[Küldetés - 821. Nyár]"Ne legyenek más isteneid..."

A feszültség még mindig ott rezeg benne, ám egyre inkább úgy tűnik, hogy sikerül bejutniuk a bányába, hála az égnek... és az itt levő személyeknek, hogy nem akadékoskodtak többet a kelleténél. Leo mondjuk annyira nem örül a dolognak - a mondat, melyet alkalmaz, hogy ezt kifejezezze, kísértetiesen ismerős a sötételf számára -, azonban most nem igazán az a lényeg, hogy ő minek örül. Ugyanis Damien annak nem örülne nagyon, ha kihallgatásra vinnék őket.
Nem mintha a zárt, sötét helyek, melyekből véletlenül sem volt kicsit túl sok a közelmúltban, annyira a szíve csücske volnának, de ha egyszer van egy cél, akkor oda kellene eljutni. Nem letartóztattatni magukat közben.
A nefilimlány naiv kedvessége egy kis vigaszt csempész a siralmas helyzetbe. Visszamosolyog rá, kissé kényszeredetten, ám ennek sokkal inkább a körülmények az oka, semmint a leányzó személye.
- Üdv, kisasszony. Örülök, hogy látok ismerős arcokat is...
Már úgy tűnik, minden szépen alakul, amikor a csapatban feltűnnek olyan ismerős arcok is, amelyekkel kapcsolatban már több a komplikáció.... A rövid hajú lány a szellemjárta városból - nem probléma. Sokkalta nagyobb probléma viszont a sötét bőrű, furcsa, világos mintákkal teletűzdelt testű, sötételfnek kinéző, de nem az, nagyon nem az - démon.
Mi a jó eget keres ez itt?!
- Azt a démont mégis miért hozták le ide szabadlábon? - kérdi, érezhetően lesújtó tekintetet lövellve az említett lényen. Mina mindig megsérül, amikor ez az átokfajzat jelen van? Még ha nem is ő okozza.
A lány azonban lassan ébredezik. Hála az égnek, az után sem kell már a szárnyas ficsúr karjaiban lennie.
Nem tudja pontosan, miért nevezi gondolatban szárnyas ficsúrnak. Talán csak a tény miatt, hogy fogott egy ájult nőt és azonnal kisajátította.

Mina lassan kezdi egyre erősebben érezni, hogy fáj a feje. Ez egyrészt azt jelenti, hogy él és létezik, másrészt azt, hogy valami nagyon nincs rendjén. A világ ritmikusan mozog alatta-körülötte-felette... vagy ő mozog a világhoz képest? Meleget érez, majd lassan rájön, hogy karok között van. Cipelik, mint a gyerekeket szokták. Furcsa, idegen illat veszi körül. Kedve támadna pihengetni még és nem kinyitni a szemét. Egy ideig nem is teszi, mert fél, hogy ha még látna is, a mozgó, gyorsan elsuhanó világ még jobban megfájdítaná a fejét.
Egy pontra koncentrálódik a fájdalom, ám onnan eléggé szétterjed. Ismerős. Túlzottan ismerős. Az a fekete, magát hercegnek ismerő démon is okozott neki ehhez hasonlót.
Egy pillanatra azt hiszi, még mindig ott van, a fojtogató karok között, így hirtelen szív be egy adag levegőt és gyorsan nyitja ki a szemét, rémülten, kissé megrándulva.
Meglepetésére szárnyakat lát. Hát, ezek biztosan nem a démonéi, neki szárnyai nem voltak. Sokkal inkább tartozhatnak angyalféléhez. De hova a csudába viszi őt egy nefilimférfi, a karjaiban, és miért?
- El...nézést, hol vagyunk pontosan? Illetve hova megyünk? - néz körbe kábán, ismerős arcokat keresve. Damien fellélegzik, hogy a lány végre jól van, bár láthatóan nincs teljesen képben azzal, hogy mi történt.
- Mina! Jól vagy? Valaki tudna adni egy kis vizet?
Vizet? Neki? Az vajon elmúlsztja a fejfájását?
Hideg van... hol lehetnek? Felismer néhány arcot, de nem igazán érti, hogyan kerülhettek mind egy helyre. Majd egyre sötétebb lesz és nyirkosabb. Ruhái azonban védelmezik, benn tartják a hőt.
Ha kap ilyesmit, természetesen elfogyasztja, azonban kezd kissé kényelmetlenné válni, hogy egy ismeretlen cipeli. Így amint elég erőt összeszed ahhoz, hogy újabb szavakat formáljon és bízik is magában, hogy képes lábon állni és hasonlók, fölfelé néz a férfira ismét, aki hozta.
- Köszönöm, most már azt hiszem, menni fog... menni. Kit tisztelhetek önben?
Aztán ahogy körbetekint, rögtön megakad a szeme valamin. Az írás, amelyet annyi éven át tanulmányozott!
- Várjunk, miért vannak itt héber feliratok? Hol vagyunk?
- Egy bányában. Ennél többet nem tudhatni biztosra.
Nefilimek... héber írás... sötét, nyirkos hely, feltehetően valahol a föld alatt. Bánya. Hát...
- Oh ne... megint? - Ennyi fakad csak ki a gondolatmenetéből, mely valahogy így folytatódik fejben: ...azok a nyavalyás bukott angyalok, hát mennyi van már belőlük és miért kell állandóan összefutnom velük, ráadásul most úgy indulok neki az egésznek, hogy valaki alaposan fejbevágott?!
Azonban a kíváncsiság nagy erő, ezért meg is próbál feltápászkodni, melyben Damien biztosan segít neki, hogyha a nefilim férfi esetleg szintén ilyesmit óhajt, akkor nem tiltakozik, részint gyengeségéből kifolyólag, részint mert nincs oka tiltakozni, majd az obeliszkhez vonul és ráveti szemét az írásra. Előtte azonban még köszön Naelának.
- Nahát... sokan összegyűltünk itt. Bocsánat, kissé még nem vagyok magamnál, de azt hiszem, el tudom olvasni.
Meg kell ugyan kicsit erőltetnie agytekervényeit, hogy értelmezni tudja az elég ritkán olvasott szöveget, ám azért csak sikerül. Naela pedig rögtön figyelmeztetően néz rá. Ismeri ezt a tekintetet. Ám miért? Ha úgyis figyelmeztetik a többieket, miért ne lehetne nekik elárulni mindent, amit megfejtettek?
Utána ő is a falak felé fordul, majd halkan megkérdi a nefilimlányt:
- Van valami terved?

Természetesen az önelégült azonnal azt hitte, hogy elfogadtam az irányítását. Hát persze. Együtt sétálunk oda a bánya bejárata előtt összegyűlt csoporthoz. Az idegesítő démon is nyeregben érzi most magát, hogy lekerült a lóról, és el is engedték. Milyen meglepő, hogy pont az apró kultista, Suzy volt az. Talán mégis jobban tudja zavarni a dolgokat, mint azt hittem volna. Természetesen a démon sem állja meg, hogy ne járassa feleslegesen a száját. Őt sem méltatom sok szóra, mindössze legyintek a kérdéseire. Így talán azt hiszi majd, hogy feladtam bárminemű próbálkozást, hogy elbírjak vele – hasznos, ha úgy érzi győzött, és nem kell tovább bizonyítania magát senki előtt.
Az viszont már kezdte feszegetni a határokat, hogy a fegyvere is kell neki. Közbeléphetnék, és a biztonságra hivatkozva elhajíthatnám azt a lándzsát a falu másik végébe...mégsem teszem. Nem akarok felesleges feltűnést, ami megakadályozhatná, hogy elvegyüljek a tömegben. Sőt, a tény, hogy Jozef fogta el, nem ad túlságosan nagy aggodalomra okot, ha mégis ellenünk szegülne.
Syele mit sem változott a legutóbbi afférunk óta, ám mintha kicsit visszafogottabb lenne – fejlődik. Sajnos ezúttal nem léphetek oda hozzá, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.
- Mellém, fiúk. - szólítom fel a lovagokat és papokat, amint elindulunk lefelé a bányába. Egyrészt így haladhatunk hátul, másrészt ha baj történik, könnyebben tudjuk védeni egymást. Nagy a kísértés, hogy egyszerűen nekikezdjünk lemészárolni az irritálóbb lényeket az összeverbuvált csapatunkból, de nem tudom, hogy mi vár ránk idelenn – minden pajzsra szükség van. Elvettem az öregtől én is egy fáklyát, ahogyan egyre beljebb haladtunk, és útközben a bánya falait kezdtem el vizsgálni. Semmi különleges egyelőre.
Kifejezett megkönnyebbülést jelent az, hogy nincs szükség külön trükközésre, hogy a pajzsok elől vonuljanak – a nefilim nő átvette a vezetést az öregember mellett, aki vezet minket lefelé. Úgy tűnik ő érzi leginkább főkolomposnak itt magát.
Egy idő után érdekesebbé vált, az eddigi sivár barlang. A különböző kőzeteket ugyanis felváltotta a márványnak tűnő fal. Ez az, amit angyalromként szoktak emlegetni?
Végül egy elágazáshoz érkeztünk. Kisebb terem, középen egy oszloppal, rajta ismeretlen (bár minden bizonnyal héber) feliratokkal, és több elágazással is. Mit jelentenek a feliratok? A nefilimeknek érteniük kell, de úgy tűnik az időközben felébredt Wilhelmina is képes lefordítani. Odalépek mellé, ahogyan olvasgat, majd amint feltűnik, hogy befejezte, megszólítom.
- Sajnálom az előzőt, nem éppen így terveztem. - vakarom meg a nyakamat zavaromban, miközben az arcát kémlelem. - Viszont legalább sikerült felkeltenem. Mit ír? - mutatok a vésetekre, majd pillantok rá kérdően. Amennyiben nem válaszol, vagy látom rajta, hogy nem tudja eldönteni mit mondjon, hozzáteszem – Az egész csapat veszélybe kerül azzal, ha visszatartjuk az információt. Ne kockáztasson.

És még beszólni is képes az átokfajzatja. Nagyon biztonságban érzi magát.
- Attól, hogy ily szavakat ismételsz, nem növeled jobban az esélyét, hogy épen maradsz. - jegyzi meg Damien szinte vicsorogva a démon felé. Szent elhatározása, hogy a tömeg ellenére itt és most kezdeményez harcot vele, ám mire ezt megtenné, amazok ketten eltűnnek a kultistalánnyal.
Ó, egek. Suzi, nem tudod, kit vettél az oltalmadba. Remélem, most is tudsz olyan jól vigyázni magadra, mint a szellemek ellen... - sóhajt magában.
Ha egyszer újra a szemeim elé kerülsz, démon, megkapod a magadét.
Komolyan nem hiszi el, hogy gyűlt össze ez a társaság. Még Leo is itt van és ráadásul ismét Mina után szimatol. Ez a nap lehet még ennél rosszabb?

Mina néha kiesik a létezésre való koncentrációból és nem is érti, miért van ott, ahol. Majd a következő pillanatban újra felfogja a környezetéből érkező hangokat. Hogy miért vannak itt, az jobb kérdés. És azt is, hogy egy héber szöveget olvasott. És Naela. Na meg fejfájás. Túlságosan ismerős fejfájás. Ennél kifinomultabb módszerekkel is bántalmazhatnák, igazán. Mintha a világot egyáltalán nem érdekli, ki lett ő vagy mi.
És ekkor mellé lép. Oda sem kell néznie, valahogyan érzi, hogy ő az.
Északi kémek. Hirtelen ugrik be a szókapcsolat, és elsőre megrémül, mert azt hiszi, ezt a marhaságot akarja számonkérni rajta. De nem.
- Üdv... iizé, ne haragudjon, kicsikét furcsán van még a fejem. - kér elnézést bármiféle furcsaságért, amit esetleg mondana. Teljesen szürreális az egész. Hogy kerülhetnek mindig pont egy helyre?
- Felébreszteni? Oh... nem volt teljesen tiszta. Lehet, hogy még visszaájultam utána egy kicsit. Nem sokra emlékszem az elmúlt... Mióta vagyunk a bányában?
Fecsegek. Megint.
Mit ír? Elmondhatja vajon neki? Naela tekintete valamiért azt sugallta, tartsták titokban. Bár, hogy miért, az nem világos. Valóban a csapat túléléséről van szó. Kardinális kérdés ez. Leo utolsó mondatával viszont teljesen egyetért.
- Valamiféle fegyverre lesz szükségünk, amelyet Isten ad kezébe a kiválasztottnak... Nem tudom pontosan, mit jelent, de ezt írják. Egy szörny van itt. Valaha egy király volt, aki istenként imádtatta magát a néppel, és szörnyeteg lett belőle.
- Nem akarok alkalmatlankodni, de ha szörny van itt, talán szólhatnánk a többieknek is, hogy ne kószáljanak el - jegyzi meg a sötét tünde közelebb lépve, mire Minas körbenéz és ijedten konstatálja, hogy csaknem mindenki szétszéledt.
- Miért... csak úgy elindultak?! Hé, várjatok, veszélyes csak úgy összevissza mászkálni! Arra mentek? - mutat a kék derengés irányába.[/color]
- Arra. Suzi, és... az a démon, aki... szóval az. - bök a fejével Mina keze felé, aki erre még jobban elsápad. Nem elég, hogy északinak nézték, fejbeverték, egy sötét bányában vannak, még ő is itt van? Magasságos Dornburg-kastély. Lepillant sebes tenyerére, melyen a V alakú heg néz rá vissza csúfondárosan, majd enyhén remegbe combjára szorítja és hirtelen elhatározással fölvetve fejét, a kéken derengő lépcső irányába indul meg.
- Figyelmeztetni kell őket. Jönnek? Avagy jöttök... miért nincsen erre rendes kifejezés a nyelvünkben? - motyogja immár elgondolkozva.
Ahogy Mina előremegy, Damien kissé lemarad, hogy Leo-hoz szólhasson.
- Köszönöm, hogy segített, bármiért tette is. Tud valamit még esetleg, ami segíthet életben maradnunk?
Elvégre most már kollektíve kellene ezen ügyködni...

Körbe pillantok, miközben a vámpír válaszát várom, és megüti a szememet, hogy csak öten maradtunk fontosabb emberek…vagyis leginkább lényeg. Itt van még a néhány lovag és pap, de ők leginkább csak csöndes szolgákként teljesítettek eddig is – persze ez így volt rendjén, nagyon sokan követhették volna a példájukat. A démont nem bánom – remélem mire megtalálom már halott lesz. A novíciust és Syelét láttam hová tűntek, a kis kultistát pedig nem. Talán aggodalomra kellene, hogy okot adjon az eltűnése: megszokott passzívságához képest most kifejezetten aktív, egy olyan helyen, ahol angyalromoktól és héber írástól bűzlik minden. Talán egy mélységi? Valami közük biztos lehet hozzá.
A nő válasza meglepően aranyos. Hasonlít egy kisgyerekhez, mint aki mély álomból ébredt. Nem csoda, valami hasonló történhetett.
- Nem túl régóta. Maradandó fájdalom vagy komolyabb sérülés? – nyugtázom első kérdését és érdeklődök is azonnal kedvesen, a szövetsége jól jöhet. Kicsit habozik mielőtt válaszolna a kérdésemre, ám az utolsó mondat megtette a hatását – Köszönöm. – mondom egyszerre neki és a nefilim nőnek is, aki kiegészítette a mondandóját. Nem tett túlságosan jó első benyomást, sem a társa, sem amiatt, hogy visszaakarta tartani az információt. Próbák. Úgy tűnik azt a bizonyos alázat próbáját már el is bukta. – Ahogyan azt jónak látja. – bólintok rá mosolyogva
Természetesen nem fogok ellenkezni, ha ő mindenképp megakarja öletni magát, vagy legalább erősen megnövelni az esélyét. Időközben a vámpír is kapcsol, hogy a fele bagázs eltűnt. A novícius megérkezik, de nem fordítok rá túl nagy figyelmet, mindössze intek neki és a lovagoknak, papoknak, hogy kövessenek – a vámpír ugyanis megindult. A történetet egyébként, amit a nefilim és Wilhelmina előadott nem fogadom túl nagy kétkedéssel – amennyit mindent már láttam, ez is igaz lehet. Látom hogy a kutya megakar szólítani, egy lépésnyit hátra maradok hát, hogy pont elég ideje legyen. Határozottan meglep a mondandója. Ennyire buta, vagy rájött, hogy kénytelen együttműködni velem is, ha nem akar meghalni? Heh, talán meg is ijedt. Mindenesetre komoly képpel bólintok a köszönömjére, és kezemet nyújtom felé – elvileg valamivel meg kell szentelni a dolgot. Nem akaródzik hozzáérni, de most muszáj lesz, ha elfogadja a feléje nyújtott jobbot.
- Sajnos nem. Mindössze azt, hogy érdemes lesz figyelnünk egymásra. Mit tud a démonról? – kérdezek rá, hiszen az eddigi reakció alapján úgy tűnt, van már történetük, az információ pedig sosem árt meg.

- Köszön...jük. És üdv. Elnézést. Kicsit, öhm... hektikusak a történések mostanság - húzza meg a "hektikus" szót Damien, majd zavartan néz a távozó angyal után.

Mina furcsa tekintettel néz a férfira.
- Fogalmam sincs. Majd az idő megmondja, gondolom. - Aztán úgy érezvén, hogy túl durva volt, hozzáteszi: - Kaptam már hasonlót. Túl fogom élni. - húzza el a száját némi öniróniával.
Damien pedig kimondja először is az első pár szót, amely eszébe jut válaszként.
- Azt, hogy egy beképzelt rohadék. - Ez valamiért nagyon jólesett. - Egyébként ne engem kérdezzen.
- Mi-milyen démonról?
- Itt van. A fehér mintás, sötét tündének kinéző.
Mina feje kezd kissé kitisztulni, és a kellemetlen emlék csak még inkább vág az érzéshez, amely az ütéstől maradt a koponyáján.
Kezdi úgy érezni, hogy nagyon nem kellene itt lennie. Behunyja a szemét pár pillanatra.
- A francba.
Nem gondolta volna, hogy ilyen tömören fejezi ki magát, és a szemöldökfelvonásából ítélve Damien sem. Mégis így lett.
Felemeli hát a kezét és mutatja Leo felé a tenyerébe vájt V betűt.
- Ezt kaptam tőle ajándékba. - mondja halkan. Majd nagyot sóhajt. Leo vajon miért is van itt egészen pontosan? Mihez fog kezdeni ez az egész csapat?
Ekkor lépnek be a terembe és hallja meg... Jozef kérdését.
Ő is itt?
- Én el tudom olvasni! Egyébként üdv. Régen találkoztunk. Na, nézzük, mit írtak ide, hátha ez valami nyomot ad arról a fegyverről, amit meg kell szereznünk.
Belemerül az olvasásba, így legalább hasznosnak érezheti magát és nem kell a jövőn gondolkodnia.

Damien nem cicomázza túl a démon leírását, vagy azt, hogy bármiféle hasznos információt szolgáltasson – mire számítottam volna? A vámpír hozzászólása azonban sokkal érdekesebb volt. Tömör volt és olyan szót használt, amit eddig még sohasem. Meghatározó élmény lehetett a találkozásunk, amikor pedig felemelte a kezét, arra is rájöttem, miért. Soha nem voltam a hősszerelmes típus – eszközként azonban nagyon hasznos volt. Megfogtam Wilhelmina kezét, és végigsimítottam a sebhelyet.
- Hmm… - gondolkodom el egy pillanatra, mosolyra húzva ajkaimat – A kérdés csak az, hogy ráférne e az a sok kezdőbetű… -pillantok el az előttünk lévő terem irányába, ahová a démon és a kis kultista elindultak.
Ezután szótlanul megyek tovább a lépcsőkön. Díszes, már-már túlcicomázott az egész, a világító kristályok pedig kissé kellemetlen hangulatot kölcsönöznek az egésznek. Még pont időben lépek be a kör alakú terembe, hogy elkapjam a nefilim fordítását – valamint a démonnal való szóváltását is. Felettébb szórakoztatóak, remélem egymásnak ugornak előbb utóbb, és mindketten halálosan megsebesülnek. Tehát dicsőíteni kellene az Urat. Természetesen tudnék énekelni, de nem hinném, hogy egyszerűen ennyiről lenne szó. Körbenézek a szobrokon, több kezében is hangszert látok. Minden bizonnyal van valami közük a „feladathoz”.
A nefilim nő azt mondta, hogy ő majd elvégzi a próbát. Nem néztem rá, de vártam hát, hogy ő cselekedjen valamit – kíváncsi voltam csakugyan hasznos tud e lenni, vagy csak a szája nagy, mint a férfinak.