Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Az éjszaka igen rosszul találta, de ez már más napra más mese, ami annak helyén, s annak módja szerint kerül majd elmesélésre (egy élményben). Ébredését végül egy fiatal, csimaszképű szolga okozta, aki még este ott szenderedett egy keménynek tűnő rögtönzött fekhelyen. Nem szívesen aludt idegenekkel egy légtérben, de legalább a vékony paraván elrejtette egy kissé, s annak segítségével végül képes volt nyugodtan aludni, ha ugyan nem is jól. Kellemes meglepetés volt számára, hogy ingben, s nadrágban tette ezt (ha igaz, nem is díszesben), mert így nem kellett szégyenlősnek lennie. Emellett persze nem festett túl jól, de pőre bőrnél mindenképpen jobb volt. Végül egy szolgálólány érkezett, s segített neki öltözködni, megfésülködni, s ismét valami pacsulival kente ki haját, ami attól zsírosabbnak hatott, de legalább illatosnak is. Talán valami  virágszirmokkal kevert olaj lehetett, bármi is volt, nem kedvelte... A tegnapihoz hasonlatos öltözéket öltött magára, többek között most palástját is, mert a nap nem ígérkezett melegnek. Mindezt egyébként kissé fáradtan tette, mert a tegnapi este után kissé nehéznek találta az ily korán való ébredést, nem is értette, hogy miért ne aludhatott volna még pár órát, ha már ilyen legényes volt az est. Elég volt a szolgálóknak kelni, igazán adhattak volna még vagy három óra pihenést nékik. Ám úgy tűnt, hogy ez a kelés igen nagy szokás volt errefelé, mert úgy két fertályóra múlva kopogás hangzott az ajtón. Azóta elhagyta a paravánt, s már Oswald társaságában volt, Látszólag eddigre már Wilfred is távozott (de vajon mikor?), ami csöppet sem töltötte el boldogsággal sem Oswaldot, sem magát. A férfire pillantott, majd vele egyetemben felült az asztaltól, s kitárta az ajtót, ahol valami piperkőc szárnyas teremtés várta. Fáradt, másnapos képére egy pillanatra ráfagyott az értetetlenség, aminek helyére sebesen szelíd mosolyt erőltetett. Ez igen sok erőfeszítést igényelt egyébként, mert ennyi bor, s ilyen kevés alvás után leginkább csak hányni lett volna kedve a sok arany látványától, nem illett az Úr szolgájára ennyi dísz.
- Áldást, s békességet! –válaszolt csöppet fejet hajtva a félangyal előtt, majd hallgatta annak szavait, továbbra is nyugodtan tekintve reá. – Természetesen nem, a kakas, s szerény szolgáink már megtették ön helyett ezt a szívességet. Igen korán kélnek ám a népek itt a határon! – kissé nevetett erőtlenül, majd ismét mosolyt erőltetett képére. – Örvendek a találkozásnak, Zeliel. Én magam Hilde von Nebelturm vagyok, ő pedig társam, Oswald von Bertold. Roppant megtiszteltetés önnel találkozni, s igen kedves öntől, hogy bemutatkozott. – kicsit habozott, majd folytatta. – Ámbátor mi csak szerény követként vagyunk jelen az eseményen, Urunk fő szolgáit Hellenburg szép falai között leli. Ha kedve tartja, a mulatság után ellátogathat velünk oda, ha még nem látta volna, persze. Bármikor bebocsájtást lelhet, ha társaságunkban érkezik...
Ismét végigtekintett a mértéktelen aranyon, s díszen, s próbálta nem hagyni a gyomorsavat felkúszni a torkán. Lényegében már nem is az arany zavarta, simán csak hánynia kellett a tegnapi zsírós étkek után. A félangyalok nem mindig volt egyszerű délen, nézeteik gondolataik kissé elütöttek attól, amit feltétlenül a Protestánsok vallottak, ám ha más nem, vendégként szívesen látta volna, s talán ennyivel tartozott is a teremtésnek, ha már az így bemutatkozott.

Reggel mocorgásra ébredek. A mellettem fekvő Rolandéra. Nem sokkal később egy női köszönést is hallok, amire már élénkebben kapom fel a fejemet én is, kissé ijedten. Ám ahogy a férfi visszaköszön neki, és utána ő is biztosít róla, hogy nem zavarjuk, kicsit megnyugszok. De mégis mi óta lehet itt? Már este is itt lehetett? Ijesztő. Mármint nem a nő, nem néz ki ijesztően, bár azt meg kell hagyni, hogy a megjelenése elég messze van a szokványostól, és ez láthatóan nem is zavarja, amit nem értek, hiszen az alakja meg lenne hozzá, miért ne akarna csinos lenni? Viszont az, hogy akár magunkra is hagyhatott volna, vagy be is szállhatott volna, de csak csöndben figyelt minket, ijesztő. Néhány pillanatnyi feszült csönd után Roland be is mutat neki, amiről eszembe jut, hogy a nagy meglepettségemben, amit ez a nő összességében kelt, és hogy ne is zavartassuk magunkat, nem köszöntem neki, úgyhogy egy kissé őszintétlen mosollyal bemutatom magamat.
-Örülök a találkozásnak, Nessaris Maera vagyok.
Közben belegondolok, hogy ha most belekötött, hogy ez nem szoba, hanem csillagvizsgáló, akkor minden bizonnyal tegnap este is kijavította volna, úgyhogy akkor nem lehetett itt.
-Bocsánat, tényleg nem akartunk zavarni.... Vagy esetleg... szeretnél csatlakozni hozzánk? invitálom az ágyunkba egy bólintással a pasim megkérdezése nélkül. Kíváncsi vagyok arra is, hogy ő mit szólna egy ilyen felálláshoz, és nem is igazán szeretek osztozni a pasikon, ha édes hármas, akkor a másik két illető férfi legyen, de valamiért most még jobban érdekel ez a nő, Melissa. Olyannak tűnik, aki éjt nappallá téve keményen a dolgozik a... valami tudományos, bonyolult dolgon, és ráférne egy kis pihenés. Bár ha ennyire nem zavarja, hogy mit csinálunk mellette, akkor még az is könnyen lehet, hogy egy tudásdémon, az emberek közül a kevésbé vallásosak sem szokták ennyire lazán venni a dolgokat, és így belegondolva a neve is kissé fura volt, a fülei és fogai pedig nem tűnnek kimondottan hosszúnak. Ugyan hogy szerezhette azt a csúnya égést?
Elhatároztam hát, hogy megismerkedek vele, legfeljebb ha nem akar ő is bemászni... a... tulajdon képen saját ágyába, akkor elküldöm Rolandot a reggeli misére, hogy kettesben maradjunk egy kicsit, miután majd megyek dolgozni, takarítani, és a tornára való előkészületekben segíteni, ahol talán ismét lehet pár közös pillanatunk Rolanddal. Már izgatottan várom, hogy mi lesz a párbaj vége.

Matheus tudott volna még aludni, de a hajcsár főcseléd mindenkit felvert. Komolyan megfontolta, hogy felgyújtja, de rájött, hogy sajnos ezt csak a vár bevétele után teheti meg… Vagy közben. Ébredése közben meggondolta azt is, hogy hogyan keveredett az alvóhelyére az éjszakában. Hatalmasat nyújtózkodott, majd érezte, hogy beütött a lumbágó, ezért előre dőlve sóhajtott egy még nagyobbat.
Majd felbukkant az az állandóan boldogtalan mágusember. Matheus kicsit felderült a pénzeszsák látványától, majd el is szomorodott rögtön utána. Ezek a fellépőknek rossz életük lehet. Bezzeg a Sacra Institutio mennyivel többet fizetett ennél, sokkal többet… Bár lehet, hogy a fellépőket igazából jól fizetik meg máshol, csak a déliek ekkora paraszt sóherek. Bár az is lehet, hogy Hellenburgban válság van, nagyon eretnek Esroniel halála nem tehetett jót a már így is nagyon instabil protestáns gazdaságnak.
Matheus szemeivel villámokat szórt a mágusra, de sajnos agyonfirkált arca miatt nem volt ez olyan effektív, mint általában.
Mikor végre meglépett, ő a többiek felé fordult.
- Félangyalok vannak a várban. – Vakarta meg a feje búbját. – Ki gondolta volna, tegnap egyet sem láttam.
A harang hangja őt is feldúlta. Már szinte el is felejtette, hogy a déliek nap mint nap szentségtelenítik meg az Úr nevét. Jozefhez fordult.
- Menjünk. De szigorúan veroniai imák lesznek! – Hőzöngött.

Mina, Hans: Szerencsére senki sem vetette meg Minát azért, mert távol maradt a templomtól, ami talán elsőre furcsának tűnhet Hans szemében. De itt délen az embereket nem küldték máglyára csak azért, mert nem voltak hajlandók minden vasárnap megjelenni a templomban. Talán ezért is volt olyan sok sötét tünde az éjjeli őrségben. A templomban a lovagok, vadáűszok kértek áldást, hogy sikeres legyen a napjuk, győzedelmeskedjenek a tornán, legyűrjék ellenfeleiket, vagy éppen azok legyenek sikeresek, akiket ők támogatnak.
A templom megjárását követően indult el a kis páros. A lovarda közelében leltek rá a cirkuszi hármasra, akiket Hans keresett, majd egy fél óra bolyongást követően. Nem tűntek túl elfoglaltnak, nem volt velük senki más, egyetlen embert leszámítva. Az illető egy lovag volt, akit tegnap a vacsoránál is látni lehetett, a fekete hajú, mély tekintetű, búsképű lovag, aki bár mindig mosolygott, szemében ott ült a szomorúság és a bú, szűnni nem akaró módon sugározva. Most éppen díszes páncélt viselt, rajta címerével, s egy remekbe szabott fém sisakkal, melynek tetejére kakastollat tűztek.
Ám ekkor hirtelen valaki ismerős közelítette meg a párost. A vén nemesúr volt, aki tegnap Minának javasolta, álljon ő ki Wilfred ellen, s tanítsa móres re arcátlanságáért. Most ott állt és meglehetősen bő kaftánban, s a tőle szokott, ravasz mosollyal simította végig borostáját, mely csak épp nem takarta el az a két-három sebhelyet, mely az állkapcsát ékesítette.
- Lám-lám. Kegyen a napfényben még gyönyörűbb, mint a gyertyafényes estéken, Fraulein. Csak nem gondolta meg magát? Szívesen látnám, ahogy elporolja azt a neveletlen kölköt. Aztán nem barbár teremtés magácska, biztos vagyok benne, nem ölte volna meg, mert eljárt a szája neki. – nevette el magát, látszólag jó társaságot találva Minában.


Nessa: Az idegen lány a kérésre gúnyosan billentette oldalra a fejét, aztán ravasz mosollyal így felelt:
- Közel sem vagy elég érdekes ahhoz...már ne vedd sértésnek. Írj egy könyvet, és talán meggondolom.
Herr Sandell nem sokkal utána távozott, majd elindult lefelé és ki az udvarra. Nessa és titokzatos vendéglátójuk kettesben maradtak. A lány úgy tűnik viccnek könyvelte el a korábbi felkérést, nem is nagyon foglalkozott vele a kelleténél többet, ahogy oldalra vonult, majd elkezdett a jegyzetei között turkálni.
- Apropó, a kancsóban találsz vizet és egyél is nyugodtan. – bökött az éjjeliszekrény felé, melyen egy kancsó és egy tál foglalt helyet - Te vagy Roland új "múzsája"? Remélem kaptál már szerenádot. - mondta humorosan viccelődve.
A tálon kenyeret lehetett látni, mellette szalonnával, hagymával, és ínyencségnek egy friss alma. Nem a leggazdagabb reggeli, de úgy tűnt, Melissának nem volt igénye ennél csicsásabb étekre.


Hilde, Ozy, Wilfred: A nefilim bájos mosollyal biccentette oldalra a fejét, arcán nyugodt, békés tekintettel hallgatta, hogy köszöntek neki.
- Áldás békesség! – ismételte el Hilde szavait – Ha szabad megjegyeznem, nagyon találó köszöntés. – hízelgett, már szinte csak a formaságok kedvéért.
A bíra érdeklődően pillantott be a szobába, kissé talál csalódottan kérdezve rá.
- S merre van a harmadik társuk? Azt gondoltam, őt is itt találom.
Talán tudta, talán csak sejtette, de gyorsan rájött, miután kimondta, hogy wilfred nincs ott. Terelte is a témát, lévén nem akarta sokáig feltartani a hellenburgi küldöttséget.
- Csak szerettem volna sok szerencsét kívánni a ami naphoz. Még én sem látom, ki fogja ma győztesként felemelkedni, így érdeklődve fogom nyomon követni a viadalokat.
Eztán vett egy nagy levegőt, makd így folytatta:
- Ami azt illeti, lehet hamarabb viszont látjuk egymást, mint gondolják. Egy tanítványom felettébb lenyűgözőnek tartja az önök egyházát. Szeretne róla minél többet megtudni. Leköteleznének, ha szárnyaik alá fogadnák Hellenburg alatt. Cserébe mi is megismertetnénk... – tartott egy kis szünetet, ahogy a megfelelő szót kereste - ...lelkészeiket a mi világunkról. Kérem, vegyék fontolóra. Ha gondolják, akár most is bemutathatom az illetőt.
A nefilim bíra mögött álló nefilimek próbáltak kifejezéstelen ábrázattal nézni előre, ám nem mindegyiküknek sikerült. többen az egyik társuk felé sandítottak, ahogy szóba került a tanítványok cseréje. Az illető, akit annyira bámultak nem sokban különbözött a többiektől, barna bőrű, kerek arcú nefilim leányzó volt, erőteljes bronzbarna hajjal és két, kissé talán rövidebb szárnnyal, melyeken a tollak vége enyhén sárgás volt. Ő viszont határozottan kereste a szemkontaktust a déli delegációval, olyannyira, hogy első pillantásra talán úgy tűnhet, inkább bámulta őket.

Jozef, Robin, Math: A varázslónak nem okozott ígéretet tenni, amikor Jozef lova miatt aggódott. Nem tett semmit, csak bólintott, majd lejegyzett valamit a kis könyvecskéjébe.
- Ez csak természetes. Majd értesítem a lovászfiúkat, hogy különös gonddal bánjanak velük.
A templomot megjárva aztán kezdetét vette lassan a lovagi torna. Az elsőnek összecsapó vitézek felsorakoztak a gyakorlótérből kialakított aréna mellett, a nézők elfoglalták a helyüket. A vár urát is ott lehetett látni feleségével, lányával, no meg persze udvarhölgyei és apródjai társaságában. Mindenki izgatott volt, hiszen régen rendeztek utoljára ezen a vidéken lovagi tornát, hála a folyamatos csatározásoknak az északiakkal. S volt még valaki, aki nagyon izgatott. Nem más bukkant fel a hármas mellett, mint a búsképű Edmund lovag. a férfi most teljes harci díszben, fényes páncélban feszített, kiegészítve egy sisakkal, melyet színes tollak ékesítette. A sisakot a hóna alatt tartva köszöntötte az állítólagos mulatozókat.
- Remélem jól aludtak. Ma alaposan ráfarag, aki akár csak egy pillanatra is félrenéz. – utalt az izgalmas eseményekre, melyek a mai nap fognak következni – Azért jöttem, hogy egy kis szerencsét szerezzek. – felelte mosolyogva, noha a tekintetében szokás szerit el nem akart tűnni a csalódás, s a szomorúság – S arra gondoltam, talán a bájos Schmetterling kisasszony odaadná-e a kendőjét, hogy páncélomra tűzhessen, s legyen, mi megóv engem a veszélytől. – rebegtette meg a szemöldökét, ahogy próbált Robinhoz közelebb hajolni.
Volt azonban más is, ami el tudta terelni a figyelmüket. Ahogy beszélgettek, megfelejtek az emberek közt a félangyalok. a magasztos tartású, szárnyas népek kis csoportban vonultak egyenesen von Rowan sátra felé, arcukon komor, kissé talán fáradt ábrázattal. Határozottság és céltudatosság sugárzott tekintetükből, sokkal kevésbé oldott, mint amit egy mulattságon megszokhattak volna.


Lance: Miután mindenki megkapta a feladatát, a csürhe oszlásnak indult. Több tagját lehetett látni az éjszakai őrségnek is köztük, akik vagy nem aludtak, vagy csak nagyon keveset, de jópáran voltak, akik táskás szemekkel álltak ismét őrt. Persze katonák közt nem ritka, hogy valakinek egész napokat kell alvás nélkül kibírnia egy ostrom, hosszú csata, vagy éppen csak egy elnyújtott visszavonulás alatt, így érthető volt. A legtöbb éjjeli őr, aki nappal is vállalt posztot nem tűnt amúgy sem zöldfülűek, inkább hasonlítottak, azokra, akik Lance-szel együtt mulatták az idők tegnap este. Ott voltak ám ők is. Benjaminnak elég éles szeme lehetett, mert hamar észre vette a tündét. Lelkesen integetett neki, noha oda nem ment hozzá, csak szeretett volna köszönni, ha már elhaladtak egymás mellett.
A gyakorlótér körül már olyan érzése volt az embernek, mintha egy méhkasba dugta volna a fejét. Mindenfelé nyüzsögtek az emberek, ki-ki a maga dolgát végezve, sátrakat állítottak, lovakat nyergeltek, a mezőt tisztították, vagy éppen kerítést javítottak, nehogy valaki a lovagok útjába kerüljön.
- Hé, te! – szólt valaki Lance háta mögül.
Nem más állt mögötte, mint a lány, aki tengap le akart a vár falán mászni. A lány most egy türkizkék szoknyát viselt, egy fehér kendővel a fejét. Egyik kezében egy ikendőt tartott, a másikat a törzse mellett lógatta le.
- Te vagy az tegnapról. A tünde, aki őrt állt a toronyban, nem igaz? – kérdezte Lance-t.
A hangja, arckifejezése alapján nem úgy tűnt, mintha a lány mérges volna Lance-re. Inkább csak csodálkozott, hogy ismét egymásba futottak. A lány most egymaga volt, noha nagyon úgy nézett ki, imént meglógott valaki elől, mert időről-időre oldalra pillantott, idegesen keresgélve a tömeg között. A tartása sem éppen egy finom úrihölgyre emlékeztetett. Inkább olyan volt, mint egy katona, akit báli ruhába dugtak.
- Csak nem te is részt fogsz venni? – kérdezte a lány. Noha Lance nem tűnt nemesnek, a közrendbéliek közt rendeztek kézitusát, s a kakasviadal hírét is szétkürtölték már az egész várban.


Határidő: 2020.03.22.

Wilfred nem aludt jól, rém álmok gyötörték. Felébredt még mielőtt a felettesei vissza tértek. A zene még mindig hangos volt, a talán még a számára bűzös étel is megcsapta az orrát. Reszketett dühében és félelmében, de sírni akart, de nem tette. Cselekedni kényszerült és szinte észre sem vette, hogy az ajtón kiosont. Mint egy álom olyan volt számára, vagy még inkább a szárnyaló képzelet. Egy-két bukdácsolás a lépcsőn, a termeken, néhány ismerős arc felbukkanása, amit elkerült. Elkapta a pillanatot, ahogyan Rowan nők társaságában halad és jó elbújt. Miután a levegő tiszta volt, a kijárat felé vette az útját...

Mattheus érdekes dolgot tudott meg, bár én láttam félangyalokat tegnap az ünnepségen, de nem sokat. Vajon miért akarnak a háttérben maradni? Vagy a báró akarja titokban tartani? Egyelőre nem éreztem, hogy ez bármiben is befolyásolná a terveinket, de nem árt résen lenni.

Másnap nagyon úgy nézett ki, hogy újabb mutatványra fogunk rákényszerülni, így szükség lesz majd Tintapaca közreműködésére is. Az ismét előkerülő mágus ígértet is tesz, hogy jó dolga lesz addig.
A déli szertartás hála az égnek nem tart sokáig és meglepődve tapasztaltam, hogy nem veszik túl szigorúan az azon való részvételt, így nem kell megerőltetnem magam, hogy túl ájtatos képet vágjak.
Ezek után a nyüzsgő, izgatott népség máris a lovagi torna színhelye felé veszi az útját, így nekünk sem kéne sokat késlekednünk, még egyébként is egyeztetnünk kéne, hogy milyen műsort adjunk.
Azonban ekkor megjelenik Robin titkos hódolója a búsképű lovag, Edmund, aki láthatóan felkészült a csatározásra és most reménykedően mosolyogva kért zálogot a lánytól. Elfordultam, hogy nehogy meglássa a vigyoromat, hiszen ha tudná, kitől várja ezt…….szerintem a nyelvét leharapná. Már előre sajnáltam……
De ezt a problémát most Robin-nak kell megoldania, így inkább arrébb léptem egy kicsit, jól megnézve magamnak a Báró után sétálgató nefilimeket. Hát nem voltak azok a felhőtlenül mosolygó alakok. És mit ad az Úr….kit láttam felénk sétálni ezek után……Johannes püspököt, méghozzá nem is egyedül, hanem a vámpírlány, Mina karját szorongatva.
Még időben fogtam vissza magam, hogy ne füttyentsek egyet. Van bőr az atya képén, azt meg kell hagyni. Kifestett arcomra vigyort varázsolva léptem feléjük, túljátszott, színpadias meghajlással.
- Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?
Ha a terveinket jött egyeztetni a püspök, nem értettem minek hozta magával Mina-t?
Nekem már megvolt a játékra szánt tervem körvonala és egyre szorított az idő, hogy ezt a többiekkel is megosszam, de ez jelenleg akadályokba ütközött.

A reggel nem indult éppen kellemesen, de hát nem is szoktam máshoz: A szolgák sürgése ébresztett, aztán a mágus igen csak sovány fizettséget hozott. A többiekre hagytam az intézkedés nagyrészét. Csak széles mosollyal megköszöntem az erszényt.
- Azt hiszem az lesz a nehéz feladatunk, hogy a katonákat eltereljük a kaputól. A mulatság alatt is nagyon védik a várat. - osztottam meg röviden amit én meg tudtam.
Ezután az istentiszteletre indultunk, és csodálkozva láttam a tömeget, benne egy-két átkossal is. Nagyon furcsa volt... és nem kicsit tűnt álságosnak a dolog. Hogy dicsérhetik az Istent azok, akiket átok sújt?
A hangulatomat kicsit oldja, hogy Edmund is megjelenik. Szegény flótás, még mindig olyan képet vág, mint aki citromba harapott... Kezdtem sajnálni, hogy beléhabarodott a szabadszellemű porondigazgatóba... De nem léphettem ki a szerepemből, így ennek megfelelően enyhén kacér mosollyal üdvözöltem.
- Ritka nyugodt éjszakánk volt, remélem önnek is. Szeretném látni a legjobb formájában a mai viadalon - bocsátkoztam társalgásba vele.
Ahogy közelebb lépett - óvatos helyezkedéssel gondoskodtam róla, mikor megjelent, hogy Matheus most ne akadályozhassa - szélesedő mosollyal, de kissé zavarban válaszoltam, közben egyáltalán nem illetlen, vagy erkölcstelen, de látványos és kellőképpen laza mozdulattal húztam elő egy kendőt az egyetlen helyről, ahol el lehetett helyezni: a dekoltázsomból. Igen, később biztosan ezt is meg fogom gyónni Lotte nővérnek... 
 - Nem tudok olyan szép kendőt adni, mint az úrhölgyek, de remélem meghozza a szerencséjét, drága lovagom -  adtam át neki mosolyogva a kendőt.
A szemem sarkából közben kiszúrom, hogy Jozef elindul valamerre, és azt is észre veszem, hogy Tertulius felé... A fene.
- Ha megbocsát, még van némi megbeszélnivalónk a társulattal a mai előadásról - mosolyogtam még szomorkásan Edmundra, és a sötételf fiú után indultam. Még éppen idejében, hogy amint megszólította a párost - A püspöknek kellemesebb álcája van, úgy fest, mint nekünk - leinthessem.
- Ne legyél udvariatlan, Moon. Az nemeshölgy, és úr az istentiszteletre jöttek, ne zavarjuk őket. Nekünk dolgunk van még az istállónál - korholtam szelíden, pusztán a látszat miatt. - Bocsássanak meg, ritka szerencse ilyen előkelő körökben bemutatni tudásunkat - mosolyogtam enyhítően a vámpírnőre, és a püspökre, magammal intve, és ha kellett el is húzva Jozefet. Az Excelleniás úr mostmár tudja hol talál, felesleges kockáztatnunk az álcánkat.

Elmosolyodott kissé a nefilim szavaira, ő maga is igen kedvelte ezt a köszöntést, úgy érezte, hogy nagyon jól összefoglalta azt, amit az ember kívánhatott, s azt, amit kívánni szeretett volna a másiknak bármely találkozásnál.
– Én magam is kedvelem, elvégre mi másra lehetne szüksége az embernek, mint áldásra és békességre? – a kérdés hallatán Oswaldra pillantott hátra, majd végül vissza a bírára. – A társunkat kissé megviselte a tegnapi nap, így távozóra fogta. Talán úgy vélte, hogy nem volt neki való ez a mulatság, s inkább elcsendesedni volt kedve.
Hazudott kissé, egyértelmű volt a templomos menekülésének oka, ám nem kívánta ezt így szóvá tenni, arról nem beszélve, hogy a nefilimek vélhetőleg tudták nagyon jól az igazságot. Ennyi ferdítés talán belefért... Bár, lényegében őszinte választ nem is nagyon tudott volna adni, ugyanis fogalma sem volt, hogy Wilfred mikor, s hova ment. Komoly fejfájást okozhatott még ez a tény, s ettől nagyon is tartott... De nem akart most foglalkozni a dologgal. A bíra kedvességére meghajtotta kissé fejét. 
– Igazán köszönjük ezt a kedves gesztust, von Bertoldnak minden szerencsére szüksége lesz majd, Herr Sandell veszedelmes harcosnak tűnik. Hálás vagyok az Úrnak, hogy sikerült úgy rendezni a dolgokat, hogy csak első sérülésig harcoljanak. – ismét Oswaldra nézett, gyengéden elmosolyodva, s figyelve kicsit tekintetét.
A nefilim felvetésére elgondolkozott csöppet. Ugyan nem mindig volt egyszerű a déliek és a félangyalok kapcsolata azok hite, s általános gondolkodása miatt, nem gondolta azt, hogy akadálya lett volna a dolognak. A zsinat minden vendégét keresztyéni szeretettel várta, s végül is egy tanulni kívánó nefilim hálás vendég volt, a kapcsolatok pedig fontosak voltak nagyon is. Bólintott társának, majd visszafordult a bírához.
–  Igazán örömünkre szolgálna az ajánlat, biztosan akadnak olyan lelkész, akinek kedve lenne megismerkedni ősi és bölcs népük szokásaival, szertartásaikkal.
Figyelte kissé a bírát, majd a mögötte álló több nefilimet is. Találkozott már hasonló lényekkel, de egyszerre ennyivel sosem, a maguk módján bájosak, s furcsák voltak, leginkább napos csibékre emlékeztették, akik egy olyan világba kerültek, ami teljesen más volt, mint sajátjuk. Végül szeme találkozott az egyikkel, akinek talán kissé rövidebbek voltak szárnyai, ám tekintete forrón lángoló érdeklődést tükrözött. Kedvesen elmosolyodott, s a szemében nézett a teremtésnek, ám egyelőre nem szólt semmit. Várta, hogy ő valljon színt.

Kínosan elmosolyodok, ugyanis olvasni sem tudok, nem hogy írni. Bár már gondolkoztam rajta, hogy meg kéne tanuljak, hasznos dolog, de hosszú, unalmas dolognak hangzik, és nem is tudom, hogy kéne belevágni.
Hagyom Rolandot elmenni, én még nyújtózok addig egy nagyot a takaró alatt.
-Köszönöm. - nyúlok az ételért. Ágyba reggeli. Még ha nem is a legelőkelőbb, de nem panaszkodhatok. -Nem baj, ha megeszem előled? Majd hozok másikat, jó?
-Ühömm, igen. - felelem két falat közt. -Akkor jól gondoltam, hogy már a sokadik vagyok, és nem is az utolsó. Nem, szerenád éppen nem volt. Táncoltunk, bókolgatott, meg a csillagvizsgálódat mutogatta csak. Meg ma a lovagi tornán való győzelmével akar majd megint levenni a lábamról. Mondom mindezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez az egész, miközben a legtöbb helyen rossz végem lenne.
Miután megreggeliztem, felkelek, és felöltözök. Igen, szégyentelenül Melissa előtt, lányok vagyunk egymás között, illetve azt is mondta, hogy nem zavarja, én meg kíváncsi vagyok, hogy tényleg egyáltalán nem-e. Ruhának, nos, mivel párbaj és lovagi torna lesz, azok pedig kint a sárban, így nem a csinos vörös ruhámat veszem fel. Az inkább az esti mulatságba való csak, összesarazni pedig igen csak sajnálnám. Végül meg is fésülködök. Természetesen nem síri csöndben ezt az egészet, hisz van társaságom.
-Az az égésnyom az arcodon. Megkérdezhetem, hogy hogy szerezted?
Van valami tiszteletet parancsoló a nő lényében, amihez ez is hozzátesz, azt hiszem érthető az érdeklődésem. Viszont az éjjel jól összekócolódtam, úgyhogy van időnk többet is beszélgetni.
-Tehát ez itt a te csillagvizsgálód? Min dolgozol?
Mielőtt még elkészültemben elmennék dolgozni, mivel kedvesnek tűnt, úgy látom helyesnek, ha én is az vagyok vele.
-Hozzak még valamit reggelire? Ha már megettem a nagy részét. Nem szeretném, hogy miattam maradj éhen.

Láttam néhány katonát, aki duplázott, és reggel is beállt őrt állni, pedig este is láttam strázsálni. Nem értettem őket, egyrészt azért, mert nem tudtam, hogyan bírják, másrészt mert nem értettem, hogy ha bírják is, miért szeretnek ennyire őrködni. Egyedül azt tudtam volna elfogadni magyarázatul, hogy még fiatalok voltak, és látták az izgalmat az őrködésben, de hát ránézésre egyáltalán nem ez látszott. ~ Nem baj, majd rájönnek, hogy semmi izgalmas nincs benne... ~ morogtam, ezzel együtt nem hibáztattam őket. Sokáig én is lelkes voltam az őrködésért, de egy idő után fárasztó volt. Az meg a másik része, hogy mindjárt kevésbé vonzó a feladat, ha az a jó, ha nem változik semmi.
Ahogy telt az idő, úgy lett egyre nagyobb a nyüzsgés, én pedig örültem, hogy hamar idejöttünk: nem voltam benne biztos, hogy ide tudtam volna verekedni magam, ha ebbe a nagy felfordulásba érkezünk meg. A tegnapi ivócimboráim egyikét megláttam, és ő is engem: intett nekem, én pedig visszaintettem. Nem volt olyan maradandó tapasztalat az előző esti iszogatás, hogy oda akarjak menni, és szerencsére neki se voltak ilyen céljai. Megvolt a maga feladata, és különben is sokkal több emberen kellett volna átverekedni magunkat, mint amennyit az egész megért. Ekkor váratlanul megszólított valaki.
- Hm? Jó reggelt. - Mondtam hátrafordulva. Meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy pont ez a nő szólított meg, azt gondoltam, hogy haragszik rám, amiért lebuktattam.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek? - Kérdeztem rá.
- Csak nem te is részt fogsz venni? – Kérdezte érdeklődve. Nem tudtam mire vélni a kérdését, sose gondolkodtam el azon, hogy ilyenben részt vegyek.
- Nem terveztem, én csak őrködni vagyok itt. Vigyázok, hogy miután mindenki leült, ne próbálkozzon senki semmivel, hogy megzavarja a torna menetét. - Magyaráztam. Élt bennem a kísértés, hogy hozzátegyem, hogy "zsoldosként viszont pénzért bármire kapható vagyok", de úgy döntöttem, hogy elég volt abból, hogy valaki felkérjen a bajnokának, bármiért is cserébe. Ha legközelebb bajnok leszek, azt én magam fog felajánlani.
- Kegyednek nem épp máshol kellene lennie? Nagyon úgy néz ki, mint aki menekül valaki elől. - Jegyeztem meg.

A báróról lepereg a megjegyzésem, kétlem ugyanis, hogy ne értette volna a célzást, hiszen egyszerű és nyilvánvaló volt. Minden bizonnyal szándékosan hagyta figyelmen kívül. Nem tudom elképzelni, hogy ennyire ne figyelne ránk, ha már egyszer hozzánk beszél.
Rövidesen visszatérünk a saját helyünkre. Immáron a mutatványosok műsorának vége, s kezdetét vette a bál, én azonban nem igazán érzek magamban kedvet továbbra sem, hogy bármi évezetet leljek a mulatozásban. Szórakozzon önfeledten, aki tud, sajnos sosem voltam az az ember, aki erre képes lenne ekkora súllyal a vállán.
Bármennyire is próbálkozom, nem tudom levetkőzni a nyomasztó érzést, ami Wilfred tette óta nem hagy fellélegezni. Bár látszólag minden visszatért az eredeti kerékvágásba és senki más nem foglalkozik igazán a történtekkel, a gondolataim újra és újra visszatérnek rá. Továbbra sincs étvágyam, nem fűlik a fogam a finom falatokhoz, de a pohárra sem nagyon nézek. Időnként eszembe jut a holnapi nap és Roland Sandell, de csak hogy emiatt is fájjon a fejem.

Eltelik egy kis idő, mire végre erőt veszek magamon és nekilátok a vacsorának. Nem élvezeti, sokkal inkább praktikus okokból: semmi esélyem holnap akár a vadászaton, akár a párbajon jól teljesíteni, de az italt sem bírom majd, ha legalább egy kevés táplálékot nem veszek magamhoz. A gondolataim próbálom kellemesebb témákra terelgetni, ha már megszabadulni nem tudok ma este. Pedig egyébként nem szoktam ilyen lenni, egy kissé szégyellem is magam miatta.
Ahogy így telik az idő, Hilde tekintetét érzem meg magamon, de amint felé fordulok, a táncoló tömegre kezd figyelni inkább. Mintha nyitná is a száját aztán szólásra, de hiába figyelek, nem mond végül semmit.
– Minden rendben? - Kérdezem.
– Természetesen. Csak azon gondolkodtam, hogy milyen jól szórakoznak az emberek.
Belekortyol a borba. Hol őrá, hol a táncolókra pillantok, s nem igazán tudom, mit is mondhatnék.
– Valóban – Felelem végül. A lemondó pillantást, amit a lány vet rám, nem igazán tudom mire vélni. Ismét szájához emeli a kupáját, s még éppen jól hallom, amit halkan megjegyez.
– Lám, akkor sem szabadulsz a páncéltól, ha leveted azt.
Erre igencsak meghökkenek, s azon kezdek gondolkodni, mégis mit kellett volna észrevennem, mivel bánthattam meg?.
– Nem igazán értem, mire gondolsz – ismerem be némileg zavartan. Válasz azonban így sem érkezik.
– Nem fontos.
Meglehet, csak noszogatásra van szüksége, hogy elárulja. Újra próbálkozom.
– Biztosan?
Megemeli a szemöldökét és úgy néz rám, mintha ennyiből tudnom kéne, mi jár a fejében. Felhajtja maradék italát.
– Biztos – vágja rá, s megtörli a kezét.
Amikor azt hinném, hogy már nem lehet rosszabb ez a nap, rútul megcsúfol az élet. Aki csak ismer, tudja, hogy kedvelem az egyenes beszédet és a nyiltságot, mivel egyébként pocsék vagyok az emberi érzések és ködös szándékok megfejtésében, nem is nagyon szoktam próbálkozni vele, azonban még csak dühösnek sem tudom érezni magam. Leginkább csak felerősödik bennem, hogy csalódást okoztam. Már Hildének is.


Kis idő elteltével aztán társam felemelkedik a helyéről és csatlakozik a mulatsághoz. Jól teszi, talán feledteti vele iménti csalódását és egyúttal jókedvre is deríti. Legalább valaki érezze jól magát ezen a lakomán.
Ahogy felpillantok a poharamból kisvártatva, már valami nyurga nemesúrral látom. Jó mozgása van, ideális táncpartnernek tűnik Hilde számára. Eszembe jut, amikor Hellenburg Fényében elmesélte, mennyire szeretett régen táncolni, s hogy mennyire szeretne, de Simon von Neulander születésnapja is, amikor csoda, hogy léptem a lábára és törtem össze.
A zene aztán véget ér, mielőtt a következő tánchoz ismét felcsendülne. Hilde meghajol előbb táncpartnerének, majd ahogy a tekintete találkozik az enyémmel, felém is, furcsán elmosolyodva. Nem igazán tudom mire vélni a gesztust, még úgy sem, hogy lázasan kutatom az emlékeimben az iménti szóváltásunk részleteit. Mit nem vettem észre?
Ha ez nem volna önmagában elég, kezével is int kettőt hívogatón. Nem egészen biztosan a dologban, de megrázom a fejem, kissé mosolyogva csupán, hogy meg ne sértsem. Erre széttárja a karjait, úgy int ismét csalogatva. Kezd egyre kínosabbá válni a helyzet, s nem látszik, hogy egyhamar felhagyna furcsa tevékenységével, ezért egy sóhajt követően felhajtom a maradék boromat, majd felállok a helyemről, megkerülve az asztalt és óvatosan közelebb lépek hozzá.
– Mi az? – kérdezem halkan, némiképp fojtott hangon, hogy ne keltsünk még ennél is nagyobb feltűnést, ha lehet. Azonban továbbra sem csikarok ki belőle értelmes, vagy legalább egyértelmű, nyílt választ. Teátrálisan fordul felém és pukedlizik egyet, megfogva tunikája szegélyét.
Ez már valamelyest érthetőbb így. El akarok süllyedni.
– Hilde. Nem tudok táncolni.
Még mélyebb pukedli a válasz, a mosoly egy pillanatra sem fagy le az arcáról
– Von Bertold?
– Mondom, nem tudok táncolni…
Nem tudom, mit nem ért ezen, nem tudom, mi értelme az egésznek, nem tudom, mi egyéb fog még ma történni, mikor szabadulok végre az emberek figyelmétől és a saját gondolataimtól? Csak remélni tudom, hogy nem vöröslik az arcom. Így is elég feltűnést kelthetünk megint. Érzem, ahogy egyre több szempár szegeződik ránk, kétségbeesetten próbálom elterelni a gondolataim. Megsemmisülten hajolok meg a vámpír előtt.
– Szabad egy táncra, von Nebelturm?
– Azt hittem sosem kérdezi meg – nyújt kezet.

Az éjszaka hosszabbra nyúlik, mint azt eredetileg terveztük, de másnap reggel sem bánom: legalább egy kicsit könnyebbnek éreztem a lelkem.
A szállásunk kellemesnek tűnt, a céljának legalábbis megfelelt. Mikor az éjjel visszakeveredtünk Hildével, Wilfred még nem volt az ágyában, sem úgy egyébként a helyiségben, s egy kissé elcsodálkozom, mikor észreveszem reggelre kelve, hogy most sincs sehol. Valamikor csak kellett aludnia. Egy pillanatra rossz érzés kerít hatalmába, amit nem sokkal később a közöny vált fel bennem: mit érdekel engem, mi van vele? Rossz pénz nem vész el. Elég nagy ez a birtok, s most, hogy a státusza is megváltozott, teljesen mindegy, hol van épp, míg az itteni vendégeskedésünk tart. Majd előkerül, addig pedig tán még jobb is, ha nincs a közelünkben.
Kicsit rosszul érint, hogy szinte a napkeltével egyidőben neki kell állnunk készülődni, szívesen aludnék még, de percről percre frissebbnek érzem magam, különösen, miután ablakot nyitnak és kéretlenül betódul a szobába az üde reggeli levegő.

Az öltözködés és készülődés befejeztével aztán van egy kis időnk még beszélgetni, erőt gyűjteni a naphoz. Kis idő múlva azonban váratlanul kopogtatásra leszünk figyelmesek. Találkozik a tekintetünk, majd feláll és ajtót nyit. Én is felemelkedem a helyemről, hogy ne ülve találjon, bárki keres. Ahogy az ajtó szárnyai kitárulnak, mindketten azonnal felismerjük, hogy nefilim áll előttünk.
Szokatlan, leginkább esetlen köszöntésén egy csöppet meg is lepődöm, de baráti gesztusnak fogom fel végül. Nem lehet egészen tisztában a szokásainkkal. Hilde saját, jól ismert köszönésünkkel fogadja, mikor engem is bemutat, fejet hajtok a vendégeknek.
Szinte bántja a szemem ekkora pompa, ennyi arany, úgy tetszik, mintha a reggeli beszűrődő napsütésben a szárnyas lények egész teste szikrázna. Bár sok különbség van a kultúránk közt, s könnyen találhatná modorunkat ridegnek, annyira másképp viselkednek népeink, mégis barátságosan, nyugodt tekintettel figyel Hilde minden szavára, s kissé el is mosolyodom, ahogy a köszönésünket méltatja, nem tudom, egyszerű gyermeki rácsodálkozás-e ez, vagy hízelgés inkább, de talán mindegy is.
Csak akkor komorul el az arcom, amikor Wilfred hollétére kérdez rá.
Hát ők is tudják.
Nem igazán észlelem gondolataim mélyéről, mit is mond pontosan ezután, de a párbaj említése eljut a tudatomig. Tekintetem találkozik Hildéével, mosolya jólesik, hiszen alighanem tudja, hogy okkal tartok a párbajtól. Minket nem arra képeznek ki, hogy életben hagyjuk az ellenfelet, no meg aztán ki tudja, milyen veszedelmes, furfangos harcos Roland Sandell?
Idegennek, furcsának tűnnek, s eszembe jut, hogy nem is láttam még ennyi nefilimet soha egy csoportban. Vezetőjük mögött meghúzódva mintha riadtan, megilletődve néznének ránk, vagy éppen mögöttünk a szoba egy-egy pontjára. Mégis, van bennük, talán pont emiatt, valami kedves, valami szeretetreméltó.
Aztán csak arra figyelek fel, ahogy a bíra tanítványát ajánlja. Ahogy feléjük pillantok, meg is akad a szemem az említetten, hiszen ki más fiatal nefilim bámulna minket olyan erőteljesen? Tekintetének csillogásában találok valami rokonszenveset. Az elszántság szokott így megcsillanni az ifjak szemében.

Wilfred: Nagy volt a nyüzsgés a vár külső udvarán. Mindenki rohangált fel alá, emberek jöttek és mentek, ám egyvalami nem változott. Az őrség, és a kapuk felügyelése pontosan olyan szigorú volt, mint eddig. Alaposan kikérdeztek minden érkezőt, átkutatták a csomagokat. Ahogy Wilfred a felvonóhíd mögött találja magát, nem telik bele sok időbe, hogy őt is kérdőre vonják.
- Megállj! – szólt a kapuban álló egyik katona – Milyen ügyben?


Mina, Hans, Jozef, Robin, Math: Az vén betyár, aki tegnap este környékezte Minát hasonlóan dörzsölt vágyakat rejtegetett, mint amilyenekről a kinézete árulkodott. Hans, ahogy a fejébe néz titkokat lát. Titkokat, amiket Mina és ő hordozhatnak. Az öregnek látszólag nem volt semmi konkrét elképzelése arról, mit tudhatnak, ám valamiért biztos volt benne, hogy ők ketten olyanokat tudnának neki mesélni, amitől leesne az álla.
Herr Edmund mindeközben óvatos mozdulattal tette el a kendőt, s helyezte biztonságba páncélja alá. Nem ez volt neki az egyetlen szerencsehozó talizmánja. Látni lehetett a lovag nyakába aggatva egy szép, lyuggatott, kissé elfeketedett feszületet, melyet ékkövek díszítettek, a csuklóján egy fonott kendőt viselt, rajta egy bibliából megihletett történettel. A hátára páncélját fedő palástra, melyen a címere állt odafirkálta több ember, vélhetőleg fegyvernökei, barátai a nevüket.
- Nagy becsben fogom tartani. – mosolygott, ahogy meggyőződött róla, nem szorult-e be a kendő páncélja két lemeze közé.
Ekkor lépett oda két újabb ismerős, nevezetesen Hans és Mina. A díszen páncélú lovag sem volt jobban meglepődve, mint a mulatozókat szórakoztató artisták. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy kezet rázzon az inkvizítorral.
- Ugyan, csak a fáradtság teszi. Hosszú volt a tegnap este. – felelte a tőle megszokott nyájas mosollyal – Nevem Edmund, hasonló nevem, mint Rowan uramnak. Kit tisztelheted kedves vendégekbe...


Nessa: - Hogy ez? – mutat a lány az arcára – tegnap történt. Találtam a várban egy gyanús alakot. Rowan uram lakosztálya körül somfordált, hűt követtem. Akkor ott öntött nyakon szenteltvízzel...állítólag itt szolgált, de figyelni fogok a kis görényre. Ha Erika kisasszony nem intett volna le, kibeleztem volna, amiért ezt tette velem.
Majd ahogy visszatért a jegyzetéhez, adott egy rövid, felszínes felvilágosítást.
- Főleg olvasni próbálok a csillagokból. De térképeket is rajzolok, és alkimista rituálékat elevenítek fel. Apropó, az étellel ne fáradj. Később úgyis lemegyek...de ha csak fel akarsz jönni, jöhetsz. Roland barátja az én barátom is.


Hilde, Ozy: - Örömel hallom. – örvendezett Zeliel, két kezét óvatosan összetéve, ahogy az egyik kísérője fel mutatott, akit korábban olyan óvatosan bámultak meg társai – Ő volna az illető. Neve úgy szól az emberek nyelvén, Shilav, Mavasel lánya. De ember nyelvnek egyszerűbben ejthető neve a „Haniel”. Ha nem bánják, önökkel maradna, pusztán hogy később könnyebb legyen neki beilleszkedni. - a nefilim lány,a hogy tekintet Oswaldéval találkozik óvatosan oldalra pillant, majd kissé zavarba jőve próbálja a szemkontaktust felvenni anélkül, hogy illetlennek tűnne eközben. Nagyot nyelt, ahogy fejét mestere felé fordította.
A nefilim törzsfő nem sokáig húzta az időt, mert amint válaszát megkapta, el is köszönt.
- Ha megbocsátanak, nekem halaszthatatlan találkozóm van a vár urával, hogy ajándékomat ezért a remek ünnepségért átadhassam. Szeretnék később az egyháznak is kedveskedni valamivel. Keressenek fel a tornát követően. – mondta, mielőtt meghajolt, majd távozott volna, kíséretével, s köztük Haniellel, amennyiben maradását nem engedték.

Lance: A lány rémültem hőkölt hátra, ahogy Lance a bujkálást emlegette. Csúnyán lebukott, nem volt nehéz kitalálnia a zsoldosnak, mi is folyik itt a háttérben.
- Na...na és aztán ha bujkálok?! Ki kell használnom, ami időm még maradt. Aztán ott kell ülnöm apám oldalán, míg a torna véget nem ér...
Apró mocorgás, zaj hallatszott a hátuk mögött. Az ismerős úrihölgy ijedten rezzent össze, ahogy a válla felett hátrafelé nézett. Szerencséjére senki olyan nem közeledett, aki veszélyt jelentett volna ideiglenesen visszaszerzett szabadságára.
- Hé, nem bánod, ha itt maradok, míg el nem hurcolnak? – nézett Lance-re, ahogy óvatosabb odébb húzódott, keresve az árnyékos, jobban takart helyeket – Mindig is jobban éreztem magam a falakon, semmint a tisztaszobában egyhelyben ülve, hímezgetni.

Határidő: 2020.03.29.

- Jó estét, uram! - válaszolta Wilfred határozottan, majd nagyon halkan kezdett beszélni - Ellenőrzés ügyében kell szét néznem a városban sietősen, veszély közeleg. Sajnos ennél többet nem mondhatok! - visszaállt mint a cövek, majd folytatta - Ennyi lenne! - mondta Wilfred ismét határozottan. Tovább állt teljesen egyenesen, mint aki tudja, hogy tovább fogják engedni. Egyszerű ruhájában, karddal az oladlán volt látható a kapu előtt.

Szinte szórakoztatott, hogy ennyire feldúlta az egyszerű leleplezés. Nem tudtam, hogy mit várt, de talán ő se volt tisztában azzal, hogy én ki vagyok itt, és miért. Én egy egyszerű zsoldos voltam, aki azt végzi el, amiért kifizetik, pénz nélkül az ujjpercemet se mozdítottam volna meg. Kivéve, ha különben az életemmel fizetek. A kérdésére vállat vontam.
- Engem aztán nem zavar. - Mondtam. - Én azért vagyok itt, hogy vigyázzak arra, hogy senki se próbálja meg szabotálni a tornát. Ha nem akadályoz meg engem ebben, én se fogom megakadályozni a maga dolgában. - Szóltam egykedvűen, ahogy folyamatosan járattam a szememet a tömegen. Ki jelenthet fenyegetést a tornára?

Az inkvizítor teljes felháborodással tekintett végig a kápolnánál eretnekeskedő népeken. Hát így „tisztelik” az egy igaz Istent délen? Még csak keresztet sem vetett senki. Fertelmes.
Matheus a szemeit forgatta Edmund lovag láttán. Ahogy megtette kérését Robin felé, az idős inkvizítor lábujjhegyre állt és villogó szemekkel méregette a lovagot. Hess, hess! Mindeközben a művelet közben felvélte fedezni a félangyalokat, ahogy von Rowanhoz közelítettek. Nem volt váratlan, hisz erről beszélgettek tegnap.
Majd mire visszanézett Robinra amaz épp a dekoltázsában turkált. Matheus épp készült pofán vágni, de előhúzott egy kendőt onnét és Edmundra sózta. Az inkvizítor villámokat szórt a tanoncára, és megfontolta azt is, hogy büntetés képen Judica Meákat is.
Majd a kormoska képes volt előásni Hagent egy vámpírral. Hát itt mindenki megőrült? Micsoda züllés van itt délen, és miért tűnik úgy, mintha a többiek ezt élveznék? Az itt a csoda, hogy Matheus megtudta állni, hogy ne gyújtsa fel az egész násznépet.
Robin szerencsére cselekedett, és megpróbálta eltávolítani a kívülről-belülről sötét tündét a helyszínről. Matheus meghajolt Hagen és Mina előtt, majd bugyuta arccal integetve eltávolodott a csapata felé, amely talán az istálló felé vette az irányt. Ezt a hülyét meg kell büntetni, gondolta, és rászabadított a minden lében két kanál Jozefre egy Judica Meát, mikor már távolodtak Hagentől és az átkos nőfajzatától.


Név: Judica mea (Szolgáltass nekem igazságot)
Típus: Bűbáj (1/2 kör)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Szövetség alapú
Leírás: Az inkvizítor rámutatva, igazságot szolgáltatva kínzó fájdalmat okoz célpontjának, ami egy szempillantásnyi időre meg is bénul ettől. Fizikai sérülést nem okoz.

Zeliel szavaira elmosolyodott kissé, majd mielőtt válaszolt volna bármit is, úgy döntött, hogy Oswald felé fordul kérdőn. Kíváncsi volt a férfi véleményére, de főleg arra, hogy neki mennyire volt kedve most szárnyuk alá venni egy fiatal nefilimet. Ő maga roppant kíváncsi volt rá, de a férfi kedve nem volt különösebben fényesnek mondható, így okkal dönthetett volna esetleg úgy, hogy csak később csatlakozzék hozzájuk a leány.
– Amennyiben von Nebelturm kisasszonynak sincs ellenére, természetesen velünk tarthat a tanítványa, ha ő is így óhajtja. A lovagi tornát követően pedig természetesen felkeressük önt.
Miután Oswald válaszolt, ő maga is elégedetten elmosolyodott, s visszafordította a tekintetét a fiatal nefilimre, röviden bólintva neki is. Miután ezt megtette, Zelielre pillantott, s mélyen meghajolt előtte.
– Természetesen nincs akadálya, örömmel fogadjuk a társaságát. Minden bizonnyal számára is izgalmas lesz a lovagi torna, én magam is kíváncsian várom már a dolgokat.
Nem vallotta volna be feltétlenül, de nagyon kíváncsi volt a népre, s még annál jobban arra, hogy miként is kommunikáltak a Teremtővel. Ha megkérte volna, tudott volna beszélni vele a nevében? Hozzá életben egyszer szólt csak úgy az Úr, hogy könnyen és tisztán ki tudta azt venni, ám akkor és abban a pillanatban a tűz közepében is olyan megnyugvás lett rajta úrrá, hogy félelem nélkül hagyta el a torony lakószárnyának lángoló folyosóit. Elképzelni se tudta, hogy mégis mekkora ajándék lehetett az, ha az ember bármikor hallhatta Isten szavát.
– Köszönjük a látogatását, Zeliel, igazán öröm volt önnel megismerkedni. – pillanatra megállt, majd folytatta. – Mindenképpen felkeressük majd a torna után. Addig is minden jót kívánunk önnek!

A szenteltvizes nyakonöntés hallatára megborzongok. Bár nem tudom, mire számítottam. Hogy az arcába nyomtak egy fáklyát, amiért démon, vagy valami kísérlete sikerült félre? Nem mintha sokkal kellemesebb lenne bármi, ami ilyen sérülést hagy maga után.
-Együtt érzek veled. Én sem lennék valami kedves valakivel, aki csak úgy ilyen gonoszságokat művel. Egyébként meg milyen szolgáló sétálgat egy adag harci szenteltvízzel? Igazság szerint, nem tudom, hogy mennyire csak követte Melissa, bár azt meg kell hagyni, hogy elég ijesztő lehet, ha egy kócos, beesett, karikás szemű démon csendben, behúzott nyakkal követ este, a vár kihalt, egyszínű kőfolyosóin. Némi túlzással persze, a bál miatt most nem egészen ilyen.
-Hát, ha lesz egy kis szabadidőm, lehet felnézek egy kicsit, de sok a munka. Tegnap is kihúztam magam alóla hogy Rolanddal legyek, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy megkapom majd a magamét Grubertől. De nem baj, megérte. Viszont most akkor megyek is, mert lovagi tornára készülődés, meg utána újabb lakoma, meg minden, jó munkát neked is, szia. - ezzel megyek is a dolgomra, pontosabban megtudakolni, hogy az mi is lesz. Hú, hosszú nap lesz ez a mai.

Zeliel ajánlata hallatán megfordul a fejemben, vajon jó ötlet volna-e a gondjainkba vennünk a tanítványát? Ha kezdettől fogva ilyen szándéka lett volna, hiszen ha igazat mond, a fiatal nefilim tanulni akar tőlünk, miért nem gondolta meg magát, amikor tudomást szerzett arról, miként vallottam kudarcot a saját beosztottam esetében, olyannyira, hogy palástvesztés legyen a dologból? Nem szeretem, amikor a szavak mögött a valóságot kutatni kell. Ennek ellenére úgy gondolom, felesleges a több bizalmatlanság a kelleténél, meglátjuk, mi lesz ebből.
Hildére pillantok és találkozik a tekintetünk. Szemeiből azonnal kiolvasom, hogy a válaszomra vár, így hát a nefilim bíra felé fordulok, s felelek.
– Amennyiben von Nebelturm kisasszonynak sincs ellenére, természetesen velünk tarthat a tanítványa, ha ő is így óhajtja. A lovagi tornát követően pedig természetesen felkeressük önt.
Szavaimat követően Hilde mélyen meghajol Zeliel előtt.
– Természetesen nincs akadálya, örömmel fogadjuk a társaságát. Minden bizonnyal számára is izgalmas lesz a lovagi torna, én magam is kíváncsian várom már a dolgokat.
Legalább egyetértünk, s jólesik azért Hilde előzékenysége. Alighanem jobban látja rajtam, mint bárki már, hogy az előző este történtek mély nyomot hagytak bennem. Még mindig nem tudom, jó ötlet volt-e elfogadni az ajánlatot, de még akár jó is kisülhet belőle. Nem az ember dolga, hogy lássa a jövendőt, úgy még a végén könnyebben hozna döntéseket.
– Köszönjük a látogatását, Zeliel, igazán öröm volt önnel megismerkedni – szól búcsúzóul Hilde – Mindenképpen felkeressük majd a torna után. Addig is minden jót kívánunk önnek!
Nem szólok, de lassan biccentek egyet köszönésképp. Ha minden igaz, ma még úgyis találkozunk ismét.

Nem tudom miért néz rám olyan vasvilla szemekkel mindenki, mikor én csak köszöntöttem a Társulatunkat megszemlélő nemes hölgyet és „urat”, aki történetesen Johannes atya volt.
Mikor Robin elrángatott, értetlenül és kissé sértődötten is teszem szóvá.
- Mi van már! Csak úgy köszöntem, ahogy mindenki másnak is tettem volna!
Tisztában voltam vele, hogy Mina felismerhet, ami biztosan meg is történt, ahogy a szemén láttam, de így, hogy nem véletlenül botlott belém, hihette akár azt, hogy elhagytam a rendet és csatlakoztam egy társulathoz, míg ha titokzatoskodom, sokkal gyanakvóbb lenne. Mina jó ember….azaz vámpír volt, nem ártana nekem……igaz nekem sem kéne neki, de hát Johannes elég …hmm….baráti közelségben volt vele, így biztos volt vele valami terve, nem?
Mikor magunk mögött hagytuk a társaságot, ahonnan el lettem vonszolva és megindulok az istálló felé, hogy elhozzam Tintapacát, hirtelen kétrét görnyedek a rám törő kíntól, egy lépést sem vagyok képes tenni. Úgy éreztem a csontjaim kiszakadnak a testemből, de szerencsére szinte pillanatok alatt el is múlt.
Lángoló szemekkel fordultam körbe, hogy megnézzem ki okozta, mert nem voltak kétségeim, hogy mágia volt és megláttam a még mindig rám mutató Matheus atyát.
Az ujjaim megrándultak, hogy viszonozzam a szívességet, de rá kellett jönnöm, hogy elég sokan vannak körülöttünk és én nem akartam lebuktatni magunkat, mint egyesek, mert nem bírnak a vérükkel.
De, ami késik, nem múlik. Bosszút fogadtam.
Mély levegőt véve Robinhoz fordultam, ha még mellettem van.
- Arra gondoltam, - szólaltam meg még mindig rekedten és letörölve a homlokomról a kiütött verejtéket, - hogy eljátszhatnánk egy jelenetet a lovagi tornán. Matheus lehetne egy déli neme , te a felesége, én meg északiként csapnám el akarnálak csábítani, mindenféle kézbalkezes módon, hiszen bohóckodunk. Majd Matheus megkerget én meg a loval szerencsétlenkedek egy sort. Végül a „déli” nemes győz és mindenki boldog lehet. Na, mit szólsz? – néztem lassan visszanyerve a nyugalmamat. – El tudja játszani ez a bohóc is? – bökök az állammal Matheus felé.

//Annyira jól esik bosszantani MAT(T)HEUS-t, az atyát, aki nem inkvizítor XD //

A város külső udvarán, a nagy gyakorlóterem körül megkezdődött a lovagi torna előkészítése. Kerítéseket emeltek, páholyokat húztak fel, sátrakat bontottak, lovakat ékesítettek. Az asszonyok, s gyereket szórakoztatására mutatványosok, bárdok vonultak felé, míg uraik vadászni mentek, amíg a harmat fel nem száradt az őszülő falevelekről. Mindeközben a közrendbéliek közt íjászatot, birkózást, kakasviadalt tartottak, melyen rész tudtak venni a pór nép egyszerű tagjai is.
A kapu előtt már gyülekeztek az urak, s a hajtóik, lándzsákkal, botokkal, íjakkal felszerelkezve. A lovakról leszedték a díszes gúnyákat, a lándzsák hegyein nem volt több zászló felaggatva, s mindenki levetette kényelmes gúnyáit. Von Rowan, s vazallusai különös élvezettel mutatkoztak szerényebb, kényelmesebb, fürgébb mozgásra termett öltözékben.



Wilfred: A katona felháborodott arccal lép közelebb Wilfredhez. Int egyet, mire a társai is közelebb húzódnak. A harcosok megfeszülnek, hogy óvatosan ellenőrzik, fegyvereik kéznél vannak-e. A katona, aki a menekülő fiút kérdőre vonta, nem is volt rest kifejteni, mi okozta a kétségeit.
- Megállni, az istenit neki. – állt elé a férfi, készen arra, hogy szükség esetén fegyvert rántson – Remélem csak egy rossz tréfa az egész. Ha mégsem, hát jobbra át. Jóurunk előtt eme falak közt nincs egyetlen titok sem. Itt úgy van a dolgok rendje, keresünk egy írnokot vagy vazallust, őneki majd beszámolhatsz erről a veszélyről, s majd aztán ő megmondja, mehetsz-e vagy sem.


Mina, Hans: A lovag kedélyesen hajtott a páros előtt fejet, ahogy óvatosan előreemelte a fejét, hogy kézcsókkal üdvözölhesse a vámpír kisasszonyt.
- Hódolatom. – tette hozzá, mielőtt kiegyenesedett volna.
A lovag óvatos mozdulattal a háta mögé pillantott, ahogy a mutatványosok társulatát figyelte meg odébb állni. Mintha lett volna még valami mondanivalója, de magába fojtotta, helyette visszafordult, s szemügyre vette újonnan érkezett ismerőseit.
- Még sok idő, míg lóra kell szállnom. Jöjjenek, nézzük meg együtt a többi versenyt. Ugyan fényesre tisztított páncélt nem viselnek az íjászatban jeleskedő parasztok, de a tehetségük elismerésre méltó.
Hogy meghozza a kedvét Minának és Hansnak, tovább csábítva őket óvatosan feléjük hajolt és ezt mondta, kissé halkan, bár inkább sugdolózó, játékos tónussal.
- A minap hallottam, amikor reggel meglátogattam a konyhabelieket, hogy a pince legnemesebb borából görgetnek fel egy hordónyit. Ha sietünk, még megízlelhetjük. - felelte tekintete ellenére nem kis magabiztossággal - Amúgy is nagyon ritka alkalom, hogy urakkal társaloghatok a folyómentén kívülről. Meséljenek, milyen ott az élet mostanság?


Jozef, Robin, Math: A társulatnak nem sok ideje maradt, míg egymással diskurálhattak. Hamar észrevettek őket egy rég nem látott ismerős. Egy ismerős, akinek egyetlen feladta az volt, hogy mindenki tudja, hol s mikor kell lennie. S most aggodalmas arccal húzódott oda melléjük. A szürke ruhás írnok volt az, aki együttérzően biggyesztette le ajkait, ahogy óvatosan megkérdezte:
- Történt tán valami? Olyan feldúltnak látszottak. – jelentette ki bármiféle körítés nélkül.
Ám nem sokat várt a válasszal, azonnal folytatta.
- Remélem mindent megkaptak, amire szükség volt. Rowan uramék most vadászni mentek. Az asszonyokat és a gyerekeket, no meg persze akik itt maradtak kell addig szórakoztatni. Készülhetnek több mutatvánnyal is. Aztán majd megverekszenek a többi bárddal, hogy mikor akarnak sorra kerülni.
Időkben mutatványosokat lehetett látni, akik a belső udvar különböző pontjain szórakoztatták az embereket. Volt ott mindenféle csodabogár, zsonglőr, kardnyelő, de még egy idomár is, aki egy veszedelmes kopót tanított meg a közönség szeme láttára táncolni. A gyakorlótéren mát látni lehetett von Rowan feleségét, ahogy udvarhölgyeivel és számos másik nemesasszonnyal helyet foglalt egy megemelt ülőhelyen. Közben a kopasz, gyeptelen harcmezőn céltáblákat állítottak fel, hogy még a lovagi torna előtt megtarthassák az íjászok próbáját. Odakészítették mellé a lándzsákat is, melyeket majd a páncélos vitézek fognak hónuk alá nyomni, s egy kis részt is elkülönítettek a gyakorlótér mellett, ahol neki is láttak az emberek csakhamar vívni karddal, szekercével, alabárddal. A kis színtársulat több irányból is azt hallotta, kakasviadalt emlegettek a helybéliek. Matheusnak pedig időközben egy különös jelenség költözött tekintetébe. Az egyik sátornál a sok közül nefilimek gyülekeztek. Látszólag óvatosan közelítették egymást meg, folyton folyvást egymás és a saját hátuk mögé pillantva , hogy nem követi-e őket senki. Egymás után mentek be a sátorba, aminek tetejéből finom, lágy füst kúszott egyenesen a tiszta ég felé.


Nessa: Odalent a lovagterem alatt nehéz volt megmondani, hogy a rotyogó üstök, vagy a nagy igyekezett miatt lett ilyen fülledt a levegő. Nessa épp csak bedugta az orrát máris felbukkant mellette Gruber, aki mellé beosztották. A férfi frissen borotválkozott meg, jól látszott milyen különösen tiszta volt az arca. Minden bizonnyal nem volt mással lehetősége mulatni az időt, hát elfoglalta magát a cicomázással. Látszott is rajta, kevésbé tűnt fáradtnak, mint a szolgálók döntő többsége. Ám sem ez, sem pedig a jókedv nem akadályozta abban meg, hogy Nessának újabb utasításokat adjon.
- Hát te meg hol a pokolban kujtorogtál?! – lihegett nagyot – Most mindenkire szükségünk van.
Azzal gyorsan elrohant, majd egy nagy kosarat nyomott Nessa kezébe, benne némi étellel.
- Tessék, ezt vidd le az istállóhoz, had egyenek valamit. Aztán fogj onnan pár lovat, s vidd őket a gyakorlótérre. Az mutatványosoknak fog kelleni. Majd ott megmondják, melyiket vidd.
Ha Nessa követi az utasításokat, egykettőre a fal tövébe épített istállónál találja magát. Gondosan árnyékolt helyen tartották az állatokat, ne legyen soha túl fülledt ott bent a levegő. Az északi fal mellett álltak a karámok, ami azt jelentette, az állatok biztonságban voltak akkor is, ha az ellenség ezer kő esőjét zúdítaná rá a kastélyra. A lovarda előtt rengeteg inas, apród és lovász serénykedett, készülve a nagy lovagi tornára. Az egyik legény gyorsan oda is siet, ahogy Nessát meglátja, miközben egy látszólag közönséges ló felé mutat neki.
- Hála Istennek, azt hittem felkopik az állam. Napkelte óta hajtanak minket, mint az ökröket, ostorral. – mondta nagyot szusszantva, ahogy egy óvatos pillantást vetett Nessára, majd elmosolyodott – Kegyednek van még munkája?


Hilde, Ozy: Az új tanítvánnyal kiegészült hellenburgi küldöttség útja egyenest a kastély belső udvarára vezetett, ahol már várták a tiszteletreméltó küldötteket is, hogy csatlakozzanak a vadászó urakhoz, mielőtt a lovagi torna kezdetét veszi. Haniel időközben sikeresen összeszedte a bátorságát, hogy bemutatkozzon, miután mestere magára hagyta.
- köszönöm, hogy szárnyuk alá fogadtak. Nevem Haniel, Mvasel lánya. – köszönt, ahogy finom eleganciával pukedlizett egyet – Keveset tanultam az itteni szokásokról, ám jól beszélem az emberi nyelvet és az írással is könnyedén boldogulok. – próbált jó első benyomást kelteni a lány.
S nem kellett sok, hogy érdeklődni kezdjen. Bár félénk volt, s visszahúzódó, nem hagyta, hogy a lehetősége útjába álljon.
- Ha szabad megkérdeznem, mi célért vívja a háborút ez az ország? A legtöbb törzse a népemnek megtesz mindent, hogy megállítsa. Nem állna a béke a márvány falú város útjába? – felelte némi hezitálás után, egy pillanatra el is hallgatva, mint aki nem akar érzékeny területet érinteni.
Az udvarra érve aztán ott találták a kapu mellett a felszerelkező vadásztársaságot. Lovasok, hajtók, apródok kísérték a nemeseket, s melléjük egy szekeret is felszerelkeztek, hogy legyen mivel az elejtette vadakat visszahozni a várba. Lance-t is ott találták, nem sokkal a fal mellett várakozva az indulásra.


Lance: A nemeskisasszony kissé zsörtölődő fejjel fordult el Lance felől, ahogy a falon felfelé menve elhatározta, fut egy kört...már amennyire ezt a ruhája lehetővé teszi. A lépéseit úgy látszott, nem szokott hozzá az úri viselethez, vagy talán csak a vaskos, meredek kőlépcsőt nem arra teremtették, hogy valaki topánkában felbicegjen annak ormára. Kisvártatva újabb katonák érkeznek a gyakorlótér mellé, hangosan körbeharsogva a körülöttük lévőknek.
- Hé! A kapitány úr üzent. Kell még ember a hajtók közé, ide elegen leszünk mi a fiúkkal. – mutat a háta mögötti pár emberre. – A többiek menjenek a kapu alá, már gyülekeznek az urak. - A szőke lány a lépcső közepén óvatosan pillantott hátra. Látszott rajta, megint azt hitte, őt keresik, s hamar megnyugodott, amikor eljutott a füléig, miért érkeztek újabb emberek a fal mellé.
Az átvezényelt katonák, köztük Lance is egyhamar a felvonóhíd mögött találták magukat. A rostélyt is éppen akkor húzták fel a kapu előtt. Az urak, vazallusaik nyergeikben várakoztak. A vadászathoz csatlakozott több másik harcos, lovag, fegyvernök is, valamint Hilde, Oswald, s egy nefilim lány, aki szorosan mellettük lépegetett. Különös teremtés volt a sok ember közt, noha a félangyalok közt nem tűnhetett ki megjelenésével. Fajtájára jellemző barnás haja volt neki, sötét szeme, s két szárny, merről messzire meg lehetett ismerni. Még inkább törzsére jellemző ruházatáról, mely igencsak kirívó volt az emberek közt, azt kiegészítve nem is egy ékszerrel, a királyi szövetség lakói közt megszokott szerény egyszerűségtől eltérően. Nem tűnt túl magabiztos egyénnek, s figyelmét teljesen lekötötte a hellenburgi küldöttség két tagja, akikkel beszélgetett.

Határidő: 2020.04.08.

A kastély udvarába levezető út, ha ugyan nem is volt hosszú, igen nagy kálvária lett. A tegnapi este meghagyta a nyomát kóválygó fején, az igazat megvallva leginkább úgy érezte magát, mintha egy északi beleszart volna a gyomrába. s ott erjedt volna a piszka eleven szenvedésként. Túl sokat evett, túl sokat ivott, s most úgy érezte, hogy a böjtje meg is volt. Egyszerűen nem tudott vadászni így, kellett neki pár óra, hogy összeszedje magát kissé, s esetleg egy jó kiadós reggeli, lehetőleg jéghideg vízzel, ropogós cipóval, s pár hatalmas szelet maróan savanyú sajttal. Az életét odaadta volna most valami ilyesmiért, reménykedett benne, hogy von Rowan is gondolt a kissé hevesen mulató népek jólétére... Bár, akkor kissé későbbre is tehette volna a vadászatot, akkor lehet nem lett volna ennyire kutyául. Azt viszont jó volt látni, hogy Oswald kissé talán jobban lelkesedett az alkalom iránt. Nem látta még vadászni a férfit, de kíváncsian várta, hogy mégis mit fognak tudni ejteni, ha megindul az esemény. Miért volt ilyen szarul egyáltalán? Biztos az a testes vörösbor tehetett róla, menten tótágast áll a gyomra, ha visszagondol rá, hogy mennyire finom és fűszeres volt. Szenvedéseit Haniel csacsogása törte meg, kissé zavarba ejtő kérdésével.
– Örvendünk, Fräulein. Remélhetőleg örömét leli majd a társaságunkban, s a mulatságban. Ha Hellenburgba visszaérünk, a város könyvtárában is kamatoztathatja majd olvasási képességeit, sok érdekes irat van ott, főleg hitbéli kérdésekben. Minden bizonnyal érdekesnek találja majd őket. – válaszolt mosolyogva.
Ő maga személy szerint utálta ezeket az iratokat. Nagyon gyakran úgy érezte, hogy a hittel foglalkozó könyvek olyan témákat kívántak boncolgatni, amik nem voltak boncolgatásra hivatottak. Messzemenően zavaró volt számára ez a kényszeres vizsgálódási szándék, s úgy érezte, hogy a túlzott megmagyarázási kényszer zavaros vizében elvész a lényeg. Azt nem említve, hogy messzemenően unalmasak is voltak ezek az iratok.
– Nagyon jó kérdés, Fräulein, de ha nem haragszik, ennek megvitatása nem biztos, hogy a legalkalmasabb most. Később szívesen átbeszélem önnel a témát, de talán nem a megfelelő a környezet ehhez, most inkább élvezzük nagylelkű házigazdánk által kitervelt elfoglaltságokat. – kedvesen nézett a lányra, hogy ne hasson úgy, mintha szigorú lenne.
Szó ami szó, valóban úgy érezte, hogy nem most volt itt az idő ezt megbeszélni. A háborút már régóta nem a hitért vívták, sokkal több volt mögötte, mégis kevesebb. Hatalom, birtoklásvágy, sérelmek. Arról nem beszélve, hogy lassan kezdte azt érezni, hogy a két ország egyszerűen elfelejtette, hogy vajon milyen lehetett békében élni. Ha Oswald, vagy esetleg valamelyik úr megközelítette, akkor udvariasan jelezte feléjük, hogy inkább vendégüket szórakoztatná. A templomos nem is olyan sokára az egyik hajtóval kezdett foglalkozni, addig ő maga a leányhoz fordul.  
– Haniel, ön tud lovagolni? – kérdezte kis gondolkodás után.
– Egy pár éve mindössze. Még nem vagyok kellően tapasztalt, de meg tudok a nyeregben maradni. – válaszolt a nő alázatosan.
Körbepillantott, majd megkereste az egyik szolgálót. Fiatal, szeplős férfiú volt elegánsra fésült üstökkel. Néhány fiatal lelkész tanoncra emlékeztette, bár, azok általában nem ilyen jól fésültek voltak. Kedvesen rámosolygott, majd megszólalt.
– A hölggyel lóról kívánjuk nézni a vadászatot, kérem szóljon az lovász legénynek, hogy hozza el a fekete frízt, s egy szelíd poroszkát. – kedvesen a férfiúra mosolygott ismét, próbálta azt úgy kezelni, ahogy megérdemelte. Utálta a parancsolgatós urakat.