[Küldetés - 821. Nyár]"Ne legyenek más isteneid..."

Nem sikerül a mágiát elkülöníteni, és a vibrálás egyre inkább összezavarja, úgyhogy nem is próbálkozik tovább. Inkább igyekszik figyelmen kívül hagyni a mágiát.
Megpördül a sarkán, amikor az ajtó becsapódik, és tágranyílt szemekkel, lefagyva áll az őket vezető férfi kiálltásáig.
Akkor visszanéz a szoborra, amelynek a lábai előtt eddig vizsgálódott, és Jozef üvöltésére is ösztönösen hasravágódik.
A sötételf pap elmélkedésére viszont megrázza a fejét. Hiszen a dicsőítés még nem történt meg…
- Énekel-ni is kell! - próbálja mindenkinek hallhatóan megosztani a véleményét, de hiába próbál valamit előkotorni az emlékezetéből… Soha életében nem énekelt dicsőítő himnuszokat, és kisgyerekként se hallotta az anyjától ezeket az énekeket. Nincs tehát mit előszednie, ebben a helyzetben tehetetlen.
Meglepetten veszi tudomásul, hogy Eric is ugyan ezen a véleményen van, de egyelőre örül neki, mert így talán könnyebben megoldódják a feladatot, ha igaza van.

Ahogy a különös fény felvillant, azonnal hasra vágtam magam, melyet meg is bántam, mert a hirtelen lendülettől sikerült beütnöm a térdemet, mely kissé sajgott, de nem hagyhattam, hogy ez megakadályozzon a mozgásban. Ez lett volna az imádat kikényszerítése? Az, hogy hassal a földre vetjük magunkat?
- Hé, melák! – kiáltok ingerülten a szobor felé és a hatás kedvéért még meg is koppantom, botommal a padlót. – Még is mit képzelsz te magadról, hogy a földre kényszerítesz mindünket? Egy király, akiről senki sem hallott még?
Választ várva tártam szét a karomat, és csak akkor vettem észre, hogy mikor hasra vágtam magam, a fáklya kirepült a kezemből. De hova repült? Nem érdekes! Csak a szobor szemét figyeltem.

Hasra, csak ennyit hallanak és gyorsan a földre ereszkedik a nefilim páros a szárnyukat behúzva, mert nem lenne jó, ha leperzselné a szobor szeme a tollaikat. Korach feláll és a kezét nyújtja Suzinak, hogy felsegítse a földről. Amikor hallja, hogy szerinte énekelni kellene, akkor csak elmosolyodik, ő bizony senkinek nem fog itt dalolászni az már biztos. Naela csak maga alá húzza a lábait és térdelve ülve marad és a szobrot nézi. Nem így képzelte el a próbákat, hogy ezt kell imádniuk, azzal nem érdemlik ki a fegyvert, elvégre a szobor azt ábrázolhatja, aki már istennek képzelte magát.
- Hát sokan így gondolják, ne lepődj meg egy félangyalok építette kriptában! Kacag fel a démon felé Korach, mert roppant szórakoztatónak tartja a megjegyzését.
- Keressünk valami pecsétet, ahol a vérünket adhatjuk, hűségünk jeléül vagy feláldozhatunk valakit! Javasolja a férfi, hisz jobb ötlete nincs jelenleg, el is indul a szobor talpa felé, ahol lennie kellene valami ilyesminek. A mondata második felét természetesen nem gondolta komolyan, de tőle ne várjanak több komolyságot. Naela héberül elkezd énekelni halkan valami Urat imádó éneket, bár nem hiszi, hogy ezzel előrébb lesznek. Közben a hangszerek és a fegyverek sorrendjét méri fel a szemével. bármikor életre kelhet egy újabb szobor, jobb, ha a fegyvereseket elkerüli, nem szeretne úgy járni, mint az őr az ajtónál.

Ahogy a földre vetitek magatokat, lehajoltok, fületekbe jut az iszonyú süvítés, amit a gigászi szobor szeméből előtört fénysugár keltett. A hátatok felett suhan el, többek tarkóját a puszta közelsége is megmelegíti, ahogy fürgén a falba csapódik, majd elenyészik. Nyomasztó csend ül a kis teremre, ahogy a szobrok némák maradnak. Többen követték a példátokat, mások viszont már nem voltak ilyen szerencsések. A fény egyetlen pillanat alatt hasította le a tagjaikat, többen pedig azonnal szörnyet halva hullottak a földre. Az egyik alak a fénysugarat követően úgy határozott, feláll és mozogni kezd. A hatalmas szobor csak egy újabb fénysugárral felelt. Hosszú percek teltek el várakozással.
Aztán egyszer csak a szobor szemei kialudtak. Ahogy felé néztek, azt látjátok, az arca hirtelen megváltozik, ahogy kőszemei az ottmaradt, előtte hajbókoló emberekre téved. A szobor ajkai feljebb húzódnak, szemei kikerekednek, megvillantva nagy, vaskos fogait. A terem legmagasabb szobra mosolyogni kezdett. Ahogy a többi szobrot figyelitek, a sorrendjükben semmiféle szabályosságot, vagy ismétlődő részt nem véltek felfedezni. Teljesen véletlenszerűen vannak egymás mellett a hangszert és a fegyvert tartó kolosszuson. Azonban sok időtök nem marad rajta merengeni, ugyanis csörgő, kőropogáshoz hasonló hangot hallotok.
A hatalmas szobor, melynek sikerült mosolyt csalni az arcára percekkel később megmozdult. Elhagyta trónját, felegyenesedett, s lábain támaszkodott meg. Hangos, zajos léptekkel kezdett el gyalogolni. Az egyik lovag éppen az útjában volt, szerencsétlen pára kínkeveserves bánatában próbált meg imádkozni, hogy istene megsegítse, ám a kolosszus nem állt meg. Egyetlen lépésével összetaposta, nem maradt más belőle csak vér és porrá őrölt húscafatok. A hatalma szobor pedig folytatja útját egyenesen a maradék emberek felé sétálva.


//Ezt a küldetés én vettem át Lorytól, úgyhogy mostantól engem kell zaklatni a különféle mesélői teendőkkel. A határidő egy hét lesz, 2019.09.17. Csak így tovább!//

Bíztam benne, hogy mindenkiben van annyi túlélő ösztön, hogy leveti magát a földre, mert van egy olyan sejtésem, hogy derék magasságtól felfelé senki nem ússza meg. De a hangokból és különféle ötletes vagy bosszús vagy éppen haragos megjegyzésekből ítélve a többség életben maradt.
Egészen furcsa az ezt követő néhány pillanatnyi csend, mert mindenki azt fürkészi mi jön most.
Nem kockáztattam meg, hogy egyelőre felálljak, csak a fejem emeltem meg és elfintorodva láttam, hogy azért vannak páran, akiknek az életét félbevágta a szobor szúrós tekintete. És még okulni sem okult ebből mindenki. A következő pillanatban az a lovag, aki meggondolatlanul azt hitte vége, kettészelve hull véresen a földre.
A szemem a gólemkirályra szegezem, így látom kihunyni jó pár perc múlva a fényt, amit egy sóhajjal kísérek. Mondjuk azt a mosolyt, ami kőarcán feltűnik fekvő, térdelő, mászó csoportunk láttán, kihagytam volna, valószínűleg rémálmaim lesznek tőle.
Ezt már csak az múlja felül, amikor recsegve-ropogva megmozdul és felállva felénk kezd sétálni. A talaj minden egyes lépésénél megremeg alattam.
A dermedtségem akkor enged fel, amikor az első útjába eső szerencsétlen beletapossa a talajba, akinek még szinte kiáltani sem marad ideje.
- Azt hiszem itt az ideje a hűség bizonyításának. - szólaltam meg idegesen, igyekezve elhátrálni a méretes szobor útjából, vigyázva, hogy ne érjek egyik fegyvert tartó másik közelébe közben.
- Nagy király életünk a kezedben van és láthatod senki nem futott el - már persze nem is tudtunk volna, de ezt neki nem kell tudni, - hűségünk ennél jobban nem bizonyíthatjuk. - intek körbe a véres mészárláson, remélve, hogy az ötletem megállítja. - Mond mit kívánsz még tőlünk?
Nem tudom a vámpírlány mit szeretne elérni, de én egyelőre nem merek semmilyen mágiát használni, míg nem tudom használ-e.

Ismét a földre kényszerített. Látván, milyen veszélyesek azok a fénysugarak, már kicsit visszafogtam a felháborodásomat. Meg volt az ereje, hogy elhamvasszon, nem mertem kockáztatni. Hosszú percek teltek el csendben, hosszú, idegesítő percek. Ezután a szobor felállt, így én is felálltam. Figyeltem, ahogy felállt, figyeltem, ahogy eltaposott egy katonát és figyeltem, nehogy engem is eltaposson. Talán a szobrok, akiknek hangszerük van, tudnak tenni valamit. Talán azok zenélnek majd neki dicsőítő dallamot, és megnyugszik. Bár nekem illenének azok a dicsőítő dallamok…
Csendesen, ugrásra készen, óvatosan közelítettem meg a hozzám legközelebb álló szobrot, akinek hangszer volt a kezében. Wilhelmina bátorsága elvárt volt, hisz annak a nőnek arany szíve van, de az arany szíve mit sem ér, ha a kő óriás agyontapossa. És kár is volna érte. Hasznos nőszemély. Gyorsan ki kell találni valamit…

Nagyon kétségbeejtőnek tűnik a helyzet... Nem mer mozdulni, de még csak hátra nézni sem, pedig a hangok alapján van elképzelése mi történt.
Aztán Mina hangját hallja. Ez csak még inkább elkeseríti. Isten neki egész biztosan nem fog fegyver adni. Mert igazságtalan, és őt nem szereti. Sose szerette, azért nem adott neki látást, és hallást sem.
Csak akkor mozdul meg, amikor a szobor felegyenesedik, és elindul. Persze, hiszen nem akar a talpa alatt kikötni a monstrumnak. Ezután viszont már előtte nem akar lenni, hanem igyekszik szorosan a sarkában maradni, de csak annyira, hogy ne tudja fellökni véletlenül se, amikor a lábát emeli.
Úgy gondolkodik, hogy a többiek már kipróbáltak dolgokat, de egyik se működött, így inkább kivár, és addig gyorsan megpróbál kitalálni valamit, ha valamiért egyik próbálkozás sem járna sikerrel.
Addig pedig követi a szobrot, ha lehetősége adódik rá Naleát, Korachot és a démont is erre bíztatva, mint a számára legbiztonságosabbnak tűnő lehetőség.

A szobron nem használ semmi. Se szó, se varázsige, se kérlelés, se semmi. Hiába szóltok hozzá, hiába vágtok bármit hozzá, mintha észre sem vette titeket, úgy lépdel töretlen előre, egyre közelebb és közelebb érve hozzátok. A többi szobor, melyeknél fegyver van mozdulatlan marad, ahogy kellő távolságot tartotok tőle.
Amikor azonban Syele az egyik szobor tövébe ér, valami különös történik. A szobor melynél hangszer, egész pontosan egy díszes, faragványokkal hímzett kürt van ragyogni kezd. Körülötte rezegni kezdenek a kövek, ahogy a szobor dalra fakad, s kellemes, gyengéd melódiával tölti meg a termet. A többi szobor egyelőre mozdulatlan, s néma marad, miközben a nagy szobor közben töretlen masírozik előre, immáron vészesen közel érve hozzátok, egyre csak szorítva oda titeket a többi szoborhoz.


//Határidő: 2019.09.24.//

Nem látom, hogy bármit is meghallott volna abból, amit mondtam neki és ezzel kilőttem azt az egy ötletet, ami hamarjában az eszembe jutott. Viszont nagyon gyorsan kellett találni valami nás megoldást, mert a király hatalmas megelevenedett szobra, döngő léptekkel haladt tovább felénk és nagyon úgy nézett ki, hogy simán átgyalogol rajtunk, ha még sokáig tanakodunk.
Az én szavaimon kívül más nem igen szólalt fel, bárilyen más ötletettel, de aztán a nem túl bőbeszédű lány, akivel tettünk egy kitérőt a balzsamozó szobába, gyors léptekkel az egyik hangszert tartó szoborhoz lép. Szerintem rajtam kivül is mindenki megmerevedett egy pillanatra a szobor előtti hátrálásból, hogy most mi fog történni, mert még azt is el tudtam volna képzelni, hogy fejbevágja a hangszerével a bátro próbálkozót, de nem, nem ez történt.
A kezében tartott kürt felragyog, minden felül áradni kezdenek a szobor énekének hangjai.
A megelevenedett király azonban ettől még nem áll le és már elég közel van, ahhoz, hogy ne habozzunk.
Épp mikor felhangzik Johannes atya felkiáltása, hogy mindenki válasszon magának egy hnagszeres szobrot, jutok el én is erre a következtetésre, így habozás nélkül rohanok egy másik, hozzám közeli kőalakhoz, ügyelve, hogy nehogy egy fegyvereshez közel kerüljek.
Ha ez sem válik be, akkor nagy bajban leszünk.
Az én mágiám egy kőszobor ellen, aligha lenne hatásos.

És tényleg énekelt…
Hát persze, hogy énekelt! Miért ne énekelt volna?
Büszkén tettem csípőre a kezeim és vigyorogtam a többiekre, akik elkezdték a példámat követni. Kövessétek csak a példámat! Amit én teszek, az helyes! Én vagyok a rátermett! Enyém lesz a szolga! Csak az enyém!
Eközben megrázogattam a varázsbotomat, remélve, hogy ismét felvilágít.
- Wilhelmina! Kissé sápadtnak tűnsz. Minden rendben? – kiáltok oda a szoborhoz simuló nőhöz, nem azért, mert aggódnék érte, hanem mert még mindig nem szereztem meg a mágiáját. Ahhoz pedig, hogy megszerezhessem, a bizalmára van szükségem.

Úgy tűnt, jól döntött, és a nagy szobor mögött biztonságosan kivárhatja hogy mi történik, és kereshet valami megoldást.
Közben a furcsa lány, aki valamiért ismerősnek tűnt neki, az egyik hangszeres szobor közelébe ér, mire az ragyogni és zenélni kezd.
El is felejt menni a szobor után, mert elvarázsolva bámulja a jelenséget.
Jonathan kiáltása rántja ki a révületből, és kinézve magának egy hárfás szobrot (az a hangszer a legszimpatikusabb neki) odaszalad hozzá, várva, hogy mi történik. Mással egyelőre úgy se tud hozzájárulni a túlélésükhöz.

Ahogy szép sorban elfoglaljátok a helyeteket a szobrok mellett, azok egymás után ragyognak fel és kezdenek mgáikus énekbe. Ahogy egyre több és több hangszer csatlakozik be, tisztán hallhatjátok, mintha a kolosszusok megpróbálnák egymást kiegészíteni, együtt dalolni. A lantok dinamikus, pengő dallamát a hárfa lágy melódiája, s a dob ritmikus ütése öleli körbe. A többiek a teremben is hasonlóan tesznek, s kisvártatva minden szobor előtt állt egy ember.
Ahogy a dallam az egész termet felzendítette a gigászi kolosszus abbahagyta a sétálást, s megállt. Helyette megfordult, visszament a trónja felé, s helyet foglalt. A terem közepén ekkor a különös ábra, melyet a kör alakú lapon találtatok fényleni kezdett. A kőlap emelkedett, emelkedett, s ahogy a hangszeres szobrok abbahagyták az éneket, egy nagy, kör alakú oltár emelkedett ki a földből. Az oltár lapját maga a padlókő formálta, rajta a szimbólumokkal. A hangszeres monstrumok nem szólaltak többé meg, csendesen maradtak. Páran közületek odamentek, és szemügyre vették az oltárt. Az oltár olybá tűnt, teljesen biztonságos volt, sem a magas szobor, sem a szolgái nem mozdultak. Ahogy mindannyian az oltár mellé értek, jól láthatjátok, nincs semmi változás rajta. Ugyanazok az ábrák láthatóak, mint korábban. Amikor azonban mindenki az oltár közelébe ért, hirtelen zajt hallottatok a kapu irányából. Az ajtó, melyen keresztül bejöttetek lassan nyikorogni kezdett, majd kitárult, a sötét, komor folyosót mutatva, melyet olyan jól ismertetek. Naela és Korach meg is örült neki, s egy vidám örvendezéssel fogták magukat, s a többieket otthagyva egyszerűen kimasíroztak az ajtón, az ismerős tárna irányába. Ekkor azonban fények jelentek meg a szoba körül. Az összes fegyvert tartó szobor szeme felizzott. Megmozdultak, elhagyták helyüket, s lassú, egyenletes léptekkel indultak meg felétek.


//Ollé! A határidő 2019.10.02. Adjatok neki! //

Ahogy mindenki elfogadja azt, hogy talán a hangszeres szobrok vethetnek véget a kolosszus
ámokfutásának, úgy foglalja el egy-egy társunk a helyét előttük. Sorban szólalnak meg ennek megfelelően a különféle hangszerek. Azt hinné az ember, hogy az összevisszaság majd óriási kakofóniát eredményez, de meglepő módon a falhangzó dallamok egységes dallammá fonódnak és olyan tisztán és élesen szólnak, hogy kénytelen vagyok befogni a fülem, ha nem akarok ezek után órákig süketen bolyongani. Már, ha nem sikerrel járunk és végezzük a megelevenedett királyi alak talpa alatt.
De úgy néz ki, jól döntöttünk és a gólem visszasétál a trónjához, majd el is helyezkedik benne. Ahogy a döngő és csikorgó hangok elhallgatnak felőle, újabbak hangzanak fel a terem közepe felől, ahol a kőlapokon lévő ábrák kelnek életre és emelkednek pulpitus szerűen a derékmagasságba. A zene egy csapásra elhallgat és minden szobor mozdulatlanságba dermed ismét.
Ez lehet a következő lépés, amivel meg kell birkóznunk véleményem szerint, így bár óvatosan, készen arra, hogy reagáljak bármilyen fenyegetésre, az oltárféleséghez lépkedek.
A jelek nem változtak és nem láttam rajta semmi különöset, így várakozóan néztem a lassan gyűlő társaimra, hátha valaki érti ezeket.
Aztán majdnem ugrom egyet az hirtelen zajra, ám csak az ajtó nyílik meg arra, emerről jöttünk.
Talán nem is kell semmit csinálnunk, csak egy helyre kellett állnunk az oltár előtt?
Valahogy nehezen tudtam elképzelni, ráadásul hol van a fegyver, amiért jöttünk.....
Elsőnek a két félangyal mozdul meg és ránk se hederítve, szó nélkül kirohannak a feltárul kijáraton.
Persze el tudom képzelni, hogy nyomasztó lehetett nekik idelenn, de azért legalább mondhattak volna valamit.
Ám úgy néz ki ők voltak az élelmesek, mert szinte azonnal hunyorogni vagyok kénytelen, ahogy éles fények ragyognak fel, aztán mindenfelől ropogás és nehéz léptek döndülése jelzi, hogy jobb, ha mi sem maradunk. Láttuk mire képesek a fegyvert tartó szobrok.
- Nem maradhatunk, jobb lesz ha követjük őket. - noszogatom a többieket és hátrálni kezdek az ajtó felé, remélve, hogy senki nem akar hőst játszani, mert akkor könnyen itt hagyhatjuk a fogunkat. - Valószínűleg másfelé kell mennünk.

Ahogy a szobrom énekéhez lassan becsatlakoztak a többiek is, úgy tártam szét a karomat és szívtam be mélyen a levegőt. Micsoda ének! Micsoda dicsőítő, magasztos dallamok! Ezek mind nekem szólhatnak. Csak nekem. Egész testemet átjárta a kellemes bizsergés, ahogy belegondoltam, nekem is járni fog majd ilyen és jobb ének is.
De persze minden jónak vége szakad, s mire feleszméltem volna, a hatalmas szobor visszasétált és a terem meg is változtatta külsejét. Középen kiemelkedett a talaj, amolyan oltárt formálva. De mi célból…?
Ahogy a többiekkel együtt közelebb sétáltam, hogy jobban szemügyre vehessem, az ajtók, melyeken besétáltunk, hirtelen hangzavarral kitárultak. Távoznunk kéne? De hol a szolgám?
A két angyalszárnyú társunk minden bizonnyal galambok bátorságával bírhattak, hisz azonnal elhagyták a termet. Vagy ők tudtak valamit, amit mi nem? Kétlem. De talán még is…
Ahogy kiléptek, a terem újból felragyogott és a fegyvert tartó kőalakok súlyos léptekkel megindultak felénk. Hallgatva a tünde szavait, elgondolkodtam. Minek kellett hát az ének? Azért kellett ennyit szenvedni, hogy a végén csak eltessékeljenek? Ennek nem volt semmi értelme. Biztosan az oltárral kell valamit tenni.
- Nem volt másik út! – kiáltottam rá a férfira. – Legyen egy kis vér a pucádban és álld meg a helyed! Valamit biztosan tudunk tenni.
Mi kell neki? Mi kell az oltárra? Hogy mondta a galamb? Imádd az urat! Dicsőítsd az urat! Bizonyítsd a hűséged! Mivel bizonyítsam hűségem? Miért kéne hűségesnek lennem hozzá? Ő legyen hozzám hűséges! Ő legyen az én tulajdonom!

Egészen elvarázsolta a felcsendülő zene, annyira, hogy meg is feledkezett róla, hogy éppen életveszélyben van a szobrok miatt.
Arról is kicsin múlt, hogy megfeledkezzen, hogy neki feladata van Armarostól. Ezt viszont a mágikus muzsika sem tudta elfeledtetni vele.
Kíváncsian közelebb ment ő is az oltárhoz, bár kétségbeesve nézte, hogy a két nefilim kisétál. Neki vigyázni kellene rájuk…
Mire viszont utánuk indulhatott volna, vagy Armaros szolgáját megkérhette volna, hogy biztonságban kivigye őket, addigra már nem tudott cselekedni: A szobrok elindultak, és ez a figyelmét is elterelte. Ő ugyan nem, de Armaros megjegyezte a félangyalok ígéretszegését.
Eric kérésére tanácstalanul pislogott néhány pillanatig. Neki nincs semmije…
Aztán a számára legkedvesebb dolog mégiscsak eszébe jut: Az utazóköpenye. Némi habozás után ezt tette az oltárra, remélve, hogy okosan teszi.

Szépen sorjában az asztalra pakoljátok kellékeiteket, pénzeteket, ruhátokat. Vyrath, is így tesz, s a többi még életben maradt is. Ám nem történik semmi, a szobrok nem állnak meg...leszámítva egyet. Ahogy Hans tekintetével a szobrot figyeli, azt tapasztalja, hogy az megáll. Ahogy továbbhúzza szemeit a következőre, a hezitáló kolosszus ismét lépdelni kezd. Ám amelyikre a tekintetét terelte, megtorpant. A többi szobor is hasonlóan tesz, ahogy körbeforgatja a fejét és figyeli őket. S a többi szobor mozgása is hasonlóan akadozó. Valahányszor feléjük fordítja a szemeit, az adott szobor megtorpan.
Vyrath azonban nem várja meg, hogy mi fog kisülni belőle. Előreront, s a szobrok lábai közt egy vetődéssel a másik oldalon terem. A szobrok utána nyúlnak, de éppenhogy sikerült elkerülnie kolosszális lábaikat. Eltűnik a nyitott ajtón át és beleveszik a sötétségbe, mely a bánya alagútját testesíti meg. A szobrok utána már nem fordulnak, helyette felétek lesnek, az oltárt figyelik, s azokat, akik körülötte állnak. Közben az oltáron található szimbólumok sorjában kezdenek felizzani. Először az egyik, aztán a második, majd a harmadik. Az oltás szimbólumai egymás után izzanak fel, órajárásnak megfelelő irányban, s nagyjából a szimbólumok fele kékes fénnyel derengett.


Határidő: 2019.10.09.

A furcsa lány sértegetésére dühösen álltam és fordultam meg, fél szemmel kísérve a szobrok egyenletes, de megállíthatatlan útját.
- Nagyon körül sem néztünk! De ha van jobb ötleted, méghozzá pillanatokon belül, akkor hallgatlak, mert „a valamit biztosan tudunk tenni” kicsit kevés a túléléshez. – vágom vissza gúnyosan, ám igazán nem mondhatnám, hogy nem vagyok nyitott az ötletekre.
Végül természetesen nem a lány, hanem az atya áll elő valami épkézláb javaslattal, de ha nem jön be, én tuti a két félangyal után megyek és nem várom meg míg beletaposnak a földbe azok a döngő lábak.
Mindenki a földről kiemelkedett pulpitusra teszi amit hirtelenjében a kezébe tud kapni. Mivel nincs nagyon időm, hogy sokat gondolkodjak rajta, na meg nem is vagyok úgy eleresztve pénzzel, mint egyesek….., a nyakamból leakasztom az égetett ujjat és az dobom a kupac tetejére. Nem szívesen válok meg tőle, ezért bízom benne, hogy használ…..
És nem!
Ez már sok lehet a démonfinak, mert nekiiramodik és el is tűnik a két másik társunk nyomában.
Lehet, hogy okosabb, mint én.
Ám valami mégis csak történik, mivel az egyik szobor hirtelen megáll, aztán elindul, majd egy másik áll meg. Pár pillanat múlva rájövök az összefüggésre!
- Talán ha mindenki kiválaszt magának egy szobrot és a szemébe néz megállnak! – mondom tétován és magam is szemezni kezdek eggyel.
Közben nem lehet nem észrevenni a hevesen felizzó rúnákat az emelvényen.
Érzékelem, ahogy a közelében álló vámpírlány felé nyúl, aztán társa javaslatára inkább visszakapja a kezét. Nem kárhoztatom érte.
- Lehet, hogy még kellenek felajánlások? Amíg az összes szimbólum fel nem izzik? – ötletelek.