[Küldetés - 821. Nyár]"Ne legyenek más isteneid..."

Rankhausen kis bányászfalva a Schattenschild hegyei között fekszik. Az itteniek már századok óta bányászattal foglalkoznak, noha a Schattenstahl torony viszonylagos közelsége és a vámpírok bányászati érdekeltségei miatt sosem gazdagodott meg túlságosan. Hogy elkerüljék a konflikusokat magasabbra költöztek, így a falu leginkább egy szűk völgyben meredeken felfelé vezető úton közelíthető meg. A táj egészen festői. Aki nincs hozzászokva a maga hófödte hegycsúcsok láncaihoz és a kis völgyekben megbúvó kristálytiszta tavakhoz azt hihetné tündérországra bukkant, pedig itt is csak emberek élnek... Rankhausen fölé romos vár tornyosul, noha aki ránéz hangya módjára nyüzsgő munkásokat lát, ahogyan Duncan Wylan a vár új ura próbálja meg felújítani otthonát kőről kőre. Részben ezért, részben mert folyamatosan új bányászok érkeznek a régiek helyére az idevezető út meglehetősen forgalmas, azt mondják még Hellenburgból is érkeznek szekerek, de sok nincstelen bányász is eljött egészen akár a határ közeléből is szerencsét próbálni. Ők azok, akik nem törődnek azzal, hogy a helyiek szerint a tárnák átkozottak, és egyetlen tellér déracél és feketeacél sem ér többet az életüknél, vagy hogy feldühítsék a valamit, ami odalent van...

Az átokról hallhattak a kalandorok is Veronia szerte, és nem túl nehézkes csatlakozni egy-egy karavánhoz.

//Kedves játékosok! Íme az első kör. Az első posztnak arról kell szólnia, hogy ki mégis hogyan jutott el Rankhausenig a Schattenschild ormai közé keresztül a mocsárvidéken. Remélem ez alapján érthető, hogy aki magányosan merészel nekivágni, vagy akár kettesben az mielőtt odaérne kemény szörnyeket fog kapni a nyakába, szóval maradjunk reálisak így a Csillagtalan Éjszaka után. Mindenki annyit tudhat, ami itt vagy a küldetéskiírásban szerepel. Egymással összebeszélni lehet.  
Határidő 1 hét, azaz 06.29.

Egy embernek még van lehetősége később becsatlakozni, 1 hiányzás megengedett, ha az illető szól és értelmes indoka van, aki nem szól, csak egyszerűen nem ír, attól viszont elbúcsúzunk.//

Ha valaki valaha kételkedett volna abban, hogy démonherceg voltam születésemtől kezdve, biztosan megkértem volna, hogy mondjon még egy démont, akinek egyházi kíséret dukált a szabadulása közben. Természetesen ez a mondat több ponton is valótlan volt, de ki várta el egy kevélységdémontól, hogy igazat mondjon?
Az egyháziak közül egyik sem látszott annak, ami, bár feleslegesen rejtették a kilétüket - a háromnapos sötétség óta könnyebb volt átcsúszni a határokon, a zombik és más élőholtak prédálta helyőrségek között, bár hatványozottan kevesebb lett a motiváció erre. Minél messzebb volt valaki a biztonságot jelentő fővárosoktól, annál több volt a csatatér, az pedig hullákkal járt. A holtaknak pedig szokása lett nem fekve maradni.
A második valótlan részlet a kíséret volt, ugyanis a négy lovagból, két papból és egy inkvizítorból álló csapat inkább voltak a fogva tartóim, mint bármi egyéb. Arra szolgáltak, hogy kitérő nélkül elvigyenek Rankhausenbe, meggyőződjenek arról, amit állítottam, és ha nem igaz, úgy ott helyben nyakazzanak le.
Meglepően egyszerű hazugság volt, de hatásos. A Katedrális felé vezető úton csipegettem fel a híreket az elátkozott bányáról, olyan jöttmentek beszélgetéseire figyelve, amire az elfogóim nem. Utána elég volt kellően kétértelműen előadnom a dolgot, hogy elbizonytalanítsam őket. Mert kit érdekelt, hogy egy átkozott bánya valóban erőt jelenthet-e dél számára? Kit érdekelt, hogy az ottani mágia mennyire volt hasznos? Az inkvizítorpüspöknek, valami Teruliusnak elég volt annyi, hogy délnek lehetősége volt megszerezni valamit, ami északnak nem adatott meg. Háborúban senki nem szerette, ha a másik félnek olyanja van, ami nekik nincs, mert sosem tudták, hogy mi fordíthatja meg a küzdelmet. Talán az átkozott bánya elpusztítja délt. Talán elpusztítja északot. Vagy talán mendemonda, kitaláció, hogy egy nevenincs falu hírnevet szerezzen magának. Észak nem engedhette meg, hogy bizonytalanságban maradjon, főleg, hogy a déli egyház okkultköre is elkezdett szimatolni a bánya után.
Természetesen ezt már csak én költöttem hozzá, de kénytelen voltam. Nem akarták magukkal hozni a Balmungot, se a pajzsomat, így valamivel alkupozícióba kellett kerülnöm. Úgyhogy bemeséltem az okkultistákat, akik elől menekültem északra, mert tudok valamit, amit ők is tudni akarnak.
Nem voltak ostobák, nem hittek nekem, de számítottam rá. Két napig éheztettek, ostoroztak és égették meg a bőröm különböző helyeken, de kitartottam addig, míg a szóbeszéd elérte a Katedrálist. És ha az átkozott bánya igaz volt, miért ne lehetett volna igaz minden más is?
Így végül én, a díszherold Jozef, az inkvizítor Terulius, három lovag és két pap így kerültünk a bűzös, zöldes mocsáron át a Schattenschild ormai közé, a kis faluba, amit Rankhausennek hívtak.
- Tudjátok, egy megkötözött, félmeztelen démon eléggé gyorsan lebuktat titeket. - vigyorodtam el, ahogy az első házak közül előtűntek a helyi bányászok. Az út meredeken tartott felfelé, a havas csúcsokhoz közeledve egyre hidegebb szél csípte a bőrömet és mégis úgy éreztem végre nyeregbe kerültem. - Nem akar valaki alkut kötni? Mondjuk, hogy nem kezdek óbégatni és leleplezni mindenkit, hogy aztán a helyiek felkoncoljanak titeket, vagy rosszabb, szóljanak a vámpíroknak... cserébe pedig megkapom a bőrzekémet és a pajzsomat. A dárdámról majd tárgyalunk később, na?

Heted magammal voltam úton abba az átokverte bányászfaluba a világ másik végén, amit valami Rankhausen-nek hívtak.
Azt hittem, amikor végre leszállítottuk a démon Vyrath-ot az inkvizíció fővárosi börtönébe, hogy szerencsésen végeztem a feladattal és végképp megszabadultam tőle, ezzel attól az általa feltámasztott lelkiismeret furdalástól is, amit alattomban elültetett bennem.
De nem! Felvágott, ravasz nyelve még a legádázabb inkvizítor markából is kisegítette, elérve azt, hogy a fecsegésére négy lovagot – köztük engem, mert már egyszer kapcsolatban voltam vele – két erős hittel felvértezett atyát és ……..senki nem találná ki, hogy melyik inkvizítort………na melyiket?
Hát természetesen Tertilius püspököt jelölték ki a csapat vezetésével.
Néha elgondolkozom, hogy vajon milyen bűnömért vezeklek ezzel, miért pont vele ver a sors!
Szóval a helyzet az, hogy Vyrath azt tálalta – még a kínpadra vonva is, - hogy van ez a Rankhausen, fenn a hegyekben, melynek a bányáit most egy volt, feltörekvő bányász, ha jól emlékszem Duncan Wylar újra megnyitotta, hogy ritka déracélt termeljen ki, de az ottani öregek legendái szerint valami átkot is elszabadítanak ezzel.
Talán ez még nem keltette fel volna az érdeklődést az Egyház vezetői részéről, ha még azt is ki nem kotyogja a démon, hogy úgy hallotta a déliek megneszelték ezt és ha megfejtik a titkot, azt fegyverként akarják felhasználni észak ellen.
Ezért húzom most fázósan össze magamon a bélelt zekét és nézem a többiek hidegen párálló leheletét, ezen a hegyi ösvényen, amin tényleg meglehetősen nagy a forgalom, ahhoz képest, hogy a helyet még talán a térképeken sem jelölik.
Tény, hogy a maga ridegségében, gyönyörű a vidék, de én jobb szeretem a melegebb helyeket.
A velünk együtt felfelé kaptatók között, - ahogy a beszélgetésekből, élcelődésekből kiveszem, - vannak bányászok, kőfaragók, markotányosok és zsoldosok szép számmal, ahogy tolvajok és zsebmetszők is, bár ők nem hirdetik szakmájukat fennen.
Úgy látszik az átok csak addig tartja vissza az embereket, míg a pénz csillogása el nem homályosítja annak fenyegetését.
Az utunk eddig elég szerencsés volt, bár a Csillagtalan éjszaka óta a városokon kívül sehol nem volt biztonságos, de elegen voltunk ahhoz, hogy elriasszuk az utak vámszedőit és csak egyszer kellett pár élőholtat végképp hamvába omlasztani.
Már feltűnt a romos, de az építők kiáltásaitól zsongó vár, amikor a lovára kötözött Vyrath ismét hallatta a hangját és természetesen most is csak azért, hogy kialkudjon magának újabb kedvezményeket.
- Szerinted egy megkötözött, fegyvertelen démont nem koncolnának előbb fel, mint hét mágiával is bőven ellátott lovagot és papot? – kérdeztem vissza halkan, bár meg kellett adni, abban igaza volt, hogy valamit nem ártana kitalálni, miként kössük magunkhoz fizikai kötelék nélkül, ha magunkkal akarjuk cipelni mindenhová. – Egy köpenyt meg azért kaphatna, nem? – nyúlok a tartalék darabomért, de azért ránézek az inkvizítor atyára.

A faluban, ahol dolgozik a hármas eljut egy bányászfalu híre, ahol a helyiek szerint a bányász tárnák el vannak átkozva és ezért mindig újabb és újabb bányászokra van szükség. Naela úgy érzi, hogy el kellene menniük oda, hátha tudnak segíteni, a nefilimek jelenléte lehet megnyugtatja az ottaniakat is. Korach leginkább csak egy vállrándítással jelezte, hogy neki mindegy, legalább lesz mivel harcolnia a végén. Persze jobban érdekli mind a két félangyalt, hogy Suzi is benne van-e a dologban. A segítség mindig jól jön és meg is ígérték, hogy vigyáznak egymásra, jó kis csapatot alkottak itt is, de ideje továbbállni.
Egy nagyobb karaván indul négy szekérrel Hellenburgból, amivel utaznak bányászok is és persze kereskedők is. A sor elején és végén kér katona helyezkedik el és a szekerek mellett is oldalt egy-egy lovas kíséri őket. Hely az még van pár, elvégre számoltak vele, hogy útközben bátor vagy botor kalandorokba botlanak, akiket csekély összegért elvisznek Rankhausenig a Schattenschild ormai közé. Így találkoztak hármasunkkal is, akik hallottak a karavánról és direkt az útjába mentek. A mocsárvidék nem túl biztonságos, így ezzel járnak a legjobban és persze így oda is érnek hamarabb, mint gyalogosan.
- Áldott és szerencsés napot és utat! Szeretnénk csatlakozni, ha ez a Schattenschildbe tartó karaván. Lép előre a vezérhez Naela, rá szokta hagyni rokona is, hogy intézkedjen, az a legjobb mindenkinek.
- Üdvözöllek kishölgy és társaid is. A harmadik szekéren még van pár hely, oda tudtok felülni és fizetni is. Mutat hátra a kalmár a kocsis mellől, aki jóféle pipafüvet szív útközben. A nefilim lány nem kedveli, de odáig már szerencsére nem ér el majd a szag. Int a többieknek, hogy induljanak meg a harmadik szekérhez. Ott Korach adja oda a keresetét, amit a faluban szerzett, hogy felszállhassanak. Naela ül le Suzi mellé, Korach meg a másik lány elé. A térdére támaszkodva kezein hajol közelebb.
- Meséljek valamit, amíg utazunk? Hosszú lesz az út, nem muszáj némán utaznunk. Szól félmosollyal az embernek. Naela inkább hátradől és lehunyja a szemeit, meditál és pihen, hiszen ki tudja ott mi vár rájuk és szeretne teljesen kipihent lenni. A szekér persze néha megugrik és ettől nem a legnyugodtabb az utazás, de számára még így is pihentető azért.

Tovább maradt a faluban, mint tervezte. De hát muszáj volt… Megígérte, hogy vigyáz a nefilim párosra, és tulajdonképpen nem adódott semmi olyan körülmény, ami gyors továbbállásra késztette volna. És Armaros sem sürgette. Kifejezetten jókat nevetett, mikor Suzi véletlenül (véletlenül?) olykor kettesben maradt Korachhal.
Ellenben neki inkább taszítónak tűnik a szóbeszéd az elátkozott bányászfaluról. A tapasztalata azt súgja (vagy lehet üvöltésnek is lehetne nevezni), hogy tartsa magát távol az átkoktól. Legutóbb szerencséje volt, és bár elégedett volt, hogy nem csinált butaságot, és végülis hozzájárulni is tudott a helyzet megoldásához, de nem bízta el magát. Nem elég ügyes ő, hogy az átkokkal kezdeni tudjon valamit.
Viszont megnehezítette a dolgát ebben az, hogy Naela és Korach is szinte természetes módon kérte, hogy velük tartson – hiszen ígéretet tettek… Megfordul a fejében, életében előszőr egy ígéret kapcsán, hogy bár ne tette volna…Komoly gondot nem okozott volna neki abban maradni a nefilimekkel, hogy inkább megvárja őket ebben a faluban – és adott esetben mielőtt visszaérnek tovább állni egy üzenetet hagyva nekik.. Csakhogy nem ők voltak az egyetlenek, akik noszogatták.
– Naa, gyerünk Suzi, ez jó mulatság lesz, ott a helyed ~ mondja a mélységi is, és ezen a pontos Suzi elveszett… Nem mondhat nemet.
Mivel Hellenburghoz mennek Suzi alaposan beburkolózik az utazóköpenyébe, és a város közelségében folyamatosan ugrásra készen áll.
Leginkább akkor uralkodik el rajta a feszültség, amikor a szekérre felszállak. Zsúfoltnak tűnik neki, ráadásul idegenek, akikkel tele van, úgyhogy nem lazít egy pillanatra sem, hanem a köpenyében összehúzva magát a lehető legkisebb feltűnéssel (szerinte) járatja a tekintetét az embereken. Ha valakihez hozzá kell érnie, mert ez elkerülhetetlen, akkor az inkább Naela legyen… Őt már megszokta…
Korach kérdésére lelkesen bólint. Ha a nefilim férfi mesél, akkor addig sem rá fognak figyelni, és nem kell annyira aggódnia.

- Mondja csak jó uram, miféle elátkozott bányáról beszélgettek az imént? – szólítottam meg az egyik férfit a háromból, aki hátra maradt a szállón, hogy kifizesse az ágyakat, melyet társaival béreltek. Éppen csak megütötte a fülemet beszélgetésük, de túl érdekesnek hangzott, hogy szó nélkül hagyjam. Miféle elátkozott bányát nyitottak ki mostanában?
- Még nem hallott a rankhauseni bányáról, kisasszony? Duncan Wylan, az ottani vár új ura, nemrégiben újranyitotta a bányákat, hogy jó fémeket bányásztasson ki belőlük. Jorgen és Noch, a két társam nagyon elgondolkodtak, hogy szerencsét próbáljanak, mert jó pénz jár a kibányászott acélokért, de én lebeszéltem róla őket. Azok a tárnák el vannak átkozva.
- Miből gondolja? Lehet csak helyi babona.
- Még ha az is, nem szívesen tesztelném a szerencsémet. A kisasszonynak sem javaslom, hogy odamenjen.
„Az elátkozott bányák híre gyakran megalapozatlanul terjed el. Azonban kíváncsi lennék, vajon a vár ura, egyedülálló e. Nagyszerű lehetőség lenne befolyást szerezni a környéken.” a mély, dörmögő hang a fejemben ismét remek tanácsot adott.
- Óh, nem tervezem én lemenni a tárnákba. Nem való nekem az olyasfajta munka. De a vár uránál tiszteletemet tenném. Nem tudja, miképpen juthatnék el Rankhausenig?
- Pár mérfölddel arrébb, nyugatra, egy Sumpftor nevezetű kisebb településhez fog érni egy karaván a mai napon, katonákkal, lovasokkal. Azt javaslom, ha biztonságosabban kíván átjutni a mocsárvidéken, fizessen helyet majd náluk. – ezután komoran biccentett egyet a pult mögött álló inas felé, majd felém is, és sietős léptekkel távozott.

Pár órányi gyaloglás után el is érkeztem Sumpftorba, ahol minden emberre legalább ezer szúnyog jutott. Borzalmas érzés volt ott sétálni is, és nem értettem, hogy képesek ott emberek élni. Ám még is tették.
- Remélem, megéri majd a találkozó. – suttogtam magamnak, ahogy igyekeztem minden szabad bőrfelületemet a köpenyem alá szorítani.
„Bizonyára, meg fogja. Egy erős szövetséges, vagy egy hasznos báb lehet egy vagyonos bányatulajdonosból.” motyogta gyermeteg hangon Leikhanut a gondolataim között. Bízni akartam a szavaiban, hisz mindig hasznos tanácsokkal látott el.
Lovak patáinak kopogó hangja törte meg a szúnyogok állandó zümmögését és nem sokkal később feltűnt a nagy úton négy szekér, elején és végén két-két gyalogos, valamint minden szekér mellett egy-egy lovas katonával.
- Jó napot! Maguk mennek Rankhausenbe? – kérdem meg az első szekér elé sietve.
- Mi bizony! – szólt vissza a kocsis mellett ülő pasas.
- Magukkal tarthatnék?
- Nem látom akadályát. – vigyorgott a fickó, majd hozzátette: - Bizonyára találunk még egy helyet neked is, ha ki tudod fizetni az utat.
Megcsörgettem pénzes zsákomat, odaadtam az utazásom árát, majd felszálltam a harmadik szekérre, ahol viszont igen különös látvány fogadott. Két fiatalabb nő ült egymás mellett, egyikük roppant ismerősnek tűnt, köpenybe burkolózva, velük szemben pedig egy magas férfi ült. Arca sebes, öltözéke lenge és nagyon sötét, ami viszont nagyon megfogta a szemem, az a két szárnya volt. A férfi éppen mesélt valamit a két nőnek és nem akartam magamra haragítani utastársaimat azzal, hogy megszakítom a cselekményeket. Nem lett volna előnyös, ha rossz benyomást keltek. Így csak csendesen helyet foglaltam az angyalszárnyú férfi mellé.
Egy nefilim volna? Vajon ha levágnám a szárnyait, egyszerű emberré válna? És honnan ennyire ismerős nekem az nő? Állandóan figyelő szemei, mintha mindig a veszélytkutatnák. Hol találkozhattam én már vele?

Egymás után futnak be a szekerek Rankhausenbe, ami pedig mindenkinek feltűnhet, az a falu méretéhez képest meglehetősen nagy tömeg és zaj, ami idegennek tűnhet a hegylánc fenséges csúcsai között. Mintha egyáltalán nem lenne odavaló. Hogy ezért vagy másért, de a nefilimek és egyháziak hátán borzongás futhat végig, főleg ha felnéznek esetleg a tárnák felé vezető kövezett útra... Ha eddig nem hittek az átokban hát most érezhetik, hogy valami határozottan nem stimmel, noha ez inkább hasonlatos bőr alá mászó apró rovarokhoz, semmint sziklaszilárd meggyőződéshez.
A három legnagyobb épület egy kohó, ahol a kibányászott érceket azonnal fel is dolgozzák, a renoválás alatt levő vár, de van itt minden, ami szemnek és szájnak ingere. A fogadóra éppen most építik a második emeletet, hogy el tudják szállásolni az újonnan érkezőket, de a többi házon is látszik, hogyapránként elkezdték őket felújítani. Ha nem lenne az átokról szóló pletykák, az egész falu egy lassan virágzóvá váló kisváros benyomását keltené...

Hans, Jozef, Vyrath: A következő beszélgetésre lesztek figyelmesek, ahogyan haladtok a városka belseje felé.
- Szólni kéne Hellenburgnak. Az az új zsinatelnök biztosan...
- Hülye vagy?! Dun... Wylan úr azt mondta, nem szólhatunk a hellenburgiaknak. Még jönnének aztán rátennék a mancsukat az ércekre! - itt észrevesznek titeket és gyorsan elhallgatnak, ám nem kell sok idő, hogy máshonnan más érdekességeket halljatok.
- Én mondtam neki, megmondtam, hogy ne merészeljen lemenni a tárnákba. Tízezer váltó én megmondtam neki annyit hozhat fel aztán elköltözünk! De nem hallgat rám! Osztán' mi történt, na mi? Mostmár ő is aztat mondja várunk lehetne mint a Wylannek hát persze! - magyarázta egy meglehetősen testes bő ruhákba öltözött asszonyság, akin a frissen vett aranynaklánc olyan csálén áll, mintha mgé hasonló sem lett volna rajta soha. Valószínűleg így is van.
- Ezek a fiatalok, mint a maga ura... - válaszol neki egy öregember pipával a szájában. - Csak jobb életet akar magának aztán látják Duncan hogy megcsinálta a szerencséjét... De én mondom magának, nem véletlenül zárták le azt a helyet. Vót'már ilyen. A nagybátyám mesélte, hogy amikor megtalálták azokat az angyalírásokat mindenki tudta, hogy nem szabad tovább ásni akármennyi kincs is van ottan...

Naela, Su, Syele: Nem kell sok idő, hogy a falusiak meglássák a két nefilimet, első sorban Korach hivalkodó szárnyait. Ennek hatására szinte megrohamozzák a szekereteket.
- Nézzétek, nézzétek! A nefilim táborból jöhettek!
- Hát igaz! Ha ők itt vannak akkor már biztos valódi az átok!
- Pakoljatok, el kell költöznünk!
- Ők majd biztosan megoldják!Megszabadítanak minket!
Hirtelen óriási lesz a zaj és a káosz. Mindenki hozzátok akar kzel kerülni, megérinteni, könyörögnek és lelkesednek, de egyszerre rettegnek is. Szabadítókat látnak bennetek, de egyben igazolást is, hogy van mitől szabadulni. Le sem tudok rendesen szállni.
Suzy, a hatalmas ovációban te egyszercsak meghallod az ismerős hangot a fejedben.
~ Tévedtem Suzy. Ez nem csak nagyszerű móka, hanem sokkal több. Valami nagyon fontos. Egy engedetlen gyermek... Nagy és erős. Szerezd meg őt, és a segítségemmel vigyázni fog rád majd örökké, és közelebb hozza az időt, amikor majd csatlakozhatok hozzátok teljesen. Szerezd meg őt, és mindent megbocsájtok.~
Syele, te is hallod Leikhanutot.~ Érzem! Egy szolga! Egy tökéletes nagy és erős szolga szunnyad itt, ki méltó lehet hozzád... ~ a hangja épp olyan, mint egy lelkesedő, játékos kislányé. ~ Látni fog téged! Ha megmtuatod magad neki meg fog hajolni előtted! ~ Most epdig mintha egy egész tömeg kántált volna egyszerre.

Mina: Ti érkeztek utoljára, így látjátok ahogyan a tömeg szinte megostromolja a nefilimek szekerét. A tiétek alig tud bejutni a városba, így a kocsis hangosam káromkodva igyekszik túljutni, de mintha meg sem hallanák. Halljátok a kiáltozásokat, és ti a távolból látjátok, ahogyan néhány bunkósbottal felszerelt ember közelít a falusiak felé.
-Mi ez a hatalmas felbolydulás!?
- Magnus! Megmenekültünk! A nefilimek...
- Ugyanhagyd már ezt az ostobaságot! Nincs mitől megmenekülni!
A helyzet pattanásig feszült,pillanatok kérdése csupán, hogy tömegverekedés törjön ki.

//Határidő: 07. 07.//

Már kezdett egészen megnyugodni, mire a szekér megérkezett... A szemben leülő ismerősnek tűnő lány sem zavarta, ahelyett, hogy kitalálni próbálta volna hol látta, arra koncentrált, hogy mit fog csinálni amikor odaérnek.
De hiába lettek volna ötletei, mert a szekér zsúfoltsága megsokszorozódott, amint a szekér megállt. Nagy hangzavar, és rengeteg ember vette hirtelen körül őket. Suzi még jobban beburkolózott a köpenyébe, ami alól kétségbeesetten próbált valami kiutat találni az emberek közül.
Eközben megállapította, hogy elsősorban éppen azokat ostromolják a helyiek, akikkel neki az ígérete szerint együtt kellene maradni...
Közel jár a pánikhoz, amikor meghallja Armaros hangját. Az ismerős csengés pillanatok alatt megnyugtatja. Valakit eg kell keresnie.. És ezek szerint beszélhet neki Armarosról, és akkor a társa lesz, és nem lesz többet egyedül! És abban is segít, hogy Armarost kiszabadíthassák!
~ Köszönöm ~ ujjong a mélységinek boldogan, és mostmár nyugodtaban néz valami a faluhoz közelebb vezető menekülőutat az emberek között.
- Men-jünk gyor-san - kéri a mellette ülő Naelát, még kicsit sápadtan a tömeg okozta feszültségtől. Két oka is van a sietségre, és ő sem tudná biztosan megmondani, melyik az erősebb.
Eddigre felfedez egy ösvényt az emberek között, de szinte biztos benne, hogy ha a két félangyallal indul el, az az ösvény pillanatok alatt eltűnik.
Végül összeszedi a bátorságát, és amennyire hangosan tőle telik, megszólítja az embereket.
-Segí-tünk, ha leen-gednek a szekér-ről. Innen nem tu-dunk tenni sem-mit - mondja, és nagyon reméli, hogy beválik a dolog, mert jobb ötlete nincs, hogy hogyan jussanak le a szekérről.

A város felé menet Suzi egyre jobban az utazóköpenyébe bújik, ami szemet szúr Korachnak, elvégre leginkább az az elfoglaltsága, ha nincs más dolga, hogy új társukat figyeli nem túl feltűnően. A vállára teszi a kezét és közelebb húzza magához, hogy súgjon neki valamit.
- Nem tudom mitől félsz, de kétlem, hogy bárki meg merne támadni a közelünkben, lazíts drága! Utána el is engedi, mert tudja, hogy annyira nem szereti a közelséget, na meg láthatóan a tömeget sem annyira. Mikor felülnek a szekérre is még ugyanezt a reakciót látja és nem tetszik neki, inkább mesél, hátha azzal is eltereli a figyelmét.
- Nos, képzeld nem minden nefilimnek van szárnya. Az egyik jó barátom ilyen, leginkább embernek nézik emiatt, de rendelkezik a mágia adottságaival, pont úgy, mint bármely másikunk. Mindenért sokkal jobban meg kellett dolgoznia, hiszen sokan lenézték, de én nem. Ketten verhetetlen párost alkottunk, legalábbis azt hittük egy bizonyos napig, ahol sajnos súlyos sebesülést szerzett. Abban a csatában sérültem meg én is, már tudod hogyan végződött. Azóta persze sokat edzettem, hogy egyedül is jobb legyek. ~meg persze azóta túlságosan is élvezem a vérontást~ Te tanultál valamilyen fegyverrel küzdeni? Szívesen adok neked is leckéket, mint Naelának, bár te keményebb ellenfélnek tűnsz tőle. Meséli, aztán közben eszébe jut, hogy unokahúgát megmentette Suzi, legalábbis ezt említette.
- Tényleg, hogy is volt, mikor megmentetted Naelát? Teszi fel a kérdést, amikor egy újabb ember csatlakozik hozzájuk, Ő is szép kis barna szemű, Korach rá is mosolyog, mikor felé fordul, elvégre mellé ült le.
- Üdvözlet a fedélzeten kishölgy! Köszön neki és ha nem válaszol Suzi, talán el is felejti, hogy kérdezett bármit is tőle, mert jelenleg jobban érdekli az új érkező. Naela rosszallóan megcsóválja kicsit a fejét és a falu felé fordul, ami szinte már városkának is elmenne. Sokan vannak és látszik, hogy miként fejlődik felfelé. Azonban a helytől valahogy rossz érzése támad, talán ez jelenti azt, hogy itt tényleg elkél a segítségük. A szekér, ahogy beér, Korach felé megindul az embersereg, így Naela is jobban összefogja a köpenyét magán, nem szeretne hasonló látványosság lenni. Kicsit ijedten néz körül, hogy most így hogyan szabadulnak a kocsiról, mikor Suzi szól mellőle, hogy lehet jobb lesz mihamarabb távozni.
Mindeközben Korach feláll a szekéren és lándzsájára támaszkodva fordul a nép felé és beszélni kezd hangosan, bársonyos hangján.
- Csak semmi aggodalom! Azért jöttünk, hogy kiderítsük van-e valami és ha lenne, ami nem biztos! Akkor mire visszaérünk már nem lesz! Mindenki nyugodjon meg és menjen a dolgára vagy hagyja, hogy én és kis csapatom mehessen a dolgára. Mutat a szekér végében lévőkre, akik már szeretnének leszállni és minél messzebb kerülni. Korach még persze kicsit élvezi a népszerűségét és leengedi a kezét, hogy megfoghassák. Ha tudnák, hogy egy szakadár nefilimet taperolnak, lehet nem éreznék magukat ennyire jól, de meghagyja magának ezt a kis apróságot.

Tárgyak:

Mikor az ígéret eljutott a tudatomig, képtelen voltam visszatartani a vigyorgásom. Izgatottá váltam és tudni akartam, miféle szolga várhat arra, hogy megjelenhessek előtte. Már majdnem toporzékolni is elkezdtem, de visszafogtam magam, hisz még is csak egy Nefilim társaságában voltam, más utastársaimmal együtt. Nem lett volna szerencsés rossz benyomást keltenem. Fenn kellett tartanom az úri hölgy látszatát.
Azt terveztem, hogy mikor megérkezünk, egyből megindulok a vár felé, s nem is nagyon terveztem kapcsolatot teremteni a kocsi többi tagjával. Ezért is reagáltam mindössze egy egyszerű biccentéssel és mosollyal a fekete öltözékű nefilim köszönésére. Szerencsém azonban nem volt, hisz érkezésünkkor hatalmas tömeg gyűlt a szekér köré, mind az angyalszárnyak vonzására. Nem is tudtam kiszállni, akkora volt a tömeg. Egyre ingerültebben kezdtem dobogni a lábammal, de szerencsémre hamarabb léptek előre a többiek, mint én. Vagy inkább a tömeg szerencséjére. Szeretem, amikor sok ember vesz körül, de nem szeretem, amikor akadályoznak. Az ilyen embereknek égnie kellene.
De meg volt az előnye is, hogy feltartottak. El tudtam dönteni, mit akarok előbb. A vár urához menni, vagy a jövendőbeli szolgámhoz. Tekintettel a karizmatikus angyalszerű lényre, kinek puszta jelenléte is veszélyt sugárzott magából, arra a következtetésre jutottam, hogy a tárnák lesznek az elsődleges célpontom. Ilyen alakkal a fronton, nem igen kell aggódnom, hogy valami engem is megtámadhat odaben.

Aktuális felszerelések:

Terulius püspök minden ízében olyan volt, amit egy inkvizítorról gondol a démon. Rosszindulatú, dölyfös, fontoskodó és meg volt győződve róla, hogy a felesleges fenyegetőzése gyakorlatiasnak tüntette fel. Véleményem szerint inkább csak nevetségesnek és túlbuzgónak, de annyit sikerült elérnie, hogy felidegesítsen. Amikor megéreztem a piszkavasának a szúrását mintha hideg lángok szaladtak volna szét az ereimben, olyan ismeretlenül ismerős fájdalom, ami csak a fajtám sajátja volt. Amikor pedig odalépett, hogy bekösse a szemem sötéten, fenyegetően mosolyodtam el.
- Emlékezz majd, hogy te választottad ezt az utat, Terulius püspök. Bennem minden szándék meg volt, hogy együttműködjek, de te máshogy szeretnéd eljátszani a szerepedet.
A sutyorgására nem figyeltem, biztos voltam benne, hogy valami álcát beszélt meg a bajos társaival - sokkal jobban érdekelt a körülöttünk beszélgető falusiak mondandója.
Egyrészt, mert azzal, hogy Hellenburgot emlegették azonnal megborították a hazugságom alapjait, bár még nem zúzták össze menthetetlenül. Az, ahogyan egy parasztasszony a férjét emlegette másnak csak elejtett, lényegtelen apróság lett volna, én azonban ennél találékonyabb voltam.
Kihúztam magam és előre meredtem a semmibe, teljes mértékben figyelmen kívül haygva Terulius fenyegetőzését, aztán megköszörültem a torkomat.
- A férjedet már sosem látod viszont. - szólaltam meg elég hangosan, hogy az asszony felfigyelhessen rá. - Láttam, ahogy tévelyeg a sötétben, az átkos kazamaták mélyén. Noha a világot már nem látom, a hold még megmutatja nekem az igazságot.
Nem volt a legkifinomultabb munkám, de most a célnak megfelelt. A megvakult, látomásokkal megáldott köderdei holdpap, aki eljött közéjük terjeszteni az igazságát.
- De ne aggódj, a hold kivezetheti. Hiszen elküldött engem, a hatalmas Lunarisant, a kiválasztottját, hogy eloszlassa a sötétséget. A bánya nem marad sokáig sötétben, a gazdagsága, amelyre rátelepedett az árny felragyog majd és azé lesz, aki alázattal kiműveli. Mert a hold tudja, mit írtak oda az angyalok. A hold elüldözheti őket.
Továbbra sem néztem rá, csak kissé felfelé, mintha valóban elveszítettem volna a szemem világát. Ha az egyháziak nem akartak velem egyezkedni, úgy kénytelen voltam sarokba szorítani őket.

Ahogy megérkeztünk a falu inkább tűnt nyűzsgő kisvárosnak, mindenhol szekerek, füst és kovácsolás hangja, sok portán építkezések zajlottak, ami igen csak furcsa volt itt fenn a csendes hegyekben.
Én sem hittem, hogy Vyrath tényleg azért beszélte tele az atyák fejét azokkal a dolgokkal, mert azt gondolta, hogy az egyház majd megoldja a problémákat, hanem egyszer azért, mert ezzel tudta elódázni a kivégzését, másrészt, mert az úton nagyobb volt az esélye annak, hogy megszökjön.
Ettől függetlenül soha nem voltam a híve az ok nélküli kegyetlenkedésnek és nem értettem legtöbbször egyet Johannes püspök módszereivel. Ám valamiért a sors mindig összesodort minket, talán az Úrnak volt ezzel valamilyen szándéka, nem tudom.
Minden esetre a csapat vezetője ő volt, annak ellenére, hogy már lovagnövendék voltam, nem ellenkezhettem nyíltan vele. Ezért bosszúsan gyömöszöltem vissza a köpenyt.
- Csak a hátára terítettem volna. - morogtam.
A szem bekötésével sem értettem egyet, de aztán az is kiderült, hogy mi a szándéka, hogy fogjuk magunkkal cipelni a falun keresztül a démont, hogy az emberek is elfogadják. Igazából el kell ismerni nem volt rossz terv, bár sejtettem, hogy a démonnak is lesz hozzá pár szava, ahogy az atyával szemben sem fogta vissza magát. Ha nem kötjük be, vagy varrjuk be a száját, akkor bajunk lesz vele. Én már úgy, ahogy kiismertem egy kicsit, hiszen utaztam már vele.
Ráadásul, ahogy egyre beljebb haladtunk és megláttam a bányákhoz vezető utat, mintha valami hideg fuvallat szalad volna végig a gerincemen. Nem volt jó érzés!
Pár perc múlva már együtt sodródtunk az emberekkel, amikor egy párbeszéd ütötte meg a fülem, amire felszaladt a szemöldököm. Fél szemmel a démonra sandítottam, de egyelőre nem akartam rosszabb helyzetbe hozni, de inkább az motivált, hogy ne adjak okot a püspöknek az újabb okoskodásra.
~ Szóval déliek nem várhatok! ~
Ide-oda kapkodtam a fejem, ahogy újabb információk jutottak el hozzám, amiből annyit biztosan leszűrtem, hogy átok ide vagy oda, a bánya eddig igen csak szép hasznot hozott, ami hallhatóan megrészegítette az embereket, még az öregek figyelmeztetése ellenére is.
Az angyalírások azonban valószínűleg nekünk többet mondanak, mint a Mélységiekről és nefilimekről esetleg mit sem tudó falusiaknak.
Most már szólni akartam a püspöknek, ám Vyrath megelőzött és olyan jól játszotta a vak sötét elf holdpap szerepét, hogy bizony, ha valaki nem tudta kicsoda, akkor könnyen bedőlhetett neki.
És persze egyrészt elérte, hogy mindenki ránk figyeljen, másrészt, hogy ne legyen könnyű dolgunk, hiszen bármit csinálunk az megosztja az embereket.
- Sajnálom emberek, szegény testvérem elméje nem egészen ép, néha azt hiszi magáról, hogy holdpap és látja a jövőt, néha még képes kárt is okozni magában és másban, amikor rájön a roham, azért kellett megkötöznünk is. - próbálok gyorsan reagálni, mielőtt még jobban a kíváncsiság középpontjába kerülnénk, bár ezzel alaposan ellentmondok az atya tervének.
Remélem ezzel sikerül lehiggasztani a szavai által keltet figyelmet.

Jozef, Vyrath, Tertullius: A várhoz nem nehéz feljutni, az út elég egyértelmű és nem is tartóztat titeket senki. A szónokló és próféciákat osztó Vyrath felkelti az asszony érdeklődését, és közelebb is húzódik, ám Jozef hamar elejét veszi mindenféle ovációnak.
- Igazán sajnálom a testvérét. - mondja az asszony. - De megkötözni azért igazán túlzás szegényt.
Az öreg akivel beszélt kiveszia pipát a szájából.
- Néha a bolondok merik csak kimondani az igazságot, többet látnak azok néha mint gondoljuk. Aztán miért jöttek fényes páncélban? Emberek meg két fekete tünde. Duncan vette fel magukat mi? Hát biztosan jobbak maguk mint az itteni szedett vetett csürhe nézzék meg most is mit csinálnak.
Bökött hátra, ahol láthatjátok a csődületet, a szekéren álló nefilimet meg a bunkósbotokkal felszereltfogdmegeket.
- Felvitte az isten a dolgát Duncannek az biztos, ha futotta magukra. A várat gondolom látják...
- Nem éri meg higgyék el. - kotyogott közbe megint az asszony. - Nincs annyi váltó, ami megérné a lelki üdvünket, vagy hogy utána magukkal vigyék innen az átkot haza.
Majd egyszercsak hátulról a szekér felől kiabálás hangzik:
- ÉSZAKIAK! ÉSZAKI KÉMEK!

Naela, Suzy, Syele, Mina:

Korach szavaira a tömeg éljenezni kezd, és már ott tartanak, hogy hátveregetések közepette emelik piedesztálra a megmentőiket. Még a helyi bunkósbotos rendfenntartó erők is megcsóválják a fejüket, aztán inkább megpróbálnak némi utat csinálni, hogy le tudjanak szállni a szekérről az arra utazók amikor...
- Gustav? Azt mondja Gustav? - néz összehúzott szemmel a férfi Damienre majd a mellette álló nő felsikít.
- Az Észak királya! Ezek északiak!!!
A tömeg szinte egyként fordult oda, és azonnal a szájukra is veszik a legújabb és legfirssebb híreket.
- ÉSZAKIAK! BETÖRTEK AZ ÉSZAKIAK! ÉSZAKI KÉMEK!
A bunkósbottal felszerelt fogmegek pedig azonnal otthagyják a szekeret és megindulnak Damien és Mina felé, ahogyan a tömeg is. Mindenki kasza után kap, a kovács is előjön a műhelyéből. Ez volt a szikra - vagy méretét tekintve inkább fáklya, ami felrobbantotta a képletes puskaporos hordót.
- Hé ne lökdöss!
- Én voltam itt előbb!
- ENGEDJETEK ODA! - bődült fel egy két mtéeres ember (a kovács) és nyomában az inasával két félkész karddal felszerelkezve vágnak át a tömegen.
- A kincsinkért jöttek!
- Kardélre hányjuk az északi kutyákat!!
Talán öröm lehet az ürömben, hogy Suzynak Syele-nek Naelának és Korachnak így talán van kis esélyük leugrani a szekérről és elmenni a dolgukra...

//Nem így terveztem, de ez lett belőle. Határidő 07.17. - kivételesen 9 nap, mert elutazom. Utána robogunk tovább, jó írást.//

A heroldfiú természetesen ügyesen elé vágott a mesémnek, így a halállistám gyorsan gyarapodott egy újabb névvel. Nem eshettem ki a szerepemből azonban, így a női hang sajnálkozására elnyomtam a sértett vicsorgást, csak bámultam előre.
- Az igazságot mindig megkötözik, főleg, ha kellemetlen. Mert a sötét féli a fényt. - motyogtam révetegen, miközben már azon gondolkodtam, hogyan tudnám mégis csak rávenni az agyatlan parasztokat a szolgálatomra.
Aztán minden világos lett, ahogyan hátulról felhangzott egy értelmezhetetlen kiáltás.
Fogalmam sem volt mi válthatta ki a paranoiát, de most igazán hálás lettem volna érte, ha képes vagyok ilyet érezni. Talán egy tőlünk független, kevésbé ügyes szabadúszó északi csapat lepleződött le zavarba ejtő gyorsasággal. Talán félreértés történt, talán csak az általános rettegés az ellenség karmaitól győzött a józan ész fölött, ahogy a parasztoknál általában szokott.
Nem érdekelt, nem is számított igazán.
- Hallod ezt, testvérem? - kiáltottam fel reménytelinek szánt hangon. - Lelepleződtek! A minket fogva tartó északiak lelepleződtek! Mentsetek meg minket, jó népek! Én és testvérem a köderdőből menekültünk, amikor ezek a fegyveresek elkaptak minket! Azért kötöztek meg, mert tudták, hogy nem vezetem el őket ide máshogy. Azért kínoztak meg, nézzétek a sebeim! Kihasználják az adottságom, megzsarolják velem a testvérem, mi pedig semmit nem tehetünk! Azért hazudik az érdekükben, mert az életemet félti tőlük! Azért mondja, hogy őrült vagyok, nehogy bántsanak! Nem zsoldosok ezek, északi katonák, inkvizítorok és bérgyilkosok! Nem tisztelnek senkit magukon kívül, csak kihasználnak mindent, hogy megszerezzék, ami másé! Segítsetek!
Nem akartam könnyű célpontot nyújtani Terulius püspök tőrkardjának, így a sarkamat belevágtam az alattam cammogó ló oldalába, hogy váratlan sebességgel induljon meg előre. A tömegtől nem tudott nagyon haladni, de reméltem felbosszantottam anynira, hogy legalább egy hosszú ugrást megtegyen, amire nem számított a felettébb idegesítő egyházi.

Mikor a tömeg oszladozni látszott, a nyugalmam is visszatért, és látván a lehetőséget a távozásra, meg is ragadtam volna azt, ha éppen nem áll az utamban a gyászruhába bugyolált fél angyal. Úri hölgyhöz illően, kezemet a hátára helyeztem és gyengéden tolni kezdtem, hogy jelezzem, útban van, ám amit ő tett, arra csöppet sem számítottam. Miközben magyarázott a népnek, hogy ő és „csapata” segíteni jöttek, magához karolt, mintha én is tagja lennék az ő társaságának. Udvariatlan és szemérmetlen viselkedése nem kissé volt felkavaró és gyomorforgató, így erősen fészkelődve kigabalyodtam szorításából és haragos szemekkel néztem fel rá.
- Csak útban voltál, az ég szerelmére! Tűnjünk el innen, amíg lehet. - majd hátra fordultam, hogy a másik két utastársunkat is invitáljam a távozásra, ám azoknak csupán hűlt helyét láttam. - Hát ezek meg mikor...?
- Rendben, menjünk a bányák felé, úgy is arra mehettek a többiek is, nem szeretik a tömeget, tőlem jobb figyelemelvonó meg hát, csak az a furcsa páros a másik szekéren. – ciccegett a felfordulás forrása felé, majd leugrott a szekérről és illedelmesen kezet kínált, hogy lesegítsen. Ez a férfi tele van meglepetésekkel.
- Na, hát ez mi? Az előbb, minden jó modort elkerülve ölelgettél, most meg hirtelen visszaköltözött beléd az úriember? - ahogy illik, természetesen elfogadom a kezét, hisz könnyebb úgy leszállni a szekérről, hogy valakit használhatok is hozzá.
- Hát nem szokás a nefilimek hátát fogdosni sem, de hát ellenállhatatlan vagyok, tudom! – mosolygott, mint egy félkegyelmű és szabad kezével még a hajába is túrt. Miután lesegített, el is indult, a tömegen keresztül.
- Ha már fogdosni akarnám a hátad, inkább a szárnyaidra mentem volna. - igazítottam meg a vállamon a felszerelésemet, majd követtem az angyallényt a tömegen keresztül. Nem voltam hajlandó megengedni neki, hogy lerázzon. Erős harcosnak tűnt, akinek hasznát tudom venni. - Mond csak, ezeket mozgatni is tudod, vagy olyanok, mint egyszerű kinövések?
- Persze, hogy tudom mozgatni, micsoda hülye kérdés ez? – lekezelő stílusát még egy vállrándítással is megtoldotta, amely cseppet sem emelte magasabbra az elismert emberek listáján, az én szememben. Sokkal inkább erős késztetést éreztem arra, hogy erősen hátba rúgjam a modora miatt, de türtőztettem magam. Türtőztetnem kellett magam.
- Mond csak, te tudod, merre vannak a tárnák? Igazán örülnék, ha el tudnál oda kísérni. – kérdeztem tőle, csöppet bizonytalanul, hiszen nem rég ugyan kijelentette, hogy oda megy, de vajon tudja is, hogy merre vannak?
- Hogy tudom-e? Szerinted merre megyek, ha nem arra, amerre a tárnák lehetnek? – kérdezte ismét azzal a lekezelő, beképzelt hangjával.
- Nagyszerű. Bízom benne, hogy nem tévedek el miattad. - nyugodtan követtem, miközben fejben elképzeltem, miképpen szabhatnám le a legfájdalmasabban azokat a szárnyakat a hátáról.

Azt gondolom, most az egyszer Johannes püspöknek is el kell ismernie, hogy kihúztam a trutyiból, mert könnyen rajta veszthettünk volna......ami pár perc múlva elég nyilvánvalóvá is válik, de addig is.....Vyrath-ot nem abból a fából faragták, aki szó nélkül hagyta volna a verbális vereséget és, ahogy számítottam is rá, azonnal taktikát váltott, ráépítve az újabb próbálkozását az én történetemre. Mondjuk a tekintetével biztos ölni lehetett volna.
Igen csak meglepett azonban a tömegben felhangzó kiáltás és nem csak azért, mert nem láttam semmi jelét, hogy ez az Isten háta mögötti hegyi falu elköteleződött volna Hellenburg felé, hanem azért is, mert azt gondoltam, mi vagyunk az egyetlen északi csapat.
Persze a feszültség csak valami robbanáspontra várt, ez érezhető volt és lehet, hogy csak valami félreértés történt, ami azonban belerobban valaki képébe és azt nem irigyeltem, mert nem kevés felfegyverzett vagy annak használható "munkaeszköz" volt sok ember kezében, hogy vér folyjon.
A démon azonban gyorsan kapcsolt és azonnal a maga hasznára próbálta fordítani a dolgot.
Hirtelen kellett volna rögtönözni valami választ, méghozzá úgy, hogy ne söpörjenek el minket a felcsapó indulatok, de azzal, hogy megugrasztotta a lovát, Vyrath elérte, hogy választanom kellett, hogy az embereket nyugtatom-e meg vagy utána vetem magam.
Nagyon reméltem, hogy Johannes atya mát felépítette magában az új fedőtörténetünket, a módosítottat és megoldja a megnyugtatást, én már megtettem a magamét, így inkább Vyrath-ot igyekeztem elkapni, mert alaposan felbosszantott.......bár nem vethettem a szemére a próbálkozását, hiszen mindenki ezt tette volna a helyében, ha az út végén a halál vagy élete végéig tömlöc várja, ráadásul számítanunk is kellett erre. A kezem felemelkedik és úgy teszek, mintha a démon felé kapnék, de ez csak a látszat, amozdulat inkább taszító.
- Testvérem.....Neee csináld! - kiáltok fel, mint aki félti.

év: Cinerum (Hamvaszkodás)
Típus: Mágia
Erősség: III. (Papi ág - Fortis Dei)
Ár: 5500 váltó
Leírás: A pap/apáca egy taszító mozdulatot tesz a kezével az ellenfele felé, aki egy percre úgy érezheti, hogy minden tagja ólom nehézzé válik, így a mozdulatai igen csak lelassulnak. A hatás erőssége az ellenfél bűnösségétől függ, így egyszerű emberek és tündék csupán gyorsabban fáradnak, protestánsok elveszítik a sebességük felét, démonok, kultisták és nekromanták viszont minden körben egyre nehezebben mozognak, míg a harmadik körben teljesen mozdulatlanná dermednek. A képesség négy körig fejti ki a hatását.

Suzival egymásra nézünk mikor mebök és kérlelően néz rám, majd bök a fejével ellentétes irányba. Tudom, hogy ez mit jelent, bólintok és amilyen gyorsan csak lehet, tovább is állunk. A nefilim társam még önmagával van elfoglalva, de ő tud magára vigyázni.
- Miért nem jön ve-lünk? kérdez Suzi engem egyszerre meglepetten, aggódva és ijedten.
- Ne aggódj, tud magára vigyázni, na meg az emberek meglincselnék azt, aki bántani akarná őt. Nyugtatom meg Suzit, hogy ne aggódjon miatta, amúgy is jól jött nekünk, hogy elvonta a figyelmet rólunk.
-Nem ké-ne megvár-ni? - kérdezi kicsit nyugodtabban miközben lassítunk a tempónkon.
- Már nincs a szekéren. Pillantok hátra és persze látom a tömegben közeledni a nagyszájú unokatestvéremet.
- Már elindult, tudja, hogy a bányánál találkozunk, addig alig ha esik baja, ahogy nekünk sem fog. Lassabban haladunk, de megállni azért nem szeretnék, mert mi van, ha feltűnik valakinek, hogy én is nefilim vagyok, csak lefedtem egy köpennyel a szárnyaimat.

Korachnak nem tetszik az újonnan kialakuló helyzet. Az emberek ám engednek utat a szekérről lefelé, de jószerivel azért, mert valaki északinak adja ki magát. Megpróbálja az embereket megnyugtatni, hogy azok ott nem tűnnek északinak, csak a figyelmet próbálják róla elvonni, mert  irigyek, szóval ne is foglalkozzanak velük, mikor itt van ő, a megmentő és persze társai. Itt tudatosul benne, hogy Naela meg Suzi közben elmentek, így a hátához érő másik kis barna hölgyikét tiszteli meg, hogy átkarolja, mintha együtt lennének.
- Csak semmi aggodalom, amíg a társaimmal itt vagyunk! A férfi sajnálatára a kis finom hölgy kiszabadul az átkarolásából és zsörtölődni kell, mintha valami nagy bűnt követett volna el, nem is érti, hiszen tőle jobban alig ha talál itt.
- Csak útban voltál, az ég szerelmére! Tűnjünk el innen, amíg lehet. Korach csak mosolyog a dolgon, biztos benne, hogy direkt ért hozzá, mert szóval is el lehet érni, hogy valaki meginduljon.
- Rendben, menjünk a bányák felé, úgy is arra mehettek a többiek is, nem szeretik a tömeget, tőlem jobb figyelemelvonó meg hát, csak az a furcsa páros a másik szekéren. Cöccög is egyet, mert milyen már, hogy északinak adja ki magát itt bárki is, kész öngyilkosság is lehetne. Az északiak nem olyan buták, hogy elárulják magukat. Leugrik a szekérről és a kezét nyújtja, hogy lesegítse a kishölgyet.
- Na hát ez mi? Az előbb, minden jó modort elkerülve ölelgettél, most meg hirtelen visszaköltözött beléd az úriember? Felnevet egy pillanatig a kérdést hallva, majd válaszol a kisasszonynak.
- Hát nem szokás a nefilimek hátát fogdosni sem, de hát ellenállhatatlan vagyok tudom! Korach kicsit eltréfálja a dolgot és a szabad kezével a hajába túr, majd lesegíti a kis hölgyet, mert a szekér azért magas és jól jön minden segítség. Utána viszont kicsit megkomolyodik, mert a többiekhez fel kellene zárkóznia, de a bányáig aligha esne bármi bajuk. Ahogy tud, ő is megindul a tömegen át.
- Ha már fogdosni akarnám a hátad, inkább a szárnyaidra mentem volna. Mond csak, ezeket mozgatni is tudod, vagy olyanok, mint egyszerű kinövések?​ Úgy fest Korachot követi a kis hölgy, ​szóval le sem tagadhatná innentől, hogy szüksége van a férfira, persze nem úgy, mint azt beképzelt félangyalunk szeretné.
​-​ Persze, hogy tudom mozgatni is, micsoda hülye kérdés. ​​Korach megvonja a vállát, nem zavarja egyáltalán, hogy a hölgyike utána megy, mert minél több nő veszi körül, annál nagyobb az esélye, hogy az egyik legalább horogra akad.

A mögöttük álló szekérről egyre nagyobb hangzavart hallani. Ez pedig csak rosszat jelenthet. Fél tőle, hogy bármi legyen is az oka a dolognak, belekeveredik, úgyhogy a felfordulást látva, a kiabálások közepette finoman megböki Naelát kérlelő tekintettel a hangzavarral ellentétes irányba intve a fejével. Minél hamarabb, minél messzebb szeretne lenni a tömegtől. Abban viszont biztos, hogy Korach majd utánuk jön, ha látja hogy  elindulnak, így a még mindig a figyelem középpontjában lévő nefilimhez nem megy külön oda.
Megkönnyebbül, mikor Naela biccent, és végre elindulhatnak oda, ahol nincsenek ennyien, ráadásul még neki is egyértelműen dühösen…
Néhány méter után azért vissza néz, hogy megbizonyosodjon róla, Korach tényleg jött utánuk. Meglátva a férfit (nem nehéz észrevenni...) megtorpan, és döbbenten néz egy pillanatig, hiszen még mindig a szekéren látja a szárnyakat…
- Miért nem jön ve-lünk? - kérdezi egyszerre meglepetten, aggódva és ijedten Naelát. Hogy vigyázzanak rá, ha nem marad velük? De visszamenni sem fog, az is biztos... Túl fontos dolga van a bányában...
- Ne aggódj, tud magára vigyázni, na meg az embereke meglincselnék, aki bántani akarná őt. - válaszolja Naela, amitől kicsit megnyugszik
- Nem ké-ne megvár-ni? - kérdezi. De azért nem igazán tetszik neki az ötlet, hogy egyhelyben álljon, úgyhogy lassan sétál arrafelé, amerre a bányát sejti (nem biztos benne, hogy arra van, mindenesetre arra nincs olyan nagy zaj és nyüzsgés)
. - Már nincs a szekéren. - néz hátra Naela - Már elindult, tudja, hogy a bányánál találkozunk, addig alig ha esik baja, ahogy nekünk sem fog. - teszi hozzá a nefilim lány. Suzit ez teljesen megnyugtatja, bólint, és szépen lassacskàn, de mostmár nem toporogva idegesen sétál tovább
Séta közben pedig próbálja kitalálni, hogy ha a bányába ér, ott mihez kezdjen, hogyan érje el, hogy az a szolga megbízzon benne… Elképzelése sincs miféle lehet, de Armaros kérte, hogy nyerje meg, úgyhogy nem kérdéses, hogy valahogyan ezt kell megtennie.

Ps.: Ez kimaradt korábban.

Tárgyak:

Jozef, Vyrath: A varázslat sikeres, így Vyrath érzi, ahogyan elnehezülnek a tagjai, majd pedig teljesen meg is merevedik néhány másodperc múlva, mintha megkövülne. Szerencsére képes a nyeregben maradni, ám a ló olyan húsz méter után megáll, és békésen kezd el legelészni a fűből további irányítás nélkül, így Jozef könnyedén utól tud érni, ha akar. Az asszonyság csak a fejét csóválja az öregember viszont jóízűen kuncog a jeleneten.
- Nocsak, nocsak újabb látogatók... - dünnyg a tömeg felé nézve. - Margo, szerintem magának itten valami fogadót vagy szálláshelyet kéne nyitnia, esetleg ajándéktárgyakat árulhatna az átokkal fémjelezve, amennyi turistánk van...
- Dehogy árulok én! Hát süket maga, mostan mondtam, hogy én egy tapodtat sem maradnék ezen a helyen, ha nem muszáj, ezek a látogatók pedig csak még rosszabbak.
Jozef és Vyrath hátán eközben furcsak borzongás futhat végig. Jeges szél borzolja össze a hajukat, és ha odakapjátok a fejeteket látjátok, hogy ez a kellemetlen érzés a tárnák magasan ásító bejárata felől érkezik. Még egy démonnak is rossz.

Naela, Suzy, Syele: A nefilimek amikor elindulnak utat nyit ugyan a tömeg, de már messze nem ők a legnagyobb attrakció, hiszen ki akarna ájtatosan hajbókolni, mikor talán megnézhetnek egy kivégzést is? Minden féle probléma nélkül kijuttok a tömegből, amihez képest a falucska mintha teljesen kihalt lenne csupán néhányan lézengenek, távolabb ey pipázó öregember, egy termetes asszonyság meg két sötét tünde //Jozef és Vyrath//. Az út egyértelmű a vár felé, és a bányának is valamerre arra kell lennie, ehhez viszont mindenképpen el kell mennetek amellett az illusztris társaság mellett, más út amely a célotok felé vinne nincs. Abból az irányból pedig titeket is megérinz a különösen hideg szél, ami valami idegen rosszindulatot hoz magával, összeborzolja a szárnyak tollát, a hajatokat, de mintha még a bőrötök alá is bemásznak. Korach és Naela azonban valami mást is érez: egy meghívót, hogy menjetek, csatlakozzatok, egy azelőtt nem ismert egység csodálatos ígéretét.
~ Igen, ő az. Vagyis valami, ami hozzátartozi. Érzed már Suzy, milyen erős? Ám van itt egy másik is. Valaki más, aki szintén meg akarja szerezni, ne engedd. Öld meg, vagy állítsd át mellénk... ~ - ecseteli Suzynak Armaros.
Syele fejében pedig most elégedett, mély női hang szólal meg.
~ A tökéletes szolga. Egy szolga ki képes zolgává tenni másokat... Tökéletes királyság... ~
Majd vékonyka kislányhang követi.
~Valaki veszélyezteti a királyságod. Valaki el akarja venni a szolgádat. Azt hiszi olyan mint te, pedig az nem lehet...~
Ha tovább mentek ti is megláthatjátok a bejáratot.

//Kis off: Suzy és Jozef megismerhetik egymást a korábbi küldetésből, szerintem reális lenne mivel NtR-ben egy csapatban voltak. Vyrath azelőtt megérzi a nefilimek jelenlétét, hogy meglátná őket, és kijátszhatja, hogy mire Jozef odaér hozzá, akkorra múlik el a varázslat hatása. Olvassátok el egymás részét is.//

Tertullius és Mina: Sajnos Hans minden igyekezete ellenére csupán néhány hang kapja fel a skandálását, így igazán látványos hatást nem tud vele elérni, ahhoz viszont elég közel ér, hogy kiszúrja Minát és Damient, de szerencsére ő maga rejtve tud maradni, így a vámpír és a sötét tünde nem fedezik fel őt. Ekkor az egyik kalapáccsal felfegyverzett falusi nekitámad a hozzá közelebb eső Minára, és sikerül a lányt fejbevágnia, annyira, hogy a vámpír elájul.
Ekkor pedig hozzájuk is leér a hideg szél a bányából és az eddigi kiabálásból hirtelen csönd lesz. Mélységes, baljós csend. Az emberek elkezdenek körbe nézni, többen az úton felfelé a bányabejárat felé pislognak rémültem, ez talán ad némi időt cselekedni vagy így vagy úgy.

//A tömeghatásokat, hogy ki vesz észre kit, a kalapácsos embert és hogy mekkorát üt az iazságosság érdekében mind kockával dobtam ki. Határidő 1 hét, vagyis július 25.//