Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Volt egy kis feszültség bennem, hiszen talán most dől el, hogy megálljuk-e a déliek próbáját, elhiszik-e, hogy azok vagyunk, akinek valljuk magunkat. De úgy látszik az Úr rajtunk tartotta a szemét, mert Edmund lovag szerencsére egy cseppnyi gyanakvás nélkül, minden tétovázás nélkül bevette a mesénket, amiben úgy láttam nagy szerepe volt az inkvizítor lánynak, aki most teljesen beleélte magát a szerepébe és ruhája is többet mutatott, mint amit alap esetben az illendőség megengedett volna. Azon csodálkoztam, hogy Mattheus atyát még nem ütötte meg a lapos guta eddig is, de azért tartottam tőle, hogy ne adja az ég, a lovag leplezetlenül kacér szavait már ne fogja szó nélkül hagyni és ezzel tönkre tehet mindent.
- Mi sem szeretnénk megvárakoztatni az uraságot, ezért hálásak vagyunk, ha segítik az utunkat, hogy már ne tartsanak fel. – léptem kissé a püspök és a lovag közé. – Nagyon nemes cselekedet ez Öntől. – hajtottam meg a fejem a férfi felé, teljesen alávetve magam a szerepnek, bár szívesebben tekertem volna ki a nyakát. – Nekünk nem adatott meg a biztos megélhetés egy úr szolgálatában, így azt választottuk, amivel biztosíthattuk, hogy meleg étel jusson legalább a hasunkba. – vontam meg a vállam, hogy kiábrándítsam kicsit az álomvilágából, de máris visszatért a mosoly, elvégre komédiások lennénk. – De tényleg mindenért kárpótol minket a sok érdekes ember és vidék. – intettem körbe széles mozdulattal, dagályosan ahogy egy igazi mutatványoshoz illik.
Ezek után azonban igyekeztem Robin-nak hagyni a szót, hiszen láthatóan a lovagocskának majd kiesett a szeme, ha ránézett.

Hamarosan már feltűnt a vár, aminek látványa tényleg elismerésre méltó volt, de igyekeztem a csodálkozásom mellett megjegyezni mindent, amit csak a látvány nyújthatott.
A tornyokat, a falakat összekötő pilléreket, a jól megkonstruált lőréseket, a falak mögött húzódó házak elhelyezkedését és főleg a felvonóhídat és a kaput és a körülötte lebzselő őrséget, mert ezeket kell majd kijátszanunk.
Most jött el a második próba, az írás próbája, amire elég nagy sikerrel számíthattunk, ha a katona elgyötört, fáradt képére néztem.

Egszerű katonának tűnt, alig volt rajta valamivel több páncélzat, mint Wilfreden. Hosszú szőke haja, a válláig ért, sisakja az oldalán lógott. Arca pont ugyan olyan unottan tekintett előre mint, Wilfrednek. Felkapta a fejét Wiflred dúdolására.
- Nocsak! Szeretsz énekelni? - kérdezte értatlanul, de élesen.
- Hogy? Ki? Én? Ja, igen... - mondta Wilfred, mintha álomból ébredt volna fel. - Szoktam néha.
- Azta! - Csillant fel a szeme a lánynak. - Nem énekelnél most is valamit? Olyan unalmas ez az út és amúgy sem akartam eljönni. Kényszerítettek. - súgta a lány, ahogy a várkapun beérkeztek.
- Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés, hogy ide jöhetünk és megbíztak minket ezzel a feladattal... - látta, hogy a lány egy kicsit elszomorodik, ezért hozzá tette - Egyszóval engem is. Sajnos nem illik a bevonuláshoz és túl sokan figyelnek minket...
- De ígérje meg, hogy fog nekem énekelni.
- Mindenki ezt kéri tőlem...
- Hát, egy templomos bárd nem mindennapi látvány... - nevetett a lány - De ha zavarom, akkor nem erőltetem.
- Nem arról van szó... Nem vagyok egy hétköznapi eset... A balladákat szeretem. Szerelemről és halálról, vérről és kegyetlenségről és megtorolatlan vétkekről, tehetetlen sorsokról...

Lóról le segítés és hasonlók történetek még, de a beszélgetés folytatása, egy másik történet és elbeszélésére más alkalommal kerül sor...

– Ugyan, Herr. Az öröm a bőséges szüret, s a győztes csaták. Egy efféle mulatság aligha adathatna meg ezek nélkül, ez pedig aligha a Zsinatnak, hanem az urak jó munkájának, s persze Urunk kegyelmének köszönhető. 
Ettől eltekintve persze mindenképpen jólestek neki a szavak, akkor is, ha sejtette, hogy mindez persze csak udvariasság volt. Nem volt feltétlenül hétköznapi esemény, hogy vendégeket küldött a zsinat, az meg pláne, hogy kivételesen nem egy pocakos vaskalapos lelkészt küldtek, aki savanyún forgatta volna szemeit egy szemtelenebb dal hallatán. Az elképzelésen még talán kuncogott is egy kissé, ám ezt igyekezett nem mutatni az "előkelő" társaságban.
– Lehet pont emiatt érezte szükségesnek a Zsinat, hogy mégis tiszteletét tegye. Ha más nem, kell pár vastagnyakú a vendégek közé, hogy legalább valaki húzza a száját a fényűzés miatt. – kissé nevetett, majd folytatta. – Von Rowan szolgálatai elengedhetetlenek a határ védelmének érdekében, mind a Zsinat, mind egész Dél hálával tartozik számára. Ilyen derék embernek már csak kijár egy nagyobbacska ünnepség.
Rosszallóan elmosolyodott, de természetesen nem gondolta komolyan az egészet, a határ mentiek virtusa mindig kissé forróbb volt a hellenburgiaknál, de mindez teljességgel rendben volt, amennyiben persze az ember tudta, hogy mikor jött el az elcsendesedés ideje. A csend ideje pedig most jött el. Vagy két fertályórát kellett léptetniük, míg végül elértek a kapuhoz, ahol aztán kellemetlen, unalmas vizsgálódás vette kezdetét.
-----------------------------------
Von Rowan birtoka pompás volt és hatalmas, az annak szívében álló vár szintén olyan magaslatokba hágott, melyek ugyan nem érhették el Hellenburg tornyait, de igen bátran nyújtózkodtak az ég felé, az embernek már-már megfordult tőle a fejében, hogy esetleg a bábeli tornyot próbálták-e utánozni. Sosem kedvelte igazán az ilyen magaslatokba hágó épületeket, a vámpírok gőgjét vélte benne felfedezni, mely végül a vesztüket is okozta az emelkedés során... Mindezen épületeknek vélhetőleg ennek ellenére nem volt köze a vértestvéreihez, de a gondolat is csak futón szaladt végig elméjében. Ahogy megérkeztek, nem is kellett sokat várniuk, azonnal fiatal szolgák szaladtak ki lovaikkal foglalkozni. Készült volna ő maga is, hogy elhessegesse a suhancokat, ám meglepetésére ezt Herr Sandell a maga módján megoldotta helyette, s végül ő volt az, aki felajánlotta, hogy lesegíti a lóról. Kelletlenül pillantott körbe, majd végül enyhülten elmosolyodott, szabad kezét nyújtva a férfinak. Ha az segít, lemászik vele a lóról, majd hagyja az egyik szolgának, hogy elvezesse Kohlet, még egy utolsót simítva annak langyos oldalán.
– Lekötelez, Herr. – arcára mosolyt erőltetett, majd folytatta. – Von Rowan igen büszke lehet, hogy ilyen udvarias lovagja van.
A lándzsáját magához ölelte kissé, egyelőre senki nem kérdezett afelől, de ha mégis felmerülne, majd elmagyarázza a népségnek, hogy a fegyver vendég, nem pedig holmi önvédelmi eszköz. Tudta nagyon jól, hogy nem illett magával hordania, de ha csak letámasztotta valahova, érdekes társaságot tudott jelenteni a hölgyeknek, ha nem is feltétlenül udvariasat. Körbepillantott, majd az első jobban öltözött udvaronc felé fordult, meghajtva kissé a fejét.
– Áldás, békesség, Herr. A szekér Hellenburg és a Zsinat jókívánságait tartalmazza. Só, prém, illetve Rudenz király személyes ajándéka. –  kezével a szekér belseje felé intett, ahol egy nagyobb láda volt. –  Egy szép fapipa rejlik benne, melyet még a Fanyüvők készítettek fekete dióból. A király reméli, hogy a von Rowan örömét leli majd benne.

A hidegben a szekerük békésen közeledett a báró mulatozós kastélya felé. Nem is lett volna semmi gond, de képességeiket már ideje korán próbára tette pár az út elől visszajövő unatkozó ember. De a kormos és a nőszerzet tanítvány jól helyre tette őket. Bár Robin hangsúlyára Matheus szeme erősen tikkelt.
Viszont még Matheus nem túl tapasztalt szemei is látták, hogy a lovag megéhezett az ő drága, makulátlan, cölibátust fogadott tanítványára. Fel is tűrte a ruha ujját, és felkészült rá, hogy jó bohóchoz híven mond egy hatalmas nagy viccet Edmundnak, de a magát katolikusnak képzelő kormos az útjába állott. Na nem baj, gondolta magát, majd később küld rá egy Judica Meát büntetésképpen. Melyikükre? Mindkettőjükre, természetesen.
De lassan hál’ égnek megérkeztek a várhoz, melynek látszólag csak egyetlen egy kapuján át özönlöttek be a népek. Matheusnak szárnyalt a fantáziája: ha kellően nagy tüzet tud rakni itt, akkor a bent lévők nem fognak tudni másik kijáratról, és mind bennégnek. Tökéletes terv.
A kapuőr meg látszólag olyan álmos volt, hogy ha minden így ment tovább, akkor elegendő, ha meggyújtja a ruháját, és azt sem fogja észre venni.

Volt egy nagyobb gombóc a torkomban, hogy vajon veszik-e a lapot Matheus és Jozef. De nem kellett csalódnom. Jozef ráerősített a játékomra, Matheus pedig minden bizonnyal azt tette, ami a legjobb a feladat sikere érdekében: csendben maradt. Láttam azért az arcán, hogy feszül a húr, így hogy el ne szakadjon, lopva hátra nyűtottam neki egy konyháról hozott egyszerű süteményt. Remélhetőleg elég lesz, hogy kitartson, míg biztonságban bejutunk a várba, és lerázhatom Edmund lovagot.
Közben hálásan nevettem a lovag siettségére, mint aki szintén nem akarja a nagyurat váratni.
- Ugyan, ugyan. Zavarba hoz - szélesítettem a mosolyomon a bókra, amire egyébként másként nem reagáltam. Nekem az életem múlik rajta, hogy ne tűnjek túl könnyűvérűnek, a feladat szempontjából pedig jobb, ha kicsit korbácsolom még a fiatalember érdeklődését, aki így nem akar majd ott hagyni, ha véletlenül elakadnánk a beléptetésnél.
- Mindig szivesen vesszük a délceg lovagok társaságát - bólintok a felajánlására, mielőtt Jozef más szempontból is kifejezte, hogy nagyra értékeljük a gesztust.
- Szép is a vándorélet. Főleg mostanság, mindenütt szívesen fogadják a mutatványosokat, akik kis vidámságot csempésznek a hétköznapokba. Csak hát, pénze nem sok maradt az embereknek, így nekünk is összébb kell húzni magunkat. - meséltem - Meg aztán utazni sem nagy mulatság éjszakánként hősies, becsületes lovagok kísérete nélkül - legyeztem meg kissé az egóját, hadd akarja bizonyítani, hogy tényleg az. - De olyat ritkán találni manapság - mosolyogtam rá a fiatalemberre.

Végül gond nélkül eljutottunk ezután a lovagok kíséretében a várhoz. A fáradt kapuőrnek készségesen nyújtottam ár a meghívónkat, majd elnézve az arcát megszólaltam.
- Ha ideje engedni, a kemény munka után nézzen be a mulatságra. Megérdemli ilyen fontos feladat elvégzése után, hogy kicsit szórakozhasson - mosolyogtam kedvesen az őrre.  Ha többet nem is érek el, talán a gesztus felvidítja kicsit, hogy ne is akarjon akadékoskodni.

Ahogy fel-alá sétáltam a torony peremén, és ittam magamba a látványt, felidéztem az emlékeimet a régi időkről. Semmi rosszra nem emlékeztem, egyedül arra, hogy a legelején mennyire izgultam minden alkalommal, és arra, hogy ez az izgalom hogyan vált az évek során egyre inkább rutinná. Kényelmes merengésből riasztott fel a furcsa frizurájú nő. Bántam is, meg nem is: kellemetlen volt kiszakadni a régi, kellemes emlékek felidézéséből, de ugyanakkor emlékeztetett rá, hogy a jelenben van feladatom, illetve arra, hogy mindig jó, ha megismeri az ember a kollégáit.
- Lance Kalver, katona. Itt még nem szolgáltam, de sok más helyen igen. - Mutatkoztam be röviden egy félmosollyal. A seregben lévő társaim közül a legtöbben ismertek már, és nem volt szükség bemutatkozásra, de most élveztem, hogy egy kicsit titkolózhatok: egy felbérelt zsoldos voltam, semmi több. Pofozkodni nem volt kedvem éppen, de nem kételkedtem benne, hogy ha arra kerülne a sor, nagyobbakat tudnék osztani, mint régen. Most még nem úgy állt a dolog, hogy szükség lesz rá, de az ehhez hasonló események úgy vonzották a bajt, mint kétnapos hulla a döglegyeket. Így aztán nem engedtem, hogy lanyhuljon a figyelmem, és inkább a tájra koncentráltam.
Annyira belemélyedtem, hogy majdnem kirántottam a kardomat, amikor felvágódott a csapóajtó, és csak azután engedtem el a markolatot, hogy megbizonyosodtam róla: a palota katonája érkezett fel. Azonban a híre annyira nem csigázott fel, sose voltam a fogadós fajta, amikor olyan közegben voltam, nem kockáztathattam meg, hogy bármennyit is elvesztek, amikor meg már volt stabil jövedelmem, nem szoktam rá. Elengedtem a fülem mellett, amit mondott, viszont ekkor megragadta valami a figyelmem: egy úrias nő próbált elszökni. Akadt egy kérője, aki ilyen kellemetlen volt? Különben is, én a helyében megvártam volna, amíg sokkal nagyobb a felfordulás, kisebb feltűnést keltett volna.
- Fiatal szőke úrihölgy szökésben! - Kiáltottam le a kastély belső része felé, ahol több nemesurat láttam. Kastiana ugyan a nőhöz szólt, de úgy gondoltam, több értelme van valaki olyannak szólni, aki oda is fog figyelni ránk. Egy dologban voltam biztos: egyáltalán nem az én hatáskörömbe tartozott ezen túl foglalkozni a nővel, nekem azt kellett megakadályoznom, hogy kintről bejussanak, nem azt, hogy bentről ki.

Edmund von Rowan báró birtoka csakugyan olyan hatalmas, mint azt a róla hallottak alapján képzeltem. Végeláthatatlanul húzódik a sok erdő, szántóföld és egyéb zöld terület a közepén büszkén magasodó vár ormai alatt. Az ember elsőre talán nem mondaná meg, hogy a határ közelében járunk; a báró oroszlánként védte mindig is a határ rá eső részét, nem tudok róla, hogy valaha bárki is áttört volna itt.
Ahogy megérkezünk, le is szállok a nyeregből. Élvezem, hogy szilárd talajon állva kinyújtóztathatom a lábaim, s elmosolyodva paskolom meg lovam nyakát. Jó sokáig tartott az út, s nem volt könnyű dolga, becsülettel megszolgálta, hogy most pihenhessen egy pár napig.
Tekintetem körbefuttatom a társaságon, figyelem, amint valamennyien leszállnak hátasaikról, s a lovászok elvezetik az állatokat. Klaus Immelmann pár emberének utasítást ad, s azok kérdés és időhúzás nélkül teszik, amit parancsol. Elégedetten biccentek egyet.
Pillantásom aztán Roland Sandellen állapodik meg, ahogy lesegíti Hildét Kohle hátáról. Micsoda gáláns úriember. Ha nem Hellenburg és a Protestáns Egyház zászlóinak láttán sietett oda hozzánk, azt hinném, szemrevalónak találja Hellenburg Védelmezőjét, ismét el is mosolyodom. Sok udvariaskodás fogja az elkövetkező órákban és napokban körülvenni a lányt, kíváncsi vagyok, hogy bírja majd. Most látom először diplomata szerepében.
Wilfredre kapom aztán a tekintetem, ahogy egyszeriben eszembe jut. Von Rowan vára egészen más Hellenburghoz képest. Bízom benne, hogy kedvére való a környezetváltozás és talán ez hatással lesz a hozzáállására is. Még mindig meg vagyok győződve afelől, hogy nem egy gazember.

A vár lovagterme lassan kezdett megtelni élettel. Von Rowan nevéhez méltó ház volt az, széles, míves, ámde pompát mellőző kandallókkal, magas boltívekkel. A falakat a várúr trófeái, veszedelmes bestiák, vadkanok, farkasok, medvék fejei díszítették, de voltak ott szőnyegnek kikészített prémek, bőrök, faliszőnyegek, kopott, ámde míves kardok, melyek régi, dicső csatákról emlékeztek meg, zászlók, melyek egy-egy lovaghoz, vagy hűbéreshez tartoztak. A boltívek alatt hosszú lándzsákat tűztek a falba, melyekre egy-egy zászlót aggattak, úgy lógtak alá a mennyezetnek, mint baldachin az ágy körül. A lovagtermet már előkészítették a mulatságra. Nagy asztalokat lehetett látni, középen egy méretes tűzrakással, melyet most is bőszen táplált egy inasnak befogott zsellér. Az asztalok közt ott jártak a vidék lovagjai, messzi vendégek, urak és szolgák egyaránt, ki serénykedni, ki beszélgetni.


Hilde, Wilfred, Oswald: A várba érkezve azonnal odatoppantak a kíséret elé von Rowan apródjai és lovászai, hogy kezelésbe vegyék a megfáradt állatokat. Szép sorjában mindenkit lesegítettek a lóról, beleértve a zsinatiakkal érkezett Sandellt és kompániáját is. A daliás nemes bánatos mosollyal emelte meg a sisakját.
- Most hát egy időre elválnak útjaink. Tiszteletemet akarom tenni a kápolnában, mielőtt csatlakozom a mulatsághoz. Bízom benne, még sokat fogjuk egymást látni. – intett egyet, ahogy ő, és katonái megindultak a vártorony tövébe épített kis kápolna felé.
A báró egy nyalka, félrefésült hajú udvaronca állt a lépcső mellett, merev, feszült tartással, ahogy a lépcső felé vette az irányt, mely a vártoronyba vezetett.
- Erre tessék, uraim, hölgyem. – szólt nyájas mosollyal, ahogy teljes erejéből nekifeszülve a vaskos ajtónak kinyitotta azt.
A torony első szintjét egy az egyben kitöltötte a hatalmas lovagterem. Az ajtó mellett álló kürtös, ahogy annak rendje módja szerint megkapta a meghívót, nem volt rest bejelenteni az érkezőket.
- Van szerencsém bejelenteni a Hellenburgi Zsinat mélyen tisztelt delegáltjait! – zengte úgy, hogy a szoba mind a négy fala megremegett tőle.
A vár ura az egyik fal mellett áll, s beszélgetett egy másik úrihölggyel, aki történetesen éppen Mina volt. A bejelentést meghallván rögvest odasietett, kihúzta magát, majd elegánsan bemutatkozik.
- Áh, a drága hellenburgi vendégek. – nevetett mély, búgó, dörmögős hangján – Örülök, hogy időben ideértetek. Mostanában zavarosak a keleti utak, gombamód szaporodtak meg a banditák, az Isten verje meg őket. De hát igyunk, míg a friss bor lemossa az út porát csizmánkról...! - mondta, mintha megfeledkezne róla, hogy egyházi személyekkel társalog.
Von Rowan úgy látszik sehová nem ment kedvenc udvarhölgye nélkül. A szőke hajú, elegáns de visszafogott ruházatú, csendes, hideg tekintettel mosolygó lány most itt-ott állt a háta mögött, ahogy az egyik étekfogó egy tálcán pár kupa bort vitt elébük, ő pedig elvette és egyet-egyet átnyújtott mindenkinek.
- Igyunk a megpróbáltatásokkal múlt évünkre, s a következőre, hogy boldogságban teljen! – emelte poharát harsány, élénk kiáltással.


Lance, Kastiana: A serény, ámde hangos katonatárs nem is rest elárulni a részleteket, miután Kastiana érdeklődést kezdett iránta mutatni.
- Hogyne, hogyne! – dörzsölte össze a tenyerét – Tudjátok, van az a régi, leharcolt karám az istálló háta megett, az az istálló, ami a főkapu mellett van. Ott lesz, rögtön a holnapi viadal után. Meg fogjátok találni, a nyakamat teszem rá!
És elkezdi sorolni, honnan és miféle faluk délceg kakasait hozták el a parasztok egy kis izgalom reményében, ügyet sem vetve a lányra, aki eközben serényen mászott a vizesárok felé. Az ember csak akkor hagyta abba, amikor Kastiana lekiáltott a mélybe.
A lány rémülten sikkantott egyet, ahogy meglepett arccal nézett a toronyból szűrődő hangra, ahogy megszaporázta a lépteit, mert mihamarabb le akart érni. Ahogy Lance is csatlakozott a kiáltozáshoz, szép lassan az egész várfal észrevette, mi folyik odalent. A ricsajra az egyik toronyból egy csapat ember futott a pillérhez. Nem tűnt egyikük sem katonának, inkább szolgálók voltak, amolyan palotai udvaroncok és cselédek. Elkezdték a kötelet visszafelé húzni. Szerencsétlen lány alatt egyre csak fogyott a kötél, mígnem már nem volt képes tovább ereszkedni. Végül nem tudott mit tenni savanyú, morcos ábrázattal várta meg, míg visszahúzzák.
A csapóajtó ekkor ismét kinyílt, s egy magas időskorú nő mászott fel rajta két szolgálója kíséretében. Ráncos arcát remekül fiatalította meg sima, hullámosra fésült, ámde mélyősz haja, s hozzá illő barnás szoknyája, s fehér főkötője. Nem tűnt nemesnek, noha egész biztos volt tartásából, úrias ábrázatából, hogy rangosabb népek közt mozgott. Egy óvatos pukedlizéssel tisztelgett a toronyban tartózkodó három vitéznek.
- Köszönöm drága vitézeim. – mondta illedelmes, durmoló hangon – Elnézésüket kérem, a kisasszony állandóan ezt csinálja. Sajnálatos módon nem tudott soha életében megbarátkozni a gondolattal, hogy hölgyként kötelességei vannak, s elvárások, melyeknek meg kell felelni. De biztosíthatom önöket, ezután alapos leckét kap a kötelességtudatról.
Odalent a lány nagy nehezen sikerült megragadni az uvaroncoknak és odébb tessékelni. Épp csak bilincset nem raktak rá, mert a lány, bár elsőre törékenynek tűnt, konyított egyet s mást a harchoz, s nem adta könnyen az életét, ügyesen kerülte el egész sokáig, hogy megragadják. De végül a túlerő maga alá gyűrte, s kénytelen volt elvonulni a többiekkel. Sértődött pillantást vetett a toronyban őrt álló katonákra.


Mina: A báró ravasz mosollyal intett, ahogy néha illenfeléről kérdezte őt vendége.
- Túl biza. Visszavonultak, mielőtt befejezhettük volna. Majdnem magával vitte a fél lábamat. – mondta szinte csodálkozva azon, amit ő maga élt át – De végül megadta magát becses csatabárdomnak, s enyém maradt a győzelem. – nevette el magát – Igazi vitéz volt. Azért itt tettem ide a páncélját. Hogy emlékezzek rá, egy napom még ismét találkozni fogunk. És akkor pontot teszek a végére és saját kézzel hasítom félbe! Egy hatalmas pallosa volt neki, azon egy különös, horgas véggel, azzal akart elgáncsolni. De én sem adtam könnyen az irhámat, gyorsan hajoltam el tőle, s emeltem magasba a bárdom. Áh, de ez még csak az első kardváltásunk egyike volt. Hosszú fáradtságos csata...
Ekkor Mina is meghallotta a kürtöt, mely az ő érzekésekor is felhangzott, majd pedig az udvaroncot, aki újabb vendégeket jelentett be.
- Van szerencsém bejelenteni a Hellenburgi Zsinat mélyen tisztelt delegáltjait!
A vár ura pedig mosolyogva indult teljesíteni kötelességét.
- Ha megbocsát a kisasszony, mennem kell üdvözölni az érkezetteket! – mondta, aztán nagy, öles léptekkel megindult az ajtó felé, ahogy Mina ebben a pillanatban pillantja meg Hildét, Oswaldot és Wilfredet.


Hans: A vitéz figyelmesen hallgatja a választ, majd alázatosan bólogat.
- Igazán sajnálatos, jóuram. Adja meg melyik falu az. Értesítjük a szolgabírót, aki majd eljár az ügyben. Ezeddig példátlan, hogy egy egész falu akarja eltusolni az adóját. Kellemes utat. – emelte meg a kalapját.
Függetlenül attól, hogy végül Hans megadja nekik a falu nevét, vagy nem, továbbengedik és integetve csúsztatták, ahogy lassan elindult a birtok szíve felé. A vár már látszott a távolban, s pár óra múlva, a falvak mellett elhajtva már ott is termett a kocsi a kastély előtt. A vár környékén már kisebb fesztivál kezdődött, sorra érkeztek a vendégek a mulatságosok, és hatalmas volt a formalom a felvonóhíd előtt is.
A várkapuban a várakozás viszont kevesebb időt emésztett el, mint számítani lehetett rá. A felvonóhíd immáron permanensen le volt engedne, míg az embertömeg át nem jutott rajta. Az őrség ugyancsak unta ezt a rengeteg embert, s nem is akarták senki idejét rabolni, így elég volt már csak felmutatni a papírokat, s továbbengedtek mindenkit, akit rendben találtak. A tömegeket és a szállítmányokat persze ugyanúgy átvizsgálták, a rangosabb vendégeket azonban már nem untatták ilyesmikkel.
Hans és a kocsija rögvest a nyüzsgő udvaron találták magukat, ahol a szekeret a megfelelő helyre vezették, majd a lovakat elhelyezték az istállóban. Von Rowan kétségkívül mulatságos emberekkel szerette magát körbevenni, mert az istálló lovásza nevetve jegyezte meg az udvaroncoknak, amikor a lovakat bevezették.
- Ennyi társasággal ma este a lovag is nagy mulatságot csapnak! – vágott egy nagyot az egyik ló farára, hogy szaporázza meg a lépteit – Egyet se féljék, uram, jó kezekben lesznek az állatok. – mondta a szolgáló némi köznapisággal Hansnak.
A nyüzsgő udvaron ott jártak keltek az emberek, s mentek be a különféle ajtókon és lépcsőkön. Hans éppen ekkor pillantja meg a nem sokkal előtte érkezett hellenburgi delegációt, Hilde, Oswald és Wilfred személyében (természetesen ha bármelyiküket felismeri), ahogy a lépcsőn át a lovagterem felé veszik az irányt. Nem kell neki sem sokat várnia, ott terem előtte, egy alacsony, nyalka udvaronc, majd óvatosan meghajol.
- Elnézést, jóuram, ha megvárattam! – mondta, ahogy egy intésével a bejárat felé vezette - Engedelmével, rögvest Herr Rowan elé vezetem önt.


Jozef, Adel, Math: Edmund és a vándorcirkusz sikeresen jut be, s kezdhettek lemálházni az esti mulatsághoz. A kapuőr vidáman mosolygott vissza Robinra.
- Egyet se félj, leányom. Az estém csak a tiéd, hát remélem mosolyt tudsz az arcomra csalni.
Mindeközben Edmund a bús tekintető, ámde mosolygó lovag közbe egyre közelebb és közelebb próbált Robinhoz húzódni, nem is titkolva érdeklődését iránta. Jozefet környékezte meg, óvatos tanácsát kérve.
- Te öcsém. – pisszegte neki – A porondmester ugyancsak bájos teremtés, ám nem akarom én a bajuszot senkivel összeakasztani. Mond, férjezett asszony, vagy hajadon a kedves lány? – mondta, ahogy egy kacsintással igyekezett a sötét tünde támogatását elnyerni. Az látszólag hidegen hagyta, hogy udvarlója van-e, jó lovagként őt csak az érdekelte, Isten színe előtt hozzákötötte-e már az életét valakihez.
Nem tartott ám sokáig a nyűg, ugyanis Edmund ezután gyorsan kijelenti, neki most a gyakorlótér mellett a helye, hogy sátrát a lovagi tornára felállíthassa, s felszerelését a holnapi viadalra előkészíthesse. Könnyes a búcsú, noha a bús tekintetű vitéz most is olyan vidáman szónokolt, mint korábban. A nap már jócskán lemenőfélben volt, mire a lovak a helyükre kerültek, be lettek vezetve az istállóba, s a cirkuszi kocsit is odatolhatták egy csendes, üres zugba. Ideje volt hát, hogy a mulatságos társulat előkészüljön. Nem sok kellett ugyanis, hogy egy legény észrevegye őket, s felkeltse az érdeklődését. Az illető egy harmincas évei körüli legény, hosszú, fekete mágusköpenyben, Barna haját hetyke kecskeszakáll, s egy pár szemüveg egészítette ki, egyik kezében könyvet, a másikban pennát tartott, ahogy odasétált.
- Hát maguk miféle népek? – kérdezte, a hogy vadul kezdett a könyvében lapozgatni – Nem olyanfélének tűnnek, akik ismerik a járást. – hadarta elképesztően gyorsan – Ha nem találják a helyüket szíves örömest adunk útbaigazítást és kíséretet. – felelte katonás, pattogó hangján. Izzadt arcán, táskás szemein jól látszott, reggel óta talpon van, s azóta keményen dolgozik ura várában.


Nessa: A szolgálók sebtiben szétszéledtek, s a csábdémon hamar egymaga találta magát a lovagteremben. Felügyelője nem sok figyelmet szentelt rá, mert biza van neki elég dolga így is. Elég volt neki megbizonyosodnia róla, hogy nem lyukasmarkú a lány, akit mellé szegődtettek, onnantól már nem érdekelte, mit csinál, ha nagy bajt nem okozhat. Von Rowan, aki Minával beszélgetett most elindult vissza a bejárati ajtó felé, hogy újonnan érkezett vendégeket fogadhasson. A lovagerem pedig szép lassan megtelt vendégekkel, szolgálókkal, mindenféle különös alakokkal. Látni ott varázslókat, lovagokat, messzi földről érkezett urakat, vagyonos polgárokat, akik vígan iszogatnak és beszélgetnek egymással, míg a lakoma kezdetére várnak.


Határidő: 2019.12.02.

Úgy tűnik, a nőnek nem igazán tetszett a bemutatkozásom. Én innen nem fogok elmenni, ha elküldenek sem. Megtartom egyenes testtartásom, és a szemébe nézek várva, hogy akkor most mi lesz, amikor megjön egy férfi, és mellettem szól. A kis veszekedésükön akaratlanul is mosolygok egyet. Aztán eldőlt, hogy felvesznek.
-Köszönöm a lehetőséget.
Vettem fel egy kupac tányért, és indultam el a férfi után.
-Örülök, hogy az ön kezei alatt dolgozhatok, Gruber uram.
Ahogy mentünk, hamar a lovagteremben találtam magam, ahol a többi cseléd már szorgoskodott, úgyhogy Gruber utasításainak hiányában én is mentem a kezemben lévő tányérokat a helyükre tenni, kiosztani. Közben egy ismerős alakra lettem figyelmes, Minára. Egy fontosnak tűnő úrral beszélgetett, amit nem akartam megzavarni, úgyhogy folytattam is a dolgomat, miközben azon gondolkodtam kicsit, hogy mi is lesz velem itt. Úgy tűnik nem jár majd egyenruha, de még azt is meg kell majd kérdeznem Grubertől, hogy hova tehetem le a cuccaimat. Meg még azt is ki kell majd találnom, hogy mikor, és hogyan is csatlakozok majd az ünneplő tömeghez. Ahogy megszabadultam a fölösleges tányértömegtől, és mehettem volna Grubertől szállás ügyében kérdezősködni, felszabadult Mina is, úgyhogy úgy döntöttem, előtte inkább gyorsan odaköszönök neki. Úgy tűnik, még nem vett észre engem, így ahogy odaérek mellé, óvatosan a vállára teszem a kezem.
-Szia. Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra.

Hilde és Oswald, elindult a tenyérbe mászó férfi felé, a lovakat könnyedén átadva a lovászoknak Wilfred egy ideig követte a őket, de egyszer csak egy zenészt hallott meg, aki éppen a lantját hangolta. Megtorpant. Izgatottan nézelődött, vajon hang merről jöhetett. Meg is állt hozzá.
- Wilfred? – ébresztette fel főnöke őt. Rövid csend után megszólalt.
- Halják ezt? Valaki éppen most állítja be a hangszerét. - oda fordult főnökéhez. - Esetleg ha nem nagy gond... nem mehetnék le zenélni én is? Így legalább hallhatnák a muzsikámat. - mondta izgatottan. Hilde körbe nézett, ő is észrevette a zenést. Oswald Hildére, majd Wilfredre nézett.
- Attól tartok, most mennünk kell, hogy a báró köszönthessen bennünket. De ha azután nincsen különösebb dolgunk, nem bánom.
Wilfred kissé elszomorodott. Nem igazán érezte, hogy különösebben bízhat efféle meggondolatlan ígéretekben.
- De ha most nem megyek lehet, hogy sose... Annyi ott az ember, hogy ha nem adnak munkát, akkor csinálmagának, mert lever valamit... Kérem uram, sosem szoktam kérni, most az egyszer... - kérlelte suttogva Wilfred a főnökét. Hilde intett a tenyérbe mászónak, hogy várjon és Wilfredhez fordult.
- Meg fognak várni a zenészek, emiatt igazán nem kell aggódnod. Ellenben most egész Hellenburgot képviseljük, mindenképpen tiszteletünket kell tennünk. - elmosolyodott, majd folytatta. - De utána én is ígérem, hogy csatlakozhatsz a többi bárdhoz. Hadd lássák a határmentiek, hogy az egyház emberi is tudnak mulatozni, s jó muzsikát játszani.
- Az a munkánk, amire a feletteseink utasítanak. Most az, hogy megjelenjünk von Rowan báró előtt, ahogyan az illem diktálja. Az ő vendégei vagyunk, ne sértsük meg már az első alkalommal. Bizonyára itt lesz még a zenész, vagy majd előkerül, elszaladni nem fog. - Hilde szavaira, válaszolt Wilfred, nem sértésből, de őt jobban kedvelte.
- Legalább is van köztük olyan akik tudnak mulatozni. - mosolyodott el lopva főnökére nézve. - Amennyiben megígerd, hogy utána beállhatok közéjük, alázatos szolgád leszek, addig is. - mosolygottrá Hildére.
- Megígérem, megígérem. - nevetett kissé, majd megfordult. - De most siessünk, nehogy elfeledkezzenek rólunk.

Elidnult hát  akis csapat, díszes folyosókon és nagy termeken keresztül, még el nem érte a vár urát és egy igen csinos hölgyet, aki Wilfrednek nagyon megtetszett. A hideg mosolyú lány egy kicsit megrémisztette Wilfredet, természetesen a bort elgogadta, de nem igen ivott belőle, ha kellet is csak úgy tett, mintha inna. Furcsálta a lány mosolyát egy kicsit el is szomorodott tőle.

Miután meggyőződöm róla, hogy valamennyi szállítmány és a lovaink is jó kezekben vannak, a társaim felé fordulok. Éppen csak meggyőződnék róla, hogy ők is ténylegesen megérkeztek - talpuk a földön, lovaik gondos kezekben, s herr Sandell is búcsút vett Hildétől -, amikor von Rowan udvaronca érkezik.
Máris?
- Erre tessék, uraim, hölgyem - Azzal nekiveselkedik a nehéz ajtóknak, hogy kinyissa. Alighanem új lehet még, mintha feszengene az idegen feladatkörben. Miután összenézünk, Hildével az élen indulunk is, hogy kövessük, amerre mutatja az utat, amikor mellett Wilfred hirtelen és váratlanul megtorpan. Izgatottan kapkodja a fejét, mintha keresne valamit. Hilde is észreveszi.
- Wilfred?
- Halják ezt? Valaki éppen most állítja be a hangszerét - Így, hogy jobban fülelek, valóban, jó hallása van a fiúnak, éles a hangszeres zenére. Felém fordul és már sejtem, mi követi a kérlelő pillantást - Esetleg ha nem nagy gond... nem mehetnék le zenélni én is? Így legalább hallhatnák a muzsikámat.
Hildére pillantok, majd a tekintetem ismét Wilfreden állapodik meg. Bármennyire is szívesen engedném akár most rögtön, előbb le kell rónunk a kötelezettségeinket.
- Attól tartok, most mennünk kell, hogy a báró köszönthessen bennünket. De ha azután nincsen különösebb dolgunk, nem bánom.
Őszintén jó szívvel egyeznénk bele. Von Rowan minden bizonnyal köszönteni szeretne, majd hosszas üres idő következik, amit a vendégek a szállás elfoglalásával, cseverészéssel, sétálással, pihenéssel töltenek meg. Nem látom, mi gond lenne abban, ha Wilfred társulna a zenészekhez ezalatt, ha ez a kívánsága.
Mégis elszomorodik, és bizalmatlanságot olvasok ki a tekintetéből.
- De ha most nem megyek, lehet, hogy sose... Annyi ott az ember, hogy ha nem adnak munkát, akkor csinál magának, mert lever valamit... Kérem uram, sosem szoktam kérni, most az egyszer... - szinte suttogva, szabályosan kérlel. Nem igazán értem, hogy mit akar mondani, mintha össze volna zavarodva. A szemem sarkából látom, ahogy Hilde int az udvaroncnak és az megáll.
- Meg fognak várni a zenészek, emiatt igazán nem kell aggódnod. Ellenben most egész Hellenburgot képviseljük, mindenképpen tiszteletünket kell tennünk - egy kedves, együttérző mosollyal ajándékozza meg a fiút - De utána én is ígérem, hogy csatlakozhatsz a többi bárdhoz. Hadd lássák a határmentiek, hogy az egyház emberi is tudnak mulatozni, s jó muzsikát játszani.
Hilde szavaival magam is egyetértek. Sajnálom valahol a fiút, mert nekem sem volt soha különösebb kedvem az efféle formaságokhoz, mégis, amit illik, azt illik. “A császárnak, ami a császáré…”
- Az a munkánk, amire a feletteseink utasítanak - Belegondolok, hogy valahogy mindig ide lyukadunk ki - Most az, hogy megjelenjünk von Rowan báró előtt, ahogyan az illem diktálja. Az ő vendégei vagyunk, ne sértsük meg már az első alkalommal. Bizonyára itt lesz még a zenész, vagy majd előkerül, elszaladni nem fog.
- Legalább is van köztük olyan akik tudnak mulatozni - Elkapom a nekem szánt pillantást - Amennyiben megígéred, hogy utána beállhatok közéjük, alázatos szolgád leszek, addig is - Mosolyog Hildére.
Nekem egyáltalán nem is válaszol, mintha nem is mondtam volna semmit.
- Megígérem, megígérem - nevet fel a lány, s ha valaki nem tudná a származását, kivillanó szemfogai elárulták volna - De most siessünk, nehogy elfeledkezzenek rólunk.
Azzal indul is, s az udvaronc is konstatálja magában, hogy mehetünk.
Vele tartunk, Wilfreddel egymás mellett, közvetlenül Hilde mögött lépünk be a lovagterembe. Kürt harsan.
- Van szerencsém bejelenteni a Hellenburgi Zsinat mélyen tisztelt delegáltjait!
Micsoda felhajtás.
Von Rowan nyomban hozzánk siet. Semmit nem változott, mióta utoljára láttam Hellenburgban, igaz, csupán távolról, hírét annál több ízben volt szerencsém hallani.
- Áh, a drága hellenburgi vendégek - nevet fel, s mély hangja különösebb erőlködés nélkül is betölti a hatalmas termet - Örülök, hogy időben ideértetek.
Röviden, határozottan biccentek egyet köszöntésére. Itt nem az én tisztem szólni, és bármennyire is szimpatikus a báró, kifejezetten örülök ennek.
- Mostanában zavarosak a keleti utak, gombamód szaporodtak meg a banditák, az Isten verje meg őket. De hát igyunk, míg a friss bor lemossa az út porát csizmánkról...!
Mögötte áll egy szőke udvarhölgye, kezében tálcával. Von Rowan leemel róla egy kupát, s nem kell nyújtózkodnom, hogy lássam, bor van benne, alighanem, saját szőlőjéből. Egyenként nyújt át nekünk egyet-egyet róla, majd megemeli poharát.
- Igyunk a megpróbáltatásokkal múlt évünkre, s a következőre, hogy boldogságban teljen!
Bár úgy lehetne, de azért ne legyünk kicsinyhitűek...

A kakasviadal továbbra se izgatott fel, azonban a nő iránt, aki szökni akart, elkezdtem sajnálatot érezni. Sose kellett sok elvárásnak megfelelnem, nem is tudnék - ha rá akarnának kényszeríteni, valószínűleg én is mindent megpróbálnék, hogy megszökhessek.
- Nem gondolom, hogy ez a típusú "lecke", hasznos lenne neki, valószínűleg csak még szorgalmasabban akar majd elmenekülni. - Vetettem oda önkéntelenül a dajkának. Fel is szisszentem rögtön, mert már megint nem tudtam szürke zsoldosként viselkedni, mint régen. Mit érdekel engem az a lány? Mosoly bujkált viszont az arcomon, ahogy láttam, hogy mennyire küzd, és nem is volt könnyű dolga azoknak, akik be akarták keríteni. Az utolsó pillantása felénk sértődéssel volt teli, amit meg is értettem: ha tudom, hogy ez áll a dolog hátterében, talán nem is szólok. Bocsánatkérően néztem vissza rá, ahogy vonszolták, és mindent összevetve már meg is bántam, hogy kinyitottam a számat.
~ Régen biztos nem is érdekelt volna... ~ Dünnyögtem magamban, majd Kastianára néztem. Egy pillanatig vívódtam, hogy mit mondjak neki, de aztán döntöttem: csakazértse leszek most komoly, inkább felveszem a régi nemtörődömségem.
- Simán. - Vontam meg könnyedén a vállam. - Ha valami húst hozol, és esetleg kenyér is akad mellé, sehogyan se tudsz mellélőni. - Kacsintottam rá, ahogy elindult. Végül az asszonyság és a kakasviadalt bőszen hirdető katona is lelépett, egészen szabadnak éreztem magam: Egyedül voltam, de ez inkább tetszett, mintsem zavart volna. Hellenburgban, amikor épp őrszolgálatot töltöttem be, sokkal kedvezőtlenebb körülmények között kellett ugyanekkora területet szemmel tartanom, így nem esett nehezemre a feladat. Sétálgattam fel-alá, néha felültem a várfalra, néha magamban beszéltem, ha unatkoztam, szóval egészen jól elvoltam. Egy idő múlva viszont az unalom már elviselhetetlenné vált, egyre többször kezdtem befelé nézelődni a kifelé mellett, hátha észreveszek valami érdekeset. Lemenni nem akartam, mert attól még, hogy úgy döntöttem, nem fogom olyan komolyan venni az egészet, a kötelességtudatom változatlan maradt. Hogy ne gémberedjek el teljesen, elkezdtem olyan mozdulatokat tenni, amiket sok jó gárdista. Jól átmozgattak, de persze én még nem voltam olyan képzett, hogy ennek bármi más hatása legyen. Majd elővettem újból a kardomat, és különböző figurákat gyakoroltam. Noha ezek egészen lefoglaltak, soha nem vettem le túl sok időre a szememet a tájról, sokszor lenéztem a várárok felé is, hátha még hasonló menekülőjelölteket megpillantok, vagy ami még rosszabb: hátha valaki felfele akar mászni...

Matheus jó bohóchoz híven (bár nem szándékosan) már-már komikusan hangosan majszolta a Robin által számára adományozott süteménykét. Amint elfogyott szomorúan bámult a távolba sütemény nélkül.
A szekér lassan begurult az udvarba, Matheus pedig elhaladva morcos pofával bámult a kapuőrre, tudtára adva, hogy Madam Schmetterling estéje senkié sem. De főleg nem Edmundé, tolakodott a sötét tünde és a lovag közé.
- Hajadon, és az is marad. – Tikkelt.
A nap már lenyugvó félben volt, így a bohóc-inkvizítor megöregedett szemei nehezen vették ki a vár apró részleteit, de ő azért nagyon próbálta felmérni a helyzetet, az ellenségeket, menekülési utakat, és éghető anyagokat, valamint csábdémonokat, akik Robin hajadonságát veszélyeztethették volna. Nem érzékelt egyet sem, de mérget vett rá, hogy ha megöli Edmundot, akkor csábdémonként térne vissza. Biztosan.
Matheus magához vette a készülődés során a dudát, a zsonglőrbuzogányokat és egy nevetségesen nagy kalapot.
Egy kotnyeles írástudó mágus tolakodott be ormótlanul közéjük és kérdezősködni kezdett. Matheus jelentőségteljesen nézte Robin „Madam Schmetterling” Holzert, hogy mivel fog elődrukkolni.

Úgy néz ki hamar sikerült megnyernem a kapuőr figyelmét is, és bár nem láttam, de éreztem valahogy Matheus tekintetét. Nem húzhatom túl ezt a húrt, az biztos.
- Megtisztel Uram, de az összes vendéget kell ma este szórakoztatnom. Remélem azért egy italra jut majd idő - kacsintottam a férfira, nehogy túlságosan lelombozódjon, majd a szekér szerencsésen tovább haladt befelé.
Edmund lovagot közben engedtem közelebb húzódni, de csak annyira, hogy egy könyöklésnyi távolság maradjon közöttünk. Nem feltűnően, csak mintegy a nézelődés hevében véletlenül csúszva ameddig bírtam távolabb, és mikor már feltűnő lett volna, őt akadályozva hogy még közelebb kerüljön, még mindig ámuldozva bámulva mindenfelé a kastély környékén, mint akit még nem ért olyan megtiszteltetés, hogy ilyen előkelő helyen járhatott.
Közben nem tudtam, és nem is akartam kivenni mit mondott Edmund Jozefnek, Matheus reakciójából… volt elképzelésem.
Kissé fellélegeztem, mikor a lovagot elszólította a kötelesség, bár mindenképpen készültem lelkiekben arra, hogy az este folyamán még találkozom vele, és akkor folytatnom kell a játékot, lehetőleg nem elszakítva a húrt sem Edmundnál, sem Matheusnál.
Végre a napnyugtával együtt az istállókhoz is eljutottunk, és rövidesen helyet is kaptunk, hogy a kocsit leállítsuk.
Lekeveredve a szekérről kissé kinyújtóztattam tagjaimat, mikor is egy újabb férfi, valószínűleg valamiféle mágus, érkezett.
- A Hoche cirkusz legtehetségesebb artistáit van szerencsém bemutatni, tisztelt… - igyekeztem finoman érdeklődni a neve felől, de nem várva túl sokáig, ha nem reagál folytatam. - Madam Schmetterling vagyok, a porondmester szolgálatára. Igazán lekötelezne, ha eligazítana, hogy hol várják az előadásunkat. De látom fáradt, úgyhogy nem ragaszkodunk hozzá, hogy el is kísérjen, a magunkfajta vándornép nem téved el ha egyszer útba lett igazítva - néztem rá együttérző, csak egy árnyalatnyi kacérságot magába foglaló mosollyal. A saját érdekemben kicsit szüneteltetnem kellett az igencsak jól sikerült indítás után az elbüvölő kacérkodást.

– Az érzés kölcsönös, Herr Sandell. – azzal bólintott egyet, majd még megtoldotta mondandóját. – Remélem kellemesen telik majd az elcsendesedése. Minden jót!
Még utoljára a lovára pillantott, majd figyelte, ahogy elvezették azt. Kicsit sem aggódott amiatt, hogy esetleg nem megfelelő bánásmódban részesült volna, nemes egyszerűséggel csak szerette ő maga gondozni, s ha valami, talán csöppet féltékeny is volt... De ez már csak ilyen, nem most jött el a lovak csutakolásának ideje. Sokat nem is kellett várniuk, egy tenyérbemászó udvaronc jelent meg hamarosan, aki úgy feszített, hogy az ember azt hitte, hogy talán kiesik a ruhája alá rejtett seprűnyél. Talán kissé el is vigyorodott a látványra, de úgy érezte, hogy nem volt feladatukhoz illő az efféle viselkedés, így inkább csak hátra pillantott, Wilfred és Owald társaságát keresve, majd ha csatlakoztak hozzá, megindult mellettük (vagy esetleg előttük) a lépcsőn felfelé. Nem tudott olyan sokat mászni, míg végül valami kaparó hiányérzet lett úrrá rajta. Megtorpant kissé, majd hátranézett, s figyelte, hogy mégis mi okozhatta az érzést. Wilfred volt, ki megállt, s igen nézelődött. Elmosolyodott, majd végül várta a magyarázatot.
– Wilfred? – szólt Oswald inkább meglepetten, mintsem türelmetlenül.
A fiatalabb templomos pár pillanatig nem foglalkozott a kérdéssel, s pont olyan arcot vágott, mintha csak valami igen távolban történő dolgot szemlélt volna. Éppenséggel fogalma sem volt, hogy mégis mi ragadhatta meg ennyire a figyelmét, de szépen lassan egyre kíváncsibbá vált, pláne, hogy egyébként Wilfred nem sok érdeklődést mutatott a dolgok zöme iránt.
– Halják ezt? Valaki éppen most állítja be a hangszerét. – már-már úgy nézett a férfi a felettesére, mintha csak gyermek lett volna, aki a vásárban megpillantotta a mutatványosokat. Volt valami meglepően őszinte a gesztusban. – Esetleg ha nem nagy gond... Nem mehetnék le zenélni én is? Így legalább hallhatnák a muzsikámat.
Száját szinte válaszra nyitotta, ám végül tarkón verte a felismerés, hogy nem feltétlenül neki volt dolga dönteni ezzel kapcsolatosan. Illúziói nem voltak, sejtette, hogy Oswald sem támogatná a dolgot, de úgy döntött, hogy nem fogja még véletlenül sem csorbítani annak tekintélyét, így inkább csak befogta a száját, s figyelte, hogy miként is dönt a hegyomlásnyi férfi. Első pillantása végül a lányra ugrott, majd vissza Wilfredre.
– Attól tartok, most mennünk kell, hogy a báró köszönthessen bennünket. De ha azután nincsen különösebb dolgunk, nem bánom.
Wilfred arcára csöppnyi szomorúság táncolt végig, ismét megmutatkozott, hogy miféle szenvedéllyel, s szeretettel áldozott a művészetnek. Nem ismerte igazán, de azért joggal lamentálta, hogy vajh, a templomosi kötelességei felé miért nem ily buzgósággal tekintett.
– De ha most nem megyek lehet, hogy sose... Annyi ott az ember, hogy ha nem adnak munkát, akkor csinálmagának, mert lever valamit... Kérem uram, sosem szoktam kérni, most az egyszer...
Pillanatra Wilfredre nézett, majd megfordult, s intett az udvaroncnak, hogy várjon egy pár pillanatot. Csöppet meg is hajtotta fejét, de főleg csak azért, hogy nehogy véletlenül úgy tűnjék, hogy csak úgy lenézve utasította azt a várakozásra.
– Meg fognak várni a zenészek, emiatt igazán nem kell aggódnod. Ellenben most egész Hellenburgot képviseljük, mindenképpen tiszteletünket kell tennünk. – elmosolyodott, majd folytatta. – De utána én is ígérem, hogy csatlakozhatsz a többi bárdhoz. Hadd lássák a határ mentiek, hogy az egyház emberi is tudnak mulatozni, s jó muzsikát játszani.
– Az a munkánk, amire a feletteseink utasítanak. Most az, hogy megjelenjünk von Rowan báró előtt, ahogyan az illem diktálja. Az ő vendégei vagyunk, ne sértsük meg már az első alkalommal. Bizonyára itt lesz még a zenész, vagy majd előkerül, elszaladni nem fog.
A férfi hallgatott egy picit, ám szerencsére hamar megmutatta, hogy bármennyire is szenvedélyes volt, mégis hallgatott a józan észre. Ez sajnos tényleg nem azon alkalom volt, ahol lehetőségük lett volna a puszta megjelenés előtt távozni.
– Legalább is van köztük olyan akik tudnak mulatozni. – mosolyodott el a férfi, egy pillanatra Oswaldra nézve. majd nyomban utána vissza Hildére. – Amennyiben megígéred, hogy utána beállhatok közéjük, alázatos szolgád leszek, addig is.
Nem tudta, hogy mégis mit kellett volna reagálnia Wilfred megjegyzésére, kissé talán meg is lepte a gesztusa, egy pillanatra már–már kíváncsivá tette annak kifürkészhetetlen mosolya. Vajon mi bújhatott meg a férfi lelke mélyén?
– Megígérem, megígérem. – nevetett kissé, majd végül megfordult, bólintva az udvaroncnak. – De most siessünk, nehogy elfeledkezzenek rólunk.
Szerencsére nem kellett sokat habozni, a két férfi azonnal meg is indult, s a társaságukban belépett a toronyba, utolsó pár lépésében leporolva kissé magáról a sarat, amit még útközben szedett össze. Kissé jobban örült volna, ha esetleg lehetősége lett volna tisztálkodni a megjelenésük előtt, de végül is a fő alkalom vélhetőleg úgy is este volt, a többi ficsúr pedig hadd lássa csak, hogy a Protestánsok nem hintóban érkeztek, hanem lovon. Az udvaroncnak még az elébb odanyújtotta a meghívójukat, melyet végül az a kürtös kezébe nyomott, aki el is olvasta azt, majd jó hangosan bemutatta őket. A hatalmas, díszes lovagterem csak úgy megremegett az öblös kiáltástól, szinte látni vélte, ahogy az előkelő szemek egy pillanatra feléjük fordultak, majd ismét vissza a saját dolgukra, nemtörődömséget színlelve. Csöppet körbepillantott, s figyelte a takaros helyiséget. Elsőre talán hivalkodóbbnak gondolta, ám meglepő módon elnyerte a tetszését. Kimért volt, díszei pedig mind egy-egy történetet meséltek, melyeket igen szívesen meghallgatott volna, de sajnos erre várnia kellett még. Meglepetésére alig volt ideje körbepillantani, ahogy a vár ura azonnal elébük sietett, s kihúzta magát.
– Áh, a drága hellenburgi vendégek. – nevetett fel a férfi olyan orgánummal, mely minden bizonnyal képes lett volna betölteni az egész termet, ha kicsit jobban megemelte volna a hangját.  – Örülök, hogy időben ideértetek. Mostanában zavarosak a keleti utak, gombamód szaporodtak meg a banditák, az Isten verje meg őket. De hát igyunk, míg a friss bor lemossa az út porát csizmánkról...!
Herr Rowan modora pont olyan volt, amilyen ő maga. Nagy, zabolátlan embernek tűnt, aki egy pillanatra sem válogatta meg a szavait, ám mégis olyan tekintéllyel bírt, hogy ezt nem rótta senki az orrára... Emellett nem is nagyon kívánta az ember, egészében volt valami olyan örömteli vidámság, mely még a vaskalaposokat se feltétlenül sértette meg. Leginkább a régi kódexek lapjaira pingált lusta, jó kedélyű, bort lefetyelő oroszlánok képe sejlett fel elméjében a férfi látványáról, azon sem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy szakállát a veresbor festette rőtre.
– Herr Rowan. – hajtotta meg mélyen a fejét a báró előtt. – Szerencsére igen könnyű utunk volt, ha ugyan hosszú is. A vidék zsiványai alig mertek mocorogni, mindez pedig úgy sejtem az ön áldásos munkájának köszönhető. – körbepillantott, elegendő udvariassággal vegyített csodálatot varázsolva arcára, majd ismét megszólalt. – Pompás terem, ha jól sejtem a falakat díszítő vadak egy jelentős része az ön zsákmánya volt?
Az urat egy szőke hölgy követte, kinek arca olyan volt, mint a tél derekán a Südarden. Elegáns, szép, ám mégis fagyos. Könnyen elsodorta az ember szívét, s a aligha engedte, míg a dermesztő habok közé nem fojtotta. Tüstént egy fiatal, szemrevaló szolga lépett közéjük, egy tálcát hordozva, melyről aztán levette az úr az ivóedényeket, s szépen kiosztotta azokat sorban.
– Igyunk a megpróbáltatásokkal múlt évünkre, s a következőre, hogy boldogságban teljen! – zengte ismét be a termet az öblös hang.
Nem kívánt akadékoskodni, így megemelte csöppet a kupát, majd belekortyolt. Kellemes, testes vörösbor volt, olyan maró erővel, hogy szinte fejbe is vágta. Nem kételkedett benne, hogy jó évjárat lehetett, bár, aligha értett hozzá. Ízlelgette egy keveset, majd az úrra mosolygott, s kissé ismét meghajtotta a fejét.
– Herr Rowan, az út porát valóban csodásan lemossa a bor a torokról, de úgy érzem, hogy aligha tisztelhetnénk meg ezt az örömteli eseményt így, az út sarát magunkon hordozva. – pillanatra megállt, majd elmosolyodott. – Igen hálásak lennénk, ha megengedné nekünk, hogy lemoshassuk a verejtéket, s esetleg az alkalomhoz illő ruhát ölthessünk. 

Robin igen csak jól játssza a szerepét, mert még a fáradt kapuőr is felélénkül tőle és énb már kezdek aggódni, hogy nagyobb figyelemben fogunk részesülni, mint szeretnénk, ha estére minden férfiember a lány körül fog tolongani, bár………míg ő leköti őket, mi észrevétlenül körbenézhetünk Matheus atyával……..
Jaaa, Matheus atya…..!
Egész úton azt vártam, hogy valaki feldobja a bocskorát a vasvilla tekintetétől, még az volt a szerencsénk, hogy eleve egy állandóan mogorva bohóc szerepét játszotta, különben már rég lebuktunk volna……
És most is, mielőtt még a lovagias Edmundnak akár egy szót is kibökhettem volna, máris közénk plántálta magát, mint valami erőnycsősz és a szavai úgy csikordultak, hogy ha Edmund páncélt viselt volna, biztos vésetet hagyott volna a fémen.
Az atya háta mögött együttérzően megvontam a vállam és hangtalanul felé tátogtam-
- És szigorú őrizetben!
Ezek után azonban a bús képű lovagtól is kíséretétől sikerült megszabadulnunk, mert dolguk volt hála az isteneknek!
Annyian nyüzsögtek az erős udvarán, hogy már a nap is majdnem lebukott mire találtak nekünk egy szabad helyet, ahol leállíthattuk a kocsit és végre ellazulhattunk, de nem sokáig….
A férfi mágus és íródeák vegyítésének tűnt és reméltem, hogy ő is a nagy keveredés számlájára írja majd, hogy nem vagyunk a meghívottak listáján, de mindenképpen bíztam Robinbeszélőkéjében és megjelenésének lehengerlő voltában. Szerencsére a püspök is így gondolta és most nem akarta gorombasággal megoldani a helyzetet.
Én közben a szekérhez kötött Tintapacát láttam el a maradék zabbal és magamhoz vettem a kis tarisznyát, amiben a dobótőrök láncszerűen összefűzve, hogy a vállamra lehessen keresztbe vetni.
Szemem köré fekete festék került, ami szinte a fél arcomat takarta.
Azért füleltem, hogy Robin hogyan boldogul, remélve, hogy tényleg eléri, hogy ne legyenek állandó kísérőink.
- Meg aztán gyakorolnunk is kell és ehhez – emeltem meg a késeket, - nem jó, ha rengetegen vannak körülöttünk. – tettem még hozzá.

Kastiana: Az út a fal tövébe, majd onnan tova meglepetősen zötyögős volt. A falon a lépcsők, s folyosók szűkek voltak, jól megtervezettek, hogy kézitusa során az ormok tetején is a védőket támogassa a magas fal. Odalent már kisebb ünnepély volt kialakulóban, ahogy a temérdek nép özönlött be, s tették különféle dolgaikat. Hol frissen szüretelt ételeket hoztak, hol sátrakat emeltek, hol az állatokat terelgették össze, vagy éppen el. Gyerekek futkorásztak egy kis kocsi körül, amiről sózott halat pakoltak le apró hordókban. A gyakorlótér megtelt a közelgő lovagi tornára edző leventékkel. életlen, csorba kardok ütköztek egymással, melyekkel a lovagok gyakorolhattak, anélkül félve, hogy megsértsék egymást.
A vártorony bejárata egyenesen a lovagterembe, von Rowan csarnokába vezetett, ahol már javában készültek az esti mulattságra. Lassan terítették meg a nagy, hosszú asztalokat, mindenfelé vendégeket és inasokat lehetett látni fel-alá szaladgálni. Ott állt maga a vár ura is, aki éppen a vendégekkel társalgott
- Szia! - különös alak szólította meg Kastianát nem sokkal azután, hogy bement. Hullámos barna fürtjei szinte egybeolvadtak megpörkölt mézre emlékeztető bőrével. Egy szeplős arcú lány volt az, nem sokkal alacsonyabb, mint Kastina maga.
A lány különös szerzet volt, még különösebb ruhákban. Egy hosszú, sárgásfehér köntöst viselt, alatta egy hozzá egyáltalán nem illő pár cipővel. A felsőtestén cserzett bőrből szőtt páncélt hordott, melyet két pánttal rögzített, amit a válla felett vetett át. A vért dísz volt, nem harci viselet, erről árulkodott a szántalan festés és fényes kő, mely ékesítette. A mellvérten a rajzok egy sivatagot mutattak. Egy sivatagot, ami felett egy hatalmas sárkánygyík repül át. A lány hátán szárnyak voltak. Két hatalmas, majdnem vele egyező magasságú fehér szárny, akárcsak a madaraknak. A szárnyaik a hátához húzva intett egyet, miközben leszólította Kastianát.
- Te más vagy, mint az itteniek. Nem nemes, nem udvarhölgy, nem szolga, nem lovag. Miféle szerzet vagy te? – hajolt Kastiana közelébe a lány ártatlan, naiv tekintettel. Rögtön rá is jött, talán túl tolakodó volt, mert zavarba jőve hőkölt hátra rá egy pillanatra – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni! - legyezgette maga előtt a kezét, ahogy arca a szégyentől rozsdabarna árnyalatot vett fel.


Hilde, Wilfred, Oswald: Von Rowan kedélyesen neveti el magát, ahogy szóba elegyedik a hellenburgiakkal. Hilde kérdését különösen kellemesnek találja, s vígan a hasára csapva mutat körbe trófeáira.
- Hát helyén való dolog-e más tollával ékeskedni? Mind enyém, családomé, vagy éppen vitéz lovagjaimé. Az egyiket pedig nem más ejtette, mint az egyik paraszt, aki hajtónak szegődött a vadászatra. Nagy volt ám aznap a vigadalom a jobbágyok közt. Igazán belevaló népek. - tette fel a költői kérdést.
A ruházkodás kérdésére a báró úr legyint egyet kezével, ahogy a háta mögött álló lányka felé biccent.
- Szót se többet! – pattogott a nyelve az ajkai közt, ahogy kedélyesen utasítgatta udvarhölgyét – Amelia, szólj kérlek a lentieknek, hogy menjenek hatan a társalgóba. És állítass arra a kis időre oda pár őrt is, nehogy zavarni merjék a tisztelt vendégeket.
Nem kellett sokat várni, két udvarhölgy és négy apród termett ott, hogy elkísérjék a vendégeket a társalgóba,s vigyék ingóságaikat. A nagy csarnokkal fentebb, a csigalépcsőkön át egy kis ajtó nyílt egy tágas folyóson egy apró kis szobába, mely több részre volt osztva. Ez volt a vár társalgója. A nagy, magasztos, kérkedő lovagterem után üde frissességet sugárzott az apró, meleg színekkel megtöltött kis szoba, ahol egy nyugalmas tűzzel fűtött kandalló, pár szép faliszőnyeg, egy-két asztal és pár kényelmes szék várta a vendégeket. Csendes, nyugodt, békés szoba volt, tökéletes ahhoz, amihez kitalálták, társalgáshoz. Az apródok bevezették előbb Hildét, majd Oswaldot és Wilfredet a társalgó két elszeparált termébe, ahol annak rendje módja szerint segédkeztek levetni a páncélt, átöltözni, s rend betenni az utazástól beporosodott hajkoronákat.


Lance: Az idegen nő némileg megvető sértődéssel nézett vissza Lance-re, aohgy kérdőre vonta a nevelési módszereit.
- Ezt, jó uram, az én dolgom megítélni. – felelte egy hideg pislogás kíséretében, mielőtt köszönt volna, majd elindult volna visszafelé a lépcsőm.
Lassan múlt az idő, ment lefelé a nap, és szépen közeledett az őrségváltás ideje. A szőke lány példáját sajna nem követték a vár udvarhölgyei, vendégnek hívott kisasszonyai, így az idő maradéka csupán gyakorlással telt. Az esti őrszemek bukkantak fel egyszer csak a lépcsőnél, két katona, hogy felváltsa Lance-t és Kastianát, aki időközben felszívódott.
- Üdv. Mi vagyunk az esti őrszemek. Jöttünk elfoglalni a helyünket. – mondta tömören az egyikük. Von Rowan várkapitánya minden bizonnyal okos ember lehetett, a két éjszakai őrszem ugyanis két sötét tünde voltak. Nem néztek ki különösebben tündének, ruházatukkal tökéletesen elvegyültek a többi várvitéz között. Ha nem lett volna hosszú fülük, különös, feketéskék hajút és sötét bőrük senki sem vette volna őket észre a többi íjász közt.
- Eddig milyen a poszt...egy pillanat! Hova lett a társad? Történt valami? – kérdezte a másik vigyorogva, próbálva barátkozni. Társával ellentétben ő kevésbé látszott merevnek, s a beszéde sem volt olyan darabos.


Mina, Nessa, Hans: Hans érkezését követően az ajtó mellett strázsáló udvaronc egy csalódott ciccegéssel mutatott Mina irányába.
- Nem ildomos külön érkezni. Ne várassa meg az úrnőjét, drága uram. – mondta, finoman jelezve azt is, hogy Hanst is uraknál alacsonyabb rangúnak, minden bizonnyal lovagnak vagy intendánsnak tartja.
A távolban álló Mina és Nessa könnyedén észre tudták venni, ahogy a vár ura a Zsinat küldötteivel beszélget. Hans érkezését is jól látták, ahogy tekintetük találkozott egymással. Nem telt el sok idő az érkezésük között, ezért aztán a kürtös legény az ajtóban úgy gondolta, egy fogattal érkeztek, csak a várba léptek be késve. A csarnok közben megtelik vendégekkel és szolgákkal, akik mind-mind a maguk dolgát végzik. Legkevesebb meglepetésére az ottlévőknek néhány nefilim is feltűnik a vendégek közt. Úgy hírlett, valóban egy nagyhatalmú nefilim család is hivatalos volt az ünnepélyre. Ám ezek a nefilimek kicsodák, egyelőre nem tudta megmondani senki. Könnyedén, szinte már rutinosan vegyültek el az emberek közt. Nessának kissé hasogatott is tőle a feje, hiszen démonként a nefilimek jelenléte irritálja.
Nessának viszont nem sok nyugta marad, mert felügyelője hamar észrevette, hogy Minával társalog, sietve ment oda hozzá, hogy aztán a vállát megragadja.
- Ej, te lány, ne lustálkodj, rengeteg még a munka! – szólt, mielőtt Mina felé fordult volna – Ezer bocsánat asszonyom, hogy szóval tartottuk.


Jozef, Adel, Math: A búsképű lovag meglepetten hőköl hátra, módszeresen megrémülve, amikor Jozef és Matheus rárivallnak. Látszott rajta, hogy erre a válaszra nem számított, s most először a monoton, szomorkás tekintetébe is némi ijedtség, meglepettség költözött be.
- Jól van, értek én ám a szóból. – hőkölt hátra zavarodottan, mert szerinte igazán óvatosan és a legkevésbé sem tolakodó módon járt el...noha számára minden bizonnyal mást jelent a tolakodó, vagy az óvatos. A búsképű lovag nem is mondott semmi egyebet, csak csalódottan elvonult a kápolna felé. A távolból még látni lehetett, ahogy fegyvernöke nevetve hátba veregette.
Nem úgy, mint a szürke köpenyes mágus, aki bár nagyon sietős dolgában volt, az illemet nem feledte, s nem volt rest.
- Kasper Brix, őnagysága tudósa és írnoka. – hadarta el röviden a nevét.
Könyvét vadul lapozgatva próbált valami nyomot a cirkuszról felfedezni, de végül nem olvasott fel belőle mást, mint ideges, megfáradt nyögéseket.
- A báró úr néhanapján elképesztően felelőtlen tud lenni...mire gondol, ilyenkor még artistákat fogadni. Jól van. A jussukat a kamarástól tudják átvenni minden másnap reggelén. Kosztot a konyhán kapnak, aluszni meg tudnak ahol éppen úgy esik. A fizetséget minálunk aszerint mérik, milyen jóízűt nevet rajta a közönség. Fars bárdot az ördög sem akarna felfogadni. Hoztak magukkal írást? Nem nagy dolog, de a semminél jobb. – nézett érdeklődve, ahogy pár sort firkantott a kis könyvecskéjébe, mielőtt egy elegáns kis napórát vett volna elő...aztán rakta is el egy gondterhelt nyögéssel. Felhős volt az ég, nem tudta róla az időt leolvasni.


Határidő: 2019.13.09.

Felpofoztam volna a tiszteletlen kölyköt, ám gyorsan rájöttem hogy minél kisebb rangúnak hisznek, annál inkább biztonságban vagyok – senkit nem érdekel egy jelentéktelen lovag jelenléte, s így akár a többi lovag vagy őr között is elvegyülhetek. Gátat szabtam hát az irritáltságomnak, és mindössze mosolyogva bólintottam egyet a suhancnak, majd elindultam Wilhelmina felé, hogy végre találkozzunk, és legyen haszna, értelme ennek az egész huzavonának, amit le kellett vágnom.
- Wilhelmina. Üdvözlöm. – nyúltam keze után, hogy csókot leheljek rá. Ha ez sikerült, ugyanezt tettem a mellette álló nővel, miután alaposan végigmértem. Szinte démonian csinos volt, amit meg is értettem, miután a szemeihez is elért a tekintetem – a pikkelyek egyértelműen árulkodtak lényének voltáról. Bizonyára csábdémon. Hasogatott a fejem már egy ideje, de egy ekkora rendezvényen elkerülhetetlen, hogy egy-két máglyára való is megjelenjen. Ha elfogadta a nő az üdvözlésem, bemutatkoztam neki – Leo von Jagen.- Így legalább a vámpír is tisztában lesz azzal, hogy nevezzen, vissza is fordultam hozzá. – Örülök hogy végre találkoztunk. Lemaradtam valamiről? – érdeklődtem, majd végre kihasználtam az időt, hogy végigmérjem a terepet. Különösen is a grófot figyeltem meg. Nem értem miért problémázta a kapu leengedésével, mikor egyszerűen csak meg is ölhettük volna az öreget, elég zűrzavart keltve a bejutáshoz.

Egyrészt örültem hogy nem kell sokáig foglalkoznom azzal, hogy a grófot valahogy leszereljem, másrészt nem akaródzott elhinnem, hogy ennyire nem is próbálnak segíteni a kép fenntartásában. Kicsit változtanom kell rajta, de ha nyugtáznám a mondottakat, akkor teljesen összedőlne.
 - Ne bolondozzatok már. - néztem Matheusra és Jozefre könyörgő tekintettel - Csak addig maradok az, amíg  utamba vezeti az Úr az én hős lovagomat - mondtam ábrándos tekintettel, kissé elpirulva. Beleillhet a képbe a reménytelenül romantikus ábránd.
Végül elváltunk a lovagtól, és az istállóban helyeztük el a kocsit, amin végül gond nélkül bejutottunk a birtokra.
- Herr Brix! Hát persze. Hallottunk a becsületességéről - mosolyogtam a fáradt mágusra, nem lepődve meg, hogy nem találja a cirkuszt a könyvben.
Már készültem hogy hihető magyarázattal szolgáljak a dologra, de nem volt rá szükség: saját magának válaszolta meg a fel sem tett kérdést. Eszemben sem volt elbizonytalanítani.
- Már csak így megy ez. De örömmel állunk a nagyságos úr szolgálatára - legyintettem elnézően, mintha hozzá lennénk szokva az ilyen hirtelen megbízásokhoz. Nem is áll túlságosan távol az igazságtól, ami azt illeti…
Közben előhalásztam a meghívót, és átnyújtottam  a férfinak, aki úgy festett, már nem igazán képes kezében tartani a dolgokat a fáradtságtól.
- Köszönjük, remélem önt is lesz alkalmunk megnevettetni - mosolyogtam bíztatóan.
Mikor pedig elment fellélegeztem, és elkezdtem gondolkodni, hogyan tovább az este folyamán. Tertuliust is meg kellene találnunk, de hétszentség hogy nem én fogom ezt felvetni.