Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Lassan elült a vihar a teremben, mindenki elfoglalja a helyét, s próbál úgy tenni, mintha ez a kellemetlen közjáték meg sem történt volna. Azonban a Zsinat küldöttsége számára kijelölt székek közül az egyik üres, csak egy kék palást van lehajtva a háttámlájára.
Hogy is gondolhattam, hogy alkalmas leszek arra, hogy templomost faragjak ebből az újoncból?
Amilyen jókedvvel jöttünk le a terembe a lakomához, olyan kedveszegetten meredek most magam elé az asztal egy pontjára. Mostanra egyik fogás sem tűnik kívánatosnak, ha le is tuszkolnék egy falatot a torkomon, az is csak az illem miatt történne meg, egyébként nem szívesen fanyalodnék ilyesmire, őszintétlen volna. Hátha idővel megjön majd az étvágyam.
Előáll valami furcsa figura és felkonferálja a mutatványosokat. Furcsálva vonom fel a szemöldököm; nem gondoltam volna, hogy von Rowan báró és lovagjai kedvelik az effajta szórakozást. Kétség sem férhet hozzá, vendéglátónk minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a jelenlevők minél jobban érezzék magukat, s mindenki megtalálja a kedvére való mulatságot.
Sosem szerettem a cirkuszt. Ennek ellenére nem tudok nem felpillantani, amikor a porondmester kiáll beszélni. Olyan érzésem támad, mintha hallottam volna már, vagy láttam volna, s el is szégyellem magam, amiért ilyen ostobaság eszembe jut egyáltalán. Honnan is ismerném, ha az ilyen mutatványosok előadása közelébe se megyek általában?
Félrenézek és hosszasan fújom ki a levegőt az orromon. Sok minden megváltozott és nem a régi, én sem. Néha mintha idegen volnék saját magam számára.
Hilde felé fordulok és egy pillanatra elmosolyodom. Ismerem annyira, hogy tudjam, a legkevésbé sem érdeklik a történések, nem sok izgalmat talál egyelőre abban, ami itt zajlik és bárhol máshol szívesebben volna, de udvariasságból igyekszik az őszinte érdeklődés és lelkesedés látszatát kelteni. Közelebb hajolok hozzá.
- Nos, azt hiszem, ha más nem, az bizonyos, hogy a Zsinatot nem illeti gyalázat a határvidék urainak körében - szólok félhangosan, elismerően, hiszen az ő kiállásának köszönhető, hogy a házigazdák értésére adtuk, elhatárolódunk Wilfred viselkedésétől és véleményétől, úgy sejtem, inkább ő szégyenült meg, mint a Protestáns Egyház.
Az én arcom ég az övé helyett is.
- Sosem voltam elragadtatva a mutatványosokól - jegyzem meg sóhajtva, de mosoly játszik a szám szélén.
Próbálok nem gondolni arra, mekkora csalódást okoztam önmagamnak, s egyfelől ezért is örülök a holnapi megmérettetésnek: talán az itt töltött napok idejére lemoshatom a magam nevéről is a szégyent. Csak amíg vissza nem térünk Hellenburgba.

-Á, semmi probléma. Valakinek csak ki kell állnia ellene, és ki lenne rá alkalmasabb? Kérdezem úgy, mintha mindenki tudná, hogy az itteniek közül ő a legjobb, bár nekem erről fogalmam sincs. Ez így nem is megszégyenítés és gyilkosság, hanem egy tényleg izgalmas, tisztességes párbajnak nézünk elébe. Remélem sikerül majd önnek nyernie. Mondom Rolandnak egy széles mosollyal az arcomon. Azt hiszem maradok egyenlőre a magázódásnál. Bár valószínűleg nem venné rossz néven, ha tegezném, de inkább maradok szerepben, az illedelmes felszolgálólány, végül is ez egy eléggé úri muri.
-Ha most megbocsát, elég sok kupa ürült ki az imént, és nem vagyunk túl sokan, akik segíthetünk ezen a problémán. Kissé meghajolok, és ha nincs ellenvetése, akkor megyek is a munkámat végezni. Bár nem teljes lendülettel. Közben megérkezett a cirkusz is, és felkonferálták az első előadót, én pedig kíváncsi vagyok rá. Meg mégis miféle alakok lehetnek ezek a messzi vadonból jött emberek... meg tünde. Így hát miközben töltögetem a bort az ünneplőknek, erősen arra felé pillantgatok.

Némi tószt, némi ivás, s végül némi örömködés után a kedélyek szépen lassan lecsillapodtak. Úgy tűnt a világ nagy nehezen visszaállt a természetese körforgásába, s talán még jól is érezhette volna magát, ám erre sajnos nem volt sem kedve, sem ereje. Fáradtan fordult az étekhez, melyből időnként egy keveset magához vett. Közel sem ment el az étvágya, de mivel sejtette, hogy több szem fordul feléjük, próbálta úgy fogyasztani az étkeket, hogy a lehető legkevésbé legyen bárdolatlan. Ennek megfelelően egyébként jól láthatóan tényleg kiélvezte a falatokat, amik valóban kellemes ízzel rendelkeztek. Az igazat megvallva talán kissé túl zsírosak is voltak az ő ízlésének, de végül is ez mégis egy úri alkalom volt, ha esetleg megfeküdné a gyomrát, hát most az egyszer kibírja. Igen nagy szenvedést tudott ám csinálni az ilyesmiből, úgy nyögött néha a hasfájástól, mint a vajúdó asszony... Nem volt különösebben emberi szem elé való látvány ez, de szerencsére mostanság egészen ritkán történt vele ilyesmi. A mértékletesség is fontos lecke volt a Neulandereknél, fontos, de fájdalmas. 
Tekintetét az újonnan beérkező tömegre fordította. Valami mutatványosok voltak, fél szemmel igyekezett is őket figyelni, ám egy udvarias mosolynál több szórakozást aligha jelentett számára a látvány, leginkább bohóckodásnak tartotta az egészet, amit sajnos nem tudott élvezni. Szó sem volt róla egyébként, hogy karót nyelt lett volna, a jó muzsikát, példának okáért igen kedvelte. A mutatványosokat, bár tisztelte, s csodálta is kissé, mégsem tartotta érdekesnek. Az első pár percig talán szórakoztató a tudásuk, de igen gyorsan lesz unalmas, s már-már kellemetlen. Gondolatmenetét végül Oswald szava tört szilánkosra, amire is a férfira pillantott, s kurtán bólintott. 
– Ez pedig köszönhető neked, sajnálom, hogy emiatt az ökör miatt te tartod a hátad... Wilfred viselkedése még testvérek között is elfogadhatatlan volt, mégis mit gondolhatott? – kedvtelen pillantott vissza a mutatványosokra, majd arcára mosolyt erőltetett bátorítóan, mint aki tényleg értékelte a dolgot. – Én most sem vagyok, de ez nem a mutatványosok hibája, talán én nem értékelem az efféle szórakozást. – csöppet elgondolkodott ismét, szemeit nem levéve a jelenetről. – De a kardnyelők egész érdekesek, azt hiszem. Azt nem tudom, hogy miként csinálhatják. 

Kastiana: Ahogy Tia előre fújta a vizet, a titokzatos szőke lány, aki eddig követte meglepetten hőkölt hátra. A támadás váratlanul érte, s nem tudott mit tenni, a víz egyenesen az arcába fröccsent. Aztán úgy elkezdett sisteregni, mintha forró olajat zúdítottak volna rá. A lány felordított fájdalmában, ahogy két kezével az arcát kezdte dörzsölni. Fél szemébe is ment bőséggel a vízből, látszott, ki se bírja a fájdalomról nyitni, noha így is patakban folyt belőle a könny.
A másik lány, aki a torony oldalán próbált még napközben lemászni viszont valami miatt aggódott. Óvatos mozdulattal hátrált egy lépést, próbálva nem belekeveredni a balhéba. Hamar ki is derült, mi volt a baja neki. Ahogy a szőke lány abbahagyta az ordítást, idegesen görnyedve előre nyögött egy nagyot.
- Kínnyírlak, te nyomorult! – ordította.
Nagyot lihegve a ruhája alól egy kést húzott elő, s egyenesen Kastiana felé szegezte.
- Szíjat hasítok a hátadból! – vicsorgott vérbe lábadt szemekkel egyre csak Tiát fürkészve, ahogy a kését megfeszítette.


Lance: A kis csapat katona, kiknek száma olykor nőtt, olykor csökkent, ám végül hárman maradtak együtt korántsem lepődtek meg a kérdésen. Mi több, szinte már várták, mikor teszi fel Lance.
- Ismerünk egy takaros kis helyet. – mondta az egyikük, óvatosan végigsimítva a borostáját, miközben halkan kitárta a barakk ajtaját.
A három katona a vár egyik tornya felé vette az irányt. Régi torony volt már, szinte omladoztak a falai, a gerendákat megette a szú és több lyuk díszítette, mint egy ízletes darab sajtot. Óvatos kézmozdulattal invitálták meg Lance, elvégre ki az, akinek nem támadnának kétségei egy ilyen hely láttán. Ám a torony tartotta magát, nem omlott össze. Kényelmesen meg lehetett mászni, noha az eső minden bizonnyal befolyt volna a beszakadt padlózatán, a szélén lehetett még pár deszkát találni, amik stabilan tartották meg az embert. Onnan a torony tetejéről aztán végig lehetett nézni az egybegyűlt mulatozók sátrain.
- Ez a torony már régóta meghalt. Egy ostromkor történt, hogy szétlyuggatták a hajítógépek. Azóta csak állatokat legeltetünk körülötte. Nem volt pénz megjavíttatni. – monda szomorúan az egyikük – Mi hárman voltunk egy egyetlen túlélői az omlásnak. Akkor tettünk esküt, hogy itt gyűlünk össze, ha egy kis csendre vágyunk. De hát, nem tulajdonunk ez. Használd a tornyot egészséggel. – nevette el magát a férfi, ahogy óvatosan elővett egy kisebb hordót és felhúzta a torony tetejébe.
- Az ehhez hasonló történetek teszik széppé a katonaéletet. – mondta a másik – Neked komám van hasonló helyed? – mondta, talán kissé kérkedve is, milyen helyet találtak ő és a két másik barátja a szolgálatuk alatt.


Wilfred: A nefilim, neve kérdésének hallatán meghajolt, majd elegánsan bemutatkozott.
- A nevem Miel, Ashir fia. – mondta elegánsan – Jómagam a nagyságos Zeliel bíra kísérője. Törzsemben régi hagyománya van a szó fegyverének. Mesterem küldött, hogy keresselek fel téged, s járjak utána adottságaidnak. Valóban jól látod, a szó hatalmas fegyver. Ám a mesteremben aggodalmat váltott ki, mikor megnevezted a fegyvernemet. Úgy látja, a fegyver túl hatalmas szerény személyedhez, s nem vagy képes irányításod alatt tartani. – hangzott az egyenes válasz mindenféle szépítés és köntörfalazás nélkül. A nefilim etán elhallgatott. Kíváncsian várta, mi fele neki Wilfred.

A lovagterem népei: Roland Sandell ugyancsak bús, amikor Nessa feláll, hogy...a dolgát végezze, ám ezt a naplopó lovag elég nehezen tudja elfogadni. Egy percig még próbálná maradásra biztatni, de aztán beadja a derekát és búcsúzóul integet egyet. Talán egy biztató csókot várt a holnapi viadalhoz, talán csak egy kendőt, melyet a páncéljára tűzhez, ki tudja. Nem panaszkodott, hogy ne rontsa el a hangulatot.
S mindközben a várnépe izgatottan figyeli, mik alkotnak az artisták. Ahogy Jozef felkéri a szolgálókat, ők úgy rohannak el és hoznak lentről egy kisebb asztalt, melyet fel is állítanak, pont úgy, ahogy ő szerette volna. A segédkező várjobbágyok közt ott volt a szőke hajú lány is, aki olyan lelkesen faggatta őket odalent. Látszott, most is alig fért a bőrébe, szinte ugrani támadt kedve, ha csak felnézett a padló felől. Az urak és lovagok egyre csak a társulatot fürkészték, várva, mivel rukkolnak elő. Von Rowan pedig jó házigazda révén intésével szolgalmazta őket.
- Csak tessék. – mondta röviden. Talán még mindig kicsit bosszús volt a történtek miatt, de mosolyát azóta visszanyerte. Nyugodtan dőlt székében hátra és húzta meg a boros szaruját.


Határidő: 2020.02.01.

Kastiana megtörli a száját, miközben figyeli, ahogy a leányzó arcát megmarja a szenteltvíz. Rezzenéstelen pillantással nézi, ahogy a szőkeség az arcához kap és ordít fel a fájdalomtól. Visszaköti magára a flaskát, míg a nő görnyedve a képét dörgöli, addig Tiana a távolódó m’lady felé pillant, ahogy hátrál. Bár, nem tudja, hogy milyen gondolatok fordulnak meg a fejében, csak némi kételkedést és túlterhelt aggodalmat lát az arcán. Szólni, egyikük sem szól a másikhoz. Aztán, visszanéz a görnyedő szőkeségre, aki ekkor hunyorogva, ordít rá és indulatos szidalmakkal fenyegeti meg, mire Tia csak elmosolyodik.
- Noh csibém, hát csak megjött a hangod, ha a szép szó nem használt.
A nő az előbbi arcmarástól és talán az előbbi szavai hatására is egy kést kap elő és vérgőzösen szegezi előre a pengét. Kastiana agyán átvillan, hogy megkérdezné ismételten a szőke teremtést a kilétéről, és hogy miért követte, de ahogy előbb se, úgy biztosra veszi, hogy most sem kapna építőjellegű választ. Látja, hogy a leány nem támad, csak szorongatja a konyhakést; Biztos, csak egy udvarbeli vámpír. Aztán int neki és a távolba néz a válla fölött.
- Hé, nézd, mi az ott? – Mutatva kérdi a feje fölé. Ha szőkeség arra pillant, akkor Tiana odalép hozzá és megragadva a karját, elveszi tőle a kést. – Ha nem akarsz támadni, akkor sose szegezd másra. – Kastiana, ezzel otthagyja a leányt és elsétál a hölgy mellet is. Végig megy a folyosón és befordul.

Wilfred vszonozta a meghajlást és ő is bemutatkozott, de nem értette a férfi szavait. Kicsit elgondolkodott, úgy tett, mintha tüsszenteni készülne, de aztán elinalna az érzés. Visszafordította fejét a férfira. Nem egészen értette, hogy mit szeretne, de természetéből fakadóan támadásnak vette a férfi szavait, ezért ezt válaszolta:
- A történtek után sokan akarnak holtan látni, bizonyára akadnak olyanok is, akik meg kívánják gyalázni a testemet. Amit mondtam, nem hiszem, hogy hazug, ahogy mondtam, valóban helytelen volt. Ha a... mestered meg kíván ölni, vagy esetleg ön, az bizonyára rosszul jönne ki nekem mindenképpen. Megértem a haragjukat és nem állok el a kardnak csapásától, ha úgy akarják. - Wilfred lesütötte a szemét, de figyelme valójában nem csökkent, sőt várta, hogy a férfi tőrt, vagy kardot ránt. Az ajtó rejtekében szorongatta kardját és várt.

Megnyugodva fogadtam, hogy von Rowan bárónak sincs ellenvetése a jelenlétünkkel kapcsolatban, így nem is kell a továbbiakban aggódnunk, hogy valakinek feltűnik a kéretlen mutatványos társaság.
Őszintén szólva majdnem kérdés nélkül belementem Jozef ötletébe, de egyelőre kifejezetten rossz ötlet lett volna.
Apró mozdulattal nemet intettem a fejemmel, majd kihangosítani már kis változtatással hangosítottam az ötletet az Urak felé.
- A tőrök mestere azt kérdezi, van-e a jelenlévők között olyan bátor, aki a fegyverei elé mer állni? - kérdeztem, futólag megengedve magamnak egy kihívó mosolyt Tertuliusra, miközben végignéztem a társaságon.
Ha pedig nem akadt egyelőre vállalkozó, én magam léptem a felállított asztalhoz, hogy Jozef bemutathassa, nincs oka az életét félteni annak, aki vállalkozik.

- Most pedig nemes hölgyek, és vitéz Urak, fogadják ámulattal a nevettetés hegyek közül érkezett fancsaliképű mesterét, a nagy Clownt - emeltem a kezem Math felé, miután Jozef mutatványa véget ért, és az asztaltársaság is elcsendesedett.
Nem volt épp könnyű helyzet. Matheus nem a rugalmasságáról ismert, éppen ezért igyekeztem minden lehetséges eszközzel kisegíteni, hogy valóban kacagás legyen a mutatvány vége.

A történések lassan követték egymást a teremben, ám hirtelen túl sok volt az izgalom ahhoz, hogy bármi is megzavarhatta volna. Szemei a tőrhajító irányába fordultak, figyelte a közjátékot is, ám nem volt szándékában kivenni a részét belőle, pláne nem jelentkezni. Nem félt ugyan a dologtól, sejtette, hogy igen ügyes lehetett a fiatal elf, ám emellett nem akarta magára hívni a figyelmet, arról nem beszélve, hogy úgy is akadhatott valami úr, aki esetleg bátorságával kívánna kitűnni a tömegből. Hadd bizonyítsanak hát az urak, ha már csatában nem mertek... Szeme ismét a fiatal artistára fordult, majd a tőrökre. Ő maga is igen ügyes volt a tőrök dobálásának művészetében, ámbátor közel sem annyira, hogy mert volna célpontok köré dobálózni. Valami nagyobbat eltalálni nem olyan nagyon nehéz, ha az ember kigyakorolja, hogy mégis mennyit pördül a tőr, Valamit szándékosan nem eltalálni, s ezt úgy, hogy a lehető legközelebb legyen a célponthoz? Más mese, ráadásul olyasfajta, ami már az ő tehetségén (ha nevezheti így) túlmutatott. Vajon nem remegett meg sose a keze annak félelmétől, hogy talán eltalálja a célpontját a fegyverrel? Nem igazán méltatta sokra az artisták tudományát, de az ilyesfajta eltökéltséget mindenképpen dicséretet érdemelt, ha igaz, máshol is lehetett volna hasznosítható. Közben a konferálást végző hölgy egy másik embert is bemutatott, aki egy középkorú bohócnak tűnt. Szemeit elfordította kissé, az ilyen mutatványok végképp nem tartoztak az érdeklődési körébe, nem értette, hogy miként volt humoros az, ha valaki viccet csinált magából. Tekintete a borospohár felé fordultak, majd végül megvonta a vállát, s nagyot kortyolt belőle, menten lekísérve azt az étekkel. Lesz itt elég csemege ahhoz, hogy ne kelljen félnie a lerészegedéstől. Bár pohár bor nem árthat, azt hiszem. Visszafordult az artistákhoz, s enyhült mosolyt erőltetett képére. Ha ugyan érdeklődni nem érdeklődött, udvarias éppen lehetett.

Mivel a szervezést bonyolító mágus jelentett be minket, így nem is gondoltam rá, hogy valakinek feltűnne, hogy mi nem voltunk a meghívottak listáján, főként nem a báró, aki nem hiszem, hogy egyáltalán foglalkozott volna ezzel.
Így aztán inkább adtam a magabiztos mutatványost, még arra is szántam időt, hogy a lelkes szolgálólánynak kacsintsak egyet, aztán már a közönséget fürkésztem, ahogy felállították az asztalt, hogy vajon a püspöknek lesz-e magától bátorsága felajánlkozni, ha már Robin nem találta jó ötletnek. Pedig annyira szerettem volna megpróbálni és közben a szemébe nézni…….

Akárki is vállalkozott – akár jelenlévő lovagok és más nemesek bátorságának hiányában, maga Robin is, - a hűvös mosoly rá ragadt az arcomra, miközben három kést csak úgy szórakozásként dobáltam a kezemben, míg az asztal lapja előtt elfoglalta a helyét.
Végül a dobókések megpihentek a kezemben és én szembe álltam tizenkét lépésre az „áldozatomtól”. Most először lehetett látni rajtam a fokozott koncentrálást.
A kések szinte egy láncot alkotva, egymás után suhantak és álltak bele a fába, a csukóm kisebb mozdulatának engedve, szép lassan körbefogva a vállalkozó alakját, kezdve a térdénél, a csípője két oldalán, a karjai és a füle mellett és a legvégén kis hatásszünetet tartva a fejebúbjánál.
Mikor az utolsó kés rezgése is megállt, meghajoltam és elindultam, hogy összeszedjem a pengéket, miközben Robin felkomferálta az atyát. Ez most necces lesz……….

Nem volt annyira erős a biztonságérzetem, amikor felmentünk a toronyba. Óvatosan lépkedtem, kifigyelve, hogy ők hogy haladnak felfelé, és noha eleinte kicsit aggódtam, hogy baleset történik, minden gond nélkül feljutottunk a tetejére. A történetükre egy együttérző sóhajt eresztettem el, azonban furcsa volt egy része.
- Hogyhogy egy torony felújítására nincs pénz, egy ilyen mulatságra pedig van? Nem lehet olyan nagy az árkülönbség... - Mondtam. Noha a torony újjáépítése hangzásra is elég drága volt, egy ilyen mulatság sokkal többe tud kerülni, mint azt elsőre gondolná az ember. Kivéve persze, ha rabszolgái vannak, de mivel én is itt voltam, nem gondoltam, hogy ez a helyzet.
- Itt? Nincs igazán ilyen helyem. Ma érkeztem Hellenburgból a hirdetésre, és vissza fogok térni idővel, nem nagyon volt időm körülnézni és ilyen különleges helyet keríteni magamnak. - Válaszoltam a kérdésre, ahogy körülnéztem. Olyan békés volt minden, a nagyterem felől érkezett csak némi tompa moraj. Talán túl békés volt minden...

Jozef előadására Matheus színpadiasan bólogatott és hajlongott. Eljött az ő ideje.
Az egyik szolgával hozatott egy törülközőt vagy lepedőt vagy terítőt vagy függönyt vagy fene se tudja milyen szövetet. Robin kezébe nyomta, majd színpadiasan a fellépésre kialakított helység közepe felé tolta.
- A „mutatvány” után tíz másodperccel tartsd fel megint és várj meg. - Utasított ennyit neki. Mindenki láttára nagy mozdulatokkal úgy igazgatta a tanítvány kezeit, hogy oldalra kitartsa a szövetet.
- Hölgyeim és uraim! – Fordult a tömeg felé, ahogy nagyzóan előrehajolt (bár nem szándékosan, csak már percekkel ezelőtt beütött a lumbágó). - Most egy északi katona csatára való készülését fogják látni. – Délire gondolt, csak a közönség kedvéért megcserélte a szavakat.
Hátrafordult a közönségnek, majd a csípőjére tette a kezét. Érdeklődve körbe nézett, majd lassan meglepett kifejezéssel visszafordult a nézők felé, mint aki megvan lepve, hogy ennyien figyelik. Az arcára tette a kezét, és láthatóan pánikolni kezdett, majd spirál alakban kezdett el futni körbe a színpadon a levegőben tartva a karjait, míg be nem érkezett a tartott lepedő mögé, ahol megérintette a membrán rezonátorát, így eltűnve a világból.
Matheus unatkozva lebegett a világok között, miközben tetette, hogy egy ketyegő órát néz. Remélhetőleg Robin azt teszi, amit kér… Akkor a tömegnek csak azt kéne látnia, hogy ő egy csodálatos eltűnőbűvész.
Majd ahogy Matheus visszahuppant a valóságba, óvatosan kinézett a "függöny" mögűl, mint aki megvan ijedve, és gyorsan vissza is húzta a fejét. Hamar kiszaladt, és meghajolt.

Kastiana: A korábban szökni akaró úrihölgy zavarodottan állt a viaskodó felel mellett. Látszólag akart valamit mondani, de nem volt ideje rá. Az átkozott lélek, akit a szenteltvíz megmart ravasz vigyorral emelte fel a kezét, majd emelte azt a tarkójához. Kastiana ekkor vette észre, hogy a tőr eltűnt a kezéből. Kiejtette, az pedig elkezdett lefelé zuhanni. Ám a démon pusztán csak a figyelmét akarta ezzel elterelni. A kés egyszer csak megtorpant a levegőben. Egy láthatatlan erő ragadta meg, majd egy jó megtermett, markos ember erejével hajította azt el. A kés a semmitől indult útnak és repült, egyenesen Kastiana bal combja felé.
- Nesze neked kés! – ordította fölényesen.


Lance: A katonák nevetve reagáltak Lance megjegyzésére.
- Igazság szerint egy új torony épült helyette máshol. Akkor épült meg a csillagvizsgáló torony. Amikor a Zsinatelnök úr adta azokat a különös, vámpírszerű ékszereket, amit megszállt egy lélek, akkor kezdték el őket ott kutatni.
Katonatársa óvatosan hozzátette.
- Benjamin igazi legenda az erődben. Nem fogod elhinni, de megszállt ékszert hordott magánál, egészen addig, amíg az ereje el nem szállt belőle. Félelmetes volt a csatatéren. Akkor ott volt aki keresztet vetett magára, hogy egy oldalon áll vele.
- Na de ne csüggedj komám. – mondta közben Benjamin – Előbb utóbb te is megleled a helyed. Mindenkire vár valahol egy meleg kis kuckó. – mondta, ahogy kupáját a magasba emelte majd meghúzta.


Wilfred: A titokzatos tanítványa a nefilim bírának csak fejét rázta. Nem úgy tűnt, hogy veszélyt jelentene Wilfredrte, vagy bármi módon ártani akart neki. Békés volt, függetlenül attól, hogy csataként és párbajként hivatkozott ő is az egyszerű szónoklásra.
- Ugyan. A mesterem pusztán csak furcsállta, hogy kegyed egy olyan fegyvernemet választott, melyben biztosan alulmaradt volna. Úgy kérdezte tőlem mesterem, miután lecsillapodtak a kedélyek, miért akarná valaki a csata kezdete előtt eldobni magától a győzelmet? A győzelem nagy kincs, tudniillik. – nézett kérdően Wilfredre.

A lovagterem népei: A cirkuszi társulat legnagyobb meglepetésére egy ismerős alak jelentkezett. Nem kevesebb, mint a búsképű lovag, aki annak idején hírét adta a társulatnak a szolgálók közt, Edmund. Látszott, nem sok gyávaság szorult belé, s bízott Madam Schmetterling artistáiban. A kések kis híján vérengzésbe fojtották a vidám előadást. Jozefnek nem sok kellett, hogy ténylegesen megsebesítse a merész lovagot, midőn több kés is felsértette a ruháját és a bőrét. De a tragédiát sikerült elkerülni, végül egyik tőr sem állt bele, a közönség pedig vastapssal jutalmazta az artistákat. Aztán következett Matheus humoros paródiája a déli...vagyis északi katonákról. Egyet csettintett, s eltűnt.
A teremben többen ámuldozva néztek oda. Nem egy ember, főleg varázslók, vagy korosabb lovagok hüledeztek, nem értették, miféle varázslat ez. Többen súgtak össze a hátuk mögött látván, micsoda varázslatot hajtott végre ez az illető. Nagyon úgy látszott, átlátszó, kiszámítható eltűnést láttak lelki szemeik előtt. Helyette kaptak valaki olyat, aki a világból tüntette el magát egy rövid idő erejéig. Mikor visszatért, hatalmas, komoly taps fogadta. Több mágusa von Rowannak, kik szintén az asztaloknál foglaltak helyet fel is álltak, úgy taposták meg.
- Micsoda különös ige...én magam a levegőben szaglom ki a mágiát, de még én sem láttam, hol fog felbukkanni. – mondta egyikük, aki éppen Oswald mellett ült – Mutatványos létére ilyen tehetsége legyen...értesíteni fogom uramat, hogy fogadja fel maga mellé.
Matheus csattanójára hatalmas nevetésben tört ki a ház népe. A vár ura tapsolt egyet, mire a zenészek illedelmesen odamentek az északról szalajtott színtársulathoz, s egyenesen Robint kérdezték meg.
- Bocsánat, elkezdhetjük a zenét, vagy még maradtak mutatványok?
Lassan az egész csarnoknépe táncra akrt perdülni. Többen felálltak már, megint mások a csarnok oszlopai közt várakoztak. Sandell lovag azóta sem volt hajlandó Nessáróül letenni, s helyét otthagyva felkutatta.
- Egyetlen egy tánc esetleg még kitelik az idejéből, kedvesem? – nézett rá ravasz, magabiztos mosollyal.
Egyetlen egy embernek nem volt még nyugta a lovagterembe. Nem más, mint a vár ura állt fel, s sétált oda az asztal végéhez. Most, hogy az egybegyűltek nagy részét jobban lefoglalták az artisták és a zene, neki nem kellett szem előtt lennie. Kihasználva az alkalmat, egyenesen Hilde és Oswald mellé sétált, kupáját a magasba emelve.
- Megtisztelnek a mélyen tisztelt küldöttek egy itallal? – invitálta őket egy csendesebb sarkába a várnak. A várúr arca komorabb volt, mint lenni szokott, s látszott, nagyon szeretne a ma történtek után tiszta vizet önteni a pohárba.


Határidő: 2020.02.09.

Wilfred elgondolkodott. Nem tudta, hogy a férfi mit akar tőle, ezért kezdte elveszíteni a fejét. Végül is ez jött ki belőle.
- A háború lényege a megtévesztés. Nem túl bölcs dolog egy mozdulatból felmérni az ellenség képességeit. Bizonyára a te mestered nem ostoba és büszke és az emberei sem azok. Rám ez nem mondható el, ha mindenképpen egy választ kell adnom, akkor legyen az, hogy bolond vagyok, akit maga a sátán küldött el, hogy viszályt és kellemetlen tüskét hozzak el a világba. Remélem a válasz kielégítő volt. - Wilfred hangja nem volt udvarias, inkább mintha támadásnak vette volna a Nefilim szavait. - Ha csak ennyit akart, akkor most kérem hagyjon magamra. Fel kell készülnöm a következményekre. - szavai inkább csak eltolóak voltak, hogy hagyják már békén.

Kastiana csak egy pillanatra veszi le a szemeit, amíg a m’ladyre néz, de az is elég, hogy a szőke leány rögtön megtámadja. Kastiana csak egy villanást lát, ahogy a kés megtorpan a levegőben és magától, egyenesen felé repül. A tőr elképesztően gyors s nyilván természetfeletti törvények irányítják, hiszen levitációval mozgatják. Tiana  ösztönösen cselekszik, megszűnik körülötte a külvilág és szinte lelassul az idő, egy bukfenccel vetődik arrébb, hogy elkerüljön a kés útjából. Félig guggolásban, félig térdelésben előkapja saját tőrét és dobja el egyenesen a leányzó fejét megcélozva.

Azt hiszem néhány kés kissé közelebb került az önkéntesemhez, Edmund lovaghoz, aki bátran vállalta az „áldozat” szerepét, gondolom nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy imponálni akart Robin-nak, vagyis az általa alakított porondmesternek. Talán nem kellett volna annyira beleélnem magam abba, hogy Edmund helyén Johanson atya áll, de…..végül is megúsztam anélkül, hogy komoly sebet okoztam volna és a közönség is betudta annak, hogy nagyon meg akartam mutatni a tudományomat.
A begyűjtött gratulációk után, azért megköszöntem a lovagnak, hogy a karcolások ellenére sem panaszkodott és végig csinálta az előadást.

Közben az őrült Matheus atyára került sor, akiről fogalmam sem volt, hogy milyen produkcióval óhajtja lenyűgözni a nemeseket és csak fohászkodni tudtam, hogy ne szúrjon el mindent. Alaposan meglepett!
Kissé még zokon is vettem, hogy jobban is teljesített, mint én. Az az eltűnés igen csak megdöbbentett mindenkit, láthatóan jó pár varázstudót is találgatásokba kergetve, hogy vajon, hogyan csinálta.
El kellett ismernem, hogy bizony nem vette félvállról a szerepünket. A közönség imádta.
Ezzel teljesítettük is az első lépésünket, amivel biztosítottuk, hogy jogosan járkálunk a vár falai között és az őröknek sem leszünk gyanúsak. Már csak azt kell kivárni, míg mindenki az asztal alá issza magát.
Minket elbocsátottak, a zenészek belekezdtek a talp alá valóba.
- Jók voltunk. – vigyorogtam a társaimra.

A műsor elég jóra sikeredett. A késdobálójuk olyan ügyes volt, hogy az önként jelentkező ruháját kicsit még meg is szaggatta, de neki nem lett semmi baja. Mondjuk én a ruhámért is megharagudtam volna, nem véletlen nem jelentkeztem. A másik előadó pedig eléggé meglep, amikor északi katonákat említ. Aztán ahogy elkezd pánikolni, és kiparodizálja őket, egyszerűen felnevetek. A műsor végén pedig egy ügyes eltűnős trükköt mutat be. Ügyesek voltak, az már biztos. Én is csatlakozok a tapsviharhoz, ami nekik jár.
Nem sokkal ez után a zenekar veszi át a színpadot, és sokan táncra perdülnek. Roland pedig felkér engem is.
-Hát... Az egyik ujjamat az ajkamra teszem, mintha alaposan elgondolkoznék, pedig elég egyértelmű a válaszom. Táncolni akarok vele, akkor is, ha nem lenne szabad. Nem csak egy táncot. És remélem, más is lesz olyan bátor, hogy felkérjen egyre.
-Hát legyen. -nyújtom oda az egyik kezemet, hogy vezessen. Táncban nem tartom magam olyan tehetségesnek, de ez nem tart vissza tőle. Szeretek táncolni, és gyakoroltam már annyit, hogy olyan ügyetlen se legyek. Ha pedig véletlenül egy lassabb számot, vagy egy keringőt is játszana a zenekar, akkor hozzá is simulhatok a lovaghoz, és... biztosan jó lesz.

A mosolyomat szélesebbre húztam az elkeseredett lovag láttán, és hangosan dicsértem a közönségnek bátorságát.
A mutatvány nem sült el balul, és sikert is aratott a nézők között. Hogy ezt tetézzem, miután az utolsó kés is megállt az asztallapban, és bejelentettem Jozef mutatványának végét, újból a lovag bátorságát dicsérve odaléptem hozzá, és szerepemhez illőn széles mosollyal adtam egy puszit az arcára. Ez lett a jutalma a bátorságáért. 
Mielőtt Matheus a látványtól szívrohamot kapott volna, lendületes mozdulatokkal felkonferáltam őt. Majd a mutatvány után lecsillapítom valahogy... ha kell. Azért remélem betudta a szerepnek, ahogy az öltözetemet is...
A felkonferált Matheus hozatott az egyik szolgával egy terítőt, amit aztán a kezembe nyomott, és a kialakított előadótér közepére kezdett tolni.
- A mutatvány után tíz másodperccel tartsd fel megint és várj meg. - kérte
Nem sokat gondolkodtam a dolgon, mit akar a Mentorom, bólintottam, és figyeltem mit talált ki, készülve a terítővel.
Úgy igazította a kezem, hogy kitartsam a terítőt, majd belekezdett.
- Hölgyeim és uraim! Most egy északi katona csatára való készülését fogják látni. - jelentette ki. Magamban imádkozni kezdtem, hogy egy mutatványos bohóc esetében a gyanú fel se merüljön egy ilyen miatt, de jó biodíszlethez híven elbűvölő mosollyal álltam kezemben a terítővel.
Matheus háttal fordult a közönségnek, majd a csípőjére tette a kezét. Érdeklődve körbe nézett, majd lassan meglepett kifejezéssel visszafordult a nézők felé, mint aki megvan lepve, hogy ennyien figyelik. Az arcára tette a kezét, és láthatóan pánikolni kezdett, majd spirál alakban kezdett el futni körbe a színpadon a levegőben tartva a karjait, míg be nem érkezett a terítő mögé, ahol valami megérintett, és eltűnt... 
Elakadt lélegzettel engedtem le a terítőt, de tartva magam a szerepemhez, ahogy kérte
 - A csodálatos Clown, tisztelt hölgyek, és urak - mutattam Matheus hűlt helyére, aztán ismét felemeltem a terítőt, ahogy kérte...Reméltem, hogy nem lesz baja
Nemsokára szerencsére újra megjelent pont ott, ahol eltűnt, és óvatosan kinézett a "függöny" mögűl, mint aki megvan ijedve, és gyorsan vissza is húzta a fejét. Végül kiszaladt, és meghajolt.
Megnyugodva mutattam kezemmel is a “nagy művészre”, ezzel is biztatva a közönséget hogy ne fogják vissza véleményüket. Nem is tették: Egyértelműen osztatlan tetszést aratott Matheus mutatványa. 
Ahogy a taps elhalt, és odaléptek a zenészek megtudni, végeztünk-e bólintottam, és hogy egyértelmű is legyen, középre léptem.
- Köszönjük megtisztelő figyelmüket. További kellemes mulatozást kívánunk az estére - hajoltam meg, majd átadtam aterepet a zenészeknek.
Az első akadályon túljutottunk: Bent vagyunk, és mostmár senkinek nem fog szemet szúrni a jelenlétünk.
Rávigyorogtam Jozefre. Jók voltunk bizony. 
Ideje volt, hogy félrevonuljunk, hacsak nem marasztaltak a teremben.

Furcsán néztem a katonákra. Elgondolkodtam, hogy ugyan miért csillagvizsgáló kellett annak idején a seraphok tanulmányozására, de rájuk hagytam. Annak az időnek egyébként is vége volt, nem tartottam haszontalannak, de valószínűleg sokkal kevesebb hasznot húztam belőle, mint mások. Nem tudtam egyszerűen hozzászokni, régimódi harcos voltam, és szinte megkönnyebbülés volt, mikor használhatatlanná váltak. Még nagyobb, amikor eljutott a hír Délre, hogy az északiak fejlett fegyverei is felmondták a szolgálatot. Hangtalanul bólintottam, ahogy méltatták Benjamint, nem akartam hozzátenni, hogy nem ő volt az egyetlen, valamiért úgy sejtettem, hogy abból megint nem lenne békés iszogatás, és most csak nyugalmat akartam. A vigasztalás viszont egészen máshogy hatott: mintha nem értettek volna meg teljesen.
- Van helyem, Hellenburgban. Onnan jöttem, oda is fogok visszamenni, itt nem alakítottam ki magamnak semmit. - Néztem rájuk furcsán, aztán megemeltem én is a korsómat, de még nem ittam bele.

Ahogy beszélgetünk Hildével, s megemlíti Wilfredet, elhúzom a szám.
- ... sajnálom, hogy emiatt az ökör miatt te tartod a hátad... Wilfred viselkedése még testvérek között is elfogadhatatlan volt, mégis mit gondolhatott?
- Egyébként sem tehettem volna mást.
Elvégre én tartozom felelősséggel érte. Bele sem akarok gondolni, mi vár majd Hellenburgban, ha visszatérünk és a feletteseink elé kerül ez az ügy. Csupán egy-egy pillanatra tudok megfeledkezni a történtekről, időről időre a fejembe furakodik menthetetlenül az a végtelennek tűnő félóra - fene tudja, mennyi idő lehetett pontosan -, amelyben a beosztottam minden képzeletemet felülmúlta aljasságban.
Ezután az artistákra terelődik a szó. Sosem tudtam csodálattal adózni sajnos az efféle művészeknek. Számomra nem volt haszna a munkájuknak, ugyanakkor véletlenül sem becsméreltem volna nyíltan a tudományukat. Udvariasan ülünk továbbra is a helyünkön, s bár élvezni nem élvezem az előadást, nézelődéssel, majd a gondolataimba révedéssel elfoglalom magam.
A mellettem ülő úr megszólalására egy udvarias, leginkább bizonytalannak tűnő mosoly suhan át az arcomon; úgy tűnik, nem mindenki osztja a véleményem a cirkuszi mutatványosokkal kapcsolatban.
Kisvártatva azonban társaságunk akad, nem másban, mint Edmund von Rowanban személyesen. Érkezésére Hildével szinte egyszerre állunk fel a helyünkről. A férfi kupát tart a kezében.
- Megtisztelnek a mélyen tisztelt küldöttek egy itallal?- kérdezi, tekintetéből azonban komorságot vélek kiolvasni. Egy pillanatra találkozik a tekintetem Hildéével, mielőtt feleletet adnánk a kérdésére.
- Báró úr, - hajtok fejet kissé - a miénk a megtiszteltetés.
- Valóban - feleli Hilde is, s vele tartunk.

Fél szemmel ugyan figyelte az artisták mutatványait, ám figyelme elsősorban az étel, illetve Oswald felé fordult. Nem tagadta volna le, hogy egyébként kissé őt is meglepte a bohóc művészete, de éppenséggel nem taglózta le annyira, hogy szóvá is tette volna, nem a templomos előtt legalábbis. Utált volna gyerekesnek tűnni, vagy esetleg okot adni arra, hogy a másik nevethessen rajta. Emellett azt is tudta, hogy minden bizonnyal akadt valami trükk a varázslat mögött. Mindig volt valami. Azért kíváncsi lennék, hogy vajon hogy csinálta... De a jó bűvész sosem osztja meg a trükkjeit. Végül az artisták is távoztak, mint kik jól végezték dolgukat. Szépen, illedelmesen megtapsolta őket, mutatva, hogy értékelte a mulatságot. Ahogy ennek vége, lassan a muzsikusok vették át a szerepüket, s valamilyen táncdalt kezdtek el játszani, amit azonnal felismer.t Szemei Oswald felé fordultak, s kegyelmet nem ismerve kémlelte a tekintetét, készen, hogy táncra invitálja. Így belegondolva Wilfredet is hívta volna, de sajnos ez már nem fog bekövetkezni. Egy picit vágyakozással figyelte a szórakozó népet, s ahogy épp egy szép szelet húst vett volna a tányérjára (jó fűszereset, tetejében egy szelet ropogósra sült szalonnával), egy váratlan vendég lépett melléjük. A ház ura volt az, ami már magában is meglepő, ám italra invitálta őket, ami nagy megtiszteltetésnek tűnt. Felemelkedett az asztaltól, saját kupáját is megemelve, majd hagyta, hogy most Oswald válaszoljon.
– Valóban. – konstatálta a lovag szavait, majd követte a bárót. Nem tudta, hogy mégis mit szeretett volna, de ettől függetlenül kíváncsian várta.

Kastiana: Tia reflexei nem hagyják cserben, így sikerül a kést elkerülnie, mely a háta mögött nekivágódik a falnak, majd lehullik a földre. A szűr folyosó ugyan némileg korlátozza a mozgását, így a bukfenc után a fel mellett találja magát, majdhogynem nekiszorulva. Kése ennek ellenére töretlen repül a különös mágiával bíró lány felé. Az ellentámadás meglepte a savanyú képű varázslót, aki ijedtek hőkölt hátra. Kezét a kés felé nyújtva intett, mire az, hasonlóan az előző tőrhöz oldalra röppent, nekivágódott a falnak, elkerülve őt.
- Á, nézd meg mit csináltál! – vakargatta egyre csak a megégett arcát, ahogy kivörösödött, izzadó arccal lihegett, miközben jobbra balra forgatta a fejét. Támadni nem támadott vissza, ahhoz túlságosan meg volt zavarodva. És nem ő volt az egyetlen. A szőke hajú lány, aki korábban a fal oldalán próbált meg lemászni is hasonlóan tanácstalanul állt ott kettejük közt, furcsálló tekintettel fürkészve egyszer az egyiküket, másszor a másikukat. Nem kellett sok, hogy megszólaljon.
- Mi a fenét műveltek ti itt?! - mondta úgy, mintha valami szentségtörés szemtanúja lett volna.

Lance: A három veterán kissé megszeppent, amikor Lance válaszolt nekik.
- Áh, így állunk hát. Nem úgy értettük ám, komám, ne haragudj. – gondoltak rögtön a legrosszabbra, hogy talán megsértették volna vele. Ivócimborával nem túl szerencsés dolog megtenni.
Hatalmasat kortyolt mindenki az italából, megízlelgetve, mielőtt lenyelte volna.
- De elég a szócséplésből! – ugrott fel az alkoholtól megbátorodva Benjamin – Nem bírok a kíváncsiságtól nyugton maradni. Elvégre mesélni jöttünk ide. Mesélj, komám, miféle csatákat vívtatok ott Hellenburgban? Ki volt a legvitézebb ellenfeled? – nézett mindhárom katona kíváncsi szemekkel Lance-re.


Wilfred: A nefilim rezzenéstelen arccal hallgatta, ahogy Wilfred kioktatta őt. Nem kommentálta, nem felelt semmit, nem próbált meg közbevágni. Végül csak bólogatott, majd ennyit felelt.
- Rendben van. Akkor né távozom is. – mondta, mielőtt intett volna, megfordult és elindult volna vissza a lovagterem felé.
Ám még mielőtt teljesen eltűnt volna a folyosó végén, visszafordította a fejét.
- Tudod, csak azért, mert hiszel az ügyedben, a győzelmed nem garantált...de ez olyan, amire a templomosok nem tanítanak meg. Én mutathatok valakit, aki igen. Keress fel, ha érdekel. – s ezzel eltűnt a folyosó végén, a mulatság irányába lépve egy öleset, ahonnan már lekezdett szűrődni a muzsikaszó.


Nessa: Sajnos a zenészek nem olvastak elég erősen a keringőre vágyakozó démon tekintetében. Vad mulatság volt ez, ünnepsége egy fáradtságos aratás lezárásának. Nem csoda hát, hogy víg, pergős volt a zene, s még pergősebben járt a lovagterem közepén betöltők lába. Roland lovag sem volt túl andalgós kedvében, ahogy lehetősége adódott, úgy pörgette meg a már-már szédülni készülő Nessát a tánctéren.
- Még el sem mesélted, merről jöttél. Biztos vagyok benne, hogy emlékeznék rá, ha régóta a várban szolgáltál volna. – mosolygott nevetve, ahogy kissé közelebb húzta Nessát magához. Olybá tűnt, ő is éppen annyira élvezte a helyzetét, mint a démon.
Fegyvermnöke ekkor lépett oda kettejük mellé. Két megtöltött kupát tartott a kezében, s sietős arccal nyújtotta oda Rolandnak az egyiket...azaz csak nyújtotta volna.
- Hé, Roland, ezt meg kell kósto... - torpant meg, ahogy megpillantotta lovagját Nessával andalogni - ...hoppá. Akkor én most megyek a zenészekkel alkudozni... - mondta, ahogy a két kupát óvatosan letette egy kis padra a fal mellett - Ezt azért itt hagyom. - majd ha nem szól hozzá senki, kissé zavarba esett arccal távozott is.


Hilde, Oswald: A báró úr hálás mosollyal emelte magasba kupáját, ahogy egyik trófeáját kezdte bámulva, rögtön mielőtt odafordult volna a Zsinat delegációjához.
- Remélem minden nehézség nélkül magunk mögött tudjuk hagyni ezt a borzalmas ügyet. Az uraim forróvérűek, hamariak, nem hezitálnak, és végletekig hűségesek. Ez tartja egyben ezt a földet, oly közel a folyamon túli északiakhoz. Ez kell, hogy egy jókorát vághassunk oda nekik. Ettől olyan erősek. Nézzék el nekik. Nem lehet mindenki olyan nyugodt, mint a hellenburgi vitézek. – mondta tömören, talán ezzel járva kanosszát az urak korábbi vad kirohanása és heves reakciói miatt.
Ivott egy keveset az italából, aztán folytatta.
- A holnapi lovagi torna ígéretesnek látszik. Rengeteg úr fogadott maga mellé új lovagot. Ez lesz az első torna, amin részt vesznek. – mondta kissé szentimentálisan – Így aztán nem csoda, hogy sokan eléggé fel vannak tüzelve. Kíváncsian várom, mire képesek a Zsinat híres, vagy éppen hírhedt lovagjai. - mosolyodott el ravaszul. Úgy tűnt, a zűrös ügy simítgatását rövidre tervezte, mert visszatért arcára az a merész, határozott mosoly, amivel fogadta a vendégeit. Edmund von Rowan ezzel emelte magasba a poharát.
- Ha Isten velünk, hát mitől kéne félnünk. - ismételte el a jól ismert hellenburgi mondást.


A lovagterem népei: Herr Edmund, a búsképű lovag egy erőteljes, megkönnyebbült sóhajjal gratulált a színtársulat tagjainak.
- Be kell valljam, egy röpke pillanatra azt hittem, felszecskáznak ma este. – nevetett, ahogyan megbiccentette a fejét, majd még egyszer gratulált a mutatványosoknak – Remélem lesz még a következő nap is valami alakításuk. Kíváncsian várom. – adta is előre érdeklődését.
Nem ő volt azonban az egyetlen, akit ennyire lázba hozott az előadás. A szürke köpenyes mágus, aki annak idején a hivatalos ügyeket és az igazgatást végezte is felkereste a társulatot. Nevezetesen a hatalmas eltűnés érdekelte, valamilyen rejtélyes oknál fogva az foglalkoztatta egyedül. Így míg a lovag Jozefet és Robint szórakoztatta, addig ő Matheus felé kanyarodott.
- Uram, ez a csel egyszerűen káprázatos volt. És mindezt bármiféle mágia nélkül...belegondol az ember miféle képességei lehetnek a hasonló egyénnek. – valamiért úgy tűnt, a varázsló teljesen biztos volt benne, nem áll mágia a háttérben – Ilyen adottságokra a kémeink is büszkék lennének. Mesélje el, hogyan ragadt ennél a szokatlan...ámde fantasztikus. – tette hozzá gyorsan – társulatnál? – érdeklődött még mindig ki nem józanodva teljesen a döbbenetéből.
Közben az asztalok körül rengeteg álltak fel, hagyták el a helyüket, s mentek táncolni, esetleg valami csendesebb helyre andalogni. Mina is hamar egymaga találja magát. A színtársulat tagjai nem túl messze tőle, az asztalok közt csevegtek a lovaggal és a mágussal, így könnyedén oda tud ő is hozzájuk menni.


Határidő: 2020.02.18.

//No fiúk lányok, most csinálunk egy olyat, ahogy a mém mondá vala, hogy a „pro gamer move”! Mivel közeledik az első nap vége, előbb utóbb mindenki nyugovóra fog térni. Ám ez mindenkinek eltérő időben fog megtörténni. Hogy egyszerűbbé tegyük, azt találtam ki, hogy ez a kör még lemegy normálisan, és a következő körben akinek van még hátra párbeszéde, okfejtése, bunyója, csatangolása, bármi, amit szeretne az este folyamán megcsinálni, az egy valós idejű egyeztetés formájában, skypeon, discordon megcsinálja velem/akikkel egy csoportban van (természetesen ott leszek mindenhol mesélni). Így a második napot mindenki ugyanabban a körében kezdheti el. Na most, amennyiben valaki ezt nem szeretné, az a következő hozzászólásában nyugodtan jelezze. Mivel nem ígértem ilyen a küldetés meghirdetésekor, nem ragaszkodom hozzá, de nem látom akadályát neki, mert egyszerű módja annak, hogy egymáshoz igazítsuk a szálakat.//