[Küldetés - 821. Nyár]"Ne legyenek más isteneid..."

A szellem szavai teljesen hidegen hagytak. Hangos monologizálása, halk motyogás volt a fülemben csupán, s fejemben minden más hangot elnyomott a reménykedés és a bizakodás boldog kacagása. Majd az is elhalt. Nem volt ott erős szolga és a csinos kis aranylapocskákon kívül sem nagyon volt semmi más, csak egy aszott hulla.
- Hát ez felettébb kiábrándító. – mondtam halkan felsóhajtva, majd eldobtam a varázsbotot a terem közepe felé. Funkcióját betöltötte, nem volt rá többet szükségem. Igyekeztem kifürkészni, mi lehet még a sírban, de sokat nem láttam a fényviszonyok miatt. Oly sokáig időztem, hogy még a sötét tünde is megelőzött, hogy kezébe vegyen egy aranylapot, ahogy a magas férfi is. Erre én is odafurakodtam, és kivettem egy lapot, hogy megnézzem, mit is néznek rajta annyira. Megpróbáltam meghajlítgatni, hogy lássam, mennyire puha, rázogatni, hátha csak aktiválni kell rajta valamit. Annyi mágia van ebben a világban, biztos ez is csak valami furcsaság.
- Hé szellem! - szólítottam meg a szárnyas látomást, felé fordulva. - Miért temettetted el magad aranylapokkal?

Suzy legnagyobb meglepetésére befért a koporsóba a hulla mellé. Maga mellett érezhette a száraz, hideg hullát, és persze a követ, mely végső nyughelyéül szolgált. Ám ezen kívül nem látott semmit. A koporsó pontosan olyan volt belülről is, mint kívülről. Egyszerű, dísztelen, sima. Johannes alapos, tapasztalt szeme észrevette, ami a többiek tekintetét átejtette. Az aranylapok sokkal mívesebbek, mint előre látszanak. Egész biztos hogy nem öntötték őket, kovácsolták. Az oldalukon több csíkot vélt felfedezni, ami arra engedte következtetni, hogy több vékonyabb lemezt préseltek össze egy ilyen lappá. A szélük sima volt, lekerekített, finomra csiszolt, s alaposan kifényesített, melyet azóta eltakart a por és a hamu. Az elsőre teljesen símának tűnő lapok négy sarkában négy apró, félgömb alakú dudor volt, épphogy csak kiemelkedve a felszínből.
S egy pillanatra rá, hogy megérintették az aranylapokat, azok hirtelen kigyúltak és sárgás fénnyel kezdtek el a kezükben. A lapokon izzó vonalak jelentek meg, melyek fel alá kezdtek el tekeregni. Egy rajzot, egy mesét karcoltak bele mindenkinek az aranylapjába, mielőtt kialudtak volna, fényük egyre elhalványult, s visszamentek oda, ahonnan jöttek. Tapintható volt a vésel, a halvány árok, mely a vonalakat húzta, nem csak illúzió. A Jozef kezében lévő aranylap egy ember ábrázolt, egy nagy, széles köpenyt viselő embert pásztorbottal a kezében, ahogy botját a magas, szűrű fűbe túrta bele. A Johannes kezében lévő aranylak egy embert mutatott, egy fejét lefelé hajtó embert aki egy magas, partmenti szikla szirtjén állt, s kezében egy mérleget tartva nyújtja azt előre a szakadék peremén állva. A Syele kezében lévő táblácska pedig  egy nőt, aki egy torony tövében áll, s megmászni készül annak széles, korláttalan lépcsőit, kezével arcát védve a széltől.
A különös idegen jelenése nem rest felelni a kérdésre, melyet Syele tett fel neki. Halvány pillantással fordult felé, ahol ő is megpillantotta az aranylapot. Mintha meg akart volna róla bizonyosodni, hogy ugyanarról a tárgyról beszéltek mindketten.
- Ezek a kártyák a hordozói utolsó jóslatomnak. Viseld, s lelkedre mintázza magát. Ejtsd földre, s megmutatja a jövőt. De jól vigyázz, ereje véges. Egyetlen egy jóslatot rejt csupán minden örökségem. - válaszolta szokásához híven egyhangú tónussal, nem megengedve senkinek, hogy félbeszakítsa.
Damien kérdése volt az első, melyre különös, eddig nem látott reakcióval felelt. Ahogy a sötét tünde kérdezett tőle, a jelenés felé fordult, majd vidáman elmosolyodott, ahogy lejjebb engedte vállait, mintha elérte volna a belső békét, megnyugodott volna. Kezét felemelte, mintegy gesztikulálva mondandója mellé.
- Ez, idegen barátom, a legjobb kérdés... - válaszolta gyengéden.
S a monoton beszéd helyett egy rövid hatásszünetet tartott, mielőtt válaszolt volna.
- ...a döntés a tiétek.
Majd az alak elhalványult, s eltűnt, arcán boldog, nyugodt, megbékélt mosollyal.


Határidő: 2019.11.04.

„A feltérképezetlen jövő.”
Egy női alak a hatalmas torony lépcsőinek aljában.
„Viseld, s a lelkedre mintázza magát.”
Szorosan fogtam a kártyalapomat és csendesen néztem. Magamba ittam minden apró részletét. Próbáltam értelmet keresni benne. Próbáltam értéket látni benne. De nem az volt, amire számítottam. Nem egy erős szolga és nem is arany. Illetve, arany, de nem abban a formában, amiben gondolnám.
Mire kikecmeregtem gondolataim mocsarából a szellem szertefoszlott, ami kissé feldühített. Rengeteg kérdésem lett volna még hozzá. De lenyeltem haragomat és egy mély sóhajtással elsétáltam a sírtól, vissza a terem közepébe, hogy onnan vessek még egy valószínűleg utolsó pillantást a sötétséggel festett falakra. Csalódott voltam, de ezt nem mutathattam a többieknek. Végigmentem ennyi macerán, hogy egy csicsás íjam és egy aranykártyám legyen, rajta egy jóslattal, aminek semmi értelme!
- Akkor ezzel véget is vethettünk az átoknak! – jelentettem ki mosolyogva a többiekre. – Ki fogja elmagyarázni az embereknek, hogy megmentettük őket?

Nem különösebben ijesztette meg, hogy mire odaért a trón tulajdonképpen koporsóvá változott. Nem feküdt le, de leült a holttest mellett, és kicsit elszontyolodva látta, hogy sehol nincs semmi figyelemre méltó.
Viszont a szellem utolsó szavait, és a többiek elmélkedését hallva úgy döntött, ő is megpróbál magához venni egy aranylapot, és óvatosan vizsgálgatja, de közben a világért ki nem adja a kezéből, hiszen lehet ezzel szerezheti meg azt a szolgát, amit Armaros kért tőle...
Nem vállalkozik a furcsa lány által felvetett feladatra sem... Nem az ő terepe, hogy bárkivel bármit megbeszéljen... Ő csak igyekszik nyugodtan élni, úgy, hogy Armaros elégedett legyen vele.
Amíg pedig nem biztos, hogy a feladatát teljesítette, vagy az ellehetetlenült, nem indul Eric után.

Mivel számítok valami reakcióra, amikor megdörzsölöm a lapot, így nem dobom el ijedtemben, amikor hirtelen szinte felizzik a kezemben és a végigfutó parázslás egy képet kezd megformálni.
A pásztorbotos ember, a nagy köpenyben érdekes volt, de fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele.
Aztán a szellemlény szavaira még alaposabban szemügyre veszem. Ez az ábra akarna a jóslat lenni vagy ez csak egy utat mutató kép? A nyakamba kell akasztanom, hogy ez megvalósuljon vagy le kell dobni a földre a valóságban, vagy képletesen?
- Ez a baj ezekkel az angyali jelenésekkel, mindig rébuszokban beszélnek. Miért nem lehet egyenesen megmondani, hogy mit kell csinálni! – morranok fel, amikor eltűnik.
Úgy gondoltam Mina se, nagyon értett egyet ezzel a megoldással, de hát ez van.
Mivel hatam maradtunk, ha jól számolom, így igazságosan elosztva mindenkinek két kártya, vagy „jóslat jár, ezért ha semmi nem akadályoz meg benne, akkor felmarkolok még egyet, de aztán, nem mondok ellent az atyának, hogy húzzunk innen.
- Biztos nagy szerencsejátékos volt az „uraság”! – válaszolok még kifelé menet Damien-nek is, majd az emberlánynak biccentek. – Aki először kiér, így vélhetően drága jó pü….vezetőm! – intek a távolodó atyára, még időben visszafogva magam.

Ahogy a társaság többi tagja is megragad egy-egy kis kártyát, megkésve ugyan egy kicsit, a lapok ismét felvillannak. Azok, melyeket magukhoz vettek, világítani kezdenek, s újabb ábránk jelennek meg mindegyiken. Mina nyúl elsőnek, így az övé alszik is ki először, egy ábrát maga után hagyva. Az ő lapocskáján egy arc jelent meg, egy szimpla fej oldalnézetből, mely egyenesen néz előrefelé a háta mögé vésett dombok közt megbúvó, félig kilátszó napkorong előtt. Damiennek sem kell sokat várnia, amint megragad egy lapot, az felizzik, s nemsokára megcsodálhatja a maga kis képét. A kártyán egy alak állt egymaga, mindenféle háttér nélkül, arc nélkül, kezében két serleggel, folyadékot töltve át egyikből a másikba, miközben haja a háta mögött hullámzott apró fürtökben. Végezetül utolsó fényként aludva ki, Suzy lapocskája, melyet kézbe vett felvillant, s kialudt, otthagyva a kis rajzot, mint mindenki másnál. A kultista lány lapján háttér nem rajzolódott ki. A vászon üres maradt. Egyetlen alak volt csupán a kártyán, kezében egy lámpással, egyik lábát a másik elé emelve, miközben kopasz fejével, szűk szemeivel az eget kémlelte.
Hans ahogy elindult kifelé, ürességet és csendet talált. Nem volt ott senki, akik korábban elszaladtak, elmenekültek volna. Egy lélek sem volt ott, de még a lábaik nyoma sem, pedig sűrű, vastag por fedte a kis barlangot. Csak a befelé vezető nyomakt látta, amiket akkor hagytak, mikor idejöttek. Fény egy szál se volta sötét alagútban, a sötétség ugyanúgy köszönt vissza, mint amikor megérkeztek. Jozef mindeközben újabb aranylapért nyúl, ám semmi különöset nem tapasztal, amikor a másodikat is megfogja. A lap nem gyullad ki, nem kezd fényleni, semmi sem történik vele. Csak egy átlagos kis aranylemez volt, s az is maradt, hiába ér hozzá.


Határidő: 2019.11.09.

//Örömömre szolgál bejelenteni, hogy a feladvány véget ért. Azonban kaptok még pár kört, hogy tisztességesen tudjatok egymással beszélni, egymástól elköszönni, merthát mégiscsak idő, míg az ember kijózanodik a döbbenetből, ami odalent érte//

- Vezetőd? - néztem a tünde mögött távolodó férfira, majd arcomon a felismerés jelei jelentek meg. - Tényleg! Ti voltatok azok, akik a fehér hajú tündét hozták igaz? Ne haragudj, a nagy kavarodások miatt teljesen elfeledkeztem róla. Ki volt az a beképzelt alak egyáltalán?
Ezután barátságosan felé nyújtom a kézfejem.
- A nevem Syele. Hálásan köszönöm az idelent nyújtott segítséged.
Később pedig hátrafordultam, hogy szóljak Wilhelminának és Damiennek, hogy ideje lenne távoznunk. Látszott rajta, hogy igen megviselték az események és megfelelő mennyiségű kedvességet akartam tanúsítani, hogy elnyerhessem a bizalmát. A másik lány nem túlzottan izgatott. Hiába tűnt ismerősnek, sok ember hordhat hasonló arcot.

Kicsit csalódottan teszem az ingem belsejébe az újabb aranylapot a másik mellé, mert az már nem mutatott semmit, de azért megjegyeztem amit az angyal szellem mondott, ha egyszer úgy hozza a sors, talán kipróbálom, mi van ha ledobom a földre, azonban egyelőre nem akartam elpazarolni, még ha nem is hittem, hogy történik majd valami.
Miközben már az atya után fordulok és az előttünk álló sötétséget fürkészem, meghallom a lány hangját és meglepődve fordulok hátra. Talán most hallom megszólalni másodszor.
- Jozef! – szorítom meg a kezét. – Igen ő egy …… - majdnem kibukik a számon, hogy démon, de ekkor eszembe jut, hogy a többieknek azt mondtuk, hogy a bátyám, aki megőrült.- ……a testvérem…….a fogadott, de szegénynek elmentek otthonról. – köröztem az ujjammal a halántékom mellett. – Azt hiszem közös érdem volt, mindannyian bajban voltunk. – biccentettem. – És mindenki megtette a magáét. – intettem a kinyitott sír felé. – Menjünk. – indultam meg újra, megvárva, hogy csatlakozzanak.

Armaros félig-meddig elégedett motyogását nem értette teljesen… De az biztos, hogy már nincs feladata idelent… Nyelt egyet, különösen, amikor Eric megszólította.
Riadtan bólintott egyet, de nem jutott csak a járat kezdetéig… Sötét… Sokkal sötétebb, mint a csillagos éjszaka… Utoljára akkor volt ilyen sötétben, mielőtt a vörös hold felkelt…
Rémülten lép hátra egyet, ahogy annak az esetnek az emlékei megrohanják… Nem akar megint olyan helyzetbe kerülni… Nem akar megint vak lenni… Nem akarja elveszíteni a látást… Nem akarja, hogy bántsák.
Ahogy lép még egyet hátra nekiütközik valaminek… pontosabban valakinek… Egy pillanatnyi lefagyást követően pillant óvatosan hátra a válla fölött, és meglátja, hogy Ericnek ütközött neki.
Ettől jobban megijed, mint az előtte tátongó sötétségtől, így ahogy a lába bírja elrohan, remélve, hogy hamar meglátja odakint legalább a csillagok fényét…
Nagyon kellemes meglepetés éri, amikor végül még a nap fényénél ér ki a barlangból, így rögtön nekivághat az aranylapocskával a zsebében, hogy minél messzebb kerüljön a helytől, és Erictől, és a sötéttől is.
Már nem futva, de sietősen indul a falu felé, hogy onnan a lehető legdélebbi irányba (nem mintha ebben biztos lenne) induljon tovább, és meg se álljon, ameddig az első vagy második faluban rá nem sötétedik.

A barlangból kiérve a falu melletti kis békés, érintetlen vidék fogadja a csapatot. Nem látni senkit sem a helybéliek közül, mindenki hazament, vagy talán nem is érdekelte őket, mi fog történni odabent. Vagy talán csak féltek, ha ott maradnak, rájuk is az a sors vár, mint elődeikre. Azokat sem lehetett sehol látni, akik korábban elmenekültek az utolsó próbatétel elől. Eltűntek, mint szürke szamár a ködben. A nap ott kanyargott az égbolton, noha verőfényes nappal volt, már kezdett szép lassan alábukni. Csend volt, szinte még a természet is némasággal ünnepelte, hogy visszatértek.

Határidő: 2019.11.17.

- Nem enged szemernyi kérdő hangsúlyt sem szavaiba.

Felérve sem állt meg, bár pár pillanatba beletelt, hogy a szeme alkalmazkodjon a világoshoz. Sőt, annál inkább sietett, mert a faluban mintha varázslat tűntetett volna el minden hangot.
A holmija szerencsére nála volt, így még azzal sem kellett időt töltenie, hogy azért elmenjen: Már nem futva, de nagyon is sietős léptekkel indult kifelé a faluból, hogy minél előbb, a lehető legtávolabb kerüljön onnan. Az egyháziaktól... Erictől.
Nem néz vissza, azzal is időt vesztene. Márpedig nincs neki sok ideje, mert már alkonyodni kezdett, és talán még az egyháziaknál is rosszabb lenne, ha az úton sötétedne rá.
Ráadásul egyre inkább frusztrálta, hogy ennyire csend van... Nem szereti a csendet... sose tudja olyankor, hogy nem-e a hallásával van megint probléma.

- Nem kellett volna magukkal hozni sem, ha beteg. – jegyeztem meg halkan Jozefnek, miközben megdörzsöltem a kezemet. Erős szorítása volt. Mivel a fiatal lány már előre sietett és eltűnt a sötétben, inkább lemaradtam én is, hogy csatlakozzak a többiekhez és nagyobb biztonságban juthassak ki. Nem volt kedvem orra bukni a sötétben. Az odakint fogadó csönd, kissé elkedvtelenített, hisz legalább egy kisebb tömegre számítottam, akik tűkön ülve várják visszatértemet. Így honnan tudják meg az emberek, hogy a bánya szabaddá vált? Úgy határoztam, a vár felé veszem az irányt. Nincs is jobb ember az információk befogadására, mint a vár ura, Duncan.
- Majd én beszámolok Duncan grófnak hőstettünkről. Bizonyára nagy örömmel fogadja majd. – fordultam a többiek felé mosolyogva, igyekezvén a lehető legkedvesebb hangnemben beszélni. – Ti nyugodtan menjetek és pihenjetek meg.
Hiába akartam nagyon előresietni, hogy magam mögött hagyjam a bagázst, udvariatlanság lett volna a részemről. Nem hagyhattam el a jó modoromat, melyet csak nemrégiben sikerült magamra tapasztanom.

- Egyedül hagyni sem lehetett és nem hagyhattam magára sem. – vontam meg a vállam, de szerencsére nem éreztem, hogy a lány a szokásosnál kíváncsibb lett volna, mert bár a démon elszaladt és nyoma sem volt, ahogy a falusiaknak sem, akik nem olyan rég még nyüzsögtek és készen álltak a lincselésre.
Vagy mégis sok idő telt el? A Nap már lemenőben volt, de én alig éreztem lent az idő múlását, így meglepett.
Olyan csend volt, mintha minden élő eltűnt volna a környékről, ám valószínűleg csak mindenki behúzódott a házába és magára zárta az ajtót, főleg, ha azok akik kimenekültek még elhintették a pánik magvát.
Mikor a csendes lány azt mondja, hogy felkeresi a vár új urát, kérdőn nézek az atyára, aki a vidéket fürkészi, gondolom a gyáva kíséretet keresi, amire egy gunyoros mosoly szalad végig az arcomon.
Úgy látszik én maradtam az egyetlen aki kisegítheti, ha baj lesz.
- Öööö, mi nem keressük fel a grófot? – vetem fel neki.
Szívesen tartanék a lánnyal, án sajnos akármennyire is nem tetszik, a püspök a csapatunk vezetője, így nem kezdhetek önálló akcióba……..

//Egek, hatalmas pirospont mindenkinek. Mivel mindenki előbb írt, már érkezik is az új kör!//

A falu utcái közt bolyongva lassan felbukkannak az első helyiek. A házak mélyséről,az ajtók mögül, a falak takarásából bújnak elő az emberek. Mindenki aggodalmas, rémült fejet vág, s tanácstalanul nézik, ahogy egymás után jön ki a kis csapat a barlangból.
- Visszatértek! - suttogta valaki az egyik ház sarkából.
A falusiak csodálkozva jöttek elő. Elvégre még senki sem tért onnan vissza, az elmondásaik alapján. Ott csodálkoztak, óvatosan megközelítve titeket. Többen, szúrós szemmel követték Mina és Damien mozgását, akiket még mindig északiaknak hittek, s remélték, megpusztulnak ott benn a sötétben.

//Határidő: 2019.11.21.//

Jól esett a figyelem. Mintha titkon elismerték volna a teljesítményemet. Büszkeséggel töltött el és mosolyogva sétáltam előre az utcán. A bánya biztonságos. Az emberek pedig szabadon járhatnak, kelhetnek majd benne. Akkor még is mi a jó életről beszél Jozef idióta vezetője?
- Te meg mit hordasz itt össze? – kérdeztem tőle fennhangon. – A bányát kitisztítottuk. A szellem is eltűnt és visszafelé sem találtunk semmit, ami veszélyes volna!
Nem hagyom, hogy ez a bolond elrontsa a dicsőségemet! Igen is én leszek az a hős, aki megmentette ennek a kisvárosnak a hírnevét és elnyeri majd Duncan gróf bizalmát. A legjobb az lett volna, ha mindenki megy a maga dolgára és én egyedül járulhatnék a vár ura elé, ezzel is több bizalmat nyerve tőle.

És jól sejtettem, a falusiak inkább elbújtak, mint, hogy szembe nézzenek valami szörnyűséggel, mely a bányából jöhetett volna ki. Ez viszont felvet egy másik kérdést, hiszen nem kevesen futamodtak meg odabentről......
- Előttünk senki nem jött ki a bányából? Nem láttak egy ......egy olyat, mint én, vagy katonaféléket? - néztem a félénken ránk meredőkre, akiket gondolom az sem bátorított, amivel Johannes püspök riogatta őket. Azonban felfogtam mi a célja, ám azért nem akartam elszalasztani az alkalmat, hogy borsot törjek az orra alá és miért vettem volna el a hallgatag lány dicsőségét.....
- Igaz! A bánya és így a fali is megszabadult, az ott garázdálkodó szörnyet legyőztük, már nem jelent veszélyt, de azért a bányászattal óvatos lennék, mert ki tudja, hogy egy új tárna nem szabadít-e fel egy újabb sötét teremtményt. Ezt azt hiszem a grófnak is tudnia kell. - meredtem az atyára türelmetlenül kérdően, mert az előbb sem reagált a kérdésemre, hogy megyünk-e a mondva csinált nemeshez.

Nem igazán törődik az előkerülő emberekkel, sőt mikor meglátja hogy elkezdenek előszivágogni, annál jobban megszaporázza a lépteit, hogy nehogy véletlenül feltartsák. Egy pillanattal sem akar tovàbb a faluban maradni, mert az könnyen ahhoz vezetne, hogy az egész éjszakát kényszerül ott tölteni. Márpedig nem akar Ericcel él a vele lévő egyháziakkal együtt maradni
Hogy biztosra menjen, inkább kis kerülőutat választ, és a falucska mellékútjain iparkodik kifelé a faluból. Sajnálatára még annak a szokásának sem hódol siettében, hogy a naplementében gyönyörködjön.