíromra néztem, aki az ágyamon feküdt. – Viszont várj még kicsit, hangulatot teremtek!
Odasétáltam a sarkomba, és előszedtem a tömjénező gyűjteményemet a szekrényemből. Kihelyeztem őket stratégiai pontokon a szobám különböző pontjain, és mindet be is gyújtottam. Ezt elvégezve magam is az ágyamra ugrottam.
- Drágám! – Szólt Mina, miközben vadul köhögni kezdett. – Nem gondolod, hogy sok füst lesz ez?
- Dehogy! – Köhögtem vissza. – Ez pont jó így! – Bár már valóban annyira belepett mindent a feketeség, hogy a vámpírom arcát se láttam már. Pont ahogy szeretem.
Kintről halottam, hogy az egyik szolgám felordít:
- Tűz! Tűz van az excellenciás úr szobájában!
- Pofa be! – Hallottam az inasom válaszát. – Te vagy az új fiú? Csak megint tömjénezik, nincs tűz!
Levetettem magamról az egyik köntösömet, és Minához fordultam két köhögés között.
- Mond, Mina, van nálad pénz?
- Persze, drágám, de minek az most neked? – Köhögött.
Ahogy meghallottam, hogy van nála, rögtön éreztem, hogy hangulatba kerülök. Levetettem magamról még egy köntösöm.
- Tényleg nem lesz jó ez a sok füst. – Mondta a vámpírom. – Megfog ártani a gyereknek.
Nem volt szívem még egyszer elmondani neki, hogy nem azért ilyen nagy a hasa, mert terhes.
- Most jut eszembe, elfelejtettem valamit! – Löktem le Minát az ágyamról, aki hatalmas puffanással érkezett meg a padlómra (amely szintén végig repedt), és én is felálltam. Az ágyam alól előhúztam pár aranyrudamat és rögömet, majd felraktam őket rá. Szeretem az édeshármast: csak én, Mina és a pénzem.
Felsegítettem Minát az ágyamra, aki még mindig vadul köhögött, és mellé feküdtem. Levettem magamról még egy köntösömet.
- Bárhogy is hívnak, kérlek nyisd ki az ablakot! Semmit nem látok! – Mondta.
Nekem viszont semmi kedvem sem volt újra felállni, így hát megfogtam egy aranyrudamat és kihajítottam a csukott ablakon. Elvégre a pénzem ezt a problémámat is megoldja.
Viszont így már hogy kevesebb pénzem volt a közelemben, és a tömjénfüstből is valamennyi már kiment a szobából, sokkal rosszabb hangulatom lett. Talán feldobna, ha ugráltathatnék valakit, mondjuk azt a Robin nevű malactanítványt a katedrálisban. Elgondoltam, hogy kötök egy pénzeszsákomat egy horgászbotom végére, és úgy futtatom körbe a sokadik Sixtus szobor körül.
- Drágám, elkalandoztál! – Szólt a vámpírom mellőlem.
- El én… Hiányzik a pénzem. – Sóhajtottam.
- Na jó, elég lesz ebből! – Ugrott fel Mina amilyen gyorsan tudott az ágyamról (elég lassan). – Elmegyünk vásárolni! – Köhögött. – És oltsd már el a tömjénezőket!
Duzzogva felálltam, eloltottam őket, majd leszóltam az egyik szolgámnak, hogy tegye vissza az aranyrúdjaimat az ágyam alá. És szereljék meg az ablakomat, mire visszaérek.
Felöltöztem egyik legszebb ruhámba, és beültünk a vámpírommal a hintómba, hogy elmenjünk vásárolni. Ahogy elhaladtunk egy földesűr területe mellett Mina megszólalt:
- Mit szólnál ahhoz a várhoz ott? – Mutatott ki az ablakon. – Vagy esetleg ahhoz a palotához ott?
- Egye fene. Megveszem az egész uradalmat! – Elgondolkodtam. – Uradalmamat!
A nagy bevásárló körutam után visszatértünk a kastélyomba. Úgy döntöttem, hogy vacsorázni fogunk. Előkészítettem a hatalmas étkezőmet. A szolgáimnak kiadtam, hogy pénzzel terítsenek meg. A hosszú asztalom két oldalán ültünk, én pedig az egyik szolgálómmal egy csomagot helyeztettem el Mina orra előtt.
- Ezt neked vettem, drágám!
A vámpírom izgatottan kinyitotta a dobozt, és kiemelte a tartalmát. Nagyon boldognak tűnt.
- Ó, mindig is pont ilyen mérgezett nyakéket akartam! Nagyon köszönöm! – Rögtön fel is tette a nyaka köré, a méreg csak úgy tündöklött rajta.
- Szívesen! Egy kétes külsejű színházigazgatótól sikkasztottam, akivel von Rowan várában találkoztam.
Mina nagyon morcosnak nézett ki hirtelen. Megijedtem, hogy talán nem tetszik neki a pénzem, de mikor kinyitotta a száját rögtön megnyugodtam.
- Elfolyt a magzatvíz!
Felugrottam a székemről és a másik székemhez siettem, amin Mina ült. Azon gondolkodtam, hogy mennyiért lehet a magzatvizet eladni, de előbb a szolgáimmal hívattam orvost. Biztos voltam benne, hogy nem is terhes, de mentségemre szóljon, már több mint 9 hónapja volt ilyen gömbölyded. Sőt, mikor már megismertem már akkor sem volt egy karcsúság. Nem is ezért szerettem bele, hanem mert több volt a pénze, mint a kilója.
Az éjszaka hosszú volt és izgalmakkal teli. Nem is bírtam ép idegekkel, ezért órákon keresztül inkább a pénzemet számoltam. Ilyenkor mindig megnyugszom, és ráadásul hosszú hónapokra elegendő van belőle, hogy számolgassam. Megfontoltam, hogy az aranyamat is megszámolom, de megzavart az inasom.
Megszületett a gyermek. Bementem a Minának erre feltartott szobába. Már a kezében tartotta bebugyolálva a gyereket.
- Pénz vagy lány? – Kérdeztem az orvostól, aki rögtön megnyugtatott, hogy pénz.
Odamentem hát a gyerekhez, hogy megnézzem az én kisfiamat… Ám rettenetes látvány fogadott amint megláttam. Az arca… Azok a lángoló szemek… A ráncos homlok… A v alakú szemöldök… A kopasz fej…
Az ablakomhoz léptem, és kicsaptam, majd tüdőm legmélyéről, teljes erőmből, minden pénzemből beleordítottam az éjszakába:
- MATHEEEEEUS!

Nicsak, ki vagyok?

Egy kis tisztáson ért az alkony. Percekig nézegettem, a horizont mögé bukó fényes korongot ahogy szebbnél szebb színeket varázsol a enyhén felhős égboltra. A mai nap valahogy kivételesen jóra sikeredett, s most nem csak a csodálatos naplementére gondolok, hanem úgy teljes egészében. Persze fizettségem lehetett volna jobb is, de hát parasztoktól nem várhatom el, hogy majd a nyakamba borítanak egy láda váltót, nem igaz? No, de sebaj, a kulacs búzapárlat is megteszi, el fog fogyni az, és talán még néhány boldog órát is okoz majd számomra. Pláne ha társaságban fogyasztom el azt. Jókedvűen fordítok hátat a naplementének, s mint aki jól végezte dolgát, boldogan indulok meg ideiglenes lakhelyem felé.Hellenburg egy ideje már többé-kevésbé nyugodt otthont ad számomra. A sör jó, a társaság jó, a munka nem rossz, és még aludni is van hol. Kifejezetten kedvemre való, ám lassacskán találnom kéne valami jól fizető kis munkát, hogy tovább élvezhessem ezt a sok jóságot.
Egy ideje már lelkesen tapodom az utat, s lassan, de biztosan elérkezem a város kapujához is, ahol egy suhanc üdvözöl. Nagyon úgy fest, mint aki a tüdejét is menten kiköpné, ha arra lehetne bármiféle lehetősége.
- Végre. Megtaláltam… - lihegi a fiú.
- No, jól van…. Megtaláltál, elismerem. - nyugtatgatom kissé. Én magam se értem, hogy miért, de talán ha némi levegőhöz jut a gyerek, hamarabb rájövök, mi is folyik itt - Előbb fújd ki magad, aztán meséld el szépen, miért futottál úgy, mint akit gyötör a cifrafosás.
A fiú bambán pislog rám, mintha legalábbis valami idegen nyelven szólnék hozzá. Lemondó sóhajjal, s egy legyintéssel adom tudtára, hogy mindegy is, ne is foglalkozzunk azzal, miféle ostobaságokat hordok én itt össze, csak bökje ki végre, mit akar. Nem érek én rá egész nap...
- Egy barátja szeretne találkozni magával. Kérte, hogy amint megtalálom, vigyem hozzá.
Egy barátom? Itt, Hellenburgban, aki ráadásul egy futárt küld értem? A legkevésbé sem tetszik ez az egész, de úgy érzem, muszáj utána járnom. Legfeljebb majd az az állítólagos barátom megtudja, mennyire keményfejű tudok lenni.
Bólintással adom a fiú tudtára: indulhatunk, ám futni a legkevésbé se vagyok hajlandó. Na meg nem is biztos, hogy ki lennénk az én kocogásommal segítve.

Egy nem túl barátságosnak tűnő épülethez érkezvén gyanakodva húzom össze szemöldököm. Mintha már jártam volna itt valamikor, de talán nem is mostanában. Mondjuk… néhány éve, esetleg évtizede. Fene se tudja már, de azt hiszem, ez most nem is érdekes. Fontosabb kérdés, hogy miért is vagyok én most itt.
- Mit is mondtál, mi is a neve ennek az állítólagos barátomnak? - kérdezek rá a fiúnál.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy korábban egyikünk se említett nevet, ami valljuk be, elég ostoba lépés volt még részemről is. Mindenféle információ nélkül próbálok belépni egy kétes kinézetű helyre, ahol azt se tudom, mi, vagy épp ki várhat. Úgy fest, kezdek megöregedni, és szépen lassan ostobáb leszek az új kaput bámuló borjúnál is.
- Azt hiszem, úgyis mindjárt kiderül. - válaszol huncut mosollyal arcán, majd benyitott az előttünk lévő vaskos faajtón.
Belépve az ajtón ismerős arcot pillantok meg. Őszintén reméltem, hogy még hosszú évekig nem futok bele nyálas ábrázatába, na meg a kis társaiba, de úgy látszik, hiába volt. Még most is fáj legutóbbi közös munkánk emléke, na meg helye is a bal farpofámon.
- Nem - mondom tömören, s abban a pillanatban fordulnék is ki az ajtón, már ha azt két hústorony nem csapta volna be előttem. Morcosan pillantok rájuk, hátha esetleg megijednek, hogy lefaragok pár centit magasságukból, de úgy fest, ez most nem jön be.
- Ugyan már… még azt se tudod, mire akarlak megkérni… - kezd bele mondandójába negédesen.
- Jó. Mondd mit akarsz, mielőtt megrövidítem ezt a két óriást, akik épp az utamat állják. De gyorsan, mert meggondolom magam.
- Jó, jó. Arról lenne szó, hogy szükségem lenne egy testőrre és… társra. Be kéne lopóznom egy nemes kisasszonyka szobájába, de egyedül nem menne, és rólad tudom, hogy segítenél, na meg benned megbízom. Viszont... van vele egy kis gond.
- Gondolom véletlenül se mondható rá, hogy olyan ronda, hogy a bába sírt fel helyette, amikor az kibújt az anyjából, máskülönben rá se néztél volna… - fonom össze mellkasom előtt karomat, továbbra is hátat fordítva neki, s a két monstrumot fixírozva - Feltételezem akkor egy toronyba van zárva, vagy valami hasonló. Mondjuk lelkészek és templomosok garmadája őrzi, hogy a hozzád hasonló léhűtők a közelébe se kerülhessenek.
Megfordulva látom, hogy száját széles mosolyra, s én egyre inkább érzem a vesztem. Olyat fog mondani, amire jelen helyzetben nem mondhatok nemet. Ismét azzal jön majd, hogy milyen sokkal tartozom neki. Hogy nélküle valószínűleg már éhen haltam volna, vagy a vadak martalékává váltam volna az erdő közebén. Nem hazudna, ám sose szerettem, ha ennyi év után ilyen ostoba ürügyekkel vesznek rá dolgokra.
- Ha benne vagy, elég váltót kapsz, hogy évekig kiskirály módjára éld az életed, ahol csak szeretnéd. És persze a feladat végrehajtása után szabadon elmehetsz.
Meglep, hogy nem hozza fel a múltbeli eseményeket, s ezzel igencsak kíváncsivá tesz. Nem annyira fontos a dolog, hogy ezt kijátssza, de hajlandó érte sokat fizetni. Rettentően gyanús, de úgy érzem, muszáj kiderítenem, mi is folyik itt.
- Rendben. Segítek. - egyezem bele lemondóan. Úgy érzem, más választásom egyébként se nagyon lenne.
- Remek! - csapja össze tenyerét, mint valami ujjongó gyermek. Én elképzelhető, hogy mást csapnék meg. Mondjuk a fejét. A baltámmal, vagy más egyéb nehéz és/vagy éles tárggyal...

A korábban utamat álló testőrök tovább terelnek egy szobába, mely telis tele van ruhákkal. Többek közt női ruhákkal, ám ez jelen pillanatban cseppet sem zavar. Egy alacsony, de nálam még mindig magasabb nő libben be a szobába. Minden lépése olyan, mintha csak táncolna, s engem teljesen magával ragad mozdulataival. Fel se tűnik, hogy közben méreteimet igyekszik kinyomozni egy mérőrúd segítségével. Pár percre eltűnik, majd egy szinte teljesen fehér ruhával karjaiban érkezik meg. Látszólag akár egy szélesebb leánygyermekre is tökéletesen illene, s én értetlenül nézek vendéglátómra és megbízómra.
- Vedd fel - húzódik ajka ismét széles vigyorra. Mintha csak erre az alkalomra várt volna.
- Viccelsz ugye? - pillantok rá ijedten, s kezdek el hátrálni. Ki, a szobából, az épületből, a városból, a világból. Bárhova, csak el innen, ám utam közben valami keménybe ütközöm. Hátraforuldva ismét az egyik izomagyút pillantom meg, aki újfent utamat állja elvéve tőlem a reményt, hogy kimenekülhetek ismert világunkból.
- Vedd fel. Másként nem jutunk be szívem választottjához. Apja megtiltotta, hogy rajta és a hölgyeken kívül más is belépjen a szobájába. Kénytelenek vagyunk társalkodó hölgyeknek öltözni.
Abban egy percig se kételkedtem, hogy ő, a maga magas és vékony alkatával, na meg az enyhén nőies vonásaival tökéletes nő lesz. Na de én?!
- Nade… mi lesz a szakállammal? - kérdezem kétségbeesve, büszkeségemet simogatva.
- Levágjuk, természetesen. A hajad pont jó, azt valami szép fonatba megcsináltatjuk valamelyik lánnyal a környéken. - közli, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy meg akar fosztani az egyik legbecsesebb kincsemtől.
- Ha csak egy ujjal is hozzá mersz nyúlni a szakállamhoz… Te, vagy bárki más... Urunkra esküszöm, hogy becses ékszeredet levágom és a szádba adom, fiú! - kiáltom dühtől vöröslő fejjel. Még képes lenne hosszú munkám gyümölcsét csak úgy lenyírni pofámról, mintha csak valamiféle növesztőszerrel kenegetném azt! Felháborító, hogy a mai kis bugrisok mit nem képzelnek magukról! Nem elég, hogy egy efféle megalázó helyzetbe kényszerít, még a szakállamtól is megfosztana!
- Jó, jó, rendben. Akkor eltakarjuk valami… lepellel? - kérdezi megadóan.
Beszari alak. Ennyi testőrrel körbevéve is ilyen könnyen megfutamodik. Na nem mintha nagyon bánnám, de szorulhatott volna bele némi bátorság is. Bár szent igaz, hogy ha már egy efféle kérésre vetemedett, és megpróbál nőnek öltöztetni, azért szorulhatott némi vér a pucájába. Mocskos kis senkiházi. Ezután biztos, hogy kapni fog tőlem némi emlékeztetőt…

Az öltöztető hosszú percekig igazgatja rajtam a ruhát, s szinte érzem, ahogy visszafojtja nevetését. Én magam szívesebben sírnék inkább, de azt hiszem, az most nem opció. Még leázna arcomról a több kiló púder, és mindenféle kencefice. Bevallom, most, hogy kicsit a csinos hölgyikék cipőjében lehetek - mert abban vagyok, hiszen egy csinos topánkát is rám erőltettek - el kell mondjam, hogy kifejezetten büszke vagyok rájuk. Egész nap szoros fűzőben, cipőben, maszkban és mindenfélében tipegnek-topognak. Belegondolva ők is megvívják mindennap a saját csatájukat, csak ők velünk ellentétben a tükör előtt. Az már más kérdés, hogy ez mondhatni teljesen felesleges.
- Na, hogy állunk… - lép be munkaadóm a szobába, s abban a pillanatban el is némul. Meglepetten pislog rám, majd hirtelen hangos nevetésben tör ki: - Ne haragudj… Csak… Ez annyira… Ne haragudj, de még életemben nem láttam ennyire ronda… nőt….
Várható reakció, én magam is így vélekedem kinézetemről. Nem vagyok a legdekoratívabb hölgy, de azért ez egy kicsit még az én lelkemnek is fájt.
- Miért? Mit vártál? - kérdezem sötéten, majd miután az öltöztető kezével jelzi, hogy tegyek egy fordulatot, körbe topogok kis tipegőmben, barátom pedig még hangosabb nevetésben tör ki.
- Sajnálom, de nem tudom tovább csinálni… Ez jobb, mint hittük… - kacag tovább, majd egy újabb alak lép be, s kezd el kuncogni, végül a másikhoz hasonlóan hangosan nevetni kezd.
- Azt hiszem, tartozunk egy magyarázattal. Öcsémmel fogadtunk, hogy nem tud rávenni, hogy női ruhát húzz magadra, de ahogy látom, hatalmasat tévedtem. Nagyszerű munka, fivérem… - veregeti meg testvére vállát, miközben mindketten majd meg szakadnak a nevetéstől, engem pedig egyre inkább elönt a méreg. Oly híres türelmem a végéhez ér, én pedig golyóként lövellek ki az öltöztetőnő mellől, hogy fegyver híján fejjel vegyem le őket a lábukról. Majd most megtanulják, hogy ne szórakozzanak velem!!!

Nem is olyan régen, Veroniai időszámítás szerint 821 őszén, történt ez a furcsa eset, amelyet most elmesélek, nyájas olvasó.
Még a messzi Hellenburgból is érkezett egy kisebb követség az ünnepségre, a néha szagos Hilde von Nebelturm és szószátyár lándzsája, mely nagyapja lelkét viselte magában ‒ vagy inkább az öreg hordta elméje körül a fegyvert ‒, Oswald von Bertold lovag, kinek esze ugyan nem csillogott oly fényesen, mint páncélja, ámde testi méreteit tekintve megállapíthatta bárki könnyedén, hogy ahol az Úr némely adományával szűkmarkúan bánt, azt másokkal kiegészítette, és az ebadta Wilfred lovag.
S habár a határ déli oldalán feküdt von Rowan báró udvara, északi vendégei is érkeztek, különös álca alá rejtve valódi kilétüket. Matheus Zalasch inkvizítor úr, kiből cukorbeteg előbb lesz, mint püspök, tanítványa, Robin Holzer, kiből püspök előbb lesz, mint Matheusból, és a lobbanékony természetű, az etnikai kisebbségi származását bőrén viselő Jozef Strandgut lovagtanonccal cirkuszi mutatványosoknak kiadva magukat ördögi terveket szövögettek útjuk során a Déli Királyság megbuktatását illetően. Tertullius püspök, kinek arca ugyan csak egy van, de az elég nagy, hogy viselni tudja hozzá az összes magára aggatott nevét, s ki úgyszintén a katedrális küldötte, egyéb színjátékba volt csak hajlandó belevonni magát, minekutána már hosszú ideje bolondítja vámpír úrnőt, bár úgy hírlik, nem a szívének lakatját nyitó kulcsot szeretné elnyerni, hanem inkább annak pénzes ládikájáét.
Szíve hölgye, Wilhelmina von Nachtraben, kiben a hazafelé vezető úton már nem csak egy ártatlan, gyermeki szív fog dobogni, ugyancsak vendége von Rowan udvarházának.
Mintha csak sejtette volna a báró, hogy mit tervelnek az északi álruhások és álnevesek, zsoldosokat bérelt fel, védelme erősítésére: Kastiana von Britol déli ügynök, hollódoktor felcser érkezett a felhívásra, kinek eszénél csak a rangja volt több, és Lance Kalver, kit nemcsak éles fegyvere, hanem éles nyelve is híressé tett a tündék és nemtündék között.
S végül, de nem utolsó sorban a sátán is üdvözletét küldte, lévén a mulatság hírére, minden csábdémon legcsábosabbika, Nessaris Maera is megjelent. Rosszmájú vélemények szerint azért, mert biztosan hallotta, hogy az átlagnál sötétebb Jozef is megjelenik a várban.
Mindannyian nagy tervekkel és reményekkel indultak el, arra azonban a kártyavető javasasszony sem számított volna, ami végül történt velük…
Bocsáss meg, kedves olvasóm, de néhány napot vissza kell ugranunk az időben, hogy megérthesd az eseményeket. Történt ugyanis, hogy von Rowan udvarának egyik szolgálója egy igen kellemetlen teremtménnyel találkozott, mikor fűszerért küldték ki a konyhakertbe. Senki nem tudta ugyanis, hogy a szakácsné egyik gyermeke egy halálos kórtól szenved, mely először az életét követelte, aztán visszarángatta az élők közé, ámde nem régi emberi formájában, hanem élőhalott szörnyeteg lett belőle. A betegség harapás útján terjedt, egy veszett denevér marta a fiút arcon, ki aztán néhány napig lázas betegen feküdt, míg el nem távozott belőle az élet. Senki nem vette ezt észre, mert éjszaka történt, reggelre pedig nem találták az ágyában. A szakácsné kereste, de hiába kutatta, nem találta meg. Ha sejtette volna, hogy fia a konyhakertben rejtezik, és meg is találják, történetünk nem kanyarodott volna erre az útra. Az élőholt teremtmény azonban megragadta a szolgálólányt, s nagyot harapott annak alfelébe. A szolgálólány már hónapok óta készült a mulatságra, s mivel attól tartott, sérülése miatt nem engednék, inkább eltitkolta az esetet. Pedig ha tudta volna, hogy ő is a szegény fiú sorsára jut, talán nem vitte volna be a kért snidlinget a konyhára, úgy téve, mintha mi sem történt volna odakinn a kertben.
Most pedig kanyarodjunk vissza a történetünk idejéhez. Az összes vendég megérkezett már von Rowan udvarába, mindenki elfoglalta helyét. A protestáns egyház küldöttei von Rowan asztalától nem messze kaptak helyet, s hozzájuk közel foglalhatott helyet Tertullius kapzsi püspök, az ártatlan hajadonnal, von Nachtraben grófnővel, kit meg is ajándékozott egy pompás nyakékkel. Az északiak eközben a konyhán készültek előadásukra, s eszement ötletüket valamiért még mindig nagyon jó elképzelésnek tartották, rögtönzött mutatványaikkal a konyha népét szórakoztatták.
Az este első balszerencsés eseménye pediglen akkor következett be, mikor von Nachtraben grófnő hófehér hattyúnyakára helyezte az ajándékba kapott nyakéket. Először mindenki azt hitte, egy korty bort nyelhetett félre vagy egy harapást a malac szájából elcsent sült almából, de miután percekig hörögte „méreg, méreg” – végül arra a következtetésre jutott a köré sereglett segítőkész személyektől nem telített, inkább csak bámészkodó tömeg, hogy Tertullius püspök, kit mindenki más néven ismert a jelenlévők közül, megmérgezte az ártatlan hölgyet. letépvén torkáról a nyakéket, menten jobban is lett a grófnő.
‒ Elfogni! ‒ kiáltotta von Rowan, ámde senki nem hallotta, mert nagy zenebonával beérkezett a három mutatványos. De még milyen mutatványt produkáltak végül!
Amint átlépték a bejáratot, Madam Schmetterling fejét teljesen hátrafelé fordította, s hátával előre lépve be a terem közepébe kiabálni kezdett mindenféle ocsmányságokat: ‒ Álszent déli erkölcstelen csűrhe! Pokolra juttok mindannyian! Nézzétek a bokám! ‒ szólította fel őket, miközben térdéig felhúzta szoknyáját, egész vádliját kivillantva.
Oswald von Bertold lovag elalélt.
Hilde von Nebelturm minden bizonnyal elkaphatta volna, ám ő addigra sajnos már annyit fogyasztott a pompás disznósültből, és öblögette von Rowan erős borával, hogy eközben már a konyhakert felé botorkált, megfelelő hely után kutatva, ahol könnyíthet gyomra terhén.
Egyedül Matheus Zalasch volt mind közül tettre kész: ‒ JUDICA MEA! ‒ kiáltotta, ahogy tömjént rántott elő ruházata alól, s a tovább kiabáló Robin felé szórta. ‒ FELGYÚJTANI, FELGYÚJTANI! MÁGLYÁRA ‒ tette még hozzá, lévén az inkvizítori iskolában ellógott a démonűzési óráról, így nem tudta, mi ilyenkor a helyes cselekedett. Jozef lovagtanonc azonban ott volt az órán, így gyorsan imádkozásba kezdett, az Úr nevében arra szólítva fel a démont, hogy távozzon az álruhás inkvizítornő testéből, aki eközben már combja közepéig húzta fel ruháját, majd a rákok járását imitálva felmászott a falra, s végül a díszes csillárról lelógva köpködte ocsmányságait.
Lance Kalver és Kastiana déli ügynök igencsak meglepődtek, mikor a nagy kiabálást hallván siettek a nagyterembe, és ez a jelenet fogadta őket. Olyannyira, hogy Lance Kalver úgy döntött, jobb lesz neki valahol máshol, ezért sebesen távozott. Ő döntött jól.
Hilde is meghallotta odakinn a kiabálást, gyorsan felmérte a helyzetet, így visszasietett a nagyterembe, hogy társai segítségére siessen.
‒ BIZARRO VAGYOK! A NEVEM BIZARRO! ‒ épp ezt kiabálta Robin, mikor Hilde a terembe ért. Oswald is magához tért, ám ahogy felpillantott a plafonra, s az onnan lógó hölgy dekoltázsára tévedt tekintete, ismét elhagyta az ereje.
Lance példáját követve Nessa is távozni kívánt a tragédiába fulladt mulatságról, ámde útját állta az élőholttá változott cselédlány. Mivel a szép szóra amaz nem hallgatott, egyszerűen levágta a fejét. Majd úgy döntött, inni fog egy kis rumot a közeli kocsmában ezekre az izgalmakra.
Végül Oswald magához tért, miután Hilde erősen képen törölte, és mindannyian segédkeztek a Bizarro nevű démon kiűzésén.
A nagy kavarodásban az északiak végül elmenekültek, ám olyannyira megtetszett nekik a cirkuszi élet, hogy úgy döntöttek, nem térnek vissza a katedrálisba. Tertullius püspöknek sikerült bizonyítani ártatlanságát, s egész éjszakán át vigasztalta von Nachtraben grófnőt. Majd egy kicsit reggel is. Aztán ebéd után is egy órácskát.
Hát így esett, kedves olvasóm, ez a különös történet eme különös ősszel!

800. Ingyenszenek hava 27.


A mai nap egészen jól telt, Heimsroth mellé látogattunk el egy kisebb faluba, ahol lehetőségem akadt felkoncolni nyolc démont Ephremus atya engedélyével. Hetet azonnal levágtam, a nyolcadiknak viszont lecsaptam a kezét, majd megparancsoltam neki, hogy hordja el magát. Sajnos nem értette, hogy mire gondoltam, ugyanis a levágott végtagot a földön hagyta, s úgy ment volna el. Megöltem őt is. Vacsorára hurkát ettem savanyú káposztával.
Sigrún megint megkörnyékezett, s közben merészelte játszani a nehezen kaphatót. Nekem ugyan nem kell asszonynak, inkább elveszek egy piócát, tudja az is szívni a vérem. Közöltem vele, hogy csak akkor lehet a feleségem, ha sose veszi le a páncélját.
Ezt látszólag megfontolta, ami legalább egy kevés szórakozást jelentett számomra. Az igazat megvallva nem volt egy csúnya asszony, de jobban kedveltem azokat a menyecskéket, akik hasonlítottak Norven Katherre.


800. Feketeszemek hava 29.


Ma is hurkát ettem, de most inkább uborkát kértem mellé, mert kissé szeles lettem a káposztától.

A tegnapi nap igen izgalmasra sikeredett, Ephremus atya csöppet megbolondult. Éppen a faluba igyekeztünk, amikor is egy paraszt köpött egyet nem messze tőle. Az atya meg is jegyezte, hogy ki kéne irtani a falut, mert az ilyen köpetektől terjednek a vírusok. Azt természetesen nem tudta, hogy lényegében csak azért köpött a paraszt, mert a Kilikalapácsos rend tagjai megjelentek a faluban, hogy eretneket keressenek. Vajon ő jó szemmel nézné azt, ha vadásznának rá?
Mindegy, nem nézte, mást se nagyon fog már, ugyanis megöltem. Elég könnyű volt, úgy tűnik, hogy az inkvizítorok láncai nem tudnak meggátolni egy pallost abban, hogy kettévágja őket.
És az Úr lássa lelkem: sosem tudtam, hogy egyébként hogy kell kimondani a nevét. Immár nem is fogom.
Örültem, hogy nekem nem ilyen kacifántos nevem volt, kezdett kibontakozni bennem annak gondolata, hogy kéne egy egyház, ahol nem úgy hívják a papokat, mint ahogy az ember tüsszent. Institoris, Tertillius, Ephremus, Hapcibenő?

A pohár végül akkor telt be, amikor egy famíliát látogattunk meg. Nagy család volt, sok árvát fogadtak be.
Az Atya úgy gondolta, hogy a család egyik gyermeke démon, a gyermek apja pedig ezzel nem igazán értett egyet. Ephremus nyomatékosította a véleményét, az apa pedig úgy döntött, hogy behorpad a feje a pörölycsapás alatt. Éktelen haragra gerjedtem, ugyanis ÉN akartam kettévágni, az Atya pedig önkényesen elvette tőlem ezt az örömet.
Nagyon ostoba volt mindkét arcán a kifejezés, ahogy kettévágtam őt, s a kíséretünk minden tagját is. Utóbbiakat majdnem megsajnáltam, de aztán végül véres lett az egyiktől a cipőm, így a bűntudatom hamar tova is szállt. Beletöröltem a lábam a démonnak gondolt gyerekbe. Őt nem vágtam le, mert vele egészen más terveim voltak.
Úgy döntöttem, hogy a pápa elé viszem, hátha akkor megengedi nekem, hogy én legyek az utódja. Tökéletes tervnek tűnt.

800. Filceskender hava 30.



Ez nem úgy sült el, ahogy terveztem! Kutyák!

A gyermeket a pápa elé vonszoltam, s közöltem vele, hogy engedje meg, hogy én legyek a következő pápa, ha már elkaptam egy ilyen hatalmas démont. Valamiért a kérésem elengedte a füle mellett, s az érdekelte, hogy hova lett a furcsa nevű inkvizítor. Erre nem szándékoztam válaszolni neki (mert elfelejtettem a nevét), ezért azonnal két lovag támadt nekem.
Nem hagytam magam, jól orron töröltem az egyiket, majd még meg is rúgtam a földön. A másik nem nagyon mert megtámadni ezek utána, de azért őt is megvertem. Szeretem a következetességet.
Ezután a pápára kiáltottam! Megérdemelte, hiszen a neve Incel volt, s az is volt. Hogy gondolhatta azt, hogy ignorálja a kérésemet? Dühömben kivonultam a templomból, de kifele még azért megütöttem egy őrt. 

Ma nem volt kedvem hurkát enni, helyette inkább sültet kértem, de valaki csámcsogni merészelt a közös teremben. A társaim megpróbáltak lenyugtatni, de sajnos túl ideges voltam ahhoz, hogy ez sikerülhessen, így levágtam a csámcsogót. Többé ő sem csámcsog. Cserébe a rendfőnök fogdába küldött, ezeket a sorokat is itt írom.
Társaim kissé zaklatottak, úgy érzem félnek. Pedig nincs mitől félniük, velem együtt vannak a cellában, megvédem őket bárkitől, aki csámcsog, horkol, esetleg nem engedi, hogy pápa legyek.

Hála az égnek olyanok is akadnak, akik támogatnak. Vacsora után többen is felkerestek, hogy felszólítsanak, hogy "ne merészeljek ellentmondani a pápának". Ez kedves tőlük, vélhetőleg féltenek engem, hogy esetleg bajom esne, ha nem követem a pápa parancsait. Ez bátorságot adott nekem, hisz vannak olyanok, akik támogatnak.
Be kell vallanom, hogy kivételesen Sigrún jelenléte miatt is hálás vagyok. Amióta megmondtam neki a kérésem, nem vette le a páncélját. Kissé izzadt szaga van, de legalább el tudom képzelni, hogy a páncél alatt hasonlít Kather atyára. 
De nem is fontos, most nyugodtan alszom majd, mert senki se fog horkolni mellettem. Vigyáznak rám, nehogy álmomban rám törjenek.


800. Kincsescsempe hava 31.



A királyságnak vége, alig várom, hogy elnevezhessem az én oldalam “Esroniel és a Hellenburgi Királyi Szövetség”-nek.

Minden bizonnyal naponta vissza fogom olvasni ezt a naplót, hogy emlékeztessen rá, hogy mennyire is elképesztő vagyok. Ha tehetném, a világunk történelmébe is kitenném, ugyanis fontos fordulópont ez Veronia történelmében. Hellenburg fellázadt, a főváros utcáin harcok folynak, helyenként vér is. Szégyellem leírni, de én magam kivételesen nem tudok részt venni ebben, ugyanis az ispotályban fekszem. És harminc lovag istápol engem.
Az egyház fele meg akar ölni (sajnos Kather atya is), a másik viszont azt szeretné, ha én lennék az új pápa. Nem tudom, hogy erre mi szükség lenne, így is két pápa van már: In és Cel. Kettévágtam őt is.
Mint látható az ismételt találkozó nem sikerült zökkenőmentesen, attól tartok a kedélyek kissé felforrósodtak (szó szerint), mikor ismételten követeltem, hogy én lehessek az egyház vezetője. Ezt megtiltották nekem, ezért úgy döntöttem, hogy megcsinálom a saját egyházamat… Igazából így ez már kétház lesz, de nem sokáig. 

Nyilván arra kíváncsi mindenki, hogy miként is történt az egész, így ezt is leírom. Rudenz, az a felkapaszkodó főherceg, magához hívott, s kikérte a véleményem a helyzetről. Közöltem vele, hogy én akarok a pápa lenni, vagy esetleg másik egyházat alapítanék, ha ezt megtiltják nekem. A főherceg azt mondta, hogy tőle bármi lehet, amennyiben megölöm a pápát, s lehetőséget adok neki, hogy saját királyságot alapítson. Mondhattam volna neki, hogy kérném a királyságot is, de elsőre elégnek ítéltem a saját egyházam, nem jó dolog kapzsinak lenni, mindig igyekeztem alázatosan viselkedni.
Az engem védő lovagokat is neki köszönhetem. Sajnos egyik se hasonlít Norven Katherre, de legalább erős legények.

Mind kiderült a tárgyalás végül nem arról szólt, hogy mikor is leszek én az új pápa, inkább azt beszélték, hogy miként is fognak majd a tiszteletemre egy máglyás felvonulást tartani. Ez elsőre egész megtisztelőnek tűnt, de sajnálatos módon idővel kiderült, hogy tulajdonképpen én lennék a máglyán. Lefogtak, majd meg akartak fosztani a felszerelésemtől. Öreg hiba volt, itt ha valaki foszt, az én vagyok, s pont eképpen megfosztottam őket az életüktől, ahogy kettévágtam őket. A társaim hamar követtek, s a nagy fejetlenséget kihasználva még több fejet levágtunk. Két püspök azonnal felkiáltott rémülten, hogy velem vannak, így őket megkíméltem. Lehet rólam rosszat mondani, de azt nem, hogy szeretném a felesleges vérontást. Kegyelmes vagyok, mégis.
Gyorsan előre is szökkentem, s kettévágtam a pápát, majd mentem a mellette lévő papokat is. Féltem, hogy utóbbiak esetleg meggyógyították volna, arról nem beszélve, hogy némelyik egy kicsit csúnyán is nézett rám, nem hagyhattam ennyiben. Ez a tett látszólag Istennek is tetsző volt, ugyanis nem akadályozott meg benne. Minden bizonnyal tudta, hogy Incel rossz irányba vitte el az egyházat.
Az egyik testőre egyébként egész komoly kihívásnak bizonyult, valami 6IX9INE volt a neve. Végül nem tudtam kettévágni, attól tartok, hogy fogok még vele találkozni. Remélem nem ő lesz az új pápa, kellemetlen lenne, ha kiderülne, hogy nem tudtam megölni.

Miután végre felszenteltem felszeleteltem Incelt, a dolgok felgyorsultak. Őrült csata vette kezdetét, ahol nehéz volt eldönteni, hogy ki is volt mellettem, s ki nem. Úgy döntöttem, hogy mindenkit kettévágok, aki az utamba áll. Pont ekképp cselekedtem, amikor észrevettem, hogy véres lett a páncélom. Úgy döntöttem, hogy ez nem jó így, s a templom kék kárpitját felszántottam, hogy a hátamra ölthessem azt. Így már nem kellett attól félnem, hogy összepiszkolnak. Követőim szintén így tettek, vélhetőleg ők is sajnálták a felszerelésüket, s bölcsebbnek vélték a kárpitot összevérezni. Ennek az a kellemetlen mellékhatása volt, hogy így már tudtam, hogy ki az, ki mellettem áll. 

Ahogy lement a nap, a templom a miénk volt… De sajnos nem úsztam meg én se a csatározást sérülés nélkül. Pokoli kár, vennem kell majd egy kezeslábast, hogy ismét teljes ember lehessek. Ezt is elmesélem, hogy miként történt. 
Miután kisepertük a szennyet a templomból, kicsit összeülhettünk, hogy megvitassuk, hogy miként is járunk el. Igényelt egy kis parázs vitát a következő lépés kitervelése, de végül abban maradtunk, hogy előre megyek, s kettévágok mindenkit, akivel találkozok. Igazából biztos terv volt, eddig is működött. Megindultam a templomból kifelé, ám sajnos az In-Celhez hű katonák felállítottak egy rúnacsapdát a kijáratnál, amibe becsületesen bele is léptem. Tisztán levitte a lábam, egészen térdig. Megvallom, ez nagyon rosszul esett. Ha csak az egyik sérül, kalóz még lehettem volna, de így kriplivé avanzsálódtam. Igazán magam elé küldhettem volna az egyik lovagot... 

Innen az ispotályból főleg a jelentések alapján tudom, hogy miként is halad a csata, de elméletileg lassan a torony is a miénk. Eldöntöttem, hogy ott fogok lakni… Azt hiszem Sigrún is jöhet majd velem,  magam mellé fogom venni őt. Megérdemli, legalább elég gyakran megdicsér engem. Ilyen lábakkal rendes nőt úgy se találnék, meg kell elégednem azzal, amit a Jóisten adott nekem. Elméletileg holnap már járhatok, a gyógyítók, kovácsok, s rúnamágusok éppen azon dolgoznak, hogyan tudják vassal pótolni a lábam. Emellett tettem egy fogadalmat is, a pallosom elhajítottam, s megfogadtam a Jóisten színe előtt, hogy életem végig nem nyúlok csak pajzshoz. Azt persze nem ígértem meg neki, hogy nem fogom az emberek fejét bezúzni vele, de a cél szentesíti az eszközt, nem? Az Úr pedig minden bizonnyal velem, máskülönben a csapda nagyobb kárt okozott volna bennem.

Úgy vélem, hogy a jövőnk fényes. Még nem tudom, hogy mi legyen az egyház neve, de megpróbálom belecsempészni az Esronielt. Emellett úgy néz ki, hogy megszületett a csatakiáltásunk is, a lovagjaink egyre gyakrabban kiabálják csata előtt, hogy “Békesség!”. Azt hiszem ez lesz a mottóm. Esroniel vagyok, békességet hozok.

Az eredeti napló:

- Üljetek körém, gyerekek! Mondok nektek egy mesét. Úgy kezdődik, mint bármelyik jó vicc: Pistike és Móricka…
- Nagyapa, az nem ez a világ! - Hallatszott egy fiatal kissrác hangja.
~ Nem ez a világ, nem ez a világ, adok én neked nem ez a világ ~ Köszönöm, hogy szólsz, kisunokám! Tehát Kohn és Grün…
- Az világháborús!
~ Azt se tudod, mi az a világháború, hogy kent volna apád a függönybe ~ Jó meglátás!  Legyen mondjuk Mark és John….
- Evangélisták? Ne már, én ateista vagyok!
- Én panteista!
- Én máglyahívő!
Nagyapó ilyenkorra már füstölt, mint szar a szárazjégen, de igyekezett nem elveszteni a hidegvérét, és lekaszabolni az összes gyereket. Még egy utolsó esélyt adott nekik.
- Na jó! Ha nem kötekedtek már a névválasztásnál, megígérem, hogy elviszlek benneteket Britolba színházba! Ma van a „Bizarr-o mulatság” premierje! - Mondta a nagypapa. Örvendező morajlás fogadta az ötletet, majd gyorsan néma csönd lett, mikor nagyapó olyan kollektív csúnyánnézést eresztett a hallgatóságára, hogy vigyázzba fagyott bennük a yetikula. És akkor belekezdett.


- Szóval volt két férfi, Michael és Jürgen. A nevükből már sejthető, hogy milyen könnyen kijöttek egymással: nagyjából annyira, mint amilyen könnyen kijön egy inkvizítorból, hogy „Ez mégsem eretnek! Oltsák ki a máglyát, és oldozzák el!” Sejthető tehát, hogy semmiben nem értettek egyet, ellenben kénytelenek voltak együtt dolgozni, mert.. mert… mert a történet nem folytatódna, ha nem lennének kénytelenek együtt dolgozni, na!
- Ez elég lapos…
- Pofa be! Szeretnéd megnézni a Mérgezett nyakék kiosztását, vagy nem? Tehát, Volt ez a Michael és Jürgen, két inkvizítor, akik nagyon nem szerették egymást, de mindkettejük kellett mindenhez, amit el kellett végezni. Rengeteg idő és a másik ellen elkövetett gyilkossági kísérlet után egymáshoz szoktak annyira, hogy ne akarják feltétlen reflexből elvágni a másik torkát, amint az kinyitja a száját, így viszonylagos csendben el tudtak lenni egymás mellett. Sok furcsaságban volt részük az évek során, például egyszer Hellenburgban voltak, amikor egy furcsa szaxofonos zene szólt az égből…
- Mi az a szaxofon?
- Kuss, tudod, hogy nem ez a világ! Szóval egy pajzsos alak szaladt el mellettük, utána pedig egy idősebb, de sármos egyén sok lánccal a testén…. néha pedig a sorrendet felcserélték. Amikor szembeszaladt a láncos alak, felismerték. EZ INSTITORIS PÜSPÖK! Gyorsan beugrottak egy kapualjba, és ott várták meg, hogy elmúljon a veszély, mert mindketten hallották, hogy mi történt azzal a szegény párával, aki hidegen tálalta fel az ételt. És az csak hideg étel volt! Nem akartak belegondolni, hogy mit kapnának, ha most az útjába állnának, és később a Katedrálisban ismerné fel őket… A kapualjban viszont rádöbbentek, hogy még mindig nem veszélytelen, ha kartávolságon belül vannak egymástól, így inkább kiugrottak, és elszaladtak egy másik irányba.
Azt kell tudni a két ürgéről…
- Ürgék? Azt hittem, egy tünde és egy ember!
- Majd akkor szólj bele, ha normális a szókincsed! Tehát, Jürgen sokkal agresszívebb természet volt, mint Michael, így nem volt nehéz játszani a jó inkvizítor-rossz inkvizítor című játékot. Legalábbis elméletben, de Jürgen általában előbb rúgott, aztán kérdezett, ezért sokkal több üldözés volt az életükben, mint egyébként indokolt lett volna, Michael ezért is neheztelt a társára.
- Hé, fogd fel így: ha szalad, biztos a mi emberünk. - Nyugtatta a férfi a társát.
- Előled mindenki szalad, mert fél mondat után negyvenhatos szájat csinálsz bárkinek, akivel véletlenségből szóváltásba elegyedsz! - Mondta Michael epésen, miközben haladtak egy újabb eretnekséggel vádolt személy háza felé. Ők tudták, hogy nem vétett semmit az ember, de ha Institoris püspök azt mondja, hogy égnie kell mindenkinek, aki szereti a szárazkolbászt, akkor bizony lángolt kolbász fog készülni, különben az ő kolbászuk fog igen hamar kiszáradni megfelelő tápellátás híján.
- Szóval mi a terv? - Kérdezte Michael germán nevű munkatársát.
- Terv? Tudod te, mit mondanak az iskolában? Mindenkinek van terve, amíg szájon nem vág valakit! Én pedig hamar szájon fogok vágni valakit!
- Az úgy hangzik, hogy mindenkinek van terve, amíg szájon nem vágják, te tökkelütött! És különben is, mindenkinek kell terv, mert terv nélkül csak állat az ember! - Jürgen erre megrázta a fejét.
- Ne haragudj, most csak szavakat dobáltál egymás után, remélve, hogy értelmes mondat lesz? - Kérdezte.
- Nem, egyszerűen… - És így marakodtak, míg oda nem értek a helyszínre. Elmondanám én, mit mondtak egymásnak, de sok, nem tudtam megjegyezni mind. Az a lényeg, hogy…


- Kakilnom kell! - Nyígott fel az egyik kölyök.
~ Ó, hogy enne meg egy kövér Mina ~ Persze, menj csak el. Megvárunk, hogy ne maradj le a történet egy részéről se. Gyerekek, pisikakibüfiszünet! - Mondta a nagypapi, majd kinyújtózott. Bár ő is elmehetne kakilni! De az a helyzet, hogy mióta meglátta az ötvenedik telét, annyi hideg gyűlt fel a szervezetében, hogy a belei megdermedtek, és az alvége nem tudta kellő konzisztenciával szolgáltatni a produktumát. Most is érezte a szükséget, de nem érezte az ihletet. ~ Olyan ez, mint az azonnaliírás… ~ Morfondírozott magában, ahogy érezte a fájdalmat, amint újból átfejeli a negyedik falat. Ebben a pillanatban azt érezte, hogy az emésztésének ki kellene ugrani az ablakon, de mielőtt erre megkérte volna, visszatértek a gyerekek, ő pedig visszaült a székébe, és imádkozva, hogy a fekália ne mondat közben érezze úgy, hogy mégiscsak szaladgálna, megint belekezdett.


- Hol is tartottunk? Ja megvan. Hőseink…
- Hősök? De hát ezek inkvizítorok, nem lehetnek hősök! -
- De tudod, hol mutatnak hősöket? A britoli színházban, úgyhogy jobb, ha elhallgatsz! Szóval odaértek az ajtó elé. Be akartak nyitni, de zárva volt az ajtó. „Na most mit tegyünk?” Morfondíroztak.
- Az lehet, hogy nincs itthon? - Kérdezte Michael.
- Lehet, de az is lehet, hogy csak bezárkózott, mert a lepcses pofád csattogása mérföldekre elhallatszik! - Mondta Jürgen.
- Csitt legyen már! Most is te kiabálsz. Ugyanakkor felelőtlenség lenne csak úgy itt hagyni, hogy meg se próbáltuk kideríteni, hol van. Bemegyünk? - Kérdezte a tünde.
- Be hát! - Válaszolt az agresszív ember, majd berúgta az ajtót.
- Mit csinálsz? - Vonták kérdőre.
- Bemegyek! Nem ezt beszéltük meg?
- De igen, de én arra gondoltam, hogy elmegyünk, veszünk egy tolvajkulcsot, és azzal jutunk be, nem betörjük az ajtót, de mocsárvidéki vadállat! - Fújtatott Michael olyan erővel, hogy az egy jófajta kohót is meghajtott volna. Jürgen csak vállat vont.
- Akkor bemegyünk? - Tette fel a kérdést, furcsa csillogással a szemében, amit Michael már jól ismert, de mindig megpróbálta elhitetni magával, hogy nem az, amire gondol.
- Mi ez a nézés?
- Melyik?
- Amikor nem mondod el, mire gondolsz, és aztán megkerget a városőrség!
- Mikor volt ilyen utoljára?
- Amikor tegnap álruhába öltöztél, hogy ne tudják, hogy inkvizítor vagy, és az őrség szeme láttára leszúrtál egy eretneket!
- Jó, de az kit érdekel? Amúgyis eretnek volt. - Mondta, ahogy bement végre az ajtón.
- Te egy két lábon járó, hideg, emberiség ellen elkövetett atrocitás vagy! - Morogta az orra alatt Michael, ahogy követte a férfit. Bent nem találtak senkit, de a hátsó ablak környékéről nagy zörgés és csörömpölés hallatszott.
- A fickó most bérelt ki egy hintót csak odaútra, az úti cél: Ráfázva! Taszítsuk meg a hintót! - Kurjantotta el magát Jürgen. - Judica Mea! - Tette hozzá a biztonság kedvéért, ahogy elkezdett szaladni. Kivetette magát az ablakon, Michael pedig a bejárati ajtón vágódott ki, hogy az esetlegesen visszafelé kerülő, menekülő alakot elfogja. Ahogy szaladtak, megint hallották a szaxofonos zenét – meg ne szólalj –, ahogy fel-alá kergették a gazfickót a kisvárosban, ahol voltak. Sok-sok felgyorsított szaladgálás után végre elfogták a kolbászeretneket, és kérdőre vonták.
- Hogy képzeli, hogy a kolbásza száraz??? - Üvöltött vele Jürgen a tér közepén, nem törődve az őket figyelőkkel. Legfeljebb ők is megégnek.
- M… mire gondol? - Kérdezte megrettenve az elfogott férfit.
- Jól hallotta! Nem tudta, hogy nedvesen sokkal jobb? - Rivallt rá Michael, aki épp akkor ért oda. Lihegett, de kielégülve érezte magát, hogy megfogták a kolbászost. Ekkor…


- ERHARDT! MIKET MESÉLSZ TE A GYEREKEKNEK?!?!?! - Robogott be ekkor egy galamb alakú asszonyság, akinek az idő őszre festette a haját… na meg az Erhardt-tal töltött idő.
- Indulnunk kell! Nem érünk oda színházba! Gyorsan öltözés indulás! - Adta ki, majd el is távozott. Mivel vele nem volt szabad vitatkozni, ezért mindenki gyorsan felpattant, kiöltözött, és már úton is voltak. Épp időben estek be az előadóterembe, ahol a narrátor épp csak belekezdett:
Nem is olyan régen, Veroniai időszámítás szerint 821 őszén, történt ez a furcsa eset, amelyet most elmesélek….

- Jó reggelt! – ordítottam, arcomon olyan széles mosollyal, hogy majd körbeérte a fejemet.
Nagy lendülettel ugrottam ki az ágyból. Vidám voltam, miért is ne lettem volna az. Ma van a nagy nap, ismételtem magamban újra és újra.
- Jó reggelt Jeff! – köszöntem oda az asztaloslegénynek az ablakon kibámulva.
- Adjon Isten Gustav. – kurjantott vissza az enyhén másnapos asztalos.
- Ma van a nagy nap! – ismételtem újra el.
- Ma bizony! Aztán el ne baszd itt nekem. – nevetett Jeff egyre csak a felém integetve.
Úgy éreztem, az egekig tudnék ugrani örömömben. Egyetlen ugrással pattantam le a lépcsőn, le a földszintre, ahol a családom már reggelivel várt engem. Apám szorgalmas ember volt, régi szokása neki a nappal együtt kelni. Jobbágy volt ő, mielőtt a városba szökött volna. Kimondja a törvény, aki ezer és egy napig a városban marad, szabad ember lesz. Hát ő kivárta azt az ezer és egy napot.
- Jó kedved van ma fiam. – nyugtázta egy erőteljes bólintással.
- Bizony, ma van a nagy nap! – ismételte újra és újra.
Könnyed mozdulattal vetettem le magamról a nadrágomat, amiben aludtam. Ma volt a nagy nap, s úgy kellett lennie, hogy frissen vasalt ruhában lépek ki az utcára. Egy fehér inget öltöttem magamra, óvatosan hajtogatottat, kellően bő ujjakkal, s mellé egy sötétzöld felöltőt. Kevés vízzel helyére igazgattam égnek álló hajamat, melyet aztán egy apró kalappal tartottam helyben.
- Bocsánat, csak egy pillanatra. – kúsztam oda anyám mellé, aki éppen a fényesre sikált lábasban forralt vizet. Közelebb hajoltam, hogy szemügyre vehessen benne a tükörképemet. Mindennek tökéletesnek kell lennie – Tökéletes! – kurjantottam el magamat.
Több se kellett, egy hatalmas kiáltással viharzottam ki az utcára. Egy percet sem akartam tovább várakozni. Még rengeteg dolgom volt, s az izgalomtól alig bírtam fejben tartani, mi mindent is kell még elintéznem. És istenemre bizony, minden tökéletes volt. Ragyogott a nap, egy szál felhőt sem lehetett látni az egén. A város utcái tisztán voltak és fényesre sikáltak. Nem véletlenül, az elmúlt héten rengeteg tolvajt fogtak el a városőrök, akiket mind a piac környékére utasítottak munkát végezni.
A házunk a piac mellett volt egy fél utcányira. Néha jobb szerettem csak felmászni egy ház tetejére, onnan átmászni egy másikra, s elkerülni a tolakodó vasárnapi tömeget, a zsebtolvajokat, a kapzsi kofákat. De a mai nap más volt. Ma alig volt tömeg, egyetlen gyanús alak sem járt a környéken. Mintha a menynek is azt akarták volna, tökéletes legyen a mai nap. Első utan rögvest a pékségbe vezetett. A frissen sült kenyér illata csapta meg az orromat. Volt ott minden, a buciktól kezdve a kifliken át egészen az úrias süteményekig. Nem is gondolkoztam sokat, rögtön az erszényembe nyúltam, s kivettem onnan egy ezüst érmét.
- Adjon Isten Gustav! – szólt nekem vidáman a pék mester.
- Adjon Isten!
- A szokásosat?
- Szeretnék kérni egy párat abból a remek illatú buktából is. – mutattam hezitálás nélkül a lekváros bukták felé.
Gyorsan megkaptam, amit kértem, s már indultam is tovább. Nem vesztegethettem egyetlen pillanatot sem. Ma volt a nagy nap.
- Ugyancsak jó kedved van.
- Ma van a nagy nap! – csak ennyit feleltem.
Hónom alá csaptam a cipót, a pár buktát pedig a kis táskámba rejtette, gondosan vigyázva össze ne nyomódjanak. A másik irányba nyargaltam egyenest, most már biztos léptekkel suhanva keresztül az utcán. a félelem, hogy bárkit is elkaszálok nem fenyegetett, bár lassan két órája már, hogy felkelt a nap, de még mindig alig látni embereket az utcán.
A virágárushoz közeledvén elhaladtam ismét a házunk előtt. Gyors kitérőt téve léptek be ismét a családi fészekbe, s tettem le a friss cipót az asztalra a félig megkezdett mellé. Csókot hintettem anyám orcájára, mielőtt tovább nyargaltam volna, egyenesem a virágkötőhöz. Egészen biztos voltam benne, hogy már készen is vannak vele, amit kértem.
- Jó erőt, egészséget, Gustav! – köszönt egy ismerős hang.
- Gilbert barátom, de jó, hogy látlak. – köszöntem neki, jó erősen megszorítva kezét, ahogy felém nyújtotta.
- A csokrod csak rád vár. De ha szeretnéd, meg tudjuk őrizni még pár napig. – nevette el magát, ahogy óvatosan elpirulva dörzsöltem meg a tarkómat.
- Nem szükséges. Ezúttal biztos vagyok benne. Ma van a nagy nap!
Tudtam jól, nem maradt sok időm. Kora reggelt volt ugyan, de nem én voltam az egyedüli, aki hamar próbálta dolgát végezni. A piac melletti kis fogadóba vezetett utam, miután Gildert jó szerencsét kívánt nekem. Csak reménykedni tudtam, hogy régi jó barátom még ott volt. Legnagyobb szerencsémre még ott találtam.
Ott iszogatta kora reggeli sörét egy nemrég megismert barátom. Egy helyi vándor kofa bérence volt, sokat látott, s már a fél világot bejárt ember. Mestersége a kardforgatáson túl kiterjedt a festészetre, szoborfaragásra, költészetre, és persze a zenére is. Most is éppen a lantját nyekergette.
- Norbert! Segítened kell. Ma van a nagy nap! – álltam elé szikla szilárd tartással.
Norbert persze szkeptikus volt, nem bízott bennem.
- Már megint? Ajánlom, hogy igazad legyen. – nyögött egy nagyot mosolyogva. De persze né tarthatatlan voltam.
- Az életemre esküszöm, ezúttal biztos vagyok benne!
Futottam, ahogy csak a lábam bírta, egyenesen a város széléra. Ahogy közeledtünk az ormótlan falakhoz, úgy ritkultak a házak, szélesedtek a kertek, s úgy lettek egyre szebbek és szebbek az épületek. Az egyik kis ház előtt álltunk meg. takaros, kétemeletes házikó volt, egy szép erkéllyel, melyet gondosan cserepes virágokkal szegélyeztek.
- Gyerünk Norbert, húzzad! – suttogtam kissé idegesen, ahogy haptákba vágtam magam az erkély előtt.
Norbert pedig dalolni kezdett. Gyönyörű volt, melodikus, kellően megválasztott ritmussal, s tónussal. Tökéletes, ahogy minden más az alkalomhoz. Halk zörgölődés hallatszott a házon belülről. Nem kellett sok,s  ajtót nyitott az erkélyen ő. Szívem választottja. A leggyönyörűbb lány, akivel életemben találkoztam.
- Jó reggelt Helena! Gyere velem, töltsük az estén a kis dombom a város mellett. Van nálam étel, ital, s szeretnék neked mutatni egy gyönyörű kis helyet. – fújtam ki magamból a levegőt. Ezt a sort még álmomban is unalomig ismételgettem. Nem  lehetett nem tökéletes.
S Helena jött. egészen a dombig vígan gyalogoltunk, társalogtunk, miközben Norbert zenéjével vidított minket. Minden tökéletes volt, a virág,a  bukta, a bor, s a kis lugas, melyet még együtt találtunk, amikor kölyökként az erdő mellett csatangoltunk. Ott kérdeztem tőle meg, azon a tökéletes napon.
- Helena, adnád-é nekem kezed?
S Helena hezitálás nélkül adta, másra se várva, csak erre a napra.
- Igen.
Norbert pedig, ahogy az illendő volt, óvatosan elhallgatott, s minket magunkra hagyott.
- Egek, ez a gyerek. Végre valahára a fejben is remek. El sem hiszem, hogy eddig tartott. Már lassan két hete csak kísérem, s várom, hogy végre meg merjen az erkély előtt szólalni. Komolyan mondom. – nézett fel Norbert az égre – Szinte arra vártam, hogy valamit elbaltázzon.

Őszinte leszek. Sok dologgal találkoztam, és még többet láttam, mióta szabadúszó lettem. Azonban a legutóbbi munkám, nos szép szavakkal illetve is durva volt. Nem gondoltam volna, hogy azok a piszkos munkák után, amiket el kellett végeznem maradt még valami, ami ennyire sokkolni tud. Nem emlékszem, mikor volt az utolsó ilyen akció, ami után napokig nem tudtam aludni rendesen. Amikor az ember azt hinné, hogy már nem maradt semmi, ami bűntudatot keltene benne... Nos, akkor jönnek azok a dolgok, amik bebizonyítják, hogy van lejjebb.

Mindez már egy hete történt, de úgy érzem, nem fogok tudni tovább lépni, amíg el nem mesélem a történetem. Nem tudom, hogy valaha is napvilágra kerül. Nem. Reménykedem benne, hogy soha sem kerül senki tudtára, s megmarad a volt kliensem és az én sötét múltamnak.
Nem vagyok olyasvalaki, aki nagy dobra veri, hogy miből él, azonban nem is tagadom. Aki akar, és megvannak rá a kapcsolatai, az megtalál. Szinte mindent elvállalok, bár nem vagyok oda az életek kioltásáért, így inkább egyéb kényes ügyletekkel szoktam foglalkozni. Ez sem indult másképp. Egy bizonyos nemes hívatott, hogy munkája lenne számomra. Ezeket szeretem is, meg nem is. Pénz az van belőle, viszont sokszor kellemetlen dolgokkal bíznak meg, és nehezebb őket visszautasítani.
A dolgozó szobájába kísértek a cselédek, majd egy legyintés után sietősen távoztak is. Leendő ügyfelem meglehetősen ápolt, és intelligens kinézete megnyugtatott, hogy talán semmi komoly nincs, megint egy kényes ügylet kezelése, esetleg egy testőri kíséret nem túl feltűnően. Miután közelebb intett magához, beavatott az üzlet részleteibe.
-...Nos, ez lenne a feladatod. Ugye nem kell említenem, hogy miféle következményekkel jár, ha lebukunk? Remélem tisztában vagy vele, hogy magammal rántalak és soha többé nem kapsz rendes munkát.
-...
-Természetesen kihátrálhatsz, miután megesküdtél az életedre, hogy egy szót sem szólsz a dologról, és elfelejted örökre.
-...Az összeg... Komolyan gondolta?
-Komolyan.
-Benne vagyok. Azonban nem érdekel, ha a későbbiekben lebukik. Nekem nem volt közöm a dologhoz, soha nem is hallottam róla.
Egy perces néma csend ült közénk, hogy mind a két fél megeméssze a dolgot, s még most szólaljon meg az egyik fél, ha csak viccelt, vagy kihátrált volna. Ellenben a fickó rezzenetlen tekintetétől, az én homlokomon egyre több hideg veríték kezdett el megjelenni. Ez halál komolyan gondolta. A csendet száraz nyelésem után egy torok köszörüléssel törtem meg.
-Khm. Mikor?
-Minél hamarabb, nem engedhetem meg magamnak, hogy akár csak a gyanúja is felmerüljön.
Bólintottam. Nem tűnt egyszerűnek a dolog, de teljesen kivitelezhető. Természetesen megkaptam minden szükséges információt. A nemesi lak leírása, főbb tudnivalók az esetleges őrhelyekről, a célpont pontos leírása, és várható tartózkodási helye. Természetesen eme rezidenciáról is bőséges információt kaptam, hisz nem juthat senki tudomására, hogy mi az, amit becsempészek neki.

Visszaérve a fogadóba kifizettem mindent holnapig, s összekészítettem a holmijaim. Az elkövetkezendő események után nem szeretnék maradni. Az est leple alatt megindultam, nem kellett messzire mennem, hisz bár nem kicsi, de városon belül volt a célpont. A célpontom egy, az emeleten lévő hálószobában leledzik. Ugyan már kialudtak a fények, de ez nem biztosít arról, hogy még nem fog egy cseléd visszatérni, vagy éppen a családfő, miután végzett a dolgozójában. Ameddig minden elcsendesül, addig a sötétben járva felderítettem a lehetőségeimet. Nos, hogy őszinte legyek necces. A fal mászhatósága kérdéses, és esélytelen, hogy máshonnan feltűnés nélkül bejussak.
Réges rég kialudtak a fények, mikor a hold is meghallgatta az imám, s felhő mögé bújva a sötétség védelmező leplét borította a hátsó kertre. Ekkor indultam meg, s első gyors lépteim rutinomat meghazudtolóan egyre lassultak. A falat mászva egyre jobban izzadtam, s mire feltörtem az ablakot, már a gyomrom se volt túl jó állapotban. Besurranva a szobába egy igazi "hercegnős" birodalom tárult a szemem elé, s a hatalmas ágyon, legalábbis a három éves kislányhoz képest hatalmas volt, ott feküdt. Szegény gyermek békésen aludt, egyetlen plüssét szorítva, mit sem tudva róla, hogy mi fog történni. Nemesek ellenére szolid díszítés jellemezte a hálót. Egyértelmű volt, hogy koránt sem egy szegény család gyerekszobájában vagyok, mégsem volt meg a pökhendi nemesek értelmetlen fényűzése. Játékszerből sem volt sok. Gondolataimat elfojtva felkaptam amiért jöttem, s megbizonyosodtam róla, hogy észrevétlenül ki tudok vele surranni.

Egy fertály órával később már a megbízóm rezidenciájának hátsó kertjében voltam. Itt egy fokkal könnyebb dolgom volt, hisz pontos információm volt az őrökről, a dolgozó ablaka nyitva volt. Mikor felértem, már határozottan rosszul éreztem magam. Vettem már el emberéletet, tettem szörnyűséget másokkal. Még ha nem is volt kedvencem, sose ébresztett bennem ilyen bűntudatot. Ám egy ilyen hátborzongató hobbi látványára nem voltam felkészülve, nem hiszem, hogy fel lehet rá készülni. A sötét szobában ott várt a kliens, s a csomag átvétele után egy pillanatot nem habozva megindult az egyik könyves polc felé. Nem sokkal később a titkos szobába vezető rejtett ajtó megnyílt, s elém tárult valami amitől először elszorult a szívem, majd lesápadtam. A halovány gyertyafényben megláttam. Végeláthatatlan gyűjtemény, s ekkor felrémlett beszélgetésünk azon része, amin először majdnem elnevettem magam, s most meglátva a sötét oldalát azt hiszem meg kell mondjam, ilyen traumatizáló dologgal még nem találkoztam.
"...Egyszerűen nem tudok ellenállni neki. Ahogy fogják, és mindenhová magukkal viszik, ahogy szeretgetik őket. Az aranyos formájuk. Úgy érzem meg kell szereznem őket, és nem tudok nem rájuk gondolni, míg nem az enyémek."

Ott sorakoztak végeláthatatlanul a plüssök, babák. Belegondolni is rossz, hogy honnan vannak. A miértet pedig azt hiszem jobb békén hagyni, nem akarom tudni. Azonban, ha már eddig elmentem, akkor legalább a fizetségem megvárom. Mire feleszméltem a sokkból, már csukódott be az ajtó. Szótlanul átvettem a jutalmam, majd olyan gyorsan megléptem, ahogy azt tudtam.
Egész másnap a várost jártam, s este tovább álltam. Nem számít hova, csak minél messzebb. Mielőtt elhagytam volna a várost, még az ablak alatt a kertben hagytam a plüss egy kiköpött mását. Nem tudom mennyire kárpótolhatja, vagy hogy mi lesz a vége. Nem is érdekel, csak a bűntudatomon akartam enyhíteni, mert egész tegnap este a szemem sem tudtam lehunyni. Beteg ez a világ...

Egy hét után végre kicsit jobban érzem magam. Azt hiszem nincs olyan dolog, tett, amivel megválthatnám magam. Ennek ellenére az első árvákat befogadó templomban névtelenül csuklyában ott hagytam a keresett pénzem, azzal a feltétellel, hogy a gyerekekre költsék. Sosem voltam az a hívő típus, de most az egyszer imádkoztam, hogy ezt az egészet elfelejthessem.

Ezennel lezárom hát ezt az azonnalit, úgy gondolom, hogy eléggé legendásra sikeredett. Mindenki húzza ki magát, s vegyétek elő azokat a kezeket. Tapsolásra fel. Egymást is, magatokat is, mert fergetegesen ügyesek voltatok  

Jöhet a jutalom, hát, hisz mindenki ezt várta: 

Mindenkinek, aki írt: 150 TP (Akinek több karija is van, választhat, hogy hova is teszi.)

És jöjjenek hát az acsik, amiket felírhatnak az ügyesek.


"A Rejtőzés mestere"
Verj át legalább két staff tagot egy "Nicsak, ki vagyok?" típusú azonnaliba. 
Jutalom: 25 TP

"A kopó"
Ismerj fel egy "Nicsak, ki vagyok?" típusú azonnaliban legalább öt másik játékost. 
Jutalom: 250 váltó

És a játék tagadhatatlan győztesének járó különdíj, tapsoljuk meg együtt MINÁT, aki mindenkit átvert! 

"Tiszteletbeli Gobz"
Legyél Mina, s verj át konkrétan minden embert. Nem csak a staff tagokat, MINDEN embert. Well played, lass.
Jutalom: Az Unholy duó. 1 TP és 1 Váltó. És egy egyedi teljesítmény.