A vadászat még jó órát vett igénybe, amin keresztül is a duhajkodó urak jól megmutatták, hogy miféle nagy férfiak voltak megvadult, rémült állatokkal szemben. Ugyanezek az urak azok, akik a valódi csata helyett inkább a borral verekednek majd össze a torna során. Tudta nagyon jól, hogy fontos esemény volt ez, de valahogy sosem tudott jó szemmel nézni az ilyesmire, s önkénytelenül is arra gondolt, hogy vajon ugyanígy élveznék–e a Finsterblutok által űzött vadászatot. A szabály egyszerű volt, megsebzik a foglyokat valami jelentéktelen helyen, s mehetnek Isten hírével. Még csak hajtók sincsenek, csak felajzott, éhes vámpírok, akik a mocsáron keresztül űzik a fegyvertelen rabokat. Aki kijut, szabad, akit elkapnak, abból jót lakomázik a sikeres vadász. Ahogy végignézett az urakon, úgy sejlett számára, hogy itt is csak a vámpírokhoz hasonló állatok hencegnek a prédák felett. Ki hát a valódi állat? Dühében köpött is egyet, majd körbepillantott, s reménykedett, hogy sem Haniel, sem más nem vette észre. Ha igen, csak mosolygott, mint akinek valami a fogába akadt, vagy hasonlók. Nagyon szeretett volna részt venni a tornán egyébként, nem volt egyáltalán rossz kopjatörő, mi több, századosokat is lökött már le lóról, de valahogy nem érezte azt, hogy most jött volna el ennek az ideje, arról nem beszélve, hogy leginkább csak a háttérben akart maradni, ha már ez nem sikerült tegnap.
Hála az égnek a csoport szépen lassan szedelőzködni kezdett, a tetemek össze is gyűltek a szekérre (bár, persze voltak olyanok, akik saját lovukon akarták vinni az őzeket-szarvasokat, hogy ezzel dicsekedhessenek). Elégedetten szemlélte a zsákmányt, eltekintve a korábbi undorától, amikor pedig Oswald is visszatért a vadkannal, bólintott neki, s figyelte, ahogy cseveg a többi úrral. A zsákmányok királya volt a bestia, nem volt szégyenkezésre való oka, vélhetőleg attól lesz majd zajos az udvar, hogy valaki disznót ejtett a vadászat folyamán.
Lassan Oswald is csatlakozott hozzá és Hanielhez, illetve a hajtó is, akivel korábban beszélt a férfi. Nem igazán figyelt rájuk, egészen addig, amíg nem érezte, hogy lényegében hozzá szólt a férfi.
– És önben kit tisztelhetek? – szólt kurtán.
– Hilde von Nebelturm, a hölgy mellettem pedig Haniel kisasszony. – mosolyodott el szelíden. – Örvendek a találkozásnak.
– Örvendek. Nem láttam önöket a vadászat alkalmával, pedig egy félangyalt biztos észrevennék. – kacsintott a férfi Hanielre.
A nefilim szégyenlősen meghajtotta a fejét a tündének, majd el is fordult. Úgy tűnt, hogy nem nagyon tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Mielőtt bármit is hozzáfűzött volna a dologhoz, figyelte egy kissé a férfit. Kifejezetten jóképűnek találta, bár, nem tudta megindokolni, hogy miért. Gyakran érzett ilyesmit elfek láttán, szépségük nem volt természetellenes, de mégis nehéz volt rátapintani, hogy mi tette őket vonzóvá, úgy általánosságban csak kellemesek voltak a szemnek, talán csak az éles arányosságuk miatt.
– Kissé távolabbról szemlélődtünk, hogy ne legyünk útban. – válaszolt diplomatikusan, közel sem volt szándékában bárkinek is az orrára kötni, hogy egyébként kutya másnapos volt, akkor is, ha szerencsére elég jól tettette. Fajbéli létének előnye volt, hogy az ember nem nagyon tudhatta, hogy egy vámpír mikor érzi jól magát, s mikor is készül okádni. Mindig fehérek voltak, akárcsak a fal. – De nagyon szép fogást sikerült végül szerezniük, Herr...? – folytatta kissé kérdően, az elfre várakozva.
– Kalver. Lance Kalver, örvendek. – biccentett. – Az érdem Oswaldé, mi csak kergettük. Őszintén, azt hittem, ott hagyom a fogam.
– Hála a hajtók munkájának, szép számmal bukkantunk nagyobb vadakra is. – válaszolt Oswald.
Az igazat megvallva nem látott különösebben sokat az egész vadászatból, de biztos volt benne, hogy minden résztvevő fontos pozíciót töltött be, így békésen elmosolyodott, majd válaszolt.
– Szép fogással távoztunk, ez pedig mindenkinek köszönhető... Nem hozott szégyen von Rowanra a vadállománya. – egy pillanatra a számtalan vadra pillantott. – Minden bizonnyal a következő lakoma díszei lesznek a nagyvadak.
– Vagy a következő húszé... – válaszolt a férfi kissé pimaszul.
– Még az is lehet – kontrázott rá Oswald. – Herr Kalver, innen merre vezet az útja? Milyen feladatot bíztak önre?
Kíváncsian figyelte a beszélgetést, valahonnan ismerősnek érezte az elfet, de így jobban belegondolva elfeknél gyakran érezte ezt, elégé hasonlítottak egymásra, már főleg azoknak, akik nem töltöttek olyan sok időt a köreikben. Sosem szívlelte őket különösebben, de igyekezett eltekinteni a róluk alkotott déli képtől, mert ő maga is igen rossz néven vette, ha reá a vámpírokról készült elképzeléseken keresztül tekintettek.
– Eredetileg a torna körül felügyeltem volna a rendre, aztán elhívtak hajtónak. Gondolom, most ugyanoda fogok visszamenni.
– Azt hiszem, akkor ott is látjuk majd egymást. Nem tudunk sokat arról, miként is tervezik a tornát és kik lesznek a résztvevők, de én magam kíváncsian várom, egyébiránt is kedvelem az effajta mulatságot. – válaszolt Oswald, hol ide, hol oda pillantva.
– Érdekes lesz, az kétségtelen. – mosolyodott el halványan. – Úgy vélem, hogy von Bertold, s Herr Sandell csatája lesz a torna fénypontja.
Oswaldra pillantott egy kissé szemtelenül, nem akarta feltétlenül döfködni a sebet, amit a tegnapi este okozott, de valamiért úgy érezte, hogy megérdemelt egy kevés fényezést a férfi. Okvetlen is a disznóra pillantott, majd orra alá kuncogott egy keveset. Azon gondolkodott, hogy vajon Roland, vagy a sertés lehetett a nagyobb kihívás. Valamilyen indokból most a disznóra tette volna a voksát, de fogalma sem volt, hogy Herr Sandell mennyire is volt veszélyes ellenség.
– Ez már előre tudható? Nem fordulók vannak? – kérdezte a férfi kissé meglepve.
Oswald kelletlenül elhúzta a száját, ennél jobban aligha tudta volna kifejezni magát, többnyire ő is ezt érezte, bár a maga módján hálás volt egy kissé, hogy a lovag megmutathatta magát. Időnként kellemetlenül érezte magát, mert úgy sejlett számára, hogy a templomos háttérbe szorul, s bármennyire is mostoha volt az egész helyzet, mégis értékelte, hogy egy csatával megmutathatta magát. A harcmezőn egyébként se volt oka szégyenkezni, keményebb kötésű volt, mint egy só ette görcs. Kissé el is mosolyodott az orra alatt, de igyekezett nem a lovagra pillantani.
– Eredetileg fordulók lennének és s végül a legtöbb pontot szerző vitézek vívhatnának meg a győzelemért. Nem volna gondom az ilyesmivel, ám a Zsinat képviseletében nem tartoznék a résztvevők közé. A tegnapi vacsora azonban nem éppen úgy zajlott, ahogy azt szerettük volna.
– Kissé kellemetlenül alakult a mulatság, ez kétségtelen. Nem fogják egy ideig elfelejteni azt, amikor a hellenburgi követség embere egyszerre sértette meg a határvidék minden jelenlévő nemesét.
– Mi történt? – nézett rájuk kissé zavartan a hajtó. Úgy tűnt, hogy nem nagyon vette ki a részét a lakomából, akkor szemtanúja lehetett volna a dolognak.
– Von Nebelturm kisasszony kíséreteként és egyben a zsinati küldöttség tagjaiként egy másik templomos is velünk tartott von Rowan birtokára. Egy fiatal társamat hoztam magammal, akit nemrég osztottak be a felügyeletem alá. A viselkedése tört már borsot mások orra alá és úgy gondolták, boldogulok vele. A bizalom és a környezetváltozás azonban mégsem érte el esetében a várt eredményt és a tegnapi vacsorán szó nélkül felállt és vérig sértette a bárót valamennyi vendégével egyetemben.
Fáradtan sóhajtott ő maga is, bár nem csak a történet miatt, hanem Oswald okán is. A követség legalább olyan fontos tagja volt ő is, s részben Wilfred is, ámbátor a fiatal templomos leginkább szálkává avanzsálta magát egy bizonyos pont után. Ilyenkor legszívesebben fogta volna, s megrázta volna a azt, hogy szedje össze magát, de ehhez nem volt elég erős, arról nem beszélve, hogy felesleges is lett volna, mert egy legyintéssel konstatálná csak a helyzetet a makacs templomos. Amitől ő maga csak még dühösebb lett volna.
– Ahogy von Bertold mondta. – válaszolt végül, s belekortyolt a kulacsába, mohón fogyasztva a vizet, ami még mindig hihetetlenül jól esett neki.
– És hol van most ez a lovag? – nevetett fel az elf jóízűen.
– Jobb is, hogy nem tudom. – válaszolt végül Oswald keserűen.
– Bárhol is, hálásak lehetünk, hogy nem jelen. Lehet a disznó oldalára állt volna. – törölte a vizet az ingujjába, majd eltette a kulacsot.
Így belegondolva tényleg keveset foglalkozott azzal, hogy mégis hova mehetett Wilfred. Érdekelni érdekelte volna, de legkisebb baja is fontosabb volt most ennél, s vélhetőleg úgy is előkerül a férfi idővel, talán jobb is, ha úgy keresi a bajt, hogy ők maguk nincsenek ott. Ilyen helyzetben még annak az áldásos esélye is megvan, hogy teljes véletlenségből kiesik egy toronyból, s sajnos szemtanúk nélkül.
– Ha ilyen felháborító volt, miért nem halott még? Egy nemest is elég megsérteni a halálos ítélethez, hát még egy teremnyit...
– Mert még von Rowan báró, akinek pallosjoga van, sem ítélkezhet a Protestáns Egyház felszentelt szolgája felett. Ehhez egyedül a Zsinati Tanácsnak van joga. Tegnap ugyan elvettem a fiú palástját, de ha Hellenburgba visszatértünk, az Zsinatnak kell ítéletet hoznia felette és felettem is. Von Nebelturm kisasszony ötlete volt, hogy legalább a Protestáns Egyház becsületét, melyen szintén esett csorba a beosztottam miatt, próbáljuk párbaj során visszaszerezni.
– Szerencsére csak első vérig fog menni a harc, de talán elég lesz ahhoz, hogy a környék urai kissé megbékéljenek. Egy párbaj szent. – mosolyodott el kissé, majd a szépen lassan közeledő várfalat figyelte, amely úgy vált el a horizonttól, mint a hitvesi ágy melegét magára hagyó férfi asszonya mellől.
Roppant hálás volt, hogy von Rowan, s teljes nemessége is hajlott a megoldás felé. Nagyon kellemetlen lett volna, ha halálig megy a csata, arról nem beszélve, hogy komoly fejfájást is okozott volna végül a határ menti nemesek kiengesztelése. Oswaldot viszont egy pillanatra sem féltette, ha valami, úgy sejtette, hogy rosszabb esélye volt az első vérig folytatott csatában, mint az élet–halál harcban.
– Mi ez a párbajmánia?? – szólt az elf dühösen, már–már kiabálva. Kicsit meg is lepődött a hallottakra, valamiért eddig jóval nyugodtabbnak tűnt, de ezek szerint lángja csak alacsonyra volt koppintva. – Nem nézem Önt valami nagy párbajozónak, ha megengedi: nem tűnik a stílusának. Ha gondolja, kiállok én az Ön nevében. Nem az egyház kötelékébe tartozom, de én is Hellenburgból jöttem. –
– Nagyra értékelem a szándékát, Lance Kalver, dicséretesnek találom a bátorságát, ám attól tartok, az én becsületem nem engedné, hogy helyettem álljon ki párbajozni. Nem a képességeiben, vagy karja erejében kételkedem. Önmagamnak fontos, hogy felelősséget vállaljak a hibámért.
– Nagyon köszönjük az ajánlatát, Herr Kalver. – majd kicsit elgondolkozott a hallottakra. – Hellenburgból érkezett ön is?
Az elf mindenképpen bátor volt, bátrabb, mint amilyennek elsőre tűnt. Így belegondolva kissé csodálta is, hogy a hajtók között mozgott, valamiért úgy érezte, hogy több helye lett volna vadászként, illett is volna hozzá a pozíció, hisz mind sörénye, mind sebes arca miatt olyannak hatott, mint egy havasokban vadászó farkas. Nagyapja sokat mesélt neki ezekről a bestiákról, északra éltek a pusztaföldeken, ahol néha jobb híján egymást is felfalták, nem hogy a vándorokat.
– Miért lenne az Ön hibája? Mások osztották be Ön alá, ha jól értettem, Ön pedig a feljebbvalói utasításának megfelelően beosztottjaként kezelte a férfit. – válaszolt, majd végül a leány felé fordult. – Igen, a Hellenburgi Tündelégióban szolgálok. Most mondhatni eltávon vagyok, kicsit visszatértem a reguláris életem előtti időszakba.
– Herr Kalver – komolyodott el Oswald. – Ön is katona. Akkor tehát tudnia kell, közöttünk mit is jelent a felelősség.
– A Tündelégió. Jókat hallottam róla. – bólintott elégedetten.
Valójában jókat és rosszat is. Hellenburg szívesen látta az elfek légióját, kik jobb híján főleg Dél felé nyitottak, ám a csoportosulást mindig egy kevés fenntartásokkal kezelte a vezetőség, nem tudták lemosni magukról a másfajúság stigmáját. Az ilyesmi pont elég okot adott az embereknek a bizalmatlanságra, s bár nem adtak erre okot a légió katonái, helyenként mégis összesúgtak a hátuk mögött a tisztek, s a kevésbé szerencsés állásokba küldték őket gyakorta.
– Tudom. És azt is tudom, hogy nem mindig a hibás a felelős. – válaszolt a férfi Oswaldnak, de közben a tekintet a vámpír felé fordult, halványan biccentve neki.
– Hozzám tartozik a beosztottam, ez azt jelenti, hogy minden tettéért engem terhel a felelősség. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Zsinat nem hozhat igazságos ítéletet az ügyünkről. Az megint egy más kérdés, hogy én úgy érzem, kudarcot vallottam, amiért nem tudtam lovagot nevelni a fiúból, akit a gondjaimra bíztak.
Válasz helyett hallgatott, nem igazán talált megfelelő szavakat, emellett úgy érezte, hogy nem is volt annyira félnivalója a templomosnak. Ő maga jelen volt, hogy valljon érdekében, s az Ördög is tudta, hogy Wilfred miféle volt, rosszindulatú viccnek, esetleg büntetésnek tűnt, hogy Oswald mellé került. Csodát tőle se várhattak, bármennyire akartak. Ami így eltörött, azt csak a Jóisten tudta beforrasztani, de látszólag nem sietett Wilfred esetében, vagy csak várta, hogy a felszentelt lovag ő maga keresse fel.
– Biztos vagyok benne, hogy megvédi az egyháza becsületét. A magam részéről annyit tudok ígérni, hogy ha rajtam múlik, senki se fogja Önöket megzavarni. – válaszolt az elfe mosolyogva, majd végül kacsintott egyet a lovagra.
– Köszönöm. – válaszolt a templomos is egy biccentéssel.
Ő maga csak bólintott Herr Kalvernak, nagyra becsülte annak kedvességét, s azt is, hogy hajlandó lett volna már–már idegenek helyett párbajozni. Sok veszély ugyan nem fenyegette volna, de még így is komoly erőfeszítést igényelne a dolog, nem beszélve arról, hogy maga a gesztus is beszédes volt. Több dicséretet érdemeltek volna a Tünde légió emberei, ha mind ilyenek voltak.
Szépen lassan meg is érkeztek a várba, ahol sajnos a tünde hamar tudtukra hozta, hogy másfelé is akad dolga.
– Most már viszont vissza kellene mennem az én helyemre, nehogy hiányoljanak. Élvezzék a tornát! – biccentett a férfi, majd távozott is.
Még intett neki, majd Hanielre pillantott, aki szokatlanul csöndesnek bizonyult hirtelenjében. A nő magára is vette a tekintetet, s azonnal meg is szólalt, amire elmosolyodott kissé, gondolkodva.
– Úgy hallottam, hogy a népe sokkal tisztábban hallja az Úr hangját, mint mi emberek... vámpírok. – toldotta meg a végét mosolyogva. – Igaz ez? Mondja, milyen, mikor imádkozik?
Nem volt számára sem idegen az Úr hangja, bár, ha fel kéne idézni, nem menne neki, túlzottan zavart volt, s abban se volt biztos, hogy tényleg ő volt. Csakis azt érezte bizonyítékként, hogy hihetetlen nyugalom uralkodott el halandó porhüvelye felett, s úgy hagyta ott a lángokat, mintha nem is égették volna. Általában nem tisztán hallotta őt, főleg a szélből, az esőcseppekből súgott a fülébe, s a lelkiismeretéből, mely oly nagyon marta, ha olyat cselekedett, mi nem tetszett a Teremtőnek. Vajon tudta a nefilim, hogy mekkora is volt az áldása? Hogy milyen nagyszerű lehetett neki, hogy tálcán hozták elé a válaszokat, míg neki hosszasan kellett elmélkednie? Irigy volt, de kivételesen úgy érezte, hogy talán ezt az Úr is megértette, tagadhatatlan volt, hogy nem a legjobb kártyákat kapta leosztva. Annyira foglalkoztatta ez a kérdés, hogy nem is nagyon figyelt a mágusra, s csak lemászott a lóról, szomjazóként kortyolva Haniel szavait.
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
