Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Matheus olyan pofával állt a csapat mellé, mint aki meg volt sértődve. Csendben hallgatta az érthetetlen módon egyházi tünde agymenését.
- Briliáns ötlet. – A hangjából a szavai ellenkezőjét lehetett kivenni.
Aztán megint felbukkant az írnok varázsló. Szörnyű, nem tudja őket fél percig békében hagyni? Lelkiekben sóhajtott egyet, hagyva Madam Schmetterlingnek, hogy eltávolítsa innét az őket zaklató embert, majd a szeme az udvar körül elkalandozott. Mindenféléket felvélt fedezni, a hangokból pedig barbár szerencsejátékok emlegetését is felvélte fedezni. Egy pillanatban mikor a varázsló nem figyelt oldalba bökte Robint, és a gyülekező félangyalok felé bökött.
//Megtalállak még grillezni, Dzsózef//

Nem foglalkoztam Matheus majd felrobbanó fejével. Számítottam erre mikor az álca mellett döntöttem, és bele is mentem Edmund játékába.
Annál inkább törődtem Jozef sértődött arcával. Tényleg nem vette észre?
- Persze, és közben a vámpír úrhölgy felismert. - erősítettem meg odasúgva neki, ha kétsége lett volna, hogy az álcája innentől nem él. Az arcomon kissé kacér mosoly-maszk volt eközben is. Nem kellett a körülöttünk lótó-futó embereknek tudni róla, hogy aggódom. Jozefnek meg eléggé elárulta ezt a hangszínem.

Ezután nagyjából nyugodtan sétáltunk az istállók felé. Legalábbis amíg Jozef egy pillanatra meg nem torpan, és kissé össze nem rándult. Ismerem. Túl jól ismerem ezt a jelenséget. Az az őrült, elmebajos, ostoba méregzsák. Csak én gondolom, hogy itt az életünkkel játszunk, és ha lelepleződünk, vesztettünk?  És ha valaki ráismer az északi egyház varázslatára?
Mindenesetre csitítólag Jozef vállára teszem a kezem. Remélhetőleg érti az arckifejezésemből is, hogy rám bízhatja. Ha magunkra maradunk, igyekszem majd értelmet verni a kőfejébe a mentoromnak.
- Jó ötletnek hangzik. És a lovagi torna alatt valószínűleg sikert is arathat. - támogattam Jozef ötletét, szemtelen vigyorral nézve Matheusra. Épp attól lesz mulattató ez a bemutató, hogy a legutolsó, akinek Valaha a felesége lennék, az ő.

Közben viszont az írnok megtalált minket, és aggódott, hogy baj van.
- Ugyan, csak a mai bemutatónkat beszéltük át éppen. - mosolygok rá, igyekezve megnyugtatni.
- Természetesen. Csak néhány percet kérünk a felkészüléshez. - bólintottam készségesen, és ha magunkra hagyott készülődni fordultam Jozef és Matheus felé.
- Ezúttal a jóképű uraké a főszerep - kacsintottam Matheusra, megnézve magamnak, hová néz. Sajnos nem tudok megfelelő indokot, hogy oda menjünk, de talán a mutatvány közben megközelíthetjük a nefilimeket.
- Jozef ötlete lehet a teljes közönség előtt lenne igazán jó... De talán egy leányrablás, és a megmentésére siető hős lovag lenyűgözi a hölgyeket. - gondolkodtam. Ez arra is lehetőséget adna, hogy a nefilimek közelébe keveredni az előadás sodrával, és esetleg kihallani valamit abból, amit beszélnek.

Kicsit meglepődtem, amikor átvezényeltek máshova, mert már rákészültem lelkileg arra, hogy az itteni tömeget kell egy kicsit kézben tartanom majd. Azonban nem volt mit tenni, ha máshol van szükség emberre, akkor máshol van szükség emberre. Megfordult a fejemben, hogy miért nem tudtak előbb szólni, de nem mindig egyszerű azonnal felmérni az embereket. Röviden biccentettem a lánynak, majd elindultam a kapu felé, hogy megtegyem, amire kérnek.
Nem várt semmi meglepetés a kapu alatt, a szokásos beszélgetést hallottam csak.... először. Sokakat hallottam azon gondolkodni, hogy milyen lesz, a legtöbben nem vettek részt még ilyen vadászaton. Még én se, de tábortűzi történetekből hallottam már, hogy működik ez az egész. Ellenben annál, hogy majd vadakat kell kergetni, sokkal jobban lekötött a félangyal, akit megláttam. Egyből eszembe jutott Naela, és a kellemes emlékek sok mindent megmozgattak bennem. Ha más célom nem is volt, mindenképp kíváncsi voltam, hogy a harmadik nefilim, akit megismerhetek, milyen. Az első céltudatos és harcias volt, a másodiknak is volt küldetéstudata, de sokkal inkább hódolt az érzéki dolgoknak... tudni akartam, hogy ő milyen. Odamentem hát hozzájuk, tudva, hogy még van időm, mielőtt kezdődik az egész. Azonban azt kellett látnom, hogy épp mással beszélget, és nem igazán tűntek úgy, mint akik beszélgetni akarnak mással. Állt azonban mellettük egy magas katona, a páncéljából és palástjából ítélve a Zsinat tagja, és úgy tűnt, ők hárman egyben vannak. Odaléptem tehát a magas katonához.
- Üdvözlet - Mondtam kicsit zavartan, de halkan, hogy lehetőség szerint ne hallják meg. - Nem tudja véletlen, hogy egy nefilim hogy kerül ide? - Böktem a beszélgetők felé. Egyrészt azért voltam zavart, mert személyes kíváncsiság miatt ritkán szólítottam meg embereket, másrészt a katona termetéhez nem voltam hozzászokva, kellett egy kis idő, hogy hozzászokjak.
- Zeliel nefilim bíra kíséretének tagja, azonban most egy darabig a mi társaságunkba tartozik. Ki kérdezi és miért? - Kérdezett vissza. Ugyan nem jutottam közelebb a megfejtéshez, de nem akartam feszegetni, pont elég ismeretlen szó volt a válaszában ahhoz, hogy kényelmetlennek érezzem a faggatózást.
- Lance Kalver, zsoldos, és mert kíváncsi. Nem sűrűn látni nefilimeket, pláne nem ilyen helyen. Azt képzelné az ember, hogy ez nekik.... alantas. - Vakartam meg a tarkóm. Talán kicsit tanácstalannak hathattam, de nem ismertem annyira a félangyalokat, a kultúrájukat meg pláne. A mesék alapján pedig igencsak fennkölt nép voltak. A katona mosolyogva válaszolt.
- Felénk az egyháznál megfordulnak időnként, de valóban, másutt idegennek tűnhetnek. Lehet, hogy csakugyan alantas nekik egy szüreti mulatság. - Mondta, de ebből sem derült ki számomra sok, talán csak annyi, hogy bárki is utalta hozzájuk a félangyal nőt, nyilvánvalóan nem fáradt azzal, hogy megindokolja a döntését. Vagy csak nem tartozik rám, ki tudja. Mindenesetre a katona kezet nyújtott.
- Oswald von Bertold. Örvendek, Lance Kalver. - Mutatkozott be, én pedig elfogadtam a kezét.
- Szintúgy. Jól érzik magukat eddig? - Kérdeztem, feltéve egy kézenfekvő kérdést, de túl kellemetlen lett volna egy bemutatkozás után csak úgy sarkon fordulni, és elmenni, mert nem tudtam meg, amit akartam.
- Jól, köszönjük. A lehetőségeinkhez képest mindenképpen. Nem láttam tegnap a vacsorán. - Mondta, én pedig elgondolkodtam, hogy valószínűleg egy puccos vacsorát is szívesebben éltem volna át, mint azt a sok problémát, amivel egyébként járt az estém.
- Nem voltam hivatalos. Én csak egy zsoldos vagyok, akit őrnek fogadtak fel. Délután a falon teljesítettem szolgálatot, este pedig a többi őrtársammal mulattam az időt. - Vontam vállat.
- Ó, értem. Minden tiszteletem azoké, akik szolgálatot teljesítenek, hogy a meghívottak megfeledkezhessenek egy kis időre a gondokról. Remélem, legalább jól megfizetik a fáradozásukat. - Válaszolt. Mindig jól esett az elismerés, főleg, hogy olyan kevesen gondolnak bele, hogy mibe kerül másoknak, hogy ők jól szórakozhassanak. Például a házigazdának nagyon sok pénzébe, a zsoldosoknak pedig rengeteg energiába, és néha az életükbe.
- Nem panaszkodhatok. De ha pénzt nem is kapnék, akkor is megérte volna eljönnöm. Egy kis időre én is megfeledkezhetek a gondjaimról. - Mondtam, nem gondolva bele, hogy másokban milyen érzést kelthet, hogy egy ilyen mezei zsoldos beszél arról, milyen nagy gondjai vannak.
- Hogy helyette más gondokat vegyen a nyakába? - Vonta fel a szemöldökét egy halvány mosollyal. Igazság szerint sokkal gúnyosabb válaszra számítottam, örültem neki, hogy nem lett igazam. Kezdtem kedvelni ezt az embert. Kicsit szélesebben mosolyogtam vissza.
- Régen nekem ez volt az élet. Menni egyik helyről a másikra, elszegődni valakihez zsoldosnak, hogy aztán továbbálljak... és jó volt. Azt hiszem. Sokszor nem volt semmim, akkor nehéz volt. De akkor még az élet könnyebb volt. Most a Hellenburgi Tündelégióban szolgálok, és az elmúlt időszakban sok volt a megpróbáltatás. Ez a helyzet - mutattam körbe - szinte nyaralás. - Fejeztem be.
- Valóban, nem egyszerű most a tündéknek szerte Veronián, pláne azoknak, akik szolgálnak is. Örömmel hallom, hogy az ittlét annak is pihentető ily módon, aki feladatot lát el. - Mondta. Jó érzés volt, hogy valaki szimpatizál velünk, és nem csak egyszerűen lenéz minket. Arra számítottam, hogy egy kicsit kíváncsibb lesz a Légióra, de az öltözéke indokolta volna azt is, hogy ismeri a szervezetet attól függetlenül, hogy én még sosem láttam. Nagy volt végtére is a területünk, és én sokszor teljesítettem szolgálatot viszonylag sok helyen, könnyen lehet, hogy egyszerűen elkerültük egymást. Bólintottam.
- Nos örültem, Herr von Bertold. Van egy sanda gyanúm, hogy nemsokára elindulunk, de ha mégse... nos ettől még jobb felkészülve elindulni, minthogy úgy kell felugranom. Remélem, még találkozunk. - Nyújtottam kezet. Ő férfiasan megszorította, majd biccentett egyet, én pedig visszaindultam oda, ahonnan jöttem. Még egy utolsó pillantást vetettem a nefilimre, majd elindultam a többi katonához.
Noha az állatokkal való kergetőzés nem volt annyira ínyemre, nem gondoltam, hogy sok nehézségbe ütköznék, kivéve persze akkor, ha egy felbőszült vadkan vagy medve rontana rám, akkor valószínűleg csak jó szerencsével és a Természet segedelmével élhetném túl a találkozást. Vagy ha a társaim, esetleg az urak szemfülesek és segítőkészek, de egy agresszív állattal ritkán megy szembe az ember, úgyhogy nem volt sok reményem erre. Nyeltem egy nagyot, és elhessegettem a borús gondolatokat. Nem igazán volt ínyemre meghalni egy úrias vadászat során, aminek a szórakozás volt a célja, és biztos voltam benne, hogy nem is fogok. Annál nagyobb szerencsém volt eddig, minthogy most fogyjon ki, még akkor is, ha előző este hallottam mesét arról, hogy a szerencse milyen lehetetlen helyzetekben tud elfogyni. Kíváncsian vártam mindenesetre, hogy hogy fog zajlani az egész.

- Gondolod, hogy egyébként nem ismerne fel? - kérdeztem vissza Robin szavaira keserűen, hogy mindenki azt hiszi én szúrtam el. - Attól, hogy vámpír és délen találta meg a helyét, még nem ostoba és nem vak, ráadásul nem dobna fel engem. - tettem hozzá, de most azon kell agyalnunk, hogy milyen további műsort hozzunk össze, hiszen nem gondolkoztunk ennyire előre.
Az az ostoba Matheus atya viszont, ha valaki is jobban figyel minket, könnyen lebuktathat minket, csak mert nem tud uralkodni az indulatain.
Értékelem Robin támogatását és sokat nyom a latban, hogy visszafogjam magam, ám nem vagyok az, aki ne adná vissza a "kölcsönt".
Az atya még nagyon megbánja, hogy maga ellen vadított.
Nem érdekel, hogy örül-e az ötletemnek vagy sem, hiszen eddig nem sokat segített abban, hogy mivel rukkoljunk elő, akkor meg csinálja, amit a "porondmester" előír.
Átgondolom magamban és mikor nem sokra rá a mágusírnok is megjelenik, hogy érdeklődjön, rá is bólintok Robin javaslatára.
- Ez jobb sztori, mint az enyém, részemről rendben, csak el kell intézni, hogy ne most a torna előtt kerüljünk sorra, mikor még nincs sok nézőközönség, hanem a torna szünetében. Ha már előadunk valamit, akkor legyen foganatja. - vigyorodom el és ha még ott van a mágus, akkor talán kieszközölhetjük nála ezt a dolgot.

Amikor leérek a toronyból - ami kicsit olyan, mintha egy mesebeli hercegnő lennék, akit egy sárkány őriz - már javában dolgozik a ház népe. Azt hittem korán keltem. Ami végső soron igaz is, legalábbis ahhoz képest, ahogy szoktam, de ezek szerint mégsem eléggé korán. Ez is a te hibád Roland. - gondolom magamban mosolyogva, természetesen viccelve. Az első akivel találkozok odalent pedig Gruber. Ki más is lenne. Bár a leszidásom elég gyorsan megy, és még arra sincs időm, hogy magyarázkodjak, egyből megy is egy kosár ételért, és kiosztja a napi első feladatomat, aminek az elvégzéséhez egyből neki is kezdek.
Amikor odaérek az istállókhoz, már látszik a lovászokon, hogy nagyon várták a reggelit, amit a "na végre" is alátámaszt. Kínosan mosolygok erre a mondatukra. Bocsi, az én hibám... azt hiszem. Sokáig aludtam. Az egyik legény pedig megkérdezi, hogy van-e még munkám. Ahogy rám néz, azt hiszem bejövök neki, és szeretne valamit tőlem. Vagy a sok munkájából rám akar sózni valamit, de szerintem tetszek neki.
-Jelenleg csak annyi, hogy lovat kell vinnem a mutatványosoknak, de most rengeteg a munka, minden kézre szügség van, senki sem lazsálhat. - próbálom meg Gruber hangsúlyát utánozni, miközben viszonzom a mosolyát. -Miért?
Miután megmutatják, hogy melyiket készítették elő nekik, halkan megjegyzem, hogy: A főnök pár lovat mondott, de akkor megkérdezem tőlük, hogy elég lesz-e egy. Majd pedig, ha nincs kifogásuk ellene, indulok is a gyakorló tér felé. A kosárért majd visszajövök utána, hogy visszavigyem. Kíváncsi vagyok, most mivel rukkolnak elő. Tetszett az előző napi előadásuk is. Nem is tudom eldönteni, melyik műsorszámuk tetszett jobban, pedig sokáig töröm rajta a fejem.

Mina, Hans: Nem kellett sokat várjanak. Edmund, kinek neve uráéval egyezik gyorsan az egyik kis sátorhoz vonszolta a párost, ahol halomban álltak a hordók egymásra pakolva.
- Bernard! – rikkantott oda az egyik szolgálónak, aki éppen az egyik hordó tetején süttette a hasát.
A legény nevetve pattant fel, s köszönt vissza.
- Herr Edmund!
– Hozass kérlek három meszely bort. – mondta a lovag.
A fiú csak intett egyet neki, majd elrohant, s nem sokra rá három darab méretes kupával tért vissza. Edmund éppen csak megemelte, mielőtt hörpintett volna egy keveset belőle.
- A kardvívás az íjászat után kezdődik majd. – magyarázta közben – Nem kell előre jelentkezni. – mondta széttár a kezét, s óvatosan mutogatva vele, ahogyan magyarázott – Helyette egyszerűen csak oda kell állni. Amikor az előző viadal véget ér, két bajvívó léphet ismét a körbe – mutatott egy nagy, bő tíz méteres földhányással határolt körre a lovagi torna pályája mellett – és vív meg egymással. Ha elfogytak a jelentkezők, a nyertesen újra megvívnak egymással, majd újra, és újra, mígnem egyetlen ember marad talpon. – ekkor Edmund játékosan közelebb hajolt, s ezt súgta – A legenda szerint egyszer az egyik kardvívó bajnokot lovaggá ütötték jutalmául.
A búsképű lovag ekkor óvatosan megdörzsölte az állát, ahogy csettintett egyet.
- Akkor eszerint ti is szolgáltatok már hadban?
Mindeközben a gyakorlótér közepén, ahol később a lovagi tornát rendezik megkezdődött az íjászverseny. Egymás után jöttek a jelentkezők. Nagy részük katona volt, vagy paraszt, de látni lehetett köztük vadászokat, erdészeket, mesterembereket, de még egy-két lovagot is. Sorra lőtték a nyilakat a céltáblára. A szabályok egyszerűek voltak: a következő fordulóba az jutott tovább, aki képes volt legalább egy nyilat kellő pontossággal a táblába lőni.

Jozef, Robin, Math Nessa: Rövidesen démon fájdalmas lehellete csapja meg a három egyházfi tarkóját. Hamar megpillantják Nessát, aki Jozef lovát vezette egyenesen feléjük. Nem volt nehéz megtalálni őket, hála a tegnapi frappáns előadásnak. A három álruhába öltözött mutatványos mellett egy másik férfi is állt. Harmincas korú, magas, kissé rendezetlen hajú, szürke köpenyes alak volt, simára beretvált pofával, kezében egy könyvvel és egy pennával, ahogy nagyban diskurált a három artistával. Nessának nem volt sietős dolga, a lovászfiú még az istállóban megnyugtatta.
- Ne aggódj, nem megyünk mi sehova. Talán majd drukkolni. Herbert remek íjász, s most éppen most teszi magát próbára. Kis szerencsével bent marad a versenyben. Haláli az alak, s iszonyatosan részeges. Keresd meg, ha lesz rá időd, mámorosan ilyen jól lőni embert még nem láttál. – nevette el maghát az egész istálló a megjegyzésre.
A szürke csuhát írnok mindeközben figyelmesen várakozott. Nem hagyta ott őket, sőt érdeklődött a részletek után. Sorra sorolta a kérdéseit, melynek nyomán egyre csak a kis könyvébe jegyzetelt. Ujjai közt olyan gyorsan forgott a penna, hogy szinte pillantásonként kellett mártania a ruhája belsejébe rejtett kis tintatartóba.
- Ezt éppenséggel elég nehéz megvitatni. Minden mutatványos akkor akar sorra kerülni, amikor a legtöbben vannak a gyakorlótér körül. Elvégre akkor kapják a legtöbb fizetést. Ám nekem meg van tiltva, hogy bármiféle beleszólásom legyen. Ezt kizárólag egymás közt dönthetik el. – mondta a varázsló, ahogyan Nessa megérkezett – Áh, látom megérkezett a ló, amiért küldöttem. Jó alaposan megabrakoltatva, remélem. – biccentett a démonlány felé.
A mágus eztán egy kis sátor felé mutatott.
- Nézzék, ott tarthatja a többi mutatványos a holmiját és készülhet fel. Oda el tudnak menni és kiharcolhatják a helyüket. Sajnos segíteni nem tudok, de talán eldönthetik valami módon...mit tudom én, birokra keléssel, vagy sorshúzással. A mutatványosok jártasak az ördög bibliájában is, nemde? – tette hozzá nevetve.


Hilde, Ozy Lance:: Haniel nem volt a legkevésbé sem faggatózó, követelőző személy. türelemről tett tanúbizonyságot, amikor egyszerűen csak bólintott, s nem kérdezett többet, miután kíváncsiságát nem elégítették ki. Kíváncsisága ellenére kétségkívül udvarias és visszafogott volt. Ezt jól mutatta az is, amikor Lance csatlakozott a két hellenburgi követhez. A lány hallgatott, s türelmesen várta, míg egymással végeztek. Mikor úgy tűnt, búcsúznak egymástól, óvatosan odasétált Hilde mellé, majd finom gesztussal pukedlizett Lance előtt.
- Szép napot, jó egészséget. – szólalt meg a lány, mindenki legnagyobb meglepetésére tündéül. A köszönés után viszont emberi nyelven folytatta – S kívánok tartalmas vadászatot önnek is. – mondta szerényen mosolyogva.
Edmund von Rowan vezetésével indult útjára a vadászat. A tengernyi lovas és gyalogos partot verő hullámként nyargalt át a felvonóhídon, egyenesen a vártól keletre fekvő kis erdőbe. Szántókkal, telkekkel, legelőkkel körbevett vadon volt ez, ahová vadászni jártak az emberek, makkoltatni a sertéseket, vagy éppen fát vágni onnan. Rowan büszkén húzta ki magát, s ecsetelte a lóra szállt uraknak, mennyire nagy becsben is tartja erdejét.
- Nem fognak látni egyetlen orvul kidöntött fát, csupasz tönköt sem. A gyönyörű fák, nemes vadak a vidék kincsei, s bárki, ki szavam nélkül mer sebet ejteni rajta, fejével fizet érte. – mondta, ahogy büszkén elnevette magát.
Hilde és Haniel a díszmenet végén találják magukat. Haniel nem hazudott, bár a ló, amit a legény hozott nekik nyugodt volt és békés, nehezen tudta vezetni, s nem is mert vágtázni vele. Az urak egy része merészen előre sietett, s utasította a körülötte állókat, hogy széledjenek szét vadak után kutatva. Mások együtt maradtak, úgy társalogtak, várva, mikor bukkan fel egy vad. Oswald tőlük kissé előrébb, az elsők közt lépett be az erdőbe. Stabil, egyenletesen kitaposott ösvény látszott a fák között, óvatosan megkerülve a talán száz éves fákat is. Az utat mindenütt bokrok szegélyezték, árkok, gödrök, s üregek a fák tövében. Legnehezebb dolga a göröngyös terepen talán a szekeret vivőknek volt. Ők leghátul haladtak egy félig megrakott szekérrel, melyre majd az elejtett vadakat húzhatják fel. Volt ott még bőséggel étel, ital, s lándzsák, dárdák, nyilak arra az esetre, ha valaki fegyvere törne.
Nem sok kellett, hogy a hajtók az egész erdőt felverjék. Kutyák szimatoltak vadul a földön, vagy éppen strázsáltak uruk lova mellett, várva, hogy a lenyilazott vadért rohanhassanak. A kisebb, fürgébb vadak suhantak el a fák, bokrok közt. Akik íjjal szerelkeztek fel el is ejtettek egyet kettőt, ám nagyobb vadat bő fertályóra után sem talált senki. Haniel mindeközben érdeklődően figyelte az eseményeket, s nem habozott kérdezni.
- Mi a menete egy ilyen vadászatnak? – szólt Hildéhez.
Kis idő múlva aztán Lance, és még pár hajtó, ahogy a bokrokat verték fel egy-egy furkósbottal ígéretes zsákmányra bukkantak. Egy idősebb vadkan túrta a földet nem sokkal az út mellett egy fa tövében. A zaj és a hang már elég volt neki, hogy ne érje meglepetésként, amikor megtalálták. Harcias dög volt, ami rögtön látszott rajta, ahogy merészen méregetve a belé botlott embereket röfögni kezdett. A közelben több másik lovas, köztük Oswald is kiszemelte a prédát. A hajtók megpróbáltak hátrébb menni a disznó elől, ahogy az fejét előrebiccentette, támadásra felkészülve.


Határidő: 2020.04.18.

Úgy tűnt, hogy Haniel igen meglepetésekkel teli teremtés volt, nem csak az ő nyelvüket beszélte, de még a melléjük szegődött hegyes fülűvel is megértette magát. Az elfet méregette kicsit. Rokonszenvesnek találta, ám nem nagyon tudott rátapintani, hogy vajon mi is lehetett az a vonás, amire alapozni tudta a megállapítását, pláne, hogy életében nem látta még azt. Nem tekintett túlzottan jó szemmel a népre, a tündék erkölcsi iránytűje leginkább olyan irányokba fordult, amit ő maga kevésbé értékelt, ez az irány pedig a meztelenség volt, a pogánynak ható szokások. Nem minden elf volt ilyen persze, de Hellenburgban sem feltétlenül voltak jó hírnévnek örvendő népek, bizonyos rétegük részben abból élt, hogy a gazdag családok fogadásira látogattak el, hogy aztán ott kellessék magukat, mintha díszek lennének. Ezt az egyet nem vehette el tőlük, szépek voltak. Kicsit le is sütötte a tekintetét, elszégyellte magát, hogy így gondolkodott, pláne azok után, hogy pont ő maga szokta rossz néven venni a vámpírok megítélését. Ő maga sem volt sokkal jobb most ilyen értelemben.

A menet szépen lassan megindult, s ismét láthatta von Rowan szép birtokának ékességét. Mélyet szippantott a kellemes harmatszagból, ami betöltötte az ébredező világot. Igazi szép őszi napnak ígérkezett ez, pár pillanatig észre sem vette, hogy a lova ringása egyre inkább felfordította a gyomrát, amiben úgy lötykölődött a gyomorsav, mintha egy medvét engedtek volna szabadon a bendőjében. Enni akart, s inni. Látta az étekkel megrakott szekeret, de nem most jött még el az ideje, hogy hasítson magának a szép kövér füstölt sonkákból, várnia kellett. Vendéglátójuk szavára is elégedetten bólintott, ha az ugyan nem láthatta azt. Nem kételkedett benne, hogy az erdőre igen figyeltek, vélhetőleg pár erdész is jól átjárta azt pár napja, hogy biztosra menjen, hogy valóban szépséges legyen. Ő maga a menet végén maradt le Haniel társaságában, ami miatt hálás is volt kissé, ugyanis itt legalább nem látszott annyira, hogy voltak már jobb napjai is. Úgy várta már, hogy megálljanak, s ehessen, mint az eleven Jézus visszatértét. Szerencsére ez nem tartott sokáig (már nem Jézus visszatérte), s az erdő előtti bokros résznél egy kissé megpihentek, amikor is volt lehetősége kérni pár szelet füstölt húst, s frissen sült cipót, ami még valahol lágyan viselte a kemence gyengéden ölelő szenvedélyét. Hanielnek is kért étket, amennyiben az esetleg jelezte volna éhségét. Emellett a legnagyobb áldásnak mégis a kulacs jéghideg vizet érezte, ami most, ha lehet, jobban esett számára, mint bármely bűnös ember vére. Szabályosan felszisszent annak ízétől, s oly elégedetten húzta ki magát, mint aki kiszedett egy kavicsot a csizmájából egy erőltetett menet után. Pár úrral hátul maradtak az erdő szélén, s ott a ritkás részekből figyelték az erdőt, hogy miként is történtek a dolgok. A jobb lovasok hátasukon kíséreltek meg vadászni, míg a kevésbé ügyesek leszálltak arról, s fegyverükhöz folyamodva kezdték el járni a sűrűt. A levegőnek vér szaga volt. Kivételesen nem szó szerint, de érezte, hogy nem sokára úgy is. A kürtök felharsantak, és hirtelen zajos lett a rengeteg a kiáltástól, nevetéstől, s az Istenkáromlástól, ami időnként hallható volt a bokrok mögül. Hallgatózását végül Haniel szakította meg, akinek kérdésére elmosolyodott.
– Sokféleképpen szokás alakult ki a vadászat körül, ha nem tévedek, ez itt egy helyi stílus lehet. – kissé elgondolkodott, majd folytatta. – Átmenet lehet aközött, amit a déli urak falkavadászatnak hívnak, illetve egy másik, íjász vadászat között, ahol a lesben álló emberek közé zavarják az állatcsoportot. Jelen esetben nem feltétlenül íjjal történik a vadak elejtése, de nem is követte a vadászat a klasszikus falkavadászathoz illő rituálékat és szokásokat... – kicsit gondolkodott még. A Neulandereknél elég sokat tanult ezekről a szokásokról, de a határvidék ezen részének nem ismerte a sajátosságait. Emellett viszont tudott sólyommal bánni, többször is fogott nyulat, éppenséggel csak nem élvezte annyira az elfoglaltságot. – Annyi biztos csak, hogy a vadászokat egy része, többek között az elf is, akivel beszélt, felzavarják majd az állatokat, s azokat az urak irányába zavarják. Ők pedig megpróbálják elejteni a bestiákat a kutyák segítségével. Hogy konkrétan miként is fog menni, én magam is kíváncsian várom. Elképzelhető, hogy a vadászat utánra is van valami saját szokásuk, érdemes lehet figyelni majd erre, biztos különleges élmény lesz... – elmosolyodott, majd végül nevetett egyet. –  Ha szerencsénk van, friss, szaftos szarvashúst ebédelhetünk, esetleg vadkant. Kevés nagyobb csemege van, mint az űzött vad bélszíne, vagy éppenséggel szűrpecsenyéje.
Össze is futott szájában a nyál, ahogy elképzelte a kellemes, szaftosra sütött vadhúst. Eddig még háborgott a gyomra, de hirtelen ellenállhatatlan éhség lett úrra rajta. Oswaldnak jól kellett teljesítenie!

Bólintottam a nefilimnek, nem tudva megszólalni a meglepetéstől, majd visszaindultam a többiekhez. Ahogy közeledett a vadászat, úgy kezdtem egyre inkább izgulni. Ez az a fajta idegesség volt, amit soksok éve nem tapasztaltam már: félelem attól, hogy nem vagyok felkészülve arra, mi vár. Az elmúlt időszakban rengeteg képtelenség történt, de azok legalább mindig csak utólag derültek ki, most viszont már mielőtt nekiindultam, pontosan tudtam, hogy fogalmam sincsen, minek indulok neki. Az, hogy hallottál már valamiről, és az, hogy már megtapasztaltad, két, teljes mértékben különálló dolog. Hamar előreküldtek minket az erdőben, hogy vadkant keressünk. A természetben kiélesedtek az érzékeim ugyan, de ez mit sem ért, mert nem azért kellett megtalálnunk őket, hogy leölhessük, megnyúzhassuk és megsüthessük őket, hogy egy nappal tovább éljünk, hanem mert mások szórakozása ezt kívánta. Amint ez a gondolat leülepedett bennem, máris sokkal nehezebben tudtam szedni a lábam. Eddig nem is tudatosult bennem, hogy milyen beteg dolog az, amit itt művelünk.
Gondolkodni azonban nem sok időm maradt, meghallottam egy éktelen, agresszív röfögést. Felemeltem a fejem: egy vaddisznó. Magam mögött hallottam a lovasok hangját, ami megnyugtatott, de egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a vadkanról. Az állatok sokkal veszélyesebbek, mint egy állig felfegyverzett katona. A katonára lehet hatni... a vaddisznó csak széttép. Lassan hátrálni kezdtem.

- Legyen. – Tárta szét a karját Matheus. – Nekem teljesen mindegy.
Ahogy a lót hozó nő egyre közelebb ért úgy egyre jobban fájt az inkvizítor feje is. A homlokára tette a kezét, és nagyot sóhajtott. Kicsit elszomorította, hogy itt helyben nem tudott lecsapni rá, de az még inkább, hogy a vár bevétele után is valószínűleg meg fog tudni épségben lépni.
Matheus eddig úgy gondolta, hogy délen mindenben jártasak az emberek, aminek a nevében benne van, hogy ördög, és hallva az írnok kérdését egyre biztosabb lett ebben.

- Amíg meg nem szólítottad őket, nem ismert fel. Nem nézhetett meg eléggé, így nem jött rá, hogy te vagy. - ingattam a fejem Jozef visszakérdésére. Nem számít később felismerte-e volna. Mostmár nem bízhatunk benne, hogy nem tette, így még jobban kell törekednünk, hogy minden esetleges gyanút távoltartsunk magunktól. Nem lesz könnyű, remélem a püspök úr a másik oldalon viszont segítségünkre lesz azzal, hogy eloszlatja az esetleges gyanút a vámpírban.
Készségesen válaszolgattam az írnok kérdéseire, általában az első logikusnak tűnő dolgot, ami eszembe jutott, így végül összeállt a terv az előadásra, amibe Matheus is beleegyezett.
- Ez természetes, az előadóművészek élete már csak ilyen. - mosolyogtam a szürke férfira. Megoldjuk, és ötletem is volt, hogyan. De előbb látni kellene a többi előadót.
Az egyre erősödő fejfájás pedig jelezte, hogy démon közeledik egyenesen felénk. Jozef lovát kísérte egy feltűnően csinos nő... Succubus.
Igyekeztem nem a jelenlétét jelző hasogatásra összpontosítani.
- Maga túl jól ismeri a vándorelőadók trükkjeit - nevettem a férfira, nem kötve az orrára, mihez akarunk kezdeni.
- Köszönjük - biccentettem mosollyal a démonlány felé
- Ideje csatlakoznunk a kollegákhoz, és megegyezni velük az előadásunk időpontját illetően - fordultam két társamhoz, és ha nem volt ellenvetésünk,  el is indultam a mutatott sátor felé.

A lovászfiúban kissé csalódtam. Még csak nem is próbálkozott be semmivel, csak egy másik férfit ajánlott a figyelmembe. Az mondjuk elég jól sikerült. El is felejtettem, de én is meg akarok tanulni ügyesen lőni, hogy meg tudjam védeni magamat, aminek a szükségességét az északi kis kalandom is csak bizonyítani tud. Olyan hatalmas gólem ellen nem használ, de az olyan undorító zombikhoz nem akarok közel menni, és ha egy olyan hídonállóval találkozok testközelből, valószínűleg annak sem lesz jó vége. Bár ki tudja, hátha bejövök neki... Minden esetre jó lenne megtanulni normálisan célba lőni. Szerintem ha vége a mulatságnak, megkérdezem majd Rolandot, hogy tudna-e rám szánni egy kis időt. Meg hogy tud-e lőni. Tán csak tud. De azért inkább megjegyzem Herbert nevét, ő is jófejnek tűnik az elmondás alapján.
Ahogy a lóval elindulok, viszonylag hamar rábukkanok a mutatványosokra. Éppen egy vita közepén vannak egy írnokkal, így azt csendben végigvárom. Persze, ha kérnék előbb a lovat, nem ellenkezek, de még ekkor is rá kell kérdeznem, hogy kell-e nekik másik.
-Üdvözletem. Meghoztam a lovat, amit küldtek. Esetleg szükségük van másikra is, vagy még valamire?
Sőt, mivel végighallgattam az írnokkal folytatott szinte teljes beszélgetésüket, így egyből adok is nekik egy ötletet, hogy mit tehetnék értük.
-Szívesen segítek akár kiharcolni a legjobb időpontot. Nagyon tetszett az előző előadásuk, és így biztos nem maradnék le a mairól. Na meg nem mellesleg, szívesen összeismerkednék velük egy kicsit, és ha már úgyis minden féle teendőm van, ennél testhez állóbb feladatot nehez kapnék.

Nem akarom ismételni magam, hogy Mina nem fog elárulni. Túl sok mindenen mentünk már együtt keresztül ahhoz, hogy egy ennyire bizonytalan találkozás után elrohanjon és feldobjon, hiszen azt sem tudhatta, hogy nem-e léptem tényleg az előadóművészek táborába.
Na meg aztán mire ezt egyáltalán kideríthetné, addigra már vége is lesz az egésznek, addig meg ahogy elnézem püspök urunk „elszórakoztatja”. Ő a könnyebb utat választotta, a mi izzadságot követelő előadásaink helyett: a lepedőakrobatikát.
Az előbbi kis közjáték után meglepett, hogy Matheus atya szófukaron beleegyezett az újabb fellépésünk történetébe, de csak szólt volna egy rossz szót, meg is jegyeztem volna, hogy ha nem tetszik találjon ki jobbat. Különben sem felejtettem el neki amit tett és majd akkor lepem meg a visszavágással, amikor a legkevésbé számít rá.
Az írnokmágus szavai egyáltalán nem lomboznak le, sőt……..alig várom, hogy kiverekedjük magunknak a legjobb helyet a műsorunkhoz.
- Nyugodtan bestrigulázhatja magának a legnépesebb időpontot, ha meg akarja majd nézni az újabb előadásunkat. – biccentettem a férfi felé, de aztán én is megéreztem, hogy mitől ráncolódott két társam homloka.
Mióta kiléptem a papi rendből enyhébben észleltem a démonok megjelenése okozta fejfájást, hiszen csak akadályozott volna a harcban, de azért nem kímélt.
- De jó, hogy itt vagy Tintapaca! – simogattam meg a lovam orrát kedveskedve, mire az halkan felnyihogott. – Köszönöm, hogy idehoztad. – hajoltam meg a szép lány démon felé.
Már rég megtanultam, hogy nem mindig azok a lények a rosszak, akikre ráhúzzák, így amíg ő kedves hozzánk én is az leszek.
- Egyelőre elég ha rendezzük a helyünket, ahogy azt vezetőnk, Schmetterling kisasszony finoman megfogalmazta. – bólintottam Robin felé, de úgy véltem ha már egy szuccubus olyan kedvesen felajánlotta a segítségét, botorság lenne elszalasztani, hiszen a legtöbb előadó férfi……. – Részemről rendben, nyugodtan tarts velünk. – mosolyogtam rá, aztán Tintapacát vezetve magam is a mutatott gyülekezősátor felé indultam.

//Üdvötlet minden résztvevő játékosnak!

Mindenek előtt elnézést kérek azoktól, akik mesélőit vártak de csalódniuk kellett XD. A Szüreti Mulatság következő köré egy pár napot késni fog. Halaszthatatlan teendőim akadtak, így kénytelen vagyok elnapolni a következő kör megírását. A következő kör 22-én, szerdán fog érkezni, addig mindenki türelmét szeretném kérni.//

Wilfred idegesen állt a katona előtt. Sértve érezte magát, de még inkább kelepcében. "Az a kis... Csak kerüljön a kezem közé" dünnyögte.
- Igen, elnézést... Sajnálom, de azt mondták ezzel a mondattal ki engednek. Sajnálom. Félek a katonáktól és ideges leszek. Kérem, nézzék el. Egy üzenetet viszek csak, egy beteg asszonynak. A fia itt van... nem... Nem akartam tiszteletlen lenni... - mondta Wilfred kedvesen, ártatlanul. A katona rosszindulatúan szegezte tekintetét Wilfredre.
- Az előbb még azt mondtad, valami veszély közeleg. - morogta, ahogy és a társai egyre közelebb értek hozzá - Ki adta neked a parancsot?
- Parancs? Á... Elnézést - hajolt meg Wilfred - Csak azt mondták mondjam ezt, ha kérdezősködnek, és akkor elengednek. Sajnálom. Ez csupán kérés volt. Egy fiútól az édesanyjának - Wilfred arcán könnycsepp futott végig, utálta, meghatotta saját fantáziája. Azt érezte bárcsak igaz lenne mind ez... - természetesen, ha lehetetlen nem erősködöm... nem akarok rosszat... - lesütötte szemét, szinte már fordult is volna el.
- Hát itt vagy! - ordította valaki a távolból, egyenesen Wilfred és a kis kompánia felé nyargalva. A hang is idegen volt, az arc is idegen volt. Az egész idegen idegen volt. Az illető egy nő volt, Wilfred korabéli. Szőke haja volt és jobbágyoknak való ruhát viselt. Különös, vagy akár csak feltűnő ismertetőjegye nem volt neki egy darab sem,leszámítva persze a harsány, élénk mosolyát, s hogy paraszt létére az oldalán kardot viselt. - Már mindenütt kerestelek, hol a pokolban kujtorogtál! - rivallt rá az idegen Wilfredre. Wilfred köpni nyelni nem tudott... Teljesen elvörösödött, valamit próbált makogni, de nem jött ki semmi a szájá... gyorsan megtörölte arcát.
- É-é... izé... - A katonák gyanakvóan néztek rájuk.
- Ismeritek egymást. - a lány egy percig sem hezitált.
- Hogyne ismernénk. Csak állandóan elhagyjuk egymást. Bocsájtsanak meg neki, fejére ejtették, amikor az anyja szült. - súgta oda neki, ahogy rárivallott ismét Wilfredre - Mit mondtál nekik, hogy így neked ugrottak?! - mondta, mintha számon akarnák kérni. - Wilfred vette a lapot. Gyagyán kezdett megszólalni:
- Én hát a mama mesélyét mondtam... a papa mondta, hogy azt szeretik... - mondta Wilfred a lány felé fordulva, miközben be ejtette hátát és a végén még egy kis nyálat is csorgatott.
- És maga milyen ügyben? - nézett a lányra az őr, még mindig gyanakvóan. A lány hezitálás nélkül válaszolta.
- Én meg a barátaim visszük a tegnapi maradékot szétosztani a szegények közt. - mutatott hátra egy szekér felé - S itt lapul a kezemben az írás, hogy Rowan uram minket bízott meg a feladattal. - emelt elő egy papírt, rajta egy pecséttel. Az őrök gyorsan ellenőrizték a papírt, majd egy laza mozdulattal továbbengedték az egész menetet, Wilfreddel együtt. Egy fél perc sem telét bele, s kint voltak mind a várból.

Biztonságos távolságból Wilfred megszólalt.
- Köszönöm a segítségét, de miért tette? - A lány ekkor hatalmasat sóhajtott. Arcáról eltűnt a vidám mosoly, s egy gondterhelt, megfáradt utazó arca került helyette rá. - Nem vagyok én úr, hogy magáznod kelljen. - bökte oda nyersen - Láttam mi történt veled tegnap este. Azért segítettem.
- Minden esetre köszönöm. Meghálálni sajnos nem tudom és nem is valószínű, hogy lesz rá lehetőségem. Ha megengedi, most búcsúzom. Esetleg... esetleg ha találkozna egy Johann nevű vámpír kováccsal... említsen meg. - mondta Wilfred kicsit mosolyogva.
- Várj csak . -szólt a leány szigorúan - Ennyiben akarod hagyni? Tényleg ezt akarod? - nézett rá kérdően, kissé talán provokatíbvan - azt hiszed a semmiért segítettem neked?Wilfred visszanézett.
- És mi hasznomat tudnád venni? Szerencse, hogy az őrök nem ismertek fel, de mások, ha akár csak meg hallják, hogy segítettél a szökésbe meg is kínozhatnak... Hidd el a legnagyobb biztonságban akkor vagy, ha én minél távolabb vagyok tőled. Máskülönben neked is jobb lenne eltűnnöd egy kicsit. Nem sokára keresni fognak és téged először. De én sem vagyok szívtelen, meghallgatom a kérésed.
A lány ekkor elnevette magát, ahogy intett a kezével. A karaván megtorpant, ahogy ő közelebb sétált Wilfredhez, s kihúzta magát.
- A királyság, melyet imádtál, tiszteltél, melyért az életed adtad, elárult. Tudtad, hogy igazad volt, segítséget vártál, de nem jutott más, csak megvetés és harag. Te és én egy csónakban evezünk. Annak idején velem is ez történt. - mesélte a lány, ahogy levetette koszos, áporodott köpenyét. A köpeny alatt egy fényes, alaposan rendben tartott páncél lapult, egy zöld köpeny, s a vértem egy címer a keblei alatt. A címer egyetlen betűt ábrázolt, egy hullámos vonallal rajzolt D-betűt, szára tetején egy kis kunkori farokkal, mely oldalra állt. Wilfred elnevette magát.
- Hmmm... érdekes. Tehát ha jól értem társulni szeretne.
- Azt szeretném, hogy csatlakozz hozzám. Én és társaim harcosok vagyunk. Az igaz ügyért harcolunk. Az igazságért harcolunk. S mind pontosan olyanok vagyunk, mint te. - nyújtotta ki a lány a kezét Wilfred felé - Nevem Delta. A földre szállt angyal, a végzet, az Omega kiválasztottja vagyok. Jöj velem, s együtt igazságot teszünk ebben a rohadt világban. - Wilfred arca elszomorodott. Idegesen nézett maga elé, majd felnézett a lányra szúrós szemekkel. - Ki az a bizonyos "Omega"?
- Az angyalok legnagyobbika, aki azért szállt a földre, hogy megdöntse ezt a romlott egyházat. - szorította Delta ökölbe a kezét - S ő karolt fel, amikor legnagyobb szükségem volt rá. A barátom, s példaképen döfött engem hátba, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Tudom, min mész most keresztül. Wilfred gúnyosan elmosolyodott, de megfogta Delta kezét.
- Az egyetlen akit szolgálok az Isten és az ő szent akarata. És ha ő ezt szeretné, nem mondhatok nemet. Azomban, nem leszek a társatok és nem is nevezhettek így. A katonátok leszek és Isten nevében hűséget esküszöm Omegának.

Delta kissé megvetően nézett rá. - Omega mester nem csak a nyomorult egyházat fogja megdönteni. Az Istent is, aki azt teremtette. - jelentette ki hidegen, ahogy Wilfred szemébe nézett.
- Ez érdekes... - kuncogott Wilfred - de kíváncsi vagyok, hogyan dönti meg Omega az alkotót. Wiszont: Én az egyház és a királyság bukásáig fogadok hűséget. Csak addig és nem tovább.
Delta bólintott egyet. - Az bőven megteszi. - majd ő és a karaván maradéka elvágtattak egyenest a messzeségbe.

Mina, Hans: A bor helyi érlelés volt, s ízén megérződött, hogy déli vidékről való. sűrű volt, és édes, azonban közel sem olyan lágy, mint az északi vidéken termett borok. Ezt kárpótolta neki aromája, mely jellegzetes utóízt hagyott mind Mina, mind pedig Hans szájában.
- Hogy én, háborúztam? – lepődött meg Edmund a kérdés hallatán – Természetesen. Már egészen legénykorom óta kísértem atyámat a csatatérre. Három éve pedig, miután eltávozott, én örököltem a birtokot, s vele a kötelességeit. – mondta büszkén – Rowan uram imád hadakozni, s sosem rest csatába vezetni minket. Megjártam innen a végtelen tengert. S szentül hiszem, egy nap a magas északi hegyeket is látni fogom. – a lovag kajánul elvigyorodott, ahogy kissé lehalkította a hangját – Maradjon köztünk, de olyat is ismerek, aki annak idején egy angyalt viselt a nyakában. Együtt harcoltam vele hónapokon át. Kissé sajnálom, hogy nem futottunk hamarabb egymásba. Magam is ott voltam, amikor bevettük Eichenschild-et. De ezt ne híreszteljék, mert Rowan uram hallani sem akar róla a falakon belül.
Közbe sorra engedték útjára nyilaikat a vállalkozó szellemű íjászok. Nagy részük épphogy csak eltalálta a céltáblát. Hans és Mina könnyedén meg tudták mondani, kik a hivatásos katonák, vagy legalább várjobbágyok, akik ragadtak életükben íjat a kezükbe. Páran az ügyetlenek közül is megütötték a mércét, talán a szerencse, talán csak némi gyakorlás okának. A fogadás felkeltette a lovag figyelmét, derűsen fordult oda, egy nem túl megszokott kérdéssel.
- A fontos kérdés, miben fogadjunk. Mit adjak, ha vesztek, s mit kérhetek, ha nyerek? – kérdezte kíváncsian, tőle meglepően izgatott hangon. Valami miatt nagyon felkeltette az ötlet az érdeklődését – A tét sokkal jobban szokott érdekelni, mint maga a játék. – fejtette ki kissé rejtelmesen.


Jozef, Robin, Math Nessa: A mutatványosok sátra nagy volt, széles, noha elég szegényesen berendezett. De nem kellett félteni őket, bőven ki tudták dekorálni különféle díszes, hímzett, rikító színekben pompázó kellékeikkel az emberek. A tágas, üres teret még meg is köszönték, mivel több hely maradt a holmiijaiknak. Ott gyülekezett a mulatságra érkezett összes előadó. voltak köztük zenészek, táncosok, történetmesélők, zsonglőrök, kardnyelők, de még egy medvetáncos is. A medve ott állt nem sokkal a sátor bejárata mellett egy karóhoz kikötve. Egyhelyben ült, nem is mozdult, a szemhéja pedig le volt csukva neki. Nem is szuszogott, alig mozdult, mint aki sóbálvánnyá dermedt volna.
Odabent tanakodtak, kiabáltak, vagy éppen csak kedvtelenül diskuráltak egymással a mesterek. Voltak többen, akiknek mindegy volt, mikor kerülnek sorra, mások viszont érdekeltek voltak, hogy minél több úr adjon nekik alamizsnát a mutatványukat követően. Ahogy a három akrobatának öltözött egyházi belépett, egy pillanatra minden tekintet rájuk, és az őket kísérő Nessára szegeződött. Aztán mint aki mit se látott, folytatták, amit eddig csináltak. Az egyik mutatványos, egy ravasz mosolygó utcai mágus ekkor mászott fel egy nagy hordó tetejére, kissé meginogva, ahogy ki próbált egyenesedni, majd megköszörülte a torkát.
- Akkor hát! – rikkantotta el magát, miközben egy nagy rakás apró botot emelt meg – Megfelel mindenkinek, ha sorshúzással döntünk attól, milyen sorrendben járunk az urak színe elé? Mindenki vesz egyet a kalapból... – emelte le széles, tollal ékesített kalapján – S a rajta álló szám szabja meg, ki mikor kerül sorra.
A mutatványosok közül többen egyet értettek vele, ám voltak, akik haragos morgással fejezték ki nemtetszésüket. Nem is kellett sokáig keresni az okát. A férfi illúziókkal ikereste a kenyerét, s bárminemű emberismeret nélkül le lehetett az arcáról olvasni, vaj van a füle mögött.


Hilde, Ozy Lance:: Haniel dermedt, óvatos csenddel hallgatott végig mindent, amit Hilde mondott. Nem is törődött a körülötte lovagló urakkal, a szekeret húzó jobbágyokkal, vagy éppen az erdő apró-cseplő zajaival. Annyira lefoglalta őt, hogy végre van valaki, aki örömmel meséli az emberek szokásait, hogy megszűnt a világ létezni körülötte létezni. Örömteli pillanat volt ez, s nem is csoda, hogy hamar megfeledkezett magáról.
- A vámpírok népe nem kedveli jobban a véresen sütött húsokat? – kérdezte fürge szavakkal.
Haniel keze akkorát csattant, amikor ijedtében a szája elé rakta a kezét, hogy többen vissza fordultak, mert azt hitték, valaki pofont lejtett a hátuk mögött. A nefilim lányok látszott, hogy majd elsüllyedne szégyenében.
- Tekintse a kérdést semmisnek! – hadarta gyorsan, ahogy próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, s csendben, fapofával lovagolt tovább előre.
Mindeközben elöl a fák sűrűjében zajlott tovább az óvatos csatározás a vadkannal. Nem voltak sokan a környéken, s félni sem kellett, hogy az állat egyhamar keresztbe harap valakit. A hajtók Lance-hez hasonlóan lassú, kimért léptekkel húzódtak vissza, egyre a hátuk mögött ragadt vadászok felé, ahol Oswald is lovagolt. A vadkan idősebb állat volt, nagy, s robusztus, s negált már egyet s mást, látni lehetett a megfeszült, ingerült, ugrásra kész tartásán, ahogy a fejét forgatta, tekintetét egyik fajtóról a másikra szegezve, soha el nem eresztve szemei szorításából senkit. Néhány nemes közelebb lovagolt a disznóhoz, hogy íjával meglőhesse. A vadkan a lovak közeledtét látva ijesztően felvisított. A hajtók közül többen hátraugrottak rémültükben, az egyikük módszeresen szaladni kezdett, el a disznótól. Több se kellett a vadkannak, látva a lehetőséget, s a neki hátat fordított embert elrugaszkodott, s megindult utána.


Határidő: 2020.04.29.

Számítottam rá, hogy nagy lesz a tülekedés a jobb helyekért, de mikor megláttam a nagy sátorban gyülekező mindenféle népséget, azért kissé meglepődtem. Ám, ahogy szemrevételeztem a társaságot, annyira már nem aggódtam, a legtöbb fellépni akaró, nem lehetett komoly ellenfél nekünk. A zenészeket, táncosokat, bűvészlelkeket már ki is húztam a listámról.
A medve azért már egy kicsit komolyabb diónak látszott, bár egyelőre elnézve, talán csak hálni járt a szerencsétlenbe a lélek.
A hangzavarból ítélve már nagyban ment a marakodás, hogy ki, mikor mutathatja be a tudományát, amin nem is lehetett csodálkozni, mert jó párra ráfért volna az odavetett pénz, amit egy sikeresebb fellépésért kaphatnának.
- Jó reggelt emberek! Látom mindenki kellően lelkes. – vigyorogtam rájuk magabiztosan.
Mivel közeledett az idő, hogy porondra léphessen az első szerencsés, sokáig nem maradtunk az érdeklődés középpontjában, máris volt jelentkező, hogy eldöntse a sorrendet.
Persze hallhatóan és láthatóan nem csak nekem jutott eszembe, hogy nem a legmegfelelőbb erre a célra egy sunyi mágus.
Nem rossz módja egyébként a javaslata a fickónak, csak épp nincs szándékomban a fellépésünket a szerencsére bízni.
- Jobban bíznék a medvében, mint a te kezedben. – jegyeztem meg, miközben Robinra néztem, hátha van valami jobb ötlete, én még kiverekedni is hajlandó lennék a helyünket.

Bólintottam a démonlány felajánlására, miután Jozef is belement, hogy velünk tartsa.
A sátorban néhány pillantással mértem fel a terepet, elbűvölően mosolyogva a ránkvetülő tekintetek gazdáira.
- Jóreggelt, Uraim - köszöntöttem a férfiakat.
Még mindig a mutatványosok felmérésénél tartottan, miközben a varázsló túlkiabálta a többieket.
Naná, becsületes sorshúzás lenne, ugye...  Egyetértően bólintottam Jozef szavaira, de támadt egy ötletem. Odaléptem a démonlány mellé.
- Segítesz kicsit elcsavarni a fejét az uraknak? - kérdeztem súgva, barátságos mosolyt vetve rá. Ha belement, még annyit súgtam, hogy próbáljon ráerősíteni arra, amit csinálok, és közelebb léptem a mutatványos férfiakhoz, bánatos arckifejezéssel.
- Ilyen sok fess férfi között nem sok esélyünk lenne. Pedig igazán meghálálnám, ha kisegítenének, hogy valahára igazán nagy közönségnek mutathassuk meg mit tudunk, és jusson a pénzből elég étel. - mondom nekik elgyötörten, és valószínűleg nem túl félreérthető utalással a hálám mibenlétét illetően, olyan testtartást véve fel, ami valamennyire lehetővé tette, hogy megnézhessenek, de megfelelt a meggyötört kifejezésemnek is, és nem volt kifejezetten kacér.

A vadkan visítása megrémített, ösztönösen összehúztam magam kissé, és a fegyveremhez kaptam. Szerencsére nem jutottam el odáig, hogy ki kelljen rántanom, különben könnyen járhattam volna úgy, mint az a szegény pára, akit üldözőbe vett az állat. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy besegítek neki, de miután emlékeztettem magam, hogy az én munkám itt véget ért, és kergetni az uraknak kell, inkább csak félreálltam a lovak útjából.

Nagyokat kortyolt a kulacsból, a nedű minden cseppje eleven vérré vált ereiben. A hús, s a kenyér is hasonló hatással volt, bár, az talán egy kissé jobban megterhelte a gyomrát, a friss, hideg víz volt a valódi megmentője a napnak. Enélkül talán meg is halt volna, a negédes borok gondolatától menten tótágast is állt a gyomra, hamarabb kelt volna ölre a Sátánnal, minthogy most még egy kancsóval megigyék valamely aszúból. Igaz, egy kevés fanyar fehérbor még akár jól is esett volna számára, de most talán bölcsebb volt megtartani a böjtjét a tegnapi duhajkodásnak, majd utána kezdődhet a mai. Haniel szavára meglepetten kapta fel a fejét, majd arcára kissé szórakozott arckifejezés ült, amit menten egy kis összerezzenés követett a csattanó kéz hallatára.
– Ne aggódjon miatta, Fräulein, a kérdés jogos is lehetne, feltételezem nem sok vámpírral találkozott még. – megpróbált gyengéden mosolyogni (fogait elrejtve), majd megrázta a fejét – Néhányan jobban szeretik, kétségtelen, de az állati vért a vaskalaposabb családok alantasnak tartják, így ezeken a helyeken különösen jól átsütik. Én magam egyébként kedvelem a véres étkeket, a hagymás vért pedig különösen, de ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy vámpír vagyok, megboldogult anyám gyermekkoromban szinte mindig ezt főzte számomra, mert csapnivaló háziasszony volt.
Kissé elmosolyodott. Anyjának szép szemei már csak távoli emlékképként maradtak meg benne, nem sok rémlett neki belőle, az arca se igazán, csak hogy milyen megnyugtatóan tudott mosolyogni, s hogy mennyire is jól tudta csinálni a hagymás vért. Az igazat megvallva valószínűleg borzalmas lehetett az étek, de olyan melegség járta át, amit csak a nagyapja hasonlóan rossz főztje tudott imitálni.
– Ha van hasonló kérdése, ne tartsa magában, távol áll tőlem, hogy esetleg sértésnek vegyem a kíváncsiságot. Sok furcsa mendemonda terjeng a véremről, némelyik igaz is. – nevetett halkan. – De a fokhagymát nem féljük.