Küldetés: Szüreti mulatság (V.I.SZ. 821. Ősz)

Az ember élete során él át olyan pillanatokat, amikor legszívesebben kilépne önnön testéből és messzire elmenne, vagy azt kívánja, bár megnyílna alatta a föld.
Valahogy próbálom felfogni, ami történik, hogy bármennyire is tiltakozom ellene, ez a valóság, nem képzelgés vagy rémálom. Nem tudok felocsúdni a döbbenet annyira, hogy időben meg tudjam állítani Wilfredet. Maradt a bénító tehetetlenség.
Hildére pillantok és találkozik a tekintetünk. Azt hiszem, hasonló meghökkenés ülhet mindkettőnk arcán. Talán neki is ott van a gombóc a torkában és a dübörgő szívverés a fülében, miközben ráeszmél, mi is játszódik le épp a szemünk előtt.
Nem tudom, mikor éreztem utoljára ekkora szégyent.
Miért hittem azt, hogy a fiú majd jól viseli majd magát, hogy értékeli majd az érte tett erőfeszítéseket, hogy számít neki akár egy kicsit is az, hogy valaki bizalmat szavaz neki? Hogy lehettem ennyire vak, ennyire ostoba?
Gyalázat érte a Protestáns Egyházat az újonc miatt, aki énrám lett bízva. Némán hallgatom végig a jelenlevőkhöz intézett szavait, és magam sem tudom meghatározni, mi az az érzés, ami elfog, miközben figyelem, ahogy jár-kel, kiönti a bort a földre és egyenesen a vendéglátónknak is magyaráz, de tudom, ha volna lehetőségem, sem tudnék letuszkolni egy falatot sem a torkomon tőle.

Egy örökkévalósággal később, mondandója befejeztével elindul kifelé. Mielőtt azonban még elhagyhatná a termet, felemelkedem a helyemről és nem kiabálva, de határozott hangon utána dörrenek.
- Wilfred.
Tudatosan lassítom a légzésem, hogy ebben a képtelen helyzetben is megőrizhessem a hidegvérem. Muszáj.
- Adja át a palástját.
A parancsnokságon majd visszakaphatja, amennyiben a vezetőink, vagy akár - a helyzet súlyosságából adódóan - maga a Zsinati Tanács úgy ítéli.
Kinyújtom a kezem, hogy átvehessem tőle a nehéz anyagból szőtt, mélykék, s immáron bemocskolt öltözéket. Meg kell acélozzam magam és összpontosítanom kell, hogy az ujjaim ne remegjenek.
Ha közelebb ér, mélyen a szemébe nézek, nem is tudom, mit keresve pontosan. Talán egy szemernyi megbánást, egy kevés emberséget. Egészen halkan szólalok meg ismét.
- Tűnjön a szemem elől.

Nem kellett sokat várakoznia, von Rowan hamarosan el is kezdte mondani beszédét. Szavai egyszerűek voltak, semmi csicsát nem viseltek, mégis tökéletesen elérték a hatásukat. Még a bolond is láthatta, hogy az egybegyűltek melegen szerették a férfit, vagy legalábbis mindenképpen azt mutatták. Ő maga is próbált kellő izgatottsággal lenni a helyzet irányába, így az összes tósztnál magasra emelte a kupáját, ám mindezt úgy tette, hogy arcára nem nagyon fagyott ki a lelkesedés, mi több, leginkább csak egy szelíd mosolyt erőltetett arra, s kedves pillantásokkal figyelte a tósztokat. Éppen gondolkodott rajta, hogy talán neki is illett volna mondania pár szót az úr egészségére, amikor is hallotta Wilfredet motyogni valamit, majd az fel is emelkedett. Nem igazán foglalkozott a jelenettel, úgy vélte, hogy a férfiú esetleg egy dalt szeretne ajánlani az uraknak, vagy esetleg maga is mondana egy tósztot. Nem kellett sok idő, hogy ezen illúziója széttörjön, ugyanis felismerte annak görcsös, izgalomtól heves tartását. Nem énekelni készült, de késő volt bármit is tenni. Ideje se volt felkészülni arra, ami történt, s végül csak hitetlenkedve pillantott Oswaldra, mint aki egyszerűen nem tudta elhinni, a hallottakat. Ez tényleg megtörtént most? Pont, mikor első komolyabb megjelenése van ilyesféle berkekben? Vett két mély lélegzetet, majd elkezdte fejében ismételgetni a szöveget, Franziska tanított neki. Nem volt különösebb nyugtató hatása, de legalább másra koncentrált. Lenn délen édes éjen édent remélsz... Lenn délen édes éjen édent remélsz... Lenn délen édes éjen édent remélsz...
Erőtlenül pillantott ismét Oswaldra, miközben érezte, hogy a nyál nagyon gyorsan elfogyott a nyelvéről, szinte szétaszott a szája. Rázkódó kézzel emelte meg a kupát, majd belekortyolt abba, benedvesítve a nyelvét. Karjait keresztezte, majd kesztyűvel takart ujjaival sebesen dobolni kezdett az ingének ujján. Arcára sztoikus, beletörődött kifejezést erőltetett, de nagyon jól látszott, hogy közben nyaka időnként megrezdült az idegtől, arca pedig lassan szemtelen pírt vett fel, ugyanis sebesen kiverte azt a szégyen. A gondolatai cikázva táncoltak, nem tudta, hogy mit kezdhetett volna ebben a helyzetben. Wilfred gesztusa nagyon hálátlan volt, s bár Oswaldra nem haragudhatott emiatt, mégsem tudta érteni, hogy miért hozta magával a fiút. Parancs lett volna talán? Nagyapja is ékesen bemutatta emberismereti képességeit, ő maga azt mondta, hogy nem lesz baj Wilfreddel, de ennél nagyobbat aligha tévedhetett. Az egész jelenetet nézve még annak józanságán is elgondolkodott, ám nehéz lett volna ennyi idő alatt annyi bort inni, mely ilyen bolondságra késztette volna az embert. Szemei időnként von Rowanra fordultak kérdőn, majd vissza Wilfredre, s végül Oswaldra, aki felemelkedett, hogy esetleg véget vessék a dolognak. Cserepes ajkába harapott, s letépett egy vékony, száradt darab bőrt róla, hagyva, hogy csöppet vérezzen. Nem voltak kétségei, meg is lett a mulatság fő pletykatémája... S bármennyire is nem akarta, ez bizony róluk szólt. Legszívesebben saját kézzel dobta volna ki a férfit.

Matheus képét látva, és a kislány sugdolózás utáni kérdését hallva majdnem elnevettem magam. Azt hiszem nem érhetjük be csak Jozef igenlő válaszával. Legalább kipróbáljuk mennyire sikerül lenyűgözni a mulatókat.
Hölgyeim és Uraim! A messzik hegyek erdőiből érkezett közénk a varázslatos, minden képzeletet felülmúló Hoche vándorcirkusz két elbüvölő mutatványosait. A zord sziklák hideg bohócát - emeltem a kezem Matheus felé. Csak venni fogja a lapot, és produkálja magát. Csak így, magát. Az pont elég lesz a szerepéhez. - és sötét erdők sólyomszemű fiát - emeltem most Jozefre a kezem.
- Én magam pedig Madam Schmetterling vagyok, a cirkusz porondmestere. - mutatkoztam be elegáns meghajlással.
Végül a pár perces rögtönzött bemutató után remélhetőleg enni is kapunk az utazás után, amit eseménytelenül elfogyasztva indulhatunk megkeresni a dalnokokat nyugodtan. Mindenképpen meg kellene tartanunk a bemutatót, ha más nem azért, hogy lássuk, mennyire maradnak józanok a mulatozó urak, és mennyire sikerült az őrködő katonák legalább egy részét becsábítani a mulatságra. Az előadás után meg úgyse fognak ránk nagyon figyelni.

Egészen megnyugodtam, amikor láttam, hogy a cuccom még megvan, de rögtön beárnyékolta az, hogy valakinek már ilyen korán kedve támadt túl sokat inni. Legalábbis ahhoz képest, hogy milyen hosszúnak ígérkezett az este, korán volt.
- Gond van? - Néztem fel rá, igyekezve nem szörnyülködni a szagon, amit a szája árasztott. Minthogy eleinte zsoldosként, majd katonaként dolgoztam, hozzá voltam szokva az olcsó alkohol gőzéhez, de ez valami egészen új szint volt. Hátraléptem.
- Ennél valószínűleg bármi jobb lenne, de hát nem teljesülhet mindig mindenki kívánsága. - Mondtam, és tovább hátráltam. Tudtam, hogy nem vagyok olyan tapasztalt bunyós, de egy részeg ellen talán meg tudtam volna védeni magam, ha nem is legyőzni. Az elsődleges célom viszont az lett volna, hogy kihátráljak a barakkból, és inkább elmenjek máshova.

Gruber kérdésére, hogy honnan szereztem, csak mosolyogva vállat vonok. Cserébe ahogy átöltöztem, pördülök egyet, mint egy kisgyerek, amikor az apukájának akar tetszelegni az újonnan kapott ruhájában, mire a férfi jólesőn megdicsér.
Gyönyörű, szerintem is. Milyen kár, hogy nem hordhat a démon minden nap ilyet!

Ezt követően megyek is ellátni a feladatomat, italt töltök mindenkinek, és nem mérem szűken. Úgy érzem több szem is rám tapad, amit egyáltalán nem bánok, sőt! Örülök, hogy szerintük is csinos vagyok, mert biztos ezért néznek. Az egyik vendég még meg is kér, hogy igyak vele. Szívesen megkóstolnám én is a bort, de nekem csak kancsóm van, hogy másoknak öntsek, poharam nincs. Végül megfogom az illető poharát.
-Egészségére jó uram!
Kortyolok bele pár kicsit, majd természetesen újratöltöm neki. Egész finom ez a bor. Kíváncsian várok egy kicsit, hogy mit szól hozzá, hogy az ő poharából ittam vele.
Nem sokkal rá, a házigazda egy szép szónoklatot mond. Utána valami idióta feláll, valami zagyvaságot beszél, és kiönti a borát. Nem értem. Most az a baja, hogy poshadt vízhez szokott, és finom bort kap helyette? Vagy azt hiszi, hogy az itteniek gyújtották fel az árvaházát? Ilyen hálátlan lenne, hogy azt a kevés kenyeret, ami miatt nem halt éhen is csak a házigazdánk megsértésével képes meghálálni? Nem értem. Olyan hülyék tudnak lenni az emberek néha. Legalább azt a kis bort adta volna nekem a helyett, hogy kiönti! Ne is foglalkozz vele Nessa! Inkább fogom a kancsómat, és töltök még a többieknek, akik épp most koccintottak Von Rowan egészségére, meg ilyesmikre. Had folytatódjon a mulatság.

Kastiana: Már nem látni, mi lett a botrányos felszólalás vége, amit az egyik vendég intézett az egybegyűlteknek. A lovagterem mögötti lépsők teljesen kihaltak voltak. Mindenki alább tartózkodott, a nagy ünnepségen részt véve. A felsőbb emeleten, melyhez a csigalépcső vezetett. Hosszú folyosó kígyózott körbe, végig a fal mentén. Itt ott apró, lőrésekre emlékeztető ablakok engedték be a kellemes, lágy őszi napfényt, de a fő fényforrást a számos gyertyatartó jelentette, melyek a falakat ékesítették. A díszes lovagteremhez képest az itteni falak szürkék voltak, nem adtak semminek sem helyet, csak a temérdek ajtónak. Kisvártatva egy oldalsó folyosó nyílt, nagyjából a vártorony közepén, mely ketté osztotta az ajtók sorát. A folyosó végén egy csigalépcső látszott, mely felfelé vezetett, egy kintről is jól látható, magas toronyba. Az ezen az oldalon található ajtókon semmilyen jelzés vagy felirat nem volt látható. Ember még mindig egy szál se, noha halk, innen érthetetlen beszéd hangja szűrődött az oldalirányú folyosó felől...és persze alulról.


Hilde, Wilfred, Oswald, Mina, Hans, Nessa: Ahogy Wilfred megszólalt, még a lélegzete is elállt a teremben a népeknek. A dalnok, ahogy landjának húrját hangolta úgy megrémült, hogy döbbenetében elpattintotta a húrját. Többek idegesen ragadták meg székük lapját, vagy szorították kezüket ökölbe, mások csak hüledezve nézték, szóhoz sem jutottak, úgy ledöbbentek. Aztán a döbbenetnek egy varázsütésre vége lett.
- Ej, kutya teremtette! – csapott valaki az asztalra.
Halkan morgott szitokszavak hagyták el többek száját. Jól látni, az urak egy része már a fegyverükért nyúlt, hogy ott helyben vegyen megtorlást az őt ért sérelmekért. A lovag, aki Nessa társaságában készült éppen kardot rántani. Ám előtte még egy óvatos mozdulattal odahajolt a démonlány mellé, majd játékosan odasúgta.
- Ha elkergetem ezt a kellemetlen bitangot, eljössz holnap szurkolni nekem a lovagi tornán? - kacsintott felé.
Nem ő volt az egyetlen, akinek ez eszébe jutott. Az egyik uraság, távol az asztaltól, a terem másik végében a bal oldali nagy asztal mentén azonnal felállt és a kifelé igyekvő Wildfred felé nézett.
- Felháborító! Vért kíván eme felségsértés. Jóuram, követelem, hogy kardommal mossam tisztára becses nevedet! – fordult a megbecsült von Rowan felé.
Több se kellett a másik lovagnak, ki Nessa mellől szólt, ő is felordított, nehogy valaki el merje előle eme lehetőséget venni.
- Nem úgy van-a! Én fogok uram nevében igazságot szolgáltatni. Karjaként enyém a kötelesség. – mondta, miközben vérszomjas mosolyt vetett egyenesen Wilfred irányába, valamit ura, von Rowan irányába. Aki a beszéd óta nem csinált mást, csak ideges, kissé haragos arccal ült a székében, némaságba burkolózva, egyre csak azt várva, hogy kiduhajkodják magukat az urai.


Lance: A férfi korántsem volt megelégedve a válasszal, s ahogy Lance hátrányt, majd kifelé próbált somfordálni, erősem meglökte az ajtó irányába, ezzel is próbálva őt felhergelni.
- Úgy van! – nyögött egy nagyot agresszíven – Menj csak, ha ilyen elfoglalt vagy.
Páran a barakkban már óvatos szemekkel kémlelték az eseményt, ha netalántán közbe kellene avatkozni. A férfi azonban úgy tűnt, nem megy Lance után, csak hergelni próbálja, így ha hagyja magát, Lance egy-kettőre a vár udvarán találja magát.


Jozef, Adel, Math: A konyhanép reakciója tökéletesen megjósolható volt. Mindenki ujjongott, örvendezett, tapsoltak. A szőke lány erősen bólintgatta a fejét, ahogy a búsképű lovagot emlegették.
- Igen-igen! – nevette el magát – Herr Edmund mindig eljön köszönni ide is. Nagy figyelmes és élelmes úr. – magyarázta, ahogy egyik ujját a magasba emelte.
Az egyik szakács a már-már ünnepi hangulatot egy fél tucat fatányérral koronázta meg. Egyszerű, dísztelen tányérok voltak ezek, nem is uraknak valók, odalent használták csupán. Nagy lendülettel Robin kezébe nyomták őket.
- Gyerünk, mutassatok valami trükköt velük! Akkor megtöltjük őket. – kacsintott egy nagyot, mire a szolganép ujjongani kezdett és a lábával ritmusra a földet taposni.


Határidő: 2020.01.02.

A mellettem felálló lovag kezére teszem a szabad kezem, hogy csitítsam, még mielőtt ő is kardot ránt, és vörösre festik a padlót.
-Kérem, nyugodjon meg, és üljön vissza. Ha sikerül felidegesítenie mindenkit, akkor máris elérte, amit akart... Akármi is legyen az. Ön csak üljön nyugodtan, ne is foglalkozzon ezzel a hálátlan féreggel, és élvezze tovább a mulatságot, hisz ezért van itt. Ne vegyük el az őrök munkáját, had jusson ki nekik is egy kis szórakozás. Talán még holnap a lovagi torna előtt lesz lehetőség bemelegíteni paradicsommal és záptojással való célbadobással is.

Wilfred a szavakra felemelte a fejét. Egy halvány mosoly látszott rajta, egy keserű mosoly, amely nem árulta el, hogy örült vagy szomorú volt. De az egyik szeme nagyon nevetett, amíg a másik csak keserűen végig futott a vendégeken. Már éppen dühösen kiálltani akart, amikor Oswald rászólt. Nem ijedt meg. Állta a nagy lovag tekintetét, mégha az egészen mélyen szívébe is hasított. Levette a palástját, összetekerte és átnyújtotta a felettesének. Szeme meg sem rebbent, élesen nézte Oswald szemeit, de nem értette, hogy miért olyan különösek. Megfordult, hogy kimenjen, de megtorpant. Már nyitotta a száját, már szólt volna, már el is kezdett megfordulni, de a szőke lány hátulról meglökte. Ahogyan ránézett, a lány szemei könyörögtek, hogy menjen. Nem értette, hogy mit akar a lány, de zavartan, unott képpel megfordult és ha nem szóltak utána akkor kiment az ajtón.

Amikor megtaszított a részeg zsoldos, egy pillanatra felforrt az agyvizem. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a váratlan lökéstől nem bírtam talpon maradni, és nagy csattanással elestem, szerencsére a kezeimmel tudtam tompítani, így hamar fel is pattantam.
- Na idehallgass, te.... - Kezdtem, aztán eszembe jutott, hogy nem kell a balhé. Régebben sokkal könnyebben belementem volna, de nem szabadott elfelejtenem, hogy most már van mit vesztenem. Akkor vettem észre, hogy a kezem már a kardom markolatán táncol. Lassan levettem onnan, és nagy levegőt vettem.
- Én a helyedben nem tenném. - Mondtam, de aztán rögtön megbántam. Ebben az állapotban a legtöbben ezt kihívásnak veszik. Visszaszívni viszont már nem tudtam, így a legjobb és egyetlen esélyem az maradt, hogy minél előbb elsietek innen. A részeg katonáknak mondjuk az az ismertetőjele, hogy ilyenkor előbb formálnak gyűrűt, hogy összebalhézhassunk, minthogy én pislogni tudnék, de azért megpróbáltam elhagyni a helyszínt. Az idillikus megbízás hamar fordult át kellemetlenbe. Hogy is lehettem olyan naiv, hogy azt hittem, nem fog?

Wilfred szava oly erővel csendült fel, hogy még a dalnok is mentem elpattintotta az egyik húrját. Szimpatizált a szerencsétlen hangszerrel, úgy sejtette, hogy bármelyik pillanatban elpattanhatnak az ő idegei is. Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy mégis mit érzett a helyzetben, vélhetőleg nem tudott volna válaszolni. Ideges volt, de közben szégyenkezett is, s mindemellett olyan mértékű elkeseredett kétségbeesés lett úrrá a teste felett, hogy legszívesebben felállt volna az asztaltól, felnyergelte volna lovát, s uzsgyi Hellenburgba. Mindezt persze nem tehette meg, így leginkább csak zavart kifejezést erőltetett arcára, mint aki nem is hiszi el, hogy mi történik/történt. Nem is hitte.
– Wilfred, te átkozott bolond...
Lehelte végül orra alá, de oly hangtalanul, hogy még a mellette ülő emberek se nagyon hallhatták. Figyelte a lovagokat, érezte azoknak vérszomját. Túlzottan jó lehetőség volt ez ahhoz, hogy hűségüket bebizonyítsák. Azon csodálkozott csak, hogy Herr Sandellt nem vélte felfedezni a teremben, vélhetőleg ő maga is jelentkezett volna Rowan becsületének védelmére. Buzgó alattvalónak tűnt. Az idő vánszorogva telt, szinte órákig kellett várakoznia ahhoz, hogy Oswald elvegye Wilfred palástját. Sosem látott még ilyet, s roppantul szégyellte, hogy az ő kíséretében kellett ennek megtörténnie. Tekintetét elfordította, s helyette ismét inkább a kupa mélyébe lesett, az ott látott fűszeres vörösbor legalább kedvérevaló volt. Ugyanez nem volt elmondható az itt kialakult csodás kis perpatvarról.

Esküdni mertem volna, hogy Edmund lovag a ludas abban, hogy ránk uszította a személyzetet is, valószínűleg ugyan így jártunk volna, ha más szolgákba botlottunk volna. Igazi pletykafészek lehetett.
- Micsoda öröm! – mosolyodtam el én is, bár a társaim tudhatták, hogy szavaim igen csak kétértelműek.
Ezek után persze már meg sem lepett, hogy elvártak valami mutatványt tőlünk előlegbe, bár azért az nem volt szép, hogy pont a bendőnk megtömésének feltétele volt a tét.
Tekintetem az asztalon sorakozó fatányérokra vándorolt és egy ötlet villant az elmémbe, amivel gyorsan túl eshetünk a bemutatkozáson, ráadásul nem hittem, hogy Mattheus atya nekiállt volna produkálni magát a konyhai személyzet előtt.
Az előttem álló fiatal lányhoz fordultam hát.
- Dobáld fel nekem azokat a tányérokat egymás után. – intettem a mennyezet felé és az ujjaim közé fogtam hat kés pengéjét.
Bohóckodva meghajoltam a várakozó emberek felé, aztán vártam, hogy ha akarja Robin konferáljon valami rögtönzött felvezetőt. Magabiztos voltam.
Ha Robin is benne van, akkor a feldobott tányérokba egymás után állítom bele a késeimet és azok úgy potyognak vissza, hogy a közepükből kiáll egy-egy penge.

Matheus bizalomgerjesztően próbált vigyorogni, de hál’ égnek nagyjából ezt elrejtette kimaszkírozott pofikája.
- Bemutatod nekik az ősi tünde tradicionális tányérbűvészetet? – Húzta fel a szemöldökét, el nem tudva képzelni, hogy mi készül.
Ámde a kések sorra repkedtek meglepően szabályosan. Matheusnak is majd leesett az álla, és megkellett állnia, hogy ne kezdjen el tapsikolni.

Az idő nem kegyes az emberhez, sosem volt az. Olyankor telik a leglassabban, amikor az inkább siettetné. Von Rowan lovagjai, barátai és hűbéresei egymás után adnak hangot felháborodásuknak, bizonyára kiváló alkalomnak látják a kialakult helyzetet, hogy lojalitásuk bizonygassák, vagy jó pontot szerezzenek a bárónál. Még a visszhangom sem száll el, máris igazságot szolgáltatni akarnak, s talán joguk is volna hozzá, ha nem a Protestáns Egyház kékjét viselnénk. Alighanem, a mérhetetlen szégyen érzete teszi; buzgóságuk csupán bosszantónak tudom találni, s már-már belül felháborodom rajta.
A báró maga azonban hallgat. Vagy megdöbbent, vagy kevésbé lobbanékony és heves természetű, mint azt gondoltam.
Mozdulatlanul állok továbbra is, kinyújtott karral, s Wilfredet figyelem, ahogy elér hozzá a szavam és lassan megfordul, hogy elinduljon felém. Állja a tekintetem, s hiába fürkészem a sötét szemeket, nem találok sem megbánást, sem sajnálatot. Semmit, amit keresek.
Leveszi, összegöngyöli és átadja a palástot. Egyébként sem könnyű anyagból készült, de mintha sokkal nehezebb volna most, mint egyébként.
- Menjen - szólok még csendesen, s látom, hogy szólni akarna, de egy szőke lány jobb belátásra bírja.
Így lesz a lehető legjobb, bár tudom, hogy nem nyugodhatunk meg egészen, itt még nincsen vége a dolognak, s belül csak remélni tudom, hogy engedik távozni a fiút. Nem ülök vissza a helyemre. Azt hiszem, ugyanarra várunk most mindannyian; mit mond a báró a történtekre?

Jozef és Matheus is csatlakoztak a mókázáshoz. Remek. Néhány szolgáló nem fog komoly fejtörést okozni nekünk, pláne, hogyha egy rögtönzött bemutatóval gyorsan lenyűgözzük őket, amit úgy fest egyenesen el is várnak.
- Senki nem tud olyan pontosan célba dobni, mint az erőd mélyéről érkezett sőtéttünde tőrmester - szítottam kicsit a hangulatot látva a lovagtanonc kezdeményezését, és ha Jozef nem kérte volna meg a kislányt, én magam dobáltam volna fel neki a tányérokat, hogy  dobálja őket. Mikor azonban az első három tányér felrepült megállítottam - már csak azért is, hogy ne keltsünk felháborodást az étkészlet rongálásával, és előhúztam az erszényemből egy érmét. rákacsintva Jozefre, az iménti mutatvány után bízva benne, hogy ez sem lesz probléma.
- Mit gondoltok, képes-e sólyomszemű tőrdobálónk ezt az érmét is eltalálni a levegőben? - kérdeztem a "közönségünket". Aztán laza, de ívelt mozdulattal feldobtam az érmét a levegőbe. Ha nem sikerül eltalálni, legfeljebb nevetni fognak rajtunk.De végtére is ez a célunk.

Kastiana: Sorra következtek az ajtók, ám egyiken sem látszott semmiféle jelzés, vagy felirat. Hasonlóképp a fal, s a gyertyatartók, mint tömör volt, stabilan állt. A vártorony belülről is pont olyan masszívnak tűnt, mint kívülről. A hosszadalmas és alapos keresésnek viszont meglett az eredménye. Az egyik ajtó felett az oldalsó folyosónál egy különös jelzés tündöklött.
Az ajtó keskeny, elegáns boltíve felett egy pajzs ékeskedett, rajta rikító festéssel. Nem más, mint von Rowan címere ékesítette a bejárat amúgy egyszerű, szürke ajtaját. A folyosón semelyik más ajtónak nem volt hasonló sajátsága.
Csakhogy amint Kastiana megpróbált volna benyitni, különös bizsergés futott végig a hátán. Egy ismerős érzés, mely azt jelezte valaki követi őt. Óvatosan hátrafelé fordulva lehetett is látni az alakot, aki a folyosó vége mögött megbújva, fejét kidugva leskelődött. Egy nő volt az, egy beesett, kerek arcú, hullámos szőke hajú illető, fáradt szemekkel és kiszáradt ajkakkal. Vékonyka karjával óvatosan markolta meg a fal köveit, ahogy kerek szemekkel bámulta Kastianát az ajtó felé közeledni. Látszólag még nem tűnt fel neki, hogy a másik megérezte.


Hilde, Wilfred, Oswald, Mina, Hans, Nessa: Az a pár feldúlt gondolat hamarosan futótűzként csapott végig az egész csarnokon. A Nessa mellett helyet fogllat lovag idegesen szorította ökölbe a kezét. Csalódottnak látszott és zavarodottnak, ám hogy ezzel mégsem tudta elnyerni a hajadon szívét, morgott egyet, majd visszaült. A lovag egyébként nem volt más, min Sandell, a lovag, aki hajdanán Hildét is kísérte. Látja is a vámpír leányzó, ahogy éppen egy démon társaságában iszogat.
- Kegyelmességed csak szépségeddel vetekszik. – sóhajtott egy nagyot, ahogy mosolyt próbált az arcára erőltetni – Az ilyen akasztófára való bitangokat nem lehet másképpen illemre tanítani. – ecsetelte büszkeségtől duzzadó mellel, miközben az ujjával integetett.
Von Rowan előtt már ott gyülekeztek a lovagok és az urak, egymással marakodva azon, ki szolgáltasson igazságot. Lassan egymással is birokra akartak kelni, hogy uruk és maguk becsületét tisztára mossák. A báró figyelmesen hallgatott, mielőtt csendre intette őket. Akkor tette, mikor meglátta, Wilfred elhagyni készül a lovagtermet.
- Csendet. – harsogta. Bár halkan beszélt, mégis bezengte az egész termet vele. Saját otthonában volt, tudta mennyire kell felemelnie a hangját – Remélem nem kívántál szó nélkül elmenekülni, fiam.
Erre aztán mindenki a kijárat felé fordult, még az is, ki eddig kósza pillantást sem vetett a történésekre a három egyházi küldött közt. Von Rowan pedig folytatta, töretlen magabiztossággal, magasztos kiállással.
- A kihívás megtörtént. Hogy helyreállítsák házunk becsületét, párbajt kívánnak, hát vívjanak meg Isten színe előtt. Holnap a lovagi tornán. – mondta, ahogy sóhajtott egyet – Ám becsülettel tesszük. A kihívott felet éri a jog, hogy a fegyvernemet kiválassza. Legyen hát így az ellenféllel is. Egy sérelem hangzott el, így egyetlen viadal bőségesen elég. – fejezte be, ahogy Wilfred felé nézett – Gyere fiam. Válaszd ki ellenfeledet te. Bátran kérdezz bárki rangjáról. Bárki, aki meg akar küzdeni az estén történteknek hála, álljon elém.
Többen délcegen húzták ki magukat. Voltak köztük lovagok, urak, elsősorban azok, akik katonaviselt emberek voltak. A békésebb arcú, öregebb veteránok inkább leültek, vagy fel sem álltak, hiszen labdába sem rúghattak volna az erősebb harcosok mellett. Volt a jelentkezők közt magas, alacsony, jól megtermett, de fürgébb alkatú is. Öreg, fiatal, de még egy nő is felállt, noha nem viselt zekét, hanem udvarhölgyekhez illő szoknyát, de odaállt a többiek közé. Látszólag nem lepődött meg rajta senki. Az egyik férfi, aki a csarnok nagy részével ellentétben odafigyelt Mina mondandójára ravasz mosollyal súgta oda neki.
- Fraulein Nachtraben, ha ennyire félti azt a szegény párát, hát miért nem áll ki ellene maga? Úgy életre szóló leckét adhat neki, s biztosra mehet, hogy nem veti el a sulykot. – mondta az öreg, kopasz fejtetejű, hegyes ősz bajszú férfi, aki éppen hátradőlve mérte végig a jelentkezőket – Tegyen próbát, azt hátha kiválasztja. Miért ne tenné. Ha meg kéne halnom, én is egy bájos hölgy keze által esnék el. – nevette el magát, ahogy meghúzta borral teli ivószaruját.
Ekkor hirtelen olyasmi történt, amire senki sem számított. Még valaki felállt és csatlakozott a terem közepén lobobó tűz mellett állókhoz. A lány, aki eddig nem másutt ült, mint von Rowan balján állt fel, kerülte meg fürge mozdulattal az asztalt és állt oda. Döbbenten nézett rá mindenki. A lány nem lehetett több húsznál, fiatal volt még, talán még növőfélben is volt. Királynőket megszégyenítő aranyló hajkoronája, bájos arca, szép, türkizkék báliruhája, elegáns tartása és apró kezei mind-mind azt sugallták, igazi úrihölgy...ám közel sem katona.
- Átyámuram! – kiáltotta el magát, ahogy a látszólag meglepődött von Rowan szemébe nézett – Ez a rágalom a mi családunkat érte. Úgy van helyén, hogy önnön vérünkkel tegyünk igazságot érte. – mondta, ahogy büszkén, katonás merevséggel előre lépve foglalta el helyét a jelentkezők sorai közt. Von Rowan nem szólt semmi. Csak a szemei szórtak villámokat, ám olybá tűnt, hamar belenyugodott, s nem válaszolt semmit. Csak a lány nevét morogta el kínjában.
- Erika... – vett egy nagy levegőt, ahogy a fejét csóválta. Egy pillanatra már nem is tűnt olyan. S talán Wilfred már is is hagyta a lovagtermet, meg sem várva, míg összegyűlnek az emberek.


Lance: Ahogy Lance keze akarva akaratlanul a kardjára csúszott, hirtelen azt vette észre, hogy a könnyed, bohókás hangulat egy pillanatra köddé vált. Volt a katonák közt, aki észre sem vette az apró kis mozdulatot. Ők folytatták a mulatozást. Mások, noha kevesen voltak, de jól látszott, tapasztalt veteránok viszont igen. Alighanem ők is túlzásnak érezték, egy egyszerű kis csetepaté miatt fegyvert rántani, mert tisztán látszott rajtuk, hogy éles tekintetükkel egyre csak a két katonát kémlelték, ugrásra készen várva a pillanatot, hogyha netán közbe kell lépniük és megakadályozni, hogy vérengzésbe torkolljon ez az apró kis acsarkodás. Bár Lane a kezét leemelte a fegyverről, figyelmük nem lankadt és óvatosan, fél szemüket arra szegezve követték nyomon az események alakulását.
A katona, aki Lance-be kötött bele viszont korántsem volt megelégedve a válasszal, amit kapott. Nem is kellett sok, hogy feltüzelje magát, megadja a végső löketet, elhatározza magát. A sok bor tette talán, talán az, hogy eleve elég agresszív manusnak tűnt. Az a pár veterán, akik észrevették a fegyverrántásra készülést továbbra is csendben figyeltek. Mások...ők elvoltak a maguk dolgával, talán észre sem vették, hogy balhé kezdődött. A többiek viszont érdeklődve figyelték az eseményeket, már szinte ujjongtak, hogy látnak valami izgalmat.
- Nem-e?! – mordult egy hangosat a manus, ahogy felemelte a kezét, majd vállmagasságban behajlított a könyökét, magához szorította a kezét és megpróbálta könyökkel mellkason vágni Lance-t. Hatalmas üdvrivalgás tört ki, no persze csak a kevésbé aggódó katonák részéről, ahogy a nagydarab harcos terpeszbe állt és alapállásba vágta magát, bal lábát előretolva a könyöklés előtt.


Jozef, Adel, Math: A tányérok sorban repülnek fel a levegőbe, s láss csudát, mindbe úgy talál bele a penge, mintha csak madzaggal kötötték volna őket egybe. Nem volt ez olyan meglepő, hiszen a sok évnyi gyakorlásnak a fegyverekkel és persze a temérdek megvívott csatának, melyről csak szegény szolgálók nem tudnak Jozef elég jól tudott a késekkel bánni. Le is volt nyűgözve a vár népe, hiszen mit sem sejtettek róla, mennyit forgatott pengéket a lovagtanonc életében. Ők csak egy süldő mutatványost láttak, aki a vacsorára valót próbálta éppen megkeresni.
Az érme viszont már nem aratott akkora sikert. A tőr, noha közel repült hozzá, de nem ütötte meg, elsuhant mellette. A dobótőr viszont nem áll meg, repült tovább, s ívesen át a konyház egyenesen beleállt az egyik pecsenyébe, mintha csak azért szúrták volna bele, hogy majd azzal fel lehessen felvágni és szervírozni a húst. A konyhanép hatalmasat kacagott.
Vastapsot kaptak, ahogy az egyik szakács visszakérte a tányérokat, majd vágott bele kevés kenyeret, némi salátát, és persze egy-egy jó szaftos húst a tálból, melyet nem készültek a lovagterembe felvinni. A hús ugyan nem volt olyan szép, mint ami szervírozni készültek fel, de ízre biza nem különbözött a pecsenyéktől, melyet odafent tömtek az urak magukba.
- Lehet ám még szedni. Annyi van, hogy ki fogunk durranni. – mutatott a tálak felé lelkes vigyorral a lány, aki olyan iszonyatosan közel próbált még most is húzódni a mutatvánosokhoz.
Bár nem ő volt az egyetlen, aki érdeklődést mutatott irántuk.
- Én is mutatványos akarok lenni! – ugrott fel nevetve az egyik kiskukta – Vérbeli varázsló vagyok.
Azzal felkapott egy rúd kolbászt, majd egy rövid meghajlás után megkísérelte egészben lenyelni, mintha csak valami vásári kardnyelő lenne. A mozdulatait elég jól is utánozta. Noha taps és érmék helyett csak egy bitang hangos taslást kapott a főszakácstól, ahogy nevetett egy nagyot ő is meg a konyhanép is. Rögvest hoztak sört is, de volt bőven cibere is. Az egyik szakács óvatosan meg is kérdezte, miközben már fél kézzel az italokat készítette elő pár fából faragott kupába, melyeket vadkanokat mintázó füllel ékesítettek.
- Ó, jaj, elnézést...hogy isztok az étel mellé, ha a mutatvány ideje közeleg? – kérdezte óvatosan – Nehogy nekem minket vessenek deresre, mert leitattuk az artistákat. – nevette el magát, ahogy az egész konyhanép ismét elkezdett kacagni. Az emeletről leszűrődő zene közben valami miatt abbamaradt, így nem tudta a szolganép sem mire járni a talpalávalót. Nosza hát, azonnal fogtak pár üres kondért, az egyik kukta előrántotta a furulyáját, egy másik a füsttől kissé rekedten ugyan, de dalra fakadt. Aki aggódott, vajon mi történhetett odafenn se figyelt már oda.


Határidő: 2020.01.10.

Kastiana, ahogy kinézett a kis ablakon az udvarra, talán még láthatta is, ahogy Wilfred távozott a lovagteremből; Ez várható volt, a felszólalása után.; Gondolta, majd ment tovább egyenesen. Bár, sem rejtekajtót, sem álcázott zárszerkezetet nem lelt, de az oldalsó folyosón megtalálta Rowan szobáját, aminek bejárata egyáltalán nem olyan, ahogy egy báró esetében gondolta, egyszerű a maga nemében. Ahogy Tiana ott áll az ajtó előtt, a címeres pajzsot nézi felette, már a kilincsért nyúlna, amikor számára az a tipikus, ismert érzés szalad végig a gerincén, a háta közepéből bizseregve, fel a nyakáig és le a derekáig, hogy valaki figyeli. Tia nem mozdul, szinte megdermed, lassan kifúja a levegőt, s csak a szemeit fordítja és egy leheletnyit a fejét oldalra. Közben, a tőrére teszi a kezét. Látja, ahogy a folyosó végéből, a sarkon kikukucskálva, egy női alak figyeli. Kastiana leengedi a kezét. A szőke teremtés arcát, karikás szemeit, cserepes száját tekintve, nem lehet valami túl jól és Tia nem érzékel jelenlétéből fenyegetést, de nem láthatja meg senki se, ahogy bemegy a báró lakrészébe. Mivel a nő még nem vette észre, hogy Kastiana megérezte, ezért egyszerűen elfordul az ajtótól, és úgy tesz, mint aki elsétál. Lassan, nyugodtan tovább megy a folyosón, majd a végén befordulva eltűnik a lány figyelő szemei elől. Tiana a hátát a falnak vetve, csak kivár, hogy vajon a szőkeség követi-e. Ha igen, csak hallja a lépteit a visszhangos folyosón vagy esetleg távozik ő is, ez esetben pedig Kastiana visszamehet von Rowan szobájához, hogy átkutassa.

Ahogy repkedtek a levegőben a kések és tányérok a levegőben Matheus végig tátottszájjal nézte a csodát. Hogy ez a kormos micsoda precizitást tudott magából kiadni. Ámde Robinnak ekkor zsenialitását megkérdőjelező ötlete támadt: feldobott egy érmét, hogy majd a magát egyházinak – és jelenleg szabadidős késdobáló artistának – képzelő sötét tünde eltalálja azt az apró izét. Meg így pazarolni a váltót a déliekre? Nevetséges.
És a tömegnek is látszólag ez volt a véleménye: nem talált, az érme melegéghajlatra röpült, a kés pedig a szoba túlfelében üdülő pecsenyébe talált; majd ezt látván mindenki hahotázni kezdett. Jólvan, ők nem buktak le, a sötét tünde meg csak elrontotta. Matheus kárörvendően vigyorgott, és idétlenül balra jobbra hajlongott.
- Akkor együnk! – Csapta össze a tenyerét.
Hangosan nevetgélt a kiskuktán. Micsoda nevetséges népek ezek a déliek.
- Érzed a démonokat, ugye? – Suttogta Robin fülébe, mikor jobban beindult az ünneplés, és a rájuk figyelmezők száma esett. – Lassan itt az ideje „szórakoztatni” a vár népét. – Vigyorgott.

- Tudjuk magunkat türtőztetni! - Vett el egy korsó sört.

Az érmés mutatvány nem sikerült ugyan, de még jobban is kijött így. A konyhanép nevetett, velünk együtt, és ez volt a lényeg.
- Köszönjük szépen! Örülünk, hogy jól mulattak - mosolygok körbe, és helyet foglalok.
- Szép volt - veregetem meg Jozef vállát közben. Ha ez így menni fog a déli uraságok előtt is, nem lesz gondunk.
Felnevettem a kiskuktán, aztán ha tudtam, összeborzoltam kicsit a haját
- Még nőjj egy kicsit, aztán biztosan ügyes artista leszel. Meg fess fiatalember - kacsintottam rá, aztán visszafordultam az ételhez.
Eléggé tudta a kellemetlen fejfájásomat csitítani a zsivaj, de el nem múlt. Démon van a közelben, de nem dolgunk most velük foglalkozni, amíg nem akadályoznak.
Azért bólintok Matheus szavaira, és visszasúgok
- És nem is egy. De ez minket nem befolyásol - mondtam, mert mit számít, ha pár démon is lesz az elfogottak, vagy halottak között? Eleve kár, hogy ez a kimenetel a legvalószínűbb, a démonok jelenléte nem változtat rajta. Főleg hogy számítunk rájuk.
Egyetértettem a mentorommal.
- Még visszajövünk, kedveseim, de lassacskán az Uraságok szórakoztatásának is itt az ideje, köszönjük a szíves fogadtatást! - áélltam fel, amint az ételem elfogyott, hogy induljunk a valódi mulatságba a sikeres főpróba után.

Körbenéztem, és komolyan elgondolkodtam azon, hogy elhúzok. Egyedül a málhám és a hozzá fűző emlékek voltak azok, amik mégis ott tartottak a barakkban: egy dologban voltam biztos, ha egyszer innen kijutok, többet vissza nem megyek. Még álmomban megkésel valamelyik - inkább elviszek egy takarót, keresek egy szimpatikus, nem túl hideg sarkot, és túlélem. Elszoktam tőle, de régen annyiszor csináltam már, hogy abban bíztam: most is menni fog. Vagy találok egy másik helyet, semmi nem volt kizárva. Mire azonban ezt végig tudtam gondolni, arra már nem volt időm, hogy kikerüljem a mellkasom felé érkező könyököt. Hátraestem, a kardhüvelyem pedig alám hajlott: kis híja volt, hogy leszakadjon. Ekkor döntöttem el véglegesen, hogy maradok, és felveszem a kesztyűt. Feltápászkodtam, óvatosan leoldottam magamról a kardomat, és letettem magam mellé.
- Ha bárki hozzáér, kitekerem a nyakát. - Közöltem, majd ügyetlenül ugyan, de támadóállásba helyezkedtem. Egy ilyen részeget biztosan nem lehetett nagy tudomány elverni, még valaki olyannak sem, aki kevésbé gyakorlott. Kivártam.