Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Hilde, Wilfred, Oswald: Egy szekérnyi frissen őrölt liszt érkezett Hellenburba, egyenesen von Rowan báró birtokáról, annak jeleképp, hogy az északi szomszédok csendesek, s így békében tudtak aratni. A jelképes ajándékkal pedig egy futár is érkezett, ki egyenesen a Zsinat felé vette az irányt, hogy közölje a boldog hírt, hogy az egyház is hivatalos a báró úr mulattságára. Hildét éri a megtiszteltetés, hogy képviselheti Hellenburgot az ünnepélyen. Oswald és Wilfred pedig mint kíséret tarthatnak vele, mert az út mégiscsak veszélyes vidékre vezet, s egy rangos főúrhoz amúgy sem járja az embernek magában érkeznie.


Lance, Kastiana: Ti éppen a közeli falvakban jártok, amikor meghalljátok, hogy von Rowan embereket fogad fel a mulatság idejére a várfalakat őrizni. A báró úr várkapitánya minden követ megmozgatott, hogy meg tudja kettőzni az őrséget, s hála az azóta messzire elhírlett mulatságnak,bőven akadtak jelentkezők. Közel s távol tudja mindenki, mennyire szereti az uraság az italt, táncot, mulatozást, s ilyenkor az egész várnép vígan rúghat ki a hámból. Nem is csoda hát, hogy bár a fizetés sem elhanyagolható, mert mégiscsak egy határmenti birtokról van szó, az ünneplés ígérete ugyancsak kecsegtetőnek hangzik.


Mina: Lovasfutár érkezik ettől a bizonyos von Rowantól a birtokodra, s egy levelet hoz magával. A levelet a báró bakkecskeszarvas címere díszíti, s az alábbi üzenet áll benne:

Drága von Nachtraben,
Öröm megírnom eme sorokat, tudván hogy mennyi mindenen mentek fiaink és lányaink keresztül a nyár s az ősz folyamán. Hogy megünnepeljük ragyogó évünket, a tél köszöntésével hívom meg magácskát is szerény kastélyomba a puszta szélinél. A beért termények s learatott kalászok ünnepére nagy lakomát, s mulattságot rendezvén, majd vadászattal koronázva meg az évet, november első hetében, mielőtt a vadak elvackolják magukat télire. Végtelen megtiszteltetés érne, ha kegyed is társoságával ajándékozna meg szerény ajánlatomért cserébe.

A levél alatt a báró úr aláírása volt látható. Sok részletet nem adott meg, ellenben futárjának megadta, feltétlenül egyeztessen a te házad népével, hogy megadja neki a kastély pontos elérhetőségét, nehogy el találjanak tévedni. Sőt, a futár felajánlotta, hogy visszakísér az ünnepségre téged. Valószínűleg biztonságosabbnak látta nem egyedül utazni.


Jozef, Adel, Hans, Math: A nagy mulatság híre északra is elterjed. A folyó túloldalán várát tartó urak pedig úgy döntöttek, ez az ideális alkalom, hogy megostromolják és elfoglalják von Rowan birtokait. Az idő sürgette őket, mert közeledett a tél, s ha a fagy beáll, vissza kell vonják csapataikat. Éppen ezért nem engedhettek meg egy hosszan tartó ostromot. Helyette cselt eszeltek ki, hogy bejuttatnak pár embert, akik belülről nyitják ki a vár kapuját. Egy bizonyos Mettius bíboros rendel be mindnyájatokat a Katedrális szívébe. A vékony, kopasz, hosszú göndör szakállú férfi el is látja a különítményt instrukciókkal.
- Különös kérdéssel fordultak hozzám a folyómenti urak. Csapást akarnak mérni, még a tél előtt a hellenburgi von Rowan kastélyára. A seregek már gyülekeznek, azonban ha az eretnekek kitartanak a fagy beálltáig, kénytelenek vagyunk visszavonulni. Ezért kitalálták, hogy egy kis különítményt vegyítenek el a mulatozó urak közt, akik aztán belülről döntik le a felvonóhidat. Ám mivel a saját embereikben nem bíznak, az egyházhoz fordultak. A maguk dolga lesz odamenni, elvegyülni a déli urak közt, majd ha a seregek felálltak, beengedni őket. – hangzott a tömör, részéletes utasítás a bíborostól.
A munka mellé egy minden dísztől és cifrától megfosztott hintó is járt. Ám a bíboros nem szabta meg, milyen alibit találjon ki a kis csapat. Ahogy fogalmazott, majd úgyis ott helyben fogják látni, mi lesz a leghihetőbb.


Nessa: Te is a közeli falvak egyikében mulatod az időt, amikor füledbe jut az ünnepség híre. A grandiózus mulatozásra nem csak katonákat és szolgákat keresnek, hanem zenészeket, előadónak, írnokot, mutatványost és persze udvarhölgyeket is, akik a vendégeket szórakoztatják majd. Bizony híre ment neki, s sok merész, kalandvágyó fiatal indult szerencsét próbálni, hogy így vehessen részt a nagy ünnepségen. Pár lány már arról kezdett el sutyorogni, vajon ez-e a tökéletes alkalom rá, hogy egy szerelemre találjanak egy vitéz, daliás nemesúr személyében. Ám a nagy részüket zsigerből utasították el. Nem is csoda, egyszerű jobbágyok révén hiányzik belőlük az úriasság és az kifinomultság. Von Rowan, bár kedélyes úrként ismert, úgy tűnt, a fejes-szolgáiról ez már nem volt elmondható és magasra tették a mércét.


//Az első körben mindenkitől szeretném látni, miként reagál a kapott helyzetre, hogyan zajlik a készülődés, az esetleges utazás, s tartson a kör egészen addig, míg megérkeztek a kastélyig. Egymással, akik egy csoportban vannak lehet nyugodtan egyeztetni, vagy akár a mesélővel is, amennyiben igény van rá. Ha valaki fel akar keresni egy a felvezetésben említett NJK-t, az is megteheti.
Ezen kívül kérek mindenkit, hogy az első hozzászólás végére másolja be a küldetésre választott öt kiegészítő tárgyát (ha van), a küldetésre vitt páncélját (ha van), valamint minden olyan passzív képességet, melyet mesélőként konstans figyelembe szeretnétek hogy vegyek (amennyiben van).//


Határidő: 2019.11.11

Az utóbbi időben túl sok dolog történt: elfajzott élőlények, utaztam az időben, láttam olyan ocsmányságokat, amiket soha senkinek nem kellene, és Veroniel börtöne se volt rám kifejezetten jó hatással. Egy kicsit el akartam szakadni a harctól, a veszélyektől, és noha tudtam, hogy igazán soha nem fogok tudni, mindenképpen meg akartam próbálni. Néhány különösen kedvetlenül töltött nap után végre rászántam magam, és bementem az irodába, ahol a feletteseim szoktak felváltva ülni. Az ügyeletes tiszt egykedvűen nézett fel rám.
- Mit akar, Kalver? - Kérdezte színtelen hangon, én pedig látva, hogy nem kertelhetek, a tárgyra tértem.
- Szeretnék kimenőt kérni. - Mondtam kevésbé határozottan, mint akartam.
- Mennyit? - Kérdezte, szinte fel se nézve a papírjaiból. Nagyot nyeltem.
- E… egy hónapot. - Mondtam ki végül, és ahogy teltek a hosszú, csendes másodpercek, egyre bizonytalanabb lettem. Ellenben amit kimondtam, már kimondtam, nem volt visszaút. A kimért tiszt lassan felnézett, szemében hitetlenkedéssel.
- Hogy mondta? - Kérdezte, esélyt adva, hogy változtassak, de még néhány feszült másodperc alatt eldöntöttem, hogy nem akarok. Pihenésre volt szükségem, és három napnál többet még nem vettem ki soha.
- Egy hónap kimenőt szeretnék. - Ismételtem egy kicsit határozottabban. Szólásra nyitotta a száját, ekkor viszont belépett egy díszesen öltözött férfi, és átnyújtott egy írott pergament a tisztnek.
- Edmund von Rowan bárótól. A zsoldoscéhnél is voltam, ezt a helyet ajánlották még magukon kívül. Jöjjenek, ahányan tudnak. Szép napot! - Biccentett, és kiment. A szófukar tiszt kérdően futotta át a pergament, majd rám nézett.
- Itt a kimenője. Ha akar, később is visszajöhet, de két hétnél tovább nem maradhat távol. Ez a végszavam. - Mondta, és a kezembe nyomta a pergament. Egy hirdetés állt rajta, miszerint egy bizonyos Edmund von Rowan több napos mulatságot hirdetett, és harcosokat keresett, hogy a nagy szórakozás közepette védelmet biztosítsanak a várának. Gyermekiesen elmosolyodtam, már örömmel tekintettem vissza a régi, egyszerű évekre, amikor még minden egyszerűbb volt, csak felbéreltek, majd munkám végeztével fizettek, és mentem tovább. Nehéz volt olykor, de megvolt a maga szépsége. Csillogó szemmel néztem a tisztre.
- Igenis, értettem, köszönöm! - És azzal már ott se voltam, rohantam a szobába készülődni. Előkaptam az ágyam alól a málhámat, amit nem volt szívem kidobni, leráztam, gyorsan beledobáltam ruhákat és néhány egyéb dolgot*, felkötöttem a kardomat, és útnak indultam. Útközben néhány utcai árustól vettem szárított húst és almát, meg egy kulacs vizet, és nekiindultam. Boldogan szeltem a pusztaságot, esténként letáboroztam, kérdezősködtem az irányok után… csak úgy, mint régen. Elmondhatatlanul boldoggá tett, és az is, hogy megadatott az az áldás, hogy békében utazhattam. Gyalog mentem, és több nap után megpillantottam végre a várat. Vettem egy mély levegőt, ahogy gyermekies vigyor terült el az arcomon.
- Oh boy, I am going to have so much fun! - Mondtam izgatottan, ahogy továbbindultam.

Actual footage:

A csillag tartalma:

Lelkiismeretesen, és a lehető legprecízebben végeztem a legkisebb munkát is, várva, hogy ennek folytán (és Matheuson keresztül, aki azért komolyabb feladatokhoz is hozzájuttatott) egyszer magasabb körökből érkezzen hozzám feladat.
Nem tudtam biztosan, hogy Matheus atya tanítványaként, vagy saját eredményeim miatt hivatott engem is Mettius bíboros, de nem is volt lényeges. Nagyon komoly feladatban kaptam részt, ami akkor is lelkesedéssel töltött el, ha már a bíboros úrnál kiderült, hogy Tertulius püspökkel együtt indulok a küldetésre.
Ezzel egyébként nem foglalkoztam sokat. Jozef társasága éppen elég lesz hozzá, hogy a kellemetlenségektől megkíméljük egymást, a lehető legtöbbet hozzuk ki a feladatból.
Egyébként hamar változott is a felállás. A legjobb megoldáson gondolkodva járkáltam a katedrálisban (ez mindig segített kicsit tisztábban látni a dolgokat) amikor az egyik egyházszolga megtalált, és a kezembe nyomott egy papírt. Kérdő tekintetem már a hozzá tartozó üzenettel találkozott. A püspök magánakcióba kezdett, hogy felmérje a dolgokat.
Sok kérdésem lett volna ezzel kapcsolatban, de mindegyik mellékes volt tulajdonképpen: Maradt a tény, hogy hárman kezdünk bele a feladatba.
A papírt jobban megnézve kiderült, hogy egy meghívó, ami nagyban megkönnyíti a dolgunkat (Nem akarom tudni, hogy Tertulius honnan szerezte)
Jozeffel és Matheussal végül abban maradtunk, hogy cirkuszi artistákként megyünk, akik a báli nép szórakoztatására érkeznek a társulattól elszakadva a kedvükért, magánszámaikkal. Már csak azért is támogattam ezt az ötletet, mert lehetőséget ad feltűnés nélkül nagyon erősen elmaszkírozni magam. Szükségem lesz rá, hiszen Wilfred is ott lesz. Nem kockáztathatom, hogy felismer.
Éppen ezért is választottam a tőlem teljességgel elütő porondmester asszony szerepét. Nem veszélyesen, de kirívó, csillogó ruhát szereztem, majd dióval sötétbarnára festett hajamat vállig levágtam.
Így mire elindultunk barna hajjal, a fényes ruhában (ami miatt Matheus egész biztos meg fog ölni) és csomagomban az arcom elmaszkírozásához szükséges minden eszközzel fel voltam szerelve.
Még mielőtt a katedrálistól nagyon eltávolodtunk volna kardom segítségével teljesen elmaszkíroztam magam, és ezzel készen is álltam, hogy teljesítsük a ránk bízott feladatot. Ironikus az Isten vezetése, hogy miután egy meghívást magától értetődően visszautasítottam az ünnepségre, mégis éppen oda tartok.
A meghívóval, ami immár Madam Schmetterling és társai részére szólt a Hoche Zirkusból.

Reményekkel telve indultam Mettius bíboros szobájába, amikor a fiatal kispap átadta az üzenetet. Már kezdtem unatkozni, a szigorú napirend nem az én világom volt és már épp elég izgalmas és veszélyes küldetésben vettem részt, hogy most kezdjen viszketni már a kezem és a bőröm egy újabb kaland után. És ha én unatkozni kezdek annak általában sosincs jó vége!
Így aztán kapóra jött a meghívás, mert abban bíztam, hogy ismét kapok valami jó kis izgalmas feladatot. Nem is csalódtam és nagy örömmel vettem, hogy a küldetésben társul kaptam ismét Robin inkvizítort, akivel nagyon is jól együtt tudtunk működni a fagyos északi utunkon.
Annak már kevésbé örültem, hogy másik két társunk Mattheus és Johannes püspök lett, mert az előbbi ki nem állta a fajomat, a másik meg úgy általában engem és biztos voltam benne, hogy szívesen elveszejtett volna, ha nem állok résen.
Szóval nekem kétszeresen, vagy háromszorosan is izgalmasnak ígérkezett két ilyen „társsal” a nyakamban.
A feladat most még kellően érdekesnek is tűnt, nem a megszokott képességeket várta el tőlünk, hanem sokkal összetettebb dolgot, egyfajta kémkedést és zavarkeltést, amivel biztosíthattuk, hogy megnyithassuk a déli uraság, von Rowan kapuit a seregünknek, amivel komoly érvágást érnénk el.
Nem sokára azonban kiderült, hogy Hans atya külön utakon akart járni, amit őszintén szólva cseppet sem bántam, de azon csodálkoztam, hogy még egy meghívóról is gondoskodott, amit eljuttatott Robin-hoz. Már régen sejtettem, hogy a püspök úrnak különös kapcsolatai vannak, így ezen hamisítvány, mert nem hittem, hogy egy kitöltetlen meghívó az lenne, beleillett a róla alkotott képbe.
Meglepő módon Mattheus püspök egyelőre nem emelt kifogást, amikor egy kis megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy komédiások jelmezébe és szerepébe bújunk, mert az jó lehetőséget nyújt az elmaszkírozásra, ha a szükség úgy hozza és nem tudhattam, hogy nem-e botlunk ismerősbe, hiszen már nem egyszer hozott össze minket a sors déliekkel.
Mivel a püspöktől kapott hintó nem igazán illett volna a képbe, javasoltam, hogy cseréljük el egy ponyvás szekérre, amibe a megfelelő kellékeket is bepakolhattuk.
Robin a porondmester álruháját vállalta magára, én meg kis gondolkodás után lovas bemutatót és késdobálást választottam. Tintapaca így velem tarthatott és a lovagló tudásom sem hagyott kívánni valót maga után, a késsel persze nem ártott gyakorolnom, de mire odaérünk belejövök.
Nekem nem volt lehetőségem nagyon a fajom eltitkolásában, így csak a szemem köré terveztem fekete festékkel egy maszkot festeni, amivel komorabbá és misztikusabbá szerettem volna tenni a külsőmet.
A mulatozásra sok szórakoztatásra kész csapat fog érkezni, így minden valószínűség szerint gond nélkül juthatunk be ezzel az álcával. Hans atya meg majd megoldja, ha már magunkra hagyott minket.
Az út nem volt problémás és arra is jó volt, hogy kicsit összecsiszolódjunk…….már akivel lehetett persze.

Spoiler:

Matheus enyhe szívrohamot kapott, mikor kopogtattak karolusburgi házának ajtaján, és mint kiderült egy bíborosi behívót hoztak neki. Keresztet vetett. Mikor legutoljára ilyen történt az a fertelmes Tertullius püspök szabadjára engedte Veronielt és eltűnt a Nap az égről. De azért csak a Katedrálisba sietett.
Még jobban megrémült, mikor kiderült, hogy megint vele kell valahová mennie, meg a kormossal, meg a saját tanítványával. Szörnyű, elképzelhetetlen kínokat kell majd átélnie, már tudta. De sokkal inkább megnyugodott, mikor kiderült, hogy Tertullius túl nemes volt ahhoz, hogy a csapattal tartson, így már csak a kormos társaságát kellett elviselni, Robint pedig csak megfelelően utasítani.
Nem volt biztos benne, hogyan jött fel az ötlet, hogy cirkuszként menjenek, de túlságosan elvolt azzal foglalva, hogy nem Hagennel kellett mennie. Ez végtelen boldogsággal töltötte el, és hálát adott az Úrnak. Többször is.
A kormos barbár késdobáló művészet mellett döntött.
Robin pedig a lehető legzseniálisabb álcát választotta, amit csak lehetett. Senki sem gyanakodna ilyen ruhában egy cölibátus tisztelő inkvizítorra. Soha.
Matheus magára színes gúnyát öltött, amit valamiért nem volt nehéz a katedrális területén találni, színes női kalappal, valamint az arcát fehérre festette, így alakítva egy rettenetesen kinéző morcos pofájú bohócot.
Robin ügyesen megírta a pajzánul kinéző (ismételten, zseniális álca!) Madam Schmetterling hamisított meghívóját, és így haladt szekerük a vár felé.

Hozott dolgok:

Wilfred nagyon vidáman kelt reggel. Végre kicsit kimozdulhatott a számára nyomasztó Hellenburgból. Nem szívesen ment a ficsúrok közé, de addigse kellett itthon lennie. Reggeli rutinját gyorsarsan elvégezte, megmosta arcát és elment meglátogatni az igen vén hölgyet a házmögött, Latrinát. Egy kicsit elidőzött ott, de legalább kitalálta, hogyan is fogja majd hazatérve bosszantani a könyvtáros kisasszonyt. Amikor végre végzett megmosta a kezét és felöltötte láncigjét, magára csatolta ostorát a türében még vetett egy keresztet. A szekérhez érve ahogy meglátta Oswaldot elmosolyodott, majd nagyot nyújtózkodott és ásított.
- Jó reggelt Oswald uram, szép napra ébredtünk. És éppen időben vagyunk. Milyen feladatot szánt nekem a mai napra?
- Áldás, békesség, Wilfred – biccentett Oswald  - A feladata, hogy velem együtt kísérje Hilde von Nebelturmot von Rowan szüreti mulatságára. Nem tudom, kapott-e róla levelet.
Nem sokkal ezután a harmadik tag is megérkezett. Egy lovon érkezet, amely nem vislt páncélt, csak ő maga.
- Áldás, békesség! – leszált a lováról és palástját magára - Hideg napnak nézünk elébe, urak. - Valami jelentéktelen dologról beszélgettek Wilfred nem is figyelt oda. Csak arra kapta fel a fejét, hogy:
- Hilde von Nebelturm, Hellenburg Védelmezője. Az ő kísérete leszünk. - majd Hildéhez fordult - Ő pedig Wilfred, az új beosztottam.
Wilfred ahogyan a Nebelturm szót meghallotta kissé úgy tűnt, hogy meglepődik, de ez inkább csak a szemén látszott, nem akarta ki is mutatni. Nem nyújtott kezet, nem ezzel akart borsot törni főnöke orra alá. Egyenlőre csak várta a hölgy reakcióját.
Kicsit elmosolyodott, majd felmérte egy kicsit Wilfredet. Pár másodperc múlva nyújtja neki a kezét, de nem csókra, hanem kézfogásra.
- Örvendek, Herr.
Wilfred most nem csinált balhét, de jó mélyen a hölgy szemébe nézett és nem is kezelte hölgyként, úgy gondolta ez a kívánsága, teljesíti. Jólmeg is szorította a kezét, ahogyan szokta.
- Nem különben, Frau Nebelturm! - monsta zavartan már nem emlékezett teljesen az etikettre. Hilde mélyen belenézett Wilfred szemébe. Nem csak tekintetét, de kezének szorítását is állta. Ebben a pillanatban tudta Wilfred, hogy jól ki fognak jönni.
- Erős kézfogása van, dicséretes. - kicsit elmosolyodott - Majd az este folyamán megihatjuk a pertut, ha kívánja. - Wilfred szintén elmosolyodott.
- Köszönöm. - válaszolta - Megtiszteltetés lenne, köszönöm! - mondta ő is kicsit elmosolyodva. Gondolatok ezre szálingózott a fejébe máris. Oswaldhoz fordult, amikor elengedték egymás kezét. - A múltkor valami futár szolgálatot emlegetett, ha emlékezetem nem csal. - mondta komolyan.
- Kétlem, hogy ilyesmit mondtam volna. – felelte Oswald a szemöldökét felvonva.
Wilfred zavartan nézett a főnökére, szinte vádolta a tekintetével. De végül nem mondott egy szót sem, csak állt. Kicsit kellemetlenül érezte magát, de Hilde személye egyenlőre megnyugtatta.
- Akkor hát várom a parancsait! - válaszolta végül.
- Nos, talán lassacskán útnak indulhatunk. – mondta Oswald.
- Igazad van, Oswald. Lassan valóban indulni kéne. Mosolyodott el egy kissé, majd egy pillanatra a lándzsára nézett, s vissza a férfiakra. - Úgy tűnik, hogy elveszett a gondolataiban, lényeg a lényeg, Herr, ne ijedjen meg, ha valaki beszél önhöz, egész hétköznapi dolog, de elsőre csöppet rémisztő.
- Akkor ne késlekedjünk. – mondta Oswald, azzal a lovakhoz indultak. Morcosan de Wilfred is felszállt a lóra. Nem igazán értett hozzá, de a nyeregben meg tud maradni. Bénázott néhány kört az udvaron, aztán nagynehezen rábírta a lovat, hogy azt tegye, amire kéri.
- Induljunk, urak, éjszakára Ostrbruckba kell érnünk, hogy megússzuk a vidék vad haragját. – kiáltott Hilde, mire a lovak felszerelését, etetését és itatását befejezték és a kis csapat el is indult.


Wilfred egy pillanatig sem akart felállni. Szét terpesztett lábbal feküst az ágyon, mert nem tudta összezárni. Gyötörte az éhség, de még jobban a fáradság. Amikor nagy nehezen rávette magát arra, hogy felkeljen, csak szétterpesztett lábbal tudott járni és szitkozódni. Néhány szép szó elhangzása után az egyik cseléd felhozott neki egy kis kenyeret és bort. Oda mászott az asztalhoz, hogy megegye és közben a csillagos eget nézte és ebben a kényelemben pihent.

A kenyér és a bor jól esett Wilfrednek, de a lába nagyon fájt furcsának tartotta, ahogy így szét van tárva és a szobába belépő lány aki hozott egy kis levest igen elpironkodott rajta. Kissé zavarban érezte magát, de Wilfred nem magyarázta el a helyzetet, inkább kiélvezte. Amikor a lány magára maradt neki állt a levesnek. Számára ez is jó volt, a sok éhinséggel telt nap után. Szinte egy szuszra felszippantotta a levest. A borral végzett, talán egy kicsit ez is nehezítette a járását, de még józan volt. Szépen az ágyára feküdt, de még nem aludt. Nézte a gyertyák játékát.

Wilfred unalmában az ajtót dobálta a levesből maradt csontokkal. Fájt folyton összeszedni, de jobb móka volt, mint a semmit tevés. Egy tréfán törte a fejét. Talán kimászhatna az ablakon, a lovakat át vinné egy másik istállóba, ahol elrejtik, és azt mondja, hogy megszöktek. A terv nehéznek tűnt és fáradt is volt hozzá, de pontosan eltervezte, hogyan kéne végbe vinni. Az egyik cselédlány, amikor belépett az ajtón, eltalálta egy csontdarab. Nem volt vészes, de Wilfred fájdalmakkal teli lábbal bocsánatot kért tőle. Talán egy kicsit élvezte is a lány pitonkodását

Wilfred csak tüsszentett egyet. Miután a cseléd elment, vissza szenvedte magát az ágyba és csendben dudorászott. Ez a dal az egyik kedvence volt. A tűzben égett lány balladája. Minden fádalmát és nyomorúságát beleadta, de zene hangulatát nem kapta el. Valahgyan még nem volt meg az igazi a jó, a legjobb dallam. Ez a dudorászása a folyosóra is kihallatszott.
Wilfred a dúdolászás közben kinézett az ablakon, így nem is hallotta, hogy a folyosón mozgás van. Csak nézte az utcát, ahol egy-két ember járt csak, azon ábrándozott, hogy kéne neki egy menyecske. Még mindig a dallamot kereste, de nem találta.

- Ejj, fene mód kiverhette a lába közit a jó dolga, Wilfred ecsém'. - szólalt meg a lándzsa Wilfred háta mögött. Kissé meglepetten hátra tekintett . - Ne aggódjon, eleget lovagol, nem érzi majd. Én se szoktam már érezni, megszoktam már az utazást.
- Mindjárt gondoltam, hogy megszokta, uram – Oswald kicsit elmosolyodott, becsukta maga mögött az ajtót.
- Minden rendben, Wilfred?
Wilfred a lándzsa szavára elmosolyodott.
- Nem aggódom. Nekem ami közötte van még használható. - mosolygott gúnyosan. Oswaldra nézett és halkan nyugodtan csak annyit mondott: - Voltam már jobban is. - elgondolkodott és egy kis gödröcske jelent meg az arcán - De a cslédlányok egészen szórakoztatóak.
- Hát akkor használd, én már éppen eleget használtam, látható az eredménye. - nevetett az öreg továbbra is bárdolatlanul - De ne vedd rossz néven, tényleg megszokja az ember. – Hilde egy kicsit kínosan nevetett, majd elfordult a lándzsától. Oswald rosszalló pillantást vetett Wilfredre, de nem tette szóvá mondandóját.
- Idővel megszokja az ember, nem baj az, ha még nem volt alkalma hosszabb utakra menni, legalább most világot lát. – Oswald szavai nem voltak túl nyugtatóak, de Wilfredet nem is nagyon érdekelték. Neki támaszkodott a falnak.
- Ejj, öreg lándzsa, nem úgy van az... - mondta lemondóan. Szomorúan lesütötte a szemét. Az egyetlen érdekes személy számára, Adél volt, de ő túlságosan rossz emlékeket idézett. A földet nézve gondolkodott, egyre szigorúbb arcal. Grimaszolt egyet, aztán felnézett.
- És maguk mi járatban erre felé? - nézett Frau Nebelturmra.
- Hát, ön tudja. Amíg fiatal, addig kell tokot keresni az ember kardjára. - Az öreg továbbra is nevetett, amire is Hilde csak rosszallóan mosolygott. Végül kevés várakozás után megszólalt.
- Úgy hallottam, hogy nagy zenész hírében vagy. - mondta tegezve. vélhetőleg megegyeztetek már korábban, hogy tegezheted, nem felettesed a klasszikus értelemben. - Kedvem lenne meghallgatni, miként is zenél egy templomos.
- Kedves öntől, hogy figyelmeztet. - mondta Wilfred. Hilde szavaira egy kicsit elkomorodott. Énekelhetne valamit, de nem jut eszébe semmi. Csak a tűzben égett lány balladája járt a fejében, talán azt elénekelhetné.
- Nem mondanám, hogy híres vagyok, de a sereg nekem nem fizet eleget, amit meg kapok azt a nevelő apának kell adnom, hogy ne haljon éhen az egész gyülekezet. Szóval valamiből élni kell. Ha nem bánja a balladákat szeretem. Ha tudnak adni egy lantot, szívesen énekelek, de anélkül kicsit nehéz. - mondta Wilfred. A hangjában keserűség kevergett. Semlegesnek, talán inkább bánatosnak tűnt.
- Sajnos nem igazán hordozok lantot magammal. Biztos szép a hangod kíséret nélkül is, hallottalak dudorászni kint. - kissé elmosolyodott. - De nem akarom erőltetni, talán máskor, ha most nem alkalmas.
Wilfred elpirul. Még lejjebb hajtja a fejét, de egy kis gödröcske is megjelenik. Szeret énekelni, de kíséret nélkül kicsit kellemetlen neki.
- Most úgy is jó a hangulat, vidámak vagyunk és vidám helyre megyünk, ne rontsuk el ezt jó hangulatot. - arcán egy mosoly jelent meg, hogy eltakarja fájó szívét. - A szüreten talán megengedik, bár nem is merek sok szüreti balladát, de talán valamit kiötölhetek addigra.
- Ahogy gondolod, Wilfred. - mosolyodott el. - De meg kell ígérned, hogy ha nem is a szüreten, hát valamikor énekelsz von Bertoldnak, s nekem. - Azzal elmosolyodott kedvesen, némi elégedettséggel arcán. - Urak, én elteszem magam holnapra, hosszú lesz még az út, ki kell pihennem magam, nem szoktam még vissza az utazáshoz, jól tartom magam, de a lábam belseje nekem is pokoli mód sajog.
- Nos, jó éjt, Wilfred. – köszönt el Oswald ajtót nyitva Hildének.
- Jó éjszakát! - mondta Wilfred, aztán bedőlt az ágyába. Kereste még kicssit a hangot, aztán elaludt. Reggel vidáman ébredt és kipihenten.

Éppen egy kis falu fogadójában vacsoráztam, amikor egy érdekes hír csapta meg a fülemet. Számomra legalábbis igen csak érdekes, ugyanis egy nagy mulatságról volt szó. Mint kiderült, egy a határhoz közeli településen a helyi nemes egy nagy mulatságot tervezett tartani az őszi szüreti munkálatok, meg ilyesmik megünneplésére, bár ebből számomra csak annyi fontos, hogy nagy buli lesz, és mint olyanon, úgy érzem ott van a helyem, még ha nem is küldtek meghívót. Első ötletem az volt, hogy valahogy mégis meghívassam magamat, amihez kell egy nőcsábász meghívottat fognom, aki magával vinne.
Mivel (ha jól értettem) egy bálról van szó, oda ugyebár nem szokás csak úgy mindenféle koszos utcai ruhában beállítani, nekem pedig sajnos nincs ilyenem, - mert nem igazán lenne hova fölvennem, és csak összesaraznám, úgy meg elveszti a varázsát, csak hurcolásznom kellene magammal mindig, - így másnap az első teendőim között szerepelt egy megfelelő darab beszerzése. Elképzelhetőnek tartom, hogy ha egy igazán lovagias nemest sikerül fognom magamnak, akkor ruhát is választana nekem, de mégis jobbnak látom, ha eleve úgy megyek oda, hogy megvan, mit viselek majd. Egy lélegzetelállító ruhában könnyebb dolgomnak is kellene lennie, meg talán azt is hiszik, hogy én is meghívott vagyok, csak egyedül mentem, és így jó ötlet lehet velem barátkozni. Nem mintha igazából nem lenne az, csak sokan szeretnek a nemesi köröknél maradni, mert... túl alantasak vagyunk hozzájuk, vagy nem tudom. Ők meg azt, hogy miből maradnak ki! Szóval felkeresek egy szabót, és egy egyszerűbb ruhát szerzek csak, egy szép vörös estélyit. Karcsú, testhez álló, és hosszú, szűk szoknya résszel. Miután a részleteket és a fizetséget megbeszéltük, hagyom a szabónak, hogy levegye a méreteimet... ha szeretné, akár többször is. Pár napon belül el is készült vele, és bár a gyorsaságáért egy kis felárat is felszámított, összességével elégedett voltam a darabbal.
Így vágtam hát neki, hogy felszedjek valakit, aki bevisz majd a mulatságra, amire nyilván a helyszínen van a legnagyobb esélyem. Már nem az új ruhában, azt szépen összehajtva gondosan elcsomagoltam. Ez a tervem azonban sajnos eddig nem sikerült, és bár nem adtam teljesen fel, inkább a biztosra megyek, és megpróbálok a személyzetbe jelentkezni, ha már keresnek mindenféle munkaerőt. Udvarhölgynek szerintem jó lennék. Csinos vagyok, ami nyilván nem utolsó szempont, bár nem vagyok nagy úri hölgy, de azért pukedlizni tudok, és... hát, szóval felszolgálni tudok. Igaz máshogy szeretem kiszolgálni az embereket, de ha nem sikerül valakivel meghívatnom magam, akkor marad ez, és még mindig lesz lehetőségem bent ruhát váltani, és elvegyülni a mulatozó tömegben. Egész biztos vagyok benne, hogy miután bent vagyok, és csinosan öltöztem, senkit nem fog érdekelni, hogy tényleg meghívtak-e, vagy csak valahogy besurrantam, úgyhogy egy alkalmas pillanatot kihasználva, ruhát váltva, még így is lehetek a mulatozó tömeg része, és nem csupán az irigy személyzet egyik tagja.

Spoiler:

A Hajnal hidegen futott végig a gerincén, ahogy lassú, kimért lépekkel közlekedett Kohle hátán, ütemesen mozogva annak ringásával. Régen érte utoljára ilyen megtiszteltetés, őszinte meglepetést is okozott számára, hogy végül őt magát kérték fel a feladatra. Talán mégis hordozott némi renomét a Neulanderek neve? Szerencséjére nem valami ficsúr társasággal kellett utaznia, a kinevezés kicsit burkoltan, de azt az üzenetet is magával cipelte, hogy az egyház is jelen lesz, az egyházat pedig szerencsére Oswald, s valamely beosztottja képviselte, bizonyos Wilfred. Nem aggódott különösebben, bízott barátja döntéseiben, s emellett úgy érezte, hogy képes volt egy suhancot kellően megnevelni, annyira legalábbis mindenképpen, hogy tudjék viselkedni egy efféle alkalmon. Talán még pár percet kellett lépdelnie, mikor megpillantotta a lassan indulásra kész szekeret, melyre még pár zsákot pakolta. Talán só lesz? Társai már előtte megérkeztek, von Bertold is ott áll az egyik falnak vetve széles vállát. Jelezte Kohlenak, hogy még menjen csöppet. Szerencsére a ló most nem volt teljesen beöltöztetve minden harci felszerelésbe, nagy utat szándékoztak megtenni, kár lett volna túl sok súlyt aggatni rá. Végül a konvojtól pár méterre állt meg, majd jó hangosan köszönt.
– Áldás, békesség! – szépen lemászott az állatról, majd mikor a földön állt, kissé végigsimította vértjét, mintha csak gyermek lett volna. – Hideg napnak nézünk elébe, urak.
Szemeit egy csöppet az ifjú, eddig ismeretlen templomos felé fordította. Intelligens, talpraesett alaknak tűnt, barnás szemében pedig olthatatlan ravaszságot vélt felfedezni. Nem tudta, hogy mégis miként kellett volna megközelítenie őt, inkább hagyta, hogy Oswald végezze a dolgot helyette.
–  Ezért jó, hogy dolog az aláöltözet – mutatta ruhával bélelt karját a férfi, majd a másikra pillantott. – Hilde von Nebelturm, Hellenburg Védelmezője. Az ő kísérete leszünk – majd végül Hildéhez fordult.  – Ő pedig Wilfred, az új beosztottam.
Wilfred nem nagyon mozdult a dologra, leginkább csak meglepettnek tűnt. Első pillanatra felhúzta kissé a szemöldökét, de végül úgy döntött, hogy vélhetőleg a férfi csak nem akarta elvenni tőle a kezdeményezés lehetőségét.
– Ez már csak igaz, von Bertold. – a von Bertoldot kicsit megnyomta, hogy hallható legyen, hogy főleg viccel vele. – Jobban örülök annak, ha egymás kíséretei leszünk. Legalább olyan fontos az urak megjelenése is az alkalmon, arról nem beszélve, hogy kényelmetlenül érezném magam, ha egyedül képviselném Délt, s a Protestáns egyházat. – Kicsit elmosolyodott, majd ismét felmérte Wilfredet. Végül pár másodperc múlva kinyújtotta irányába a kezét, kínosan figyelve arra, hogy nehogy véletlenül az megcsókolni próbálja. Kezet akart fogni. – Örvendek, Herr.
– Nem gondolom, hogy a mi szerepünk fontosabb volna, mint a tiéd, de azért jó, hogy így alakult a társaság. – szólt Oswald, szokáshoz híven teljes szerénységgel.
– Abszolút. – fűzte végül maga is hozzá.
Wilfred végül elfogadta kezét, majd mélyen a szemébe nézett. Továbbra sem tudott többet kiolvasni annak örvénylő barna tekintetéből, de végül is megelégedett ennyivel. Kellemes, erős kézfogása volt, az ilyesmi ritkán volt a rossz emberek vonása. Próbálta ő maga is viszonozni, kevésbé nőies szorítással.
– Nem különben, Frau Nebelturm!
– Erős kézfogása van, dicséretes. –  kicsit elmosolyodott, majd folytatta. – Majd az este folyamán megihatjuk a pertut, ha kívánja.
–  Köszönöm. – válaszolt a férfi. – Megtiszteltetés lenne, köszönöm!
– Semmi megtiszteltetés, csak egy baráti gesztus, Herr. – majd egy pillanatra elneveti magát egy biccentéssel egybekötve. – Majdnem elfelejtettem, ne lepődjék meg, a fegyverem kissé beszédesebb a többi lándzsánál.
Valamiért az öreg még nem hozta a mai nap kellemetlen helyzetbe, vélhetőleg mással volt elfoglalva. Mostanság többször is előfordult az ilyesmi, hosszasan elgondolkozott, s csak néha szólalt fel. Nem tűnt úgy, mintha rossz kedve lett volna, talán csak talált magának valami nosztalgikus régi emléket, melynek hála el tudta szórakoztatni magát ebben a mostoha állapotban is.
– Ha minden igaz, addigra Ostbruckba érünk – szólalt meg Oswald is.
– Remélhetőleg kellően jó időt tudunk futni, Ostbruckba mindenképpen el kéne jutni.
Életében egyetlen alkalommal volt csak Ostrbuckban, de az egy kellemes emlékként maradt meg memóriájában. Takaros, csöpp kis városka volt, olyan igazi puritán épületekkel, melyek szinte mind fehérre voltak vakolva. Néhányan talán hidegnek érezték volna, de az ő lelkének igenis imponált ez a teljes letisztultság, szeretettel gondolt hát a településen lakók szép lelkére.
– A múltkor valami futár szolgálatot emlegetett, ha emlékezetem nem csal. – mondta Wilfred.
– Kétlem, hogy ilyesmit mondtam volna – válaszolt a férfi, kissé gondolkodó arckifejezéssel, mintha éppenséggel csak elveszett emlékeket próbált volna előkaparni a szekrénynek az aljából. Végül ismét megszólalt.  – Nos, talán lassacskán útnak indulhatunk.
– Akkor hát várom a parancsait!
Egy pillanatra úgy érezte, hogy megfagyott a hangulat. Nem nagyon tudta értelmezni, hogy mégis mi történhetett, de látszólag Wilfred nehezményezte Oswald válaszát, aki viszont nem nagyon foglalkozott a kérdéskörrel. Talán a fiatalabbik templomos várta volna a futári feladatokat? Nem nagyon sejtette, hogy mégis mire gondolhatott, de végül úgy döntött, hogy nem fog nagyon foglalkozni a helyzettel, ami szerencsére hamar helyre is állt, ahogy Wilfred várta a parancsait.
– Igazad van, Oswald. Lassan valóban indulni kéne. – mosolyodott el egy kissé, majd egy pillanatra a lándzsára nézett, s vissza a férfiakra. – Úgy tűnik, hogy elveszett a gondolataiban, lényeg a lényeg, Herr, ne ijedjen meg, ha valaki beszél önhöz, egész hétköznapi dolog, de elsőre csöppet rémisztő.
– Akkor ne késlekedjünk.
Oswald a lovához lépett, követte Wilfred is ezt a példát. Egyelőre inkább őt figyelte, kissé kevésbé tűnt mozgása biztosnak, vélhetőleg nem volt annyira gyakorlott utazó még. Kicsit talán el is mosolyodott a dolog láttán, de igyekezett nem feltűnően szórakozni, világért se akarta volna, hogy az újdonsült bajtársa esetleg rossz néven vegye, hogy kuncog rajta. A pillanatnyi kis szórakozás után végül lovához lépett, majd felült annak nyergébe, s végignézett a csapaton.
– Induljunk, urak, éjszakára Ostrbruckba kell érnünk, hogy megússzuk a vidék vad haragját.
Úgy tűnt többnyire indulásra készek voltak, a katonák pont most szálltak fel állataikra, a kocsis még gyors elvette a zabot a lovaktól, az íjász pedig felmászott a bakra. A szekér lassan, nyikordulva indult meg, majd végül az ébredező város tompa zaját a patkók kimért kopogása vette át. Hilde kis távolság után végül kilovagolt a szekér baloldalára, azt védve, majd szépen lassan átadta magát a természet lágyan ébredező neszeinek. Szerette az őszt.


A terem forrósága lágyan simította végig képét, minden világok legjobbika volt most a fogadó utazástól megfáradt lelkének. Néhány társa már álmát is lelte valahol fekhelyén, ám ő maga még lent maradt a kocsmában, szaporán kanalazva a gőzölgő gulyást, időnként lemosva annak fűszeres ízét némi vízzel elkevert savanyú borral. Nem voltak már messze az úti céltól, de igazat megvallva már fene módon elfáradt a nagy lovaglásban, s szívest pihent volna meg egy pár napra vendéglátójuk birtokán. Szemeit a táncoló hadtársakra fordította, majd fanyarul elmosolyodott. Jó hely volt ez a Taknyos Gúnár, kellemes meglepetést okozott számára, hogy mégis milyen jó muzsikát játszottak itt, arról nem beszélve, hogy még a gulyás is egész sós volt, vélhetőleg amiatt, hogy nem voltak olyan messze a forgalmasabb kereskedelmi utaktól. Elégedett sóhajtással kanalazott ismét bele az étekbe, s végül egy rágósabb falatot kezdett el fogyasztani, ahogy ismerős arc közelített felé.  
– Szabad? – kérdezte a férfi udvariasan, majd picit várakozott, mielőbb valóban le is ült volna. 
– Természetesen. – válaszolt kurtán, majd elmosolyodott, s intett a másiknak az üres hely felé, hogy ugyan, üljék csak le oda.
– Azt gondoltam, hogy a szállítmány lelassít majd bennünket, de elég jó tempóban sikerült haladnunk a nap folyamán.
– Egészen, talán egy fél hét, s meg is érkezünk. Messze van a birtok, az biztos. – picit nézelődik a kocsmán át, mintha kereste volna valaki alakját, ám miután ez nem sikerült neki, ismét Oswaldra pillantott. – Wilfred merre kódorog?
Volt ugyan kevés ideje beszélni az ifjú templomossal, ám közel sem tudta azt mondani, hogy akárcsak egy kicsit is megismerte volna. Vize sötét volt, s mély, nem is kívánt túlzottan mélyre merülni a habok közé, a Jóisten tudta csak, hogy mégis miféle teremtés volt a férfi. Kicsit elmosolyodott magának, s kivett egy nagyobb darab burgonyát a levesből, majd figyelte, hogy Oswald miként étkezett.
– Legutóbb akkor láttam, mikor leszálltunk, az istállóba visszatérve viszont már nem láttam. Remélem, nem valami rosszban sántikál.
– Reméljük. Érdekes teremtés. Nem volt túl sok esélyem megismerkedni még vele. Mintha tartaná egy kissé a távolságot. – némi fájdalommal az arcán elmosolyodott. Régebben sosem zavarta annyira az ilyesmi, de valahogy mostanság a réginél is jobban be kívánt illeszkedni. – De ezt már megszoktam.
Zavarában kissé felemelte a korsóját, majd nagyot kortyolt belőle, élvezve a bortól savanykás víz kellemes csókját. Aligha állíthatta volna, hogy bírta akár egy picit is az italt, de emellett ez nem jelentette azt, hogy nem szerette, mi több, igen kedvelte az ilyen szárazabb, savanyú lőréket.
– Szerinted miként fog viselkedni az alkalom során? Jól mozog nemes körökben? – szólalt meg végül, ám elsőre nem Oswaldtól kapott választ, hanem a nagyapjától.
– Bár, nem sokat beszéltem vele, de van vér a pucájában. – az öreg kacagott egy sort. – Nem gondolom, hogy félteni kéne. Ha valami, lehet amiatt kell tartanunk, hogy kicsit túlzottan jól mozog majd.
– Még mindig jó emberismerő, uram – kortyolt bele sörébe Oswald. – Talán csak egy kis környezetváltozásra van szüksége, meglehet, hogy von Rowan birtokain jól viseli majd magát. Bízom benne, hogy nem lesz gond.
– Nem kell jó emberismerőnek lenni, a kölyök szeme se áll jól. Szórakoztató.
– Azt mondja?  Miatta bajba kerülni még szórakoztatóbb, elhiheti. – válaszolt végül Oswald, kissé keserédes rosszallással.
Nem igazán értette, hogy a másik mégis mire gondolhatott. Jó barátja volt ugyan, de Oswald mégsem arról volt igazán híres, hogy oly gyakran mesélt volna a problémáiról, aztán ő maga nem kívánta faggatni, pláne nem a saját beosztottja zabolátlansága kapcsán.
– Aggódsz miatta? – kérdezte végül mosolyogva, mikor látta, hogy a férfi nézelődött egy kissé ismét. – Meglátogathatjuk a szobájában, ha gondolod. Csak nem alszik még! Úgy rémlik, hogy hallottam fél füllel, hogy tud muzsikálni. Igen meghallgatnám, hogy miként játszik.
– Még sosem volt alkalmam hallani, de azt mondják, ügyesen játszik.
Közel sem volt szándékában megismerni, hogy mégis miféle galibákat volt képes okozni az ifjú templomos, ám dalolási képessége valóban, őszintén érdekelte őt. A puszta gondolat izgatottá tette kissé, így gyorsan bekanalazta a maradék adagot, majd körbepillantott, hogy mégis merre is tette le Eckbertet. Valahol tudat alatt mindig sejtette, hogy merre volt, de ha konkrétan keresnie kellett, néha hajlamos volt hagyni kiesni a fejéből a dolgot.
– Maradj csak nyugodtan, megnézem, mi van vele – szólalt meg Oswald, felemelkedve az asztaltól. Tekintélyt parancsoló alakja, bár, ismerte jól, még mindig némi csodálattal töltötte el. Pont olyan volt, mintha csak egy égig nyújtózkodó terebélyes bükkfa lett volna, melynek karjai olyan szilárd kötésűek voltak, akárcsak a tengeri hajók só ette görcsös kenderkötelei.
– Nos, minden bizonnyal kiderül majd, hogy mennyire is ügyes. Biztos jobb kedvre deríti majd, ha megdicsérjük a nótáját. – ő maga is felemelkedett, válaszként Oswald azon kijelentésére, hogy maradjon csak nyugodtan. Szerencsére a férfi sem feltétlenül gondolhatta azt komolyan, ugyanis udvariasan megvárta az indulással.
Letörölte még száját szürkülő ingébe, s turkálni kezdett az oldalán lógó táska oldalában, míg végül nagy nehezen pár tallért vett belőle elő, lerakva azt az asztalra. Bőven fedezte az étek, s ital árát, ám nem volt kedve a különböző váltásokkal foglalkozni, így inkább adott picit többet. Legalább a fogadó is megjegyzi, hogy a déli katonák bőkezűek, annál szívesebben fogják majd ismét fogadni őket. Végül Oswaldra pillantott, majd kevés habozás után megindult felfelé. Egy szegényes, puritán kis lépcsőforduló választotta el őket a másik emelettől, recsegős, megviselt lépcsőkkel. Fanyarul mosolyodott el rajta, a fél szint felébredhetett egy ilyen zajra, ha más nem, abban biztos lehetett, hogy nem fogják meglepetések érni az éjszaka folyamán, jóval előtte ébren tud majd lenni. Felérve a szűkös folyosón egy másik kevésbé zajnak ható neszre lett figyelmes, mely az egyik csukott ajtó mögül jött. Férfi hang volt, leginkább dúdolásnak tűnt, mert kissé fojtott volt énekléshez. Kellemes, csöppet talán élces hatással rendelkezett. Megállt, majd Oswaldra pillantott pár hangtalan pillanatig, figyelve, hogy magához veszi-e a kezdeményezést. Miután meghagyta a férfi a lehetőséget számára, jobbjával kimért ütemességgel kopogott az ajtón, figyelve, hogy ne tűnjön túlzottan siettetőnek.
– Szabad! – kiáltott belülről egy hang, amivel egyetemben a dalolászás is abbamaradt. Kissé talán sajnálta is, szép hang volt, bár, mintha hiányzott volna még valami belőle.
Hagyta Oswaldnak, hogy kitárja az ajtót, majd belépett utána. Bent Wilfred elanyátlanodott alakja volt látható, aki éppen csak, hogy állt a lábán. Neveletlenség volt ugyan, de sajnos nem tudta visszafogni magát, s kissé kuncogni kezdett a másik láttán. Ismerte nagyon jól az állapotot, a ló fene mód ki tudta kezdeni az ember combjait, de valahogy mégis roppant mókásnak találta az eddig minden lében kanál templomost ilyen mostoha körülmények között. Hirtelen mondani se nagyon tudott mit, így csak hallgatott.
– Ejj, fene mód kiverhette a lába közit a jó dolga, Wilfred ecsém'. – szólalt meg a lándzsa. – Ne aggódjon, eleget lovagol, nem érzi majd. Én se szoktam már érezni, megszoktam már az utazást.
– Mindjárt gondoltam, hogy megszokta, uram – mosolyodott el kissé Oswald a lándzsa bolondságán. – Minden rendben, Wilfred?
– Nem aggódom. Nekem ami közötte van még használható. – mosolyodott el Wilfred gunyorosan, majd végül Oswald felé fordult. – Voltam már jobban is. – ismét habozott egy csöppet, majd folytatta. – De a cselédlányok egészen szórakoztatóak.
A lány bölcsebbnek érezte egyelőre a beszélgetéstől való elhatárolódást, nem értette teljesen, hogy mégis miféle disznóságról beszélgetett Wilfred, s nagyapja, de nem is kívánta kivenni részét belőle, nem volt kedvére való az efféle közönségesség.
– Hát akkor használd, én már éppen eleget használtam, látható az eredménye. – nevetett az öreg továbbra is bárdolatlanul. Hilde csak a korábbiaknál is kellemetlenül érezte magát, s azon gondolkodott, hogy a nagyapja vajon miért nem tudta nem adni a lovat Wilfred alá. – De ne vedd rossz néven, tényleg megszokja az ember.
– Idővel megszokja az ember, nem baj az, ha még nem volt alkalma hosszabb utakra menni, legalább most világot lát.
Oswald látszólag szintén nem tűnt különösebben vidámnak a neveletlen szavak hallatán, bár szokásához híven türelmet tanúsított, hátát pedig az ajtó melletti falnak vetve figyelte, hogy mégis miként bontakoznak ki az események.  
– Ejj, öreg lándzsa, nem úgy van az... – szólt a férfi lemondónak. Hilde őszinte szomorúságot vélt felfedezni annak szavaiban, amit végül alá is támasztott hallgatása, illetve földet való szótlan bámulása. Pár pillanatig tartott csak az egész, majd végül ismét felnézett a férfi sötét tekintetével. – És maguk mi járatban erre felé?
– Hát, ön tudja. Amíg fiatal, addig kell tokot keresni az ember kardjára.
– Kedves öntől, hogy figyelmeztet. – zárta le végül a beszélgetés Wilfred. Az egészre csak további rosszallással tudott mosolyogni a lány, kivárva végül a maga idejét a megszólalásra.
– Úgy hallottam, hogy nagy zenész hírében vagy. – mondta a férfinak tegeződve, korábban már megállapodtak erről, nem érezte sértőnek a gesztust. – Kedvem lenne meghallgatni, miként is zenél egy templomos.
Tényleg igen kíváncsi volt a férfi játékára, nem voltak túlzottan sokan a templomosok között azok, aki foglalkoztak volna ilyesmivel. Énekelni persze mind tudtak a maguk módján, de ez kevésbé a muzsikára, s sokkalta inkább az egyházi dalokra terjedt ki, amik azért némiképp eltértek a világi nótáktól.
– Nem mondanám, hogy híres vagyok, de a sereg nekem nem fizet eleget, amit meg kapok azt a nevelő apának kell adnom, hogy ne haljon éhen az egész gyülekezet. Szóval valamiből élni kell. Ha nem bánja a balladákat szeretem. Ha tudnak adni egy lantot, szívesen énekelek, de anélkül kicsit nehéz. – mondta a férfi kissé talán bánatosan.
– Sajnos nem igazán hordozok lantot magammal. Biztos szép a hangod kíséret nélkül is, hallottalak dudorászni kint. – kissé elmosolyodott. – De nem akarom erőltetni, talán máskor, ha most nem alkalmas.
Kissé talán csalódottnak tűnt, de igyekezett nem mutatni különösebben. Sok lehetősége volt még meghallgatni a férfiú játékát, nem hajtotta ám a tatár. Vélhetőleg útközben csak lesz még egy fogadó, ahol tudnak majd neki kölcsönözni egy lantot, vagy ha más nem, hát alájátszanak majd. A bárdok szerették a társaságot, ha igaz, leginkább versenyt csináltak belőle. Látszólag Wilfred lehajtotta kissé a fejét, mint aki szégyellte, hogy nem énekelt. Érdekes volt ezen oldalát is látni a némiképp nagyszájúbb férfiúnak, szórakoztatta egy kissé.
– Most úgy is jó a hangulat, vidámak vagyunk és vidám helyre megyünk, ne rontsuk el ezt jó hangulatot. – a férfi elmosolyodott kissé, eltüntetve a korábbi arckifejezését.  – A szüreten talán megengedik, bár nem is merek sok szüreti balladát, de talán valamit kiötölhetek addigra.
– Ahogy gondolod, Wilfred. – mosolyodott el ismételten, de közben figyelt rá, hogy ne nagyon mutassa a fogait. Mindig zavarban volt ilyenkor, nem akarta, hogy esetleg szemfogai rémisztőnek hassanak. – De meg kell ígérned, hogy ha nem is a szüreten, hát valamikor énekelsz von Bertoldnak, s nekem.
Továbbra is kedvesen mosolygott, bár így a végére egy kevés önelégültség is kiült a képére, látszólag roppantul élvezte azt, hogy "adósává" tehette Wilfredet, ha mással nem is, legalábbis egy szép dallal. Mindenképpen imponált neki a lehetőség, annak pedig külön örült, hogy esetleg a szüreten is zenélne. Hadd lássák ezek a határ menti ficsúrok, hogy igenis tudnak szórakozni a karót nyelt egyháziak! Szinte észre sem vette, ahogy elfogta a fáradtság, nyújtózkodott, majd végül ismét megszólalt.
– Urak, én elteszem magam holnapra, hosszú lesz még az út, ki kell pihennem magam, nem szoktam még vissza az utazáshoz, jól tartom magam, de a lábam belseje nekem is pokoli mód sajog.
– Nos, jó éjt, Wilfred.
– Jó éjszakát!
Oswald kitárta az ajtót, ám udvariasan előre engedte. Kedvesen biccentett neki is, majd szépen kilépett a teremből, s a saját szobája felé vette az irányt, ahova be is lépett, majd eltolta a reteszt. Egyedül volt.
– Legközelebb ne add alá a lovat a bolondságokkal, nem illő, hogy ilyesmikről beszélsz, Nagyapa. – szavai ugyan szigorúak voltak, de arca leginkább csak bolondos, erőltetett szigorúságot vett fel. – Egyébként is, milyen válasz az, hogy viseled a következményét?
– Igaz, ha valami, a következménye visel engem. – hangosan elnevette magát, amire végül a lány is kacagni kezdett. – Büszke vagyok, hogy az én szennyes véremből végül anyád fakadt, az övéből pedig te. Egy kicsit mindig cipelsz engem, akkor is, ha nem vagyok ott... És akkor is majd, ha végre elszakadnak a lelkemet fogó láncok.
Levetette magáról a páncélt, majd gyermeteg szeretettel ráfektette azt az asztalra. A fegyvert az ágy mellé támasztotta, majd ráhuppant a szalmával tömött kemény fekhelyre, s lehúzta magáról a lassan lábára gyógyuló csizmát.
– Talán egyszer, akkor pedig nagyon foglak hiányolni. De addig is szenvedhetem a jelenléted minden édes keservét. – vidáman mosolygott, majd levetette magáról a koszos lovagló nadrágot, fel is szisszenve kissé. Szépen lassan elkezdte ismét elviselni az utazást, de azért az ő combját is fene mód sértette a nyereg, ennyi nem volt elég ahhoz, hogy visszaszokjon a dolgokhoz. – De ez már csak ilyen, csak az Úr örök, fém és hús, s a legnagyobb kastély is mind porrá lesz az évek súlyos terhei alatt.
A lándzsa továbbra is nevetett, de a kacaj szépen lassan keservesbe fordult, mint aki a saját mostoha sorsának vitriolos fintorán szórakozott. Végül abbahagyta, majd pár pillanatnyi harapható hallgatás után ismét megszólalt.
– És ha az idő foga hamarabb emészti fel a fegyver viselőjét, mint magát a fegyvert? Hiába akkor a szép szó, erős kar nélkül a legjobb acél is csak enyészetre kárhozott piszkavas.
– Ha nem az én karom visel majd, hát visel a saját véremé. Ameddig szelek fújnak, mindig lesz, ki tovább viseli majd a Fekete Lándzsát. Ha pedig a fém már nem állja az időt, rab lelked ismét szabad lesz, s visszatér az Úr keblébe. Mert ott a helyed. 
Az öreg elhallgatott, majd nem is szólalt meg többet. Ő maga is csak a plafonra meredt, majd végül felállt, elfújni az asztalon égő árva faggyú gyertyát. Magára húzta a jótékony melegségű pokrócot, majd hallgatta a kocsma tompa, fojtott zajait, álom nélkül.

Páncél:

Kiegészítő:

Passzív:

A Templomnegyedben talál rám a futár. Szegény csak úgy liheg, sápadt arca egészen kipirosodott a futástól, színben csak árnyalattal üt el vörös hajától. Tizenkét esztendős, ha lehet, eleinte meg is lep, milyen fiatal, de aztán rájövök, hogy ebben nem nagyon van újdonság; gyakorta már fiatalon is segíteni kell a kenyérkeresésben. Szólni szeretne, de még kapkodja a levegőt erősen.
- Fújd ki magad előbb, fiam.
Hellenburg elég nagy város ahhoz, hogy fontos ügyben már futárt küldözgessenek az emberfiáért. Egy fél percre szüksége van, hogy a légzése újra nyugodttá és egyenletessé váljon. Nem sietek sehová, megvárom. Kíváncsi vagyok rá, mi olyan sürgős, hogy szegény majd’ kiköpi a tüdejét a sietségtől.
- Edmund von Rowan szüreti mulatságán Hilde von Nebelturm képviseli a Protestáns Egyházat.
Hallottam már von Rowan báróról, talán még Helmut mesélt róla, meglehet, hogy találkoztak is egy ízben, de már nem emlékszem, s már megkérdezni sem tudom.
Nem csodálom, hogy Hildére esett az Egyház választása. Bár nem volt még szerencsém diplomataként látni, mióta visszatért a Neulanderektől, semmi kétségem nincs afelől, hogy ne tudna tökéletesen eleget tenni a feladatával járó kötelezettségeknek, s ki más lenne vámpírként és Hellenburg Védelmezőjeként jobb követe a protestánsoknak?
Két templomos alkotná a személyes kíséretét, a társamat pedig magam választhatom ki. Ésszerűbb lenne bizonyára olyasvalakiben gondolkodnom, akiben teljes mértékben megbízom és tudom, hogy méltóképpen viseli az egyházunk kék palástját.
Nem kérdéses számomra, kit vigyek magammal.
Wilfreddel meglehetősen viharosan indult a kapcsolatunk. Isten látja lelkem, mindent megtettem, amire csak képes voltam, mégsem érzem úgy, hogy jobban ismerném, vagy egyáltalán hajlandó lenne együttműködni velem. Meglehet, hogy egyszerűbb volna, ha Alfredot kérném meg, aki az évek során érett gondolkodású férfivá érett, de hátha a fiúnak pont jót tenne, ha látná, hogy bizalmat szavazok neki, s talán az sem árt, ha kimozdul Hellenburgból egy kicsit.
A fiú, miután átadta az üzenetet és én is elmondtam neki a válaszom, elsiet, én pedig magamra maradok a gondolataimmal.

Még egészen sötét van, amikor útnak indulok a macskaköves utcákon.
lassan kirajzolódik előttem a szekér sziluettje, körülötte pár katona szorgoskodik, zsákokat, dobozokat pakolnak - ajándékok Edmund von Rowan bárónak.
- Áldás, békesség! - köszönök, ahogy közelebb lépek, a katonák viszonozzák. Ha már kéznél vagyok, hasznossá teszem magam, segítek megemelni az egyik dobozt, amivel nehezen boldogul az egyikük.
Korán érkeztem a megbeszélthez képest. Valamivel távolabb húzódom, úgy figyelem a lassan ébredező várost, bár egyelőre csupán egy alakot láttam az utcán egyik házból a másikba sietni.
Mélyeket szívok a friss hajnali levegőből. Elsőre a hideggel együtt egy enyhe csípős fájdalom is végigszalad az orromon, de aztán el is illan és élvezem, ahogy kiélesíti az érzékszerveim és kellemesen felüdít. Még nem ébredtem fel egészen, s tán fel sem fogtam még igazán, hogy hamarosan újra elhagyom Hellenburg fehér városát. Csak lélegzek és figyelem, ami körülvesz. Kezd hűvösebbre fordulni az idő.
Sokat változott a világ, de ahogy belegondolok, hogy ismét Hildével teljesíthetek közösen megbízást, megrohamoznak a régi emlékek. Mennyire más volt akkor minden, s fogalmunk sem volt még, mi vár ránk, pedig azt hittük, mindenre készek vagyunk. Azok az idők elmúltak, de annak a világnak egy kis darabja bennünk él tovább. Így kell, hogy legyen. Valami ugyanaz maradt, nem változott, de nem tudnám magamnak sem megmagyarázni, hogy mi.
Egy kiáltás zökkent ki a gondolataimból. Eszembe ötlik a kérdés, vajon Wilfred időben érkezik-e, vagy inkább az a típus, aki mindenhonnan elkésik? Kiderül hamarosan, s ha más nem, legalább ebből is egy kicsit jobban megismerhetem, miféle ember is ő. Isten látja lelkem, bármennyire is igyekszem, nehezen igazodom ki rajta. Annak idején még azt gondoltam, Alfredék a nehezen kezelhetők. Még sosem találkoztam olyasvalakivel, mint ez a fiú, de talán amennyire bonyolult személyiség, legalább annyi lehetőség rejtőzik benne.

Nem telik bele sok idő és ismerős alakot pillantok meg az úton közeledni, s nem kell túl közel érnie, hogy felismerjem benne Wilfredet. Kellemes meglepetés, nem egészen biztos a pontossága felől. Ahogy a tekintetünk találkozik, mosoly szökik az arcára, majd egy nyújtókodással és ásítással később ő szólal meg először.
- Jó reggelt, Oswald uram, szép napra ébredtünk. És éppen időben vagyunk. Milyen feladatot szánt nekem a mai napra?
- Áldás, békesség, Wilfred - biccentek a köszöntését viszonozva - A feladata, hogy velem együtt kísérje Hilde von Nebelturmot von Rowan szüreti mulatságára. Nem tudom, kapott-e róla levelet.
Elvileg küldettem neki, s szándékosan levelet, nehogy elfelejtse, amint elszáll a kimondott szó. Válaszra várva fürkészem az arcát, de aztán patkók hangját hallom a macskaköveken, s ahogy odapillantok, Hildét veszem észre, amint lovon közeledik. Ahogy odaér, megállítja a lovát, majd hangosan mindannyiunknak köszön.
- Áldás, békesség!
-  Lemászik a nyeregből, s ahogy mindkét lába földet ér, össze is fogja magán a palástját - Hideg napnak nézünk elébe, urak.
Elmosolyodom, s úgy mozdítom a karom, hogy láthatóvá váljon a felkarom alsó része a könyökhajlatom fölött, amit nem borít páncél.
- Ezért jó dolog az aláöltözet.
- Ez már csak igaz, von Bertold - A vezetéknevem kissé megnyomja, érezhető, hogy viccelődik, s eszembe is juttatja, ahogy hosszú idő után először láttuk viszont egymást.
Elkapom, ahogy Wilfred felé pilant, s úgy vélem, éppen itt az ideje, hogy bemutassam őket egymásnak.
Wilre pillantok.
- Hilde von Nebelturm, Hellenburg Védelmezője. Az ő kísérete leszünk - majd Hildéhez fordulok - Ő pedig Wilfred, az új beosztottam.
A fiú mintha meglepődne eleinte, ennek ellenére bármennyire is várnám, nem nyújt kezet
Hildének, nem is üdvözli. Még csak nem is biccent, nem hogy szót szólna. Lassan engedem ki a levegőt az orromon. Az egyetlen szerencséje, hogy Hildéről van szó, akinek nem szokása ilyesmin fennakadni.
- Jobban örülök annak, ha egymás kíséretei leszünk. Legalább olyan fontos az urak megjelenése is az alkalmon, arról nem beszélve, hogy kényelmetlenül érezném magam, ha egyedül képviselném Délt, s a Protestáns egyházat.
- Nem gondolom, hogy a mi szerepünk fontosabb volna, mint a tiéd, - jegyzem meg - de azért jó, hogy így alakult a társaság.
- Abszolút - helyesel.
Aztán pár másodperc múlva ő maga nyújtja a kezét Wilfrednek kézfogásra.
- Örvendek, Herr.
Wil jól megszorítja a felé nyújtott kezet.
- Nem különben, Frau Nebelturm!
Ezt nem rovom fel neki magamban sem, bizonyára zavarban lehet. Bár származásomat tekintve magam is nemes volnék, birtokaink voltak, s erdeink, nem fordítottak sok figyelmet arra, hogy megtaníttassák velem a betűvetést, vagy hogy mikor ki és hogyan fog kezet, hogyan kell viselkedni az asztalnál. Ezeket később megtanulhatja az ember, ha szüksége van rá, mint ahogy valamelyest én is, de ezekben az élethelyzetekben gyakorlat nélkül az ember sosem lesz magabiztos.
Talán új dolgot ismertem meg Wilfredről? Vagy csak ennyire kétségbeesetten meg akarom érteni őt?
- Erős kézfogása van, dicséretes. Majd az este folyamán megihatjuk a pertut, ha kívánja - mosolyog rá Hilde.
- Köszönöm - felelte Wilfred, viszonozva a mosolyt - Megtiszteltetés lenne, köszönöm!
- Ha minden igaz, addigra Ostbruckba érünk - bólintok.
S eléggé időben vagyunk, ha a tervezettek szerint indulunk el és haladunk végig, akkor probléma nélkül odaérünk. Manapság már nagyon kell vigyázni az ilyesmivel az utakon, nem szabad, hogy ránk esteledjen, márpedig kezdenek rövidülni a napok lassanként.
Figyelem, ahogy Hilde és Wil kezet ráz, s eszembe jut, ha nem Hilde lenne most velünk, akkor ez a helyzet rosszabbul is alakulhatott volna.
- Remélhetőleg kellően jó időt tudunk futni, Ostbruckba mindenképpen el kéne jutni.
Bólint Hilde, majd miután elengedi a fiú kezét, ismét felé fordul.
- Semmi megtiszteltetés, csak egy baráti gesztus, Herr.
Azzal csengő hangon felnevet.
- Majdnem elfelejtettem, ne lepődjék meg, a fegyverem kissé beszédesebb a többi lándzsánál.
Mosoly szökik az arcomra az öreg von Nebelturm említésére. Emlékszem, mennyiszer segített bennünket azzal a rengeteg tapasztalattal, amit vámpíréletében szerzett, akár a Kísértet-szigetek felé, akár a Kősivatagban jártam Hildével.
Wilfred rám pillant.
- A múltkor valami futárszolgálatot emlegetett, ha emlékezetem nem csal.
Felvonom a szemöldököm, ahogy próbálok visszaemlékezni. Elsőre semmi ilyesmi nem jut eszembe.  
- Kétlem, hogy ilyesmit mondtam volna - felelem. Vissza is gondolok, de nem rémlik, valószínűleg összekever valamit, s már az is megfordul a fejemben, hogy talán a bolondját járatja velem és tréfálkozik. Kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni ez az út, érdekes társaság leszünk, az biztos, de remélem, hogy nem lesz gond. Az ég aljára vetem a tekintetem, majd a társaim felé.
- Nos, talán lassacskán útnak indulhatunk.
- Akkor hát várom a parancsait.
Elmosolyodom egy pillanatra, ahogy végignézek a társaságunkon.
- Igazad van, Oswald. Lassan valóban indulni kéne.
Hilde arcára halvány mosoly röppen. Elkapom még, amint a lándzsára vet egy pillantást, mielőtt újra ránk emelné a tekintetét.
- Úgy tűnik, hogy elveszett a gondolataiban, lényeg a lényeg, Herr, ne ijedjen meg, ha valaki beszél önhöz, egész hétköznapi dolog, de elsőre csöppet rémisztő.
Ha látta volna, én is hogy megrémültem elsőre, mikor sehol nem találtam a hang gazdáját.
Veszek pár mély lélegzetet és figyelem, ahogy az orromból kifújt levegő felhőcskének látszik az ég alján derengő félhomályban. Tekintetem még végigfuttatom a katonákon, a szállítmányon, ami már berakodva, leponyvázva készen áll.
Minekutána Hilde is egyetért, biccentek egyet, inkább csak úgy magamnak.
- Akkor ne késlekedjünk.
Azzal a lovamhoz lépek, figyelem, ahogy a többiek is nyeregbe pattannak, majd én is akképp teszek. A szemem sarkából figyelem, ahogy Wilfred tesz egy pár esetlen kört, miután nyeregbe pattan, de úgy néz ki, sikerül végül megszereznie az irányítást. Hilde előrelépteti Kohlét, tekintetét végigfuttatja a társaságon
- Induljunk, urak, éjszakára Ostrbruckba kell érnünk, hogy megússzuk a vidék vad haragját.
A kocsis elveszi a lovaktól a zabot, majd felül a bakra, mellette egy íjász is elfoglalja helyét, a katonák is mind nyeregbe pattannak. Ekkor veszem csak észre, hogy még zászló is van egyiküknél; a rúdon felül a protestánsok kékje a fehér csillaggal, alatta a Hellenburgi Királyi Szövetség zöldes lobogója.
Hosszú idő óta most utazom alattuk először.
Nyikordulnak a kerekek, ahogy lassan elindul az ajándékokkal megrakodott szekér.

Másfél hete vagyunk úton, amikor estére kelve az idő, egy Etterstal nevű városkába érünk. A földeken ekkor már nem tartózkodik senki, munkája végeztével mindenki a magas cölöpfalak mögé húzódott be az éjszaka rémségei elől.
Amerre csak járunk, a városnép tisztelettudón enged utat, s úgy sejtem, nem gyakorta látják Hellenburg vagy a Protestáns Egyház katonáit falaik között - csodálkozva figyelik, ahogy elhaladunk előttük, a házak ajtajaiba is kijönnek bámészkodni.
A Göthös Gúnárhoz címezték a fogadót, ahol ma éjjel megszállunk. Gyakorlott emberekkel van dolgunk: alig több, mint egy fertályórának tűnik csak az idő, mialatt a lovakat leszerszámozzuk, a szekérnek helyet találunk és megoldjuk az őrzését. Elismerőn biccentek oda a tisztnek, aki bizonyára a kíséretünket képező katonák vezetője lehet. Deres halántékú, nagybajuszú ember, erőst gyanítom, hogy katona volt világéletében. Minden mozdulatából árad az az ősi szigor és fegyelem, ami arra enged következtetni, hogy nemzedékek óta fegyverforgatók az ősei.
Van, aki mielőbb nyugovóra tér közülünk, van, aki az ivóban múlatja az időt némi ital társaságában. Hildét is megpillantom, valamivel távolabb egymagában ül az asztalnál, lándzsája a falnak támasztva pihen mellette.
Felfigyelek ismét a gesztenyebarna, pattanásos fiúra a társaink közül, valahonnét ismerősnek tűnt, s ahogy rövid beszédbe elegyedünk, kiderül, valóban találkoztunk már párszor, újonnan került a városőrségbe sok hozzá hasonló fiatallal egyetemben.
Sokan vesztek oda, s a hiányt pótolni kell.
A söntéspulthoz érve kérek egy korsó sört. Ételnek valamiféle kását tudnak adni, s bár szívesebben ennék valami finomabbat, most az a lényeg, hogy tápláló legyen, így élek a lehetőséggel.
Nyugodt helyet keresve Hilde asztalához lépek.
- Szabad?
- Természetesen - feleli mosolyogva, s int, én pedig helyet is foglalok vele szemben.
Kíváncsi vagyok, Wilfred merre lehet, remélem, nem keveredik valami bajba.
- Azt gondoltam, hogy a szállítmány lelassít majd bennünket, de elég jó templóban sikerült haladnunk a nap folyamán - jegyzem meg, azzal belekanalazok a vacsorámba.
- Egészen, talán egy fél hét, s meg is érkezünk. Messze van a birtok, az biztos.
Nos, valóban, Hellenburg azért nem a világ vége, de így is két hét onnan von Rowan birtoka. Meglehet, gyorsabban haladnánk, ha nem kellene már szürkületkor megszállnunk valahol, s letáborozhatnánk sötétedéskor akár az út mellett is, de talán nem is baj, hogy így legalább többet tudunk pihenni, több erőnk marad a napközbeni utazára.
- Wilfred merre kódorog?
A kérdésére felkapom a fejem.
- Legutóbb akkor láttam, mikor leszálltunk, az istállóba visszatérve viszont már nem. Remélem, nem valami rosszban sántikál.
- Reméljük. Érdekes teremtés - jegyzi meg - Nem volt túl sok esélyem megismerkedni még vele. Mintha tartaná egy kissé a távolságot... De ezt már megszoktam.
Látom, amint átsuhan az arcán a szomorúság árnyéka. Amióta ismerem őt, tudom, hogy a tolerancia, amire olyan büszkék vagyunk délen, csupán viszonylagos, a valóságban az emberek még mindig tartják a távolságot a másfajúaktól, különösen, ami a vámpírokat illeti.
Pillantásom ismét az arca balfelére téved, s a nyakából látható részre, ahol megkóstolta a sárkány tüze, s egy életre nyomot hagyott rajta. Mintha a fájdalom, amit eddig belül hordozott, szemmel látható külső jellé vált volna.
Mennyire más lett minden. A megvetés viszont nem változott, megmaradt.
Valahol féltem, hogy nem kapja meg azt a tiszteletet és megbecsülést von Rowan birtokán, amiért annyit küzdött és kiérdemelt.
- Szerinted miként fog viselkedni az alkalom során? Jól mozog nemes körökben?
- Bár, nem sokat beszéltem vele, de van vér a pucájában - kacag fel Eckbert, hangja hallatán elmosolyodom - Nem gondolom, hogy félteni kéne. Ha valami, lehet amiatt kell tartanunk, hogy kicsit túlzottan jól mozog majd.
Való igaz.
- Még mindig jó emberismerő, uram - Belekortyolok a sörömbe - Talán csak egy kis környezetváltozásra van szüksége, meglehet, hogy von Rowan birtokain jól viseli majd magát. Bízom benne, hogy nem lesz gond.
Azért még egyszer körbefuttatom a tekintetem az ivón, de nem látom a fiút. Talán nincs baja. Hilde alighanem észreveszi, hogy Wilfredet keresem.
- Aggódsz miatta? - kérdi mosolyogva - Meglátogathatjuk a szobájában, ha gondolod. Csak nem alszik még. Úgy rémlik, hogy hallottam fél füllel, hogy tud muzsikálni. Igen meghallgatnám, hogy miként játszik.
- Még sosem volt alkalmam hallani, de azt mondják, ügyesen játszik.
Korsójából a maradékot is kiissza, majd nekiáll, hogy a vacsoráját eltűntesse. Nagyapja ismét felkacag.
- Nem kell jó emberismerőnek lenni, a kölyök szeme se áll jól. Szórakoztató.
Keserédes mosoly ül ki az arcomra a lándzsa szavaira.
- Azt mondja?  Miatta bajba kerülni még szórakoztatóbb, elhiheti.
A korsóm alja koppan az asztalon, ahogy immár üresen leteszem, s felemelkedem a székről.
- Maradj csak nyugodtan, - szólok Hildének - megnézem, mi van vele.
- Nos, minden bizonnyal kiderül majd, hogy mennyire is ügyes. Biztos jobb kedvre deríti majd, ha megdicsérjük a nótáját.
Ahogy elindulok, hallom még, ahogy magához veszi a lándzsát, és elindul, hogy velem tartson, megvárom a lépcső aljában, s hamar felzárkózik.
Erős, de középen valamelyest már kitaposott falépcsők vezetnek az emeletre, ahol a szálláshelyek vannak. Még fel sem érünk egészen, de dudorászás hangja üti meg a fülünket. Felismerem Wilfred hangját. Összepillantunk Hildével, állammal a hang irányába bökök. Bizonyára csak pihen a szobájában, s meg is nyugszom; akkor bizonyára nem valami komiszságon töri a fejét. Nem tudom, mennyit utazott életében, meglehet, hogy nem sokat, és most elfáradt. Jó, akkor nem lesz ereje rendetlenkedni. Kicsit azért elszégyellem magam, hogy így állok hozzá, de talán van rá okom azért azok után, amiket tapasztaltam már részéről.
Az ajtóhoz érve bekopogok, s a dudorászás is azonmód abbamarad.
- Szabad! - hangzik a kiáltás belülről. Kinyitom az ajtót, majd Hilde után be is lépek a szobába. Hallom, hogy a lány kuncog valamin, s hamar én is meglátom Wilfred meglehetősen nyomorult állapotát, amint szétterpesztett lábakkal áll a falnak támaszkodva.  
- Ejj, fene mód kiverhette a lába közit a jó dolga, Wilfred ecsém' - szól a lándzsa - Ne aggódjon, eleget lovagol, nem érzi majd. Én se szoktam már érezni, megszoktam már az utazást.
- Mindjárt gondoltam, hogy megszokta, uram - húzom egy félmosolyra a szám, ahogy becsukom az ajtót magunk mögött és beljebb lépek - Minden rendben, Wilfred?
A fiú érthetően nincs a legvidámabb hangulatában jól láthatóan, bár nála ezt sosem lehet tudni. Ember legyen a talpán, aki megmondja, mi jár a fejében.
- Nem aggódom - feleli a Eckbertnek, s gúnyt érzek a hangjában - Nekem, ami közötte van, még használható.
Rosszallón vonom össze a szemöldököm, amit alighanem észre is vesz, ahogy rám pillant, mielőtt válaszol a kérdésemre.  
- Voltam már jobban is. De a cselédlányok egészen szórakoztatóak.
Hát persze, csak üti tovább a vasat. Azért nem kell félteni Hilde nagyapját sem, nem olyan könnyű őt megsérteni.
- Hát akkor használd, én már éppen eleget használtam, látható az eredménye - nevet fel - De ne vedd rossz néven, tényleg megszokja az ember.
Nem biztos, hogy jó, hogy még rátesz egy lapáttal a dologra, de annyira mégsem veszem rossz néven. Annál jobban tisztelem az öreg Nebelturmot. Végül nem teszem szóvá a dolgot. Hilde azért mintha kellemetlenebbül érezné magát a helyzetben, zavartan nevet fel.
- Idővel megszokja az ember, - szólalok meg, szándékosan nem az iménti szóváltás folytatásaként - nem baj az, ha még nem volt alkalma hosszabb utakra menni, legalább most világot lát.
Nincs szemrehányás a szavaimban, az csak olaj volna a tűzre. Vállamat az ajtó mellett a falnak támasztom és megdörzsölöm a szemem.
Fáradt vagyok.
- Ejj, öreg lándzsa, nem úgy van az...
- Hát, ön tudja. Amíg fiatal, addig kell tokot keresni az ember kardjára.
Felvonom a szemöldököm. A lándzsa továbbra is nevet, unokája arcára szemrehányó mosoly ül ki.
- Kedves öntől, hogy figyelmeztet - Vág vissza Wilfred. Mintha elgondolkodna valamin, aztán a padló egy pontjáról Hildére emeli a tekintetét.
- És maguk mi járatban errefelé?
Hilde töri meg az időközben beálló csendet.
- Úgy hallottam, hogy nagy zenész hírében vagy. Kedvem lenne meghallgatni, miként is zenél egy templomos.
Csendben szemlélem a fejleményeket, hogy vajon Wil beadja-e a derekát. Egyszer említettem csak neki, többször nem, hogy meghallgatnám, mint zenél, szükségtelennek érzem ismét szóvá tenni, másrészt Hilde kérésére bizonyára előbb engedne, mint az enyémre.
- Nem mondanám, hogy híres vagyok, de a sereg nekem nem fizet eleget, amit meg kapok azt a nevelőapámnak kell adnom, hogy ne haljon éhen az egész gyülekezet. Szóval valamiből élni kell. Ha nem bánja, a balladákat szeretem. Ha tudnak adni egy lantot, szívesen énekelek, de anélkül kicsit nehéz.
Én magam nem tudok, soha nem is tanultam hangszeren játszani, de azért csak nem olyan nehéz kíséret nélkül énekelni. A Nagytemplomban sincs másképp.
- Sajnos nem igazán hordozok lantot magammal. Biztos szép a hangod kíséret nélkül is, hallottalak dudorászni kint - mosolyodik el Hilde - De nem akarom erőltetni, talán máskor, ha most nem alkalmas.
Wilfred látszólag értékeli a gesztust, viszonozza a mosolyt.
- Most úgyis jó a hangulat, vidámak vagyunk és vidám helyre megyünk, ne rontsuk el ezt jó hangulatot. A szüreten talán megengedik, bár nem ismerek sok szüreti balladát, de talán valamit kiötölhetek addigra.
- Ahogy gondolod, Wilfred. De meg kell ígérned, hogy ha nem is a szüreten, hát valamikor énekelsz von Bertoldnak, s nekem.
Szavak nélkül is, a szemlesütésből világos, hogy Wilfred erre nem mondhat nemet, de talán nem is akar.
Érdekes társaság verbuválódott össze, ami hármunkat illeti. Másfél hét van mögöttünk, s még hosszabb idő áll előttünk. Legalább annyira tartok tőle, mint amennyire várom.
Hilde elégedetten mosolyodik el, s ismét megszólal.
- Urak, én elteszem magam holnapra, hosszú lesz még az út, ki kell pihennem magam, nem szoktam még vissza az utazáshoz, jól tartom magam, de a lábam belseje nekem is pokoli mód sajog.
Elmosolyodom egy pillanatra.
- Nos, jó éjt, Wilfred - Búcsúzom el, s kinyitom az ajtót, majd Hilde után én is elhagyom a szobát. Mielőtt becsukom, meghallom még Wilfred hangját.
- Jó éjszakát!

Passzív boi:

A folyó medre körül nem voltak helyek, bércek. Egyhangú síkság és szakadozott erdők taglalták csupán a tájat. A hatalmas birtok szívében pedig ott feküdt a vár, a kastély, az erőd mely a vidéket egybefogta. Von Rowan kastélyát egy apró kis dombra építették. Az apró kis emelkedő éppcsak elég volt hozzá, hogy a falakról tova lehessen látni az erdőknek, melyek az ártér szántóit és rétjeit szabdalták szét. A várat nagy, széles vizesárok vette körül. Az árok felett egyetlen egy nagy, fából tákolt felvonóhíd állt, mely összekötötte a várat a pusztával. Még a híd előtt egy zömök, alacsony kaputorony állt, széles boltívvel, melyet rostély zárt el. A vizesárok előtti épület kisebb volt, zömökebb, s fala fehérebb, mint a várnak, s nem nőtte annyira be a vadszőlő, s moha, mint a vár többi részét. A reformációkor épült, hogy az északi támadók ellen nyújtson védelmet. A torony körbeölelte a hidat, hogy arra ne lépjen rá csak az, kit színe előtt engednek át. A híd másik oldalát magas, széles boltívű kapu vezetett a várba, két oldalát egy-egy magasztos vízköpővel, melyek démonokat mintáztak. A várat négyszögletes falak vették körbe. Sarkukon egy-egy magas torony állt, rajtuk hajítógépekkel, s pillérekkel, melyekről messzire el lehetett látni. Vastag falai szilárd alapon álltak, hogy állják a nyári ár, s a tavaszi olvadás meg ne rengesse a pincéit. A falak széles, otromba csipkékkel taglaltak, ormaikon Hellenburg és von Rowan zászlaja lobogott. A vár széles udvarán kapott helyet megannyi épület, tárna, s persze a vártorony, a legmagasabb épület mindközül. Magas bérceit széles tető fedte, szűk ablakokkal, s hosszú, fal mentén tekergő lépcsővel. Bejáratai kissé a föld fölé lettek emelve, hogy csata esetén könnyebb legyen letaszítani a lépcsőről a támadókat.
A vár ura maga még látványosabb volt, mint kastélya maga. Von Rowan nem tűnt ki magasságával, annál inkább magasztos alkatával és hajával. Széles vállú, izmos karú, fiatal korát bőven maga mögött hagyott úr volt. Köpcös ember volt, akin látszott, nem vetette meg a jóízű, zsíros ételeket. Vastag, vörös haja volt neki, noha feje tetejét már megette z idő vasfoga, s bizony látni lehetett feje búbját sisakja alatt. Épp ezért haját hátrafelé dobva fogta össze, hogy ama apró foltot takarhassa. Tömött, mellkasáig erő vörösesbarna szakállát kiengedve viselte, leszámítva pár összefont tincset, melyekbe vastag acélgyűrűket fűzött. Vaskos, meleg, esőt jól álló ruhákat viselt, derekát szoros övvel zabolázta meg, és vitéznek való csizmákban járt-kelt esőben, hóban, szárazságban. Ennek a nemes, jókedélyű úrnak érkeztek meg házába sorban a vendégek...


Hilde, Wilfred, Oswald: Hosszú volt az út, s nagy megkönnyebbülés érte a díszmenetet, amikor a folyami szél megcsapta a lovak orrát, s vidáman nyerítve vágtattak tovább az őszi esőtől felpuhult földön. A távolból már látszottak a birtok falvai, városai, őrhelyei. Lassan közeledett a kastély is, ahogy az egyik kis uradalom mellett hajt el a díszmenet, arra lesztek figyelmesek, követnek titeket. Egy fél tucat lovas közeledett a falu irányából egyenesen a kocsi felé. Legnagyobb meglepetésére a kíséretnek, a lovasok von Rowan zászlaját viselték, valamint egy másikat, melyet még nem látott senki. A zászló lila alapú kereszt volt, mely szárai közt négy róka tekintett a címer négy sarka felé. A kocsi megáll, hogy bevárja őket, mikor hangos füttyentéssel jeleznek nekik. Rövid, halk beszélgetés zajlott le köztük, ahogy az egyik alak a kocsi mellé lovagol, miközben egyik kísérőtök ajtót nyit neki.
- Adjon Isten! – köszönt hangosan, ahogy apró, keres sisakja alól szemügyre vette a hármast. Az illető egy szegényes páncélt viselő, lila köpenyes lovag volt. bár láncinget viselt, vértje csak a törzsét, derekát és a fejét fedte. Fiatal volt még, nem túl megtermett, ám szavai miatt mégis daliás. Kezében lándzsát és egy széles pajzsot tartott - Roland Sandell, Rowan uram lovagja, szolgálatukra. – döntötte óvatosan előre a fejét az miheztartás végett – Uram várába igyekeztünk, mikor megláttuk kíséretüket. Szíves engedelmükkel ajánlom fel szerény kompániámat, hogy kíséretet adjunk a birtok szívéig. Ennyi a minimum, ami kijárt a Zsinat díszvendégeinek. – mondta kissé dicsekvő mosollyal villantva fogait. Látszólag az a pár szó, amit a kísérettel váltottak bőven elég is volt neki, hogy kellően képben legyen.


Lance, Kastiana: A várkapitány tisztjei személyesen jártak el minden jelentkezőnél, noha a jelentkezés nem volt túl hosszadalmas. Akinél nem volt fegyver, vagy nem volt vele megelégedve, annak megmondták, hogy a barakkoknál vehet magához egy lándzsát, miközben a szolgálatát végzi, annyi kikötéssel, hogy a szolgálat lejártakor vissza kell oda vinnie. A várban szolgáló vitézek nagy része egyébként is ott tartotta a felszerelését, saját szoba vagy hely hiányában. Von Rowan minden bizonnyal sokat látott úr lehetett, mert ahogy az őrség szolgálati idejét osztották be észre lehetett venni, okkal vegyítették a faluvégről sorozott parasztokat a tapasztalt, évek óta a várban szolgáló katonákkal, hogy támadás esetén mindig legyen valaki, aki kellő rutinnal bír.
A vár barakkja masszív, erős épület volt. Nagy gyakorlótér is tartozott hozzá. Békésebb időkben állatokat tartottak ott és kertnek szántották föl, most viszont a katonák gyakorolhattak vívást, íjászatot ott. Szolgálati időn kívül így mondták, bárki idejöhet gyakorolni engedély vagy felügyelet nélkül. Az ispotály nem sokkal a barakk mellett volt, látszott, hogy ostromra és csatára rendezték be a várat. A barakkokban kapott mindenki szálást, noha elég zsúfolt volt, hála a sok újonnan toborzott katonáknak, de az emberek amúgy sem töltöttek sok idők a négy fal közt. Lance, hála remek ajánlólevelének szintén a megbízható veteránok közt találta magát. Lance-t és Kastianat a délnyugati toronyba állították a délutánra őrködni. A figyelőtiszt elmondása szerint az őrség napnyugtáig tart, aztán következik a váltás. Majd a kiosztott őrszemek lelkére kötötte, még lent a gyakorlótéren, ahol gyülekezőt fújtak, hogy von Rowan, valamint rangosabb szolgálói gyakran „ütik el az időt” azzal, hogy szemlét tartanak, így egy óvatos kacsintással jelezte, érdemes fél szemmel a falakon belülre is figyelni. Ti ketten eztán a toronyban kezditek meg az őrszolgálatot.
A torony tetejére magas, szűk csigalépcső vezetett. Odafent egy csapóajtó állt, mellette egy kisebb lőréssel, hogyha támadók rohamoznák meg belülről, lehessen honnan kapni őket. A csipkék közt gyönyörű kilátás tárult eléjük egészen a birtok széléig. A távolban látszódtak az őrházak, állomáshelyek. A torony tetején egy nagyobbacska, durván öntött bronzkürt is lapult, mellyel szükség esetén riadót lehetett fújni.

Mina: Elsők közt érkezik kocsid meg a becses kastély kapujába. Hosszú, alapos ellenőrzés fogadja a vendégeket is, a ház népét nem érdekli, durva, vagy netán illetlen, de bizony megvizsgálják mindenki kocsiját, rejtett rekeszek, potyautasok után kutatva. Az ellenőrzést követően a kapuőr egy illedelmes meghajlással kér bocsánatot a rabolt ideért.
- Elnézést, hogy feltartottam, asszonyom. – húzta ki magát – Erre tessék parancsolni!
Intésére a kapuőrnek a rostély hangos recsegéssel emelkedik, a felvonóhidat pedig leeresztik, ahogy a kaputorony tetején strázsáló őr meglengeti zászlaját.
A várba érve a hintót és a lovakat azonnal az istállókhoz vezetik, von Rowan két cselédje pedig rögvest ugrik, hogy lesegítsék Minát a hintóból, s rögvest a vártoronyba kísérjék. A nagyúr egy süldő, félrenyalt hajú udvaronca ugrik rögvest az ajtó elé, ahogy félretolja a reteszt, majd némi erőlködést követően a nehezen nyíló, vaskos ajtót is. Az ajtó rögvest a vár egész alsó emeletét kitöltő lovagterembe nyílik. Von Rowan nevéhez méltó ház volt az, széles, míves, ámde pompát mellőző kandallókkal, magas boltívekkel. A falakat a várúr trófeái, veszedelmes bestiák, vadkanok, farkasok, medvék fejei díszítették, de voltak ott szőnyegnek kikészített prémek, bőrök, faliszőnyegek, kopott, ámde míves kardok, melyek régi, dicső csatákról emlékeztek meg, zászlók, melyek egy-egy lovaghoz, vagy hűbéreshez tartoztak. A boltívek alatt hosszú lándzsákat tűztek a falba, melyekre egy-egy zászlót aggattak, úgy lógtak alá a mennyezetnek, mint baldachin az ágy körül. A lovagtermet már előkészítették a mulatságra. Nagy asztalokat lehetett látni, középen egy méretes tzrakással, melyet mostis bőszen táplált egy inasnak befogott zsellér. A lovagteremben már jócskán volt pár ember, a közeli urak, kiknek semmit sem jelentett elutazni ide. Von Rowan a bejárat előtt állt, egy pozsgás orcájú, hosszú kontyba tűzött szőke hajú udvarhölggyel, s illendően fogadta a vendégeket. Udvaronca nem rest felolvasni a meghívót, miután kürtjébe fújt, hogy zengjen tőle az egész lovagterem, a csillárokra aggatott gyertyák fény remegjen meg, s minden szem egyfelé szegeződjön.
- Bemutatom, Wilhelmina von Nachtranen grófnőt és kíséretét! – kiáltotta kissé erőltetett, ámde harsány, élettel teli hangon.
Von Rowan pedig nem volt rest odamenni, s óvatosan, derék kartárással a hasára csapni.
- Nachtraben grófnő! Úgy örülök, hogy sikerült eljönni. Légy üdvözölve szerény otthonomban. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg fáradtságot kell kipihenned. – nevetett kedélyesen az úr, ahogy egyik kezét enyhén előrepuffadó hasára helyezte – Jöjj, kóstolt meg remek borunkat. Igazán forró volt az idei nyári szüret, már ha érted, mire gondolok. – nevette el magát ismét, ahogy szavát mintha a lovagterem másik végében meghallaná szolgálója, egy tálcán kép fémből öntött, faragványokkal díszített, ámde ékesítést és gazdag fémeket mellőző kupát nyújtott benne édes illatú vörösborral. Délen nem mellesleg a boros édesebbek, mint északi szomszédaiknál, hála a melegebb nyaraknak. S valószínűleg meg is hallotta. Von Rowan erős, dörmögő hangú egyén volt.


Hans: A csatatér kihalt volt. Ősszel már nem visel hadat senki, s mindenki hazaküldte katonáit a télre. Nem csoda hát, hogy pont erre az alkalomra. A folyón átkelve már ellenséges területen jár a hintó, s nemsokára már feltűnnek a távolban, a fronttól messze az első felszántott földek, learatott tarlók és az első falvak. Azonban a nem sok kell, hogy az első akadály is feltűnjön a láthatáron. Von Rowan minden bizonnyal egy elővigyázatos, alapos úr volt, ugyanis számos helyőrség, őrtorony és állomáshely tarktotta birtokát. Ebből ugyan csak egyetlen kis kőből épült kelyőrség állt az út mellett, ám az alatta szolgáló katonák annál szorgosabbak voltak. Már látni lehetett, hogy meg akarják állítani a hintót, ahogy közelebb ért hozzájuk. Nagyjából tíz fegyverek vonult ki az út mellé, elállva azt. Legtöbbjük átlagos várvitéz volt, egy lándzsával vagy egy karddal felfegyverkezve. Lovaik is voltak, kettő darab az épület oldalához kötve. Megálljt parancsoltak a hintónak. Amennyiben a hintó meg is áll, vezetőjük, egy erős borostájú, borzas, fekete szemöldökű férfi óvatosan emeli meg sisakját köszönés gyanánt, majd meglepően udvariasan kezd mondandójába.
- Adjon Isten! – köszönt be – Parancsot kaptunk, hogy ellenőrizzünk minden észak felől érkezőt vegyünk szemügyre. – köhintett nagyot – Honnan ilyen csicsás fogattal egyenesen a folyómentről? - nézett végig szúrós szemmel a hintón, annak utasán, s kíséretén.


Jozef, Adel, Math: A színtársulat hát összeállt, noha nem kis idő volt összeszedni a különféle mókás kosztümöket, kellékeket, meg persze a hozzá kellő széles vigyort, de útnak indult a mulatozó társaság. Kopár védek volt a folyó menti táj. A harcok elcsitultak, ősszel, a hidegben, mikor már szinte hetekre van az első nem visel senki sem hadat. Az urak hazaküldték katonáikat, akik zsoldosok voltak, most elmehettek falvaikba, városaikba, megmutatni mi mindent sikerült fosztogatniuk, micsoda csatákat éltek meg, vagy éppen az eladósorban lévő lányok közt mulatozni, meglátogatni rég nem látott feleségét, gyermekeit. Von Rowan birtoka sem volt különb, s az úton, merre ti mentetek gond nélkül értétek el az első falvakat, az első apróbb vártornyokat, melyek a báró úr hűbéreseihez tartoznak. Az egyikük éppen ekkor hagyta el családi fészkét, háza népével együtt.
A távolban, a poros országúton egy egyszerű, szolid kocsit lehetett látni, melyet pár lovas kísért. Ahogy megpillantották a kis cirkuszi különítményt, rögvest megtorpantak, majd visszafelé fordult egy részük odaköszönni.
- Szép napot, jó szelet, friss kikeletet! – rikkantotta egy vidám, élettel teli hang a távolból.
Ahogy odaértek, egy fiatal legényt látni, ki két lovasával vágtatott a színtársulat elé. Az illető levette sisakját, majd letörölvén az izzadságot a homlokáról vidáman szólt oda a mutatványosnak álcázott papokhoz.
- Kendtek tán csak nem Rowan uram kastélyába igyekeznek? Miféle szerzetek maguk? – nézett végig, mintha nem tudná a cirkuszi bagázst hova tenni.
A férfi egy fiatal, szőke hajú egyén volt, vastag, kifényesített bőrpáncélban, melyen címere díszelgett. Két lovasa lobogóján von Rowan címerét, valamint a sajátját, egy kardot szájában cipelő fekete madarat mintázott.
- Ej, hol a jó modorom. Engedelmükkel, becses nevem Edmund, Herr Rowan lovagja. Uramat egészen biztos ismerik, ha ezen a vidéken járnak. Ki nem ismerné. – nevette el magát. Noha arca sugárzott az örömtől, tartása daliás volt, s élettel teli, szemeiben valamiért ott lehetett látni a bút, szomorúságot. Bár úgy tűnt, ez a beszédét nem sokat befolyásolta.


Nessa: A kestélyhoz érve gyorsan ellenőrizték, mi járatban vagy, ám sokat nem gyanakodtak. Noha a katonák alaposan megvizsgáltak minden bebocsátást kérő embert, még azt is, aki szolgálónak állt volna, sokat nem foglalkoztak vele. Ott nevetett a tiszt, aki a kaput felügyelte, a szolgálók úgyis annyi munkájuk lesz, kizárt, hogy tudjanak akárcsak bármi udvariatlanságra gondolni. Vele nevetett három másik katonatársa, ahogy felhúzták a rostélyt és leeresztették a felvonóhidat. Útbaigazítást is kaptál, merrefelé kell az irányt venni, s kisvártatva a vártorony egyik oldalsó épületében, a cselédszállón találtad magadat.
A szolgálók közt is kitűnt egy magas, széles vállú nő. Jócskán elment felette az idő, ne úgy tűnt kegyesen bánt vele, mert idős kora ellenére úgy lengette karjait, akár a jól megtermett favágó. Szoros, őszülő kontyba fonta haját, amire főkötöt tett. Köténye makulátlan volt, s díszesebb, mint amit az átlag szürke egere viselt a várnak. Éppen a többi étekfogónak, szolgálónak és inasnak diskurált, amikor megérkeztél, s elmagyarázták neki, mi járatban vagy a várban.
- Csakugyan?! – nézett végig Nessán kihívó tekintettel – Ez a kis falusi csitri akar szolgálatba szegődni. – mondta, ahogy próbálta a lányt egyre és egyre csak provokálni.
Végül aztán lemondóan sóhajtott egyet, ahogy óvatosan végigszámolt valamit az ujjain.
- Na legyen, te leány. Mutass nekem valamit a tudományodból. Miért kéne téged itt szolgálatba szegődtetni? Ennyit csak nem kell kérni, ha már voltál olyan bátor, hogy ide merészkedtél. – nevette el magát ismét, ahogy kíváncsi mosollyal nézte, mivel készülsz előrukkolni.


//Egy apró megjegyzés: a tárgyak elírását is kérem, hogy tudjam , mit csinálnak, a passzívoknál ugyanez a helyzet. A vár és a várúr leírását az elején csak az látja, aki már találkozott velük, csak nem akartam mindenkinek külön leírni//


Határidő: 2019.11.18.
Ha mindenki hamarabb ír, hamarabb lesz új kör is!

Hála az Úrnak különösebb gond nélkül eljutottunk Rowan birtokára. Kihalt területek, látszólagos béke, ami mögött sajnos tudom, hogy nem a tényleges nyugalom áll.
Elkeserítő látvány, nem is kicsit, hogy a háború után szinte nem is látni életet a környéken... Az Úr irgalmazzon minden áldozatnak...
Jozeffel társalogva sikerül a keserűségen átlendülnöm, és lendületesen a férfiak előtt fogadnom a minket megállító fiatal lovag szavait.
- Jól gondolja, drága lovagom - mosolygok rá kissé kacéran. Nem kihívóan, de a szerepemhez illően. - Herr von Rowen báró kért minket, hogy kissé szórakoztassuk el a vígadó népet - kacsintok rá enyhe félreérthető felhanggal.
- Herr Edmund! Hát hogy is ne lenne loveg, ilyen délceg fiatalember - nevetek, remélve, hogy talán elkísér minket, és még egyszerűbben átjutunk a kapun a vár egyik lovagjával.
Nem, nem gondolok bele, hogy Matheus ha eddig nem is tette, mostmár biztosan megöl.

Rápillantottam kívülről a várra, és nagyjából felmértem, hogy mire számíthatok: bástyák, rengeteg fal, valószínűleg sok lépcső. Nem ártana minél előbb körbenézni belül, hogy kisebb eséllyel tévedjek el, ha szükség lenne a kardomra. Ez viszont mind kevésbé érdekelt, minél előbb szolgálatba akartam állni, így sietősen odalépdeltem az őrzött fahídhoz. Hamar átvizsgáltak, és miután a tisztek leellenőriztek, és elolvasták az ajánlólevelet, amit a felettesemtől kaptam fel kifelé menet, elvezettek. Bent egy pocakos embert láttam, akiről elsőre tudtam, hogy ő a vendéglátó. Von Rowan kinézete kissé meglepett: noha a nevét hallottam már, még soha nem láttam, és inkább képzeltem volna el egy sűrű, sötét hajú, marcona, sebhelyes férfit, mint őt, noha abban nem kételkedtem, hogy nem azért nincs hege, mert egy csatában sem vett részt. Gyorsan beosztottak a délnyugati torony tetejére őrködni, meg is mutatták, hogy az merre van. Még figyelmeztettek, hogy valószínűleg fognak néhányszor szemlét tartani, de ez engem nem zavart: nem volt rám jellemző, hogy nem a kötelességemet teljesítettem.
- Az lehet, hogy lejövök majd később gyakorlatozni... - Mormogtam magam elé, azonban egyelőre más érdekelt. Hallva, hogy az eligazítás már nem nekünk szól, hanem inkább a tapasztalatlanabbaknak, felkerekedtem. - Délután fogunk kezdeni, addig van még egy kis idő... - Néztem az égre. Nem tudtam pontosan, hány óra lehet, de a nap elég magasan volt ahhoz, hogy ne számítson délutánnak, így lendületesen elindultam, a málhámmal még mindig magamon. Először a barakkokhoz mentem, ahol leraktam a cuccomat, miután kipakoltam belőle minden értékeset, és elindultam a várban szétnézni. Kétségtelenül hatalmas volt, nem is feltétlenül az volt a cél, hogy megismerjem azonnal minden zegét-zugát, hanem hogy képet kapjak nagyjából az alaprajzról. Dudorászva eltöltöttem nagyjából egy órát ezzel, majd visszaindultam, hogy időben odaérjek az őrségváltásra. Ez rendben meg is történt, még egy kialakított helyen könnyíteni is tudtam magamon, mielőtt felmásztam a torony tetejére. Abszolút nem voltam elszokva a mozgástól, de még így is pihegtem kicsit, mire felértem. Vettem három nagy levegőt, ahogy a szememmel ittam a látványt. Gyönyörű kilátás, álomba illő feladat, hol mehet félre? Igazából nagyon sok helyen, csak ebbe nem akartam belegondolni. Előhúztam a kardomat, a makulátlan pengén pedig megcsillant a fény. [i]Fragarach,[i] írták a rúnák. Sok bajban társam volt már ez a fegyver, és tudtam, hogy most sem fog cserben hagyni. Dudorásztam, közben lustán, a többiekre figyelve elkezdtem lóbálgatni, mikor pedig meguntam, eltettem, és az egyik várfokra támaszkodtam. Így telt az idő, én pedig nagyon jól éreztem magam. Nem voltunk sokan a torony tetején, észre is vettem rögtön egy furcsa hajú nőt, aki szintén ott volt, de annyiban hagytam. Nem volt kedvem beszélgetni: kinek is lenne, amikor ilyen szép táj terül elé?

Sosem gondoltam volna, hogy Mattheus püspök belemegy a komédiás társulat álcába, főként, hogy egy sötét tündével kell együtt dolgoznia hosszabb távon, de ez is mutatja, hogy vannak még csodák.
Azt hiszem a legjobb álcát választottuk magunknak, mivel egy cikuszi csapattal a rablók nem sokat remélhetnek, így ilyenektől nem kell tartanunk és az emberek meg a háború csitultával örülnek ha kicsit szórakozhatnak, így megpihentünkben ételben-italban nem szenvedünk hiányt és gyakorlásnak is jó. Robin-nal eddig is jó volt a viszonyom, még ha ez a morózusabb „mesterének” nem is tetszett és az úton csak tovább kovácsolódtunk.
Én izgatottan vártam, hogy megérkezzünk és meglássuk már Rowan báró várkastélyát, hogy aztán bejutva újabb tervet kovácsolhassunk.
Aztán az egyik települést elhagyva váratlan társaságunk akad, egy kocsit kísérő társaság képében.
Gondolom a színes , feliratos ponyva és a tiri-tarka ruházatunk kellően felkeltette a kíváncsiságukat, ezért csatlakoztak hozzánk, láthatóan teljesen gyanútlanul.
A fiatal lovag vidáman mutatkozik be és kérdez rólunk és Robin a szerepének is megfelelően azonnal átveszi a kezdeményezést.
- Komédiások vagyunk jó uram! Ahogy látja a feliratból, a híres-neves Hoche Zirkus-t látja maga előtt, élén a nagyrabecsült madam Schmetterling-gel. – intettem vidám szóval, Robin felé.
Ha őket meg tudjuk győzni, akkor már sima utunk lesz befelé, bár természetesen ott lapul a hamis meghívó a tarsolyunkban. Már csak az kell, hogy Mattheus atya ne rontson el semmit……..

A hosszú út lassan végére hágott, talán néhány fertályóra választhatta már csak el a konvojt az úti céljától, ám szokáshoz híven ez az utolsó pár kilométer tűnt a legnehezebbnek, annak ellenére is, hogy egyébként szeretett utazni. Napjai zömét Hellenburgban töltötte, így mindig üdítő kaland volt számára az ilyesmi, ám manapság sajnos nem tudta magát biztonságba érezni a kihalt vidéknek hála, az éjszaka tomboló veszedelmek pedig minden sárosabb részt valóságos türelempróbává tettek, egyetlen kitört kerék elég lett volna ahhoz, hogy a szállítmánynak végleges búcsút kelljen inteniük.  Emellett persze ilyen közelben ez már nem jelentett nagy félelmet, de ha valami, annál is jobban ott akarta tudni magát a szálláson, ahol végre nem kell majd éjszaka a bolhák elképesztő erejű csípéseire ébrednie. Valahol von Rowan egyik hűbéresének földjei mellett haladhattak el, ahogy a hellenburgi zöldet viselő íjász füttyentett, hogy lovak hangját hallja. A zaj a nem rég elhagyott csöpp település felől érkezett, ahonnét vagy fél tucat lovas alakja vette ki magát. Amikor kissé közelebb értek, leolvashatóvá vált von Rowan címere, melyet jól ismert: kapott némi tanítást Veronia heraldikájával kapcsolatosan a Neulanderek tornyában. A másik zászló ellenben teljesen idegen volt számára, vélhetőleg egy kisebb családé lehetett, így nem is volt csoda, ha éppenséggel nem ismerte fel. Kissé fel is húzta a szemöldökét, figyelve a zászlót, ám végül nem szólt. Érdekes kombináció... A hátvédben lévő katonák a dolog láttán lemaradoztak, majd váltottak pár szót az érkező lovasokkal, végül elvezetve őket a szekérhez, ami szépen lelassított, majd megállt. Két társára pillantott, ám azok nem mozdultak, így inkább ő léptetett oda lovával a kompánia vezetőjéhez.
– Áldás, békesség, – köszöntötte ő is az előttük álló fiatal lovagot. – Igazán örvendek, Herr Sandell. – csöppet ő maga is meghajtotta a fejét. – Hilde von Nebelturm, az urak pedig Oswald von Bertold, s Wilfred. Von Rowan meghívására érkeztünk ezen örömteli alkalomra, hogy Hellenburgot, s emellett az egyházat képviseljük.
Tovább szemlélte a férfiút, alapvetően szemrevaló volt, ám mégis érzett egy csöppnyi ellenszenvet irányába, talán kissé túlzottan éles elméjűnek tűnt, dicsekvő mosolya pedig ha nem is kívánta az ütést, mindenképpen zavarta. A páncélja is érdekes volt, valahogy talán kissé szegényesnek találta, de semmiképpen sem olcsónak. Röviden bólintott végül, majd elmosolyodott. 
– Igazán lekötelezne minket, Herr Sandell. – végignézett a többi lovason, majd visszapillantott a férfira. –  Ne szerénykedjen, igen becsületes kompániának tűnik az, amit ön szerénynek hív. Megtiszteltetés lenne a kíséretükkel bevonulni a bírtok szívébe, világért se utasítanánk el a kedvességét.
Ismételten elmosolyodott, majd társaira pillantott. Vajon mit kereshettek itt a lovasok? Kíséretként küldték volna őket elébük? Vagy esetleg csak a vidéket őrizték? Nagy jelentősége lényegében nem volt, szabad kezével megpaskolta kissé lova oldalát, majd ha nem ellenkezett senki, megindult szépen a díszes kíséret társaságában a birtok szívének irányába, hagyva Sandellt, hogy vezessen.

A vár nem tűnik különlegesnek, sem kívülről, sem belülről, ahogy gyorsan átjutok a kapun, és van egy kis időm szétnézni. Az egyetlen furcsaság, hogy ilyen könnyen beengedtek, bár tény hogy nem akarok semmi rosszat meg ilyenek, de azért úgy érzem, talán túl könnyen ment. Ezt leszámítva viszont egy erős falú, nehezen bevehető várnak tűnik, főleg a közeli folyóval kiegészülve, ami nagyban megnehezíti az ellenséges seregeknek a megközelítését. Most viszont már bent vagyok, és a bál előtt kitenni már nem fognak. Viszont, hogy az eszébe se jusson senkinek megpróbálni, megyek, amerre mondták, hogy menjek, ha munkát szeretnék.
Miután a nő kérte, hogy mutassak valamit a tudományomból kissé meghajolok előtte. Nem egészen tudtam, hogy mit vár, úgyhogy ezt kapta, meg egy hosszabb bemutatkozást.
-Köszönöm, hogy lehetőséget adott egy magamfajta falusi csitrinek. A ház körüli munkákban is gyakorlottnak mondhatom magam, illetve párszor már voltam kisebb nemesek kísérője is Hellenburgban, úgyhogy úgy gondolom, bármilyen feladatot is bízna rám, képes leszek megbírkózni vele. Nem egészen értem, hogy mit kellene mutatnom, de állok rendelkezésére. Mutatok be egy újabb kisebb meghajlást a biztonság kedvéért.

Valahogy jó újra társaságban utazni. Most érzem igazán, mennyivel másabb, mint amikor egyedül jártam-keltem. Hosszú utakat megtettem így, s valahol volt varázsa ugyan, de jó újra a helyemen lenni.
Már látni von Rowan várát a távolban, itt már az ő földjeit tapodták a lovaink, amikor az íjászunk csapatra lesz figyelmes. Nem követhetnek régóta bennünket, különben már észrevettük volna őket, de ha mégis, most értek csak látótávolságon belülre. Azonnal a lobogóikra szegeződik a tekintetem. Edmund von Rowan zászlaját ezer közül is felismerem. A másikat azonban még sohasem láttam. Lila alapszín, kereszt, négy, különböző irányokba néző róka. Különös.
Mondani sem kell semmit, a bajuszos tisztnek - bizonyos Klaus Immelmann, mint időközben megtudtam - oda sem kell pillantania, a hátvédünk lemarad, hogy váltsanak pár szót az újonnan érkezett társaságunk tagjaival, majd ahogy visszajönnek, Immelmannal összenézünk, s miután egy kézmozdulattal jelez a katonáinak, megállunk, hogy bevárjuk a kompániát. Vezetőjük, előlép. Nem teljes páncélzatot visel, de ha ez az ő címere, semmi kétségem afelől, ha netán lovag lenne.
Hilde tekintete találkozik az enyémmel, mintha várna valamire, de nem mozdulok; ő a diplomatánk, a szavak embere, és mi csupán a kísérete vagyunk. Legjobb, ha ő beszél velük, mi pedig itt vagyunk vele és mellette. Nagyjából hallótávolságon belül vagyok, s figyelek, bár én magam nem szólok hozzá a dologhoz. Roland Sandell. Nem ismerős a neve, de úgy érzem, hogy most megjegyeztem, s nem árt, ha netán később találkozom vele.
Hilde igent mond az ajánlatra, s talán jó is, ha Sandell mutatja az utat a birtok szívébe. Még összepillantunk Hildével, s egy biccentéssel nyugtázom a dolgot. Jól felelt, hanem azért engem is érdekelne, ki ez a Roland Sandell és a társasága?
Alig várom, hogy megérkezzünk és kicsit kinyujtóztassam a tagjaim.

Wilfredet nem érdekelte a menet, leginkább elment volna könnyíteni magán. A hólyagja kellemetlenül feszengett a hűvös őszi szélbe. Próbált igazítani az ülésén, de ez sem segített. A láncing is hideg volt nagyon és a szél kellemetlenül keresztül fújt rajta. Bár a láncing alatt lévő ruha valamennyire melegítette, csupasznak érezte magát. Az sem segytett, amikor egy rakoncátlan eső csepp a feje búbjára koppant. a csepp elindult a lefelé, poros arcát egy kicsit megsimogatva. A szemébe nem hagyta, hogy belemenjen, de nagyon zavarta amikor kicsiny borostáján egy pillanatra megállt. Ott heverészett egy kicsit, aztán egy sóhajra elindult lefele. Egy ideig úgy tűnt, hogy az állán le fog cseppenni, de mivel Wilfred a fejét felemelte, ezért tovább csurgott le a nyakán egészen be a ruhája alá, ahol csodák csodájára nem állt meg. Wilfred ugyan is az utóbbi időben kissé lefogyott, így ahol a kicsit párnás mellizmai lettek volna, egy rés tátotta nagyra száját, hogy a kis csepp beleférjen a ruhába. Itt egy kicsit játékosabban szaladgált a csepp, Wilfred nem rendelkezett nagy mellszőrzettel, és ami volt neki az is leginkább szana-szét. Így tehát a csepp tovább szedte magát egy kis kosszal és némi hámréteggel. A csepp útjához, csatlakozott néhány izzadság csepp is, így tehát egy kicsit sóssá is vált az esőcsepp. Ha ennek a cseppnek lett volna agya, hogy érzékeljen, akkor bizony azt érezte volna, hogy Wilfred nagyon lassan lélegzik és szíve is lassan dobog. Azt talán nem érezte volna, hogy jégből is van, mert azt csak az emberek képesek érezni, az állatok pedig érzékelni, de talán ha a csepp állat lett volna, akkor bizalmatlan és elkerülő lett volna, olyannyira, hogy talán nem is Wilfred fejére hullott volna. A melkas, ahogy a levegőtől tágult, majdnem neki nyomta a cseppet a ruhának, de Wilfred olyan kérdőjel alakba ült, hogy a scepp tovább tudott utazni.

Amikor pedig elérkezett az óra és a perc, akkor bizony volt egy kis problémája Wilfrednek. Mégpedig az, hogy a hasán elég csiklandós volt, ezért amikor a csepp oda ért, akkor egy kicsit megrezdült. Szerencsére a cseppnek nem esett baja, mert a has izomzat kockái között, biztonságos utat talált. Veszélyesen közeledett az immáron jól felmelegedett csepp az igen fontos rész felé. Wilfredet nem a szex és nem a csábok vezérelték, de amikor valamilyen oknál fogva úgy érezte, hogy lent valami mocorog, akkor gonosz gondolatai elöntötték az agyát és valami nagyon megbocsájthatatlan dolgot tett. Éppen ezért fent állt a veszély, hogy kielégítetlen férfi a gonoszságain keresztül éri el az öröm állapotot, ami bizony katasztrofális lett volna. A csepp, nagoyn lassan folyt lefele a dombok között. Sajnos sem az idő, sem a beszélgetés nem adott okot Wilfrednek arra, hogy ülését megváltoztassa. A csepp csak közeledett. A feje már érzékelte a gondot és sorra gyártotta le a rosszaság lehetőségeit és csak arra várt, hogy a csepp elérje úti célját és csak be keljen dobni a ravasz tervet, ami mindent a feje tetejére állít. Sem Hilde sem az igen szegényes páncélzatú másik hölgy nem izgatta, talán ha Adél ott lett volna, ő tőle elfordítja szomorú tekintetét és a csepp neki szorul a ruhának, de sajnos Adél nem volt a jelenlévők között és senki sem, aki eszébe jutatta volna. Így tehát a csíntalan cseppecske csendesen csordogált a végzetes pillanat felé. Szinte majdnem elérte az ágyék részt, amikor végre a lovak megindultak, Wilfred kiegyenesedett és a ruha felszívta a cseppet.

Wilfred tösszentett egy nagyon és igen kellemetlenül érezte magát a csepp miatt, amikor is egy falelév hulllt az orra alá és megcirógatta a szél miatt ami felkapta. Ekkor hatalmasat tüsszentett, akkorát, hohy utána fájt a nyaka és mind a két karja. Kicsit álmosis volt, mert előző este nem tudott aludni. Kedvtelenül és szomorúan baktatott tovább a kastély felé...

A becses kastély zsongott az élettől. Nagy, széles terét most utcákra és zugokra szabdalták az embertömegek, akik apró szekereket, sátrakat állítottak fel mindenütt. A gyakorlótér egy részét kerítések húztak fel, s padokat hordtak össze, ahol majd lovagi tornát, s párviadalt rendezhetnek. A vár ciszternái körül szinte folyamatosan forgolódott valaki a falak árnyékában, vizet merve az előkészületekhez.
Nagy vár volt, széles belső udvarral, és tömött, vaskos vártoronnyal, mely a belső fal déli oldalától nem messze látszott. A vártoronynak két nagyobb tornya volt, mely a falakon találhatók fölé emelkedett. Egyikük egy kilátó volt, rajta pillérekkel és lőrésekkel. A másik, az alacsonyabb egy cseréptetős. Több másik magas kőépület és torony volt szerteszét a falak mentén és a falakon belül. Némelyiket fallal kötötték össze, melyek egy elülső, északabbi és egy hátsó délebbi részre osztották a várat, hogy ostrom esetén a kettőt el lehessen egymástól szükségkor zárni. A vártorony tetejére éppen akkor tűzték von Rowan zászlaját, jelezvén, tárt kapukkal várják a vendégeget, s a vidék ura vigyáz mindenkire, aki közel s távol játja.

Hilde, Wilfred, Oswald: Lovagi kísérettel halad tovább a kompánia. A vazallus ifjú ugyancsak meglepődött, amikor Hilde elárulta neki, hova valósiak.
- Az egyház? A Zsinat? Micsoda öröm! – mondta, mire ő és az egész kísérete vidáman kezdett el igenelni.
Sandell ezután Hildéhez hajolt, s kissé halkabb tónussal megjegyezte.
- Urunk nem éppen a mértékletességéről híres. Rossz nyelvek már azt spekulálták, a Zsinat visszautasítja a meghívást. – jegyezte meg humorizálva.
A várhoz érve viszont a nagy Zsinat küldöttei sem kaptak kivételt. A kapuőrség a felvonóhíd előtt alaposan átvizsgált mindent, s ellenőrizték az írást is, mely hivatalossá tette őket az ünnepségre. Természetesen mindent rendben találtak, s utána leengedték a hidat, így a lovagokkal együtt az egész küldöttség bement a várba.
Lelkes udvaroncok pattantak azonnal az érkezők mellé, amint meglátták. Szépen lesegítettek mindenkit a lováról, hogy aztán az istállókhoz vihessék őket, hogy míg nem lesz rájuk ismét szükség, pihenhessenek ők is. Hildével azonban másképp kellett eljárjanak, ugyanis a drágalátos Herr Sandell elhessegette őket, hogy maga nyújthassa kezét, hogy lesegíthesse a lányt a nyeregből, a kedves lovászok és apródot bosszús, ámde nemtörődöm pillantásai keretében.
- Ha megengedi, Fraulein. – dudorászta a vazallus kedélyesen.


Lance, Kastiana: Eszes ember lehetett, aki a tornyokat építette. Innen fentről pont el lehetett látni a különféle őrhelyekig, állomáshelyekig, vagy éppen a környező falvakig. Az erdők sem rejthették el, mert a végéig lehetett látni több irányba is. Jól megtervezett vár volt, jól megtervezett tájjal körülötte.
A távolból már lehetett látni, ahogy sorban érkeznek meg a szolgálatosok, munkások, vendégek és persze a katonák is. Mindenüve porzott az országút, szinte látni lehetett még az erdei fák között is. Lódobogás, ökrös szekerek, fogadok érkeztek sorban, ahogy telt a délután. A vár kéményei ontották magukból a füstöt, szinte mutatva boldog boldogtalannak, merre kell jönni. A vidám napsütés pedig alkalomhoz illően derítette fel a hűvös őszi szelet.
Kellemesen mélázva gyorsan telt az őridő, amikor egyszercsak nyílt a csapóajtó. Egy idegen alak, egy rövid, ritkás szakállú ürge ugrott ki rajta. Az embernek durva, banditákéra hajazó egy egyszerű, kopott ing párosult, felette egy bőrpáncéllal, melyet már csak a hozzá kötött béklyók és a jóisten tart egyben.
- Hé srácok! – ordít fel, ahogy felugrik a padlózatra – Csak szólok már, le ne maradjatok. Kakasviadal lesz holnap a lovagi torna után. Gyertek ti is. Fantasztikus lesz, lehet majd inni, fogadni, minden. Ami azt illeti, van is egy tuti tippem, biztos nyerő a kiscsibe. Az anyósomék tanyáján nevelkedett, ismerem már, mint a rossz pénzt... – és mondta, mondta, megállás nélkül, hogy kedvet csináljon a kakasviadalhoz.
Azonban miközben beszélt egy nagyon furcsa dolgot pillant meg Lance és Kastiana szinte egyidőben a torony alatt. A torony melletti falon, a pillérek közt mászik valaki. Egy nagy kötél lógott le, azon csüngött éppen. De nem felfelé, lefelé, egyenesen a vizesárokba. Egy nő volt, egy fiatal, hosszú szőke hajú nő, kék színű egyrészes szoknyába, buggyos ujjú felsőrésszel. A haja, az öltözéke egyértelműen úrias kisugárzást keltett. Látszólag nem vette senki sem észre, ahogy szép lassan beleereszkedett a vizesárokba.

Mina: A vár ura valóban olyan volt, mint amilyennek mesélték. Vad, vidám, s olyan, aki éppen csak annyi eleganciát bírt, amennyit megköveteltek tőle.
- Csöppet se féljen, az én drága ebeim is folyton folyvást itt lógatják a nyelvüket. Csak vigyázzon, össze ne kapjanak. – nevetett egy jót.
A pohárköszöntőt követően visszaadta kupáját a szolgálójának, majd egy intéssel az egyik boltív alatti kis folyosó felé invitálta Minát.
- Jöjjön kiskegyed, ezt biztos kellemesnek fogod találni. – mondta izgatottan, ahogy megindult, udvarhölgyével az oldalán a fal felé. A lány nem igazán volt semmit, csak egy békés, vidám mosolyt küldött Mina felé, mielőtt megfordult volna.
A fal mellett két fáklya között egy páncél állt fából faragott bábura öltve. Sisak, vért, s minden egyéb darabja. Nem volt épp, be volt több helyen horpadva, el volt szakadva. Láncing is tartozott hozzá, ám azt leszakították róla. A páncél mellkasrészén ott díszelgett egy címer, egy nagy András-kereszt, a közepén egy tóval, melynek négy oldala volt, akárcsak egy játékkockának, s a kereszt négy-négy mezeje felé tükrözte vissza a napfényt.
- Még Eichenschildben nyertem el egy katolikus lovagtól, akit a földbe döngöltem. Úgy hallottam, ott vívtad első sikereid. Megadta magát az ebadta, s hát tudja kend is, ilykor úgy járja, enyém a vértje. De nem volt szívem eladni. Nehéz zsákmány volt, hát megtartottam. – monda, miközben még egyet kortyolt a borába – Öröm rá nézni, nem igaz? Egy nap talán egy bárdot is megihlet. Nem igaz, Amelia?
- Kétségkívül, uram. – felelte az udvarhölgy, ahogy egy kósza pillantással szemügyre vette a vértezetet – De az sosem lesz olyan, mint amilyennek ön élte át. A dalnokok mindig eltúlozzák. – csóválta meg csalódott játékossággal a fejét.


Hans: Az vitéz módszeresen rántja ki Johannes kezéből a papírt, mohón a szeme elé tartva. A pecséten akad meg azonnal a szeme. A sorok közt próbál veszettül fürkészni, egyre csak gyanús jelek után kutatva, de végül csak fáradtan sóhajtva engedi azt le, majd adja vissza a papírt.
- Rendben van, jóuram! Helytálló az írás. Hanem mondja meg, miféle ügyet intézett a senkiföldje falvaiban? Tudja tisztelettel, minden környékbéli ügyről számolnunk kell a főkapitánynak...puszta parancs. – nézett, immáron kevésbé gyanakvó, inkább kíváncsi, s segítőkész pillantást vetve Hansra.


Jozef, Adel, Math: Edmund arcáról nem múlt a lelkes, vidám, élettel teli mosoly, s nagyot nevetett, mikor Robin elárulta neki, bizony igaza van, s a kis bagázs csakugyan mulatságosok gyülekezete.
- Hát akkor mire várunk még! – mondta, ahogy egy sanda pillantással próbált meg a lány szemébe nézni – Nehogy aztán miattunk késsen a mulatság.
Jozef szavaira aztán a szerény vértezetű lovag óvatisan a kocsi elejére bicegett, s alaposabban szemügyre vette azt.
- Meghiszem azt. – felelte, miközben visszaballagott melléjük – A nagyrabecsült, s igencsak szemrevaló kisasszony. – vetett egy kacér pillantást Robin felé – Engedjék meg, hogy kíséretet adjunk, úgyis arrafelé tartunk. – mondta Herr Edmund vidáman ajánlkozva, noha szemei közt még mindig ott lehetett látni a bút, s a melankóliát – Meséljenek kérem, ha nem titok addig a vándoréletről. Tolakodó lehet ám, de mindig is világot akartam látni. Kacérkodtam vele, hogy magam is útra keljek, de hát a kötelesség, s lovagi becsületem ide rendeltetett.
Az út a kastély felé zökkenőmentesen ment, s nemsokára az állítólagos vándorcirkusz is megpillantotta a kastély legmagasabb tornyait. A felvonóhíd elől természetesen mind tőlük, mind pedig a lovag kompániájától elkérték az írást, mely hivatalossá tette őket a mulatságra. A kapuőr megfáradt szemei pásztázták az érkező népeket. Látszott, még csak délután van, de már hulla fáradt a forgalomtól. Úgy tűnt, urak, parasztok, mindenféle népek egyetlen egy kapun özönlenek be.


Nessa: A szolgafőnök nem kis megvetéssel nézett vissza Nessára. Talán csak a sárga irigység beszélt belőle, mert hozzá képest a kemény öklű, tenyeres talpas nőszemély szinte férfinak tűnt.
- Ej, van vér a pucádban, mit ne mondjak, de ez nem mindig lesz elég, ha tartani akarod az iramot.
Ekkor aztán egy másik valaki toppant oda hozzá. Az illető egy férfi volt, egy jól megtermett, ám nem túl vaskos tagú férfi. A többi szolgálóhoz képest elegáns, folt nélküli zekét és nadrágot viselt, s mellé kurta hegyű cipőt. Egyik kezében egy nagy, szinte már hordónyi kancsót tartott, amit éppen készült kivinnie magával. Ahogy látszott, gond nélkül cipelte.
- Jaj, ne fényezze ennyit a nyelvét szegény párán, Augistin néném. – mondta kissé kajánul vigyorogva – Így is híján vagyunk az embereknek.
A szolgafőnök asszony idegesen morgott egyet. Látszólag nem tetszett neki, hogy véget vetettek a szórakozásának.
- Na nem bánom. – bökte oda, majd Nessához vágott egy kötényt és egy főkötőt – Ezt kapd fel, aztán irány a lovagterem. Vigyél pár holmit magaddal. – bökött egy asztalra, rajta tányérokkal és evőeszközökkel – S ha már ilyen jóban vagy vele, Gruber keze alatt fogsz dolgozni. – sandított a férfi vele egy bosszúszomjas vigyorral, aki csak óvatosan jobbra sandított ennek láttán.
Grubert követve csakhamar a lovagteremben találta magát. A fiú útközben a lépcsőkön felfelé araszolva próbálta kedves munkatársát jobb színben feltüntetni.
- Ne is figyelj rá...mindig morcos, ha sok a munka. De remekül végzi a dolgát, és mindenki tiszteli Augustin nénémet.
Amennyiben vele tart Nessa, kisvártatva a lovagteremben találta magát. A lovagterem a pince felett volt közvetlenül, több lépcső is vezetett a fal mellett hozzá a tornyok mentén. Von Rowan nevéhez méltó ház volt az, széles, míves, ámde pompát mellőző kandallókkal, magas boltívekkel. A falakat a várúr trófeái, veszedelmes bestiák, vadkanok, farkasok, medvék fejei díszítették, de voltak ott szőnyegnek kikészített prémek, bőrök, faliszőnyegek, kopott, ámde míves kardok, melyek régi, dicső csatákról emlékeztek meg, zászlók, melyek egy-egy lovaghoz, vagy hűbéreshez tartoztak. A boltívek alatt hosszú lándzsákat tűztek a falba, melyekre egy-egy zászlót aggattak, úgy lógtak alá a mennyezetnek, mint baldachin az ágy körül. A lovagtermet már előkészítették a mulatságra. Nagy asztalokat lehetett látni, középen egy méretes tűzrakással, melyet most is bőszen táplált egy inasnak befogott zsellér. A lovagteremben már jócskán volt pár ember, a közeli urak, kiknek semmit sem jelentett elutazni ide. A várúr itt ott volt, hamar fel lehetett ismerni címerét viselő talárjáról, aki éppen egy másik nemessel beszélgetett. Az a másik egy vámpír úrinő volt, nem más, mint Mina.


//Megjegyzés: Szokás szerint az elején található elírást csak az látja, aki kellően bebarangolta a várat//

Határidő: 2019.11.25.