Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Elmosolyodok a lovag bókján.
-Ha valóban ilyen ostoba ez a hálátlan idióta, akkor már biztosan sokszor megverték, és lám, csak még nagyobb marha lett belőle.
Közben Von Rowan ítéletet hirdetett felette, a holnapi lovagi tornán fogja valaki alaposan elverni. Bár, ellenfelet is ő választhat, úgyhogy talán mégsem. Meglepetésemre még a házigazdánk lánya is jelentkezik, ezek szerint ő is jól bánhat a fegyverrel. Gyorsan átfut a fejemen gondolat, hogy mi lenne, ha a lányt választja, és nyer is. De biztos nem azért jelentkezett a feladatra, mert ez is benne lenne a pakliban...
Közben visszafordulok a nemeshez, akivel társalogtam.
-Látja uram, olyan sok a jelentkező, és ha egy cseppnyi esze is van, nem önt választja ellenfelének. Bár... lehet, hogy nincs neki. Mindegy.

Wilfred szavaira megrázta fejét szégyenében, majd szótlan figyelte az egymást követő eseményeket, úgy tűnt, sejtései bizonyítást nyertek, mindenki egy csodás kis létraként tekintett a lehetőségre, hogy egy kissé talán kivívja von Rowan megbecsülését. Valahol egy nő mellett még Sandellt is megpillantotta, ám az végül nem csatlakozott a tömeghez. Reszkető kezével szép kupáját szájához illesztette, majd egy szuszra bátorságot nyert annak tüzes csókjából. Előbb csinálok magamból bolondot, minthogy más tegyen azzá... Szemeit Oswald felé fordított. Tekintete eltökélt volt, de mellé kissé elkeseredett is. Letette az üres edényt, felemelkedett a székéből, és rátette Oswald vállára a kezét (szinte nyújtózkodnia kellett), majd halkan megszólította, úgy, hogy lehetőleg ne hallják igazán sokan.
– Semmi se fogja tudni elfeledtetni azt az alkalmat, amikor a Zsinat egyik küldöttje vérig sértette a határvidék urait, ám nem távozhatunk úgy, hogy nem védjük meg az egyház becsületét. – kérlelően tekintett rá, de közben látszott arcán, hogy nem igazán félt attól, hogy a férfi nemet mondana. - Kérlek...
Szerencsére Oswald nem ellenkezett, mi több, egy bólintással nyugtázta a dolgot. Hálásan mosolygott rá, majd levette válláról remegő kezét. Sosem volt jó abban, ha tömeg előtt kellett beszélni, még úgy sem, hogy készült ilyesmi eshetőségekre. Sok dologra meg tudták tanítani a Neulanderek, de ez nem az volt. Ezt a csatát neki kellett vívnia, az ellensége pedig maga a félelem volt. Nagy levegőt vett, majd megvárt, hogy a lovagok összegyűljenek. Rowan felé fordult, s hangosan, tisztán felkiáltott.
– Von Rowan, engedje meg nekünk kérem, hogy mi is megvédhessük a Zsinat becsületét, melyen oly rút csorbát ejtett bolond templomosunk viselkedése. – tekintete Wilfred felé fordult, majd vissza Rowanra. – A jó lovagnak értéke nagyobb, mint súlya aranyban, igen hiába folyna hát a harc halálig, ellenben von Bertold számára nagy megtiszteltetés lenne, ha megvédhetné az egyház becsületét legvitézebb lovagja ellen első vérig.
Kezével Oswald felé mutatott, próbált a lehető legnyugodtabbnak tűnni, ami az arcán látszott is, ám keze igen remegett, amit a mellette állók könnyen észre is tudtak venni. Ilyen nyomás alatt még a bor se segít az embernek lenyugodni.

Nem foglalom el a helyemet továbbra sem, annak még nem jött el az ideje, hogy visszaüljek a helyemre, mintha mi sem történt volna. Azt itt már nem lehet.
Rosszul érint, hogy ennyire semmi eredménye nincsen annak, amit tettem, s mintha mi sem történt volna, acsarognak a báró ebei. Csak a vak nem veszi észre, hogy intézkedés történt, s levétetett a palást a határvidék urai és a Zsinat nevének sárba tiprójáról.
Hát ennyire nincsenek tisztában azzal, milyen hatalom áll még így is Wilfred felett?
Ide a határra tán nem ér el a nyolcágú Esroniel-csillag fénye?
Bár alighanem, a bárónak pallosjoga van, azzal azonban tisztában kell legyen, hogy nem ítélkezhet egyházi fölött. A szemük láttára vettem el Wilfred palástját, de tudniuk kell, hogy felette a templomosok parancsnoksága, illetőleg a Zsinat fog ítélni. Amennyiben von Rowan mégsem így jár el, az önbíráskodásnak minősül és legjobb esetben is megromlik a kapcsolata az egyházzal. Ami talán van olyan, mintha az egyház kitagadná, tekintve a Protestáns Egyház jelenlegi helyzetét, a királyság vezetői sem viseltetnének jóindulattal a báró iránt.
Persze, ez még nem jelent egyből tényleges párviadalt. A fiú még mindig kihátrálhat, s nem eshet bántódása, mert mondhatja, hogy az egyház törhet csak felette pálcát, e tekintetben védettséget élvez. Azonban annyira ismerem Wilfredet, hogy tudjam: nem fogja visszautasítani a kihívást, hiúsága nem engedi meg, hogy nemet mondjon.
Ahogy szemlélem az eseményeket és azon gondolkodom, mitévő lehetnék, érintést érzek a vállamon, s ahogy fordulok, Hilde kék szemeivel találkozik a tekintetem. Látom, hog szólni akar, s közelebb hajolok hozzá, hogy egy szavát se szalasszam el a hangzavarban.
– Semmi se fogja tudni elfeledtetni azt az alkalmat, amikor a Zsinat egyik küldöttje vérig sértette a határvidék urait, ám nem távozhatunk úgy, hogy nem védjük meg az egyház becsületét – Kérlelőn pillant felém, bár nem mondanék nemet – Kérlek…
Bólintok válaszul. Ez így helyes, s mint diplomata, őrá nem tehetik meg, hogy nem figyelmeznek von Rowan vendégei és vitézei. Nagy hiba volna.
S csakugyan. Hellenburg Védelmezője határozott, erős hangja tör át a csarnok már-már vérgőzös levegőjén.
– Von Rowan, engedje meg nekünk kérem, hogy mi is megvédhessük a Zsinat becsületét, melyen oly rút csorbát ejtett bolond templomosunk viselkedése. A jó lovagnak értéke nagyobb, mint súlya aranyban, igen hiába folyna hát a harc halálig, ellenben von Bertold számára nagy megtiszteltetés lenne, ha megvédhetné az egyház becsületét legvitézebb lovagja ellen első vérig.
Azzal mondandója befejeztével kezével felém mutat. Észreveszem rajta is az idegességet, amit én is érzek. Egyikünk sem így képzelte ezt a vacsorát.

Épp eleget gyakoroltam a késekkel, hogy aránylag biztos legyek a dolgomban, így a tányérok egyenként esnek áldozatul a pengéknek, ám Robin kihívására kicsit elakad a lélegzetem, mert azt hiszem túlbecsülte a képességeimet. De nem futamodhatok meg, a vigyor nem fagy le az arcomról, ahogy összpontosítok…….
És mellé! Éppen csak, de elkerüli az érmét, de mielőtt még a kudarc érzése szétáradhatna bennem, kitör a taps és a nevetés, mert a késem épp az egyik pirosra sült szárnya közepébe csapódik.
- Majdnem így akartam! – hajoltam meg kecsesen mindenfelé, miközben Robin kommentálta a fejleményeket és elégedetten bezsebeltem Mattheus atya elképedt pillantását.
~ Nem gondoltad vén máglyaimádó kecske, hogy képes vagyok rá, mi? ~
- Csak gyakorolj sokat és hamarosan te leszek a konyhák réme. – tettem hozzá Robin szavaihoz az enyémeket a lelkes leendő követőmnek, aztán jó étvággyal neki láttam az elénk tálalt finomságoknak.
Finom volt a sör is, gondolom most senki nem követte nyomon, hogy a szolganép mit eszik-iszok, de ha nem kaptunk volna figyelmeztetést akkor is módjával ittam volna, hiszen tudom magamról, hogy a szesz hamar a fejembe száll és nem lett volna jó valakit a báró előtt kilyuggatni.
Ráadásul bár csak töredékek jutnak el hozzám a két inkvizítor sugdolózásából, én is érzem a démonokat és az sem tesz jót a koncentrációnak.
- Én inkább attól félnék, hogy minket húznak deresre, ha nem leszünk elég ügyes szórakoztatók. – töröltem le a zsírt a számról, de azért még mielőtt követtem Robint, felkaptam egy csirkecombot útravalóul, hiszen ha sikerrel járunk sajnos nem jövünk ide a maradékért.
A késeimet visszatettem a mellkasomat keretező hevederekbe, és tréfásan melléjük tűztem a sült combot is.
- Szurkoljatok nekünk! – integettem vissza, remélve, hogy nekik nem fog bajuk esni majd.

Wilfred megfordult.
- Szitok, a szitokra, akár kvittek is lehetnénk. De én gyáva nem vagyok, állok a dolog elébe. Ha kihívtak, hát kihívtak. Ha megengedik, fegyvernek a szót választanám. Mint az most be is bizonyosodott, ez a legjobb fegyver. – mosolygott gúnyosan – De ha kardjuk élesebb, mint nyelvük, az a halál sem rosszabb, mint a tétlen várakozás. Hiszek abban, amikor meghalok, Isten magához vesz. De kinek a győzelme lesz a halálom? A békét kívánó Istené, vagy a sátáné? – mosolya eltűnt – A bolond beszélt, legyen hát az urak akarata szerint. Vegyék a dicsőségüket, mint borukat, hogy lecsapták a szúnyogot. – Wilfred ügyet sem vetett a nőre, aki mellé állt. Kicsit elmosolyodott. Észre sem vette, hogy a szőke lány már készült volna valamit mondani, de inkább elvörösödött és visszaült a helyére, belőle is készült valami kitörni, de nem tört. Csak ült a helyén és várta mi fog ebből kijönni.

Kastiana: A lány nem mozdult, csak várt. Várt, nézett üresen a folyosó felé, mint aki sóbálvánnyá változott. Ahogy Tia elindult, meglepetten rezzent össze és kapta felé a fejét. Ideges nyöszörgés hallatszódott felőle ahogy akit szemmel tartott, óvatosan tűnt el a sarkon. A lány léptei tisztán hallatszottak az üres folyosókon. Közeledett. Egyre csak közeledett és Tiát követte. Nem kellett sok, hogy elérje ő is ugyanazt a sarkot. Kényelmesen támasztotta meg a lábát a sarokkőben, kissé behajlítva térdeit, ahogy óvatos mozdulattal megragadta a folyosó sarkát, majd kihajolt, hogy tekintetével tovább kövesse Tiát, miközben egyet nem sok, annyit sem pislogott. Kastiana ekkor pillantotta meg, ahogy a lány feje befordul a következő sarokban. Amennyiben ő is arrafelé nézett, tekintetük találkozott.


Hilde, Wilfred, Oswald, Mina, Hans, Nessa: A hatalmas káoszban mindenki elkezdte a maga igazát védeni, erősködni, hogy márpedig úgy kell legyen, ahogy ő akarta. Wilfred válasza nem segített csöppet sem, csak még idegesebb, még haragosabb lett tőre a kihívó urak csoportosulása. Mina felszólalását nem követte válasz. Erika von Rowan azonban meghallotta, ellenben a többi úrral és lovaggal. Szúrós szemekkel méricskélte a vámpír leányzót, mintha tekintetével fel akarta volna nyársalni. Azonban nem grimaszolt, nem is pislogott, csupán csak tekintetével fejezte ki rosszallását. Maradt illedelmes úrihölgy, ahogyan felegyenesedett. Ám talán mégiscsak hallgatott Mina szavára, mert nem sokkal ezután visszaballagott a helyére, és helyet foglalt.
Amikor azonban Hilde ajánlatot tett, először mindenki döbbenten hallgatott el. Aztán már láttak is volna neki tiltakozni, elvégre jól látszott rajtuk, sértettségüket nem elégítette volna ki. A báró úr azonban másképp vélekedett róla. Vett egy nagy levegőt, s lecsitította vazallusait. Arcán látszott, visszanyerte korábbi nyugalmát, s némileg hálásan fordult Hilde és Oswald felé.
- Hálásan köszönöm az ajánlatot. Élne is vele jómagam, s hű lovagjaim is. Aki még mindig meg kíván vívni házunk becsületéért, maradjon. – jelentette ki határozottan – Ha pedig továbbra is a nyelvedet kívánod élezni fiam, hát majd én adok neked ellenfelet.
Az urak nagy része már nem akart kiállni ellene. Többen idegesnek, vagy éppen meglepettnek látszódtak. Nem tudni, hogy Hilde, vagy Rowan ajánlata miatt, de a harci kedve meglepően gyorsan hagyott alább mindenkinek. Szép lassan ismét helyet foglalt mindenki, leszámítva egy-két embert, akik Hildével akartak kiállni. Viszont volt még egy ember, aki jelentkezett. Sandell lovag, aki eddig Nessa társaságában ült, most felállt.
- Bocsáss meg, virágszálam, de ezt a lehetőséget nem fogom elszalasztani. – mosolygott tiszta, lelkes vigyorral az arcán.
Ahogy a vidám lovag felemelkedett a többi ottmaradt harcos vállat vonva, beletörődően ültek le, teret engedve a vitéznek, aki Oswald elé sétált.
- Uram nevében én, Roland Sandell örömmel állok a kihívás elébe. Kívánom hogy tiszta, s élvezetes harcot vívjunk meg. – mondta az immáron riválisok nélkül maradt Herr Roland.
A lovagterembe kezdett visszatérni az ünnepi hangulat. Mindenki örömtelien képzelte el Herr Sandell és a templomook rangidős lovagjának viadalát. Hilde és Oswald felé szegezték tekintetüket, ahogy lassan oldódni kezdett a feszültség és az emberek visszatértek a lakomához.


Lance: Nem sok kellett, hogy az egész kaszárnya odafigyeljen az ökölvívásra. Eszébe sem jutott senkinek sem félbeszakítani a harcot. Voltak, akik még óvatosan hátráltak is, nehogy útban legyenek a bunyóhoz. Mindenki izgatottan hallgatott el, majd éppen kezdett el szurkolni valamelyik félnek.
- Na végre! – mondta a kedves kihívó, újabb támadást indítva.
A nagydarab katona valóban erősen felöntött már a garatra. Noha gyorsan gyors volt az ökle, de közel sem volt elég ügyes ahhoz, hogy Lance ne tudja az ütéseit, még ha kis hátrálással is de kikerülni. Tisztán látta, hogy a mellkasa felé készül ütni. S így, hogy Lance előre fel tudott készülni a csapására, gond nélkül látta, merre mozdulnak a tagjai. A harcos mozdulataiból könnyedén leszűrte, csatatéren edződött férfi volt, aki gyorsan tudott szorult helyzetben döntést hozni, ám az indulatait képtelen volt ezúttal fékezni, s ész nélkül, ravasz mosollyal az arcán támadott, szinte már elkönyvelve magának a győzelmet, korábbi sikeres ütése után.


Jozef, Adel, Math: A konyhától egy apró kis folyosó vezetett fel a lovagterembe. A cselédek és szolgák ezen át közlekedtek, hordták a tálakat és szolgálták ki a vendégeket. A helybéliek rögvest mutatták is az utat, miközben Jozef tanácsát megfogadva szurkoltak.
- Ne felejtsetek visszajönni! – mondta a kardnyelőt imitáló gyerek.
- Lesz ám felfújt is! – tette hozzá nevetve az egyik szakácsnő, aki valamiért azonnal azt a következtetést vonta le, hogy a mutatványosok erősen bélpoklosak.
A lovagterembe érve azonban egyáltalán nem az a hangulat fogadta a kis társulatot, amire számítottak. Feszült, néma csend és ideges tekintetek forgolódtak mindenfele. Középen egy kisebb kompániát lehetett látni, akik együtt néznek farkasszemet a hellenburgi követekkel. Szinte harapni lehetett az ideges urak és lovagok bosszúságát a levegőben. Egy biztos, ez a hangulat minden volt, csak nem egy aratóünnepség estélyének víg zaja.


Határidő: 2020.01.18.

Innen már nem kellett keresgélni, hogy hová is kell mennünk, hogy bemutathassuk a tudományunkat, mert a folyosó, amin folyamatosan érkeztek a már kiürült tálak, miközben az újra megtöltöttel siettek el mellettünk a szolgák, a rengeteg italról már nem is beszélve, nyílegyenesen mutatták az utat.
- Hogy is hagyhatnánk ki a finomabbnál finomabb falatokat! – intettem még vissza.
Aztán előre nézve, egy pillanatra eltűnt az arcomról a felhőtlen vigyor és próbáltam minél több mindent megjegyezni és felkészülni a feladatra, aminek természetesen nem kicsi volt a kockázata.
- Ha kellően lerészegedtek majd, akár neki is láthatunk és még Johannes sem kell hozzá. – utaltam az arrogáns püspökre, aki úgy vélte nélkülünk is boldogul.
Persze szándékosan nem használtam a titulusát, hiszen most még azzal is indokolhattam, hogy óvatosságból…
Mikor beértünk a lovagterembe azonban váratlan helyzettel találtam szembe magam. Nem részeg, duhajkodó, vagy vigadozó déliek ültek vagy álltak az asztaloknál, hanem feszült és ugrásra kész urakat, néhol csoportokba verődve, akik acsarkodva meredtek egymásra.
- Mi a fene folyik itt? – leheltem társaim fülébe megtorpanva.

Kastiana csak áll falnak vetett háttal, ahogy fülel, meg is hallja a kongó lépteket a folyosón; Vajon miért követ engem?; Tia megfogja a kulacsát, lecsavarja a kupakját. Ahogy hallja, hogy a lány a sarokhoz ér és meglátja a falperemébe kapaszkodó ujjakat, abba az irányba fordul, vállal a falnak dőlve. Amint a szőke nő feje kihajolva feltűnik és meredten, pislogás nélküli tekintete megjelenik, összenéznek s Tiana emígy szólítja meg:
- Üdv néked! Hát te, miért vagy a nyomomban? Mondani vagy kérdezni akarsz valamit? – Kastiana ekkor iszik a vízből, míg várja, hogy mi lesz a válasz vagy mi fog történni; Biztos, semmi se.

Wilfred válaszolni akart von Rowannak, de végül csak lenézően horkantott egyet. A tűzhelyre nézett majd vissza von Rowanra, kicsit elmosolyodott, aztán csak megfordult és elment.

A szobájában csak dúlt-fúlt, falhoz vágta a párnákat és ruhás zsákokat, majd egy hatalmas üvöltéssel zárta ezt a tevékenységet.
- Sem ezzel sem azzal nem mész semmire. – szólalt meg egy magas fehér köpenyes hang a fejében.
- Miért ne menne? Nem láttad a dühös arcokat, nem hallottad a gőggel telt, ostoba beszédet? Megmutatták magukat… - mosolygott a szörny fejű fenevad a benne lévő sötétségben.
- Nem ez valóban nem volt elég. Senki sem érdeke, hogy kiderüljön, mennyire nem keresztény valójában senki sem. Mind éhes vadállat, aki szét tépi azt aki ezt meg is mondja neki. Ennél sokkal több kell. Egy egész falu, város, vagy kicsiny ország. Annak nyoma lenne… - Wilfred marokba szorította a kezét.
- Látod ez egy sokkal helyesebb gondolkodás. – mosolygott hófehér szakálla alatt.
- De hogy is! Ez csak újabb leplezése a valóságnak. Neki ölnie kell. Ő nem Isten gyermeke. Ki tudja mit tett a tűzben? Még az is lehet, hogy az volt a kezdet. – a sárkány kígyó szerűen csúszó máászó lény, majdnem, hogy tépni kezdte a fehér köpeny alját.
- Talán nem kellene többé palástolnom a dolgot. Felkéne gyújtani a kastélyt és levágni a menekülőket a tűzből, majd gyorsan vissza vonulni a lángok közé, amíg meg nem halok. - Végignézett a testén, a páncélokon.
- Nem hiszel, te túl sokat magadról? A sanyarú sorsodból csinálsz palástot és azzal szinte kérkedsz és felhatalmazást adsz magadnak. – pofozta fel a fehér köpenyes gondolat.
- Legalább nem lenne olyan, mint ők. – simogatta a fenevad fejű
- Van más, amit most tehetek? - kardját a kezébe vette, a levegőt csapkodta vele.
- Van hát… mindig van. Bocsánatot kérsz a feletteseidtől. Nekik okoztad a legnagyobb kárt.
- Maguknak okozták. Hagyták volna az egészet. Mindig mindenbe bele ugatnak. Most megkapják. Végre egy kicsit szabadabbak leszünk. Talán teljesen ha von Bertold meghal. Hilde többé látni sem akar majd. A zsinat legfeljebb kirúg. Hát aztán. Ha nem ő tenné, akkor mi magunk.
- Ha így áll a helyzet, az lenne a legjobb, ha az arany fürtöset arra használnánk, hogy még több viszályt szítson. – hirtelen szertefoszlottak a gondolatok, a sötét és világos érvek. Wilfred az ajtóra nézett. Gyanút fogott és kinyitotta, de nem volt mögötte senki. Nem sokkal ez után az említett hölgy kísért valakit a szobájába. Miután bedobta az embert, Wilfredhez lépett...

Már kezdtem azt gondolni, mindenki elfoglalja helyét inkább és nem lesz itt semmi párbaj másnap, ezért meglep, amikor előáll a lovag. Azonnal megismerem Roland Sandellt, aki kíséretül szegődött mellénk, mikor a birtokra érkeztünk. Most azonban, hogy ő sem visel páncélt, lehetőségem nyílik alaposabban szemügyre venni őt. Hátrasimított, rozsdabarna haja vörösesnek hat most a terem fényeiben, s csak most rajzolódik ki előttem markáns álla. Ruhája nem különbözik sokban a társai viseletétől. Bő ujjú fehér inget visel, szűk nadrágot és nyújtott orrú cipőt, címeres palástjáról mindezek nélkül is megismerné bárki, hogy lovag, fegyvert sem kell az oldalára.
Rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy Wilfred elhagyja a termet. Jobb jelét nem adnom és oda sem figyelnem arra, amit érzek belül, ahogy alakja eltűnik az ajtóban.
Elismerőn pillantok a lovag felé, ahogy kiáll, és jobbomat nyújtom kézfogásra, még egy kissé el is mosolyodom. Semmi kétségem afelől, hogy őszintén gondolja, amit mond, s mintha a körülöttünk vibráló feszült légkör is oldódni kezdene, ahogy az acsarkodás egyszeriben abbamarad, s a holnapi esemény sem ádáz küzdelemnek, inkább csak baráti összecsapásnak kezd hatni. Egy biztos: nem fél a saját árnyékától, s bár termetben sem vagyunk egy csoport, épp ezért botorság volna alábecsülni őt; noha széles vállú férfiú, könnyed mozgása erősebb lehet bármilyen nagy fegyver csapásánál. Nincs kétségem afelől, hogy kiegyenlített lesz a mérkőzés.
Ha elfogadja a felé nyújtott kezet, csupán annyira szorítom meg, hogy határozottnak érezze, semmi esetre sem erősebben.
- Úgy legyen - biccentek kívánságára, majd amennyiben mindenki úgy tesz, én is helyet foglalok az asztalnál, hogy gond nélkül folytatódhassék a mulatság.

Azt tudtam, hogy valószínűleg nem fogok alulmaradni, de meglepett, hogy valójában mennyire könnyű dolgom volt. Egymás után kerültem el az ütéseit, néha az egyetlen megoldás az öklei félreütése volt, de mindet megúsztam különösebb sérülés nélkül. Aztán viszont láttam, hogy rákészül egy, az előzőeknél sokkal nagyobb ütésre. Addig se különösebben figyeltem a körülöttünk állókra, de most végképp rá fókuszáltam. Sebesen járt az agyam, hogy mit csinálhatnék, aztán döntöttem. Egy olyan trükköt választottam, amit tapasztaltabb bunyósoktól gyakrabban láttam, amikor kocsmákban a kör szélén álltam, nem a közepén. Amint elindította az ütését, kiléptem oldalra a támadó keze irányában, megfogtam a karját, és megrántottam. A lábamat is kitartottam, hogy biztosan elessen, utána odasiettem, és rátérdeltem, ha hasra érkezett, akkor a hátára, ha hátra, akkor a mellkasára.
- Kell még? - Kérdeztem fenyegetően. Nem akartam adni neki "még", de valamivel muszáj voltam eltántorítani.

Roppant félelem lángolt testében végig, ám valamilyen furcsa indokból a felszólalásának hála von Rowan el tudta csitítani a kedélyeket, s így a tömeg kissé megbékélt. Lényegében nem ez lett volna a célja, de a végeredmény mindenképpen kellemes meglepetés volt, így hálásan (de nem feltűnően) mosolygott mind Oswald, mind a báró felé. Utóbbin irányába még kissé meg is hajtotta a fejét, köszönetképpen, hogy segítette elkerülni az eddigieknél is nagyobb fiaskót. Oswaldra pillantott, majd elégedetten mosolyodott, halkan odasúgva neki.
– Még szerencse, hogy egy merő hegyomlás vagy... – a végét már nem fejezte be, de egyértelmű volt, hogy leginkább arra akart célozni, hogy a báró többi emberének nem nagyon volt elég bátorsága ahhoz, hogy egy tapasztalt harcossal álljanak ki. 
Ő maga ezen a ponton helyet is foglalt, ám előtte még megveregette kissé Oswald vállát, elismerősen, s persze hálásan. Nem igazán féltette azt, s ismerte jól ezeknek az első vérig tartó küzdelmeknek a kimenetelét... Voltak ugyan komoly sérülések, de az ilyen látszatellentétek esetében azért nem folyt olyan sok vér, leginkább csak cirkusz volt a népnek, ráadásul a látványosabb fajtából. Elégedetten pillantott végül a poharába, melyet valamely sunyi szolgáló színig is töltött. Hálásan emelte azt meg, s nagyot kortyolt belőle. Ez most másfajta bor volt, fehér, s édeskés. Nem igazán esett jól neki, de mivel hűvös volt, valahogy le tudta küzdeni a kortyokat anélkül, hogy bántónak találta volna. Ha valaki esetleg megközelítette azzal, hogy vele kívántak volna párbajozni, játékosan visszautasította a kérőket azon indokból, hogy sajnos nem csatározni jött, s bár szívesen törne ő is kopját (ebben ugyanis közel sem volt tehetségtelen), most inkább csak az ünnepség öröméért érkezett. Végül Herr Sandell elfogadta a kihívást, s meg is közelítette Oswaldot. Nagyot sóhajtott, de legalább érezte, ahogy szépen lassan helyére állt a világ rendje. Biztos volt benne, hogy a férfi kihasználná a lehetőséget, hogy kicsit magára vonja a figyelmet, s ez végre meg is történt. Ő maga is felállt, poharával kézben, s a férfi mellé lépett, kedvesen mosolyogva.
– Herr Sandellre, a megbékélésre, s a becsületes párbajokra!  – szólt hangosan, majd megemelte a poharát tósztra. Utána közelebb lépett a férfihoz, s halkan megszólalt. –  Öröm látni egy vadászt, aki nem csak nyulat kíván lőni. – őszinte megbecsüléssel mosolygott a másikra. Sejtette, hogy a férfi saját céljai miatt állt fel, de emellett segített is abban, hogy kissé lenyugtassa a hangulatot, ami szerencsére lassan ismét ünnepi gúnyát öltött magára.
Ha más nem történt, helyet foglalt, s viselte az időnként feléjük forduló tekinteteket. Wilfred sajnos nem azt a fajta figyelmet nyerte meg nekik, ami egyébként illendő lett volna, de ha más nem, a férfi szerencsére távozott... S remélhetőleg nem azon járt az esze, hogy miként is lett volna képes további kalamajkát okozni. Őszintén remélte ezt.

- Ki nem hagynám a felfújtat - bólintottam lelkesen a marasztaló szavakra.
Azt hittem, könnyebb dolgunk lesz, amikor a lovagokat keressük: Zsivalyra és a vidám mulatozás hangjaira számítottam, mint amik majd elvezetnek oda... Ehhez képest viszonylag csendesek voltak a folyosók, bár így sem okozott gondot megtalálnunk a mulatság fő helyszínét.
Közben válaszoltam ozefnek.
- Miért, eddig szükségünk volt rá bármihez? - néztem a fiúra nagy, kerek szemekkel. Aztán elmosolyodtam, és bólintottam.
A vidámság egészen addig tartott, amíg végül meg nem érkeztünk a terembe, ahol valamin összevitatkoztak, legalábbis úgy tűnt. Elég komoly komolynak tűnt az ügy, amiben ismerős arcokat is felfedezni véltem... Amiket épp emiatt nem néztem annyi ideig, hogy teljesen biztos legyek benne, hogy azokat láttam, akikre gondolok. A végén feltűnne a bámészkodásom, és rámismernének.
Külön emlékeztettem magam, hogy most nem a megszokott szőke fürtjeim lógnak a válamra, hanem épphogy súrolják azt ezek a nekem szokatlan barna hajszálak.
- Nem tudom, de azt hiszem éppen jókor érkeztünk kicsit feldobni a hangulatot - válaszoltam Jozefnek, és kerestem valakit, aki úgy tűnt, mintha a szórakozásért felelne, közben fél füllel hallgatva mi történik a teremben.
Mikor megtaláltam a dalnokot, vagy mást, odaléptem hozzá.
- Jól látom, hogy elkelne némi nevetés az uraknak? Két társammal bármikor készen állunk elbűvölni a társaságot - mondtam neki, jelezve, hogy bízza csak ránk a fagyos hangulat oldását. Persze, ha megbeszélték, amit meg kellett... Egy párbaj tényleg komoly dolog.

- Valóban nem… – Bólintott. – Figyelni ellenben… - Nézett körbe, de nem fejezte be. A kormoshoz fordult. – Attól tarthatunk is.
A csapat viszont elköszönt a konyhanéptől. Matheus végig tekintett rajtuk: hamarosan egytől egyig halottak lesznek. Elindultak hát, hogy szórakoztassák a fő népet. Ugyan mivel azt nem tudta.
Hamar meg is találták a nagy termet, ahol látszólag kicsit megfagyott a mulatozó hangulat. Talán rájöttek valamire? Bár inkább úgy nézett ki, mintha maguk között támadt volna vita: jellemző. Egyszer forradalmár, mindig forradalmár.
A tanítványa hamar feltalálta magát, és készülődni kezdett.
- Valóban. – Vigyorgott ijesztően. – A hangulat egyértelműen feldobást kíván. – Pantomimezett úgy a kezével, mint aki épp egy labdát dobott a levegőbe.

Az idiótánk a szót választja fegyverneméül. Ami tudtommal nincs is a lovagi tornán, amin meg kellene küzdenie. Azt mondja nem fél, áll elébe, mégis az egyetlen olyan dolgot választja, amiben nem sérülhet meg. Már azon gondolkozok, hogy odamenjek felpofozni, és rávilágítsak a hülyeségeire, főleg ha már szópárbajt akart, azt gyorsan meg is nyerni. De aztán a felettesei előállnak azzal az ötlettel, hogy majd az egyikük megküzd helyette, ami egyértelműen jót tesz a lincselős hangulatnak. Az ellenfelüket látva páran meg is gondolják magukat a küzdelmet illetően, az én lovagom viszont úgy dönt mégis besorol közéjük. Ezt nem igazán bánom, hiszen egy első vérig tartó, inkább barátságosnak mondható küzdelemről van szó, ráadásul erre egyedüli jelentkezőként marad ott. Ennyire nagy harcos hírében állhat, hogy a többiek úgy gondolják, mellette esélyük sincs? De jó pasit fogtam ki! Kezet is fognak egymással az igazságos küzdelem jegyében, úgyhogy bátorkodok megpróbálni feldobni a hangulatot, újra beindítani a bulit. Roland után viszem a poharát, és az ellenfeléét is teletöltöm. Leteszem az asztalra a kancsót, hogy a magasba emelhessem a kezeiket (már amennyire fölérek odáig...), mintha egyébként nem létné mindenki, ahogy koccintanak, majd hangosan felszólalok, reménykedve, hogy mindenki velük iszik.
-A holnapi legizgalmasabb küzdelemre!

Kastiana: Különös szerzet volt ez, aki Kastianát követte. Csak nézett, nézett meredten előre. Még csak nem is pislogott. Arckifejezése a kíváncsi, ámde lassan megtorpant, ahogy Tia nem csinált semmi különöset, s ment tovább, semmi jelét adva bármi izgalmasnak. A lány morgott valamit magában, melyet Kastiana nem értett, oly távol húzódott tőle, majd halk léptekkel megindult valamerre elfelé.
A folyosón haladva tovább azonban egy másik ismerős szerzetbe botlott bele a lány. A szőke teremtést jól ismerte korábbról. Hogy is felejthette volna el a lányt, aki elegáns, úrias báli ruhában akart martalóc módjára leugrani a vár faláról, egyenesen bele a hideg vizesárokba. A lány most is egy kék, buggyos ujjú, szűk derekú ruhát viselt, haját azóta szolgálói befonták szép, szabályos mintákba, s feje tetejére egy fejkendőt húzott, lévén úgy volt ildomos, hogy úrihölgyek nem mutatják hajkoronájukat egy ilyen rangos eseményen. Aranka ugyancsak meglepődött rajta, amikor Kastianával találta magát szembe.
- Te...te vagy az a toronyőr! – mutatott rá halálra rémült arccal – Te követsz engem?! – vádolgatta hüledezve, rég eltüntetve a megkönnyebbült sóhajt az arcáról.


Lance: A férfi hatalmas nyögéssel csapódott neki Lance csizmájának, amitől előredőlt, majd elterült a földön, a hasát fogva fájdalmában, miként a tünde lába egyenesen a gyomrát érte.
- Ó, hogy roh... – kezdett bele, de nem bírta a szitkot befejezni, mert azon erőlködött, hogy gyomra tartalmát magában tartsa. végül sikerült neki, ám egy darabig nem mozdult a földről.
Az éppen nem szolgálatos katonákból álló közönség jót nevetett a harcon, volt aki elégedetten tapsolt. Egy pár váltó gazdát cserélt, ugyanis a harc hevében ne egy fogadást kötöttek, vajon ki kerekedik felül ellenfelés elsőnek. Lance sem maradt gratuláció nélkül, többen füttyentettek, elordítva egy-egy biztató szót, vagy éppen viccelődve rajta. Három katona pedig, kissé őszülő hajú, szálkás izomzatú veteránok, akik korábban a harc alatt alaposan szemmel tartották odamentek hozzá köszönni.
- Ez igazán parádés mutatvány volt. – mondta egyikük, egy erős borostájú, kissé alacsony ember kék zekében és nadrágban – Van kedved inni velünk? Éppen régi történeteket osztottunk meg. Valami azt súgja, bőven van neked is mit mesélned, komám. – nevette el magát, az ajánlatot megtéve.


Wilfred: A szobába érve nem történik hosszú ideig semmi, Wilfred egymaga marad a gondolataival, ott tépődik hosszasan, mígnem cselekvésre szánja magát. Azonban rövidesen azután, hogy ijedtében ellenőrizte, nem áll-e senki az ajtóban, s ismét becsukta azt, kopogás hallatszott. Pedig senki sem volt ott előzőleg, leszámítva a két különös vendéget, mégis kopogott valaki. Amennyiben Wilfred úgy dönt, kinyitja az ajtót, a túloldalán egy különös szerzetet talán. Egy magas, vele magasságban veteksző, napbarnított bőrű, déli normákhoz képest különösen öltözött, egy nagy, bő szárú és ujjú köpenyt viselt, mellé könnyed sarukkal kiegészítve. Az illető hátán két apró, pici szárny díszelgett. Nefilim volt, efelől kétség sem fért. Egy férfi volt, nagyjából húszas évei közepén járhatott. Haja hátrafelé fésült, egyenes korona volt, szénfekete, rendezett. Tekintetével egyre csak a néha templomos lovagot pásztázta, majd amennyiben Wilfred ajtót nyit neki, se szó se beszéd leszólítja.
- Zavarhatom az urat egy röpke perc erejéig. – mondta banda fejjel, ámde halálosan komoly hangon – Rég nem láttam, hogy fegyvernemének valaki az élő szót választaná. Tudni kívánom az okát neki. – hangzott a tömör kérés.


A lovagterem népe: Herr Roland örömmel fogadta el a kézfogást, erősen megszorítva ő maga is, hogy éreztesse, bizony emberére akadt Oswald, s holnap kihívás lesz, ha felül akar kerekedni rajta.
- A becsületes és tartalmas viadalra! – mondta határozott mosollyal, ahogy elfoglalta ismét a helyét Nessa mellett – Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak. – mondta a démon lánynak – Valakinek el kellett fogadnia. – mentegetőzött, holott mindvégig erre vágyott – És sokan rémültek meg, miután jóuram megemlítette a félelmetes szónokot, akit az ellen a suhanc ellen kívánt állítani...szóval, hol is tartottunk?
Az urak elégedetten nyugodtak meg és ültek ismét le az asztal mellé. Páran poharukat emeleték a kihívásra, vagy éppen vicces megjegyzésekkel ösztönözték a két résztvevőt. A lovagterembe úgy tűnt ismét visszatért a békés hangulat. Ám a keserű tapasztalat minduntalan megmaradt. Von Rowan még minden feldúltnak tűnt. Miután Erika helyet foglalt mellette, váltott vele néhány szór, majd a lány felállt, illedelmesen pukedlizett és elindult valamerre a folyosók felé. A többiek Nessa lelkes invitálására válaszolva emelték ismét poharukat a magasba. A bor illata kezdte megtölteni a csarnokot, ahogy kancsószámra fogyott az édes nedű, úgy javítva a kedélyeket. A talán pont jókor érkeztek meg az artistáknak álcázott papok is a lovagterembe. Ott volt megannyi ismerős alak, köztük a szürke köpenyes íródeák, valamint a búsképű lovag is, akikkel az ide vezető úton találkoztak. A szolganép egy része ott szervírozta az ételeket és italokat, óvatos, néma mozdulatokkal igyekeztek őket biztatni, lelkes mosollyal az arcukon.
- Nagyszerű! – szólt Edmund von Rowan maga – Örvendjünk eme nemes estének, annak minden csorba ékkövével együtt.
Rövidesen egy mágusra emlékeztető alak állt az asztalok közé, ahogy óvatosan a cirkuszi társulat felé sandított. Az illető egy harmincas évei körüli legény, hosszú, fekete mágusköpenyben, Barna haját hetyke kecskeszakáll, s egy pár szemüveg egészítette ki, egyik kezében könyvet, a másikban pennát tartott. Ő volt az a varázsló, aki a vár udvarán kérdőre vonta jelenlétüket. Most pedig, hangját felemelve nem volt rest beharangozni őket.
- Van szerencsém bejelenteni Madam Schmetterling merész, félelmet nem ismerő mutatványosait egyenesen a messzi vadonból! – tette hozzá, a végét már csak ő maga találva ki, lévén semmiféle vadonról nem kérdezte egyiküket sem.


Határidő: 2020.01.25.

Wilfred rögvest ajtót is nyitott, de amiért nem tudod megszólalni, kicsit dühös volt. Szerencsére a Nefilim kérdése tetszett Wilfrednek, bár egy kicsit félt, hogy von Rowan küldte azért, hogy lekösse. Ő is végigmérte a vendégét. Kis szünet után válaszolt.
- Rendben van! Kifejtem önnek. De kezdjük az elején. A szó maga kommunikációs eszköz, amellyel információt adunk át. Az információ pedig, indulatot vált ki az emberekből, amelyre reagálhatnak. Ez az emberen múlik. Ha ismerjük a másik ember indítékait és hozzá állását a dolgokhoz… nos láthattuk az eredményt. - mosolyodott el. - De természetesen most a vitát értettem alatta. A vita egy olyan helyzet, ahol az érvek feszülnek egymásnak. Szintén számít az, hogy az ember mikor és mit mond. Ezen múlhat a vita kimenetele. - ismét komolyan nézett vendégére – De miért kérdezte? És egyébként, kit tisztelhetek önben?

Kastiana hallgatva várja a leány válaszát, de az egy mukkot sem szól, vagy tesz bármit, csupán az orra alatt érthetetlenül motyogva elkezd hátrálni. Azonban, az ügynökünknek jelez a hatodik érzéke, hogy a szőkeséggel valami nincsen egészen rendben: a réveteg tekintet, a beteges, beesett arc, a cserepes ajkak, a különös viselkedés. Kastiana leereszti a kulacsot, de nem nyeli le a kortyot, hanem a szájában tartja, majd a következő pillanatban a lány arcába fújja a szenteltvizet permet formájában, akárcsak valami tűznyelő-vízköpő, mielőtt még teljesen elhúzódott volna.
Ha ez a leány, az egyik a várban lévő démonok közül, akkor ebből ki fog derülni.
Erre nem sokra rá tűnik fel a folyóson egy harmadik személy, méghozzá egy másik hölgyemény, ugyancsak aranyló fürtökkel. Először nem ismeri fel, csak mikor közelebb ér, hogy az a m’lady, akit a dajkája szedett össze a várfalon. Kastiana csak egykedvűen néz rá, még azután is, hogy a kisasszony rémült arccal, mintha csak kísértetet látna mutat rá és vádolja meg, hogy követi.
Eléggé furcsa egy jelenet, a két udvarbéli teremtéssel; Micsoda szőkedömpig van itt.; Tia csak jártatja közöttük a tekintetét, hogy most mi lesz, majd a vádra, azért csak felel:
- Jár maga után a rossz nyavalya!

Ránk nem is volt szükség, hogy a hangulat kissé csillapodjon. Az asztal körül ülő lovagok, ahogy az azonnali probléma rendeződött, inkább fellelkesültek a párbaj eseménye miatt. A köszöntők elhangzottak, a szolgálók ételeket kezdtek felszolgálni, és végül a minket fogadó mágus bejelentette a produkciónkat, még segítve is kicsit a történet kerekítésében.
Köszönetképpen bólintottam felé, és kiléptem az erre a célra kialakított térre halk sok sikert súgva Jozefnek és Matheusnak. És ezzel elkezdődött az előadás.
Elbűvölő mosolyt vettem elő, végignézve az itt ülőkön.
- Köszöntöm házigazdánkat, Rowan nagyurat, a jelenlétükkel minket megtisztelő nemes urakat, és hölgyeket, és a zsinat tisztelt képviselőit - hajoltam meg kecsesen - Engedelmükkel bemutatom maguknak társulatunk két gyöngyszemét. Elsőként a sötét erdő mélyéből érkező ifjút, a tőrök mesterét, aki rémisztő pontossággal talál célba - fényeztem Jozef képességeit, a hangommal is próbálva feszültséget kelteni - Ámuljanak, és csodálkozzanak a bátor Moon képességein - nyújtottam a karom Jozef felé, hogy övé a terep, közben rá is, és az urak némelyikére - köztük a szerencsésen bejutott püspökre is mosolyogva.
Lássuk, mennyire szeretik az urak az ilyen bemutatókat. A feladatom nem ért véget, végig kommentáltam a történteket, ha Jozef jelzett, akkor a kéréseit is tolmácsolva.

Bólintottam a katonáknak, akik szimpatikusnak tűntek, és ami még fontosabb: józannak.
- Van bizony. Egy pillanat. - Mondtam, majd felkötöttem az övemre a kardomat, és elindultam, hogy a cuccomat összeszedjem: nagyon bíztam benne, hogy ezek után nem sok embernek lesz kedve kötekedni. Egy közeli ágyra tettem a sisakot, amit korábban rápakoltak, a vállamra kanyarítottam, és visszamentem a katonákhoz.
- Remélem, hogy ennél valami nyugodtabb helyet gondoltatok ki az iváshoz. - Jegyeztem meg kedélyesen.

Végigfuttatva a szemem az eléggé leült hangulatú társaságon, nyilvánvaló, hogy valami konfliktus végére csöppentünk bele, de már úgy, ahogy rendeződni látszott, főként, amikor az asztalfőn, a kis emelvényen álló nagyúr is áldomást ivott. Mintha fellélegzett volna a terem és egy köpenyes alak surrant középre, hogy magára vonja a teremben ülők figyelmét.
~ Áááá, Kasper Brix, az írnok! ~ jutott eszembe a neve.
Sejtettem, hogy most már mi fogunk jönni és nem is tévedtünk. A bekomferálás azt mutatta, hogy alig várja mindenki, hogy eltereljék a figyelmét.
„Madam Schmetterling” pedig széles mosollyal perdült a terem közepére. Felkészültem és amikor az álnevemen szólított egy kecses cigánykerékkel huppantam mellé.
Ám az én ajkaimon nem volt mosoly, csak feszes figyelem, a felfestett álarc reméltem, hogy takart annyit, hogy, ha van itt ismerős ne leplezhessen le.
Kivettem három kést a tartójából és feldobálva őket a levegőbe, tettem egy fordulatot, szemrevételezve a közönséget, majd Robin fülébe súgtam:
- A különc Hans jó céltábla lenne, ha megtennéd, hogy kihívod….- álltam meg várakozóan a férfira nézve.
- Ha megtennék, hogy ott, velem szemben, felfordítanának a rövidebb oldalára egy asztalt, azt igazán megköszönném. – intettem pár lődörgő szolgának, de ezt már jól hallhatóan, de lágy hangon.
Ha nem játszanám a szerepemet, azért most kajánul elvigyorodnék.

Messzi? Vadon? Észak se nem messzi, és se nem vadon – az utóbbi inkább delet jellemzi. Matheus Robinra fintorgott. Mit fog ő előadásnak tartani? Talán csendben marad, és akkor talán nem veszik észre, hogy ott van. Sebaj, hisz még sok idő volt, míg Jozef előadja a saját dolgát.
- Különc? – Vigyorgott. – Micsoda csodálatos megfogalmazás. – Bólintott.
Itt volt az ideje figyelni, hangosan nevetni, és megvárni míg Robin őt konferálja fel. 
És talán elrontja és rossz helyen találja el Hagent. Vagy szándékosan. Ennek csak jó vége lehet!